Az osztrák-magyar monarchia állatvilága. Mojsisovics Ágosttól, fordította Paszlavszky József
Az osztrák-magyar monarchia állatvilága.
Mojsisovics Ágosttól, fordította Paszlavszky József
Mojsisovics Ágosttól, fordította Paszlavszky József
Az osztrák-magyar monarchia physikai viszonyainak különféleségével, melyet e könyv megelőző fejezetei vázoltak, egészen sajátszerű és gazdagon kifejlődött állatélet jár együtt. E physikai viszonyok adják meg a létföltételeikben igen különböző állatalakoknak a megfelelő tartozkodáshelyet, legyenek bár azok éjszaki, ázsiai vagy afrikai bevándorlók, avagy Közép-Európa eredetileg forróövi faunájának megváltozott utódai. Monarchiánknak nehezen megközelíthető, kevésbbé sűrűn lakott keleti és déli vidékein megtaláljuk még azokat az állatalakokat is, melyek a kontinens más államaiban részben már régóta a „történeti alakok” közé tartoznak; azon kívűl a nagy mértékben jellemző, sőt kizárólag sajátlagos fajok tetemes száma a monarchia egyes országait Európának az állatokat illetőleg általában is legérdekesebb területei közé emeli.
Valamely országnak az állatvilágát tipusszerű jellemének helyes megítélése szempontjából tanúlmányozva, legelsőben is szem előtt kell tartanunk, hogy még nagyobb területnek a faunája is csak bizonyos alakcsoportokra nézve képez szorosabban határolt egészet; továbbá, hogy a fauna nem ab origine „befejezett dolog”, mely „az ember beleavatkozása nélkűl”, magára hagyatva is változatlanúl maradna. Hiszen a különböző körűlmények már évezredekkel ez előtt, sokkal régebben, mint az ember kezének zavaró hatása érezhető lett volna, folytonos változásokat okoztak a szervezeteknek a Föld felszínén való eloszlásában s majd megsemmisítettek egyes alakokat, majd új alakoknak gazdag kifejlődéséhez egyengették a talajt épen úgy, mint ma. Azok a természetes, majd hatalmas erővel, majd észrevétlenűl és lassú folytonosságban működő tényezők, melyek részben azonosak a geologiában a Föld domborzatának alakúlására nézve főfontosságúaknak elismert tényezőkkel, s a melyek a talajt, a klimát és az állatvilágra nézve oly fontos, vele a legbensőbb összeköttetésben levő flórát megváltoztatták, egy rövid emberöltőn át természetesen alig észrevehetően, de folyvást közreműködnek ma is akármely terület állatvilágának összetételénél és folytonos változást idéznek elő benne. Nekünk legfeltűnőbbek lehetnek ezek a változások a jobban ismert felsőbb rendű állatosztályokban, mindenekelőtt a gerinczesek körében, s itt első sorban a megfigyelésre legközelebb eső madárvilágban, mely annyi tájéknak gyakran egyedűl teszi jellemző elemét és az állatok petéinek széthordásával egészen kiváló hatást gyakorol a fauna alakúlására. Mennyi része van a véletlennek, és mennyi a vándorlásra való hajlamnak, a létért való küzdelemnek, a rabló fajok felűlkerekedésének és az eredeti hazájokban való helyi eseményeknek arra a sokszor tapasztalt tüneményre, hogy a madarak lakó- és fészkelőhelyöket megváltoztatják: azt, természetesen, csak a legritkább esetekben gyanítjuk. Bizonyára nagy szerepet játszanak gyakran e tekintetben az embernek a madarak csapatonként való együttélésére oly károsan ható gazdasági törekvései, mint a talajnak művelésre alkalmassá tétele, a kiterjedt mocsáros vidékek lecsapolása és az erdők kiirtása; más részt pedig