Balti flóra.
Balti flóra.
A balti flóra Közép-Európa legnagyobb részére kiterjed; éjszak felé az arktikus, dél felé az atlanti, mediterran és pontusi flórákkal határos. A Balti-tenger partjaitól Skandinavia és európai Közép-Oroszország legnagyobb részén, Németországon, az osztrák-magyar monarchia nyugoti és éjszaki országain végig terjed. Magasabb hegységek vidékén a balti flóra területét az alpin flóra szigetei szakítják meg. Leszámítva ezen közbeékelt szigeteket, az osztrák-magyar monarchiának mindazon területe, melynek folyói a Német- és Balti-tengerbe ömlenek, ehhez a flórához tartozik; sőt az a tetemes földdarab is, mely a nagy európai fővízválasztón már innen fekszik, tudniillik a Duna, a Dnyeszter és az Adriai tengerbe szakadó folyók területének egy része, még szintén a balti flóra-birodalomba esik.
A balti és földközi tengeri flóra-terület határa, mint már említettük, Ausztria nyugoti határán az Idro-tó partján fekvő Lodrontól a Karszt magas hegyhátáig az Alpesek déli karimáján húzódik el, de a Sarca, az Ecs és az Adriába ömlő többi folyók völgyeiben több helytt hátrább szorúl és éjszak felé beöblösödik. A Karszton a balti flóra a pontusival találkozik s onnan kezdve a két flóra határa főleg a talaj idomzatától származó többszörös görbülettel a stíriai magasabb hegylánczok keleti szélét megkerűlve, Sopronmegyébe, majd pedig a Rozália-hegységet éjszak felé körűlövezve, a bécsi medenczébe nyúlik át azon hegyekre, melyek a medenczét a nyugoti oldalon szegélyezik s odább olyan vonalban halad tova, mely a Kahlenbergtől tágas ívben a wolkersdorfi magaslatokon át, Pozsony mellett a dévényi Nagytetőig (Kogel) húzódik. Innen a határ a már említett módon a Kárpátok déli oldalán Máramarosba vonúl, ott egy Erdély keleti és déli hegységeit magába foglaló hosszú hurokalakú kiöblösödést alkot és végre az éjszaki irányt megtartva, keleti Galiczián át Brodyn túl orosz határra ér.
A fent említett hurok homorú oldala elé fektetve, mely az erdélyi Kárpátokat le a Hátszegi hegységig és a Retyezátig foglalja magába, sziget-alakúan a pontusi flóra területébe ékelve tűnnek még elő a balti flóra kicsiny kerületei a Hargita-, Bihar-, Ruszka-hegységben és a Krassó-Szörénymegyei Kárpátokban. Szintúgy a horvát Karszt-fennsíkon dél-keletre a balti flórának az Ivanscsicza hegységig előre nyomuló határától egész raj apró balti sziget található a pontusí flóra közepette; így nevezetesen a karnioliai Schneebergen, a Kapellán és Pljesevicán, a déli Velebiten és a Dinarán.
Az alpin flórától a balti flórát magas törzsű tűlevelűfák felső határa választja el.
A balti flóra növényeinek téli nyugalma a legzordonabb helyeken nyolcz, a legenyhébbeken négy és a legtöbb helyen öt hónapnál tovább tart. A tavaszi nedvnek a fás növények törzsében való felszállása, a legtöbb fának és cserjének rügyfeslése és a mezők zöldülése által jelzett kezdete a tenyésző-időnek kedvező fekvésű pontokon és kedvező években márczius hó második felében, kedvezőtlen körülmények közt május hó második felében áll be. A talaj ilyenkor a téli hó olvadó vizétől dúsan át van ázva. A növényzet fejlődése kezdetben csak lassan indúl meg, a változékony ápril hóban és május hó első felében koronkénti hőmérsék-depressiók miatt igen késleltetik, de azután egyenletesebben és valamivel gyorsabban folyik tovább. Különösen kedvező hatása van itt azon körűlménynek, hogy nyáron a legmagasabb hőmérsékletek a legdúsabb esőzésekkel esnek össze. Augusztustól kezdve az esőmennyiség ugyan apránként csökken, de mégis mindig esik annyi, hogy a talaj nedvessége és a hőmérséklet között aránytalanság nem áll elő, minek következtében a balti flóra-területben a növényeknél szárazság okozta nyári nyugalom nem állhat be. A rétek az egész nyáron és őszön át zölden maradnak és a márczius kikeleti hóvirágait szakadatlan sora követi a virágoknak egészen a zászpa kikericsig, mely szeptember havában vagy október kezdetén díszíti a takarókat. Október közepén rendszerint már derek és fagyok járnak, s a lomboknak ez időbeli színehagyása és lehullása már a téli nyugalom kezdetét jelzi.
