A hegyvidék emlősei.
A hegyvidék emlősei.
Hegyvidékeink élénkítésére az emlősöknek öt rendje szolgáltatja az alakokat; ezek a denevérek, a rovarevők, a ragadozók, a rágcsálók és a kérődzők.
A denevérek közűl mintegy 14 fajt állapítottak meg eddig biztosan, melyek közűl 9 faj és felső alpesi régióig előfordúl; ilyen a nagy és kis patkósorrú denevér (Rhinolophus ferrum equinum Keys. Blas., Rh. hippocrepis Bonap.), a szélesfülű denevér (Synotus barbastellus Blas. et Keys.), nevezetesen pedig az alpesi denevér (Vesperugo maurus Blas.), mely valamennyinél magasabbra jár föl. Ezt különösen a Közép-Alpesekben találták, de életéről, szokásairól épen oly keveset tudunk, mint a rokonaiéról. Tapasztalták, hogy az erdőszélek tisztásain és az alpesi rétek fölött egész a reggeli szürkületig vadászgat, hogy nappali tanyáúl a legszívesebben az alpesi házikókat választja és, hogy sem a széltől, sem a meleg esőtől nem irtózik. Különben érdekes, hogy e faj Morvaországban is előfordúl.*
Mondják, hogy az alpesi denevér Dalmácziában is előfordúl.
Nem ilyen gazdag az alpesi régió a rovarevő emlősök fajaiban; egyesek mégis fölmennek a legfelsőbb határig, körűlbelűl 2300 méter magasságig a tenger színe fölött. Tulajdonképen csak az alpesi cziczkány (Sorex alpinus Schinz.) jellemző, melyet azonban Alsó-Ausztriában (Gresten, Viertel a Wienerwald fölött) igen szerény, 1300 láb (434 méter) magasságban is találtak és bebizonyították, hogy – sajátszerűen – az Óriás-hegységnek (Hofbauden, körűlbelűl 1080 méter magasan) is lakója. Legközelebbi rokonairól, a vízi, erdei, mezei és házi cziczkányról (Crossopus fodiens Wagn., Sorex vulgaris L., Crocidura leucodon Bonap. és Cr. aranea Wagn.) tudjuk, hogy gyakori lakói az alföldnek is. Ugyanez mondható a vakondokról és a tüskésdisznóról. A vakondok a hegyi régióban különösen kedvező körülmények között túlmegy a fanövés felső határán; az Altvater-en 3900 lábnyi magasban még ott találták. A tüskés-disznó még magasabbra is felmegy.
A ragadozók közűl körűlbelűl 12 faj népesíti a mi hegyvidékeinket, de csak két faj, t. i. a medve és a hiúz jellemző bizonyos értelemben; s ezek is csak az emberi művelődés miatt vannak ide kényszerűlve. A többiek, nevezetesen a róka, a farkas, a vadmacska, a borz, a nyest és a nyuszt, a görény meg a hermelin, a menyétke és a vidra hasonlíthatatlanúl nagyobb számú egyedekben jelennek meg a síkságon és az Alpesek elővidékén. Némelyek túlmennek a törpefenyő régióján; sokszor látták, hogy a hermelin, sőt a vidra is az örök hó határa közelében vadászgatott. A vidra 2500 méter magasságig egész Tirolban gyakori.
Monarchiánk mindkét felében igen nagy elterjedési köre van a barnamedvének; elterjedésének köre Vorarlbergtől és Tiroltól az Alpesek déli lánczának mentében egész Krajnáig és Horvátországig terjed; s esetleg még déli Stiriában is megjelenik. Magyarországon a magas és középmagasságú hegyek legtöbb erdejében jól ismert jelenség; így Nyitrában, Trencsénben,* Árvában, Zólyomban, Sepes- és Máramarosmegyében, valamint Erdélyben minden, csak félig-meddig alkalmas erdőben is otthonos, mélyen le egész a dombvidékekig. (Ritkábban Morvaországban; a Cseherdőben az utolsó példányt 1856-ban ejtették el.) Régebben az egész alpesi területen sem volt ritkaság a medve; még az Ötscher-en és a Schneebergen (Alsó-Ausztria), a Lilienfeld környéki hegyekben és más helyeken is találkoztak vele; Alsó-Ausztriában az utolsó példányokat állítólag 1834-ben ejtették el egy egyenesen erre a czélra rendezett hajtóvadászat alkalmával a hohenbergi vadászterületen. Elég gyakori még a medve Krajnában, nevezetesen a Gottschee-i kerületben, hol az utolsó évtizedben elejtett medvék száma igen jelentékeny. Nagyon el van terjedve Boszniában is, nevezetesen leggyakoribb a rogaticzai, szarajevói, focsai és travniki kerületben. Kevesebb a száma Tirolban, és igen ritka a medve Vorarlbergben.
