A hegyvidék madárvilága.
A hegyvidék madárvilága.
Ha már az emlősöknek bizonyos magassági övek szerint való csoportosításában is merülnek fel nehézségek, mennyivel tetemesebbek ezek a madaraknak, ennek a mozgékony és gyors szárnyú népnek függőleges irányban való elterjedését hasonló módon előtűntetni szándékozó kisérletünkben. A madarakat illetőleg az alföld és a dombvidék, a dombvidék és a hegyi régió faunája közötti határvonal még sokkal elmosódottabb és átmeneti alakokkal sokkal zavartabb, mint az emlősök elterjedésében. E jelenség oka először is abban keresendő, hogy a tartózkodás helyének megválasztásában gyakran nem a felszín domborzata, hanem inkább a növényzet mineműsége, az erdőségek jelleme (vajjon tűlevelűek vagy lombos fák uralkodnak-e benne) a határozó; továbbá abban, hogy a madarak legnagyobb száma igen változó életföltételek és igen különböző égalji viszonyok között is jól érzi magát. Mindamellett a mi három magassági övünkben mégis vannak jellemző, részben épen sajátlagos alakjaink, melyekről röviden im a következőkben szólunk.
Figyelmen kívül hagyva a „vendégeket” és „jövevényeket”, melyek alpesi hágóinkat tavaszkor és őszkor vándorútakrúl használva, az európai Ornis tarka seregének legkülönfélébb rendjeiből jönnek össze, először is feltűnik, hogy a hegyvidéken elmaradnak a vízi alakok: a buvárok, a sirályok, a lemezescsőrűek, a gázlók és a vízenjárók, melyek a hegyvidéknek legfeljebb különösen kedvező helyein, többnyire csak a mocsáros völgyekben, a halastavak mellett s más hasonló helyeken s aránylag igen gyér képviseletben ütnek tanyát. Így példáúl évenként ott fészkel éjszaki Stiriának (a tenger színe fölött) 3000 lábnyi magasan fekvő sekély tavaiban a tőkés kacsa, a kis vöcsök, a szárcsa, a zöldlábú vízi tyúk, olykor a pettyes vízi csibe (Gallinula porzana Lath), rendesen a haris (Crex pratensis Bechts.), a csinos, trillázó, fehérhasú parti szalonka (Actitis hypoleucos L.), a kis lile (Charadrius minor Meyer) és még magasabban, a Zirbitzkogel (7578 bécsi láb) körűl elterülő fensíkokon, az éjszaki lile (Eudromias morinellus Boie.). Ez a madár épen, mely éjszaki hona helyett új hazára talált a karinthiai Alpeseken (Saualpe, Koralpe stb.), továbbá az Altvater-en, vagy a morva havason, a Riesen-hegységben 4500–4800 lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Czibin hegyeken Erdélyben, a Királyhegyen Gömörben, s Magyarországnak más hegyes vidékén is.
A folyók folyását követve, lefelé, a csekélyebb magasságokon a fészkelő vízi madarakban majdnem rohamos gyarapodást találunk; az itteni madárvilág már közeledik az alföldéhez.
