Kádár Erzsébet: Csók és festék
Kádár Erzsébet: Csók és festék
Mária zuhant. A mélység összecsapott felette; már percek óta mozdulatlanul feküdt a tófenekén, karjával, vállával érezte, milyen kemény a föld. Nyaka is megmerevedett… Fölötte prédára gyűlő, hangtalanul nyüzsgő sokaság; úszó mozdulattal közelednek, lebegnek, emberi arcuk van, közömbös és szomorú ábrázatuk; testük halottbarna, mint a múmiáké… Karok nyúlnak Mária felé, fölülről és jobbról meg balról, nehéz szárnyak és lebernyegek; az aranyfestéken átüt a piros alapozás…
Most hirtelen felriad. Szeméből kitörli az álmot, – a tófenék káprázata szétfoszlik. Ekkor már tudja, hogy a műteremben van. Munka közben ledőlt az empire kerevetre – ezt gyakran megtette – és elaludt. De az ijedtség, a fulladás most is idegeiben remeg. Néhány hete mindíg ilyen kínzó szívveréssel ébred; zuhan, tehetetlen és kiszolgáltatott, – utálatos, megalázó ez a félelem! Pillanatokig tétovázik, gondolkozik: milyen alattomos ütés érte mostanában, milyen rossz emléket hord sejtjeiben? Vagy talán csak ideges? Ennyi volna az egész?… Tamás?… Tegnap este, amikor elváltak, azt hitte: boldog… Ma is találkoznak… Most délelőtt van, tizenegy óra, – dolgoznia kell! Tekintete a szoba tulsó végébe a megkezdett képre téved. Igen, innen jól látja: mielőtt elaludt, akkor is a képet nézte…
Mária hirtelen feláll, összébbhúzza festékfoltos fekete klottkabátját, nyujtózik, bizonytalanul lép, mintha kifuthatna alóla a talaj. Lassan közeledik az állványhoz, szinte gyanakodva, még mindig mérgezetten; körülnéz a szobában, eltévedt. Tájékozódnia kell: igen, a műteremben van. A díszes, bérelt műteremben. A szörnyfigurák, amelyek ébredése pillanatában ijesztgették: barokk angyalok, faragott templomi díszek, oltárépítmények töredékei; furcsán csonkák, ahogyan odatapasztották őket a falakra; egy kövér putto a lámpa helyén lóg, sértődötten tartja az aranylaternát, amelyet utólag aggattak felhők felé kapkodó kövér kezére. Két színes arkangyal örökké tehetetlenül nyujtózik az ajtó brokátfüggönye felé. Mária félig lehúnyja szemét, pillái árnyékában megkísérli visszahívni a nyugtalanító álomképet.
A falakon sötétvörös selyem; az asztalokon penész-színű miseruhák. Perzsaszőnyegek nemes borszíne vetekszik a tükrök és képkeretek émelyítő aranyrengetegével. Egy fínoman erezett biedermeier szekrény sarkain megint csak apró aranyszobrok sarjadzanak ki.
Mária festékfoltos fekete munkakabátjában olyan idegen ebben a színpadias környezetben, akár a szoba közepén álló ócska vaskályha. A derék alkotmány télen piros hassal izzik, hosszú és idétlen vascsöve áttöri a tetőbe vágott ablakot s időnkint koromesőt hullat az üvegtáblákra. A foltozott és cifra porcellán-kandalló csak dísz és hangulatkeltő elem. De most ezekben a koratavaszi, nyárral és fénnyel kacérkodó napokban a kályha már elmondta szerepét; savanyú szegényszaggal hallgat.
