Az osztrák–magyar monarchia növényvilágának történelme.
Az osztrák–magyar monarchia növényvilágának történelme.
Habár az osztrák-magyar monarchiában kifejlődött négy flóra jelenlegi határai és összetétele első sorban a hő és nedvesség jelenlegi elosztásától függnek: a jelenlegi flórák fejlődésére az előbbi korszakok növényzetének állapotai is igen nagy befolyással voltak. Az idők folyamán valahol végbement lassú klimaváltozások nem maradhattak hatás nélkül az illető vidék növényvilágára, a szomszédos flórák összes tagjainak határai szükségképen nem tolódhattak el, mert a növények jó része ezen tekintetben meglehetősen ellenálló és tetemes klimai eltéréseket megbír; de a flóra más alkotó elemei a klimának még legcsekélyebb változásai iránt is érzékenyek, és ilyen fajok határai igen könnyen eshettek át a legkülönfélébb eltolódásokon. Miután az, a mi az egyik flóra ilyenféle kényesebb fajaira kedvezőtlen, a szomszéd flóra tagjaira nézve közönségesen hasznos: a legtöbb esetben olyformán tolódik el a két flóra határa, hogy az egyik flóra kényesebb alkotó elemei a kedvezőtlenné vált klima következtében visszavonúlnak és helyüket a szomszéd flóra azon elemei foglalják el, melyeknek épen a megváltozott klima különösen kedvez. Síkföldi országokban és egyáltalában mindenütt, hol a viszonyok nagy területeken igen egyformák, ilyen klimai változások által föltételezett visszavonúlás, kiszorítás vagy pótlás lépésenként és egyenletesen mutatkozik. Nem így azon hegyvidékeken, hol szűk területen a hőmérsékletnek, világításnak és nedvességnek igen szembeötlő különbségei észlelhetők. Ha példáúl bizonyos növényfajoknak egyik csoportja a hidegebb telek beálltával egy flóra-terület legtöbb pontján megfagy és a tőlök elhagyott földet nem sokára a szomszédos flóra-területének azon előrenyomúló növényfajai népesítik be, melyek kár nélkűl bírják el a szigorú telet: akkor mégis mindig akadnak ilyen hegyes vidékeken egyes, különösen kedvező fekvésű pontok, hol ez nem következik be, és a hol ama kényesebb növényalakok mint kicsiny, visszamaradó gyarmatok fenntarthatják magukat. Sőt az is megesik, hogy valamely előre nyomúló flóra fajai nagy területeket átugranak és a szomszéd flórában reájuk nézve különösen kedvező egyes pontokra telepednek le, noha ez nagy ritkán történik. Hogy a kettő közűl melyik történt, abból kutatható ki, hogy az első esetben rendesen fajok egész csoportjai, melyeknek a klima iránt ugyanazon követeléseik vannak és már nagyon nagy idők óta összeköttetésekké szövetkezve, ugyanazon a földdarabon laktak, a félreeső helyeken visszamaradtak és az újonnan meghonosodott flóra közepette is társas összeköttetésben tartották fenn magukat; míg az utóbbi esetben csak egyes fajok, telepednek le előőrsökként, mivel egész fajcsoportok letelepedése, illetőleg több különféle kirajzó fajok összetalálkozása egy szűkre szorított, nagyon messzire félreeső helyen egy más flóra közepette, tekintettel az elterjedési eszközökre és előzményekre, nem valószínű.
Ilyenféle növénycsoportokat, melyek egy flóra elvonúlása után egyes, reájuk nézve különösen kedvező pontokon visszamaradnak s az új telepedők előnyomúlásának ellenállván, magukat kis gyarmatokban tartják fenn, erratikus sziklákkal lehet összehasonlítani, mi ha jogosúlt, akkor szabad ilyféle hátramaradt növénygyarmatokból a flóra előbbi állapotaira is következtetni, sőt tovább menve, régmúlt idők klimai viszonyaira nézve is lehet következtetéseket vonni.