Gazdagon van képviselve hegyvidékünkön a fajdfélék (Tetraonidae) családja, melynek tagjai közűl az alföldről való két jó ismerősünk, a fürj és a fogoly, körűlbelűl 1500 méter tenger feletti magasságig elkisér bennünket; még magasabbra megy az egész hegyvidéken elterjedt s részben a magasabb dombvidéken, valamint a Szerémségben a Fruska-Gorában is fészkelő császármadár (Bonasa sylvestris Brehm). A süket-fajd (Tetrao urogallus L.) Galicziában még a síkságnak is sajátja, holott a délibb tájakon kizárólag a hegyes vidékeken, különösen a közép-erdőövben tartózkodik, bár olykor 1500–1800 méter tenger fölötti magasságokban is honos. Ugyanezt mondhatjuk a nyírfajdról (Tetrao tetrix L.), mely, bár Csehországban olykor a folyók lapályain is látták, hegységeinken eléri a fanövés határát, sőt dürgése idejében igen gyakran túl is megy azon. Az említett magassági övre mind a két alak valóban jellemző. Figyelmen kivűl hagyva az úgy nevezett keverékfajdot (Tetrao medius Meyer. – hybridus Sparm. „Rakelwild”), mely nevezetes középalak az említett két faj között és talán egy keletkezőben levő fajt képvisel, még a szirti fogolyról (Caccabis saxatilis Gray) kell megemlékeznünk, mint ide tartozó jelenségről. A szirti fogoly el van terjedve az alpesi tartományokban mindenütt egész Dalmácziáig és a partvidéki szigetekig, s körűlbelűl abban az övben tartózkodik, a melyben a nyírfajd; kár, hogy előfordulásának keleti határai még nincsenek megállapítva. Magas hegyeink felső alpesi régiójában egy éjszaki alak, a havasi fajd (Tetrao lagopus L.) köti le nagy mértékben figyelmünket. E háromszori ruhaváltásáról is kiválóan nevezetes madarat, mely valószínűleg a Középponti Kárpátoknak, Bukovina legmagasabb havasainak és Erdélyben a hátszegi meg az árpási hegyeknek is sajátjok, az Alpesek egész területén, helyenként nagy számban is találjuk. A havasi fajd, megelégedve a hóhatár szegényes növényzetével, alkalmazkodva mindenkor tartózkodáshelyének változó színezetéhez, megvédve aránylag a szárnyas rablók nagyobb részétől, mint a 2000 méternyi szellős magaslatoknak tipikus, jellemző madara él e régióban és csak ritkán jön lejebb, a törpefenyő régiójába, vagy az erdő felső határába.
A csekélyszámú palaearcticus galambfajok közűl csak az örvös- vagy székácsgalamb (Columba palumbus L.) mutatkozik itt mint gyakoribb fészkelő. Annál változatosabb a ragadozó madarak rendje, habár nagyobb részök a monarchia déli és délkeleti részeiben alkalmasabb tanyát talál is. A nagyobb elterjedt kőszáli sas (Aquila chrysaëtos Bp) kivételével, tulajdonképen egy nagy ragadozó madár sincs jelenleg, mely hegyeinkre különösen jellemző volna s ott költene, bár egynémely bátor „szárnyas útonálló” még megrakja fészkét havasaink hozzáférhetetlen sziklás magaslatain is. A mi területünk magasabb régióira nézve először is az „igazi” szakálas keselyű vagy saskeselyű (Gypaëtos barbatus Cuv.) jönne tekintetbe, ha ide vonatkozólag majdnem históriai jelenség nem volna. Egyes tudósítások Tirolból, Karinthiából s más alpesi tartomnyokból hírlik ugyan, hogy ez az „avis rarissima” itt-ott látható az Alpesekben, de hogy „ismeretes” volna, azt az osztrák Alpeseknek csak igen csekély részéről mondhatjuk; gyakrabban mutatkozik Magyarországon a Krassó-Szőrény-megyei hegyeken, a Retyezáton, a fogarasi hegylánczokon, a csíki havasokon (Nagy-Hagymás), a Czibles és Ünökő lánczolatán; továbbá a megszállott tartományok területén, mely, fájdalom, még majdnem ismeretlen. A fakó- és a barna-keselyű (Vultur fulvus Gm. és Vultur monachus L.), ha nem gyakoriak is, de itt-ott majdnem minden évben konstatált jelenségei az Alpeseknek, és, miként a hazai ornithologiának fenséges előmozdítója, Rudolf trónörökös