Mária csak albérlője a műteremnek; az angyalok és aranyszobrok gazdája, a világfi-modort hajszoló festő szürke cilinderével és merész mondásaival néhány hónapra külföldre utazott, szentélyét olcsó bérért átadta Máriának. Ő természetesen nem ilyen környezetről álmodott. Síma, nyugodt falakról… Ez a mélyvörös borongás és aranyrengeteg még ernyesztőbb, mint otthon a családi bútorok kövérkés és kopott nehézkessége. Magának sem vallotta be, – megint megalkudott. Tamás kedvéért tette… Mosolyognia kell: Tamásnak szánta ezt a regényes zúgot… És most lázasan dolgozik, hogy visszavitassa Tamástól a műtermet, s a műteremtől önmagát… Nem könnyű… Csak úgy tud festeni, ha megfeledkezik az angyalokról…
Hirtelen az állványhoz lép. Nem néz a képre. Kezébe veszi a palettát, amely széles, nagy, nehéz, de egyensúlya csodálatos; közepén nyílás a hüvelykujj számára; hüvelykujja tengelyén nyugszik a paletta, jólesőn támaszkodik felsőkarjához, pehelykönnyűnek érzi. A deszkalapot megtisztítja a görbe késsel, amely a kőművesek vakolójára emlékeztet, csak sokkal kisebb, játékszerű; levakarja róla az elhasznált, mocskos színeket s puha ronggyal addig dörzsöli, amíg a maszatos rétegen átüt a barna fénymáz. Most a festékek között válogat; először az ólomfehéret keresi elő, tömött és nehéz ez a túbus, nemrég vette, elégedetten himbálja tenyerében; sokat és bőven nyom ki belőle, – minden szín alapja a fehér, – gondolja, – a színek kenyere… Majd egy kecses kis tömlőből kadmiumsárgát pöttyent a fehér mellé, szereti ezt a vidám, könnyű és engedelmes színt. A sárgák mögé a vörösek sorakoznak, majd a barnák és végül a kékek. A cinóberkígyónak úgy örül Mária, mint a gyerek az új játéknak. Ismeri festékeit, súlyukat, jellemüket, számol szeszélyeikkel; vonzódást, közönyt vagy ellenszenvet érez irántuk; szereti a zöldeket, éppen csak megtűri a barnákat, néhány hideg szín felfrissíti, mint a szalmiák-kristály lehellete; fél a párisi kéktől, mégis becsüli. Most, hogy kicifrázta palettáját, merő készenlét, türelmetlenség, – mélyen beszívja a festékek lehelletét; a lenolaj nyájas párája a szegfűolaj édes illatával vetekszik; a terpentín szaga fanyar, hetyke, eleven. Élvezi az előkészület perceit, a kínlódásmentes játékot, szinte sajnálja elhervasztani a tiszta színeket. Végül az ecsetek között válogat; tudja, hogy jó képeit egy-egy rugalmas, széles, mégis finoman rajzoló, különösen értelmes és minden rezdülésre engedelmes ecsetének köszönheti. Kiválaszt közülük tizet, – ráadásul még két hajszálvékonyat is, balkezébe fogja őket, – ezen nyugszik a paletta; szabad ujjaival átkulcsolja az ecsetköteget.
Földreszegett tekintettel hátralép. Három lépést. Még egyet. Hirtelen ránéz a képre. Úgy akarja látni, mintha most látná először; nézi fürkészőn, szigorún, azután enyhült figyelemmel; ahogyan mestere bírálná, s végül – ez már játék, – mint Tamás… Most megint keményen vizsgálja, összeráncolt homlokkal. Néhány lépést közeledik az állványhoz, leméri kettőjük távolságát, akár a párbajozók.
Helyenkint még fedetlen a vászon, itt-ott átüt meszes alapozása. Híg színek, hiányos kontúrok jelzik a képet. Baloldalt az egyik szekrény sarkára tükröt erősített Mária: önarcképet fest. Az arányokat nézi, a tömegek elhelyezését a vásznon, – már «hasonlít» a kép, de csak az arányok és tömegek csalhatatlan hasonlóságával. Kitágított pupillával mered rá, valahová a kép mögé néz; tekintetét elállja a kép, úgy látja, mint a messzelátók a közeli tárgyakat: homályosan, elnagyoltan, összefoglalón, minden részletével egyszerre az egészet. A kép betölti a szemet, a vászon határain túl ködössé válik a környezet. Mária már nem látja a bordó falakat és arany kereteket, kiszakad környezetéből, a képpel együtt és a képhez kötötten, mint hajótest a vitorlához. Mária olyasmit érez, mint amikor zenét hallgat: oldottan érzelmes, egyszerre boldog és szomorú, fínoman mámoros és hallatlanul éber, idegei tártak, megközelíthetetlen, tisztább elembe tévedt, viszik, emelik, s ezen a szelíd és folyékony végtelenen bátran rábízza magát ösztöneire.
Mintha álomban mozogna, kezével furcsa mozdulatot ír le. Az alig bontakozó figura kontúrját követi, fejtetőtől le az arcél mellett, megkerülve a váll puha ívét, derékig, – itt ér véget a kép. A levegőben egyetlen vonallal meghúzza a figura körvonalát, zárt ujjakkal, laza csuklóval, mintha integetne. Jobb lábával előrelépett, puha térddel áll. Most kiránt egy ecsetet a kötegből és megismétli a mozdulatot az ecsettel. Még mindíg a levegőbe rajzol, de most már gyorsabban, határozottan, s az ecset fémbe foglalt nyaka hetykén megvillan. Mária egy pillanatra megszakítja a játékot, akár a színész, aki a súgóhoz fordul, széles mozdulattal a barna festékbe mártja ecsetjét, majd kiegyenesedik, mélyet sóhajt és az állványhoz lép.