a jövedelmezésnek megközelíthetetlen rétségek és távol eső hegyi erdőségek kedvezők új alakok megtelepedésére. Látjuk példáúl, hogy az olyan éjszaki madarak, melyek az előtt csak mint átvonúló vendégek voltak nálunk ismeretesek, klimára és növényzetre nézve rendkivűl eltérő vidékeink egyikét-másikát kedvökre való otthonukúl avatták; így az éjszaki lile, vagy – miként a hollandok nevezik – mornell (Eudromias morinellus), az urali bagoly, a gatyás ölyv, vagyis a tundrák keselyűje, a fenyő-rigó. Megjelennek téreinken egyes délvidéki és keleti alakok is, melyeket kezdetben „eltévedt fajokúl” jegyeznek fel, de a melyek azután alkalmilag a nálunk való költésre is elszánják magukat. Ismeretes az egyiptomi keselyűnek ilyen maga jószántából való meghonosodása. Hogy az úgy nevezett keleti sas (Aquila nipalensis) gyakran megjelenik nálunk, már régen gyanították; és valószinűleg ugyanezt mondhatjuk az élősdi kányáról, meg talán a feketeszárnyú kányáról (Elanus melanopterus) is, melyet különben mostanig még nem konstatáltak egészen biztosan; az afrikai mezei gémről (Ardea bubulcus), a sarkantyús szárnyú bibiczről (Hoplopterus spinosus) és sok másról. A csúszómászókról is azt mondják a velök foglalkozók, hogy lakóhelyeiket nem rég ezek az állatok is megváltoztatták, hogy a délvidéki csúszómászók feljebb nyomúltak, egyes fajok megritkúltak, mások pedig elszaporodtak.
Faunánk számos, nevezetesen vadászni való emlőseink jelenlegi elterjedésére, illetőleg kiszorítására és megfogyására könnyen érthetőleg igen nagy hatással volt az ember tevékenysége. Egyesek, mint az európai bölény és a vad-kecske, e század folyamában teljesen, s a hód majdnem teljesen kipusztúlt; a medvének, a hiúznak s némileg még a vad-macskának is meg vannak számlálva napjaik; kényszerűlvék ezek lakóhelyüket a legmegközelíthetetlenebb s kevéssé ismert vadonokban és magas hegyvidékeken keresni. Az emlősök lakóhelyeinek jelenleg történő változtatására nézve eddig, sajnos, igen gyér feljegyzésekkel rendelkezünk, bár a denevérek és rágcsálók több faja elegendő példát szolgáltat erre. Ugyanezt mondhatjuk különben egyes más állatosztályokról, nevezetesen a halakról is; sőt a tenger alsórendű állatvilágában is kiderítettek hasonló jelenségeket. Rendkívűl nevezetes jelenség az is, hogy egyes állatok, melyek valamely vidéken hosszabb vagy rövidebb ideig mérhetetlen számban nyüzsögtek, egyszerre rögtön eltűnnek. (Például szolgálnak erre a többi közt egyes egérfajok.) E jelenség okáúl gyakran pusztító epidémiák mutathatók ki, mint példáúl a rákokat illetőleg. Déli Magyarország egy részében a folyami rák jelenleg teljesen ki van pusztúlva.
Az állatvilágban mutatkozó folytonos változásokat illetőleg meg kell elégednünk az egyes legismeretesebb okoknak imént való fölemlítésével és le kell mondanunk arról, hogy a költözés, a vonúlás és kóborlás rendes és rendkívűli jelenségeit, valamint a tömeges megjelenésnek és idegen fajok bejutásának példáit az állatok földrajzi elterjedésének történetéből a mi faunánk összetételére való jelentősségökben e helyen tovább fejtegessük; valamint arról is, hogy az előbb fejtegetett tényezők ellentétjeképen azon kedvező hatást vázoljuk, melyet az állatvilágra az ember a tenyésztés, házivá szelidítés, fajtaképzés és meghonosítás által több tekintetben gyakorolt.
