I. Történelmi áttekintés. Telepítések.
I. Történelmi áttekintés. Telepítések.
Szavoyai Jenő herczeg, gróf Mercy Claudius, gróf Niczky Kristóf,
egykorú képek után. Cserna Károlytól
Dél-Magyarország Tiszán inneni és Tiszán túli vidékén a mohácsi vész előtti időkben tömören lakott a magyar nép. A magyar helynevek hosszú sora és a hajdani közigazgatás sok emléke tanúskodik erről. A déli végek hajdani magyar birtokosainak névsorában az ország kormányán és a királyi udvar szolgálatában állott hatalmas főurak, jeles hadvezérek, nagy nevű főpapok és literátusok neveivel találkozunk. A magyarokon kivűl, de már sokkal kisebb számban, itt-ott besenyők és kunok, továbbá szerbek és oláhok lakták a délvidéket, mindinkább szaporodván az ország kegyelméből Dunán és Száván túli vendég-népekkel, kik megszállott gyarmataikat a saját nyelvökön kezdék elnevezni. A vegyes lakosság közti jó egyetértést és a létrejött atyafiságos kötelékek által szorosabbra fűződött társadalmi viszonyt egész a XVI. századig alig bolygatá meg valami. A magyar déli végek e népében, noha szűntelen a kardot kellett villogtatnia, sulyos terhei mellett is volt elegendő életerő, bátorság, munkakedv és szívós kitartás, hogy a haza határaira törő ellenséget feltartóztassa, hogy a nehéz csapások alatt össze ne roskadjon s a mellett iparkodó munkájával önmagát évszázadokon keresztűl az ellenség által megirígyelt jó módban fentartsa.
Az 1526. évi augusztus 29-én bekövetkezett mohácsi vész következményei mind fölforgaták a régi állapotokat s új birtokviszonyokat hoztak létre Dél-Magyarországon. Török hódítók szállták meg ez országrészt, mely aztán másfél századig tespedt a félhold uralma alatt. Míg a török uralom tartott, az ősi magyar lakosság vagy kiirtatott, vagy szétfutott ama vidékekről az ország más tájaira, a hol több biztonságot vélt találhatni. Dél-Magyarország törzsökös magyar nemzetségei, birtokos urai elköltöztek jószágaikról, prédáúl hagyva azokat a foglaló ellenségnek.
Mikor a déli vidék Buda várának 1686-ban történt visszafoglalásával, Badeni Lajos őrgróf és Savoyai Jenő herczeg győzelmei folytán, megszabadúlt a török járom alól, és Temesvár visszavételével 1716-ban az úgy nevezett Temesi Tartományra nézve is megszűnt a török hódoltság: egyetlen egy ép magyar község is alig volt már a hajdan sűrűn lakott délmagyarországi végekben.
A török hódoltság korszakából csak halvány árnyékát nyertük vissza a régi délmagyarországi részeknek. Virágzó népes falvai eltűntek, csak egy-egy düledező rom jelölte helyöket. Az elpusztúlt falvak határában messze terjedő praediumok hevertek parlagon, hasznavétlenűl. A Tisza mindkét partján az egész vidék az enyészet siralmas képe volt. A lakatlan táj egy mocsárrá változék. Bűzhödő rétek közt, a meddig a szem ellátott, csak rengeteg nádasok, szárnyas vadtól nyüzsgő sás, harasztos kietlen pusztaságok terültek el. Védgátak nélkűl messze földre kényelmesen elözönlött az árvíz s az őszi és tavaszi esőzések alkalmával tengerré változott. A poshadt mocsárvízben fejlődött temérdek rovarok, a ragályos kigőzölgések, a hirtelen légváltozások egészségtelen lakhelylyé tevék Dél-Magyarországot. A végtelen rónaságon vajmi kevés nyoma volt az emberi mívelésnek és szorgalomnak. Szántóvas nem hasogatta, zöldelő kertek és lombos, virágos gyümölcsösök nem élénkíték, fehérlő falvak s kiemelkedő tornyok nem tarkázták e tájakat. Roppant tavakkal, sűrű erdőségekkel, lakatlan vadonokkal elborított komor, félelmes tartomány volt az egész vidék.
