DRUGETH
DRUGETH
Tudod, nem valami érdekes, ügyes kis történet. Drugeth Balázs császári alezredes volt, öreg fejével, vagy hatvan esztendős lehetett, s az egész csak annyi, hogy három évig tanított bennünket a Monarchia és Európa történelmére Morva-Fehértemplomban, tudod, ahol katonaiskolában voltam, s egyszer pofonverte a padszomszédomat, aztán, néhány héttel a halála előtt, mindenáron le akart köszönni a rangjáról és egy kicsit megbolondult. Nem is tudom, hol kezdjem el.
Az úgy volt, a pofon, hogy még a mértan-órán, a bicegő Kovarzik óráján elkezdett esni a hó. Ennek én is nagyon megörültem, tizenhárom-tizennégy évesek voltunk. "Hó! Esik a hó, százados úr!" − kiáltották néhányan óvatosan s Kovarzik, aki a táblán szerkesztett valami ábrát, megfordult, mert vele lehetett komázni. "Nyugalom" − szólt békésen, kinézett az ablakon, elismerőleg bólintott, aztán visszafordult a rombuszaihoz. December elején jártunk s ez az első hó jelentette a tél megérkezését. Mindnyájan tudtuk, hogy ez nem az évszak egyszerű fordulása. Az épületek, a kert, a főallé fehérbe borul, a hatalmas, bolthajtásos étterem ablakaira finom jégvirágokat rajzol a hideg, csikorognak a csizmák a havon, befagy a Becsva. A gyakorlatokra való kivonulások erősen megritkulnak, rövid séták jönnek helyükbe, "kincstári séták", oszolj-ban. És boldog, hosszú tantermi napok következnek, ez már csak felkészülés a karácsonyi szabadságra, ilyenkor a császár fiatalkori képmása, a nagy olajfestmény az étterem felsőrészén, a zenekari emelvény feletti falon, az is barátságosabban néz ránk, ő felséges szemeivel.
Mert ha egyszer leesett a hó, ott is maradt a tavaszi olvadásig, mikor a kis Becsva a szilánkká morzsolódó jégtábláit sodorva megindult s ha a menetoszlopunk átvonult fölötte, a hranicei út felé vezető vashídon, nem igen álltuk meg, hogy le ne pislogjunk az izgatott folyóba, bár itt már zárt rendben menetültünk Morva-Fehértemplom kövezete felé, büszke "kettősrendek"-ben. A nagy parkunk fái belesüppedtek a fehér dunyhába, amely az olvadásnak is soká ellenállt, ha a főallén már lucskos sárban tapostunk, ez a dunyha a fák alatt még nehezen süllyedt a földbe, kínnal rogyott össze. A vékony ágak töredeztek az ujjnyi hóprém alatt s a külső kapu melletti, kis kapus- vagy kertészház alacsony ereszéről, ha arra vitt a sétánk, hidegen pengve tördöstük a gyönyörű jégcsapokat. Talán azóta sem láttam jégcsapot.
Drugeth Balázs legendája e szelíd fehér vidék fölött bontakozott ki. Szóval Kovarzik óráján indult meg a havazás, míg ő háttal a teremnek magányosan dolgozott óriás-vonalzóival s a fogát szítta. A mértanórák mindig úgy zajlottak le, a sovány, fekete Kovarzik ránk sem hederített. Mindegyikünknek külön kis asztala volt, felemelhető lappal, ezeket a tetőket támasztottuk magasra mint valami fedezéket s e mögött sakkoztunk, olvastunk vagy ettük a frissen sült krumplit, amelynek szaga a vaskályha felől, a meleggel keveredve finom szálakban kígyózott a levegőben.
Nyugtalanság lappangott bennünk ezen a napon, zavarosan fénylett a szemünkben ez a civil érzés. Drugeth már a belépésekor "indolens kreten"-nek nevezte az ügyeletest, mert nem szelőztettük ki a sült kenyér és krumpli illatát. Egy pillanatig állva hagyott bennünket, végignézett rajtunk gyanakvó szigorú szemmel.
− Megvadult a társaság? − kérdezte lassan, − szedjék össze magukat! Leülni!