Midőn a következőkben megkisértjük az osztrák-magyar monarchia állatvilágát földrajzi szempontból röviden tárgyalni, érthetőnek látszik, hogy az egyes fauna-területek jellemének megítélésében első sorban a benne képviselt gerinczes osztályokat vegyük szemügyre, a mennyiben a gerinczes állatok földrajzi elterjedésének egyes részleteiről tényleg a legalaposabb ismeretünk van és az állatbúvárok azon csekély száma, a kik e tárgygyal általában foglalkoztak, bolygónknak állatföldrajzi régiókra, alrégiókra, provincziákra sat. való felosztásában főképen a gerinczeseknek a Föld régibb korszakaiban és jelenkorában való elterjedése tényeit vették alapúl, és, miként nagyban és egészben bebizonyúlt, ezen az úton olyan eredményekhez jutottak, melyek lényegökben nem állanak ellentétben az alsóbbrendű alakok földrajzi elterjedéséről szerzett, mindenesetre szerényebb tapasztalatokkal; s végre valóban a gerinczesek azok a felsőbbrendű élő lények, a melyek testi és értelmi fejlettségöknél fogva leginkább képesek valamely tájéknak szembeötlő és kiváló jellemet kölcsönözni; – meg hát ezek állanak hozzánk legközelebb! Második sorban az ízeltlábúak érdekes seregét, nevezetesen a rovatoknak alakokban gazdag osztályát és a puhatestűek (molluszkumok – Mollusca) körét, a csigákat és kagylókat kell számba vennünk, melyek fel nem tűnők ugyan, de földrajzi tekintetben igen jelentékenyek; azután tekintjük e szempontból a férgek körét s így tovább más állatköröket.
Monarchiánk faunája legnagyobbrészt az ú. n. ó-sarkvidéki (palaearcticus) állatrégiónak első, „Közép- és Éjszak-Európa” alrégiójába, illetőleg a „Közép-európai állatbirodalom” (a rovarverő emlősök, a futrinkák és rövidszárnyfedősök birodalma) néven nevezett területbe esik, melynek éjszakon körűlbelűl „a rénszarvas elterjedésének déli határvonala”, nyugaton az Atlanti-tenger partjai, délen a Pyrenaeusok, a Sevennek, az Alpesek, a Balkán és a Kaukázus, keleten körűlbelűl az Ural képezi határát; azonban tengerpartjával, illetőleg a természetrajzi szempontból oly rendkívűl nagy jelentőségű Karszt-vidékre való kiterjedésével túllépi a monarchia ez állatrégiónak déli határát és belenyúlik a második ó-sarkvidéki alrégióba, a „Földközi-tengeri”, vagyis a „Mediterran provincziá”-ba. Mindamellett az első alrégió déli határát képező vidékek (Dél-Tirol, a Partvidék, Isztria, Déli Horvátország, a volt Bánság és a délkeleti felföld, vagyis Erdély) nem egyszerű átmeneti területek, a melyeken csak az éjszaki és déli alakok keveredése megy végbe, hanem, a monarchia éjszaki tartományaival szemben, melyek állatvilága, természetesen nem minden helyi kivétel nélkűl, többé-kevésbbé a germán fauna elemeiből alakúl, kisebb fauna-területek összességét képezi, melyek keletkezésére az előbb említett nagy faunákon kívűl mindenekelőtt a „pontusi” funa gyakorolt könnyen kimutatható hatást. A „Karszt-vidék” monarchiánkban Dél Krajnától, Isztriától és Horvátország nyugati részétől egészen Dalmáczián és Boszniának meg Herczegovinának közvetetlenűl határos részein terűl el. Ez a nevezetes, állattani szempontból kelet-felé élesen nem határolható terület igen fontos állatprovincziát képez, melyben, jellemző és sajátlagos fajokban való gazdagságával, a többek közt halaival és puhatestű állatfajaival, különösen Dalmáczia tűnik ki.* Különben e provincziában felismerhető, hogy éjszaki és éjszak-keleti részében határozottan a délalpesi, déli részében pedig (a Narenta mocsárvidékén) Magyarország alföldi faunájához szít.
Dalmácziát külön állatprovincziának is tekintették.
Hegyvidéki állatok: Barna medve, vadmacska, süketfajd.
Bank Henriktől
Dél-Tirol helyzeténél fogva közvetítőűl szolgál a közép-európai és a mediterrán állatvilág között, azért egyes alakjai a Karszttal is közösen, sőt egyesek nagyobb számban jelennek meg ott, mint itt. A lombard-velenczei mélysík hatása félreismerhetetlenül jut itt érvényre; egy részt a Po és az Ecs, más részt a Garda-tó, valószínűleg egyik fjordja az egykori lombardiai tengernek, több tekintetben nagy nyomatékú a mi faunánkra nézve.