Az ellenségtől megtisztított ezen országrész még soká nem olvadt egygyé a haza egészével. Időközönként több rendbeli politikai fölosztást szenvedett és majd katonai, majd ismét kincstári igazgatás alatt állott. Végre Bács és Bodrog megyék a tiszai határőrvidék kivételével 1714-ben újra föléledtek ugyan és később 1802-ben törvényesen egyesűltek is; de az úgy nevezett Temesi Tartomány egész 1779-ig, midőn Niczky Kristóf gróf Mária Terézia rendeletéből a Bánságot Magyarországhoz visszakapcsolta, elválasztva maradt az anyaországtól és csak ekkor nyerte vissza ősi vármegyei szerkezetét. Mindazonáltal a kormány állandóan gondot fordított a sokat sanyargatott déli végek fejlesztésére és újból való felvirágoztatására. Főgondja volt nevezetesen erős védelmi állapotba helyezni, ismét benépesíteni s így a műveltség számára meghódítani a néptelenné lett, puszta, elhanyagolt országrészt.
A bogárosi templomtér.
Mannheimer Gusztávtól
A nagyobb mértékű gyarmatosítás úgy a Bácskában, mint a Temesi Tartományban németek telepítésével vette kezdetét, kiket a Bánságban olaszok, spanyolok, bolgárok, szerbek és francziák követtek.
A németek bevándorlása előtt a Tisza-balparti tartományban, vagyis a mai Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyék területén indúlt meg, és pedig mindjárt a visszafoglalás utáni időkben, a hírneves Mercy Claudius gróf tábornok kormányzósága alatt (1717–1734).
Mercy a bánsági puszta vidékek benépesítése tárgyában 1722-ben tett Bécsbe fölterjesztést, minek következtében VI. Károly császár megengedte, hogy a német birodalomból, nevezetesen a felső-rajnai kerületből, több száz család a Bánságba vándorolhasson és ott letelepedhessék. A telepítvényeseknek a császár több rendbeli kedvezményt, úgy mint földbirtokot, háztelket, több évi adómentességet és szabad szállítást igérvén, nem csoda, hogy számosan engedtek a császár fölhívásának és költöztek a Bánságba. Az 1722–1726 közötti években mintegy 2.500 család telepedett meg ott. Különösen 1724-ben történt sok telepűlés. A bevándorlók részint új helységeket alapítottak a nagy kiterjedésű praediumokon, részint a gyéren lakott falvakban szaporították a lakosság számát.
Mercy kormányzósága alatt a Bánságban keletkezett német helységek közűl a nevezetesebbek: Új-Arad, Becskerek (Kis és Nagy), Bruckenau, Csákova, Denta, Detta, Fehértemplom (Weisskirchen), Freidorf, Hidegkút (Guttenbrunn), Gyarmata, Karánsebes, Kudricz, Lippa, Lugos, Moldova, Orsova, Pancsova, Perjámos, Új-Palánka, Új-Pécs, Német-Szent-Péter, Rékas, Versecz. E helységek népesség tekintetében ma is kiválnak a bánsági német helységek közűl. A németek tömegesebb betelepítésével Mercy különösen a földmívelést akarta előmozdítani, azonban az iparról és bányászatról sem feledkezett meg. Temesvárott egy gyártelepet létesített, mely czélból az udvari kamara Bécsből 1718-ban háromszáz iparost küldött ide, kik az erődítési munkálatoknál, a kaszárnyák és egyéb kincstári épületek emelésénél is segédkeztek. Az elhanyagolt délmagyarországi bányákat a felvidékről származott németek, továbbá nagy számú tiroli, stiriai, cseh- és szászországi bányászcsaládok támasztották új életre.
A németek első tömeges betelepűlése 1727-ben ért véget. 1736-ban újra megindúlt a telepűlés, de csakhamar félbeszakadt ismét a kitört török háború és a dögvész miatt. Csak 1741-ben kezdődik megint a németek szórványos bevándorlása, mely aztán körűlbelűl a hét éves háború kezdetéig szakadatlanúl tart.
