Illés Endre: Mérték és példa • Jegyzetek Ambrus Zoltánról
Illés Endre: Mérték és példa •
Jegyzetek Ambrus Zoltánról
Jegyzetek Ambrus Zoltánról
Első bírálatát Björnson Leonardájáról írta, nagy regénye a Midás király, ő az «írók írója»… Azok a meghatott cikkek, emlékezések, tanulmányok, amelyek Ambrus Zoltán alakját idézik, már-már klasszikus tényekből szövik a szorongató, igaz, szép legendát: a hiányzó kritikust.
A kritikust, aki elment közülünk. Akivel eltávozott a Mérték.
De a meghatottság és a kegyelet mindig vértelenít is: Ambrus Zoltán híres rangja, az «írók írója», negyven éve, amikor először szólították így, mentegetőzés volt; ma kitüntetés. Néha szégyeljük, ha szegények vagyunk, máskor meg erénynek kiáltjuk, amit nem tudunk megadni. Ambrus Zoltánnak nem tudtuk megadni az olvasót. Az író, aki Renan híve volt, bizonyára irónikusan mosolyogna ezen a változáson.
*
Abból az alkalomból írok róla, hogy Márai Sándor nemrégiben azt panaszolta: a mai írónak éppen Ambrus Zoltán hiányzik. A versre, regényre, vagy színdarabra – Ambrus Zoltán felelete.
Így volna?
Szorongató csendben mondta el Márai a vágyat: a kritikus vágyát. Az írónak ma alig felel valaki. Mintha valóban elveszett volna a Mérték, – félelmetes tömegben születnek és áramlanak az új könyvek, a jobbhiszemű bírálók is régen fulladoznak a mélyre rántó örvényekben, nincs irány, mert nincs iránytű, nem tudjuk, ki író, s ki szemfényvesztő, – csak könyv van, aki egy könyv elé nyúlna, arra száz zúdul. S ha az író tükörbe szeretne nézni, mert már ő sem ismeri önmagát, nincs tükre.
De felelt-e Ambrus Zoltán valaha is írónak?
Ha róla beszélünk, tudnunk kell: két Ambrus van. Akire emlékezünk, s aki valóban volt. A külömb, a bonyolultabb, az érdekesebb kétségtelenül az élő Ambrus. Milyen elemző készség, milyen félelmetes tudás és olvasottság, milyen tekintély! – s körülbelül mindent elmulasztott, amit egy nagy kritikus elmulaszthat. Alig volt estéje, hogy ne ült volna színházban, s nem ismerte fel a nagy kortársakat: Shawt, Ibsent, nem volt felelete olyan kérdőjelre, mint Wedekind. Idegenkedett a klasszikusoktól, alig tudunk valamit arról, hogyan látta ő Shakespearet, Szofokleszt, Moliéret; inkább elkerülte őket. Nagyon rosszkedvű lett, ha nagyon rossz író került eléje. Milyen hidegen, okosan, kegyetlenül tépte ízekre Rostandt. S ha elolvassuk, mit írt Batailleról, Bernsteinról vagy Sudermannról, már-már azt hisszük: csak a silányak megismerésében volt csalhatatlan. Mindenkit ellenzett, mindenki gyanus volt. De azután megdöbbenünk: akadt egy író, akire némi szeretettel tekint. Sajnálja, hogy a közönség idegenkedik tőle. Magyarázza őt, s már-már dicséretét is vállalná…
Ez az író: Lavedan.
A szürke, a limonádé, a közepes Lavedan.
Mégsem volt talán igazi kritikus? Rossz kritikus volt? Ez így halálos félreértés… Egyetlen tanulmányát, bármelyik színházi beszámolóját kell csak elolvasnunk, akkor csalhatatlanul, egy életre érezzük: nagy kritikus volt. De éppen az írók nem érdekelték. A megbírált mű felé is legfeljebb keresztkérdéseket vetett; únta, hamar végzett vele. Saját szenvedélyének élt. Ez hajtotta őt, ezért írt.
Úgy volt kritikus, ahogyan mellkasunkban a szív dobog. Egy nagy áramlás közepén pihenés nélkül, nem fáradva, szüntelenül egyetlen feladatot végezni: erre született. Irodalmon ő nem írókat és nem egyes műveket értett: áramlást, életet, apadást, dagályt. És még közönségesebb dolgokat is: pletykát, intimitást, nagyságok kopását, egészen bizalmas titkokat. Ne szégyenkezzünk; ismerte Maupassant betegségét és France barátnőit.