Ha a négy különböző flóra-területben azon egyes helyeket, ahol oly növénygyarmatok lelhetők, melyek elébbi lakosok maradványainak tekintendők, összeállítjuk: azon következtetésre jutunk, hogy azon flóra, mely most alpinnak neveztetik, valaha sokkal jobban el volt terjedve. Nemcsak a balti, hanem a pontusi flóra-terület legtöbb flóra-vidékén, mint példáúl a Quarnero éjszaki részében az alsó Karsztfokokon, sőt még a dák és podoliai flóra-vidékeken is találhatók elszórtan alpin növények és növénycsoportok, melyekről nem tehető föl, hogy csak később származtak át a pontusi növényvilágba.
Összefüggésbe hozták ezen előjöveteleket a jégkorszakkal és azon föltevést állították föl, hogy ebben az időben a glecserektől és hótól nem állandóan borított föld nagyobb részt alpin növényekkel volt benépesítve, melyek azután a jégkorszak vége felé a jeges fedéltől megszabadúlt hegymagaslatokra vonúltak vissza lassankint, a mikor is az alsóbb régiók egyes pontjain az utánuk nyomúló flóra közepette alpin növények gyarmatai tartották fenn magukat.
A balti flóra-birodalom közepette azonban pontusi növényekre is akadhatni, melyeknek elterjedési eszközei és társas előjövetele csak kevés helyen félre eső völgyzugokban, vagy egy mai közlekedési útaktól messze eső magános napsütötte hegyoldalon való előfordúlása kizárja azon föltevést, hogy csak később, miután a balti flóra azt már birtokába vette, jutottak volna ezen helyre. Így Laibachtól nyugotra két magános hegycsúcson a különben még csak a Balkán félszigeten honos Daphne Blagayana található a szintoly figyelemre méltó Potentilla carniolicával hangák közt nyír- és fenyőerdők közelében; Tirol felső Vintschgau-jában keleti Astragalus-fajok és a pontusi flóra más típusai lepnek meg bennünket, s nem kevésbbé a Solstein-lánczolat alján a napos nagelflue-sziklákon Innsbruck mellett előjövő Ostrya; Alsó-Ausztriában a fehér fenyőerdőkkel és hangával benőtt magaslatokon Hollenberg és Göttweig mellett egyes kisebb helyeken az élesmosófű-mezők szálai lengnek és keleti alacsony üröm-fajok burjánzanak; sőt még az Elbe völgyében Csehország éjszak-nyugoti sarkában is találhatók pontusi növények gyarmatai háromszáz kilométernyi távolban azon vidékektől, melyek most a pontusi és balti flóra határát képezik.
Több, délről az Alpesekbe benyúló völgyben a balti flóra területén mediterrán növények gyarmatai is akadnak; így példáúl több moh, haraszt, fű és más növény elszigetelten fordúl elő a meleg porphyr-sziklákon Bozen mellett Tirolban, melyeket csak egy szélességi fokkal alább dél felé találhatni ismét.
Ezen jelenségek alapján szabad azt következtetnünk, hogy kellett lenni oly kornak, melyben a pontusi és mediterrán flóra sokkal tovább terjedt nyugot felé, mint ma. Természetesen a jégkorszak előtt ez nem lehetett, mert a jégkorszak klimai állapotainak hatása alatt – ha az talán sokkal kevésbbé volt is rideg, mint gyakran képzelik, – a nagy nyári meleget kivánó pontusi és mediterrán növényeknek még a viszonylag legkedvezőbb pontokon is tönkre kellett volna menniök. Azon föltevést kell tehát elfogadni, hogy a pontusi és mediterran növények léptenkénti tömeges bevándorlása Tirolig és Csehországig csak a jégkorszak után történt, még pedig sokkal nagyobb nyári hőmérséklet klimájának hatása alatt, mint a milyen jelenleg jut ezen területek növényeinek. Ezen igen meleg nyarak korszakát azután olyan korszak követte hűvösebb, nedves nyarakkal, melyben a balti flóra előrehatolása s a fekete és földközi tengermelléki flórának kelet és dél felé való visszavonúlása s egyszersmind a magas hegységekben a magas törzsű fák felső határának leszállása és az alpin flórának lefelé indúlása történt, a mikor is a négy flórának jelenleg észlelhető és föntebb körűlményesen leírt határai képződtek.
