Alpin flóra.
Alpin flóra.
Míg a mediterran, pontusi és a balti flórák szakadatlan összefüggésben nagy területeket vonnak be: az alpin flóra sok apró s különálló kerületre szorítkozik, melyek szigetekként tűnnek fel a többi flórák területében. Az osztrák-magyar monarchia magas hegységeinek minden ormán és lejtőjén s magasan fekvő völgyteknőiben ki van e flóra fejlődve, hol a tenyésző-időt a hosszú fagyos időszak rövid, legfölebb negyedfél havi időre szorítja. A növények életműködése itt mindjárt a tél havának olvadása után kezdődik, a legkedvezőbb fekvésű helyeken május hó, a kedvezőtlen fekvésűekben július hó végével, tehát épen a leghosszabb napok idejében. Miután a napsugarak hatása ezen korszakban naponta 16 órán át tart, a növényvilág kifejlődése felette gyors. A legtöbb növény már két hónap lefolyása alatt befejezte évi munkáját és szeptember hó közepe táján, mikor a napi középhőmérsék többnyire már a fagypont alá szállott és az új hó az árnyékos helyeken többé nem olvad, már minden növény beburkolózott a hosszú téli álomra. Ezen rövid tenyésző idő daczára a mag megérlelése csak ritkán van veszélyeztetve az alpesi flóra növényeinél. A legtöbb alpin növénynek tudniillik előleges, azaz olyan virágai vannak, melyeknek rügyei már a megelőző évben megkezdettek és az új lomblevelek fejlődése előtt, nem sokára a hó olvadása után kifejlődnek. E czélra fordíttatnak azon tartalékanyagok, melyek a régi, a virágrügyekkel telelő lomblevelekben és szárakban rakodtak le és csak akkor, ha ezek felhasználtatnak és a telelő lomblevelek összezsugorodtak, fejlesztetnek ismét ki az új lomblevelek. Ily módon aránylag hosszú idő jut arra, hogy a virágokból gyümölcsök és magvak fejlődjenek. A megifjodás ezen neméből nemcsak azon előleges virágokkal ellátott növények nagy száma magyarázható meg, hanem egyszersmind a télen-zöld, évelő növényfajok túlnyomó volta és az egy-éviek háttérbe szorúlása is, mely utóbbiaknál a szár- és levél-képzésnek a virág- és gyümölcs-képzést egy és ugyanazon tenyésző-időszakban meg kell előznie, és a gyümölcsérlelés befejezése a szeptemberi fagyok idejére maradván el, könnyen koczkáztattatnék.
Törpefenyő a Gschnitzvölgyben (Tirolban).
Mařak Gyulától
Az alpin virágos növényeknek nem kevesebb, mint 96 százaléka évelő és csak négy százaléka egy és két éves. Nincsenek itt magas törzsű fák, melyek terjedelmes új-képzéseikhez, különösen a fahengerképzéshez több, mint negyedfél hónapig szűntelenűl dolgoznak és ezen munkánál annyi hőmennyiséget kötnek le, mennyi a magas hegyi régiókban még a legkedvezőbb években sem áll többé rendelkezésre. Miután a vízkészlet a talajban és a levegőben is dús és állandó, és húzamos kiszáradástól sem kell tartani, nincs meg a növényfajok legtöbbjénél az elszáradás ellen védő gyapjas vagy nemezes bevonás. Az alpin flóra nyolczvan százaléka tehát hasonlóan, mint más flórák mocsári növényei, teljesen csupasz. Csak az ismeretes galléros gyopáron, az Artemisia Mutellina, Senecio carniolicus és egyáltalában a meredek kőszírtek növényein, melyek tartós déli szél mellett a szárazságnak aránylag leginkább ki vannak téve, láthatni szürke vagy fehér nemezes vagy selyemszerű levéllemezt.
