A síkság emlősei.
A síkság emlősei.
A denevérek közűl mintegy 20 fajról mondhatjuk, hogy síkságainkon s a szomszédos alacsony dombvidéken lakik, megjegyezvén, hogy kevés azon fajok száma, melyek a lapályokra szorítkoznak, a mennyiben több faj időszakonként vándorol a hegyekről le az alföldre, vagy megfordítva, az alföldről a hegyekbe, sőt az éjszaki vidékekről a mélyen lent fekvő déli vidékekre is, miként ez az éjszaki Vesperugo Nilsonii-ról, a Vespertilio dasycneme és más fajokról ismeretes. A míg e vándorlásokat, melyek – sajnos – igen nehezen kisérhetők figyelemmel, pontosabban meg nem ismerjük, a denevérek földrajzi elterjedéséről nem alkothatunk igaz képet. A kis és nagy patkós-orrú denevéren (Rhinolophus hippocrepis és Rh. ferrum equinum), a hosszúfülű denevéren (Plecotus auritus), a korán röpködő denevéren (Vesperugo noctula), a későn röpködő denevéren (Vesperugo serotinus) és más elterjedt fajokon kívül több érdekes délvidéki fajt sorolhatunk fel monarchiánkból; ilyen a Rhinolophus clivosus (Morvaország, Dél-Magyarország [Baranya, az egykori Bánság], Dél-Tirol [Garda-tó], Isztria, Dalmáczia), a Rh. euryale (Dél-Magyarország, [Budapest jobbparti vidékén is], Garda-tó, Trieszt és délibb vidékek); továbbá a Miniopterus Schreibersii (Alsó-Ausztria, Dél-Magyarország, Erdély, Bukovina, Dél-Tirol, Isztria) és a Vesperugo Kuhlii (Dél-Tiroltól Horvátországig). A már említett Vesperugo Nilsonii fajon kívűl, melynek monarchiánkban való előjöveteléről legalább is azt mondhatjuk, hogy „egy kicsit ritka”, az éjszaki alakok faunánkban a következők: Vespertilio Bechstenii (Morvaország, Alsó-Ausztria, Magyarország, Galiczia), Vespertilio Nattereri (Éjszaki Tirol, Csehország, Morvaország, Alsó-Ausztria, Magyarország, Galiczia). A Vespertilio ciliatus-ról fauna-területűnkön még keveset tudunk: állítólag Alsó-Ausztriában is találták; a morvaországi barlangokban bizonyosan előfordúl. Rendkívűl érdekes az a bizonyos tény, hogy a jóval éjszakibb Vespertilio mystacinus Csehországon, Galiczián, Bukovinán, Morvaországon, Alsó-Ausztrián és Magyarországon kívűl Horvátországban és Dalmácziában is előfordúl. A Vespertilio Capacinii nevű fajt Tirolban, Morvaországban és Dél-Magyarországban (Horvátország) s a nálunk ritka Vespertilio dasycnemé-t, mely síkságra jellemző faj, Morvaországban és Dél-Magyarországon találták. A denevérek rendkívűl nagy számban vannak Magyarország déli részén, a Szerémségben; tavaszkor (április, május), valamint augusztus végén és szeptemberben nagy buzgalommal vadászva a rovarokra, seregesen röpködnek nemcsak a fasorokban és a házak körűl, hanem (mint a Vespertilio dasycneme és más fajok) a nádasok és mocsarak fölött is; az erdők vén, odvas fáiban is száz- meg százanként tartózkodnak e hasznos teremtmények.
A rovarevő emlősök 10 faja közűl csak két tipikus délvidéki alak említendő: az úgy nevezett „vak vakondok” (Talpa coeca) Dalmácziában s állítólag a Rajna völgyében, meg a kisded cziczkány (Crocidura suaveolens) Isztriában és Dalmácziában.