Nem hiányoznak oly jelenségek sem, melyek a mellett szólanak, hogy legújabban a keleti növényalakok ismét nyugat felé nyomúlnak előre. Több növény, tudniillik, egynehány évtíz óta lassanként a Balkán-szigetről Magyarországon át Bécsig, sőt azon túl a balti flóra területébe is elvándorolt, egyelőre ugyan csak a nagy közlekedési útak mentén és az emberek és állatok önkéntelen segítségével.
Most még bajos volna azt megmondani, hogy ezen jelenség új határeltolást jelent-e; de akaratlanúl is arra emlékeztet, hogy néhány évtíz óta, a Keleti-Alpeseken minden glecser ismét visszavonúlásban van, és nem lehetetlen, hogy mind a két jelenségnek ugyanazon ok képezi alapját, hogy tudniillik a kelet százazföldi klimája ismét nyugot felé, tágabb körökre kezdi kiterjeszteni hatását. De az az egy ezen jelenségek szerint kétségtelen, hogy a flóra-területek határai, a mint jelenleg mutatkoznak, nem mindig tartották meg helyzetöket és irányukat s jövőre nézve szintoly kevéssé tekinthetők véglegeseknek és el nem tolhatóknak.
De, miként a növények összeségének, melyet egy szóval flórának nevezünk, szintúgy minden egyes növényfajnak megvan a maga történelme. Nagyon érdekes látni, mint tűnnek elő időnként a négy flóra mindenikében bizonyos fajok, mint szorítnak ki más fajokat s végre mint tűnhetnek el ismét a színtérről a nélkűl, hogy ezen tüneményt mindig biztonsággal a klima változásaiból, a talaj átalakúlásaiból, vagy emberi közrehatásból lehetne kimagyarázni. Növényfajok, melyek a Bécsi-medenczében még a múlt században a legelterjedtebbek közé tartoztak, mint példáúl a Chrysanthemum segetum, onnan már nyomtalanúl eltűntek, míg ugyanazon a helyen más, csak ezen század folytán feltűnt fajok lépten-nyomon találhatók. Hasonló tény az osztrák-magyar monarchia más részeiből is ösmeretes, és kétséget sem szenved, hogy egy flóra-birodalom határain belűl is egyes növényfajok lakhelyei eltolódhatnak, sőt egyes flóra-vidékek határai is megváltozhatnak ily módon.
A balti és pontusi flórára nézve legalább, melyek szakadatlan vonalban nagy országrészeket népesítenek be és birodalmukban egyes fajok terjeszkedési törekvéseinek és léptenkénti vándorlásainak tág tér nyílik, feltétlenül állítható.
Az alpin flóra ellenben, mely nem összefüggő nagy területet, hanem csak a magas hegyek elszigetelt magaslatait lakja, mint megannyi szigeteket, jelenleg bizonyos tekintetben állandó. Legalább nincs egyetlen egy eset sem, mely szerint a jelen korban fajok egyik területből más szomszéd alpin sziget területére átköltöztek vagy átvándoroltak volna, és azért arról szó sem lehet, hogy egyes alpin fajok lakhelyeinek számos határvonalai, melyeket előbb az alpin flóra tárgyalásánál méltattunk, csak újabb időben képződtek volna, sőt ezekről föl kell tenni, hogy mind még azon időből származnak, mikor az alpin flóra, miként ma a balti és pontusi, nagy egybefüggő területeket népesített be.
