DR. KALTENBACH JENŐ
DR. KALTENBACH JENŐ
DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Magam is alkotmányos kötelezettségemnek teszek eleget, amikor megjelenek önök előtt, illetve tettem eleget, amikor az 1997. évről szóló beszámolónkat írásban eljuttattam önökhöz. Ez a beszámoló önök előtt fekszik. Természetesen ennek megállapításaival részletesen nem kívánok foglalkozni, hiszen ez messze meghaladná a rendelkezésre álló időkeretet. Inkább az a szándékom, hogy néhány olyan, még el nem intézett, meg nem oldott feladatot, problémát ajánljak az önök figyelmébe, amely az idei évi jelentésben ugyanúgy szerepel, mint az egy évvel korábbiban; tehát nem friss mulasztás, hanem korábbi.
(Az elnöki széket
dr. Szili Katalin, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
dr. Szili Katalin, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Hadd kezdjem azzal, hogy ezek a mulasztások elsősorban normatív természetűek. Tehát elsősorban jogszabályalkotással függnek össze, ami nem jelenti azt, hogy a jogalkalmazás elleni panaszok elmaradtak volna. Ez érthető az én esetemben, hiszen egy olyan jogterület felügyeletét bízta rám a jogalkotó, amelyben a jogi dogmatika távolról sem olyan kialakult, mint az általános emberi jogok vonatkozásában, hiszen itt több évtizedes, hovatovább évszázados gyakorlattal van dolgunk. A kisebbségi jogvédelem esetében erről nincs szó, a rendszer kialakulatlan, illetve a szemünk előtt alakul ki, ha úgy tetszik, mindnyájan részesei, többé-kevésbé alakítói vagyunk ennek a folyamatnak.
Hadd kezdjem egy statisztikai adattal, ami a beszámoló egyik mellékleteként önökhöz eljutott. Ez az adat arról szól, hogy a hozzám érkezett panaszok több mint 40 százaléka az önkormányzati szférából érkezik, pontosabban önkormányzati ügyekben született panaszként fogható fel. Ez a 40 százalék önmagában nehezen értelmezhető, nem tehető elé sem pozitív, sem negatív előjel, hiszen azt is mondhatnánk, hogy ez érthető, miután a polgárok közügyeik túlnyomó többségét az önkormányzatokkal bonyolítják le, a közügyek nagyon nagy hányada az önkormányzati szférában realizálódik.
Nem is lenne érdemes említeni ezt az adatot, ha nem mutatna rá egy másik jelenségre, amelyik elsősorban az elmúlt évben váltott ki izgalmakat, vált közismertté. Arra gondolok, hogy az elmúlt év a lokális feszültségek, a konfliktusok éve volt. Nem akarom az önök emlékezetébe idézni mindazokat az ismertté vált és a sajtó által időnként talán túlságosan is a figyelem középpontjába vitt konfliktusokat, amelyek mindnyájunk előtt ismertek, de tény az, hogy ezek a feszültségek nem járultak hozzá az állampolgári közérzet javításához.
Ezek a helyi konfliktusok azonban ráirányították a figyelmünket néhány tényre, néhány körülményre. Mi az oka ezeknek a konfliktusoknak, amelyek jellegükben nem egyszer etnikai konfliktusként interpretálódtak a sajtó által, azonban ha közelebbről szemügyre vesszük őket, akkor nyilván más elemek is megtalálhatók ezek mögött? Rámutat ez arra a tényre, hogy a helyi közösségek konfliktusmegelőző, -feloldó képessége javításra szorul. Nincsenek stratégiáink, amelyekkel ezeket a feszültségeket csökkenteni lehet. Kilenc év önkormányzatiság után vannak olyan önkormányzatok, ahol olyan fontos területeken nem születtek koncepciók, mint például a lakásépítés, a szociális lakásépítés ügye, és egyes önkormányzatok esetében a munkahelyteremtés terén is lehetett volna többet tenni.