Figyelmen kívül hagyva a ragadozók rendjéből való házi alakokat, meg az újabb időben „faji méltóságra” emelt vadász-menyétet (Mustela furo), s leszámítva a hegyvidék faunájához sorolt fajokat (hiúz, medve), a ragadozók rendjéből 13 faj jut a síkságok és a dombvidékek régiójára. Ezek közűl két faj Európa keleti, egy pedig déli vidékeinek sajátja. A keleti fajok egyike, a nyércz (Foetorius lutreola), ez előtt tovább terjedt nyugot felé, mint földije, a tarka görény (Foetorius sarmaticus), melyet már 1840-ben Bukovina igen ritka lakójaként emlegettek. A nyércz otthonos volt Sziléziában, az éjszaki Kárpátokban, Cseh- és Morvaországban; Erdélyben, s különösen Felső-Magyarországban, hol még ma is otthonos s gyakran látható. – A déli fajt, a sakált (Canis aureus), melynek elterjedése éjszaki határáúl eddig Dalmácziát (nevezetesen Curzola szigetét) tekintették, újabb időben a magyar alföldön is találták. Az első bizonyító példányt 1879 november 7-én ejtették el az Al-duna nádas erdejében (Eszék mellett), melyet Rudolf trónörökös igazi sakálnak, a Balkán-félszigetről, Sziriából és Palesztinából származó példányokkal megegyezőnek ismert fel; egy másik példánynak, melyet ugyanakkor s ugyanott láttak, sajnos, sikerűlt elmenekűlnie. A második példány 1882 január 17-én esett zsákmányúl Hevesmegyében (Debrő határában) és a magyar nemzeti múzeum gyűjteményébe kerűlt. Azóta beható kutatások egészen bizonyossá tették, hogy a sakált a többek közt a Szerémségben „nádi farkas” néven ismerik és gyakran ejtik el.
A farkas még ma is igen nagy területen el van terjedve; Karinthia keleti részétől egész Krajnában, Déli Stiriában, Horvát-Szlavonországban, Boszniában, Magyarországnak kevésbbé déli, mint inkább keleti és éjszakkeleti részeiben, Erdélyben, Galicziában és Bukovinában helyenként és időnként igen gyakori, sőt közönséges jelenség. Csehországban az utolsó farkast 1850-ben ejtették el Leitomyšl mellett; Alsó-Ausztriában, a hol ez előtt Lilienfeld területén, az Ötscher és Schneeberg környékén különösen honos volt, itt-ott ejtenek el egy-egy példányt.
Nem tekintve a kétséges „nádi farkas” néven is említett Canis lupus minor nevű alakot, még a mindenütt előfordúló, és sokféle színváltozatban megjelenő rókát kell a kutyaféle ragadozók közűl fölemlítenünk. A borz mindenütt előfordúl, bár aránylag csekély számban; a hol a terület sajátságai megengedik, mint Magyarország déli részeinek őserdeiben, terjedelmes fő-lakásán kívűl ideiglenes nyári lakást is épít magának csekély mélységben a művelés alatt levő mezőkön. Hogy a hegyi és alföldi borz színében valami szembetűnő változás volna, nem ismeretes. A nyest, nyuszt, görény, hermelin és menyétke, egyes helyi körülményekhez kötött biologiai sajátságok kivételével, semmi különös érdeket nem költenek; elterjedésük a monarchia egész területére, a hegyek és a lapályok erdeire terjed ki; a nyestnek kevesbedését több helyen (Csehország, Tirol, Dél-Magyarország) észrevették.