Az «irodalmi élet» klorofiltalanabb az életnél és jóval kevesebb az irodalomnál; de nincs nyersanyag, amelyből ne formálódhatnék remekmű. Ambrus Zoltán ebből a füstös, bűzös, fortyogó, szurokszerű masszából, nedves cikklevonatok, Szentpétervárról Párisba suttogott pletykák, híres európai botránypörök keserű levéből szűrte remekművét, életét és írásait. Író-kortársai alig érdekelték, ha nem tettek mást, mint írtak. Tolsztoj portréját például sohasem rajzolja meg, ha forró csiklandásként nem érinti az Anna Karenina írójának ravatala köré gyülekező kritikusok acsarkodása; kicsoda Gide, vagy ki a legérdekesebb, legnyugtalanabb francia író, – az ilyen kérdések elől fanyar hallgatással tért ki. De izgatta, kit választanak meg Párisban, a kávéházakban, a költők vagy az elbeszélők operettrangú «fejedelmévé». Han Ryner úr így jut kis tanulmányhoz. Magyarországon csak ő tudta pontosan, hogy a J. H. Rosny írói cég két emberből áll: más a J. és más a H. Mit tartott számon? A Maeterlinck–Heyse pört; vagy azt, hogy a Shakespeare-Bacon gyanú a multé, az új elmélet: Shakespeare–Lord Rutland; tudta, hogy Párisban a kritikusok és a színházak mikor viaskodnak a főpróbák intézménye felett és állást foglalt abban a kérdésben, hogy bepörölheti-e a Szajna partján egy író szigorú bírálóját.
Mindez szeszes lobogással ég; a többi kötelesség, hivatal.
*
Mi volt a makacs kérdés, amellyel minden írást három lépésnyire távol tartott nemesebb szerveitől?
Gyulai örök kérdése: a mese; s mindaz, ami a mesével összefügg.
És a regénynek, színdarabnak vallania kellett. Rosszkedvű tekintettel vizsgálgatta: valószerű-e a cselekmény, következetes-e a bonyolítás, hű-e a jellemrajz, élnek-e a dialogusok? Kritikái érdekesek, mint egy törvényszéki tárgyalás. Kérdés, kérdés, kérdés, – és a vádlott dadog, botladozik, vall.
Közös, rendíthetetlen ellenkezés él mindkettejükben, Gyulaiban és Ambrusban. Esztétikai puritánság, sőt kálvinizmus, ahogyan elfordulnak mindenfajta dísztől és nem vesztegethetők meg semmiféle csodával. Gyulai a rossz írók és a silány írások ellen küzd egy olyan korban, amikor az olvasó felrázott érdeklődése egyre több magyar munkát kíván. Nem is annyira arcvonalat tart, mint inkább belevágtat a sűrűbe, és üt, vág, szúr. Természetesen keresi a vezért, de többnyire megelégszik a sereghajtókkal. Ambrus nem ez a mindenfelé vagdalkozó kritikus, ő nem is szívesen hadakozik magyar földön. Nem a gyenge, tehetségtelen, méltatlan hazai írókat irtja, ehhez a kegyetlen-mérges munkához hiányzik nemes, fínom egyéniségéből a közelharchoz való kedv. Ambrus Zoltán bírálataival inkább a bajok elhárítására, a megelőzésre törekszik. Európára tekint és bizonyos égtájak, főleg Észak felé gátakat épít. Ezeken a gátakon azután Ibsen és Sudermann egyképen megakadnak. Gyulai ritkít, Ambrus feltartóztat. Kettejük hadviselő modora rokon: nem válogathatnak. Ízlésük úgy köti őket, mint a kihirdetett rögtönbíráskodás: csak a törvényt és a bűnt látják, nem kegyelmezhetnek meg az embernek. A szabálytalan tehetséget ugyanúgy elítélték, mint a tehetségtelenséget.
Ez a két remek kritikus alig tekint a mű mögé. Az alakulás, a kristályosodás titkai nem érdeklik egyiküket sem. A befejezett munka írás előtti halmazállapotával nem foglalkoznak, nem mennek vissza a forrásokhoz. Hannibáli eskü köti őket: nem vehetnek tudomást azokról a sugarakról, amelyek megelőzik a vöröst és túlesnek az ibolyán.
Mi az, ami megfogható? Történet, alakok, stílus, a mű belső íve, – ők csak ezt fogadják el; minden más szélhámosság. Persze, hogy Shaw is szélhámos, Ibsen is az; Gyulai is így ítélt volna. Fintort nem lehet osztályozni, ködöt nem lehet mérlegre tenni. Minden írásban csak annyi a valóság, amit a kritikus úgy járhat be, mint egy házat. Ablakait kitárja, pincétől a padlásig mindent felkutat, a sztatikai hibákat észreveszi, a terhelési próbákat megtartja, – így kritikusok ők. Ettől a hittől nem tántoríthatta el őket semmiféle izgalom, vagy meghasonlást hozó kétely.
