KISS PÉTER
KISS PÉTER
KISS PÉTER, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Ott szeretném folytatni, ahol Sós Tamás képviselő úr abbahagyta, alapvetően most, a hozzászólásom elején arra koncentrálva, hogy milyen is legyen, milyen mértékben indokolt az állami szerepvállalás mértéke, mikéntje ezen a területen, már csak azért is, mert az előterjesztés által hivatkozott negatív minőségi tapasztalatok bizony a törvényhozót abban akarják biztatni, olyan irányba akarják mozdítani a szabályozást, hogy tekintettel erre a helyzetre kisebb állami felelősségvállalásra volna szükség mind a szabályozásban, mind pedig az állami intézményi szerepvállalásban. Nos, ezzel szemben, azt hiszem, azon országokban, amelyekben az egy élethosszig tanulás aránya meghatározó a képzések között, a felnőttképzés által biztosított egy élethosszig tanulás aránya meghatározó az esélyekben, nos, ott ez a fajta állami szerepvállalás bővülő, az állam szervező szerepe jelentős befolyással bír, és az állam minőségbiztosító feladatköre, a támogatott képzésekkel orientáló feladatköre meghatározó pillér.
Három megjegyzést is szeretnék ezzel kapcsolatban tenni. Az egyik az alapkompetenciák hiánya - erről egyik képviselőtársam már szólt itt a bevezetőben - mintegy 2 millió embernél Magyarországon. Önök is tudják, hogy az alapkompetenciák hiánya, az írni-olvasni tudás problémái ellehetetlenítik a munkaerőpiacon való szerepvállalást, és ez, különösen hogyha regionális értelemben egy-egy térségben tömörödik, ha ott jellemzőbbé válik, akkor az alapvetően a regionális esélyeket és adott társadalmi csoportok esélyeit is rendkívül negatívan érinti. Mintegy 2 millió ember tehát nem kapja meg még a 20 százalékos munkához jutási valószínűséget, esélyt sem azáltal, hogy ezen alapkompetenciái hiányoznak, és nyilvánvaló, hogy ezt a kérdést nem lehet önmagában rábízni a piaci szereplőkre, ebben nagyon jelentős állami szerepvállalásnak, orientációnak kell lennie. Itt bizony a felnőttképzésnek komoly társadalmi szerepe van, itt nem elsősorban a szakma, az OKJ-s minősítés elérésére való törekvés, hanem a munkaerőpiac peremére való kerülés esélyének a megteremtéséről van szó.
A második kérdés a támogatott képzéseknek az a része, amelyik a szakmát adó rész. Önök is tudják jól, hogy nem egy külföldi befektetés azért nem tudott talpra állni és elindulni az elmúlt húsz évben éppen a hátrányos térségű régiókban, mert a magas munkanélküliség ellenére sem lehetett biztosítani a szükséges szakképzett kört, olyan térségekben, ahol egyébként a foglalkoztatási ráta még a 30 százalékot sem érte el, a munkanélküliségi arány pedig 30 százalék fölött volt. Ez világosan rámutat arra, hogy a munkaerő-kínálatban indokolt a támogatott képzésekkel a szakképzettség arányát növelni. Ráadásul az Állami Számvevőszéknek a képviselőkhöz most írt levele, ezen törvény kapcsán írt papírja úgy fogalmaz, hogy “a támogatott képzéseket sikeresen befejező hallgatók elhelyezkedési aránya nőtt a megelőző időszakban, minden kritikus megjegyzéssel együtt is - ő úgy fogalmaz, hogy -, de ezzel együtt is csak minden második hallgató kapott munkát”. Aki itt van, és ismeri Magyarországot, az pontosan tudja, hogy alig van olyan államilag választott eszközrendszer, olyan kormányzati aktív támogatás, amely akár megközelíteni is tudná azt, hogy az amúgy bajban lévő emberek közül minden másodiknak valódi elhelyezkedési lehetőséget tud adni, nemcsak esélyt, hanem lehetőséget, effektív elhelyezkedést tudna adni.
Én ma nem ismerek olyan munkaerő-piaci aktív támogatást, amely ilyen hatékonyságú volna, mint ez, azaz hogy minden második arra rászoruló embernek effektív segítséget tud adni. Vagy hogy egy konkrét példát hozzak önöknek: önök is ismerik, hogy az amúgy a kormány által rendkívüli módon szorgalmazott közmunkaprogramok milyen mértékben járulnak hozzá a munkaerőpiacra való kikerüléshez. Nos, ez a mérték nem éri el a 4 százalékot ma Magyarországon. Ezek után bánjunk csínján, bánjunk óvatosan azzal a megállapítással, hogy egy 50 százalékos esélymérték hatékony, hasznos-e, indokolja-e az állami szerepvállalás fenntartását.