Az alpin növényfajok száma 1500-ra tehető. Ezeknek kétharmada sporás, egyharmada magtermő növény. Ezek közűl kilencz százalék alacsony fanövényekre és tizenegy százalék örökzöld növényekre esik. Az alpin flórában sajátos vagy nagy fajszámaik által feltűnő nemek: a Bartsia, Oxyria, Dryas, Draba, Androsace, Primula, Soldanella, Gentiana, Saxifraga, Potentilla, Oxytropis, Phaca és Pedicularis; társas növésöknél fogva különösen megjegyzésre méltók a tűlevelű fák, Rhododendronok, fűzek, füvek, sások, mohok és zuzmók. – Physiognomiailag leginkább felötlő növényszövetkezetek a törpefenyő bokros erdei. A törpefenyők rövid, merev levelűek, sötétbarna apró tobozúak, földre fekvő törzsűek számos sötétlő ággal, melyek ív-alakúan görbűlnek fel és keresztűl-kasúl nőve, majdnem áthathatatlan sűrűségeket alkotnak. A törpefenyő nagyobb és kisebb ágai nagyon rugalmasak lévén, a tél hatalmas hóterhét baj nélkül elbírják, mely alatt néha oly annyira lehajolnak, hogy az ágak végein levő tűcsomók a földre lapúlnak és ott állnak egygyé a neves talajjal. A téli hó leolvadása után már csakhamar egy méternyi magasságban láthatni a talaj fölött e tűleveleket földdel és kövecsekkel borítva, melyeket a hótehertől megszabadúlt s ismét nyári állásukat elfoglalni törekvő rugalmas ágak úgy emeltek föl magukkal. E törpefenyők közűl a Sudetekben, a Kárpátokban és a Középponti Alpesek palahegyein is a Pinus Pumilio, az éjszaki Mész-Alpesekben a Pinus humilis és a déli Mész-Alpesekben, úgyszintén a Karszt-vidékeken a Pinus Mughus emelkedik ki. Ifjabb törpefenyvesek keresztűl-kasúl nőtt ágazata között és alatt nyáron zöld kórók sűrűsége, vagy Sorbus Chamaemespilus és vörös berkenye szórványos bokrozata, valamint néhány más bogyós gyümölcsű alacsony bokor található; ellenben a vén törpefenyveseket alacsony áfonya és Rhododendron-bozót töri át, és alúl Hypnumokból álló duzzadozó szőnyeg húzódik rajtuk keresztül. A kicsiny völgyecskék és katlanvölgyecskék által megszaggatott fennsíkképződményeken és éjszakias nedves oldalakon a törpefenyők a legnagyobb számban és legbujábban tenyésznek; a déli lejtőkön ellenben háttérbe szorúlnak és más szövetkezetnek, különösen törpeboróka-bokroknak engedik át a tért.
A balti flóra borókájától rövid, nem szúrós tűivel különböző törpeboróka kisebb-nagyobb ágait földre nyujtja, rendesen fűtakarókba szorúlva kis csoportokban fordúl elő, de néhány helyen, különösen a palás hegyek déli oldalain szorosan egymásba fogódzva tágas tereket von be. A patakok mellett, valamint a görgeteg-hányókon és zugókban, melyek mint lavinavonalak ismeretesek, rendesen alacsony fűzbokrok telepednek le. A Sudetekben és a Középponti-Alpesekben a szürke szőröslevelű fűzek az uralkodók, a Mész-Alpesekben pedig a kopasz, felűl zöld, alúl fénylő lombú fajok. A fűzbokrok a többi alpin bokorformatiókkal ellentétben őszszel elvesztik lombozatukat; zöld színök már szeptemberben világossárgába megy át és ezen színehagyott bokrozat, mely gyakran a tekervényes havasi patakokat messzire követi, ilyenkor a szomszéd sötét törpefenyvestől élesen elüt.
Az alpin flóra legfeltűnőbb szövetkezeteihez tartoznak továbbá a Rhododendron-bozótok. Ezek gyakran csak keskeny öveket alkotnak, melyek a törpefenyő-erdőket körűlszegik, sőt azokba itt-ott be-benyomúlnak, mikor is áfonyával vegyest egy alsóbb réteget képeznek, gyakran azonban csupán egyedűl borítanak el egész nagy hegylejtőket. Ily helyeken azután a bokrok pazarúl vannak díszítve fénylő vörös virágcsomókkal, de különben is rendkívül buján fejlődvén ki, a teljes virágzás idejében oly kecsesek és lebilincselők, hogy megérthető, miért lett a Rhododendron a legnépszerűbb, írásban és képben oly sokszorosan dicsőített növény. Nem tekintve a társasan ritkán növő Rhododendron Chamaecistust, az osztrák-magyar monarchia alpin flórájában a Rhododendron-nemnek három olyan faja található, melyek nagy csoportokban tenyésznek. Az egyik faj (Rhododendron hirsutum), mely rojtos, alúl és felűl zöld levelű, különösen a Mész-Alpeseket lakja; a második (Rhododendron ferrugineum), melynek szőrtelen levelei alúl rozsdabarna színűek, a Középponti-Alpesek mély humusában és palaföldjében tenyészik legjobban, s a harmadik faj (Rhododendron myrtifolium), melynek levelét a Myrtusével hasonlították össze, valódi jellemző növénye éjszaki és déli Erdély magas hegységeinek.