Éjszaki Tirolt, Salzburgot, Felső-Ausztriát és a többi alpesi tartományt számos közös és igen jellemző, de aránylag kevés sajátlagos fajuknál fogva, az állatok földrajzi elterjedése szempontjából meglehetősen egységes területnek kell tekintenünk; különben tipikus állatfajaik, mint könnyen érthető, Magyarország magas hegyein is gyakran megjelennek.
A megszállott területnek, nevezetesen Boszniának jelentőségét, mely sajnálatunkra még igen csekély mértékben van átvizsgálva, már fentebb kiemeltük és rámutattunk sajátos puhatestűire meg halfaunájára, mely részben, és annyiban, a mennyiben a Karszthoz tartozik, Dalmácziával közös. Úgy látszik azonban, hogy Bosznia, a mennyiben megbízható adataink vannak, a felsőbbrendű gerinczesekre nézve közvetítő átmeneti területet alkot a fentebb kifejtett értelemben, és reánk nézve azért fontos, mert, miként a magyar és galicziai felföldön, olyan fajok is rejlenek benne, melyek más tartományokban többé-kevésbbé történeti fajokká váltak (hód, hiúz, talán a vad-kecske is).
Magyarországon a déli megyékben van a fajok és egyebek legnagyobb gazdagsága, a mi nem épen a legcsekélyebb mértékben köszönhető a különösen kedvező égaljnak, és mindenek előtt a Duna folyása sajátságainak, melyek sok fontos alak elterjedésében feltűnő módon szerepelnek és kisebb fauna-területnek éles határolását valósággal illuzóriussá teszik. Keleti és délkeleti fajok találkoznak itt a mediterrán és a közép-európai provincziából valókkal, a mit leginkább az ottani madárvilágnak rendkívül sajátos jelleme, részben pedig egyes csúszó-mászók megjelenése (a görög teknős-béka Orsova környékén) is igazol. Kiválóan fontosak a Dráva, Tisza és Száva közének gazdag őserdő borította árterei. (Lásd az Alföld állatvilágát.) Sok faj igen jellemző Magyarországra, és ezek túlnyomólag pusztai állatvilághoz tartoznak (mint a vak-egér vagy földi-kutya – Spalax typhlus Pall. –, a csíkos-egér – Sminthus vagus Pall. –, a pannoniai gyík – Ablepharus pannonicus Fitz.); bebizonyíthatólag sajátlagos alakjai a többi között a csigák, pókok és rovarok osztályából valók, mely utóbbiak közűl különösen nyomatékosak a félfedelűek (Hemiptera) és a fedeles-szárnyúak (Coleoptera); kevésbbé a hártyás-szárnyúak (Hymenoptera) és a pikkelyes-szárnyúak (Lepidoptera). Szlavonia a folyamvölgyi lapályokhoz tartozó területeiben hasonlít a szorosabb értelemben vett Dél-Magyarországhoz; az Alpok keleti kiágazásához tartozó hegyes vidékeinek állatvilágában pedig sok tekintetben az alpesi faunához szít. Még inkább ráillik ez Éjszaki Horvátországra, holott ismét Dél-Stiriának már van nehány jellemző déli és délkeleti alakja (így a gyurgyalag – Merops apiaster L. –, a czia-sármány – Emberiza cia L.). Erdélynek, rendkívűl érdekes madárfaunáján kívűl (Aquila Bonellii), igen jellemző puhatestűi vannak, melyek között a kizárólag júramész-hegyek szikláin élő csigák, a „Baleoclausiliák”, illetőleg Alopiák kiválóan nagy jelentőségűek.
Aránylag kevésbbé fontos faunánknak egészben való alakúlására a Szarmata-síkság hatása. Az ebből való felsőbbrendű jellemző alakok közűl a bobak-marmota (Arctomys bobac Schreb), a tarka görény (Foetorius sarmaticus Keys, et Blas.), valamint az úgy nevezett „gyöngös ürge” (Spermophilus guttatus) jönnének tekintetbe, ha az első két fajnak előfordúlása kérdésesnek nem bizonyúlna.