Elmerülten dolgozik. Előre-hátra táncol, palettája fölé hajol, felrakja a vászonra a festéket, lágy, legyező mozdulattal szétkeni, s éles, hirtelen vágással belerajzol a színek mezejébe. Bonyolult és folytonos mozgását mintha titkos óramű szabályozná: a hosszas kitartott és aprózott ütemek törvényszerűen váltják egymást. Az ecset recsegve gyötri a vásznat; olyan ez a hang, mint amikor szikra pattan a vezetékből; s Máriát valóban áram kapcsolja a vászonhoz, percenkint megszakadó és ismét életre kelő áram. A tükörbe néz, azzal a tágult nézéssel, mint az előbb a képre, percekig nézi tükörképét, mintha arra várna, hogy beleitatódjék tekintetébe; látománnyá oldja, tisztult színek és leegyszerűsített vonalak képletébe; négy színt akar csak látni, a hátterét, a haj színét, bőre világító fehérségét és a ruha sötét tömegét. Ez a négy szín a kép. A négy szín végzetes összetartozása az a titok, amely életet lobbant a képbe. Hideg értelemmel dolgozik, szinte érzéketlen közönnyel. Színek súlyát méri, arányokkal küzd, tömegeket oszt el a vásznon és vonalakból sző csipkét. A hajat átfestette, a haj és az arcbőr között már síma az átmenet, egy tompa sötétzöld a ruha feketeségét hazudja; most a hátteren a sor, újból és újból kikeveri, levakarja, előlről kezdi, dühhel, szinte kifulladva, égve; arcán a kín fintora átszellemült mosollyal keveredik; előre-hátra lép szakadatlanul és nem érez fáradtságot, nem érzi a földet…
Már nemcsak ecsettel fest, egy-egy vonásába egész testével belelendül; ujjával rajzol, tenyere élével törli a színeket, festékes kezét klottkabátjához törli, kocsonyás foltoktól ragad a ruhája, az arca is festékes, a haja is, – mintha ő akarna hasonlóvá válni a képhez. Végül elérkezik a pillanat, amikor az ecset magától rajzol, csak hagynia kell, az ecset vezeti. Mélyen lélegzik, – a háttér színe fellobbantja a bőr meleg fényét; az az értelmetlen folt, amelyet a haj helyére kent, hajjá válik, fényekkel, árnyakkal, hajszálak anyagszerűségével. Öt-hat vonás még és él a tekintet.
Egy pillanatra megáll, megborzong. Megkönnyebbülten, felszabadultan. Olyan éles és fájdalmas öröm járja át, hogy szinte felsikolt: befejezte a képet. Egyszerre érzi, hogy fáradt, vértelen, ernyedt, homloka hideg a verejtéktől; pupillájáról lassan leoldódik a görcs, egyszerre ismét itt van a műteremben, az ellenszenves bútorok és angyalok között.
Ijedten nézi a képet. Mintha leleplezné, kiordítaná titkait… Milyen szomorú ez a tekintet! Vállalt és szégyennélküli szomorúság… A csípőre támaszkodó kéz, a hetyke, fiús tartás csak dac… Elhúzódik tőle, szeretné megtagadni ezt a festett Máriát, de vállalnia kell. Szemét lesüti, Tamásra kell gondolnia. Ez a kép Tamáshoz beszél. Tudja, hogy egész idő alatt, amíg festett, a férfira gondolt; de akkor súlytalan, szinte testetlen volt ez a gondolat…
Meg kell mutatnia Tamásnak. A telefón felé indul… A kerevet mellett megáll, visszatér az állványhoz. Késlelteti a pillanatot, a vallomást. Még dolgozni akar a vásznon, itt-ott valami apróság… Be kell fednie azt a nyers foltot a kar hajlása mögött… De a palettát tartó ujj görcsbe merevedik, ragacsosak a festékek, az olajszag émelyít; nehezen, szinte csak megszokásból engedelmeskedik a kéz.
Mária ideges. Olyan ez a kép, mintha nem is ő festette volna, elfogódottá teszi, idegen munkát kell javítania… Fáradt, zaklatott. Minden zavarja, a szőnyegek, a bútorok… Furcsa nyugtalanság járja át, percenkint hátra kell tekintenie, mintha váratlan veszély fenyegetné. Távoli zajokat közelieknek érez, padlásszobájának négyemeletnyi magasságában autók tülkölése ijeszti, s valahol messze, talán a körúton egy villamos csenget… Százfelé figyel, kócos idegekkel és tulajdonképen csak egyetlen hangot vár: a telefónét. Tamás hívását. Nem nézte meg az órát, de pontosan tudja: kettő felé jár az idő. Tamás nem fogja felhívni, de most még elérheti, még néhány perce van… Ha most merev, később megbánja; mégis rácsönget, ő szólítja, s előre fél a választól: elment. Önmagával alkuszik… Tamás! – szeretné kiáltani… Tárcsáz.