Trencsénmegyében 1876 novemberében egy 300, s ugyanazon évben Szepesmegyében egy 200 kilogram sulyú medvét ejtettek el.
A hiúznak az Alpesek vidékén való jelenlegi előfordulása talán még Krajnára és – esetlegesen megjelenve – Karinthiára szorítkozik. Rosenbach vidékén, Liechtenstein F. herczeg egy vadászterületén a krajnai határon, még 1846-ban és 1858-ban is vettek észre, illetőleg fogtak hiúzokat. Tirolban a hiúz állítólag már „öt–hat évtized óta ki van irtva”, tehát itt korábban pusztúlt ki, mint a monarchia másik felének éjszaki részében, sőt korábban, mint Alsó-Ausztriában, hol az utolsó hiúzokat, miként ismeretes, a lilienfeldi területen, a negyvenes évek közepén ejtették el. A bizonyító példányok a lilienfeldi kolostor gyűjteményében láthatók.
Havasi állatok: Havasi fajdok és alpesi marmoták,
Bank Henriktől.
Még mai nap is bizonyosan előfordúl a hiúz Horvátországban és Slavoniában; egy példányt 1882-ben Belovár környékén ejtettek el. És hogy a Fruska-Gora kevéssé járt s részben megközelíthetetlen hegyi erdeiben is van, kétségtelen. Boszniában minden esetre ritka; 1883 őszén egy rendkivűl szép példányát látta a zvorniki kerület erdésze a Drina-vidéki hegységben; mondják, hogy a montenegrói határon gyakoribb ez az állat, s hogy a bosnyákok „rys” vagy „ryzvan” (tigris) néven nevezik. A monarchia keleti felében a Nagy- és Kis-Fátrát, a Tátrát és a szomszédos magas hegyeket lakja a hiúz; bizonyosan tudjuk, hogy a Kárpátok galicziai oldalán,* egész Felső-Magyarországon, különösen Zemplén, Ung és Máramaros, meg az Erdélyt keletről és délről övező hegylánczok nagy erdőségeiben is honos. Nevezetes tény, hogy Magyarországban a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején – az erdőirtások és a vasútépítés miatt – keletről nyugot felé vándorolt és az olyan helyeken is, a hol ezelőtt ismeretlen volt (Gömör), annyira elszaporodott, hogy a nagyobb vadakban és a juhokban tetemes károkat okozott. Liptómegyében a hradeki uradalomban 1873-ban egy vastőrrel négy példányt fogtak. Ugyanezen év végén Gömörben egy hiúz fényes nappal ólálkodott a juh-kosár körűl, melyet a nyájat őrző öt juhászkutya lefogott és a juhász agyonvert. Három évvel később, február havában Murány vidékén 10 nap alatt 3 hiúzt fogtak.
Olykor a hegységtől távol (Galicziának terjedelmes nagy erdeiben) is láttak egyes példányokat; így 1878-ban Stryj mellett.
A hegyi és alpesi régió imént említett ragadozóin kívűl említsük még meg a vadmacskát, melyet gyakran hiúznak néztek. Habár nem ritkán egy-egy elvadúlt házi-macskát, vagy a monarchia déli részében a vad- és házi-macska kereszteződéséből származó keverékfajt neveznek vadmacskának, nem nehéz az igazat a járatlanság szüleményétől megkülönböztetni és a vadmacskának monarchiánkban való jelenlegi elterjedéséről képet alkotni. Nagy számmal lakik Szlavóniában, Horvátországban, a megszállott tartományok területén és Magyarországon, a hol nemcsak a Kárpátok kiterjedt erdőségeiben, hanem a síkföldi erdőkben is tanyáz. A monarchia másik felében Csehországból ki van irtva, ellenben Alsó-Ausztria hegyes részében olykor-olykor föl-föltűnik; Stiriában (nevezetesen a déli részén) minden évben látják; még gyakoribb, Krajnában; épen így honos még Dél-Tirolban és valószínűleg Karinthiában is. Az alpesi terület többi részén valószínűleg csak különös ritkaságként jelenik meg; legalább újabb biztos adataink nincsenek róla.