(12.40)
Én azt állítom, hogy indokolja, hogy ez még ilyen mértékben is hatékony, bár hozzáteszem, egyetértek mindazokkal, akik azt mondják, hogy a felnőttképzésbe fordított források hatékonyságán van mit növelni, hogy itt csak emelendő arány van. De még egyszer mondom, az alacsony hatékonyságból levonni azt a következtetést, hogy hagyni szabadon ezt az eszközt visszaszorulni az 50 százalékos támogatott képzések hatékonysága kapcsán, nos, ezt alapvető hibának tartanám.
A következő kérdés, amit szeretnék szóba hozni: a törvény által célzott szándék, ami a felnőttképzések minőségének erősítésére irányul. Ehhez nyilvánvaló módon legalább három lépésre lenne szükség, az egyik a felnőttképző képességeinek a változása és az erre irányuló követelményrendszerek. Erre a korábbi rendszerben az akkreditáció irányult, ennek a fajta rendszernek a föladása vagy fölváltása más rendszerre, minimum bizonytalanságot szül. Ilyetén módon a felnőttképző képességeinek erősítésére, ellenőrzésére, kontrolljára irányuló akkreditációs akarat, a kiinduló feltételrendszer ellenőrzésére irányuló állami szándék megszüntetése, úgy hiszem, helytelen.
A második a folyamat-ellenőrzés kérdése, illetve a képzésekkel kapcsolatos elégedettség transzparenciája, azaz a képzettek és a képzést igénylő vállalkozások elégedettségvizsgálata, illetve ennek a nyilvánossága. Az erre irányuló kormányzati szándékot szeretném támogatni, és hadd jelezzem már most, hogy minden olyan, akár az itteni parlamenti munkában, akár a kormányzati munkában tett lépést, amelyik világossá teszi a későbbi felhasználók számára, hogy az adott képzések milyen módon járultak hozzá a munkavállalói elégedettséghez, illetve a munkaadói szándékok kiszolgálásához, nos, minden ilyen, ebbe az irányba mutató javaslatot előzetesen is szeretnék támogatni. Megjegyzem, hogy az erre irányuló információknak a nyilvánosságra nem kerülése mutatja természetesen a piacnak és az érintetteknek az ellenállását. Önöknek most gyors lehetőségük lett volna, ha az akkreditációval kapcsolatos tények, adatok tételes nyilvánosságra hozatala mellett döntöttek volna, ami az egyes képző intézményekre, az ottani problémákra is vonatkozik. Azt hiszem, még nem késő megtenni, hogy az e rendszerben, az akkreditációs rendszerben lefolytatott ellenőrzések tételes, egyes intézményekre irányuló eredményeit világossá tegyék, nyilvánosságra hozzák, mert ez is hozzá fog segíteni egy más ellenőrzési rendszer nyilvánossága értékelhetőségéhez.
A harmadik dolog pedig a kimenetszabályozás kérdése, amely kulcskérdés azért is, mert ez az élethosszig tanulás szempontjából meghatározó. Itt arról van szó, hogy akkor lehetséges az egy élethosszig tanulás rendszerét bátorítani, ha van egy általános alap, amelyiken az élethosszig tanulás egymással is összefüggő lépései a specifikáció lehetőségét teremtik meg a munkavállaló számára. Azaz, ha az iskolai szakképzés rendszere megteremti azt a lehetőséget, hogy azon a bázison immáron az élethosszig tanulás lépéseivel a munkaerőpiac követelményeinek megfelelő változó specifikációt lehessen elérni. Ehhez pedig arra van szükség, hogy működjék egyfajta, a részképzéseket is összeszámító kreditrendszer, hogy az előzetes tudások beszámítása, a töredékes tudások beszámítása megtörténhessen. Arra van szükség, hogy a szakképzésben az alap-kiindulópontokon korrekciót végezzünk és végezzenek el, mert csak akkor tud a felnőttképzés, az egy élethosszig tanulás jó alapokra helyezkedni, ha a szakképzés nem rombolja a közismereti tudást, hogyha ott az alapozó szakmai tárgyak aránya magasabb, hogyha a képzés ideje nem annyira lerövidített, hogy erre alapozva immáron nem lehet későbbi felnőttképzést, élethosszig tanulást fölépíteni. (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.)
Ilyen értelemben tehát kettős a feladat az élethosszig tanulás sikerességéhez: a szakképzés szakmai tartalmának erősítése és a kreditrendszer, a résztudások összeszámíthatósága. Ilyen irányban tartjuk szükségesnek fejleszteni a felnőttképzés rendszerét.
Köszönöm, elnök úr. (Taps az MSZP soraiban.)