1745-től kezdve a felső-rajnai és a frank kerületekben nagy toborzások mentek végbe. A hesseni fejedelemségben, Trier, Mainz vidékén és a rajnai Pfalz tartományokban erélyesen gyűjték a német kivándorló népet. Mária Terézia birodalma ezen túlságig népes és elszegényedett vidékeinek lakosságát újabb pátensek által édesgeté Magyarországba és nevezetesen a Temesi Tartományba. A népet összedobolták a falvakban, s fölolvasva előtte a császári igéreteket, kivándorlásra hívták föl. Erre az említett tartományokban Magyarország déli végei felé valóságos népvándorlás keletkezett. A szegénység pénzzé téve csekély vagyonát, fölszedve holmiját, készséggel hagyta oda ősi fészkeit és egymásután nagy csapatokban érkezett Bécsbe, hol pénzzel és útlevelekkel ellátva, hajókon útazott le a Bánságba. Csak az 1758. évi november 11-dike és az 1759. évi ápril hó 1-je közti rövid időközben nem kevesebb, mint 900 telepűlő kapott a temesi vidéken szállást.
A charlevillei templomtér.
Mannheimer Gusztávtól
A magyar földesurak Pozsony, Esztergom, Pest és Buda körűl szintén kaptak e munkás német népen; a költözködő csapatokat útközben föltartóztatták, maradásra késztették s ugyanazon föltételek mellett a saját uradalmaikban kinálták meg telephelyekkel. Az útközben ekként visszatartott német bevándorlók nem egy községet népesítének be a Közép-Duna mentén, a Vértes aljában és Gödöllő környékén. Nagyobb részök mindazonáltal a Bánságba jutott.
Az újabb bevándorlók azonban csak egy-két új helységet alapítottak, mint Zádorlakot (1737) és Új-Bessenyőt (1748). Nagyobb részök a régibb német falvakban telepűlt meg, melyeknek lakossága a török háború s a döghalál pusztításai következtében nagyon is megritkúlt.
A németek beköltözése mindinkább gyérűlvén, az osztrák kormány erőszakosan kezdett a Temesi Tartományba telepíteni. Divatba jött ugyanis a kisebb vétségért elmarasztalt osztrák alattvalókat a Bánságba tolonczoltatni, hogy ott vagy elpusztúljanak, vagy megjavúljanak. Azonban ez eljárás több roszat, mint jót szülvén és humanus szempontból is felette káros lévén, II. József császár ismételt előterjesztésére 1770-ben végkép megszűnt.
A Bácskában 1735-től veszi kezdetét a németek beköltözése. Csataalján 1735-ben, Újvidéken 1739-ben, Kolluton 1756-ban, Hódságon 1760 körűl, Bukinban 1749-ben, Apatinban 1750-ben telepedtek le az első német családok. Főkép Apatint szállták meg nagyobb mennyiségben nemcsak földmíveléssel, hanem kereskedéssel és iparral is foglalkozó külföldi németek. Apatin egy nagy kincstári uradalomnak lévén főhelye, az ottani németek idővel az uradalomhoz tartozó környékbeli községekbe is elszármaztak és egyebeken kivűl híres kendert termesztettek, de selyemgombolyítással is foglalkoztak.
Templomból jövők Német-Csanádon.
