LÁZÁR JÁNOS
LÁZÁR JÁNOS
LÁZÁR JÁNOS (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Igen tisztelt Képviselőtársaim! Mint ahogy elnök úr a napirendi pont ismertetése kapcsán az Országgyűlést tájékoztatta, a mai napon sor kerül a Kovács Zoltán, L. Simon László, Rétvári Bence, Vargha Tamás képviselőtársaim és jómagam által előterjesztett törvényjavaslat általános vitájára. Ennek kapcsán szeretném az előterjesztett javaslatunkat az önök számára megindokolni, azzal, hogy az előterjesztésben a hadigondozásról szóló 1994. évi XLV. törvény módosítására teszünk javaslatot. Az előterjesztés T/4972. számon lelhető föl.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ha megengedik, azzal kezdeném, hogy azok a képviselőtársaim, akik egyéni körzetben választott országgyűlési képviselők, és jó ideje végzik parlamenti munkájukat, pontosan tudják és tapasztalhatták, hogy rendszeresen találkozunk még szerencsére olyan polgártársainkkal, akik a II. világháború áldozatai. Áldozatai azért, mert elveszítették szüleiket, vagy éppenséggel maguk is hadiözvegyként kellett éljék az életüket az elmúlt időszakban.
A hadiözvegyek, hadiárvák, hadigondozottak nemzeti szövetsége is több alkalommal fordult országgyűlési képviselőtársaimhoz, a parlamenti pártokhoz 1994 óta, kérve azt, hogy a II. világháború idején, 1938. november 2. és 1945 májusa között a Magyar Királyi Honvédség, illetve a csendőrség állományában szolgálatot teljesítők halálát követően, a ’45-ben hadiözvegyi vagy hadiárva-jogosultságot szerzett magyar állampolgárok először is kerüljenek megkövetésre azért, mert 1949-ben egyértelmű politikai okoknál fogva az akkori magyar állam megvonta az ellátáshoz való jogosultságukat; másrészről pedig azért, hogy az 1992-es kárpótlási törvény és az 1994-es hadigondozási törvény továbbfejlesztése, illetve módosítása után kapjanak járandóságot, visszaállítva az 1949 előtti állapotokat.
Úgy hiszem, a II. világháború lezárásának 70. évfordulóján a Magyar Országgyűlésnek is kötelessége megtenni mindent annak érdekében, hogy kifejezze elismerését azok előtt a hősök előtt, akik a Magyar Királyi Honvédség tagjaként 1938 és 1945 között a hazáért életüket áldozták. Nagy adóssága a magyar törvényhozásnak és Magyarországnak az, hogy 1994 óta az egyszeri elismerés és az egyszeri járandóság kifizetése után nem találtunk arra módot az elmúlt 20 esztendőben, hogy a hadiözvegyek és hadiárvák számára az elismerésünket kifejezzük és megadjuk a nekik járó tiszteletet.
Azt hiszem, a nálam idősebb generációk sincsenek már abban a helyzetben, hogy átélték volna, vajon mit jelentett a II. világháború pokla. Én magam egy olyan családba születtem, ahol a nagyapámat 1945 áprilisában a Szovjetunióba vitték, és 3,5 év hadifogságot töltött le. Az életem egyik legmegrázóbb élménye volt, amikor a halála után a vöröskeresztes levelezőlapokat átolvashattam, amit egy kötegben, egy stószban még a dédszüleim gumiztak össze és raktak el, amit a hadifogság idején írt 1945 és 1948 nyara között.
(12.10)
Azt hiszem, abban, hogy most itt állok, és megpróbálom a hazámat szolgálni, talán ennek a dolognak is van valamennyi szerepe, hiszen azokat a cenzúrázott vöröskeresztes levelezőlapokat olvasva talán egy tizenéves vagy huszonéves gyerek is átélhette azt, hogy a II. világháború és az azt követő pokol mit is jelenthetett egy honvéd baka számára. Nem azok számára, akik a politikát csinálták, nem azok számára, akik vezették az országot, nem azok számára, akik a hadsereget vezették vagy a katonai stratégiai döntéseket hozták, nem azok számára, akik elveszítették a háborút, nem azok számára, akik megnyerték a háborút, nem azok számára, akik a politikai berendezkedést vezényelték 1945 után, hanem az egyszerű polgár számára, akit besoroztak, attól függetlenül, hogy akart-e háborút vagy nem, aki katonaként szolgált, attól függetlenül, hogy akart-e háborút vagy sem, és akinek a családja kénytelen volt elszenvedni a veszteséget, hiszen Magyarország nemcsak polgári áldozatokban áldozta a legnagyobbat az I. és a II. világháborúban létszámarányosan, hanem katonai áldozatokban is több százezres áldozatot hoztunk a II. világháború idején.