Na, itt ma nem lehetett bedobni: "Alezredes úr, esik a hó…" − Drugeth a levegőből megérezte az eljövendő figyelmetlenséget. Védekező-támadó feszültség ömlött el csontos arcán. Barkója ilyenkor mindig idegesen remegett, pamacsnyi haja csapzottan lógott, csak a deres kese bajsza hirdetett nyugalmat. Alighogy elkezdett magyarázni, valami állítólagos mocorgás, fészkelődés miatt hirtelen felugrott és Vigyázz-t ordított. Mereven, kőkeményen álltunk s ő ugyanígy velünk szemben, percekig néztünk így farkasszemet.
− Lá-za-dás? − mondta csaknem suttogva. Aztán ismét hosszú szünet után:
− Nem ajánlom, − s halkan vezényelte: − Leülni…
Hiába jelezte minden módon, hogy látja az állapotunkat: csak nem figyelt rá senki. Csendben maradtunk, mert Drugeth jó ember volt, ártalmatlan, nagyon békés, afféle tudós, s bár ez a csend határozott áldozatot jelentett, minthogy saját erejéből nem bírta volna megteremteni, − megadtuk neki, mert tudtuk, mennyire idegesíti a suttogás. Inkább olvasgattunk az óráján, vagy aludtunk gyakorlott, félig nyitott szemmel. Pedig előkelően, különös felkészültséggel adta elő szeretett tárgyát, a történetet.
A legenda előzményei hagyományként szálltak a felsőbb-évesekről az alsóbbakra. Volt közöttünk néhány magyar fiú rajtam kívül is, én ezektől hallottam, hogy Drugeth Balázs nagy és előkelő magyar családjának utolsó sarja. Ősei − így állították − résztvettek mindama szabadságharcokban, melyeket ő előadásában csak "zendülés"-nek, "forradalom"-nak nevezett. Sőt, a legvakmerőbb értesülések arról szóltak, hogy tulajdon apját, mint negyvennyolcas honvédtisztet, Haynau végeztette ki, amikor ő született. Ez a történet másfelől úgy módosult, hogy az apja a szabadságharcban vagy az egyéves fogságában szerzett betegségbe halt bele, mikor ő négy-öt éves volt. Persze valószínű, hogy mindebből egy árva szó sem volt igaz s az öreg Drugeth talán, mint köztiszteletben álló bécsi polgár vagy államhivatalnok fejezte be életét. A kósza, felelőtlen mende-mondák arról is tudni véltek, hogy az édesanyja, egy aulikus grófi család leánya, ugyancsak meghalt a szabadságharc idején s avval valami módon kapcsolatban. Nos, én igazán nem így képzeltem el a szilaj magyar nagyurak ivadékát. Drugeth Balázs kopott ember volt, ócska köpönyege alól szomorúan bújt elő sárgabőr lábszárvédője, s a kardját úgy vonszolta mag a után, mint egy esernyőt. Csak a soványsága, a csontos orra sugárzott értelmet, ez tette előkelővé az arcát, mint a rajzterembeli gipsz-Voltaire-ét Houdon vésője.
Igen, Drugeth szellemi ember volt, ezt mindenki tudta róla, sőt, félreértett nagyság. Harminc éve tanított már Morva-Fehértemplomban, mikor mi is a keze alá kerültünk. A bécsi katonai levéltárból jött át fiatalon, ahol − állítólag − igen sokra tartották és jövő várt rá. Ezt nem nagyon hittük el, hogyan lehetett volna őt elképzelni sikeres, megértett embernek, hiszen úgyszólván a lényege volt a meg-nem-értettség. Már így lépett be az első óráján, így tartotta előadásait, melyekről köztudomású volt, hogy mennyire nincs fogalma senkinek arról, milyen magas színvonalon mozognak. Méltányoltuk a vele esett méltatlanságot, ha tetszett neki − ha nem, és jogosnak éreztük keserűségét, fanyar gőgjét, amely valójában derűs nyugalom volt, elégedettség. Dehát, mint a származásáról szóló legendát, ezt is nyilván éppen a látszattal ellenkező volta hívta életre. Az értesülés egyébként úgy szólt, hogy a jövőjét önmaga, erőszakkal tette tönkre egy olyan összeütközéssel, melyet a vezérkar jóindulata sem tudott elsimítani.