(11.30)
De rámutat ez arra is, hogy az 1990-ben kialakított modell, a központi és a helyi hatóságok közötti munkamegosztás időközben szintén feszültségektől terhes. Egy üggyel kapcsolatban Gönczöl Katalin országgyűlési biztos asszonnyal közösen kezdeményeztük ennek a teherelosztásnak az ellenőrzését, újrafogalmazását, elvek megállapítását. Mindannyian tudjuk, hogy az elmúlt 9 évben a helyi önkormányzatokhoz számos feladat, számos hatáskör érkezett, és nem minden esetben teremtődtek meg az ezek megoldásához szükséges jogintézmények és eszközök, időnként anyagi eszközök sem, ami nem növelte a konfliktusfeloldó képességet a problémák kezelésében, a helyi önkormányzatok képességeit, sőt időnként nehéz feladat elé állította őket.
Éppen ezért a jelentésből levonható egyik tanulság éppen az, hogy át kell gondolni a helyi önkormányzatok, egyáltalán az önkormányzatok feladatrendszerét. Ezt nemcsak az általam benyújtott jelentés mondatja velem, hanem - mint szakmabeli - tudom, hogy sokan vannak, akik hasonló szakmai véleményt hangoztatnak. Át kell gondolni, hogy vajon bizonyos feladatok totális decentralizációja beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket. Gondolok itt például az oktatásügyre, de mondhattam volna mást is.
Meg kell oldani ugyanakkor az 1990-ben és azóta - legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint ezt lehet mondani - megoldatlan központi ellenőrzés kérdését. Szintén szinte közhely a szakmában, hogy a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzése, de különösen gazdasági ellenőrzése nem eléggé hatékony, hogy az eszközök hiányosak minden vonatkozásban, egyrészt a rendelkezésre álló személyzet, másrészt a rendelkezésre álló jogi eszközök vonatkozásában.
Ez egyben átvezet bennünket egy másik problémára is, amely ebben a szférában jelentkezik, de természetét tekintve más. Ez az úgynevezett kisebbségi önkormányzati rendszer kérdése, illetve ezen belül is az önkormányzati, a települési és a kisebbségi önkormányzati rendszer kapcsolatrendszere. A probléma szintén nem új keletű. Az elmúlt évi jelentésben is igyekeztünk ezt jelezni a tisztelt Országgyűlésnek, és javasoltuk, hogy történjen meg a jogi környezet felülvizsgálata; elsősorban a kisebbségi törvényre gondolok, de természetesen ez önmagában nem elég, meg kell vizsgálni azt a jogi környezetet, amelyikbe a kisebbségi törvény többé-kevésbé beleilleszkedik. Sajnos, ez a feladat nem oldódott meg. Tudom, hogy az elmúlt időszakban voltak erre irányuló törekvések, tudom, hogy vannak tervezetek, ezek azonban nem jutottak el a megvalósítás stádiumába.
De tulajdonképpen mit kellene felülvizsgálni? Egyrészt mindenképpen rendezni kellene - ez sem új dolog - a kisebbségi önkormányzatok úgynevezett közjogi státuszát. Ennek kapcsán meg kell határozni a kisebbségi önkormányzati autonómia határait, rögzíteni kell azokat a - hangsúlyozom - közfeladatokat, amelyek a kisebbségi önkormányzatokra rábízhatók, amelyek az ő autonómiájuk tartalmaként megfogalmazhatók. Eddig ugyanis ez felemás módon vagy egyáltalán nem sikerült a jogalkotónak.
Ez előrevetíti a finanszírozás kérdését. Hadd hívjam fel a tisztelt Ház figyelmét arra, hogy 1998-ban a helyi kisebbségi önkormányzatok száma várhatóan meg fog duplázódni. A kezdeményezések alapján megjósolható, hogy az eddigi 750-nel szemben mintegy 1500 helyi kisebbségi önkormányzat fog működni. Az ő működési kereteikről gondoskodni kell, hiszen ha komolyan vesszük, hogy ők is önkormányzatok, akkor rájuk is kell alkalmazni az önkormányzati törvény erre vonatkozó rendelkezéseit. Be kell illeszteni a rendszert az államháztartási rendszerbe is, a kisebbségi önkormányzatoknak ilyen beillesztése eddig nem következett be.
