VARSÓI INDULÓ • Április 22.
VARSÓI INDULÓ •
Április 22.
Április 22.
Sátoraljaújhely és Borsi közt átmegyünk a cseh fedezékvonalon. Gonosz lőréseik rézsút Rákóczi szülőfalujára lehelnek. Beton Kalibánok szolgálják a paraszt Prosperókat.
A munkácsi erdőkig még jó darab az Alföld, a fátlan föld mindenütt megmutatta a magyar önkénteseket a halálnak. Gerilla harctéren járunk. Munkács mögött fölvillan Klastromalja, karácsonykor innen szálltak le a fegyveres bazilita szerzetesek. Egyszerre két ellenségre vijjogtak: a magyarra, s a nyugati kereszténységre. Ez a klastrom már a Kelet egyik kiugró szirtfoka. Róma és Genf a nemzetek fölött lebeg, Keleten éppen a hit ingerel nemzeti türelmetlenségre. A bizánci kereszt összeforrt a cár fegyverével. A lelkek mélyén cár nélkül is kitart a moszkovita középkor, az "orosz hit" s a szláv nacionalizmus egymást éleszti.
Útközben Ukrajnáról olvasok. A könyvmutató szerint a régebbi irodalom jórészt a világháborúból való, akárcsak a flamand szeparatistáké. Ez volt az első két "népi" mozgalom. A német vezérkar egyiket egy liberális szabadelvű nemzetállam: Belgium, másikat egy nacionalista önkényuralom: Oroszország ellen fordította. Csak a háború után nőtt rájuk világnézet. Ma már Svájcra, Hollandiára, s még egy fél tucat országra kiterjed, a hadvezetői mesterfogásból egy körsugárzású hatalmi bölcselet lett. Az a legfurcsább, hogy e népi világáramlatban a német vezérkar és – Wilson egyformán a maga gondolatára s határára ismerhet!
Az ukrán nacionalizmusnak hetven-nyolcvan esztendős a múltja, az ukrán kérdés azonban a tatárjárással kezdődik. Képzeljenek el egy Magyarországot, amely a muhi csata után nem áll többé talpra. Sevcsenko hazafias lírája csak a legutolsó fejlemény – ahogy a magyarság se Petőfivel kezdődik –, az ukrán sors korábbi fejezeteit már megírta a település, a történelem, a vallás, a hadiszerencse, a külpolitika, a tatár, a litván, a lengyel, a muszka, Bizánc, s a szultán. Az ukrán csak úgy szabadult egyik szolgaságból, hogy gazdát cserélt, a lengyel járomból átbújt az oroszba, s az orosztól a törökhöz, a svédhez, s majdnem a magyarhoz pártolt. Minden kilométerrel fogy a távolság köztem, s e sztyeppei zűrzavar és szolgaság közt. A Kárpátok dél felé küldik a keblükből fakadó vizeket, de ugyanakkor föltartják a gomolygó északi káoszt. Erről beszéljünk inkább, ez a nagyobb érdemük! Túl a Kárpátokon kezdődik egy határőrség vagy őrgrófság (Ukrajna eredetileg körülbelül ezt jelentette), amelynek sose volt határa, s egy határörs, amely negyvenöt millió lélek. A sors szörnyű csúfsága, hogy e határvidék mindig két-három ország közé szakadt, s az volt neki legkevésbé, amit a nevében hordoz: határa! Ettől a "határtalan" határvidéktől óvtak minket a Kárpátok. Szurmay bakái aligha sejtették, hogy Uzsoknál s Bártfánál éppen annyira Nyugat védpajzsai voltak, mint Hunyadi alatt Nándorfehérvárnál. Pedig azok voltak. A csehek belülről akarták kinyitni ezt a kárpáti határt, s az oroszt a vallás képében engedték be. 1920 után megkezdődött a pravoszláv térítés a Kárpátalján.
Volóc és Beszkid közt a határhegyekben közös katonatemetőket ápolnak. (A csehek eddigi tisztességére szóljon: a szó szoros értelmében ápolják.) A beszkidi templomajtón elmosódott bakaírás, megnyálazott, érdes ceruzával, s ki tudja, mekkora alföldi honvággyal vésték be a nevüket s az ezredszámot. Lille, Reims, Ypern, Monfalcone, Belgrád, Lwow felé menet tizenöt éve katonatemetőkhöz érek. Mekkora hősköltemény! Kamaszkoromban átéltem az Iliászt, miközben a régebbiket tanultam.