Dehát a pofozkodását és a halálát akarom elmondani. Ezeket azért bocsátottam csak előre, mert az utolsó napjairól szárnyrakelő hírek összefüggőnek látszottak evvel a kelekótya legendával. Természetesen könnyen lehetséges, hogy a hírek egyik fő-forrása, a kis Bauerwald, a kórházi ápoló, aki szintén tudott e legendáról, éppen ennek az értelmében hamisította meséit, ha nem is egészen tudatosan. De még tovább: az is elképzelhető, hogy a kissé megbolondult öreg Drugeth ugyancsak ismervén saját legendáját, ő maga komédiázta el végső napjait ennek a hatása alatt. Ne vágjunk azonban a dolgok elébe.
Egyszóval ezen az első hóesés napján Drugeth ellenségesen magyarázott valamit a jobbágyok és a zsellérek viszonyairól. Olyan szenvedélyesen udvar-hű elvei voltak, hogy egészen tűzbe jött ha erről a kérdésről beszélt, verte az asztalt, lázasan, csaknem költőien zengett a hangja, mint egy forradalmi szónoké. Ilyen perceiben kiáltotta: "Semmiféle lázadás nem isteni eredetű!" De különben halkan és tényleg okosan adott elő. Városi lakásának két savanyú, sötét szobája tele volt könyvekkel s ő maga is írt vagy kettőt, hosszú életében. Úgy hiszem, semmi kincsért nem adta volna ezt a békés életét. Mindenki szerette az öreget és nagyra tartotta, mint ahogy rengeteget tudott is.
− A zsellérség száz éve már fel volt szabadítva, − hangzott a hangja, − míg a jobbágy, mint tudjuk nem volt szabad ember. A vagyoni helyzetük azonban a társadalmi helyzetükkel szemben úgy festett, hogy a zsellér − jegyezzük meg − nincstelenül, a társadalom számára is haszontalan és veszedelmes szegénységben sínylődött s szívesen cserélt volna a jobbággyal, aki urának szolgálatában általában nagyon jól el volt látva, rendes lakás, élelem, sőt bizonyos viszonylatokban fizetség is járt neki s polgári szabadság-jogai közül csak az a kevés, illuzórikus nyirbáltatott meg. A társadalmi kérdéseket azonban nem forradalommal… eszeveszett forradalmakkal, a jobbágyság felszabadításával kell megoldani, hanem gazdasági, társadalom-gazdasági úton-módon, hiszen a zsellérség mint osztály úgyszólván megszűnt és a történelem ekképp igazolta…
Rákiáltott gépiesen a mögöttem ülő szeplős cseh fiúra:
− Mit mondtam?
Az felugrott:
− Hogy a jobbágyság felszabadítsa… a Magyarországi Kossuth-féle forradalom… forradalom…
Drugeth röviden intett, hogy üljön le. Láttuk, úgy remeg a barkója a leplezett indulattól. A szomszédomat állította fel:
− Kinek volt jobb dolga, a zsellérnek vagy a jobbágynak?
Hallgatás.
− Feleljen. A zsellér szabad ember volt, a jobbágy…
− A zsellérnek! − vágta közbe a szerencsétlen, mert a szabadságot tisztelni tanultuk itt is.
Drugeth támolyogva rohant le a dobogóról, csak úgy csörgött a kardja, hörgő hangon jöttek a torkára és nekiesett a szomszédomnak. Jobbról-balról erősen arculütötte, aztán kissé megnyugodva ment vissza:
− Indolens kreten! − ez volt a szavajárása.
Döbbent csend támadt. A legvérmesebb tisztünk sem pofozkodott, szigorú úriemberségre neveltek bennünket. És éppen Drugeth, ez a szelíd tudós…
Napokig tárgyaltuk az ügyet. Megegyeztünk abban, hogy tökéletesen fátyolt borítunk rá, részünkről meg nem történtnek tekintjük. Mint már mondtam, szerettük ezt a vén madarat. Talán kellemetlenségei lettek volna, ha kitudódik. De alig csillapodtak el ezek a hullámok, nagyobb dolgok történtek vele.