A meleg, mely a balti flóra növényeinek tenyésző idejük alatt a fentebb kijelölt területeken kijut, teljesen elég arra, hogy még a legzordonabb helyeken is hatalmas, magas törzsű fák is befejezhessék évi munkájukat, a miért itt a társasan növő magas törzsű fák főszerepet is játszanak. A nyár kedvező nedvességi viszonyai folytán a szakadatlan nedvességet kivánó hanga is buján fejlődhetik és a fűgyepecske is zölden maradhat. Ezért a balti flóra ismertető jelei a magastörzsű fákból álló erdők, a hangabozót, a zöld rétek és a fűtakarók. Ellenben hiányoznak itt az örökzöld tölgyek, a Myrtus, a babér, az oleander és számos más örökzöld lombos fa, valamint sok egy éves fű és más növények s általában azok, melyek fagyok által meg nem szakított nyolcz hónapi tenyésző-időt és a nyár közepén igen magas hőmérsékletet kivánnak gyümölcseik megérlelésére, vagy olyanok, melyeknek szervezete télen sem bír el nagyobb hóterhet. Hiányoznak végűl mindazon fajok, melyeket már kevés meleg is fölkelt ugyan téli nyugalmukból, de természetök szerint vegetatív működésük kezdetén naponként legalább 15–16 órai világossági ingert követelvén, a balti terület késő tavaszán naponkénti 12–13 óráig tartó világosság mellett normális módon ki nem fejlődhetnek.
A balti flórának 5–6000 fajából körűlbelűl kétharmad a sporás, s egyharmad a magot termő növény. Az utóbbiak közűl 10 százalék fás növényekre, 5 százalék örökzöld növényekre, 70 százalék évelő és 30 százalék egy- és kétéves fajokra esik. Compositákon és füveken kivűl a sások, a beczős növények és a pillangós virágúak a fajokban leggazdagabb családok közé tartoznak. A sások, fűzek, hölgyomálok, rózsák és szedrek a fajokban leggazdagabb nemek; a földközi és pontusi flórával ellentétben itt az Abies-, Lycopodium-, Blechnum-, Nardus-, Calluna-, Pirola-, Vaccinium- s Arnicanemek emelendők ki, mint különösen jellemzők.
A növényszövetkezetek száma fölötte nagy. Ezek közűl több, különösen a lombos erdő néhány alakja a szomszéd flórákban szintén megtalálható; a balti területnek azonban kizárólagos sajátjai a következők:
Vörös-jegenyefenyő-erdő a Sudetekben.
