Az alföld madárvilága.
Az alföld madárvilága.
A mennyire háttérbe szorúlnak a mocsári és vízi madarak a hegyek állatvilágában: annyira kiváló szerepök jut az alföldön, a folyamrendszereink lapályain levő állatéletben. Magyarország áldott déli vidékének madárvilágát egy jól ismert német madártudós néhány évvel ezelőtt éjszak sokat megcsudált madárvilágához, „sirályhegyeihez” hasonlította. És a hasonlat nem válhatott szégyenére a mi alföldi madárvilágunknak, minthogy mind itt, mind ott az egyedek olyan tömege ejti ámúlatba a szemlélőt, a melyet számmal kifejezni teljes lehetetlen. Habár a vízi madarak a lecsapolás, gátemelés és a földnek művelésre alkalmassá tétele miatt évről-évre szűkebb határok közé szorúlnak, a Duna déli folyása mentén mégis akad nehány nevezetes „madártanya”, melyekből, nem tekintve évenkénti, nem épen mindig tudományos czélokból történő megtizedelésöket, ezer meg ezer „mindennemű fiók” kerűl a monachia többi részébe és a szomszéd tartományokba. Tekintsünk meg egy kissé közelebbről egy ilyen tanyát, mely bizonyára még kevéssé ismeretes és kevéssé van kikutatva.
Mintegy fél négyzetmérföldnyi sárgás-zöld sík fekszik előttünk; hátterében szelíd hullámú dombsorok emelkednek; ritkás erdő köríti a tájképileg nem épen megragadó vidéket. Szélén, közel a göcsörtös mezei úthoz, mely bennünket ide vezetett, egy düledező török romladék, egykori vesztőhely van sánczczal és árokkal körűlvéve. A járatos vezetők egyike, a milyen nem sok van, egy lélekvesztőn visz bennünket az árkok és erek útvesztőjén át az első tekintetre élettelennek látszó sík felé. Alacsony fűzbokrok, sás, káka, nád, sárga és fehér vízi-liliomok, kalokány és más mocsári növények vesznek körűl. Mindenféle színű vízi békák, gőték, egy-egy örvös sikló, különféle vizi bogár, számtalan szitakötő, temérdek szúnyog stb. jelzi az életet. Sajátszerű mocsárszagot és fokozódott meleget érzünk. A víz mind kevesbedik; a keskeny csónak zajjal tör útat a sűrűvé váló náderdőn, melynek ezernyi karja össze-összefonódik fejünk fölött. Egy hirtelen lökődés, – felpattanunk helyünkről; egy száraz fűzfatuskó állta útunkat, melyet az evező révész nem vehetett előre észre. A meleg erősebbé s a levegő nyomasztóbbá válik; az akadályok a fűzbokrok szaporodtával sokasodnak; a csónak megáll; az evezés lehetetlen. Most a toló-rúd kezd szerepelni, de azzal is csak nehezen, lassan, egyet-egyet lökődve jutunk előre. A sűrű ágak neki feküsznek csolnakunknak, s ha széthajlítjuk őket felűl, új akadályok merűlnek fel alúl a sás és haraszt képezte zsombékokban, melyek mérhetetlen számban gyarapítják a sűrűséget. A vezető minden irányban néz, keresi a jobb útat, próbálgat; evez előre, evez hátra, oldalra; magunk is törjük, hajtogatjuk az ágakat és beléjök kapaszkodva igyekszünk vontatni, mégis alig haladunk. A csónak gyakran megfeneklik a ropogva, recsegve töredező ágakon és bozóton. A nap sugarai mind égetőbben sütnek az erőködéssel alkotott keskeny tisztáson; egyetlen szellőcske sem hoz hűsítő áramot s a mocsár meg a madárganéj szaga mind jobban-jobban érezhető. A gémtanyához végre mégis közelebb jutunk. A fölöttünk kezdetben egyesével elvonuló vagy előttünk felrepülő kócsagok, vakvarjúk, gémek mind számosabban jelennek meg s fölöttünk magasan, jellemző sorokban vonúlnak a „fekete ibiszek”; majd itt, majd ott látunk egy-egy fészket, s ama bokrok amott már sok családi otthont rejtenek; még egy mozdulat, még egy lökés és a gémtanya szélén vagyunk. Mintegy varázsütésre elevenedik meg a környezet egyszerre, s mi felállva csolnakunkban, ámulattal nézünk szerteszét. Már öt lépésnyire előttünk néhány bakcsó kászkálódik ki fészkéből; egy lövés, és a fűzeknek sűrű, az imént majdnem kihaltnak látszó tömegéből százával, ezrével, idegbódító zsivajjal és zűrzavarral repűlnek fel a mindenfelé gémek, kivált a kócsagok, bakcsók és hajas-gémek; azután a szürke és a vörös gém; az ibiszek, kanalas-gémek és kárókatonák százai felhővé