Például a francia géniuszt imádó Ambrust – az új francia irodalom.
*
Kritikusi tartását talán így lehet legtömörebben jellemezni: farkasszemet nézett a színpaddal vagy a könyvvel.
Rendíthetetlen erővel tartotta mozdulatlanul szemhéját, kivárhatatlan volt, ráért, – és tekintetétől az idegen írás szinte percek alatt hervadni, szédülni kezdett, fonnyadt, beroppant, hibái kiütköztek; mindig az építési hibák.
A kritikus egyszerűen szívósabb volt, mint az író. És ha a szemügyre vett épületben a lépcsőház végre beszakadt, elégedetten bólintott, – igen, így gondolta. Szívósságával, nyugalmával, hasonlíthatatlan belső erejével mozdulatlan arcú fakir volt; de voltak olyan napjai is, amikor Ambrus gyanakvó, zsörtölődő öregasszonyokhoz hasonlított, akik fiatal menyüknél állandóan titkok után vadásznak, óvatlan pillanatban hirtelen végighúzzák ujjukat a szekrény tetején és azután csendes diadallal, szemükben kissé ittas fénnyel felmutatják a letagadhatatlan bizonyítékot: az ujjuk poros.
*
Ludwig Speidel, a századforduló híres bécsi kritikusa, Ambrus kortársa, negyven évig ült a Burgszínház egyik zsöllyéjében. Amikor nyugalomba vonult, a zsöllyét is kiemelték a színház nézőteréről és a Burgszínház múzeumába helyezték. Ambrus Zoltánnak is megvoltak a maga zsöllyéi a pesti színházakban.
Színházi kritikus.
Háromnegyed életét színházi beszámolóiba építette be, anélkül, hogy a színház a maga masztiksz és egérszagú illuzióival igazában érdekelte volna. Nagyon sok darabról írt. Némelyiknél megenyhült; volt, amelyik izgatta. De tulajdonképpen egyik sem tetszett neki. Milyen lett volna az a dráma, amelyiknek tapsolni tud, erről sohasem írt. Úgy látszik, elképzelni sem tudta. Az «igen»-t kimondani: ez a kegyelem, bátorság, hit nem adatott meg neki.
Ő tulajdonképen fínoman, következetesen kivonta magát a színház hatása alól, a frissen festett díszlet szagára fanyar mosollyal hátrált. Éberen vigyázott arra, hogy a színpad lényege, az illuzió, a csoda, a csalás alattomos módon soha ne ejthesse meg. Ő a színházban csak egyetlen hangszert hallott, igaz, a legfontosabb hangszert: az író szavát, a darabot.
Amikor leült, hogy színházi kritikáit megírja, minden fösleges élményt lesöpört íróasztaláról, a színész munkáját, a rendező beállítását, a nézőtér forró levegőjében táncoló lángokat; mindezt szelíden, határozottan félretolta. Ha a színházak igazgatóiban lett volna némi irónia, egyikük kiemelteti Ambrus zsöllyéjét, mint a Burgszínház tette Speideléval, és elküldi a rettegett kritikusnak. Ambrus bizonyára íróasztala elé állítja, beleül; és nem csábítható el többé semmilyen színházba. Zsöllyéje és színházi kritikája közül nyugodtan kiemelhette volna a zavaró, idegen közeget: a színpadot.
Az «irodalmi életet», a színházat s általában az életet ő csak folyóiratok, félhavi szemlék, ujságok nyomdafestékszagú ingerében érzékelte; a színész öltözőjétől irtózott. Évekig volt a Nemzeti Színház igazgatója, de ha az igazgatói szobából néha elindult a színpad felé, – feljegyezték: mindig eltévedt.
*
És ennek a komor, szomorú kritikusnak igazán csak a báj iránt volt érzéke. Az olyan lenge és fínom kecsesség iránt, amilyen például Meilhac Frou-Frou-ja; vagy amilyenek, már említettük Lavedan enyhén édeskés darabjai. A budapesti kávéházak éjszakai virrasztóját elragadja az ifjabbik Dumas nagyvilágisága.
Viszont nem tetszett – ó, mennyire nem tetszett! – Moličre keserűsége. «A képzelt beteg» unalmas, vontatott darab, cselekménye is sovány, – mondja kritikájában. Aránytalan, (mintha bizony volna arányos Moličre-darab). Nem hasítja fel epidermisét az a száraz, keserű, rekedtes hahota, amely közben nyílt színen meg lehetett halni. Valóságosabb és megrázóbb halállal, mint az elmúlás körül háromnegyedes taktusban keringő Frou-Foru-k teszik.