Szaggatott búgás hangzik a kagylóból, – a sors se akarja! De ismét tárcsáz, újból és újból, fáradhatatlanul.
– Tamás? – kérdi. – Te vagy? Még soká maradsz a hivatalban?
– Nem. – Utána szünet. Tamás most kiváncsi, örül és kissé diadalmas. Mária kedvetlenül, zavartan folytatja:
– Mi volna?… Te… Szeretném… – Pillanatokig hallgat, azután sebes lélegzettel: – Tamás, gyere fel!
– Most? Úgy beszéltük meg, hogy este… Elmegyünk valamerre…
– Nem. Azt szeretném, ha most jönnél, Tamás. – S végül komolyan, egyszerűen kéri: – Gyere most, a kedvemért! Valamit meg kell mutatnom!
– Mit?
– Majd meglátod!
– Akarod?… Jó. Negyed óra mulva…
*
Elrakja festékeit, az ecseteket. Lázasan takarít. Az állványt a szoba mélyébe tolja. Így!… Amint belép, szembetalálkozik a képpel… Vajjon, mit szól hozzá?…
Leveti a mocskos munkakabátot. Megsúrolja a kezét, arcát; fésülködik. Egyszerű kis fekete szövetruhát visel, fehér gallérral, alacsonysarkú cipőt. Minden piszkos ecsettel, amelyet félretesz, szegényebbé vetkőzik s minél jobban kicsinosítja magát, annál hétköznapibb. Szebb, szebb volt a munkakabátban, pirosan, lázzal. Most ott ül, felhúzott térddel a kereveten, a színpadias szoba sarkában, nézi a képet és várja Tamást. És a várakozás híg, elnyúló percei hűtik, kijózanítják. Előre érzi a csalódás ízét és mégis reménykedik. Riadtan várja Tamást.
Mereven nézi az egyik angyalt, – látja a férfit, jön az utcán, befordul a kapun, a felvonóra vár; nem egészen tisztán látja, árnyékszerűen; erőlködik, hogy élesebbé rajzolhassa arcvonásait. Azután hallja: most csenget. Az ajtó becsapódik, lépések közelednek, a szomszéd szoba szőnyegét tapossák… Megdobban a szíve, de nem megy elébe…
Az ablaknál áll, Tamás, az árnyék-Tamás mögéje kerül, s hirtelen élővé melegedik: érzi közelségét, elbódul tőle. A férfi átöleli, olyan erővel, hogy fáj, lassan maga felé fordítja, kedvesen, bizalmasan és kutatón nézi a lányt, várja, hogy ő is hozzásímuljon. Mária merev, tompa, élettelen; erőtlenül felemeli karját, azután leejti, zavartan mosolyog, tűri Tamás csókjait. Végül kibontakozik az ölelésből, végigsimít homlokán, mintha mondani akarna valamit, de elfelejtette, leül a kerevetre, s most ő néz úgy Tamásra, mintha csodálkoznék, hogyan került ide.
A férfi járkál a szobában. A padló helyenkint felnyög, egyik léce meglazult; szabályos időközökben csikorog. Mária idegesen lesi a zörejt, de nincs ereje, hogy Tamást is figyelmeztesse rá.
– …már az ajtónál volt, amikor észrevett. Visszajött. Kezet adott. Megveregette vállamat, erősen a szemembe nézett… Tudod, remek tekintete van! – «Apád jó barátom volt», – így mondta. Az a híre, hogy gőgös, rideg… Csodálom, Mária, hogy még nem hallottál róla, – folytatja a lány felé fordulva. – A jövő embere! – És hangsúllyal, fontoskodva többször ismétli: – Igen, még hasznomra lehet!…
Háromszor sétált el az állvány előtt. A lány tekintete szívósan követi. Ahányszor Tamás a kép felé tart, Mária tekintete elébe ugrik, az állványra néz, mintha így kényszeríthetné Tamást, hogy ő is rápillantson a képre; s ahányszor a férfi elhalad az állvány előtt, Mária elszomorodik, majd a visszatérő Tamással ismét reménykedni kezd. Elbódítja az ütemes zaj, a fejcsavargatástól nyaka is fáj már, számol: négy, öt, hat… Számolja, hányszor fordult meg Tamás… Nem tudja pontosan, miről is beszél a férfi, néhány szó megakad benne, a szokatlanabb vagy érdesebb szavak, forgatja, görgeti őket, akár a rosta a göröngyöt… Tamás most azt mondja: – «kitartás», a «jövőm»… Mária a hangot figyeli, ezt a kellemes, ismerős hangot, amely az övé, akár Tamás hajvizének illata; ez a hang a szavak értelme nélkül is becézi. Kétféleképen hallja és látja Tamást: mintha tompultan hallgatná és tágult szemmel látná, homályosan és elnagyoltan, összefoglalón, hasonlón ahhoz, ahogyan festés közben tükörképét nézte és ugyanakkor tisztán, élesen és kegyetlenül is látja, bőrén át érzi Tamás jelenlétét, szavai úgy ütődnek hozzá, mintha nem is Tamás mondaná őket. Féloldalt végigdől a pamlagon, ideges ujjakkal a párna zsinórját gyötri, homlokát ráncolja és színeken, vonalakon edzett szemmel nézi a járkáló férfit…