kavarodva, a nap elé sűrű fátyolt vonnak, mely pompás színellentéteivel és váltakozó csillámlásával kezdetben rohamos, később fokozatosan lassúdó hullámokban kóvályog szemeink előtt. Szemünk végre megszokja a látványt, megkülönbözteti az alakokat és megtalálja köztük, persze csak kevés számban, a rég keresett nemes kócsagot, mely dísztollai miatt a divatnak esett áldozatúl s nálunk sehol sem gyakori. E tanyákon különben ezideig még elég biztosságban volt s gyakoribb is mint a Száva alvidéki mocsarain, az „Obedszka bará”-n stb., hol a nagy kormorán (Phalacrocorax carbo) helyett a törpe kormorán (Ph. pygmaeus) költ nagyobb számban. A búbos kormorán (Ph. graculus) ritkaság ezen a vidéken és csak kemény telek alkalmával jelenik meg a Dunán. Fészek fészek mellett fekszik itt is, ott is; gyakran valójában minden alkalmas ágvillán ott van egy-egy. Félig költött tojás van az egyikben, anyányi fiókok gubbaszkodnak a másikban, melyek nagyra tátott szájjal, folytonosan lihegve bámészkodnak ránk bohó mumus-fejökkel, s már nem is rosszúl czélozva vagdalnak kezünkre; mégis könnyen megkaparítjuk s egy pokrócz alá dugjuk őket a csónakban. Valamennyi nevezett fajt tuczatszámra gyűjthetnők rövid idő alatt, ha a nehezen szállítható népséget valami könnyen el tudnók tartani. Ritkábban vehető észre az ilyen fészektanyákon a kis gém (Ardetta minuta) és még ritkábban a dobos gém vagy bölömbika (Botaurus stellaris), mely az igazi zsombékokat és a Drávának meg a Dunának kákával benőtt, elgátolt lapályait határozottan jobban kedveli.
Az alföldi állatéletből: Egy „régi” Gémes-sziget tavaszkor.
Pausinger Ferencztől
Az imént vázolt nagy gémtanyánál tájképileg szebbek a kisebb gém- és kormorán-tanyák az úgy nevezett „Gémes-szigetek”-en, melyek közűl egyesek még kevés évtizeddel ezelőtt is bizonyos nevezetességnek örvendettek, ma azonban, az ember terjeszkedésének engedve, hova-tovább pusztúlnak; maholnap már az utolsó is csak – néhai lesz. Ezen, olykor széles tisztásokkal, víztükrökkel és nádasokkal megszakgatott sziget-erdők belseje helyenként elmocsárosodik és pompás növényélet fejlődik rajta; a terebélyes nyárfák és a száraz üstökű vén fűzóriások minden esetre alkalmas és tágas helyek a kormoránok és a legkülönbözőbb fajú gémek fészkelésére, miként ezt a mellékelt képen a művész is oly szépen szemünk elé varázsolta.
Még pezsgőbb azonban itt az élet később, nyáron, különösen a sásas tavak tiszta tükrén, mikor a rövid ideig tartó árvíz után ismét szükség mutatkozik a halas tavakban és más vízi állatokkal népes pocsolyákban. Ekkor csakugyan igen tarka társaság sereglik itt össze mindenünnen és sűrű csoportokban élénkíti a gazdag táplálékot nyújtó mocsáros partokat. Nem csak gémek, kis és nagy kormoránok jelennek meg, hanem ibiszek, kis és nagy gojzerek, parti szalonkák, libuczok, lilék, sárszalonkák, csérek és sirályok is belekeverednek a nagy társaságba; s ezekhez szegődnek még a kacsák és különféle vízi tyúkok is. és a szükség ez idejében majdnem rendesen ott kering e szigetség fölött a halász sas meg a fehérfarkú sas is, hogy kényelmesen tehessen szert prédára; nevezetesen a fehérfarkú sas ott üldögél rendesen a vén fatuskókon, a tó szélén felhalmozódott száraz ágakon, a nélkül, hogy békés alakok nyugalmát megzavarná, habár olykor veszedelmes közelségben vannak is hozzá.
Mint igen érdekes délvidéki jövevényt, az afrikai réti gémet (Ardea bubulcus Sav.) kell megemlítenünk, melyet újabb időben nem messze a Száva torkolatától figyeltek meg. A többi gázlók közűl a fehér gólyán kivűl, melyet helyenként majd az erdő szélén, majd a falakban csaknem minden ház tetején vagy kéményén ott találunk, még a gyönyörű fekete gólyát (Ciconia nigra) kell megneveznünk, mely a magasabban fekvő erdőkben, valamint még Dél-Magyarország és Szlavonia mocsáros erdeiben is gyakran fészkel, holott különben, Galiczia kivételével, a hol a halmos vidékeken és a fenyvesekben költ, már mindenütt ritka jelenség.