kimutatta, nevezetesen az első „mindinkább az Alpok felé húzódik”, hogy e hegyvidéken „a már majdnem teljesen kipusztúlt szakálas keselyűnek a helyét elfoglalja”. A Karni Alpesekben még a délvidéki, úgy nevezett egyiptomi keselyűt (Neophron percnopterus Gray.) is látják minden évben; és az Alpesek más vidékein való előfordulásáról szóló hírek annál inkább hitelt érdemelnek, mert e keselyű Svájczban „rendesen fészkelő madár”. Figyelmen kívül hagyva az esetleg megjelenő fehérfarkú- és halász-sast (Haliaëtus albicilla Gray. és Pandion haliaëtus Cuv.), a sasok azután a kányák (Milvus) és örvölyök (Circus) általában háttérbe szorúlnak a hegyeken, a sólyomfélék közűl pedig (a vándorlás idején kívűl) csak a hasznos vércsét (Tinnunculus alaudarius Gray.) találjuk gyakran; ritkább már az ölyüded sólyom (Falco subbuteo L.) és csak itt-ott jelenik meg, mint fészkelő, a vándor-sólyom (Falco peregrinus L.) egy-egy párja. Nagyobb számban jelenik meg és a tenger színe fölött 1500 méter magasságig mindenütt közönséges fészkelő madár az egerész-ölyv (Buteo vulgaris Bechst.), melyet „érdemeiért” részben tisztelnek, részben keményen szidnak, s a mely a vidék legnagyobb rablójával, a héjával (Astur palumbarius Bechts.) és a csínos kis karvallyal (Nisus communis Cuv.) együtt képezi a nép „kányáit”, „sasait”, „Geier”-jeit s több efféléit. Sokkal szórványosabban találkozunk a hegyvidéken a szép méhész-ölyüvel (Pernis apivorus Gray.) és a gatyás-ölyűvel (Archibuteo lagopus Gould.), mint téli vendéggel (ritkán mint fészkelővel). Az éjjeli ragadozó madarak közűl legnagyobb számban az erdei- és a fülesbagoly (Syrnium aluco Boie. és Otus vulgaris Flem.) jelenik meg, azután következik a (legalább Stiriában) folytonosan gyérülő kuvik (Athene noctua Gray.), a gyász-kuvik (Nyctale funerea Bp.), a láng-bagoly (Strix flammea L.), mely helyenként gyakori, továbbá a csínos törpe-kuvik vagy „kanakúcz” (Glaucidium passerinum Boie.) és a törpe fülesbagoly (Ephialtes scops Gray.). Az uhu (Bobo maximus Sibb.) visszavonúlva a nehezen megközelíthető helyekre, mindenütt előfordúl, de sehol sem gyakori; továbbá, leginkább késő őszszel és télen, a Galicziában közönséges urali bagoly (Strix uralensis Pall. Syrnium macrura Natt.), melyről azonban bizonyos, hogy a magas hegyeken fészkel is nálunk. Költözéskor még a nádi vagy rövidfülű bagoly (Otus brachyotus Cuv.), s ritkán a tarkahasú bagoly (Surnia ulula Bp.) is megjelenik hegyeink között.
Tipikus alakok kerűlnek ki a hegyi és az alpesi régióra nézve a varjúfélék seregéből. Ilyen a vöröscsőrű szirti csóka (Fregilus graculus Cuv.) Tirolban, Karinthiában, Salzburgban és állítólag a Kárpátokban is; továbbá a mi hegyeinket és Dalmáczia magaslatait seregesen élénkítő sárgacsőrű szirti csóka (Pyrrhocorax alpinus Vieill.). Ezekhez járúl a magtörő szajkó (Nucifraga caryocatactes Briss.), mely a mi hegyeinkben, kivált az erdő felső határán, legszívesebben a czirbolya-fenyő régiójában lakik; mogyoróéréskor azonban nem ritkán nagy számban jelenik meg a síkságon is, sőt a Duna völgyében, a Dráva-fokon is; Galicziában különben közönséges a dombos vidéken is, és Magyarországon a fenyvesekben mindenütt található. A többi varjú-népség legközelebbi rokonaival, a szarkával meg a mátyással együtt a szerényebb magaslatokon marad és a termékeny fensíkoknak meg az alföldnek képezik olykor alkalmatlan, de semmikép se igen jellemző népességét. A termetes holló (Corvus coray L.), ez a „róka” a madarak között, aránylag gyakori fészkelő alak az alsó Dunának magyarországi pompás lapályain, de a hegyek közt, bár elterjedésének nagy köre van, majd mindenütt ritka; olykor mégis tetemes magasságban, megközelíthetetlen sziklapárkányokon fészkel.