A hiúz, miként láttuk, a monarchiának déli és éjszakkeleti részén csak néhány kevés hegyvonúlatra szorítkozik s ott is gyéren fordul elő; ellenben a macskaféle ragadozók másik képviselője, a vadmacska (Catus ferus), már úgy a hegyekben, mint a lapályokon is, nevezetesen a terjedelmes tölgyesekben és bükkesekben, az árterek fűzeseiben és nyárfa-erdeiben, valamint a nádasok sürűségeiben is honos. Úgy látszik, hogy a vadmacska Csehországból kipusztúlt, és Alsó-Ausztriában is csak egyenként fordúl elő; az Alpesek déli vidékein (Tiroltól Krajnáig és Stiria déli részéig) meg a Kárpátokban gyakoribb; Horvát-Szlavonországban, Boszniában mindenütt honos s a Közép-Duna nádasait nagy számban lakja. Igen nevezetes a vadmacska színének megváltozása tartózkodáshelyéhez való alkalmazkodás czéljából, mely természetesen csak az olyan területeken vehető észre, a melyeken mint állandó s gyakori vad tartózkodik. Hogy a vadmacska a házi macskával eredménnyel párosodik, kétségtelen; fehér-lábú, vagy egyáltalában fehérrel és szürkével tarkázott vadmacskák a Dráva-fok szigeti erdeiben nem tartoznak a nagy ritkaságok közé, bár az ilyen keverék-fajok könnyen összetéveszthetők az elvadúlt házi macskákkal is. A vadmacska jobban tudja magát a Dunának tavaszi nagy áradásai ellen oltalmazni és jobban megtartja területét, mint a róka. Egy-egy vén fa mindenütt akad, vízi-poczkokban, békákban és csigákban alig van hiány, és szükség esetén, mint ügyes úszó, megváltoztatja menedékhelyét is. Az emberre való veszélyes voltát többnyire igen túlozzák.
A síkság népe a mi faunánk területén is főképen a rágcsálóknak fajokban gazdag rendjéből toborzódik össze. E rendnek valamennyi európai csoportjából kerűlnek, ha nem is sajátlagos, de részben mégis jellemző alakok. Az úgy nevezett egéralkatú rágcsálók mindjárt első családja szolgáltat egy igen tipikus alakot a „földi kutyá”-ban (Spalax typhlus), melyet a Dunán-túl „herécz”-nek nevez a nép. A földi kutya ritkán jön a föld felszínére; inkább vakondok módjára a föld alatt él; különben az Alföld rónáin, „a könnyű, porhanyó, könnyen túrható talajban” a Duna és a Tisza közén, Pest-Pilis, Heves, Békés, Bács és Torontál megyékben fordúl elő; elég gyakori Szabolcsban is; de ritkább Magyarország nyugoti részén, bár „egész Sopronig el van terjedve”; Erdélyben a Mezőségen, a Szamos és Maros közt elterülő dombos vidéken Kolozsvártól egész Nagy-Szebenig előfordúl, de sehol sem nagy számban; leggyakoribb Mező-Madaras környékén.*
Egy földi kutyát Csernovicz környékén is fogtak; vajjon Galicziában éle-e ez az állat, kérdéses.
A poczokfélék (Arvicolina) családját a lapályokon 5 faj képviseli; ezek közűl a földrajzi elterjedés szempontjából rendkívűl érekes és igen ritka „barna mezei poczok” (Arvicola campestris), melyet ezelőtt csak Braunschweig mellől az alsó Rajna vidékéről ismertek, 1866-ban Alsó-Ausztriából (Gloggnitz vidékéről) is ismertessé lett. Épen így fedezték föl először (1867-ben) Wilhelmsburg környékén Alsó-Ausztriában a rövidfülű poczkot (Arvicola subterraneus), melyet később Bécs környékén is (Dornbach, Hainbach) találtak s előfordúlását megerősítették. Azóta Budapest és a Bodeni tó vidékén is találták. A többi három faj: az erdei-, vízi-, és mezei poczok (Arvicola glareolus, Paludicola amphibius és Arvicola arvalis) az egész monachiában közönséges; mindamellett az erdei poczok sok helyen ritkább és csak kivételesen lép fel nagy számban, holott a másik kettő rendkívűl elszaporodik és nagy károkat okoz; sok ezernyi számban, valóságos áradatként, olykor nagy hirtelen s mérföldekre eláradva lepik el Magyarországnak mezeit és erdeit (egeres évek), azután nagy pusztítást téve a meglepett vidéken, épen olyan gyorsan s részben érthetetlen módon tűnnek el ismét, a mint megjelentek.