A II. világháború idején jó magyar hagyományként, a nemzetközi hagyományokat is követve, azoknak a családoknak, akik elveszítették a háború alatt szolgált testvért, férjet, édesapát, megadták a tiszteletet és az elismerést, és a magyar állam az akkori szociális viszonyokhoz képest megpróbált róluk gondoskodni.
Szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy úgy gondolom, emberiességi kérdésről is szó van, hiszen a modern háborúk történetének nemcsak a győzelem a velejárója, hanem a vereség is, és 1859 óta, a solferinói csata óta, illetve az azt lezáró béke óta a Vöröskereszt próbálja a fájdalmat és a veszteséget enyhíteni, 1875-ben pedig, a magyar honvédség felállítását követően a magyar törvényhozás is a hadigondozás első törvényét, illetve első rendelkezését törvénybe iktatta, gondoskodva arról, hogy háború idején katonai veszteséget elszenvedő özvegyek és családtagok tekintetében milyen döntéseket kell hozni.
Ebben a Házban, száz évvel például az önálló magyar hadseregről folytatott viták után, vagy az 1900-as évek elejét jellemző politikai vitákra utalva talán nem fölösleges ideidéznem azt a vitát, amely a ’48-as honvédek ellátásával kapcsolatban robbant ki az 1800-as évek végén, annak a kultúrtörténeti és kultusztörténeti jelentőségét, hogy hogyan viszonyult az akkori hatalom, az akkori többség a ’48-as honvédek ellátásához; hány intézmény, hány ellátási forma született az idős honvédek megbecsülésének kifejezésére.
Az I. világháború teljesen új, professzionális intézményrendszert igénylő kihívás elé állította az országot, amikor olyan intézményi struktúrákat állított fel az akkori kormányzat, amelynek az volt a feladata, hogy a mérhetetlen és a társadalmat megrázó veszteségeket próbálja hárítani. Magyarország minimum 660 ezer katonát veszített az I. világháborúban. Azokból az alföldi megyékből - többek között az én városom is, talán elnök úr megengedi, hogy ezt ideidézzem -, amelyek korábban az akkori hatalommal szembenálló ellenzéki politikai magatartást tanúsítottak, és 1867 és 1914 között a parlamenti választások alkalmával ellenzéki képviselőt adtak ebbe a Házba - illetve ennek az elődjébe, még a Főherceg Sándor utcába -, sokkal magasabb arányban sorozták be a fiatalokat, és azokból a megyékből sokkal súlyosabb veszteséget kellett elszenvedni. Ez igaz minden alföldi megyére egyébként. Ezért például az én városomban a hadigondozásnak, a hadiárva-ellátásnak és a hadiözvegyekről való gondoskodásnak hatalmas hagyománya alakult ki. Így volt ez 1918 után, a 20-as évek első törvényeiben, és így volt abban a jogtörténeti szempontból kiemelkedő jelentőségű törvényben, amelyet 1933-ban fogadott el az Országgyűlés annak érdekében, hogy az I. világháború áldozatairól megemlékezzen, számukra emléket állítson, és gondoskodjon a hadiözvegyekről, hadiárvákról, hadirokkantakról, mindazokról, akiknek viselni kellett az I. világháború poklát.
Amikor a II. világháború közeledett, akkor a magyar állam egy professzionális intézményrendszert állított fel ennek a kérdésnek a kezelésére, és emellett működött az a társadalmi szövetség, civil szervezet önálló vagyonnal, önálló igazgatással, amely a hadiözvegyek, hadiárvák, hadirokkantak nemzeti szövetségeként, HONSZ néven az érdekképviseletet is ellátta.
Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a két világháború között, sőt, az I. világháború előtt az akkori Európának és a korszaknak megfelelő hadigondozotti ellátásban részesült mindenki. Nem volt politikai vita abban e ház falai között, hogy a hadiárvák vagy a hadiözvegyek, az I. világháború kimenetelétől függetlenül, tehát attól függetlenül, hogy Magyarország megnyerte-e vagy elveszítette az I. világháborút, igenis elismerést és támogatást érdemelnek.
Ez azért nagyon fontos kérdés, mert a II. világháború után nem ez történt, holott az áldozat és a veszteség korántsem volt kisebb, mint az első világháború idején. A II. világháború idején, 1938 késő ősze, november 2-a és 1945 nyara között meghaltak tekintetében először a magyar kormány még az 1945. április 4-i időpont előtt, valamikor 1945 márciusának végén visszaható hatállyal eleve kizárta az ellátásból azokat, akik 1944. október 15. előtt veszítették az életüket. Tehát mindenféle törvény nélkül az ideiglenes kormány hozott egy olyan döntést, amellyel az 1944. október 15. után elesettek tekintetében diszkriminációt vezetett be. 1945-től folyamatosan leépítették a hadiözvegyi, illetve hadiárva-ellátást - bár a jogosultságokat még ’45-ben megállapították -, és hosszú kutatásokat folytatva nyugodtan állíthatjuk azt, hogy 1949-ben kifejezetten csak és kizárólag politikai döntés alapján az 1945-ben jogosultságot szerzettektől egyöntetűen megvonták a hadiözvegyi és hadiárva-ellátást. Ami azt jelentette, hogy nem kaphatták meg azt a pénzt, a jogot sem, sőt, mint ismeretes, 1950 után, amikor az egész kérdést a Belügyminisztériumba sorozták át - nem kell mondanom, hogy felszámolták a civil szervezeteket, felszámolták az érdekképviseletet, sőt felszámolták azt a hadigondozói intézetet is, amely a hadigondozottak ellátását volt köteles végezni -, 1950 után az volt a politikai rezsim, hogy aki a II. világháborúban a hazájáért harcolt és a Szovjetunió ellen küzdött, az természetesen az ország és a Szovjetunió ellenségeként bűnösnek számít.
Tehát megbélyegezték a II. világháború minden katonáját, és megbélyegezték - az én véleményem szerint emberi szempontok alapján nehezen felmenthető módon - a hadiözvegyeket és a hadiárvákat, megvonták tőlük az ellátást. Akik éltek - nálam jóval idősebbek, ebben a teremben, tulajdonképpen politikai pártállástól függetlenül - 1950-1990 között tapasztalhatták és tudhatták, hogy a II. világháború frontszolgálatáról, a hadifogságról, a II. világháború katonai eseményeiről csak családi körben, szinte titokban lehetett beszélni, mert az volt a rezsim, az volt a ki nem mondott ukáz, hogy a II. világháborúban harcolt katonai - sorkatonákról beszélünk - szolgálatot teljesítők mind bűnösök. Ezeket az embereket - a Magyar Honvédség tisztjeivel ellentétben, akiknek, mint tudjuk, 1945-ben a megbélyegzés volt az osztályrésze -, nagy részüket nem igazolták az igazolóbizottságok, ezeknek az egyszerű honvédeknek a sorsa a megbélyegzés volt. Nemhogy hősként respektálták volna őket, nemhogy hősként becsülték volna meg őket, aki hadifogoly is volt, leszolgálta a katonaidőt, vagy megadták volna a tiszteletet a hadiözvegyeknek vagy a hadiárváknak, kifejezetten megbélyegezték őket azért, mert végső soron mégiscsak a Szovjetunió ellen harcoltak.
Ez nagyon izgalmas abból a szempontból, hogy próbálkozik a kormányzat - mint képviselőtársaim tapasztalják, Rétvári Bence képviselőtársam és Vargha Tamás képviselőtársam is ebben élenjár -, hogy az I. világháború kapcsán méltó megemlékezések legyenek ebben az országban. S milyen érdekes, hogy miközben Nagy-Britannia, sőt, London utcáin száz évvel az I. világháború kitörése után százezrek vonulnak az utcára és hajtanak fejet a háborúban elesettek előtt, addig Magyarországon még a halottak nevét sem tudjuk pontosan, hogy hány áldozatot hoztunk, nincs egyetlenegy központi emlékmű sem, úgy éljük az életünket száz éve, hogy az I. világháborúban vagy a II. világháborúban elhunyt katonáknak a sírhelye sincsen rendben.