Nagyobb folyóink lapos, részben agyagos, részben homokos partjain dúsan terített asztalt találnak az őszi és tavaszi vándorlásakor oda telepedő libuczok vagy fövényfutók (Tringa cinerea, T. alpina, T. subarquata, T. minuta stb.), a sárszalonkák (Limicola platyrhyncha), az ilyen vidékeken fészkelni is szokott bajnok-szalonkák (Machetes pugnax) meg a fajokban gazdag s a Duna vidékén is gyakori parti szalonkák és vizi csirkék (Actitis hypoleucus, Totanus achropus, T. glareola, T. stagnalis, T. glottis, T. calidris és a ritka T. fuscus). Mocsári és parti szalonkák, pólingok vagy gojzerek (Numenius), kardorrú szalonkák (Recurvirostra), gólyasneffek (Himantopus), lilék (Charadrius) és parlagi szalonkák (Oedicnemus), a fecskeszárnyú széki csér (Glareola torquata), a közönséges bibicz (Vanellus cristatus), a ritkább vízen-járó vagy szegett-újjú szalonkák (Phalaropus), csigász-szalonkák, és sok más egészíti ki a gázlók sorait, melyek közűl számos fészkel is nálunk; így a Numenius arquatus, Himantopus rufipes, Charadrius minor, Ch. cantianus és Ch. hiaticula, az Oedicnemus crepitans, a kardorrú Recurvirostra avocetta, a Glareola pratincola, valamint a lotyósneff (Limosa melanura) és mások; ellenben a Limosa rufa, a mornell-, az arany- és bíbicz-lile (Charadrius morinellus, pluvialis és varius), a homoki szalonka (Calidris arenaria), a kis gojzer (Numenius phaeopus), a kőforgató lile (Strepsilas interpres), a csigász-sneff (Haematopus ostralegus) és mások csak költözéskor, s részben elég ritkán jelennek meg.
A szürke darun (Grus cinereus) kivűl, mely Magyarországon és Galicziában is fészkel, ritkaságképen a délvidéki szűz-darut (Grus virgo) is látták.*
1858. június 20-ikán Szeged mellett; 1871. deczemberben Igló mellett; egy példányt Dalmácziában.
A vízi-tyúkok közűl a szárcsa (Fulica atra) az, mely a terjedelmes nádasokat és tavakat nagy számával élénkíti, és ellentétben a zöldlábú vízi-tyúkkal (Gallinula chloropus), mely rejtőzködve a sűrűségben tanyáz, a tükröket, gyakran százezreivel népesíti. A legközelebbi rokon fajok, mint a vízi guvat (Rallus aquaticus), a haris (Crex pratensis), a pettyes, meg a kis vízi csibe (Gallinula porzana és parva) innen elmaradnak ugyan, de a még kevéssé megfigyelt s a legutóbb említett fajjal gyakran összetévesztett délvidéki Gallinula pygmaea kivételével, csekély megszakításokkal az egészterületen, fel egész a hegyekig el vannak terjedve.