Mařak Gyulától
Elsőben is a vörös-jegenyefenyő-erdő, melynek alját, ha fái sűrűn állanak, korpafűvel vegyés Hypnumok, madársóskák és harasztok vastagon duzzadozó rétegei, ha pedig a törzsek ritkásan állanak, még sűrű áfonyabozótok is borítják; azután a fehérfenyő-erdő, melynek legislegalján mohokból és zuzmókból, medveszőlőből, kerek télizöldből és lehullott elkorhadt tűlevelekből álló szőnyeg, a felett pedig rekettyéből, hangából, repcsényből és borókából álló bozót található. Az osztrák-magyar monarchia határain belűl az Alpesekre és Kárpátokra szorítkozik a „czirbolya-erdő”. Ez valamennyi tűlevelű erdők közűl legdúsabb aljfával ott emelkedik, hol eredetisége még meg van óva; több rétegből áll, t. i. a Hypnumokból szőtt, a talajt közvetlen bevonó lepelre mindjárt áfonyákból álló bozót helyezkedik el, melyre magasabb rétegként zöld égerfából vagy alacsony nyírfákból álló bokrok következnek, ezek fölött csekély hézaggal a hosszú, halvány Usneákkal teleaggatott czirbolyák tárják szét koronáikat. A komor czirbolya-erdővel ellentétben, mely gazdag aljfája miatt majdnem áthatolhatatlan, a vörösfernyő-erdő világos, aljfa nélkűli ligetként tűnik fel, és a gyéren árnyékolt téren, mely fölött a vén vörösfenyő-törzsek emelkednek, fűgyepecske keletkezett, mely réthez hasonlít s némely hegyes vidékeken csakugyan rét gyanánt értékesíttetik. – Ezen tűlevelűfa-erdők vagy tisztán a maguk fajtájából valók, vagy elegyerdők, mely utóbbi esetben azután az erdőtalaj növényzetében minden lehetséges közbenső alap és átmenet előfordúl. Lombos fa is gyakran vegyül a tűlevelű fák közé, különösen az alsóbb, melegebb fekvésekben, hol még bükk, gyertyán, rezgőnyárfa és tölgy is tenyészik. A fehérfenyő-állományokban különösen gyakori a nyírfa is; sőt az ilyen erdők olykor minden észrevehető határ nélkül nyírfa-erdőcskékbe mennek át, melyeknek világos alján itt-ott boróka- és hangabozótok közt rendesen sovány gyepes helyek is vannak. A boróka, mely ez idő szerint csak még mint cserje található, mint fa pedig fölöttébb ritkán, túlnyomólag aljfát alkot, néha azonban önállóan, magas törzsű fák koronáitól el nem akartan is meg-megjelen, a mikor is bokrai sűrű állományokba tömörűlnek. Ezen boróka-bokrozat gyakran igen bozontos, mivel az általa borított területeket legelő állatok s különösen kecskék járják, melyek azután az egyes bokorcsoportokat össze-vissza rágták. A Pienineken és Alpeseken – a mennyire ezek a balti flórához tartoznak – helyenként a nehézszagú boróka- (Sabina) bokor is fejlődött. A Juniperus Sabina egy boróka-faj, mely a törpe fenyő módjára a sziklás meredekeket lepi el és rendesen oly sűrűn nő, hogy majdnem minden más növényzetet elnyom. Ily tömör csoportokban fordúl elő példáúl a Brenner közelében a Schmirner-völgy torkolatánál, továbbá az Oetz-völgyben, a Pfossen-völgyben és a felső Inn-völgyben Landeck és Finsterminz között, a völgyek alját mindenütt elárasztván azzal a kellemetlen szaggal, mely tömörpikkelyű sötét ágaiból származik. – A balti flóra több flóra-vidékére nézve igen fontos a zöld égerbokor. Ez majdnem kizárólag ama tőről szétágazó, sűrű, zöld égercserjékből áll, melyeknek tömött sarj-hatásaik mellett csak nyáron zöld kórók, magas növésű fűvek, gyöngéd levelű harasztok bújhatnak föl dús lombozatukkal és száraikkal az összekúszált ágazat nyílásai között. A balti flóra-terület egyes helyein, nevezetesen a homokban és görgetegben szürke fűzfa-bokrok is telepednek le, mely hatalmas fűzcserjék mind koronájuknak sajátságosan gömbölyödött alkotása, mint a rozmaringra emlékeztető szürkezöld fénytelen lombozata által, a folyópartok többi fűzbokraitól szembeszökőleg eltérnek.
Rétség Salzburg mellett,
Schaeffer Ágosttól.
Egy másik igen jellemző szövetkezet a folyók mentén és a hegyi völgyek homokos lejtőin a Hippophaë-bozót; áll ez berzedt, vörösbogyós és ezüstszürke levelű Hippophaë-ból, fiatal nyárfákból, mandola-fűzből, német átánfából és több oly Calamagrostis fajból, melyeknek könnyű szőrös magjai a szél által a szabad fövényre vitetve, ott lehullnak, gyorsan kicsiráznak és a legelső növényzetet képezik.