Az egerek családjából Magyarországon faunánkra nézve igen érdekes fajjal, a csíkos egérrel (Smirthus vagus) ismerkedünk meg, mely Európa keleti s Ázsia éjszaki vidékeinek lakosa. Elterjedéséről és élete viszonyairól még keveset tudunk. A magyar nemzeti múzeum gyűjteményében Budapesten hat magyarországi példány van, melyek közűl öt Felső- és Alsó-Besnyő vidékéről (Fehérmegye), egy pedig Oravkáról, Árvamegyéből való. Érdekes, hogy e nevezetes egérfaj, melyet általában síkföldi állatnak tartanak, itt 900–1200 méter magasban él és a hegyek napsütötte oldalán tartózkodik. Megemlítendő még, hogy a Nordmanntól Krimiában felfedezett Mus Nordmanni Keys. nevű egérfaj Bécs közelében (Neuwaldegg) is előfordúl. A többi hat faj közűl egy, a mezei egér (Mus agrarius), az Alpesek területéről teljesen hiányzik, holott a Kárpátok alacsonyabb völgyeiben elég gyakori; egy másik faj, az igazi házi patkány (Mus rattus) az éjszaki vidékeken majdnem kipusztúlt ugyan, de Alsó-Ausztriától dél felé (Stiria) nem tartozik még a ritkaságok közé; Tirolban már ritkább s a monarchia délkeleti részén, egyes helyeken aránylag ismét gyakran látják még. A hörcsög (Cricetus frumentarius) Csehország, Alsó-Ausztria és Magyarország termékeny rónaságain, valamint Erdélyben, Bukovinában stb. is majd mindenütt honos. Némely évben seregesen jelenik meg (hörcsögös évek) s ekkor különösen Baranya déli részén azt tapasztalták, hogy a görény is feltűnő gyakori jelenség.
A mókusalkatú rágcsálók közűl először is egy már-már történeti fajról, a hódról (Castor fiber) kell megemlékeznünk. A hód a Száva lapályain már a negyvenes években ritkaság volt s a Duna mellékén ez idő óta elejtett példányokat nem nehéz chronologiai sorrendbe foglalni. Alsó-Ausztria határán, Wittingau mellett, a Schwarzenberg-féle erdőségekben 1866-ban több élő hódot fogtak s Pozsony alatt még 1856-ban is észleltek egyet. Ujabb adatok a Duna környékén szabadon élő hódról, fájdalom, nem ismeretesek; annál érdekesebbek tehát ama legújabb adatok, melyek szerint a hód Boszniában egyenként előfordúl, nevezetesen, hogy a Száva egy mellékfolyójában, az Ukrinában él.
A pelék közűl első sorban a keletvidéki erdei pele (Myoxus dryas) érdekes faunisztikai szempontból, a melyet eddig Alsó-Ausztriában, Morvaországban, Sziléziában és Magyarországon (egész 1000 méternyi magasságban) találtak, de sehol sem gyakran. A mogyorós pele (Muscardinus avellanarius) és a „nagyalvó” pele (Myoxus glis) az egész monarchiának sík és hegyes vidékein el van terjedve; mindamellett az elsőt csak kivételesen találják nagyobb számban, holott az utóbbi Krajnában, Dél-Magyarországon és Csehországban is, stb., igen közönséges jelenség. Az átlag ritka kerti pele (M. quercinus), a mint mondják, Alsó-Ausztriában egészen hiányzik, holott Csehországban, az Alpesek egész vidékén, Magyarországon, Erdélyben, Bukovinában és Galicziában is előfordúl.
A bobak-marmotának (Arctomys bobac) monarchiánkban való előfordúlása, miként már említettük, nagyon kérdéses.
