MAGAM
MAGAM
"Részeg fővel − gondoltam ekkor − verset is csak a részegek számára lehet írni." Először elképedtem: milyen értelmes ez a szép fiú, − aztán megrökönyödve, egyre jobban elzárkóztam oldott érzelmessége elől. És − minthogy szervesebb kötelékkel volt hozzám kapcsolva, semhogy ezt egykönnyen elszakíthattam volna − erősen szégyenkeznem kellett gyengeségén, helyette is; s el kellett utasítanom ezt a laza, értelmének csak az imént megismert erejéhez annyira méltatlan, salakosan renyhe belső magatartását. Elfordultam szégyenünktől rosszízű emlékét, s nem is bolygattam mindmai napig. Megtudtam-e azóta valamit is a dagály erejéről, igazságáról, titkairól? Ervinről kaptam végső híradást.
Ma délben, tehát tíz évvel fenti esténk után, itt Budapesten, a Belvárosban, pontosan a Váci- és a Régiposta utca sarkán összeakadtam egy közös rokonunkkal. Az örvendező kérdezősködések közben egyszerre csak elkomorult az arca:
− Igazis… Emlékszel Te Ervinre?
− Mi van vele?
− Hát… én is csak pár napja tudtam meg… karácsonykor meghalt Oloronban…
Egy régi vers sorai indultak meg a fülemben: " …s állunk zöld gőzökbe, míg − lépcsőnk lassan mállik, − így érkezik a dagály − és elborít állig…" Ervin előredőlve, idegenes kiejtésével, a szavakat tétován keresgélve, még okosan magyarázza:" …tudod, nem vagyok én langyos sehonnai, …keresztény dzsigoló…" S a végén már csak nyöszörög: "…ez a szörnyű muzsika…"
Bizonyára − így remélem − csendesen, békén hunyta le a szemét, hogy mi a hamisság és mi az igazság az ügyében, − "nem álltam ágyánál ezüstkanállal" − azt csak ő tudja, mint hogy a Drugeth-legenda nyitja is nyilván a birtokában van már.
Semmi egyebet nem közölhetek róluk.