Hideg források fakadó helyein és üde tiszta patakok szélein még dúsan virágzó kórók csoportjai láthatók, melyek nagyobb részt alacsony Epilobium, gyepes kőtőrök, fehér virágú szirontákok és Nasturtiumból állanak. Ezen forrás-melléki mezőkhöz sorakoznak a kicsiny katlanvölgyecskék mezői, sisakvirág s Senecio fajokból, Cirsium, Adenostyles s több effélékből álló magas kórók, melyek a kicsiny katlanvölgyecskék vagy „Kar”-ok árnyékos, nedves fenekét töltik be, vagy a havasi pásztorkunyhók mocsaras környékén s az alpin flóra körében nyaraló marhák és birkák tanyáin is föl-föltűnnek. Oly helyeken, hol a földszakadások és a csuszamlások következtében meztelen föld látszik ki, vagy áradások után homok és kavics rakódik le, tüstént ritkás görgetegi mező telepedik le, melyben különösen az apró keresztesek és lúdhúrok, a havasi mák és néhány fű nagy egyedszám által tűnnek ki. Ha ilyen helyek nem töltetnek be újolag évről-évre kövecsekkel és görgeteggel, akkor ezen növények, kórók és füvek mindig tömörebben összekuporodnak, és még néhány ernyőst és Compositát vesznek maguk közé, s akkor azután igen különféle elemekből összetett hányómezőt képeznek, mely gyakran olyan, mint egy magas fűvű, számos kóróktól átszőtt viráglepte rét, és nagyobb területeket vonván be, csakugyan rét gyanánt használják és kaszálják is. Ezen mezők éles határ nélkűl lassanként fűtakarókba mennek át, melyeknek számtalan Gentianák-, Primulák-, Valerianák-, szegfűk- és Orchideáktól átszőtt alapszövetét alacsony, gyepes, sűrűn sorakozó fűnemű növények képezik.
Az alapvető fajok túlnyomó száma szerint négy ilyen fűtakarót lehet megkülönböztetni. Legelterjedtebbnek tekintendő az, a melyben a havasi tippan és több tarka fűzérű csenkeszfaj a fő; megszorítottabb elterjedést mutat az a takaró, melyben az örökké zöldelő sás gyepei a túlnyomók; csak a Középponti-Alpesek palahegyein, meg a Kárpátokon található a görbécske sásból, háromélű kákából és Oreochloa distichából álló takarók, s kizárólag az épen említett magas hegységek meszes talaján honos azon takaró, melyben a Carex firma alkotja az alapszövetet. Hol ezen takarók sziklás szakadékok lépcsőire mennek át, többnyire csak keskeny sávokat és szalagokat képeznek, melyek a meredek falakon át a kőpárkányokon húzódnak el és akkor azután a fűgyepecskébe több más sziklás-növényen kívűl az alpesi flóra két jelölője vegyűl: az aromatikus, ezüstösen csillogó szürke Achillea Mutellina és a fehércsillagú galléros gyopár. Bizonyára évszázak múlnak el, míg az ezen takarók növényeiből felhalmozódott televény lassanként annyira felszaporodik, hogy azon a picziny, örökzöld levelekkel és rózsapiros, bő mézű virágokkal díszlő Azalea letelepedhetik; de ha egyszer ez a csinos Ericacea meggyökeredzhetett, aránylag rövid idő alatt nagy területeket ellep, végre kiszorítja a fűtakarót és azt sűrűbb szövetű barnászöld szőnyeggel pótolja, melynek bordáiban csak fehér és sárga, merev, televényen lakó zuzmók vannak, s melyben teljesen hiányzik a fűszőnyegeket tarkító virágok sokfélesége. Ezen Azalea-szőnyeg különösen a magas hegységek lapos vagy csekély hajlású hátain és ormain fejlődik ki, és azon kevés szövetkezetek egyikét képezi, mely az alpin és arktikus flórában közös. Ott, a hol a szőnyegekben a zuzmók, különösen az izlandi zuzmó és Cladonia rangiferina túlnyomók, a lejtő teljesen a zuzmó-tundra képét mutatja, mely a magas éjszak tájainak ép jellemző, mint fontos formatiója. Sziklás, éjszaki, nedves oldalakon rendesen kis fűzszőnyegek tűnnek elő, melyek az Azalea-szőnyegek módjára ugyan fás, földhöz simúló ágacskákból szövődnek, de miként az említett fűzbokrok, a patakparton és görgeteghányókon nyáron zöld, őszszel pedig elsárgúlt lombozatúak, és mindig csak kisebb sziklarészleteket vonnak be. A zuzmók helyét a szőnyegben alacsony mohok és néhány kis kőtörő faj foglalják el. Ott, a hol ezen mohok a túlnyomók, a mi nedves, hideg homokon a glecser-régió teknőinek fenekén gyakori, az ilyen fűzszőnyegek mohszőnyegekbe mennek át, melyek a Középponti-Alpesek palahegyein leginkább alacsony Polytrichum-félékből alakúlnak és az arktikus moh-tundra mását mutatják. Az örökös hó közvetlen közelében sem fűtakarók nem képződnek, sem Azalea-szőnyegek nem fejlődnek. A mohszőnyegek mellett ott csak még kőtörőkből és Aretiákból álló kis takarók fejlődnek és ezek is elérik felső határukat 3000 méternyi magasságban a tenger színe fölött.