Teljesen felbecsülhetetlen a kacsák serege a monarchia délibb mocsaraiban, az elöntött rétségeken és a Közép-Duna szigetségének nádasokkal, lápokkal átszőtt erdeiben; egész felhőkben gomolyognak fel a közeledő csónak előtt s egyre új meg új seregek törnek elő a buja nádasokból. A tőkés kacsa (Anas boschas), a kis csirke-kacsa (Anas crecca), a telelő kacsa (A. querquedula), a nagy czigány-kacsa (Fulix ferina), a kis czigány-kacsa (F. nyroca) igen elterjedt fajok faunánk területén; ezekhez csatlakoznak gyakran, nevezetesen Magyarországon, a kercze-kacsa (Anas strepera), a fecskefarkú kacsa (Anas acuta) és a kanálos kacsa (Spatula clypeata), ritkábban a sípos kacsa (Anas penelope), mely Csehországban és Alsó-Ausztriában is ismeretes, mint fészkelő; a csínos bársonykacsa (Oidemia fusca), mint fészkelő, már Galicziára szorítkozik. A keleti (éjszakkeleti) fajok közűl a kontyos kacsa (Fulix rufina) a pardubitzi tavakban költött; a kormos kacsáról (Fulix cristata) gyanítják, hogy Magyarországon és Galicziában is fészkel. Kivételesen letelepedhetett itt-ott még más jövevény is, mint a kis jeges-kacsa (Fulix clangula) Csehországban; az őszi és téli költözés alkalmával azonban, a mikor még a Fekete-tenger felől jövő kazarka (Tadorna rutila), a kékcsőrű kacsa (Erismatura leucocephala), sőt a sörényes kacsa (Anas falcata) is gazdagítja faunánkat, rendes e szép tollú kacsáknak a megjelenésök. A kékcsőrű kacsa különben rendes fészkelő madár a Mezőség tósorán; négyes–nyolczas csapatokban érkezik ide május első napjaiban a július első napjaiban vezeti ki fiait a tó tükrére (Mező-Záh); 1853-ban Budapest közelében is láttak egyet fiaival együtt. Az éjszak felé való főköltözés alkalmával ide kerűlnek még a nevezett fajokon kívűl az örvös és a jeges kacsa (Harelda histrionica és glacialis), a gyász- és a hegyi kacsa (Oidemia nigra és Fulix marila), a pehely-kacsa (Somateria mollissima és Stelleri). A keleti palearktikus régióban mindenütt elterjedt vöröscsőrű kacsán (Tadorna vulpanser) kívűl, mely nem épen ritkán a Dunát is meg-meglátogatja, többször ejtettek el amerikai menyasszony-kacsát (Aix sponsa) is olyan körülmények között, melyek azon föltevést, mintha az illető példányok valami állatkertből való szökevények lettek volna, legalább is nem teszik valószínűvé.
A kilencz lúdfaj közűl csak a szürke lúd (Anser cinereus) tekinthető rendes és gyakori fészkelő madárnak a magyarországi, szlavoniai, galicziai és a csehországi mocsarakban; a többiek, melyeket a szabadban megkülönböztetni nagyobb részt nehéz, őszszel és télen jelennek meg nagyobb számban; ezek: a vetési-, a fehérhomlokú-, a mezei- és a törpe lúd (Anser segetum, albifrons, arvalis, brevirostris); ritkább az örvös-, a vörösnyakú- és fehérarczú lúd (Bernicla brenta, ruficollis és leucopsis), s nagy ritkaság a sarki lúd (Anser hyprbroreus). Ezelőtt a Tisza vidékén, Szabolcsmegyében és a szomszédos vidékeken az éjszakvidéki hattyúk (Cygnus musicus s állítólag a C. olor is), valamint Bánságban s ritkábban a Szerémségben a délkeleti gődények (Pelecanus onocrotalus, s állítlag P. crispus) is fészkeltek; egyesével a kis gődényt (P. minor Rüppel), ezt a kiválóan egyiptomi madarat (a Mosorini mocsarakban – Bács megyében – fészkelve) is látták.
A halakban gazdag síkföldi beltavak és a nyáron át is megmaradó árvízalkotta pocsolyák káka, nád, sás és fűzesek képezte erdejökkel a lehető legkedvezőbb életfeltételeket nyújtják a búvároknak és sirályoknak. Legnagyobb számban vannak és igazi ékességét képezik a vizeknek a halászcsérek (Sterna), melyek nem kevesebb számban, s egyes fajok különös szeretettel is, a főfolyam vidékének apró fűzesekkel zöldelő homokszigeteit népesítik. A nálunk legközönségesebb czigány-cséren (Sterna nigra) kívűl, melyet elemétől távol, a szántóföldeken is ott találunk, a mint az eke után bogarászik, a helyi viszonyok szerint gyakoriságban egymást helyettesítve hozzájárúlnak még vizeink zsibongó életének elevenítéséhez a vízi csér (Sterna hirundo), a fehérarczú csér (St. leucopareia), a kis csér (St. minuta) és ritkábban a fehérszárnyú csér (St. leucoptera). Az angol csér (St. anglica) a Bódeni-tavon, Alsó-Ausztriában és Stiriában stb. egyesével, a Balaton taván és Magyarország egyes más vizein pedig gyakran előfordúl, ellenben a Közép-Duna vidékén ritkaság; a délkeleti káspi csér (St. caspica), valamint az éjszakvidéki kenti csér (St. cantiaca) pedig a mi faunánknak ezen a területén (ez ideig) ismeretlen. Az igazi sirályok közűl csak a nevető sirály (Larus ridibundus) fészkel rendesen a monarchia belsejében, bár a Tisza lapályain a délkeleti feketefejű sirályt (L. melanocephalus) is találták fészkével. A többi sirályfajok, mint a rabló sirályok (Lestris) is, csak átvonúló alakok, s csak tél idején látogatnak el hozzánk; különben később még beszélünk róluk. Az öt vöcsök-faj közűl a búbos-, a füles- és a kis vöcsök (Podiceps cristatus, auritus és minor) lakója az osztrák-magyar monarchiának, nevezetesen a Duna vidékének; Galicziában a vörösnyakú vöcsök (P. rubricollis) is igen közönséges. Késő őszszel és télen rendesen és nagy számban jelennek meg az éjszaki búvárok (Colymbus), melyeket azonban még kevéssé figyeltek meg s nehezen megkülönböztethető mezők miatt gyakran félreismertek. Leginkább a vöröstorkú- és a sarki búvár (Colymbus septentrionalis és arcticus), ritkán a jeges búvár (C. glacialis) látogat el hozzánk; mondják, hogy a vöröstorkú búvár Csehországban, a pardubitzi tavakon fészkével is találták. Végre még néhány jövevényről kell megemlékeznünk, melyek megjelenése monarchiánkban általában különös ritkaságnak tekintendő s csakis egyes példányokból ismeretes; ezekhez tartozik a sirályok közűl a Xema Sabinii Leach., melynek egy példányát 1875. deczember havában Losonczon ejtették el; továbbá a kis viharmadár, a Thalassidroma pelagica, az Uria Brünnichii, az Alca torda, melynek egy példányát nem rég trieszti öbölben ejtették el, a Mormon fratercula, a Sula bassana és Procellaria haesitata.