A rágcsálók fajokban és egyedekben gazdag rendjéből az alföldnek sok ismerős alakjával találkozunk mind a hegyi, mind az alpesi régió övében; de jellemző, illetőleg sajátlagos faj kevés van itt közűlök. Ilyen jellemző faj az alpesi mormota (Arctomys marmota) (mormotér, murmutér, Tirolban „uramentl”, „paramentl”), mely Tirol némely vidékein 2000 méter magasságban még elég gyakori; Magyarországon a Középponti Kárpátok legmagasabb régióit, a Magas-Tátrát, a liptói és zólyomi havasokat, Erdélyben a Retyezátot, a radnai és székely határhegyeket, s valószínűleg a fogarasi, meg brassói havasokat is lakja. Közel rokona, a bobak, vagyis a lengyel marmota (Arctomys bobac), állítólag az alacsony hegyeken, sőt Galiczia meg Bukovina síkságain is lakik. Aránylag gyakrabban látható az egész alpesi vidéken, egész az Ötscherig meg a Schneebergig, az alpesi vagy havasi nyúl (Lepus variabilis Pall.), melyet nyáron „kék nyúl”-nak is neveznek; ez nyáron egyesével a tenger színe fölött egész 3700 méter magasságig felmegy; télen pedig ritkán száll 1000 méternél alább. Gyanítják, hogy Szepes, Liptó, Gömör és Zólyom megyékben is előfordúl, s mondják, hogy az Erdélyi Kárpátoknak is lakója.
Az erdei poczoknak (Hypudaeus glareolus Wagn.) Hypudaeus Nageri néven leírt fajváltozatán, és a mezei poczoknak (Arvicola arvalis Selys) „Arvicola rufescente-fusca” néven ismert havasi változatán kívül meg kell emlékeznünk egy igazi alpesi állatról, a havasi poczokról vagy havasi patkányról (Arvicola nivalis Aut.), mely leggyakoribb levén a hó határa közelében, vagy ezt is túllépvén, az 1000 és körűlbelűl 3500 méter között fekvő övre jellemző. Rövid nyári élete után a „9–10 hónapig tartó kemény alpesi telet az elpusztíthatatlan hótakaró alatt eltemetve tölti”.
A pelék közűl 3 faj lakja a hegyi régiót: a közönséges pele (Myoxus glis Schreb.), a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius L.), és kerti pele (Eliomys nitela Wang.). A kerti pelét az alpesi régióban is látták, egész 2000 méter magasságig.
A kérődzők között, a szarvast és az őzet leszámítva, melyek a lapályokon bizonyára jobban tenyésznek, a zerge (Capella rupicapra) költi fel leginkább érdeklődésünket, mert hiszen a jelen korban ez az egyedűli faj, mely az alpesi vidéknek tágabb értelemben sajátja, az egész rendnek e vidékekre szorítkozó képviselője.
Mindamellett, hogy a zergét mód nélkűl pusztítják, mégis honos valamennyi alpesi tartományban, valamint a Középponti Kárpátokban, az erdélyi havasokban, Dalmácziában, a Vellebiten és Boszniában. Bár színét és szőrmezét kora és az évszak szerint (késő őszszel és télen „Bartgams”) egyazon helyen is változtatja, az annyira különböző égalj alatt lakó zergék között eddig mégsem találtak faji különbségeket; a boszniai zerge azonban erősebbnek, nevezetesen szarva fejlettségében határozottan erősebbnek látszik, mint az alpesi. Boszniában gyakran találják egy részt a Drina meredek, bokrokkal gyéren benőtt szikláin a rogaticzai, visegrádi és szrbrniczai kerületben, másrészt csekély magasságban a travniki kerület nagy fenyveseiben.
A zergének az Alpesekben az ember üldözésén kívül alig kell számba vehető ellenségektől tartani; másként áll azonban a dolog a ragadozókkal bővelkedő Boszniában, különösen pedig Magyarország magas hegyein, hol a lesből ólálkodó hiúznak nem egy zerge esik áldozatúl, gyakran a nyájból is. Elterjedése területének vadakban gazdag részein (Salzkammergut, éjszaki Stiria) már fehér példányokat, albinókat is ejtettek el; így Hallstadt vidékén (1876) és más helyeken is.