A fajokban és egyedekben való legnagyobb gazdagság a verébalkatú madarak csoportjában mutatkozik a hegyvidék madárvilágában is. Sokféle vidám alakjokkal, mint könnyen fölfogható, az alsó hegyi-régióban lépnek ezek leginkább előtérbe, a hol a legkülönfélébb lombos és tűlevelű fák, meg a dúsan zöldelő bokrok a bogyókkal és magvakkal, s az illatos tarka virágok erdeje a rovarok nyüzsgő seregével gazdagon terített asztalt alkotva számukra, a legkedvezőbb föltételeket adja életökhöz. A czinkék, fakúszók, ökörszemek, gébicsek, rigók, fülemülék, barázdabillegetők, pacsirták, pintyek* s több efféléknek az alföldről és a dombvidékről jól ismert vidám seregéhez járúl még néhány faj, melyek, ha nem szorítkoznak is a hegyvidékre, többé-kevésbbé mégis jellemzők e tájakra. Ezekhez tartozik a fenyves és a kontyos czinke (Parus ater L. és Lophophanes cristatus Kaup.), az örvös rigó (Turdus torquatus L.), a szürkebegyű fülemüle (Accentor modularis L.), a délvidéki hegyi poszáta (Phyllopneuste Bonellii), mely éjszaki Stiriában és Salzburgban is fészkel, – a hegyi vagy sárga billegtető (Motacilla sulphurea Bechst.), a szirti rigó (Petrocincla saxatilis L.), a Tirolban és Krajnában az Altvater-en, bár ritkán, észlelt sárga pintyőke (Citrinella alpina) és sok más. Jellemzőbb a hegyvidékre a buvár rigó (Cinclus aquaticus), mely hegyi patakjaink gyönyörű vidékeit egész a hóhatárig felvonúló vízi pipiske (Anthus spinoletta), továbbá őszi vándorláskor a hegyi pintyőke (Fringilla montifringilla L.) és az élénk színű keresztcsőrű pintyek, melyek közűl a Loxia curvirostra Gm. nálunk fészkel, a Loxia pityopsittacus Bechst. pedig csak átvonúlásában lakja a Kárpátok és Alpesek fenyveseit; a Loxia bifasciata Br. már júliusban vagy augusztusban gyakran seregesen, s a karmazsin-pirók (Carpodacus erythrina Gray.) egyesével jelenik meg a Kárpátokban; ritkán, télen, ugyanezen hegyekben a fenyvespirók (Pinicola enucleator Cab.) is látható.
A pintyfélék közönséges fajai, mint a csíz, tengelicz, kenderike, zöld kenderike, nem lépik át a hegyi régiót; a házi veréb elterjedésének felső határa körülbelűl 1500 méter magasságban van, de ritkán megy fel odáig.
A növényzet gyérűlésével és az alsóbbrendű állatok megcsökkenésével a madárélet is zajtalanabb ugyan a tulajdonképeni havasi régióban s a fajok és egyedek száma megcsappan, de annál tipikusabb, a magas hegyekhez alkalmazkodott alakok jelennek meg. Emlékezzünk meg először is a szép havasi fülemüléről (Accentor alpinus Bechst.), mely az Alpeseknek egész 2500 méter magasságon túl, az éjszaki és déli Kárpátoknak pedig csak legmagasabb pontjain sajátja; mind a mellett előfordúlt a Schneekoppé-n, az Altvater-en és Dalmácziában is. Ehhez vehetjük a hegyi fülemülét (Accentor montanellus), mely ázsiai jövevény s mint igen ritka vendéget a délkeleti felföldön (Erdélyben) észlelték. A Kárpátokban és az ausztriai magas hegyekben találjuk a vörösszárnyú sziklakúszót (Tichodroma muraria), mint e régió meredek sziklafalainak tipikus madarát, mely télen leszáll a völgyekbe és síkságokra, sőt nem ritkán a nagyobb helységekben és városokban (Grácz, Budapest) is látható, a mint a templomtornyokon ide s tova kúszik. Ritkaságképen látták e szép madarat Csehországban, és mondják, hogy télnek idején Dalmácziában is elég gyakori. A Kárpátokban inkább egyenként, az Alpesekben némely helyen elég gyakran található a havasi pintyőke (Fringilla nivalis L.), mint az alpesi, részben a havasi régiónak jellemző madara, melyet csak az igen kemény tél kényszerít le alacsonyabban fekvő vidékekre.
A ritka, de nálunk is fészkelő délvidéki szirti fecske (Cotyle rupestris Boie.) majdnem csak Dél-Tirolra és Karinthiára szorítkozik. Ugyanitt honos, bár ritkán Felső-Karinthia és a Partvidék sziklás hegyein is található, a kik rugó (Monticola cyanea Cab.), mely az isztro-dalmácziai parton állandó madár; mint ritkaságot Offenbánya mellett a Salamonkövön látták Erdélyben, s valószínűleg Brassómegyében is előfordúl.