Cserna Károlytól
Az 1763 február 25-én kelt „gyarmatosítási pátens”-sel kezdődik úgy a Maros- és Dunaközben, mint a Bácskában a második, nagyobb mértékű német telepítés. A hétéves háború a hubertsburgi békével befejeztetvén, Mária Terézia kettőzött igyekezettel gondoskodott Magyarország déli vidékeinek benépesítéséről. A királyné minden telepűlőnek, a ki kincstári jószágon száll meg és házat épít, ingyen épület- és tűzifát, hat évi adómentességet, a kézműveseknek pedig tíz évi adómentességet igért. A német birodalomban ügynökök és jegyzők bízattak meg a gyarmatosok összeirásával. Magyarországból is többen küldettek ki, hogy az osztrák végtartományokban telepűlőket szerezzenek. 1766-ban külön „gyarmatosítási bizottság” állíttatott föl, melynek elnökéűl Lamberg gróf, tanácsosaiúl Cothmann és Festetics neveztettek ki. 1763. évi ápriltól azon év végeig mintegy 1.000, a következő két évben mintegy 2.000 német gyarmatos vándorolt be a temesi vidékre. A királyi felség szándékához képest Temesvárott is telepítő bizottságot állított föl a bánsági administratio. E bizottságnak tagjai voltak: Hildebrand tartományi kormánytanácsos, Knoll temesvári kerületi főnök, Laff csanádi kerületi ellenőr és Neumann lippai sótári tiszt. E bizottság tagjai, a tartomány több vidékére oszolva, szükség szerint vagy nagyobbították a már meglevő falvakat, vagy pedig egészen új falvakat építettek. A legtöbb délmagyarországi német falu, köztük a legcsinosabbak, az ő vezetésök alatt épűlt.
Knoll 1764-ben nagyobbítá s külföldi németekkel szaporítá Szent-Péter, Bruckenau, Gyarmata, Freidorf és Rékas községeket. 1765-ben Mercyfalva határait bővíté újabb német jövevények házaival; 1766-ban pedig a mai Billéd községet építé föl a régi magyar Bille vagy Billét romjain. Laff 1764–1765-ben Csanádot, a csanádi püspökök ősi székhelyét, Perjámost és Nagy-Szent-Miklóst szaporítá szintén németekkel. Hildebrand 1765-ben Szakálházát építé, továbbá 1767-ben Zsombolyát, Nagy-Jécsát és Csatádot. Neumann 1764-ben több német családot telepíte Lippára és Hidegkútra. A következő évben Neudorfot építé, 1766-ban pedig Schöndorfot és Engelsbrunnt. Ugyanakkor újabb német telepesek házaival Új-Aradot nagyobbítá.
Egy 1766. évi július 22-én kelt rendelettel meghagyta Mária Terézia a temesvári tartományi igazgatóságnak, hogy az új német községek mindenike pappal és iskolamesterrel s minden két község orvossal láttassék el. Szántóföldet, réteket és kaszálót bőven kaptak a gyarmatosok, legtöbb esetben annyit, a mennyit kiki vállalt és családja munkaerejéhez képest megmívelni igérkezett.
1767-ben Vizesda, Oroszi és Tószeg kincstári puszták szintén németekkel népesítettek be. Hildebrand 1769-ben Grabáczot építé, közel hozzá Neumann pedig Bogárosnak rakta le alapját.
A német bevándorlók egy másik áradata 1763–1768. évben a Bácska felé vette irányát. A Bácskában Cothmann vezette a német gyarmatosítást. 1766-ban külön helyi gyarmatosítási bizottság állíttatott föl, mely a külföldi telepítő biztosokkal állandó összeköttetést tartott fönn. A fönt említett években Kernyáján, Krusevlyén, Gákován, Priglevicza-Szent-Ivánon, Doroszlón, Filippován, Veprováczon, Kolluton, Bezdánban, Kupuszinán, Hódságon, Gajdobrán, Bukinban, Palánkán, Karavukován és Apatinban telepedtek meg németek. Kolluton még 1756-ban 200, Hódságon 1763-ig 300 szép telepítvényes ház épűlt német gyarmatosok részére. Cothmann jelentései szerint 1763-ban Ó-Becsén, a tiszai határőrvidék főhelyén, szintén találtattak bevándorolt német családok.
Az 1770–1771. év szintén az élénkebb gyarmatosítási évek közé tartozik. Ekkor építé Neumann Kis-Jécsát a Bánságban, valamint Mastort, Heufeld, Charleville és Soltour községeket. Szent-Hubert, a lotharingiai franczia és német telepek akkori középpontja, németekkel szaporodott. Albrechtsflur, Marienfeld, Blumenthal, Segenthau és Greifenthal szintén akkor keletkeztek. Ugyancsak Neumann építé Charlottenburgot, Altringent, Neuhofot, Buchberget és Lichtenwaldot. 1772-ben veté meg alapját Kreuzstettennek, Wiesenhaidnak és Königshofnak. Szent-Andrást, a temesvári kerület tiszttartói székhelyét, újonnan érkezett német családokkal szaporítá. Hildebrand, a másik telepítési biztos, ugyanakkor Ostern, Gottlob és Trübswetter franczia-német telepeknek vetette meg alapját.