Meg kell oldani az együttigazgatás kérdését is. A kisebbségi kulturális autonómia megvalósulásának ez idáig úgyszólván egyetlen fóruma az együttigazgatás volt a települési önkormányzatokkal. Végül is azok a félelmek, amelyek a törvény megalkotásakor úgy szóltak, hogy a kisebbségi önkormányzatok létrejöttével egyfajta helyi dualizmus alakul ki, nem igazolódtak be. Bebizonyosodott, hogy ha megfelelő jogi keretek állnak rendelkezésre és megfelelő szándék, jogkövető szándék van, akkor működik ez a rendszer, de föltétlenül javítani kell a kondíciókat, hiszen azért azt sem szabad elhallgatni, hogy számos olyan konfliktustól is terhes ez a viszonyrendszer, amely csak és kizárólag a hiányos jogalkotásra vezethető vissza.
Említhetném a konkrét eseteket is, példálózóan a költségvetési elfogadási mechanizmusra vagy gyakorlatra gondolok - mármint a helyi önkormányzat költségvetésének elfogadására, illetve ebben a kisebbségi önkormányzatok szerepére. De mondhatnám a kisebbségi önkormányzatok - nevezzük így, bár a törvény nem ezt a szót használja - vétójogának kérdésére is, amivel kapcsolatban egyeztető mechanizmust a törvény nem szabályoz, ami miatt időnként zsákutcába jutnak ezek az egyeztetések, növelve a helyi feszültséget.
A harmadik téma, amellyel röviden szeretnék foglalkozni a rendelkezésemre bocsátott időben, az úgynevezett antidiszkriminációs vagy ha úgy tetszik, a diszkriminációs probléma. A rasszista alapú, faji, etnikai alapú diszkrimináció nem magyarországi, még csak nem is kelet-európai jelenség; szerencsésebb, nagyobb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban is rendszeresen visszatérő probléma. Bizonyára ennek a felismeréséből fakad az az Európa tanácsi elhatározás 1994-ben, hogy egy önálló szakbizottságot hoznak létre - amelynek mind a 40 Európa tanácsi tagállam tagja - a rasszizmus, illetőleg az intolerancia ellen. Ez a szakbizottság azóta folyamatosan működik. Tevékenységének eredményeképpen számos vizsgálatot végzett a különböző országokban, illetőleg megfogalmazott számos ajánlást a jelenség megelőzésére, visszaszorítására. Magyarországon, mint azt előttem is megállapították - részben az állampolgári jogok biztos asszonya, illetőleg mások -, kialakult a jogállami intézményrendszer.
Állami szinten, az állami politika szintjén tudatos diszkrimináció - vagy ha úgy tetszik, faji üldöztetés, rasszizmus - nincs ebben az országban. Rendelkezésre állnak azok a jogi eszközök, amelyek megakadályozhatják az ilyen tendenciákat. Tehát azt mondhatjuk, hogy Magyarországon faji, vallási vagy etnikai okokból nem szenved üldöztetést senki. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy egyes hatóságok gyakorlatában nem jelentkeznek diszkriminatív tendenciák. Ez ellen az állam minden eszközével fel kell lépnünk, mert ezt az alkotmányunk előírja, és számos nemzetközi dokumentum, elvárás is indokolja.
Mik a teendők ezzel kapcsolatban? Az egyik föltétlenül az, hogy a meglévő intézményrendszert hatékonyabban kell bevetni, használni. Bár az alkotmány tilalmazza a diszkrimináció minden alkotmányellenes formáját, bár az Alkotmánybíróság számos határozatában értelmezte a diszkrimináció jelenségét, értelmezte az egyenlőséget mint állampolgári alapértéket és alapjogot, ugyanakkor a jogrendünk egy általános antidiszkriminációs jogszabályegyüttessel nem bír, amivel semmiképpen nem tartozunk az élvonalba.
Milyen nemzetközi megoldások, tendenciák vannak, illetőleg ismertek? Alapvetően két utat követ a különböző országok jogalkotása. Az egyik - nevezhetjük némi pontatlansággal akár angolszász útnak is -, amely a jelenség ellen egy általános, kódexszerű antidiszkriminációs törvénnyel igyekszik fölvenni a harcot. Ez így van Nagy-Britanniában, időközben elfogadtak a kontinensen is egy hasonló jogszabályt, mégpedig Hollandiában. Más országok az egyes törvényekbe építenek bele antidiszkriminációs rendelkezéseket.