A sziklafalak napsütötte oldalai fölfelé végig be vannak igénytelen zuzmó-kérgecskékkel nőve és a „firn” –mezőket itt-ott a hó-alga vércseppekként festi be. Nem tekintve a növényvilág ezen végső nyomait, e régióban már minden szerves élet dermedt és elhalt. Sem a havasi pásztornak, sem a vadásznak nincs már ott fent semmi szerezni, semmi keresni valója. Ottan-ottan meg-megfordúl talán egy-egy helyismerő gyalogposta a kő- és jégsivatagon, hogy valamely jeges hegysoron át a legrövidebb úton juthasson egyik-másik szomszédos völgybe, vagy egy-egy merész hegymászó rászánja magát alkalmilag, hogy a terjedelmes firn-mezőkön át hágjon föl a hegyvidék legmagasabb csúcsaira; de pár hét múlva lábnyomuk is betemetődik, eltűnik és csak szürke ködlepel hullámzik sok hónapon át a magas hegység örökös jéggel borított ormain.
Az alpin növényeknek alig fele van egyenletesen elterjedve ezen flóraterület összes szigetein és szigetecskéin. A legtöbb csak igen szűk területre és némelyik csak néhány hegy ormaira van szorítva. Mi nemcsak a Balkán-rendszerben és a Kárpátokon, hanem az Alpeseken tenyésző alpin növényekre nézve is áll, sőt épen itt vannak az alpin növények a legtarkábban össze-vissza keverve; és tíz-tizenkettőnél is nagyobb azon apróbb területek száma, melyek kizárólag sajátos alpin növényalakjaik által válnak ki. Ha az alpin növények elterjedését feltűntető vonalakat papíron ábrázoljuk: mindenek előtt szembeötlik, hogy e vonalak jó része két irányban halad. Az egyik vonalsor egyközű egymásutánban az Alpeseken éjszak-keletről dél-nyugot felé vonúl át, a másik alpin területet éjszak-nyugotról dél-kelet felé metszi át. A Keleti-Alpesek számtalan növényfaja, melyekből például a Valeriana celtica, Armeria alpina, Meum athamanticum, Anemone trifolia és Ranunchulus anemonoides említhetők, oly formán vannak elterjedve, hogy nyugoti határuk az éjszaki Mész-Alpeseken már Felső-Ausztriában, Felső-Stiriában vagy Salzburgban van, míg a Középponti- és a Déli-Alpesekben a Brennerig és a Monte-Baldóig, sőt Graubündenig és Wallisig hatolnak előre. Viszont nem kevés a Svájczból Ausztria felé elterjedt alpin növény, melyek – mint példáúl a Viola calcarata, a sárga tarnics és a henye boroszlán, – a Lechet, Isart és Innt az Éjszaki-Alpeseken át nem lépik, míg a délibb Alpes-vonalak sokkal inkább kelet felé terjednek Karinthiáig és Karnioliáig.