Az utóbbi évtizedekben tettünk erőfeszítéseket, hogy mind Magyarországon, mind a határon kívül ezeket a sírhelyeket felkutassuk, ezeket a sírhelyeket nemzetközi együttműködésben rendbe hozzuk, és legalább az elhunytaknak az eltemetéssel kapcsolatos tiszteletet megadjuk. Messze még az a világ, amikor képesek leszünk megadni a tiszteletet azoknak, akik a hozzátartozók voltak.
Az az igazság, hogy 1990-ben az Országgyűlés azonnal hozzákezdett ennek a kérdésnek a megtárgyalásához, amikor májusban megalakult. Két ágon indult el ennek a kérdésnek a kezelése. Először is megszületett a sokat vitatott és az Alkotmánybíróságot többször megjárt kárpótlási törvény. A kárpótlási törvény alapján azok, akik 1945. augusztus 1-je után kerültek a Szovjetunióba, ők hadifogolynak minősültek, és kárpótlási jegyet kaptak, kárpótlásban részesültek. Azonban az 1992-es kárpótlási törvény lényegében kizárta az ellátásból vagy a kárpótlásból azokat a hadiözvegyeket és hadiárvákat, akiknek ’45-ben jogosultságot állapítottak meg, meghalt a hozzátartozójuk, és ’49-ben a jogosultságot megvonták tőlük. Majd a hadigondozásról szóló ’45-ös törvény 1994-ben volt az a törvény, amely egy egyszeri juttatásban részesítette ezeket a családokat.
(12.20)
A törvény indokolása úgy szól - a kárpótlási törvényé és tulajdonképpen a ’94-es, hadigondozásról szóló törvényé is -, hogy az ország gazdasági teljesítőképességének függvényében van arra mód és lehetőség, hogy valamilyen juttatásban részesüljenek. Még egyszer mondom: nem az anyagi szempontok vezényelték sem az akkori előterjesztőket, sem a civil szervezetbe, érdekképviseletbe tömörült, akkor már idős hadiárvákat vagy hadiözvegyeket, hiszen nemzetközi rendje-módja és kultúrája van annak, hogy a hősi halált halt katonák mire jogosultak, illetve hogy a hozzátartozókat a közösségnek hogyan kell gondjába vennie.
Az igazság az, hogy parlamenti képviselőként többször találkoztam azzal a problémával, hogy a választókörzetemben az ottani civil szervezetek, a Hadiözvegyek és Hadiárvák Nemzeti Szövetségének helyi szervezete - mint ahogy jó néhány parlamenti képviselőtársamat is pártállástól függetlenül - megkeresett, és arra kért, hogy próbáljak annak érdekében fellépni az Országgyűlésben országgyűlési képviselőként, hogy másokhoz, más csoportokhoz hasonlóan, akik egyébként nyugdíj-kiegészítésben részesülnek, ez a közösség is kapjon nyugdíj-kiegészítést. Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki időkben erre kevés mozgástere adódott az embernek, ráadásul ez nyilvánvalóan költségvetési vonzattal is jár, és egy év kellett ahhoz, hogy az eseményeket pontosan rekonstruáljuk, hiszen az 1949-es jogmegvonás nem volt teljesen világos mindenki számára. Azt mondhatjuk, hogy ma Magyarországon olyan hadiözvegy és hadiárva, akinek a férje, illetve az édesapja 1938 novembere és 1945 májusa között maradt ott a fronton, illetve a háborúban, jelenleg 20 ezer lehet, a Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság és a kutatók álláspontja szerint nagyságrendileg ennyi ilyen honfitársunk lehet.
Először is, mielőtt kitérnék a javaslatra, nagyon fontos az első elvi pontot tisztázni, hogy az a javaslatunk a képviselőtársaimmal együtt az Országgyűlés számára, ami, úgy gondolom, az elmúlt 25 év magyar jogtörténetében igen példás első javaslat, hogy az 1947-es párizsi békeszerződéstől függetlenül azokra is terjesszük ki a mostani döntésünk pozitív következményeit, akik 1947-ben elveszítették a magyar állampolgárságukat. (L. Simon László: Helyes!) Tehát a jelenlegi határokon belül nem élő, határokon kívül élő hadiözvegyek és hadiárvák is kapjanak arra lehetőséget, hogy a magyar kormányhoz fordulva beadják igényüket erre az ellátásra.