(11.40)
Ha szemügyre vesszük a jogrendünket, akkor Magyarországot tulajdonképpen inkább ez utóbbi kategóriába érdemes sorolni, mert a mi jogrendünk is tartalmaz antidiszkriminációs rendelkezéseket. A fő behozandó, pótlandó hiányosság az, hogy ezeknek az egyenlőségi, diszkriminációtilalmi deklarációknak nem mindig, de többnyire hiányoznak a szankciói. Hiányzik ez akkor, amikor az alkotmány az ilyen jellegű megkülönböztetést büntetni rendeli, rábízva a jogrendre a büntetés különböző formáit. Hadd tegyek itt egy zárójeles megjegyzést: természetesen az egész, a teljes jogi instrumentumra gondolok, nem valamiféle pönalizáló, a büntetőjogot előtérbe toló megoldásra, hanem a jogrend teljes szankciórendszerének, így civil jogi szankcióknak a bevetésére is gondolok.
A következő, amivel röviden szeretném az önök idejét rabolni, egy speciális, a kisebbségek szempontjából azonban óriási jelentőségű területe a közéletnek, ez pedig az oktatás. Az elmúlt évben külön országos vizsgálat keretében foglalkoztunk a kisebbségi oktatás kérdésével. Az ott tett megállapításokat nem szeretném most megismételni; önök az írásbeli beszámolóban ellenőrizhetik ezeket, illetőleg meggyőződhetnek ezekről. Számos ajánlást tettünk ezzel kapcsolatban, hiszen talán nem kell külön magyaráznom azt, hogy a nemzeti kisebbségek esetében, ahol az oktatási rendszer az identitásmegőrzés úgyszólván egyetlen instrumentuma, miután a családból, illetőleg a civil szférán keresztül ez nem lehetséges, tehát a nemzeti kisebbségek szempontjából fontos az oktatási rendszer jó működése; de fontos ez a cigányság esetében is, ahol az oktatás hiányosságai a közismert diszkriminatív jelenségekhez vezetnek.
Befejezésül, szinte már refrénszerűen, mindig újra és újra el szoktam mondani - nem tehetem meg, hogy ebben a körben ezt nem teszem meg, bár önök előtt ez nyilván ismert -, szeretném a tisztelt Országgyűlést felkérni arra, hogy szüntesse meg azt az alkotmányos mulasztást, amely a kisebbségek parlamenti képviseletével kapcsolatban a mai napig terheli az Országgyűlést, és tegyen eleget az Alkotmánybíróság ilyen irányú 1992-es, majd '94-ben megismételt határozatának. Azt gondolom, hogy az Országgyűlésnek a ciklus elején kell foglalkoznia ezzel a kérdéssel, hogy még egyszer ne következzen be az a helyzet, amely az elmúlt ciklusban bekövetkezett, hogy az utolsó pillanatban próbáljuk orvosolni - természetesen sikertelenül - ezt a gondot.
Legvégül magam is szeretném megragadni ezt az ünnepélyes alkalmat és köszönetet mondani a panaszosoknak, akik megtiszteltek a bizalmukkal. Örülök, ha olyan levelek érkeznek hozzám, amelyekben a polgárok - esetenként elkeseredett polgárok - egyfajta végső mentségként hozzánk fordulnak, és sikerül jobbulást elérni a helyzetükben. Szeretnék köszönetet mondani a munkatársaimnak is, akik nélkül nyilván most nem feküdne az önök asztalán ez a beszámoló. És szeretnék köszönetet mondani mindazoknak a hatóságoknak, akiket én nem ellenfélnek, hanem az esetek legnagyobb részében partnernek tekintek akkor is, ha nem értünk egyet. Ez még Sátoraljaújhelyre is igaz, ahol végképp nem értettünk egyet, de az a vita, amely akkor nyilvánosságot kapott, valószínűleg befolyásolta a polgárok jogérzékét, jogérzetét, és ha ennyit sikerült elérni, már megérte.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