Tamás vastag gyapjúból szőtt világos öltönyt visel, elmosódó kockamintával, halványan – nem bántón – rikító ez a ruha. Így öltözne, – gondolja Mária, – a színpadon is a «jó familiából való fiatal titkár»; beavatott, kegyenc és kissé rabszolga… Mégsincs titkárformája, – folytatja tünődését, – nem elég fürge, nem is könnyű… Igen, jobban tenniszezik, mint táncol… Cipőjét készen vette, formája nem rossz, de ez a sárga szín nagyon sötét a ruhához… A nyakkendője?… Mária tudja, hogy nem ért a nyakkendőkhöz… Kobalttal és sienával festeném… Színtelen. Nem baj! Nekem tetszik!… Tulajdonképen minden tetszik Tamáson… A vállát szereti. Lábszára kissé hajlott. Mosolyog: «huszárlábszárnak» nevezték azelőtt… Járása is olyan ismerős… Első találkozásukra kell gondolnia, akkor is meglepte valamilyen meghatározhatatlan, személyhez nem kötött hasonlóság… Ruhái ráncaival hasonlított valakire… De kire?… Abból a fajtából van, – gondolja Mária, – akik közt felnőttem; a szokásait szeretem, a mozdulatait, azt, ahogyan benyit egy szobába… Szeretem az úriságát, a puhaságát és hogy kissé esetlen… Máson zavarna ez a ruha – Tamáson jó. Tamás társaságában félszeg, de nem úgy ügyetlen, mintha idegenből jött volna; kedves, mint a gyerek… Romlatlan – ez a helyes kifejezés! Szereti, ha vezetik, s ezzel mindenkit megnyer, – töpreng tovább a lány. – Ahhoz ért, amihez én sohasem értettem, az emberekhez. Én gyanakvást keltek, talán kíváncsiságot és sokszor ellenszenvet. Előttem bezárkóznak, őt nem boncolgatják, Tamást elfogadják. Tamás tetszik a nőknek! Mindíg a nőknek. Nem veszélyes, de csinos! Csinosabb, mint én, – gondolja Mária, – és ez végtelenül bántó!
Azt érzi, hogy szürke, kopott, gyötrött a reggeli munka után. Tamás? Mintha most kezdené a napot! Máriát bántja az ellentét. Arcát belefúrja a párnába, hogy Tamás ne láthassa, hogy elszabadult hajfürt mögül néz fel rá. Hirtelen behúnyja szemét: – Talán az a baj, – gondolja, – hogy annyira szükségem van rá! Én várom izgatottabban, s ezt titkolnom kell előtte… Társtalan vagyok, nehezen közeledem, könnyen megsebeznek… Ő azonnal találna mást! Mindig féltem őt, örökké!… Mert kell a közelsége, kell, hogy halljam a hangját!
Ha itt van, megnyugszik, eláll benne a zúgás, – ez az örökös bizonytalanság. Tudna-e festeni, ha nem Tamásnak festene?… Talán azért olyan kiszolgáltatott, mert fest?… A délelőttök mérgeznék meg, az idegölő, céltalan kaland? Fél élete – lebegés, vak tapogatózás; nem nehezedik teljes súlyával a földre. Tamás a valóság az életében, beléje kell kapaszkodnia, hogy érezze az ízeket, hallja a hangokat és úgy lásson, mint mások… Ő köztük él, az emberek között; mindig tőlük jön és hozzájuk megy; örökké várják és mindig indulóban van. Amint megérkezik: retteg, hogy elmegy. Most is behozta felöltőjét, – fél tőle, amikor nyúl a kalapjáért… Amíg itt van, meleg a szoba, világosabb, mint máskor, még ez a műterem sem olyan ijesztő. Ha itt van, szerényebbek a szőnyegek, a cirádák, meg a szobrok is.
– Elaludtál?
Tamás kabátja zsebébe süllyeszti kezét, így áll Mária előtt.
– Dehogy is! – Mária arcán zavart mosoly. – Éppen azon gondolkodtam, amiről beszéltél.