Jellemző síkföldi madár Magyarországon és Galicziában a nagy- és a reznek-túzok (Otis tarda és O. tetrax), melyek itt fészkelő és olykor állandó madarak; egy ázsiai rokonuk, a kontyos túzok (Eupodotis undulatus), csak mint érdekes jövevény jelenik meg a mi faunánkban.
A tyúkfélék közűl az alföldön nem mutatkozik új alak; de egyes fajoknak egyedekben való gazdagsága rendkívűli. Ezt mondhatjuk mindenek előtt a fürjről, melyet a magyar alföldnek még mocsáros déli vidékein is gyakran ott találunk; a magasabb helyeken a fogoly is mindenütt közönséges jelenség. 1863-ban, 1865-ben s későbben többször is, nevezetesen 1879-ben részint egyesével, részint nagyobb csoportokban jelent meg a monarchia különböző tartományaiban (Galicziában, Magyarországban, Csehországban, Morvaországban, Alsó-Ausztriában, Stiriában, Boszniában stb.) a kirgiz fogoly (Syrrhaptes paradoxus); s Galicziában meg Magyarországon állítólag a délkeleti homoki tyúkot (Pterocles arenarius) is konstatálták.
A galambok közűl legszembeötlőbb a vadgalamb (Columba oenas) és a vadgerlicze (Turtur auritus)*; olyan alak, mely az alföldre jellemző volna, nincs a galambfélék között.
Az örvös galamb néhol gyakoribb fészkelő, mint a vadgalamb.
Madárélet a Kopácsi tavon (Baranya) augusztusban.
Bank Henriktől
Annál több jellemző faj van a ragadozó madarak között, melyeknek főtanyájuk jelenleg a déli, az éjszakkeleti és délkeleti vidékeken van. Kedvezőbb hely valóban alig gondolható: egyrészt a mérföldekre terjedő, embertől alig lakott hegylánczok százados növésű erdői gazdag választékban szolgáltatnak fészkelő, leső és más nemű helyeket a keselyűknek, sasoknak, ölyveknek és kányáknak, másrészt a terjedelmes, félig művelt, félig rétszerű lapályok rendkívül gazdag zsákmánynyal kinálkoznak e rend bármily ízlésű alakjainak. A vizek halbősége, mely majdnem kimeríthetetlennek látszik, a kis emlősök, kivált a rágcsálók rendéből, melyek mindenfelé ezrével népesítik a rónát, továbbá a fészkelő tanyák lakói épen úgy szabad rendelkezésökre állanak, mint az elhullott lovaknak, szarvasmarháknak, disznóknak és más egyebeknek ősi szokás szerint az útszéleket ékesítő dögtetemei. A keselyűkön kívül (melyekről már a hegyvidék madárvilága tárgyalásakor beszéltünk) a szirti-, király- és törpe-sas (Aquila chrysaëtos, imperialis és pennata), a nagy elterjedésű, de mindenütt ritka kigyós-sas (Circaëtus gallicus), a halász-sas (Pandion haliaëtos) és az egyedek számára nézve a többit jóval felűlmúló fehérfarkú sas (Haliaëtus albicilla) azok a fajok, melyek a monarchia eme részének madárvilágára különösen jellemzők. Mint idegen elem hozzájok sorakozik a különösen Görögországban honos Spizaëtus Bonellii és az érdekes keletvidéki Aquila orientalis. Az elsőt nemcsak Csehországban ejtették el két ízben, hanem az is bebizonyúlt, hogy Boszniában fészkel, sőt valószinű, hogy Erdélyben is költ; az utóbbi is bizonyára gyakran előfordúl, bár a negyvenes évek óta feledékenységbe merűlt s faunánkba teljes joggal csak nem rég sorozták be újra. Igen közönséges az egerész ölyv (Buteo vulgaris) és a fekete kánya (Milvus ater); de ritkább a vörös kánya (Milvus regalis), mely azonban a fauna többi területén gyakoribb, mint a fekete. Ritka fészkelő madárnak kell tekintenünk itt és az ausztriai tartományok hegyes vidékein az éjszaki gatyás ölyvet (Archibuteo lagopus); ellenben az afrikai származású élősdi kányát (Milvus aegyptius) Dalmáczián kivűl bizonyossággal csak egyetlen egyszer ejtették el a monarchia belsejében; de ismét gyakrabban fordúl