A monarchia éjszaki tartományai zoologiai tekintetben kevéssé jellemzők, s állatviláguk, miként említve volt, a közép-európai, illetőleg a „balti” faunához való egyenes csatlakozásra vall.
Igen fontos állatvilágunk sajátlagos jellemére nézve a monarchiánkban levő számos barlang. Ezek a barlangok fajokban rendkívül dús „barlangi faunát” rejtenek magukban. Kár, hogy e barlanglakókat biológiai szempontból még igen kevéssé tanulmányozták. Legjobban ki vannak kutatva Krajna, azután Horvátország meg Dalmáczia Karsztvidékeinek odúi és a morvaországi meg a magyarországi barlangok (a biharmegyeiek sat.). A krajnaiakat a csigák „Zospeum” nemének sajátságos fajai, a karszt-vidékieket pedig általában a barlangi gőte (Proteus anguinus Laur.), jellemzi különösen. Az ízeltlábúak közűl a krajnai és morvaországi barlangokban az egyenes-szárnyúak (Orthoptera), a magyarországiakban és karsztvidékeikben pedig, a fajok számára nézve valamennyit túlszárnyalva, a fedeles-szárnyúak (Coleoptera) vannak leginkább képviselve; az Adelops, Anophthalmus, Sphodrus, Pholeuon, sat. nemekből 68 faj kizárólagos sajátjok ezeknek; hozzájok járúl a hártyás-szárnyúak egy képviselője (Typhlopone Clausii) és körűlbelűl 20 különböző pókféle; azon kívül 4 faj százlábú és több rák található bennök s részben a morvaországi barlangokban is; egy pók (Eschatocephalus gracilipes) kiválóan a morvaországi és a karsztvidéki barlangokban él.
Az osztrák-magyar monarchia egész faunája, ide nem számítva a földrajzi elterjedésökre nézve teljesen elégtelenűl ismert legalsó lényeket (a véglényeket – Protozoa), valamivel több mint 30.000 fajt foglal magában. E szerint az állatfajok számbeli aránya úgy áll a növényfajokéhoz (15.000) mint 2:1. Faunánk ezen alakokban való gazdagságát, miként előre is várható, csak az ízeltlábúaknak köszöni; ezek között ismét a rovarvilág az, mely magában 24.562 fajjal járúl e számhoz. E rendkivűl nagy számból 286 fajt kell az osztrák-magyar monarchiának teljesen sajátjáúl jelölnünk: továbbá a 700 faj pókféléből 44, a 175 faj százlábúból 18 fajt eddig csupán csak monarchiánkban találtak. Az állatok földrajzi elterjedése szempontjából még jelentékenyebb azonban a mi „belföldi molluszkum-faunánk”, mely a leggazdagabb Európában. Nekünk 700 fajunk van 447 sajátlagos fajjal! Összehasonlítva e szerint a szomszéd államok kontinentális molluszkum-faunáját a mienkkel, kiderűl, hogy monarchiánknak csupán bennszülött (endemikus) faja is több van, mint a mennyi faja van általában, példáúl Németországnak egész molluskum-faunájában. (Németországnak összesen körűlbelűl 300 faja van; Olaszországban 600 faj molluszkumot mutattak ki.) A bennszülött alakok számát még az alsóbbrendű gerinczeseknek fajokban aránylag szegény csoportja, a kétéltűek és halak osztálya is szaporítja; a kétéltűek közűl a barlangi Proteus, a halak közűl a Salar, Aulopyge, Leuciscus, Telestes, Paraphoxinus, Chondrostoma és Gobius nemekben eloszolva, 14 faj szolgál erre bizonyítékúl.
E néhány, a tárgyalandó alakcsoportok köréből inkább csak példaképen előrebocsátott adat egyelőre elég lesz talán, hogy belőlük állatviláguknak, melyről kiválóbb jelenségei szerint igen röviden a következő fejezetekben fogunk beszélni, alakokban való gazdagsága kitűnjék.
I. A hegyvidék állatvilága.
II. Az alföld állatvilága.
III. A Karszt és a Partvidék állatvilága.
IV. A tenger állatvilága.