– Guszti biztat, – folytatja Tamás, – hogy gazdám hamarosan államtitkár lesz. Akkor megkérem… Tudok egy kitünő helyet… Személyi ügyek, inkább bizalmi állás, nem kell szaktudás… Malvin néni a héten érkezik, okvetlen elmegyek hozzá; megigérte, ha kell, beszél a miniszterrel…
– Feltétlenül tedd meg, – mondja Mária gépiesen.
Miről is beszélt?… – gondolja később… Ügyes, igen, minden gyámoltalansága mellett is ellenszenvesen ügyes!… Megvetem? – nyilallik belé. – Nem, nem! Mégis ilyesfélét érzek. Szeretem!… De ha igazán, becsületesen szeretném, őszintén beszélnék vele… Én csalom meg, mert szükségem van rá!… Azt hazudom: érdekel, amit mond… És ő azért ragaszkodik hozzám, mert meghallgatom. Más is meghallgatná, de ahogyan én hallgatom: éppen ez kell neki… Ez az arány: hogy elfogulatlan vagyok, elnéző, s mégsem egészen az… Tudja, hogy felszisszennék, ha valami csúnya ügybe bonyolódnék… Milyen hálás volt, amikor multkor azt mondtam: ezt nem teheted, ez nem úri dolog! Sokszor bizonytalan, rajtam tapintja ki, mennyire tágíthatja önérzetét, ezt a nem egészen rászabott önérzetet, – a teste, az izmai rátartik, de belül nem az. És a legfontosabb, hogy beszélhet, – hallgatom. Inkább közönség kell neki, mint bírálat…
Dícséri Tamást, mert dícséretet vár. Megegyezésszerűen segíti az önáltatásban. Még azt is elhiszi, hogy a munkától sem félne, a karrier kedvéért dolgozna is, s csak azért kerüli, mert a munka időt rabol, megakasztaná… A munka kerüli el Tamást – gondolja Mária, – leplezetlen tájékozatlansága megvédi; komolyabb feladatokat nem is bíznak rá. Nem ellenfél, még vetélytárs sem. Egyszer majd nagyon megüti magát! Aggódik érte, – mégsincs szava, hogy megmondja neki… Mit mondjon?… Azt hinné, hogy fölényeskedik, csak magára hivatkozhatnék, sikerekre nem… Ha elmondaná, mit ért munka alatt, úgy hangzanék, mintha rangkülönbséget éreztetne… Ha egyszer nyiltan beszélne, s megmutatná: mit érez, milyennek látja? – akkor mindent el kellene mondania, minden kibuggyanna belőle – és Tamás meggyűlölné…
És igaza van-e? Talán mégis a jó hely a fontos… Tamás többet ért el, mint ő. Az, amit Mária csinál, komolyabb, szebb, teljesebb; de magánügy. Végeredményben ez az igazi önzés. Ha egyszer el kellene számolnia az idejével, az éveivel, az életével, elszámolhatna-e? Volt-e joga így élni?… Tisztább, mint Tamás, kényesebb, – de a férfi erősebb!… Az erő tehetség is…
Ő át tudja adni nekem gondjait, vágyait, törekvéseit, – kínozza magát Mária, – mert hiába berzenkedem, végtére mégis számontartom az osztályfőnöki kézszorításokat, Malvin néni jóindulatát, s izgatott vagyok, megkapja-e azt a bizonyos fontos és bizalmas munkakört?… De én?… Mindent megtagadok, ha itt van. Még a kép sem fontos már. Csak az, hogy itt van a közelemben. Milyen tökéletesen, diadalmasan közönyös! Észre se vette a képet! És ez a műterem, amelyet neki választottam, – még ez az őrült, értelmetlen kulisszapompa se kápráztatja el!…
– Gyerünk valahová ebédelni, – mondja hirtelen Tamás.
– Nem, – mondja Mária. Keményebben hangzik, mint akarná. Megismétli: – Ma nem.
Feláll, karját Tamás nyaka köré fonja, egészen hozzásímul, két karja bilincs, fogja Tamást, hogy ne mehessen el.
– És még kivel beszéltél ma délelőtt?
A férfi örömmel felel, hevesen, élénken. Ujjai megszokott és önkéntelen mozdulattal a kapcsokat keresik Mária ruháján.