Megemlítjük még a havasi pacsirtát (Otocorys alpestris Bp.), mint Európa keleti s Ázsia éjszaki részéről való érdekes vendéget, mely az osztrák Alpesekben (Karinthia, Tirol) csak szórványosan és, a mint látszik, igen ritkán jelenik meg, de az éjszakkeleti és délkeleti Kárpátokban késő őszszel és télen seregesen látható; 1855-ben Morvaországban is látták.
Az úgy nevezett „hosszúkezűek” (Macrochires) közűl nemcsak a jól ismert kazári fecskét (Cypselus apus Illig.), találjuk hegyeink között, mely a dombvidékeken és síkságon a meredek szakadékokon, templomtornyokon stb. fészkel, hanem legközelebbi rokonát, a délvidéki és jóval nagyobb havasi fecskét (Cypselus melbe Illig.) is; ennek legéjszakibb lakóhelye, a mennyire jelenleg tudjuk, Tirolban van, a hol áprilistól augusztusig a sziklákon és épületeken egész 2000 méter magasságig gyakran látható; már inkább csak egyesével látták fészkelni Salzburgban, Felső-Ausztriában, Karinthiában, a Partvidéken és Stiriában, bár költözéskor (szeptember) néha, példáúl Karinthiában, nagy csapatokban is megjelenik; Erdélyben csak mint nagy ritkaság fordúl meg.
Hogy a hegyvidék madárvilágáról legfeltűnőbb jelenségeinek tekintetbe vételével alkotott képet kikerekítsük, röviden még a harkályokról és a kakukról kell megemlékeznünk. A hegyek közt ritkább kis és közép tarka-harkály (Dendrocopus minor Koch és D. medius Koch.) helyébe, az egyes területeken változó gyakorisággal a szürke-, a zöld- és a fekete harkály (Picus canus Gm., P. viridis L. és Dryocopus martius Boie.), valamint a nagy tarka-harkály (Dendrocopus major Koch) lép, mely a lapályokon is mindenütt ott van, sőt helyenként nagyon közönséges. Különben a legtöbb harkályra nézve nem nehéz kimutatni, hogy tartózkodáshelyének megválasztásában inkább irányadó a fák mineműsége, mint az abszolut tenger fölötti magasság. Így valamennyi említett faj a síkságon is honos; még a fekete harkály is előfordúl nem csak az alsó, illetőleg közép Duna halomvidékein, hanem a tulajdonképeni alföldön is. Jellemzőbb a hegyvidékre a háromújjú harkály (Picoides tridactylus Gould.), mely Stiria éjszaki részén csak fönn a magasban, és csak szórványosan fészkel az erdőöv határán; az Alpesekben számra nézve egyáltalában gyéren fordúl elő, a Kárpátokban ellenben helyenként közönséges. Különben a Dráva-fokon ezt a fajt is látták. Ugyanazt mondhatjuk a fehérhátú harkályról (Dendrocopus leuconotus Bechts.), a mely éjszaki alak; ez Galicziában helyenként állandó madár, azon felűl előfordúl a morva-sziléziai hegyekben és egész Tirolban; a többi alpesi tartományban és Magyarországon azonban igen ritka; ellenben a dalmácziai hegyekben gyakori. A Dráva-köz lapályain igen közönséges jégmadár (Alcedo ispida L.) a hegyekben túl megy a 2000 méter magasságon. A kakuk, mely függőleges irányban való elterjedésében nem sokkal marad a jégmadár mögött, bizonyos értelemben a vizenyős és mocsáros erdőségek jellemző madara.
Külföldi vadászni való és hasznos madaraknak a hegyvidékeken való meghonosítására alig tettek még kisérletet, bár többször tervezték; nevezetesen Rudolf trónörökös Ő fensége intézkedett, hogy a Perdix chukar Gray nevű szirti fogoly nehány példányával, mely a Kaukázus csekélyebb (erdőtlen) magassági övében mindenütt honos, a Kárpátokban tegyenek meghonosító kísérletet; azon felűl újabban legalább ajánlották, hogy a rokon fajdfélékkel, valamint a fáczánfélékkel tovább is tegyenek próbákat.