meg nálunk (Alsó-Ausztriában is) a keleti Buteo ferox és a pusztai Buteo desertorum. A nádi-, réti-, vagy hamvas- és a mezei örvöly (Circus rufus, cineraceus és cyaneus) gyakori fajok; hozzájok szegődik Erdélyben, a Nagy alföldön, Galicziában és Alsó-Ausztriában a délvidéki Circus pallidus, mely talán költ is nálunk; Alsó-Ausztriában Rudolf trónörökös nemcsak egyesével látta a Marchfelden, hanem a „Dunától délre, a Bécsi-erdő és a Lajta-hegység között elterűlő síkságon nagyobb számban is megfigyelte. Mondják, hogy Hunyadmegyében Benczencz mellett (1844-ben) afrikai feketeszárnyú kányát (Elanus melanopterus) is ejtettek el; kár, hogy a bizonyító példány nincs meg. A legarczátlanabb „szárnyas útonállók”, a héják (Astur) és karvalyok (Nisus) mindenütt ismeretesek és hírhedtek; mindamellett az utóbbiak az egyedek számára nézve a hegyekben, a síkságon, s a Duna völgyében helyenként észrevehetően ritkábbak. A sólymok (Falconinae) csinos csoportja már néhány faunisztikailag érdekes és kevésbbé megbélyegzett alakot szolgáltat, melyek közűl első sorban a Feldegg-től Dalmácziában „újra” fölfedezett s az ő tiszteletére Falco Feldeggi Schl. névre keresztelt sólyom érdemel említést, mely a magyar Duna szigetein és parti erdeiben telepedett le, mint fészkelő madár; ugyanilyen helyeken, gyakran a fehérfarkú sas elhagyott fészkében költ a (Csehországban, Alsó-Ausztriában s gyakran Galicziában is előforduló) kéklábú- vagy kerecsen-sólyom (Falco laniarius). Bár a magas éjszakról való törpe sólyom (Hypotriorchis aesalon) csak a téli költözés alkalmával (októbertől márcziusig, áprilisig) kerűl a síkságokra, mégis azt mondják, az Óriás-hegységben és a Kárpátok magyar országi részén nemcsak fészkel, hanem a dalmácziai hegyekben valóságos állandó madár*. A sárgakörmű és a vöröslábú vércse (Tinnunculus cenchris és rufipes) 50–200 egyedből álló csapatokban leginkább tavaszkor érinti a déli síkságokat, bogarászva a szántóföldeken; különben Magyarországon mind a kettő fészkel; az utóbbi gyakran Galicziában és ritkán Csehországban is. A többi fajnak, legalább az átnézetes összeállításra, nincs különös jelentősége.
1851-ben Hartberg vidékén, Stiriában, fészkelve találták.
Az éjjel ragadozó madarak közűl 12 fajról van bebizonyítva, hogy monarchiánkban lakik; ezek közűl egynek, a magas éjszakról való gyönyörű fehér bagolynak (Nyctea nivea) van kiváló jelentősége, mely különböző tartományokból (Csehország, Morvaország, Alsó-Ausztria, Magyarország, Galiczia, Partvidék) ismeretes, de mindenütt csak különös ritkaságként és csekély számban fordúl elő. A gyakoribb és ugyancsak a magas éjszakról való hosszú farkú karvaly-bagoly (Surnia nisoria v. ulula), mely különben csak olykor-olykor s télen látogat el hozzánk, Sziléziában állítólag (elég nevezetes!) állandó madár. A gyász-kuvik (Nyctale funera), az urali bagoly (Syrnium uralense pall.) és a nádi fülesbagoly (Otus brachyotus) több helyről ismeretes, mint fészkelő-, s egyes területekről mint állandó madár. A többiek közűl megemlítjük még a nagy fülesbaglyot vagy uhut (Bubo maximus), mely mindenütt, de nagy számban aránylag kevés helyen fordúl elő; ott van a magas hegyekben és a lapályokon, sőt a mocsári erdőségekben is, a hol a nagyobb nappali ragadozóknak szabadon álló s messziről látható fészkét foglalja el, vagy a vén fűzek odúiban és a meredek partokban is fészkel. Az Alsó Dunának ilyetén helyein a többi madaraknak a különben rendkivűl gyűlölt „éjjeli rablóhoz” való viszonya lényegesen meg van változva; itt alig hederítenek rá.