Igen feltűnő még két más határvonal, melyek egyike éjszak-déli, másika nyugot-keleti irányban fut. Az első az Isar forrásvidékéről harántosan vonúl el az Inn-völgyön át a Selraini völgy torkolatánál fekvő hegyekre, onnan a Középponti-Alpesek palájára nehezedő és a Tribulaun-csoporthoz tartozó mésztömbökön át a Brennerig, azután egyenest délre az Ecs völgybe és a Monte Baldóra; a másik az Ortlertől a dolomitok éjszaki szélén a Pusterthalba húzódik és azután a Dráva-völgy vonalán halad. Ezen két utóbbi, egymást majdnem derékszögben metsző vonal, a mely az alpin flóra sok igen feltűnő növényének keleti vagy nyugoti, déli vagy éjszaki határát képezi, az ausztriai Alpeseket négy részre osztja és négy szigetcsoportot szeg be, melyek a rhaeti, nori, tridenti és karni névvel jelezhetők. Ezen négy alpin szigetcsoport mindenikének megvannak a maga különös Primulái és Androsacéi, mindeniknek vannak sajátságos, a másik három csoportban hiányzó Saxifragái, Ranunculusai, Campanulái és Pedicularisai, melyek flórájuknak határozott helyi színezetet adnak.
Hogy a rhaeti és tridenti szigetcsoport fajai nagyobb részt Svájcz és Felső-Olaszország közvetlen szomszédos hegyein is elterjedtek, alig lephet meg valakit; ellenben igen feltűnő az a szoros kapocs, mely a nori és karni szigetek növényzetei és a Kárpátoknak messze síkság által elválasztott alpin szigetei között van. Már az Isar forrásvidékén a Solstein-lánczolaton és a Sonnenwendjoch magaslatain az Achen-tó és az Inn-völgy között feltűnik nehány keleti alpesi növény, mely onnan kezdve kelet felé szoros lánczolatban az alsó-ausztriai Schneebergig el van terjedve és azután hosszú félbeszakadás után a Kárpátokon ismét megjelen. A keleti Inn-völgyben és a Glockner-területen ilyen keleti alakok újolag föl-fölbukkannak, szintúgy a Salzach és Enns keleti vidékein, a Schladmingi és Judenburgi Alpesekben, és a Karavankákban. Igen nevezetes tény, hogy a Karavankákon, a stiriai Középponti-Alpeseken és az alsó-ausztriai Mész-Alpeseken oly flóra terjed, mely a Kárpátokéval, tehát egy egészen más hegyrendszerével, sokkal jobban megegyez, mint azokéval, melyek a Lech-völgy hegyein, a Rhaetikorban és az Ortleren honosak. A karni szigetcsoport alpesi növényvilága az illyr szigetcsoport növényleplének kétségtelen reminiscentiáját mutatja. Az illyr szigetcsoport magába foglalja a Karszt azon kevés ormait, melyek dél-keleti Karnioliában, a karnai pedig azokat, melyek a Velebiten, a Pljesevica-hegységben, a Kapellán és a Dinarán határozottan alpin növényzetűek. A törpefenyő-állományt kizárólag a Pinus Mughus alkotja. A fűtakarókba, melyeknek alapszövetét a sudar sás képezi, különösen jellemző elemekként beszövődnek; több fehér és sárga virágú Draba, egy kis későn virágzó Scabiosa, több alacsony ernyős növény és mindenek előtt a szép Edrajanthus-fajok, mely utóbbiak kék, csomós csengetyűkékkel díszített fűpárnákhoz hasonlítanak.
A görgeteges mezőket három, húsos lomblevélkés keresztes-virágú, a sziklafalak hasadásait pedig sajátságos Alsinek, szegfűk és kőtörők díszítik. Azalea-szőnyegek csak a legmagasabb ormokon (Svto Brdo) találhatók, ellenben van itt a Velebit csúcsain egy szőnyeget képező, ágacskáival a földre terülő cserje, egy kökényfaj (Prunus prostrata), mely Görögország magas hegységein szintén látható. Általában az illyr csoport alpesi flórája egy részt Görögország magas hegyeivel, más részt az Apennini félsziget flórájával mutat reminiscentiát.