A bozótformatiókból a bajnócza-bozót a balti flóra egynehány vidékét ugyan nagyon jellemzi, de mégis mindenütt csak csekély tért foglal el. Ebben első szerepet játszanak a fűzlevelű és szillevelű bajnóczák; mind a kettő félcserje, melyek a nyár derekán pompázó virágaikkal kecsés látványt nyújtanak ugyan, de őszszel lombjukat elveszítvén, levéltelen seprőikkel bizony nem igen válnak a vidéknek díszére. A hanga-bozót ellenben igen sokféleképen van kifejlődve. A benne uralkodó félcserjék többnyire örökzöldek és túlnyomóan az Ericaceák és Vaccinieákhoz tartoznak. A tömeges fejlődésre nézve az őszszel virágzó hanga áll legelől. Uralkodó növény lévén, nemcsak a lapályokon a homokos síkok és dombhullámok tág tereit, hanem a gránit- és palahegységek napos hátait és lejtőit is bevonja, sőt a világos tűlevelű erdőkbe és a nyíresekbe is benyúlik; másutt meg az ingoványok fekete turfatalaját födi be elannyira, hogy a balti flórának bízvást egyik legelterjedtebb, legfontosabb és legjellemzőbb növényeűl vehető. A tavaszszal virágzó, tőalakú levelekkel és szép vörös virágbugákkal ékes hanga szintén nagyon el van terjedve, és különösen az előhavasokon a széles hegyoldalakat a legtömöttebben borítja el. Ellenben a mocsári rozsda-bura és a csinos Bruckenthalia bozótja csak egyes tájakra és ott is szűk térre szorítkoznak. A Calluna, a kukujsza, a vörös áfonya, a rekettye-bozót, valamint a szederj-sövények ritkán alkotnak önálló formatiókat és csak a magas és bokros erdők alsó rétegeiként jelennek meg, vagy pagonyszerűen vegyűlnek a hanga közé. Különben a hanga-bozót, kivált a homokos talajból nem közvetetlenűl búvik elő, hanem a talajnak e czélra előbb elő kell készíttetnie, mi az éjszaki tájakon egy mezőformatio által történik, mely leghelyesebben homok-hanga-mező-nek nevezhető. A laza homok első behintéseként elszórt gyepekben előbúvó Corynephorus canescens, a tózöld Koeleria és a homoksás mellett csakhamar kicsiny, egyéves, igénytelen növények egész sora tűnik föl, melyekhez később az Armeria, a homoki bóka, a homoki szegfű, a keskenylevelű démutka, a nyíltvirágú kökörcsin sorakozik, melyek mind sűrűbben-sűrűbben csoportosúlván együvé, a homokot végre majdnem egészen befedik és megkötik, elkorhadó maradványaikkal televényessé teszik, és lassanként úgy előkészítik, hogy végre ott a hanga és rekettye alkalmas hajlékot talál.
A növény-takarók közül különösen megemlítendő a hajszál-magár-takaró, mely, mint az őszi hanga-bozót, csak olyan talajon fejlődik ki, melyet már más nemzedékek televényfölddel elláttak és előkészítettek, s gyakran ezen bozótokkal kombinálva is található. Alapszövetjük mindig a hajszál-magár gyepeiből áll, mely közé aránylag csak kevés más faj fonódik. Leggyakrabban vegyül bele a palást-fű, a szépen virágzó tavaszi kökörcsin és a falusi nép hírneves gyógynövénye, az Arnica, melynek aranysárga nagy csillagai a takaró haloványzöld alapszínétől nagyon élénken elütnek. A hajszál-magár néha ingoványos talajon is meghonosúl, de akkor mindig csak alárendelt szerepet játszik, mert ilyen helyeken sások és mohok képezik a főelemet. Az ingoványok növényszövetkezetei a szerint, a mint bennök sások vagy tőzegmohok az uralkodók, lehetnek gyep- vagy magas-ingoványok. Amazok ismét alárendelt alakok egész soraira tagoldónak, a melyek azonban más flóra-területeken is elterjedvén, nem sajátos jellegzői a balti flórának; csak azon egyetlen gyep-ingoványról állítható ez, mely az osztrák-magyar monarchia határain belűl különösen az éjszak-nyugoti flóra-vidékeken van kifejlődve. Fő alkatelemét képezik ezen balti gyep-ingoványoknak az apró sások, kákák és szittyók egész sokasága, melyeket barnazöld moh kapcsol össze és von be; e szövetbe különösen jellemző fajokként a mocsári csillaghúr, a pej lóhere, a