Franczia családok három ízben telepedtek Dél-Magyarországon és pedig Lotharingiából és Elzászból eredő franczia rajokban. 1752 táján a temesmegyei Mercyfalvát szállották meg; 1763–1766. évben ugyancsak Mercyfalvára és Szent-Andrásra ment a második franczia szállítmány; 1770–1772-ben a harmadik szállítmány, mely számra nézve sokkal felűlmúlta az előbbi franczia karavánokat, egészen megtölté Fehértemplomot, Új-Bessenyőt, s részben Szőlőst, ellepte Szent-Hubert, Trübswetter, Soltour és Charleville községeket, nemkülönben Ostern és Gottlob egy részét. Az általok megszállott egyes községeknek a régi hazájokbeli falvak nevét adták. Így Szent-Hubert és Charleville ma is meglevő lotharingiai helyek. Charleville a moseli departementban, Metztől éjszakra fekszik, Szent-Hubert szintén Metz közelében egy jövedelmes franczia uradalomnak a neve. Bácsmegyében Apatin, Gajdobra, Palánka és Karavukova német lakossága közé vegyűltek némi franczia csapatok. Mind e francziák ma már egészen elnémetesedtek. Csak itt-ott találni még aggastyánokat, kik a szüleiktől elsajátított anyanyelvnek valami csekély emlékét maig megőrizték.
Látni való, hogy 1763-tól 1776-ig roppant mennyiségben szállta meg az idegen, de főkép a német elem Magyarország ama részeit, melyek jelenleg Bács, Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyék területét képezik. Egy hivatalos kimutatás szerint csak az 1768–1771-diki három évben nem kevesebb, mint 16.889 külföldi gyarmatos vándorolt be a Temesi Tartományba, 2.000-nél több pedig Bácsmegyébe; kezdettől fogva idáig összesen körűlbelűl 30.000 lélek. E számok azonban bizonyára nagyon alacsonyan vétettek. Mutatja ezt a gyarmatosokra fordított költség mennyisége. – Ugyanis 1763–1773-ig két millió forint adatott ki külföldi gyarmatosoknak úti és egyéb költségekre. Ennyi pénzt az akkori idők értékforgalmai szerint roppant összegnek kell mondanunk. Egy-egy forintjával és krajczáronként kiadva, bizonyára sokkal nagyobb számú bevándorló nép közt osztották szét, mint a mennyiről az említett hivatalos kimutatás tanúskodik.
Délmagyarországi német asszony.
Cserna Károlytól
A kincstárnak a nagymértékű telepítések folytán történt megterheltetésén a gyarmatosítás megszorításával akart Mária Terézia könnyíteni. 1771. évi ápril 13-án mindenfelé közhírré tétetett a császári rendelet, hogy ezentúl csak olyanok vándorolhatnak be Magyarország déli vidékeire, kik a saját költségükön útazhatnak és a megkivántató gazdasági fölszerelést képesek beszerezni. Az által, hogy a kincstár megvonta a külföldiektől a segélypénzt, tetemesen csökkent a bevándorlási kedv, mely csak II. József császár uralkodásának harmadik esztendejében nyert újabb föllendűlést.
És ez volt a délmagyarországi német telepítések harmadik, legnevezetesebb korszaka. József császár telepítései már határozottan más jellegűek, mint az előbbiek. Mind terjedelemre, mind végrehajtásuk módjára, mind pedig a jövőre kiható következményeikre nézve nagyobb fontosságúak minden eddigi délvidéki telepítéseknél. Ezek adták meg határozott német jellegét annak a vidéknek, melyen végbe mentek.
Délmagyarországi német földmíves.