December közepe táján elmaradt egy órája s a következő alkalommal már helyettes jelent meg a szokásos időben. Úgy tudtuk, hogy beteg. Aztán kiépült az újabb legenda, Bauerwald, az ápoló és az egyik gazdasági hivatali altiszt, meg a felsőbbévesek útján.
Drugeth közel harminc éve élt már ebben a kisvárosban, ugyanabban a lakásban, a könyvei közt. Jól tudtuk, hogy elégedett és nyugodt ember, a tudományával volt tele s két emberéletre is elfoglalta volna. Talán sohasem akadt dolga nővel. Most − így szóltak a híresztelések, − hogy ősszel két napra Bécsbe utazott, visszajövet a magyarbrod-i állomáson a vasúti restaurációban megismerkedett egy facér fiatal lánnyal, − vagy az kötött beléje s kifaggatta a lakóhelyéről, címéről. A lány egyesek szerint távoli rokona volt neki, mások viszont úgy tudták, csak egy utcaszéli nő. Szóval decemberben megjelent ez a lány a lakásán és ottmaradt nála. A szomszédok eleinte azt hitték, cselédnek fogadta fel, a külseje annak is rossz volt. Ezután jött a meglepetés. Az öreg − szabályszerű díszben, kihallgatáson − bejelentette a parancsnoknak, hogy megnősül, elveszi ezt a lányt, akiről persze már az egész város tudott. Mikor a parancsnok tiltakozott, s minden erejével el akarta téríteni szándékától, dühöngve elrohant. Két napig nem jelent meg az intézetben. Az ezredes ekkor két idősebb tisztet küldött el hozzá, beszéljenek a fejével. Drugeth ki akarta őket rúgni s állítólag botrányos jelenetek közt adta tudomásukra, hogy, ha a parancsnok nem terjeszti elő a kérését, lemond a rangjáról. Csaknem könyörögtek neki, térjen észre, egy császári alezredes, egy nagy tudós nem vehet el egy utcalányt. Erre dührohamot kapott és − ismétlem, állítólag − magyarul káromkodva átrohant a másik szobába, kivonszolta a szégyenkező lányt, tiszttársai elé és ilyesmit kiáltozott:
− Én, Drugeth Balázs! Én Drugeth Balázs!
A tisztek természetesen gyorsan elbúcsúztak tőle. Harmadnap maga a parancsnok kereste fel, mert az öreg egy lemondó nyilatkozatot szerkesztett és elküldte neki. Ezt hozta vissza.
− Szóval megtagadja a továbbítását ezredes? − megint ordítozott. − Akkor majd a szolgálati út megkerülésével…
Úgy mesélték, a kardját is odavágta az ezredes elé. De ez bölcs és jó ember volt, elküldte Drugeth-hez az orvost és betegszabadságot adatott neki. Ám a türelemnek is van határa s az ezredes a saját rangjával játszott volna, ha még tovább megy: mert egy hét múlva Drugeth megjelent nála kihallgatáson újabb kérvénnyel és leköszönő levéllel s kijelentette, hogy még aznap megesküsznek. Ez persze megint elmaradt. A lány − az ápoló előadása szerint, − megszökött tőle, míg ő a kihallgatáson járt s az öreg másnap tényleg ágynak esett. Az ezredes, aki már arra gondolt, hogy megteszi a szükséges és kényszerű lépéseket, most ismét meglátogatta, abban a hiszemben, hogy az ok megszűnvén, Drugeth nyilván észretér. Megbánta jóhiszeműségét: az öreg komiszul és gorombán utasította ki, hadonászva az ágyában, nyögve és ordítozva. Ragaszkodott hozzá, hogy leköszön a rangjáról. Sokat káromkodott magyarul. Mi úgy tudtuk, hogy csak törve beszéli anyanyelvét. Aztán egészen elgyengült, de ha tiszttársai látogatták meg, s felismerte őket, mindig valami torz dühroham jött rá, elűzte magától azokat, akik szerették. Karácsony előtt halt meg.