gyapjas szaka és a közönséges Pedicularis szövődnek be. Hol ezen rét-ingoványokból források fakadnak, a Montia fontinalis zöld párnái emelkednek és a Swertia egyes példányai tolják fel ott sötét ibolyaszínű virágfüzéreiket, az ingoványt labyrinthusszerűen szeldelő kis erekben pedig a Calla palustris és a fejes Lysimachia terjednek a fekete talajon. A magas-ingoványok összetétele igen állandó. Alapjukat mindig halvány tőzegmohok képezik és az ezen szivacsszerű átázott mohokból szőtt szőnyeget alacsony, fás, vékony szárú növények, ú. m. a Vaccinium Oxycoccus és az Andromeda polifolia, a hamvas áfonya alacsony bokrozata, a Scheuchzeria, Trientalis és Drosera és a hüvelyes gyapú párnaalakú gyepei fonják keresztűl-kasúl. Gyakran hanga-bozót, hajszál-magár-takarók és magas ingoványok szorosan határosak egymással, és ekkor az egyik szomszédszövetkezet alkotórészei a másikéival összeelegyednek. Nem ritkán kisebb álló vizek, pocsolyák, mocsárkák, tócsák szakítják félbe, és a nyári sekély vízállás idején kiszáradt tócsák partjain számtalan igen picziny, rövid életű növény telepedik le, melyekből különösen gyakran ismétlődő alakok a Litorella lacustris, az Illecebrum verticillatum, a Lindernia, a Limosella és még számos alacsony káka, szittyó és sás említendők.
A balti flórában kizárólag sajátos, imént fölsorolt növényszövetkezeteken kivűl még több is fordúl elő, melyek messze vidékekre terjedvén, ezek tájképére nézve semmi esetre sem csékély jelentőségűek, növény-földrajzi tekintetben pedig annyiban bírhatnak érdekkel, a mennyiben a flóra-területnek régiókra való beosztása az ő jelenlétükre vagy hiányzásukra van alapítva, de melyek a szomszéd pontusi-, sőt a mediterran-flóra területben is előfordúlván, ezek jellemzéséhez csak másodsorban járulnak. Ide tartoznak mindenek előtt a tiszta és elegyes tölgyerdők, melyekben a túlnyomóan nyáron-zöld tölgyek, nevezetesen a kocsányos és kocsánytalan tölgy mellett a gyertyánfa, a jókori és fodor jávor, a vad körte-; alma- és cseresznye-fák meg számos húsos gyümölcsű cserje tarka egyvelegben lépnek föl, azután a bükkfa és a fehér jegenyefenyő erdők, melyek majd kizárólag, majd oly módon kombinálva jönnek elő, hogy a fehér jegenyefenyő csúpjai magasabbak levén a bükkökénél, ezeknek nyáron-zöld koronái fölött örökzöld ernyőt képeznek; továbbá a folyók mentén az enyves éger, a hamvas éger, a fekete és fehér nyárfa, szil és magas törzsű fűzekből álló ligetek és nádból álló terjedelmes állományok, a hegyi-takarók a főszerepű hegyi sással és számos sás- és kóró-mezőkkel, melyek különösen az Alpesek éjszaki széleinek lapályain, ligetekkel és kis fenyvesekkel szomszédosan igen jól ki vannak fejlődve, mint a mellékelt kép mutatja.
Mindezen növényszövetkezetek elosztása és elterjedése szerint, a balti flóra területe az osztrák-magyar monarchia határain belűl hat flóra-vidékre tagolódik, melyek közűl a két éjszaki növényzeti jellegében leginkább egyezik a Balti-tengerhez közvetlen csatlakozó vidékkel, míg a két déli legtávolabb esik a Balti-tengertől, úgy flórája is a legnagyobb mértékben elüt a balti flóra többi flóra-vidékeitől.
Fekete-hunyorok a Semmeringen.
Wisinger-Florian Olgától
Legmesszebbre nyomúl előre dél-kelet felé a dák flóra-vidék, mely Erdély keleti és déli hegységeit, úgy mint a Hargita, Ruszka és Bihar szigeteit foglalja magában. A fehérfenyő erdők itt egészen háttérbe szorúlnak, a magas-ingoványok és az őszi hanga bozótja is csak szórványosan találhatók; ellenben előtérbe lépnek terjedelmes vörös jegenyefenyő erdők üres közeibe ékelve az őszi hangához physiognomiailag némileg hasonló csinos Bruckenthalia, a szillevelű bajnócza bozótja és a zöld égerfa-bokrok. E vörös jegenyefenyő erdő felső határán czirbolyákra és sziléziai fűzbokrokra is bukkanni.