A marmotáknak legközelebbi rokonai, az ürgék, melyeket némely búvár a marmotáktól nem tekintetében el sem különít, igen jellemzők alföldjeinkre; a mi faunánkban újabban ismét két külön fajnak ismert alakjok képviseli őket; az egyik az úgy nevezett gyöngyös ürge (Spermophilus guttatus), mely, úgy látszik, csak Galicziára szorítkozik, és ott az állítólag hiányzó másik fajt, a közönséges ürgét (Spermophilus citullus) helyettesíti. Ez utóbbi el van terjedve Csehoszág közép-részén, Magyarországban, Sziléziában; gyakori Alsó-Ausztriában és Felső-Ausztria egy részében, Felső-Magyarországon a Fertő tavától éjszakra a „Nyulasok”-on, melyet a németek „Haideboden” néven neveznek és a Duna mentén lefelé; ritkább Baranyában, de igen gyakori a Tisza völgyében és végre Erdélyben; Boszniából hiányzik.
A közönséges mókus (Sciurus vulgaris) többféle, de két állandó színváltozatban (vörösbarna és fekete mezben) a hegyeken és síkságokon, a fenyvesekben és lombos erdőkben az egész monarchiában előfordúl; de, sajátságos, hogy minden kimutatható ok nélkül, majdnem teljesen hiányzik egyes olyan vidékeken, melyeken épen a legkedvezőbb életföltételeket találhatná meg. Így példáúl Baranya déli részén csak a Dráva-menti kisebb erdőkben észlelték, de soha nem látták a Duna-menti terjedelmes őserdőkben; egyszersmind kimutatták, hogy az ott gyakoribb fekete változat is, a széles Drávát átúszva, Szlavoniából jön át.
A nyúlféléket a síkságon a mezei és az „elvadúlt” tengeri nyúl képviseli. A mezei nyúl fehér (ritkábban – Csehországban – kékes vagy feketés) változatban is előfordúl. Az „elvadult” tengeri nyúl Csehországban, nevezetesen pedig Alsó-Ausztriában (Bécs környékén) él. Minthogy a tengeri nyúlat a nuszdorfi lőszben is megtalálták s a bronz-korszakban Morvaországban is élt, következtethető, hogy eredetileg nálunk is vadon lakott.
A párosujjú csülkösek közűl, ide nem számítva a hegyvidékekre jellemző alakokat, a vaddisznó, a szarvas és az őz jön tekintetbe. Az igazi, vagyis a „tisztavérű” vaddisznó mai napság csakis a Kárpátok egy részében (Zemplén, Ung, Bereg, Máramaros megyében, Erdélyben) honos; Boszniában is gyakori, a honnan egyszer-másszor Szlavoniának és Dél-Magyarországnak is jut igazi vaddisznó; ez utóbb említett területen ugyanis a vaddisznók többnyire a vad- és házi sertés keveredéséből való keverékfajok. Itt ugyanis a házi sertések az óriás mocsarakban, ingoványokban és nádasokban majdnem évről évre, félvad állapotban, a szél és vihar minden viszontagságának kitéve, nádkunyhókban tanyázó kondások kétes értékű őrizete alatt élnek s a vadkanok kiváló szeretettel csatlakoznak az ilyen nyájakhoz és keverékfajok keletkezésére adnak alkalmat.