Az illyrtől messzire esik a dák szigetcsoport, mely magában foglalja azon alpin szigeteket, melyek a balti flóra dák flóra-vidékébe ékelve, különösen Erdély déli és éjszaki részében nagy mennyiségben sereglenek össze. A legkeletibb szigetek Moldvaroszág határain emelkednek, a legdélnyugotibb sziget a Szarhó orma Krassó-Szörénymegyében, a legéjszaknyugotibb a Berzava Beregmegyében. A Rhododendron-bozótot itt Rhododendron myrtifolium alkotja; a Primulák és Gentianák úgy faj-, mint egyed-számra nézve háttérbe lépnek, ellenben feltűnően számosak a szegfű-növények, a melyekből különösen a Bánffya petraea, Lychnis nivalis, Silene dinarica és Lerchenfeldiana, Dianthus callizonus és Melandrium Zawadskii említendők.
A balti flóra szomszédos felső régiójából előre nyomúl a törpefenyő aljerdeibe, valamint a törpeboróka bokrai közé ékelve is látható a Bruckenthalia-bozót, egy az Ericához hasonló és azt a dák területen pótló növény, mely messze délen Thraciában a Balkán magaslatain újra föllép. A dák alpin szigetcsoport alpin fajai között nem kevés olyan, mely a Scarduson és Olympuson ismét előjön és így ezen alpin-szigetek flórája feltűnő visszhangot mutat a Balkán-sziget magas hegyeinek flórájával.
A kárpáti szigetcsoport magában foglalja az éjszaki Kárpátok ormait, a Stösschentől a keleti Tátrában a Pilskóig és a Kis-Krivánig terjed és délen a Cserni Kamen, Djumbir és Kralova Hola csúcsai által jelentetik. Törpefenyő- és törpeboróka-állományok, kiterjedt zuzmó-takarók, fűtakarók, melyekben a mindig zöld sás, továbbá az, melyben a görbécske sás, a háromélű káka és az Oreochloa disticha uralkodnak, a mészcsúcsokon sudar sásból álló takarók, valamint fűz-szőnyegek határozzák meg ezen szigetcsoport arczulatát. A Rhododendron-bokor hiányzik szintúgy, mint a szürke szőrű fűzbokrok és az Azalea-szőnyegek. A görgeteg-mező jellemző fajai a Saxifraga carpatica és az Arabis neglecta. Ezen szigetcsoportban az alpin flóra nagy része a nori, más része a dák és néhány faj a sudet-csoporttal közös, és valamint fekvésére, úgy flórájára nézve is összeköti a nori Alpeseket az erdélyi magas hegyekkel és a Sudetekkel.
Legföntebb esik éjszak felé a sudeti szigetcsoport. Itt csak néhány keskeny, a Gesenke és Riesengebirge gerinczeinek megfelelő földszalagon látható határozott alpin flóra; de ez kevéssé változatos és nemcsak a galléros gyopár, Achillea Mutellina, primulka glutinosa és a legtöbb Gentiana és Primula, melyek más alpin szigetcsoportokban az alpin növényzet hasonlíthatatlan díszei, hiányoznak, hanem a Rhododendron-bokrok, Azalea-szőnyegek és azon fűtakarók is, melyekben a sások alkotják az alapszövetet. A fűtakarókban az Agrostis rupestris mellett a Nardus stricta jelentékeny szerepet játszik és ezen fű gyepei közt két sötét fűzérű Luzula mellett különösen a hölgyomálok nagy száma jelen meg, melyekből többet eddigelé csak ezen területen találtak. A sziklás magaslatok tág tereit zuzmó-takarók és a sziklatömböket szintén legdúsabban zuzmók vonják be. A Pinus Pumilióból álló törpefenyő-állományok kiválóan a televényben dús és ingoványos helyeket lepik el, hol a lapplandi fűz szürke bokrai, tőzegmohok és Polytrichum-félék szőnyegei s azon picziny fűz található, melyet Linné valamennyi fa között legkisebbnek nevezett. Több itt előforduló alpin faj, nevezetesen a Saxifraga nivalis, a Pedicularis sudetica és a Rubus Chamaemorus, mely a magas éjszak gyümölcsét, az igen kellemes izű „Moltebeere”-t adja, az összes többi szigetcsoportokban hiányzik, de megvan megint az arktikus flórában és egyáltalán igen figyelemre méltó, hogy a sudeti szigetcsoport flórája még a legjobban hasonlít az arktikus flórához.