A javaslat konkrétan az lenne, hogy ne nyissuk meg a kárpótlási törvényt, mert nyilvánvalóan jó néhány alkotmánybírósági határozat és az Alaptörvény mint a korábbi alkotmány is rendelkezik a kárpótlás ügyéről. Tehát a javaslattevőknek jogi értelemben nem az a javaslata, hogy a kárpótlási törvény újranyitásra kerüljön. Az a javaslata a javaslattevőknek, hogy a hadigondozásról szóló törvény kerüljön módosításra meghatározva, hogy hadigondozással kapcsolatos ellátásra kik jogosultak. A jogosulti körbe kerüljenek be azok a hadiárvák és hadiözvegyek, akiknek az édesapja vagy a férje a Magyar Királyi Honvédségben vagy a Csendőrségben szolgálatot teljesítve, az állománytáblától és a rendfokozattól teljesen függetlenül, tehát függetlenül attól, hogy melyik egységben és milyen rendfokozatban szolgált, kapjon a mindenkori minimálnyugdíj 30 százalékát kitevő, jelen pillanatban mintegy 8850 forintot jelentő nyugdíj-kiegészítést élete végéig. A jogosultság technikai megállapításáról pedig - azt javasoljuk - kormányrendelet döntsön, de az a célunk, hogy minden járási hivatalban ez igényelhető legyen. A nyugdíjfolyósító intézet legyen kész és képes ezt folyósítani.
Még egyszer szeretném mondani, hogy teljesen függetlenül attól, hogy az 1947. február 10-én Párizsban Magyarország képviselői által aláírt békeszerződés alapján melyik állam állampolgárává vált a korábbi háborúban magyar állampolgárként szolgálatot teljesítő honfitársunk, ellátásban részesülne a javaslatunk alapján. Úgy gondolom, hogy függetlenül a második világháború eseményeinek megítélésétől, amely megítélés nem célja e törvényjavaslatnak, pusztán emberi kötelesség okán, 70 évvel a második világháború lezárása után, ez a nagyságrendileg évente néhány milliárd forintot jelentő kiadás egy tizenezer-milliárdos költségvetésben olyan összeg, amelyet az országnak vállalnia kell, megadva ezzel a tiszteletet és elismerést azoknak, akik elveszítették a hozzátartozójukat, az édesapjukat, árvaként kellett hogy felnőjenek és megadva azoknak az elismerést, akik elveszítették a férjüket vagy a szeretteiket a második világháború poklában. Nem választható kategóriaképpen, hiszen akiket besoroztak a második világháborúban ’38-ban, ’39-ben vagy az azt követő években, azok nem választhatták meg a sorsukat.
Tehát a javaslat lényege a tisztelet megadása, tulajdonképpen azoknak a megkövetése, akiktől 1949-ben egyértelmű politikai döntés alapján a jogosulti ellátást megvonták. A javaslat lényege az, hogy az öregségi minimálnyugdíj 30 százalékát jelentő nyugdíj-kiegészítést kapjanak. A javaslat lényege az, hogy talán ez is kis részben a nemzetegyesítéshez kapcsolódik, hiszen a határokon átívelő jogosultságot fogunk megnyitni. Pár ezer ember lehet a határon túl, aki ebbe a jogosulti körbe beletartozhat. Úgy gondolom, hogy egy elmulasztott kötelesség teljesítéséről van szó.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Azért nem a kormány képviseletében terjesztettem ezt elő az államtitkár kollégáimmal együtt, mert úgy gondolom, hogy itt nem rólunk és nem a kormányról kell szavazni majd minden parlamenti képviselőtársamnak. Azt hiszem, hogy 70 évvel a második világháború lezárása után legalább annyiban egyetérthetünk, hogy a második világháború áldozatai, a hadiözvegyek és hadiárvák havi 8850 forintra méltóak lehetnek. Nagy dolog lenne, ha ebben egyet tudnánk érteni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)