«Frou-Frou – írja Ambrus Zoltán – a mai drámairodalomnak egyik legelevenebb, legizgalmasabb egyénisége. S ezek között talán a legbájosabb alak.» A Midás király írója irígyelte a lengeséget, az operett-hajlékonyságot, az édes dallamot, mindazt, ami nem adatott meg neki. Kritikáiban néha-néha már majdnem hódolt a könnyű francia géniusznak; amikor regényeit írta, Kemény Zsigmond fájdalmas, magyar gúzsában vergődött. Aki nem tud betelni a «Bob az oroszlán» lírájával, olvassa el egyszer a Nóráról és a Frou-Frouról írt kritikákat. Költőt kaphatunk csak rajta ilyen forró fájdalmon, mint az alkatát levetni vágyó Ambrust. Nóráé a gúny, Frou-Froué a meghatottság. Mint kritikus tévedhetett Frou-Frou felemelésében, de milyen tévedhetetlenül kinyilatkoztatott egy jellemzően századvégi magyar tartást: a millennium üres és cifra habarcs-díszei mögött a legjobbak magányosságát, nyugatra vágyódását, naivul tiszta illuzióit. Mert még Frou-Frou is valami nyugatit jelentett; Renan és Lemaître mellett egy táncoló, kacér, cérnavékonyságú fénysugarat.
*
És el kell mondanunk Ambrus Zoltán meghasonlását.
Mindenestől a francia szellemé volt. Pesti kávéházakban, éjszaka, külföldi lapok fölött virrasztva hűbb állampolgár, becsületesebb párisi lakos lehet valaki, mint akié a megfogható Páris. Mégis meg kellett tagadnia francia írókat. Nem is egyet, nemcsak Gidet; egyre növekvő sereget. Milyen fájdalommal tolta el magától mindazt, ahol a három ellenséges betűvel találkozott, könyvön, folyóiraton: N. R. F.
Milyen vad, zavaros áramlás volt mindez, a stílus, a regény, a gondolat, a tisztaság érthetetlen felrobbantása. Talajvíz, amely alattomosan terjed, s ahol felfakad, ott nedvesek lesznek a falak.
Magánya, szomorú szigorúsága, törékenysége végül mintha nem is testi alkat lett volna már, – a melankólia sugárzása ilyen.
Ferenc Józsefi árny borong Ambrus életműve felett: csatáit tulajdonképen sorra elvesztette; emberek, akik ellen hadakozott, élnek; viszont azok a művek, amelyekre néha fáradtan rámosolygott, beporosodtak, mint a papírvirágok. Mesterének, Lemaîtrenek legalább sikerült néhány Ohnet-szerű írót kiégetni az olvasók ízléséből; Ambrusnak ez nem jutott osztályrészül.
Mélységes szomorúság támadt benne, ha méltatlan dolgokkal jelentkeztek előtte, s utóbb már mindent méltatlannak ítélt. Meg kellett érnie olyan világot is, amelyben teljesen egyedül maradt. Olyan egyedül, hogy akármerre nézett, holdbéli tájakon érezhette magát. Ekkor már nem írt kritikát, élete utolsó éveiben egy fájdalmasan szép lírai tartással járt közöttünk: elkerülte a színházat. Feltámasztotta ifjúsága alakjait, Berzsenyi báróékat, ekkor már csak velük tudott beszélni, egyedül őket tartotta méltónak rá.
*
Mi az hát mégis, ami ebben az egészen nemes íróban ma is olyan forró? Ami mindig fogva tart, ha olvassuk.
Nem a tévedő kritikus szomorú, szép belkantója. Nem a felelet, amit az íróknak adott.
Van valami, amiről nem beszéltünk eddig. Ambrus Zoltán a legtisztább fogalmakkal érvelő magyar író. Olyan világos, olyan egyszerű, olyan határozott, mint a napfény. Erőlködés nélkül áradt belőle az a szinte jellembeli tulajdonság, hogy fel tudta hasítani a homályt. Nem hitt az érzelmek, a rend semmiféle zavarában, irtózott a dagályosságtól, semmi nem bántotta jobban, mint az üres kongás.
Mértéke nem használható; de életműve és tartása a legnemesebb példa. Nem a kritikus – az író példája.
Megvetni a síkos hátú szavakat, irtózni az olcsóságtól, a zavartól, az ürességtől, józannak maradni, – ez Ambrus Zoltán példája.
Hitte, hogy soha nem lehet méltatlan szenvedély az értelemre, a világosságra esküdni. S ha van igazolása a «nyugati oltás»-nak, Ambrus Zoltán élete és írása az. Olyan időszerűtlen, hogy csak az ilyen példákba vethetjük horgonyunkat.