Cserna Károlytól
II. József császár 1784-től 1786-ig 7.600 úgy nevezett „sváb” törzsbeli német családot 38.000-re menő lélekszámmal telepített Magyarországra. E telepítések négy millió forintba kerűltek a kincstárnak. A bevándorolt németek közűl 2.988 család a Temesi Tartományban, a többi, nehány száz család híjával, kik Buda körűl, Szatmárban és Magyarország felső megyéiben kaptak szállásokat, a Bácskában telepedett le. Mindamellett még igen sok puszta maradt míveletlenűl a Bácskában. E földek benépesítésére még mintegy 3.500 gyarmatos család kivántatott Különösen iparosokra volt nagy szükség. Zombor városa 1784-ben arra kérte a telepítő bizottságot, hogy mesterembereket szerezzen a városnak Németországból. Szüksége volt esztergályos, keztyűs, pék, harisnyakötő, szappanos, rézmíves, nyerges, pecsétvéső, kádár, késes, tűgyártó, kosárkötő, fésűs, keményítőgyáros, kártyagyáros, műkertész, zenész, fazekas, rézöntő, szitás, takács, női szabó, selyem- és kelmefestő, kárpitos, enyvfőző, köszörűs, stb. iparágakat űző mesterekre. Részben eleget is tett a telepítő bizottság az egyes vidékek és városok kivánságainak; de minden kivánalmat nem teljesíthetett, mert a kincstár által telepítési czélokra utalványozott összeg nem volt elegendő az összes tervek keresztűlvitelére. 1786-tól kezdve József uralkodásának utolsó esztendejéig szintén sok német (valami 3.000 család) vándorolt be a délvidéki üres helyekre.
A II. József császár uralkodása alatt épített új német falvak a Maros-Duna közén: Orczyfalva, Niczkyfalva, Gyertyámos, Köveres, Bachovár, Liebling, Rittberg, Traunau, Daruvár, Herrendinst, Margitta, Moritzfeld, Gladna és Ebendorf. Megnagyobbított német falvak: Szent-András, Kis-Becskerek, Módos, Szakálháza, Rékas, Freudenthal, Feidorf, Lovrin, Blumendorf, Mercyfalva, Csákova, Moravicza, Versecz, Lugos, Nagy-Szent-Miklós, Csanád, Facsét és Nagy-Becskerek. Bács-Bodrogmegyében 1784-től 1786-ig épűlt új német falvak: Torzsa, Cservenka, Új-Verbász, Kis-Kér, Szeghegy, Bulkesz, Járek. Újabb német telepítvényesekkel szaporíttattak: Palánka, Új-Szivacz, Sóvé, Kúla, Parabuty, Rácz-Militics, Bresztovácz, Veprovácz, Kernyája, Csonoplya, Bezdán, Stanisics, Almás.
II. József halála után 1840-ig már csak kisebb német telepítésekkel és a régibb német gyarmatosoknak egyik helyről a másikra átköltözésével találkozunk. E későbbi telepítéseket azonban már nem az udvar eszközlé. Azokat már a vármegyék felállítása után saját alkotmányos hatáskörében intéztette a magyar kormány a magyar kincstári uradalmak igazgatói és egyes földbirtokosok által.
A német birodalom és az örökös tartományok legkülönbözőbb tájairól érkezett eme gyarmatosok természetesen a legkülönbözőbb árnyalatait beszélték a német nyelvnek még ugyanazon egy községben is, úgy hogy sokszor meg sem értették egymást. Életmódjuk, szokásaik és erkölcseik is többé-kevésbé eltérők voltak, sőt még most is sok eltérést tapasztalhatni e tekintetben. Azonban mindannyit egyesíté új hazájukban a nemzetiségi és hitvallási kötelék azonossága. A protestans vallás követői közűl csak igen kevesen vándoroltak be. A Maros- és Dunaközön csak a temesmegyei Lieblingben telepedének tömegesebben evangelikusok; a Bácskában Torzsán, Cservenkán, Új-Verbászon, Kis-Kéren, Szeghegyen, Bulkeszen, Járekon, Sziváczon és Sóvén találjuk a református német gyarmatokat.