Rendkívűl gazdagon van képviselve az „apró madarak” világa a dél-keleti meg a déli síkokon; de mégis gyérebben találjuk őket az összefüggő nagy erdőségekben, mint a vegyes növényzetű alacsony ligetekben; a „gémtanyákon” és a gémtanyák közelében – könnyen érthetőleg – egészen jelentéktelenek, bár a magas nádüstökökön itt is hallja az ember a fáradhatatlan nádi veréb (Acrocephalus turdoides) szavát, s rokonain kívűl ott találja a nádi sármányt (Emberiza schoeniclus), a barkós- és a függő czinkét (Panurus biarmicus és Aegithalus pendulinus) stb. Az éneklő madarak legnagyobb részének legkedvesebb helye tavaszkor egy-egy régibb keletű, száraz, csekély terjedelmű réti liget valamely majdnem álló víz közelében, csalitokkal, bokrokkal, különféle fákkal és maga növésű füvekkel, begyepesedett széltördelte tuskókkal és közbűl-közbűl szigetszerű nádasokkal. Ez a tökéletes kis őserdő illatos növényzetével igazi Eldorádójok a kedves apró dalosoknak! Az ilyen – nem épen gyakori – „énekes gyarmatok” párját képezik a már vázolt „gémtanyák”-nak. Az ilyen helyeken énekelnek, dalolnak, fütyölnek, csattognak a dalosok mindenféle hangokon; rövid pár percz alatt a fajok egész serege tűnik elénk s olyan élet, olyan mozgalom mutatkozik, mint valami óriás madárkalitkában! Mindenekelőtt ott vannak egyes ritkább nádi fülemülék, a Locustella Rayi, L. fluviatilis, a L. luscinioides (!) és talán a Szerémségben fészkelő Acrocephalus melanopogon is; ott vannak a közönséges fülemülék (köztük a Sylvia nisoria) is és poszáták, vagy fűzikék (Phyllopneuste), a barátka (Sylvia atricapilla), az éneklő és fekete rigó, a vörösfarkú-, kékbegyű- és bájosdalú fülemüle (Ruticilla phoenicura, Cyanecula suecica, Luscinia philomela), a légykapó, a sárga-rigó, a tövisszúró- és a kis gébics, az ökörszem, a kurta-kalapács, a fakúsz, a kék-, szén- és mocsári czinke, s nem ritkán a függő czinke is, a magas fűzfaágról lecsüngő mesteri fészkével; tovább keletre, ott találjuk a gyász-czinkét (Parus lugubris) is. Soha sem hiányzik a ligeti pipiske (Anthus arboreus), az arany-sármány és a nádi sármány, de már a sordély (Emberiza miliaria), a hont-madárral (Saxicola oenanthe) és a réti fülemülével (Pratincola rubetra), a barázda-billegetővel és a hegyi billegtetővel (Motacilla alba és sulphurea) a szabadabb térségeket részesítik elsőbbségben; ritkán látható a cia-sármány is. A mezei veréb, erdei pintyőke, tengelicze, zöldike (Fringilla chloris), a girlicz és a csíz (Serinus hortulanus és Fringilla spinus) épen oly kevéssé hiányzik, mint a seregély, mely nyáron ezrenként lakik a mezőkön, s a síkföldi erdőkben a legalkalmasabb helyeket találja fészke számára. A szarka, a mátyás, a vetési- és hamvas-varjú közönséges az egész síkságon; aránylag ritkább a csóka, mely a magasabb erdőkben is szeret fészkelni; többnyire egyesével, de az Al-Duna, a Dráva és a Száva vidékén mindenütt megtalálja az ember a holló fészkét is az erdőkben.
Az énekesek egy gyarmata a Drávafokon.