A szarvas jelenlegi elterjedéséről, melyet minden művelt államban, a hol a vadászati törvények nemcsak a papiroson vannak meg, lehetőleg kimélnek és oltalmaznak, rövid vonásokban alig lehet megfelelő képet adni. Mindenekelőtt megjegyzésre méltó, hogy épen ott egyáltalában nem fordúl elő, a hol „vad állapotában” bizonyára legelőbb kellene gyanítanunk, t. i. Boszniában és Herczegovinában. 1879-ben, árvíz alkalmával Drepolje (Novibazár) mellett láttak egy úszó szarvast és egyet körűlbelűl 20 évvel ezelőtt ejtettek el a rogaticzai kerületben, mely azonban állítólag egy Belgrád-vidéki vadaskertből szökött meg és Zepa mellett úszott át a Drinán. A határos Szerémségről, illetőleg a Fruska Goráról már 1843-ban megjegyezte egy jeles állatbúvár, hogy „a szarvas és az őz, a mágnások vadászterületén kívűl, a ritkaságok közé tartozik”; s ha e vidéken most, 42 év múltán, mindamellett számos nemes vad van, az csak Chotek Ottó és Rudolf grófok fáradozásának köszönhető, a kik bizonyára keveset találtak ott. Kedvezőbbek az őseredeti állapotok a horvát felföldön s egyedűli a maga nemében a szomszédos Dráva-fok környéke, mely páratlan őserdőségeiben Közép-Európának valószinűleg legkiválóbb nemes-vadját rejti. Itt, a mocsarakkal és nádasokkal átszőtt vad erdőkben van hazájok „a jelenkor ős-szarvasainak”, melyek nagyszerűek testükben s egyedűliek hatalmas, arányosan szép szarvuk fejlődésében. Mint valami görcsös tölgyágak, olyanokká fejlődnek ezek ágas szarvai; 11,5 kilogramm súlyú szarvakat is találtak az utolsó 14 év alatt és olyan szarvasokat ejtettek el, melyek testsulyja a 300 kilogrammot jóval túlhaladta. A húszas bikák nem valami különös ritkaságok; s hatalmas kifejlődésök általában a Cervus megaceros-nak nevezett ősszarvasra emlékeztet, mely a történet előtti időkben élt Magyarországon! – A gazdag és változatos táplálék s a mérföldekre terjedő vidék változatossága megmagyarázza ugyan egy részt, hogy miként maradhatott meg épen itt ilyen kitűnő vad, de más részt nem szabad felejtenünk, hogy milyen rettenetes időjárásoknak vannak ezek kitéve épen ezen az árterületen. A pusztító árvizeken és a „jégkorszak” veszélyein kivűl a legveszedelmesebb idő rájok nézve a tavaszelő borzasztó nádégéseivel. „A nád, különösen a magas vízállású esztendőkben, megdűl és hasznavehetetlen; a füvet, mely buján, métermagasságra nő, sem legeltetni, sem lekaszálni nem lehet, és, mikor a víz leapad, összevissza kuszálódva száz- meg százezer métermázsára menő nád- és fűtömeg marad vissza, mely tavaszkor, a száraz szelek meg a kissé későn érkező árvíz idejében a legborzasztóbb tüzekhez szolgáltatja az anyagot”. A veszedelemnek ez idejében sokszor a lángtenger közepette menekül a szarvas; a vaddisznók, rókák és borzok megperzselt bandával esnek az embernek zsákmányúl és olyan jelenetek fejlődnek, a milyeneket csak a szavannák égése idézhet elő.
Szarvasok az égő náderdőben.
Pausinger Ferencztől
Igen szépen tenyésznek, s különösen szarvuk fejlődésében kitűnőek a szarvasok állítólag a Kárpátok éjszakkeleti területén, továbbá a galicziai és bukovinai erdőségekben. Más mértéket kell azonban alkalmaznunk az osztrák területek vadaskertjeiben, tilosaiban oltalmazott hegyvidéki szarvasok megítélésében, melyeket eredetiségükben már alig ismerünk, a melyek húsukban hasonlíthatatlanul gyengébbek, kisebb termetűek s szarvuk fejlettségében minőségre és nagyságra nézve is jóval hátrább állanak a síkföldi erdők szarvasainál. Hasonló különbségek vannak a sokkal gyakoribb, még Boszniában is otthonos őzet illetőleg. Úgy látszik, hogy ennek a magasabb helyek általában jobban tetszenek. Így példáúl nagyobbak az őzek a Dráva-, mint a Duna-melléki rétségeken, s a Fruska-Gorán lakók ismét szebbek, mint a Dráva-mellékiek. Az őz-állomány, Tirol és Karinthia egy részének kivételével, aránylag a monarchiának még legtöbb tartományában elég jelentékeny.