Csak az a feltevés, hogy az alpin flóra e határai már a jégkorszakban megvoltak, magyarázza meg, hogy a novi flóra-vidék flórája a kárpáti flóra-vidékhez a legjobban hasonlít, hogy a sudeti szigetcsoport viszonylag az arktikus flórával egyezik meg leginkább, s a többi, mely tényeket már említettük. De ez azon feltevésre is vezet, hogy a jégkorszak végével a mai osztrák-magyar monarchia határain belűl már különféle éghajlatok valának.
Nagyon kevés a támaszpont arra, hogy a most élő növények történelmét a jégkorszakon túl is követni lehessen. Némi valószínűséggel feltehető, hogy a jégkorszak klimai hatása alatt nem pusztúlt el az előbbi korszakok minden növényfaja. Hiszen még jelenleg is vannak növényfajok, példáúl a Globularia cordifolia és Aethionema saxatile, melyek az alpin régió klimáját épen oly jól megbírják, mint a Quarnero tengerpartjáét, és ha ma egy új jégkoszak állana be, ezen növények bizonyosan nem pusztúlnának el, hanem az újonnan képződő flóra alkotó részeivé válnának. A most élő messzire elterjedt fajok jó része tehát ama területen, hol most is otthonos, vagy ahhoz igen közel élhetett a jégkorszak előtt, és talán nem téves az a föltevés, hogy az osztrák-magyar monarchiának több, az éghajlati differentiák iránt nem nagyon érzékeny, jelenleg a szomszéd flórák közűl is csak a balti vagy pontusi flórában és annak csak egyetlen helyén tenyésző endemikus faja, mint példáúl a híres Wulfenia carinthiaca, már a jégkorszakot is végig élte.
Nymphaea thermalis a Püspök-fürdő hévizében Nagy-Várad mellett,
Wisinger-Florian Olgától.
Azon fajok ellenben, melyek magvaik megérlelésére igen meleg nyarat követelnek, mint már említettük, a jégkorszak éghajlati viszonyai közt nem élhettek meg és vagy kivándoroltak az illető területről, melyen a rideg éghajlat érvényesűlt, vagy tönkre mentek. Egyetlen kivételt képez talán ama sajátságos vízi rózsa, mely a Nagy-Váradtól délre fakadó meleg forrásokban buján tenyészik, a botanikusoktól a Nymphaea thermalis nevet nyerte és a subtropikus Afrikában tenyésző Nymphaea Lotossal legközelebb rokon. E növény csak oly egyenletesen langyos vízben élhet meg, mint a milyen az említett hévforrás víze (30–40 °C); mert az osztrák-magyar monarchia legdélibb és legmelegebb részei pocsolyáinak, tavainak, forrásainak és patakjainak a hőmérséklete sem elegendő most már arra, hogy e növény azokban virágozzék és gyümölcsöket hozzon. És ép azért nem merész az a föltevés, hogy ezen vizi rózsa régi idők maradványa, s hogy akkor még, a mikor a magyar medencze éghajlata igen hasonló volt ahhoz, mely most Alsó-Egyiptomban uralkodik, Magyarország vizeiben sokfelé el volt terjedve; de később a megcsökkent hőmérséklet hatása alatt lassanként kipusztúlt és csak Nagy-Várad mellett a Pecze meleg vizében talált utolsó menedéket, hol a jégkorszak klimáját kár nélkűl elviselhette.
Ha ekként nem hiányoznak is támaszpontok, melyek segítségével egyes, most élő fajok és jégkorszakot megelőző korszakra vezethetők vissza, ez még távolról sem elégséges arra, hogy azon növényzetről, mely akkor a mai osztrák-magyar monarchia területét díszítette, instructiv képet lehessen alkotni.
Itt a geologia lép jogaiba, mely az ős idők növény- és állatvilágát fossil maradványok alapján varázsolja elénk és azon a földön, melyre most sötét fenyők vetik árnyékaikat, Pálma-erdőket és Calamites-lugasokat támaszt fel.