Bank Henriktől
Az „apró madarak” ritka és részben idegen elemei közűl, melyek a mi vidékeinket érintik, egyeseket különösen is megemlíthetünk. Az éjszaki vendégek közűl való a rendkívűl ritka „szerencsétlen szajkó” (Garrulus infaustus), melyet ez ideig csak egyetlen egyszer ejtettek el Felső-Magyarországon; továbbá a selyemfarkú locska (Ampelis garrula), mely némely évben seregesen látogatja meg a síkságokat; a gyönyörű lazur-czinke (Parus cyanus), a szirti pipiske (Anthus obscurus), a lappföldi sármány (Plectrophanes lapponicus), a sokszor seregesen megjelenő havai sármány (Plectrophanes nivalis) és az északi csicsörke (Linaria alnorum) néhány legközelebbi rokonával. Keletről, illetőleg éjszakkeletről való a Naumann rigó (Turdus Naumanni), melyet Alsó-Ausztriában és Stiriában elejtettek; a feketetorkú rigó (Turdus atrigularis) Csehországban, Alsó-Ausztriában, Dél-Tirolban; a vöröstorkú pipiske (Anthus rufogularis) Alsó-Ausztriában, Stiriában, a fakó rigó (Turdus pallens), Csehországban; a szibériai pacsirta (Alauda sibirica,) Galicziában, Trentinónál, Erdélyben) és mások. Végre a déli vidékekről ellátogat hozzánk a fekete fejű pacsirta (Melanocorypha calandra), melyet már Stiriában is többször ejtettek el; a fekete torkú sármány (Emberiza cirlus), melyet Csehországban, Morvaországban és Stiriában is konstatáltak; a szirti veréb (Passer petronia) és a Feldegg-féle billegtető (Budytes cinereocapillus).
Madárfaunánknak alakokban való gazdagságáról megközelítő képet ad már ez az egyáltalában nem teljes sorozat is; arról, hogy a többi fajoknak monarchiánkbeli ismeretes elterjedését részletezzük, e helyen le kell mondanunk. A sziklakúszó, a kecskefejő és a nyaktekercs (Yunx torquilla) nem jellemző alakjai ugyan a sikságnak, de gyakori jelenségek rajta; a harkályok közűl csak a fehér hátú és a fekete harkály marad szívesebben a dombvidéken; ellenben a tarka harkály, különösen a kis tarka harkály igen-igen közönséges alakja az alvidéki pagonyoknak; megjegyzésre méltó, hogy a háromujjú harkály sem marad távol a lapályokról, bár itt mindenkor csak ritkaságnak kell tekinteni; a kalangya-varjú vagy kék csóka (Coracias garrula) meg a büdös-banka (Upupa epops) a lapályok némely részein majd mindennapos madár; sokkal ritkább a gyurgyalag (Merops apiaster), mely némely évben, minden kimutatható ok nélkül, egészen távol marad fészkelőhelyétől; a jégmadár (Alcedo ispida) határozottan sokkal gyakoribb az útvesztő módjára elágazó közép Duna területén, mint bárhol a hegyek között; a kakukot, miként már előbb említettük, bizonyos értelemben a dunavidéki őserdők jellemző madarának kell tekintenünk.
A faunisztikai szempontból érdekes honosító kisérleteket illetőleg meg lehet jegyeznünk, hogy a kolchiszi fáczán (Phasianus colchicus) kivételével, mely már a mult század óta honosúlt polgára az osztrák-magyar monarchiának, teljes elvadúlása egyetlen fáczán-fajnak sem sikerűlt nálunk. Igaz, hogy az ezüst-fáczán (Phasianus nycthemerus) Csehországban a vadászható madarak sorában lépett, de teljesen meghonosodottnak még sem tekinthető. Épen így áll a dolog az arany-fáczánnal (Phasianus pictus). Újabb időben különféle más fáczán-fajokkal tettek kisérleteket, nevezetesen Alsó-Ausztriában, Magyarországon, Morvaországban, Stiriában, stb., de maig kevésnek volt sikere. Alsó-Ausztriában a Duna egy szigetén sikerűlt a vadpulykát (Meleagris gallopavo L.) meghonosítani, annyira, hogy jelenleg több százra megy a számuk. A Phasianus mongolicus, torquatus, versicolor, Syrmaticus Reevesi, Euplocamus melanotus, Swinhoei és Crossoptilon auritum nevű fáczánokat mind sikerűlt már fogságban tenyészteni, de a honosítás tovább még nem jutott; csak a közel jövőben fog majd kiderűlni, vajjon e fáczán-fajok tenyésznek-e, és miképen tenyésznek a szabadban. Ha az egyes fajokból számos egyedet eresztenek szabadon, az eredmény mindenesetre kedvező lesz, a mennyiben a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az említett fajok a mi éghajlatunk alatt a legkeményebb telet is jól kibírják. Végre legyen még megemlítve, hogy a kaliforniai bósás fűrjnek (Lophothrix californica) több helyen megkisérlett honosítása nem maradt egészen eredménytelen, a mennyiben Plau vidékén Csehországban annyira jutottak vele, hogy már vadászhatnak is rá.