Ezen hasonlatosság alapján régibb phytogeographusok, kik a Sudetek alpin flóráját tartották különösen szem előtt, az alpin flórát átalában az arktikussal azonosították, mi azonban a tényleges viszonyoknak épen nem felel meg. Az arktikus területben ugyan számos növényfajnak van egészen olyan alakja, mint a mi magas hegységeinkben, így például az Azaleák, több fűz, moh és zuzmó; de a legtöbb más növény, melyek az arktikus és alpin flórákkal közösek, tulajdonképen mégis csak éjszakon vannak megszámlálhatlan egyedekben és nagy területeken elterjedve, ellenben az alpin flórában csak nagyon elszórt helyekre szorítkoznak és ott is a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. Más részt hiányzik az arktikus flórában a legtöbb, az alpin flórára oly jellemző Primula, Androsace, Soldanella, Gentiana, Pedicularis és Saxifraga; hiányzik a Primula glutinosa, Artemisia Mutellina és galléros gyopár is, és – a mi legfontosabb – hiányoznak a mi törpefenyőink, Rhododendronaink és a fűtakarók alapszöveteit képező sások, tehát épen azon növények, a melyek a mi magas hegységeinkben csoportosan lépvén fel, alapföltételei az alpin növényzet sajátságos tájképi hatásának, a melyek mindenkinek legelőször jutnak eszébe az Alpesek növényvilága említésénél.
Igen figyelemre méltó, hogy a balti flóra, mely jelenleg az arktikus és alpin közé nyúlik be, mind a két irányban számos elemeket szolgáltat, hogy különösen több, a balti flóra-területben messzire terjedt növényszövetkezet az artikus és alpin flórában is előfordul. Így a hanga- és áfonya-bozót, a Nardus-takarók, több moh-szőnyeg és a zöldégerfa-állományok, a balti flórának szálas erdők jelezte határán túl az alpin flóra-területébe az alpin növényszövetkezetek közé ékelve, messze előre nyomúlnak. Még a vörös jegenyefenyők, vörösfenyők és bükkök is át-átnyúlnak helyenként az alpin flóra-területébe, igaz, nem magas-törzsű fák alakjában, de mégis mint elkorcsosodott, a föld felszínétől kezdve elágazó bokrok, melyek néha a törpefenyők bokros erdeit nagy mennyiségben megszakítják. Különösen feltűnők ezen tekintetben a bükkfa alj-erdei, melyek a dél-keleti Mész-Alpesekben nem ritkán áthathatatlan tömegben és a törpefenyő-állományokkal, Rhododendron-bozóttal és fűtakarókkal egyenlő tenger fölötti magasságban vonják be a déli hegyoldalokat.
Függőleges irányban az alpin flóra területe három régióra tagolódik:
1. A törpefenyő régiója, mely a balti szálerdők felső szegélyétől a bokros erdőkké vált fás növények felső határáig terjed.
2. A takarók régiója, melyben inkább csak fű-, más növények, moh- és zuzmó-takarók vannak, és
3. A jégsivatagok régiója.
Ezen három régió szélessége nagyon változik a föld felszínének hajlása és alkotórészei, valamint a hegyvonalok fekvése és iránya szerint. A mi különösen az utolsó régiót illeti: ennek kiterjedése a legnagyobb az Alpesek területén. Itt nem kevesebb, mint 900 külön glecsert számláltak meg, melyek összesen 1650 négyszög kilométer területet foglalnak el. Különösen a Tauern és az Oetzthali-tömb azok, melyekben a glecservilág a legnagyszerűbben fejlődött ki s hol egyszersmind a felföld jég- és hómezőinek összetorlódása 104, illetőleg 74 kilométer hosszú területen seholsem szakad meg, s helyenként több, mint nyolcz kilométernyi szélességet ér el. Ezen jégsivatagokban, mint valamennyi sivatagban, hiányzik bárminemű összefüggő növényszőnyeg. Tévedés volna mindazonáltal ezen területet egészen növény nélkülinek képzelni; mert, valamint a dél forró, esőtlen sivatagaiban az a csekély nedvesség, mely az éjjeli sugárzás folytán meghűlt földön támad, elég arra, hogy egyes növényalakok életüket tengessék: szintúgy elégséges azon parányi meleg is, mely a glecservidékeken a merev légköri csapadékok olvadásakor a nyár derekán áll be, arra, hogy benne néhány piczi növénynek rövid életműködése befejeződhessék.
