ELNÖK (dr. Szili Katalin)
ELNÖK (dr. Szili Katalin)
ELNÖK (dr. Szili Katalin): Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Vendégeink! Kedves Képviselőtársaim! Tisztelt Emlékezők! A mai napon az ülés megkezdése előtt megemlékezünk. Emlékezünk az emberi elaljasulásra, a kipusztulásra, rádöbbenve, a történelmi szégyennel szembenézve emlékezünk. Eszméljünk, fejet hajtsunk s kimondjuk: soha többé! Nem születhetnek az emberi szabadságjogokat eltipró, a méltóságot tiszteletben nem tartó, a polgári jogegyenlőséget sértő törvények. Soha többé!
A Magyar Országgyűlés fekete lapjait 1920-ban, 1938-ban, majd 1939-ben és 1941-ben sajnos itt írták, hivatkozva hazára, nemzetre, korszellemre, magyar érdekre. Pedig a magyar érdek az lett volna, hogy a vészterhes időkben mi, akik itt a Kárpát-medencében sorsközösségben élünk, képesek legyünk tisztelni a jót, értékelni tudni az előrevivőt, a tehetséget és a tudást. Becsülni mindazt, amit mi, itt élők együtt hoztunk létre, amitől közös hazánk kultúrájában és nyelvében sokszínű.
Tisztelt Képviselőtársaim! 1938. május 9-én itt, e falak között reggel 10 óra 7 perckor Vázsonyi János képviselő a következőképpen fogalmazott: „Tisztelt Ház! Ember vagyok, aki emberi életet akar élni, és aki emberien akar gondolkozni. Magyar vagyok és az is maradok, minden csepp véremmel és minden idegszálammal. És zsidó is vagyok. Tisztelt Ház! Mit mondjak majd egyszer a fiamnak, ha felnő?”
Tisztelt Képviselőtársaim! Nem oldotta a parlamenti szégyent, de valódi hazafiúi magatartás, ahogy azt a neves értelmiségiek ugyanezekben a napokban tiltakozó deklarációjukban közzétették. Így fogalmaztak: „Gondolja meg minden kortárs - írta ezt Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Márffy Ödön, Szakasits Árpád, Zilahy Lajos, gróf Apponyi György, gróf Széchényi György, hogy csak néhányukat említsem -, gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik egy törvény, amelyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia.”
Tisztelt Képviselőtársaim! Szomorúsággal és szégyennel tölt el, hogy törvényhozásunk gyönyörű palotájában, a demokrácia szentélyében kisebbségben voltak akkor a tisztánlátók. Hiába intett megrendítő hatású beszédben Apponyi György és Széchényi György, hiába tiltakozott többszörösen Kéthly Anna és Payer Károly, hiába emelte fel szavát Gratz Gusztáv, hiába kért szót megalázottan - ahogy idéztem - Vázsonyi János vagy Bródy Ernő.
Az embertelenség megtörtént. A deportálás, a munkaszolgálatok, később a vagonok, a halálmenetek elindultak, és az életet visszaadni lehetetlenség volt. A társadalom többsége némán, bénulva állt, a félelem extázisa vált uralkodóvá. Nyilasok és nácik tomboltak, s csak kevesen voltak a bátrak, az embert mentők, a befogadók, a hamis papírokat gyártók; bátor diplomaták, papok, apácák mellett a hétköznapi hősök. S közülük sokan a sorsközösség-vállalók.
A veszteség nemcsak számokat jelent. Embertársaink, a vidéki zsidóság nagy része, cigányok, másként gondolkodók, az üldözötteket segítő lebukottak, életerős fiatalok, gyerekek, öregek, családok ezrei váltak a borzalmak áldozatává.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az áldozatok előtti főhajtás, a „soha többé” megerősítése a legelemibb gesztus, amit tehetünk. S egyben fogadalmat is kell tennünk, hogy megtanítjuk gyerekeinknek, hová vezethet a tolerancia hiánya, mit jelent az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a rasszizmus, a kirekesztés.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ne féljünk felemelni a szavunk mindennemű igazságtalansággal szemben! Ne féljünk tenni a lealacsonyítás, a kirekesztés ellen! Ne féljünk a kőtáblák parancsolatai szerint élni! Ne féljünk a szó történetiségét ismerő és tisztelő demokraták lenni!
Tisztelt Képviselőtársaim! Kérem, hogy a megemlékező szavakat követően néma felállással és főhajtással emlékezzünk közösen. (Az ülésteremben lévők felállnak.)
Köszönöm szépen, képviselőtársaim. Köszönöm, kedves vendégeink.
