Nagy Zoltán: BRAZÍLIA ÜZEN • Mai brazil költők – Rónai Pál fordításai
Nagy Zoltán: BRAZÍLIA ÜZEN •
Mai brazil költők – Rónai Pál fordításai
Mai brazil költők – Rónai Pál fordításai
Ne keressünk külső egzotikumot a költészetben. Mi lehet még egzotikusabb, mint maga az emberi lélek, melynek ismeretlen bozótjaiban, titkos folyóinak búvó tükrén, felhőkbe vesző havasi ösvényein – a félelem riadozó neszei között, a szenvedély lobbanó fáklyáinak világánál –, küszködve és remegve, ujjongva és kétségbeesve – egyre beljebb nyomulnak az elszánt felfedezők: a költők; királyi konkvisztádorok és magányos kincskeresők, konok aranyásók és a rejtett gyémántok szerelmesei, akik új és új csodákat akarnak felmutatni a belső mindenség térképezetlen vadonaiból. Nem, ne féljen a fordító: nem külső egzotikumot keresünk, amikor felnyitjuk a könyvét: ennél sokkal többet, az emberi lélek új csodáit várjuk, és hálásak vagyunk neki, hogy néhánnyal csakugyan megajándékoz bennünket.
Kezdjük a gáncson, hogy túlesve rajta zavartalanul élvezhessük a jót, amit kapunk. S a gáncs se lesz túl szigorú: érdekes bevezetésében a fordító előre lefegyverez bennünket, mikor töredelmesen bevallja az általa is ismert fogyatékosságokat. "Talán nem eléggé egységes… nemegyszer le kell mondani érdekes és jellemző versek fordításáról… A fordító sokszor saját ízlésének és temperamentumának megfelelőt fordít, nem a legjellemzőbbet…" meaculpázza, a bűnbánatnak kijár az abszolúció. De nem oldom fel ilyen könnyen az alól, amit kissé könnyen vesz: "Az anyag ciklusokra osztása persze önkényes…" Hát persze, hogy önkényes! Ezenkívül felesleges és káros; szétszakítja az egyes költők műveit, távol esnek egymástól olyan versek, melyeket e költő egyénisége jobban összefog, mint az önkényesen adott cikluscím. Couto-t három helyről kell összeszedni, Lima-t szintén, Picchia-t és Banderio-t kétfelé vágva kapjuk. Bár ez csak a szerkesztő tévedése, nem hallgathatjuk el a tanácsot, hogy ne tegye legközelebb, mikor majd kiadja a brazil költészet teljesebb antológiáját, amit ígér, és amit nagy érdeklődéssel várunk.
Mert szokványos, a franciáknál iskolázott verseken kívül találunk a könyvben néhány egészen különös pompájú és meglepő költeményt, melyek közül egy is megadná a létjogosultságát a kötetnek. A különösség alatt nem couleur locale-t értek; ha a virágok színei Brazília trópusi napjára vallanak is, a nedv, mely szirmaikat átjárja, az ősi humuszból tör fel, az örök és mindenütt jelenvaló emberi lélekből. A népi különlegességeknek örüljön más: mi ezekben a versekben is az egyetemes emberit csodáljuk, melynél fogva e versek éppúgy a miéink, mint a brazíliaiaké, és amely a világ kultúrájának részeivé teszi őket. S ha meglepőeknek mondtam a verseket, nem azért tettem, mintha azt gondolnám: mi jó jöhet Nazaretből? Az igazi vers mindig meglepetés, valóságos felfedezés: újból felfedezi számunkra a költészetet, újból megkapjuk a kinyilatkoztatást, hogy a költészet mégis (hosszú volna elmondani, hogy mi mindennek dacára) létezik, és az emberi lélek legszentebb kincse.
Ebben a könyvben nem egy ilyen vers akad, dicsőségére a brazil költészetnek és dicséretére a fordítónak, aki irodalmunk gazdagodását becsülettel szolgálta. Francisco Karam "Vezeklés paráznaságért" című rövid versében megújhodik a szerelmi líra legrégibb témája, a szerelmes felolvadása szerelmében. Adalgisa Neri ("Ének az újszülötthöz") az egész emberi életet bele tudja foglalni huszonnégy sorba, a nyelv és kifejezésmód egész különösen bravúros kontrapunktos zenéjével. Vincente de Carcalho ("Levél V. S.-hez") férfias költészete freskószerű nagy képen mutatja a csupasz emberi léleknek, a vadember lelkének bukdácsoló útját a civilizáció csapdái közt: különleges brazil témának látszik, mert talán itt volt a legrövidebb az út a vadembertől a civilizált polgárig; de azért nem kevésbé egyetemes emberi, mert mit számít az út hosszúsága, ahol a kirándulás és a cél egyforma? Menotti del Picchia új változatban énekli a szerelem egyetemes uralmát a világon. (Érdekes összehasonlítani Babits "Mindenek szerelme" című versével.) Cassiano Ricardo ("Jel az égen") a Dél Keresztjét teszi meg az emberi egység szimbólumának. Különösképp brazíliai vers, gondolná a felületes olvasó: Dél Keresztje, fajok összeolvadása egy fajjá; pedig a mélyén nincs más, mint Krisztus és Buddha és annyi más tanító hiábavaló tanítása. Mario de Andrade a kaucsukerdők munkásának ír altatódalt; minden sorát csak brazíliai írhatta meg így, de nem ugyanaz a testvéri üdvözlet szállt, ha más dallamon is, a Hegyi Beszéd és Assisi Szent Ferenc óta a világ szegényei felé? Jorga de Lima Messiás-váró látomása ("Mira-Coeli") méltóan zárja be a kötetet, mit aranyló Jel a torony tetjén, hogy az ég felé mutasson utat a földieknek.
A dicsérő jelzők részben a fordítónak is szólnak: nyilván kitűnő munkát végzett, ha így át tudta vinni a fordításokba az eredetiek költői értékeit. Ennyi költő munkáinak fordításánál a kifejezésmód széles skálája erősen próbára teszi a fordító művészetét, és Rónai derekasan állja a próbát. Kár, hogy, úgy látszik, nagyobb súlyt fektet a rímre, mint a ritmusra, ami néhol darabossá válik. Itt-ott mintha nem helyesen mérte volna le az egyes sorok súlyát a versben. Szonetteknél (Manuel Carlos: Kariatid; Menotti del Picchia: A szonetthez) elejti az utolsó sor epigrammatikus kicsengését, ami ennek a szonettfajtának (mert többféle szonett van) a zenéjéhez hozzátartozik. De apró kifogásokon túl kitűnő és érdemes munkát végzett: hozzáférhetővé tett a magyar olvasó számára egy költői világot, melyet a nálunk kevéssé ismert nyelv eddig elzárt előlünk.
A kötethez Octavio Fialho, Brazília budapesti követe írt érdekes előszót. Ne menjünk el mellette szó nélkül. A brazíliai kultúrának becsületére válik, hogy diplomatája egy verskötet megjelenését elég fontosnak tartja ahhoz, hogy maga is közbelépjen a siker érdekében. Jó szolgálatot tett vele hazájának, és a nemzetnek, melyhez küldték.
