ERVIN
ERVIN
− Tudod, valószínű, hogy e sok mende-mondából egy szó sem igaz. Az öreg megbetegedett, talán fogadott egy ápolónőt és veszekedett is néha s a látogatói is bizonyára rosszkedvűen távoztak tőle. A tisztjeink soha nem beszéltek ezekről a dolgokról s később ha mégis szóbakerült előttük ez a képtelen, szomorú mese, a leghatározottabban cáfolták. No, igyál.
− A temetése teljes katonai pompával folyt le. Úgy mesélték, hogy az ezredes saját felelősségére visszatartotta, sőt megsemmisítette a már nagybeteg Drugeth kérvényét. Az egész város ott volt, mi is kivonultunk, díszben. Mondom, fehérség, téli derű keretezte a történetét. Letaposott hóban lépkedtünk, vastag takaró borította a temetőt, a sírokat csak enyhén hepehupás sorok jelezték. Oldalt helyeztek el bennünket, a temetésből csak egy sáros-havas buckát láthattam, a felhányt földet. A végtelen csendben, miután a vezényszók halkan elpattantak, a pap hangja hallatszott csak, visszhangtalanul, beleúszva a széles vidékbe. Mindnyájan megilletődve álltunk. Megemelték a koporsót.
− Ekkor felrémlett előttem Drugeth Balázs csontos arca, a szomorú ádámcsutkája, a barkó, a kese bajusz, az előkelő orra. Úgy gondoltam, világosan, hogy az utolsó történelem-órán láttam így az arcát. Oktalan szorongást olvastam ki a szeméből.
− Honvágy? Nem volt ez honvágy, − miért mondom ezt? A honvágyat én is nagyon jól ismerem, az magas láz, heveny kínszenvedés, felgyújt és összeroppant, hamar elcsendesedik, nem is bírná sokáig az ember; aztán még évekig vissza-visszajár, már ismerjük és meghajtjuk előtte a derekunkat, beletanul, aki gyakorolja. Hiszen Drugethnek még annyira sem volt hazája, mint nekem.
− Aztán eszembe jutott egy régi előadása, a szavai, a nyöszörgő hangja. Csak felfigyeltünk, mit beszél, mi nem tetszik már megint neki. "Rákóczi, − magyarázta, − Rákóczi Ferenc nem is akart a lázadás élére állni sohasem, adatokkal igazolható, hogy birtokai ki akarta cseréltetni ausztriai birtokra, német ruhát viselt, hogy ellenszenvessé tegye magát a nép előtt… aztán Lengyelországba menekült, ahol többször felkeresték a lázadás vezérei. Ő elzárkózott, végül kénytelen volt mégis tizenkét zászlót küldeni, de a szigorú utasítással, még ne bontsák ki."
− Tudod, szinte hallottam ott a panaszos-keserves hangját. "A tarpai országos vásáron, május huszonegyedikén Esze Tamásék mégis kibontották a zászlókat és felcsendült Ugocsában. Beregben a szörnyű, velőbemarkoló Rákóczi induló, ez a tébolyító muzsika, ez a szomorú riadó, ez űzte a mezítlábasokat és a művelt, józan Rákóczit is, saját felkelése kényszerűségének engedett ő is, ennek a zenei-hősi-indulati kényszernek, noha tudhatta, mire vezet a lázadás… de elsodort mindent a gonosz, iszonyatos muzsikája…" Szegény öreg, micsoda indulatba jött, nyöszörgött a kíntól. Tudod, nem mondtam, hogy az egyik könyvével külföldön is sikere volt, haladott szellemét tisztelték, korát megelőzte, így tartották Nyugaton. A Morva-Fehértemplomi temetőben olyan izgatottság fogott el. Látni véltem Drugeth Balázst, amint görnyed-görnyed és a Rákóczi-induló kísértetiesen pereg fölötte s végül lerogy a hóba. Az az ostoba legendája biztosan szemenszedett hazugság csak, talán elvadította őt, nem tudom mi történt az utolsó napjaiban, de ez, − mikor a fekete-sárga puha morva földbe lezuhant a teste, a halálos fehér csendben, − ez igaz, ezt olyan világosan láttam: a két enyves szem s bennük valami oktalan szorongás, valami tétova… oktalan… gyötrelem…
− Sokáig álltunk a hóban, de nem éreztem, hogy fázik a lábam. Végül mégis csak eltemettük őt… "Kettősrendek-jobbra-át! Század-indulj!" Csillogó rézgombos köpenyeinkben büszkén meneteltünk a városon át.
− Aztán most eszembe jutott az egész. A szép fekete "fegyverkabát" helyett ez a fekete-fehér, ingmelles egyenruha van rajtam… hiszen szeretem ezt a pincér-viseletet… Na, gyerünk!
Frissen pattan fel. A bár még éldegélt, a zene azonban már régen elvonult.
− Te… − fordult hozzám, a szemembe kutatva.
− Te, nehogy azt hidd, hogy ezt az egész történetet most találtam ki… nincs nekem semmi bajom. Csak olyasmit mondtál, hogy humánus tevékenység…
− Hiszen imádom a trente-et-quarante játékot, a langusztot, a jó ruhát… de egyszer meghal az ember… és nekünk valami fűszeres, erős keserűség is kell, kicsit rongyosnak és véresnek is kell lenni… nem vagyok én langyos sehonnai, keresztény dzsigoló…
− Nézd, gyerekem sincs, csak meghal az ember egyszer, és… bizonyisten félek ettől a… szem alján kigyúló, ismerős lángtól… azért is mondtam el a Drugeth-dolgot, talán így kibeszélve, elvetélődött a mérge, talán nagy jót tettél velem...