A vadkecske (Capra ibex L.) már csak mint történeti jelenség merűl fel előttünk; a monarchia fauna-területén, talán Bosznia kivételével, teljesen kipusztúltnak kell tekintenünk. Azt a jelentőséget, mely az állatok földrajzi elterjedése szempontjából ezelőtt megillette, még akkor sem tulajdoníthatnók neki többé, ha a kisérleteket, hogy visszaszerezzük az Alpeseknek, maradandó siker koronázta volna vagy a jövőben koronázná; – még ekkor sem lehetne más szerepe, mint bármely mesterségesen akklimatizált s a mi földünkön idegen jövevénynek, vagy valami nagyobb vadaskert lakójának! Úgy látszik, hogy a vadkecske ezelőtt igen el volt nálunk terjedve, és hogy, különösen a mi Alpeseinkben, nem kizárólag az örök hó és jég határán tartózkodott. A vadkecske még a mult század elején (1720–1730) gyakori volt Spital am Pyrhn környékén, Felső-Ausztria és Stiria határán. Felső-Ausztriában az utolsó vadkecskét 1753-ban ejtették el az Alm-tó mellett, melynek egyik szarva állítólag a kremsmünsteri kolostorban van. A ritka állat Magyarország egyes hegységeiben, a mint mondják, még száz évvel később is található volt; így az 1829–30-iki télen az Árpás tövén, a fogarasi kerületben, a meredek sziklaormok környezte Kaprarácza nevű szurdokban, Szombatfalva mellett, több példányt lőttek és 1843-ban kettőt vittek Nagy-Szebenbe eladni. Azt mondják, hogy a vadkecske a Középponti Kárpátokban még a harminczas, az Erdélyi Kárpátokban pedig egész az ötvenes évekig előfordúlt.
Az érdek, mely az alpesi emlősök eddig tárgyalt képviselőihez fűződik, kiválóan állattani vagy vadászati, sőt egyenesen történeti is. Az „alpesi ember”, illetőleg a hegyi lakó szemében részint csak szívesen látott mellékalakjai azok az ő alpesi gazdagságának, az ő végtelen fáradsággal űzött sovány földművelésének, s a legtöbbször nagyon is távol vannak tőle; ő rá nézve csak az emberemlékezet óta szelidített állapotban ismert emlősfajok birnak kizárólagos fontossággal, a melyeknek nevelése és tenyésztése képezi legfőbb életfeladatát. Számos, sokszor a legjobbnak gondos kiválogatásából keletkezett fajtában és táj-fajtában terjedt el az egész alpesi vidéken a szarvasmarha, a kecske és a juh; kevesebb fontosságú a sertés, mely életfeltételeit sokkal jobban megtalálja a lapályokon; a lótenyésztés is csak a síkokon virágzik, habár egyes magasabb völgyekben a meredek, köves hegyi útakon való járásra alkalmas, szép és erős lófajtát is nevelnek. A kutya és a macska csak mint házi barátok jönnek tekintetbe.
A Magas-Tátrából: Hiúz és zerge-nyáj.
Pausinger FerencztőlBank Henriktől
Az az idő, mikor hazánkat ama vad szarvasmarha népesítette, melyet a mai szarvasmarha valószínű ősei egyikének kell tekintenünk, igen messze van a multban. Mondják ugyan, hogy az az ős szarvasmarha (Bos taurus primigenius), melyet a Nibelungen költője „Ur” néven említ, Masoviában (Lengyelország), bár kevés számban, de még mintegy 200 évvel ezelőtt is vadon élt; mi azonban a mi fauna-területünkön csak Magyarország, Alsó-Ausztria, Morvaország és Szilézia diluviális rétegeiben való terjedt eljöveteléből ismerjük közelebbről. Sokkal tovább, állítólag egész a jelen század elejéig tartózkodott nálunk az európia bölény (Bonasus europaeus), melyet gyakran összetévesztenek az ősmarhával s mely a Kaukázusban vadon s a bialowitzi erdőkben őrizve, tenyésztve még ma is él; ennek a fajnak azonban semmi kimutatható vonatkozása sincs a mai házi szarvasmarhához, habár a mint mondják, gyakran keveredik is vele. Hogy ez a bölény Magyarországon a mult században élt, kétségtelen; nevezetesen Máramaros erdeiben, továbbá a gyergyói hegyek között (a Kelemen-havason, Besztercze-Naszód és Maros-Torda megye határán) még 1767-ben egész csordákban tanyázott; „Udvarhely megyében, egy erdőben, Füle mellett még 1775-ben is láttak” egyet s mondják, hogy az utolsó példányt 1814-ben szintén Udvarhely megyében ejtették el.