Mária nézi Tamást. Közelről, az arcát, a szemét; mintha nem látná soha többé, szeretné magábainni vonásait, színeit. Tekintete különös otthonossággal kutat az arcban, amelynek minden apró vonását ismeri, s talán éppen ezért, ha nincs előtte, nem tudja emlékébe idézni. Derekán érzi a férfi karját, s mintha a szorításától most megnőne: karcsú lesz, fiatal, erős… Valahonnan megérkezett, a viszontlátás öröme feszül benne s csak homályosan emlékszik, hogy felelnie kellene valamiért, rábiztak valamit… Szeretem, – gondolja feloldottan, – ilyennek szeretem! Haját, halántékát, bőre színét, – közönyét is… Ha szeretné a képeimet, ha a tehetségemet szeretné, – erőlködik, hogy tisztázza érzéseit, – nem engem szeretne, csak valamit, ami ugyan én vagyok, de nem tisztán: egy közös játékban, egy rögeszmében találkoznánk. Nem tudhatta, mit érez bennem, mégis rámtalált! És ez szép! Megérezte a tehetségemet, anélkül, hogy a képeimet látná. Igen, ez a szerelem! Ez az összetartozás; megmagyarázhatatlan, eleven és fájó szorítás… Nem fontolgatva, tapogatózva, gyanakodva közeledtünk egymáshoz, nem cseréltük ki előzetesen véleményeinket, mint a bizalmatlan szerződőfelek, – találkoztunk… A többi mellékes… Nem hiszek a szavakban!… A szavak szennyesek; szavak távolítanak el. Ami idegen köztünk, az csak félreértés lehet… Tamás is más, mint amilyennek mutatkozik… Csak idő kell…
Hogyan szorítja! Mária lefejti magáról Tamás karját, valahogyan másképpen kellene csinálniok. Nem csókok… Beszélniök kellene, de másképpen, mint eddig…
– Mi lelt? – kérdi hirtelen Tamás.
– Semmi.
A férfi fürkészve nézi Máriát, majd lassan kalapjáért nyúl.
– Hát elmegyek. – mondja. – Szervusz!
– Ne menj még! – kiált rá a lány.
A férfi dacosan felel:
– Nem értelek… Azt hittem örülsz, ha látsz…
Már a kabátját gombolja.
A lányt hirtelen ijedtség rohanja meg. Ha most elmegy, – gondolja, – nem visz el semmit ebből a délelőttből. Ha most elmegy, anélkül, hogy megnézte volna a képemet, ezt a vereséget, ezt az arcpirító kudarcot soha nem bocsátom meg magamnak és neki sem! Milyen fáradt, szürke másfélóra; beszélgettünk akár két idegen… El fogom veszteni Tamást, ha nem tudom közelebbvonni magamhoz! Ha szeret, a képeimet is szeretnie kell! És miért festek, ha még Tamással se tudom megértetni a képeimet? Még vele sem! Ha szeret… Pillantásával súrolja az állványt, azután a férfira néz, az állvány és Tamás közt áll, tanácstalan, szeme tág, ijedt gyerekszem. Hirtelen felüti a fejét, a kerevethez lép, leül.
– Gyere ide mellém egy percre!
A férfi csak erre a hívásra várt. Magához szorítja a lányt, megcsókolja a nyakát, a haja tövénél, halántékán, a száját keresi… Nevetve dulakodnak, Tamás erős fogsora megvillan, kihívó, bosszantóan diadalmas. Játszanak, de éles körmökkel. Végül a lány gorombán ellöki magától:
– Nézd meg a képemet! – mondja szakadt lélekzettel. – Ma délelőtt festettem. Ezért hívtalak!…
Tamás mérhetetlenül bosszankodik. Csak most engedi el egészen a lányt. Elhúzódik tőle. Mit mondjon? Nem ért a képekhez, s nem sokra becsüli, amit Mária itt délelőttönkint festeget… Tanácstalansága is ingerli, cipője orrát nézi és azon tünődik, mit felelhetne a lánynak. Szeretne olyasmint mondani, ami fáj Máriának. Tudja, hogy hazugság árán magához hajlíthatná. Még mindig nem döntött, dícsérje-e a képet, vagy inkább mérgének engedjen… Mária sürgeti:
– Meg sem nézed?
– Hát… Téged ábrázol? – kérdi unottan Tamás.
– Igen. Megismerted? – Szinte ujjong. Elpirul, ismét reménykedik. Kezét könnyedén Tamás vállára teszi, a férfi arcát fürkészi, gyors, izgatott lélekzettel.
Tamás hallgat. Azután kelletlenül folytatja:
– Talán nem rossz… Meg lehet ismerni. De még nincsen készen. Fejezd be!
– Igen, lehet, hogy még dolgozom rajta, – mormolja alázatosan a lány.