Jégsivatagainknak különösen három pontján észlelhető még növényi élet. Így legelébb is a „firn” maga, melynek fölszínén az olvadáskor rendesen felszálló légáramlatok és viharok által ide hordott, a hómezőkre beszórt és a hóval egészen összevegyűlt por napfényre jut és így rajta vékony televényréteg áll elő, a mely közelebbi vizsgálásnál részint szervetlen részecskékből, részint a tűlevelű fák himporából, sporákból, alsóbb régiókbeli növények és állatok elhalt részeiből áll. Ez a televényes réteg, mely a nyár derekán verőfényes napokon egy fokig, sőt azon felül is fölmelegszik, jelesen az, melyben nem csekély számú, körűlbelűl 40 mikroszkopikus algafaj telepedik le. Leginkább a Diatomaceák és ezek közül különösen az Epithemia, Pinnularia és a Stauroneis azok, melyek itt meglehetősen szabályszerűen, gyakran roppant nagy egyedszámban élnek, a „firn”-mezőkön.
Másrészt e jeges területnek nagy darabjai némely évben olyanok, mintha vérfoltokkal volnának befestve, mit azon érdekes mikroszkopikus algának (Sphaerella nivalis) köszönnek, mely a Baffin-öbölnél a tengerig terjedő glecsernyelveket vörösre festi, és ezen éjszaki partlejtőknek a bíborsziklák elnevezést adatta. Ezen „vörös hó” mellett a „firn”-iszapban itt-ott zöld sejtcsoportok is akadnak, melyek kétségkívül szintén algák, csakhogy itt nem fejlődhettek ki teljesen.
Egy másik lelőhely, melyen a jégsivatagok régiójában sajátságos növényélet észlelhető, az olvadó vizekből származó ereik és a „firn”-mezők közelében levő hideg források. A jéghasadásokból csörgedező vízben, melynek hőmérséklete rendesen csak néhány tized-fokot mutat a fagypont fölűl, himbálódzik a sötét kőzethez tapadva egy smaragdzöld Prasiola és néhány szennyesbarna Oscillaria, közönségesen telerakva mikroszkópikus Diatomaceákkal, melyek között egy alak, az Epithemia, a leggyakoribb. Így az Alpesek legmagasabb fekvésű csermelyeinek az ágyait is, melyek a Stubeni glecsertömbben a Plerchner-gerincz délnyugoti oldalán majdnem 3000 méter tenger fölötti magasságban a palakőzetből fakadnak, szintén ez az alga tölti be.
Végre még megemlítendők a „firn”- és jégmezőkből itt-ott kiemelkedő meredek lejtős sziklaszirtek, melyek még 3000 és 3800 méter magasságig is zuzmókból álló kéreggel vonvák be. Egy Gyrophorán kivűl a Biatorina- és Amphiloma-fajok és különösen a Lecidea geographica az, mely itt nagyon jelentéktelen kezdetekben sárga, barna és feketés foltokként telepszik le a kősziklára.
Ott, hol az alpin flóra-területén terjedelmes fűszőnyegek fejlődtek ki, ezek részint legelőknek, részint réteknek használtatnak s mezőgazdasági szempontból ezen flóra-terület kizárólag egy fűterület jelentőségével bír. De, miután az évnek közel háromnegyedén át tartó tél miatt állandó emberi telepedés nem lehetséges: a fűterület nomádszerűleg használtatik fel. Itt ősidők óta nagyon sajátságos „Alm-gazdaság” év alatt ismeretes gazdasági üzlet fejlődött ki, melynek főbecse épen abban áll, hogy a jószág csak a rövid nyáron legelvén az alpin fűtakarókon, a fű a legkényelmesebb és legczélszerűbb módon értékesíthető. A magas hegységek felső régióiban nem lévén meg a nyári „alm-gazdaság” űzésére szükséges fa, a gazdasági építkezések rendesen a törpefenyő erdőkben, vagy a balti flóra-területhez tartozó szálerdők legfelsőbb szegélyének védelme alatt találhatók, és elmondható, hogy a nyár derekán lakott „alm”-kunyhók két harmada egyenesen arra a határvonalra esik, mely az alpin flórát a baltitól elválasztja.
Hol a fűszőnyegek egyenletesen menedékes lejtőket hézag nélkűl vonnak be, melyek bármi okból legeltetésre nem használhatók, ott azok is rétek gyanánt szolgálnak, nagyra becsűlt, üde, illatos szénájokat, mivel nyáron csak nagy nehezen szállítható a völgybe, télre hatalmas boglyákba, vagy fa-tuskókból épűlt pajtákba rakják össze, s a mint a tél beáll, a hegyi szénát a mély hóból kiássák és a völgybe meredek, gyakran veszélyes útakon, e czélra készített mesterséges csúsztatókon szállítják le.