Tamás egyszerre fölényes lesz:
– Csináld meg jobban a kezét! A te képeiden nincs körmük az embereknek. Csupa koraszülött…
Mária sápadt. Nagy, sötét szemmel mered Tamásra. Nagyon lassan, majdnem sírósan mondja:
– A háttér színét szeretem… Nézd, azt hiszem, az az árnyék is finom az arc balfelén… Érzed? A vörösek és a szürkék… Szeretném megértetni veled, mi izgat a festésnél… Számomra nem fontosak a részletek, valahogyan többet akarok kifejezni, mint amennyit a felület elárul… – Hirtelen elhallgat, azt érzi, kellemetlen, tudálékos hangon beszélt. Gyáván folytatja: – Látod ezt a fátyolos, meleg szürkét? Régen keresem… Azt hiszem, ez az… Nem tudom…
– Lehet…
Mária kiegyeznék a legfukarabb elismeréssel is. Hangjában kérés bizonytalankodik:
– És mit szólsz a kifejezéshez, Tamás?… A tartás, a mozdulat elárul belőlem valamit, amit te sem ismerhetsz még… Te is mondtad, hogy hasonlít… A tekintet jó! Érzed?… Talán a száj körül még mindig idegen…
– Igen. Különben mutasd!
Megfogja Mária állát, hirtelen maga felé csavarja a lány fejét. Erőszakkal, keményen megcsókolja. Tekintetében bosszú: most nem engedi el!
Mária erőtlen. Tamás fejét kerülgetve még mindig a képet nézi. Utolsó szavaik alatt mintha megfakultak volna a színek, – úgy nézi a képet, mintha már nem is volna az övé, az se fájna jobban, ha Tamás széthasítaná. Megbántották. Megalázták; ott sebezték meg, ahol legjobban fáj; kifosztották, nincs értelme, hogy fest, hogy kínlódik, nincs értelme annak, amit évek óta csinál és egy idegen ember karjai ölelik. Soha ilyen távolinak nem érezte Tamást, soha nem vallotta be magának, mennyire önámítás ez a szerelem. Milyen üres, beszőhetetlen, csúnya magány! A halál lehet ilyen fagyasztó, – gondolja. Minden megingott alatta, zuhan. Behúnyja szemét, elnyúlik reménytelenségében. Idegei bénultak, most minden lélekzet beléváj, hasítja. Hirtelen felcsukló sóhajjal, teljes erejéből átöleli Tamást. Zuhanni akar, Tamással együtt, Tamáshoz kötötten, belekapaszkodva öngyilkos vággyal. Még jobban fájjon minden – és ne érezzen semmit…
*
A haját símítja, megigazítja gallérját. Hirtelen felkel, az állványhoz lép, leemeli a képet, megfordítva a falhoz támasztja.
– Este látjuk egymást? – kérdi szárazon.
– Ilyen röviden küldesz el? – A férfit szinte mulattatja ez a ridegség.
– Igen…
– Hát este nem érek rá.
A lány megijed.
– Azt mondtad, együtt leszünk.
– Meggondoltam. – Tamás hangja szándékosan rideg. – Péterékkel vacsorázom.
Kíváncsin, várakozva, élesen nézik egymást. Mária arcán fínom, gúnyos mosoly. Ingerültségük már-már szavakba robban. Ekkor Tamás megfordul, az ajtó felé megy, felöltőben, kalapban, megáll, keze a kilincsen. Még egyszer várakozásteljesen ránéz a lányra. Mária is megrezdül. – Ezért a tekintetéért kell szeretni, – gondolja, – olyan kisfiúsan kedves, komisz.
Hirtelen odalép hozzá. Átkarolja, fejét vállára támasztja.
– Tamás, ne haragudj! – Hidd el, nem tehetek róla!…
A férfi – Mária nem láthatja – elmosolyodik. Lehajol a lányhoz, csak haját érinti. Azután hirtelen kiegyenesedik, ő került felül, bal szemöldökét felrántja, szája körül az a ránc, amely annyira sérti Máriát.
– Szervusz. Holnap felhívlak.
Elment.
Mária visszaül a kerevetre, kezét összekulcsolja térde fölött. Percekig ül így.
Később visszahelyezi a képet az állványra. Sokáig nézi, kedvetlenül, kiábrándultan. Néhány nyers folt ingerli, a hibákat keresi, vizsgálja, mint egy beteget.
Színben jó, – gondolja. – Az árnyékok fakók. Nem, igazán nem meggyőző! Jó a kifejezés, a tartás, de valahogy mégis gyenge… Még egyszerűbben kellett volna megoldani. Nagyobb foltokban, bátrabban, kevesebb részlettel… Tünődik, hogy kell dolgoznia a jövőben. Ez a kép már a multé, holnap újat kezd. Lassan megtelik izgalommal…
Mielőtt eltenné a vásznat, elbúcsúzik tőle. – Nem dolgozom rajta többet, – gondolja. – Talán egyszer, később ismét előveszem…
Sokáig rendezi ecsetjeit, festékeit. – Nem érdemes, – olyan kínzó a szorítás, hogy hangosan szeretné kimondani. – Nem érdemes. De talán éppen ezért kell… Máskép nem lehetne elviselni…