A dák flóra-vidékkel majdnem egyenlő szélességben terűl el a subalpin flóra-vidék, mely az Alpesek tövében és az onnan kelet felé húzódó magasabb hegylánczokon terjeszkedve dél felé a mediterran flóra határáig, éjszak felé a Dunáig terjed. E flóra-vidéken a Bruckenthalia-állományok és a Ledum palustre, a homok-hangamező és a sziléziai fűzek bokrain kivűl a balti flóra minden növényszövetkezete előfordúl. Igaz, hogy ezek közűl több csak egyes kis területekre szorítkozik. Így a szillevelű bajnócza csak Karniólia azon részében mutatkozik, mely ugyan még a balti flórához tartozik, de már tőszomszédságában fekszik a pontusi flóra-területnek; fűzlevelű bajnóczát csak Stiria középponti Alpeseinek völgyeiben, a nehézszagú boróka (Sabina) bokrait, mint külön terjedelmes cserjéseket, csak a tiroli középponti Alpesek völgyeiben láthatni. A vörösfenyő ugyan mindenütt megvan ez egész flóra-vidéken, kiválóan azonban a középponti és déli Alpesek szép terjedelmes ligeteiben található; a czirbolya-erdők ezelőtt bizonynyal az egész subalpin flóra-vidék felső hegyvidékein nem valami ritkaság voltak, most azonban erdőpusztítások folytán csak még a középponti Alpesek néhány kerületébe húzták meg magukat; a zöld égerbokor a középponti Alpesekben a palahegységek terjedelmes lejtőit fedi, de található az éjszaki Mész-Alpeseken is nedves agyagos földön, sőt még a gneiszhegyeken is, melyek Aggstein mellett a Duna jobb partját képezik. Különösen jellemzik pedig ezen bokrok azon hegyvidéket, mely a Semmering és Grácz között a magyar síkságra ereszkedik le. A tavaszi hangabozót csak a középponti Alpesek egyes vonalain hiányzik; ellenben a déli és éjszaki Alpeseken igen elterjedt; az éjszaki Alpesek aljától az egész subalpin előrészeken át terjed, sőt egyes pontokon eléri a Duna vonalát és a felső-ausztriai Wirbelen meg Strudelen a gránit parthegyeket is elborítja. A Hippophaë és német átán formatiói is, a szürke fűzek bokros erdőcskéi és a fehér sás csoportjai a folyók partjait szegélyezik a völgyzugok legfenekétől a Duna homok- és kavics-zátonyaiig.
Azon számos növényekből, melyek csak a subalpin flóra-vidéken vannak meg és a balti flóra-terület többi részeiből hiányoznak, különösen két fűz említendő: a Salix Hegetschweileri és Salix grandifolia; amaz kis csoportokban a középponti Alpesek völgyeiben, emez jelentékeny jellemző növényként az egész hegyes vidéken el van terjedve; továbbá a fekete hunyor, mely a délkeleti Mész-Alpesekben és az éjszaki Alpesekben az Innvölgytől Kufstein mellett a Bécsi medencze déli szélén elvonúló hegyekig a tűlevelű erdők alján díszeleg; a nárczisok, melyek a hallstatti tó partjától a lunzi tóig és Mária-Zellig megszámlálhatatlan mennyiségben díszítik szagos virágaikkal a réteket; a kecses Saponaria ocymoides, mely Tirol völgyeiben a homokot és görgetegeket borítja apró szőnyegeivel, és még számos más, melyeknek felsorolása azonban ezen áttekintés keretét túllépné. – A subalpin flóra-vidékhez éjszakon a quad flóra-vidék csatlakozik. Ez a Regen és Ilz forrásvidékétől a bajor határon a felső-ausztriai Mühlviertel és az alsó-ausztriai Waldviertel fennsíkjain, Csehország legdélibb részén, Morvaországon és éjszaknyugoti Magyarországon át a Vág folyóig terjed. Ezen flóra-vidék növényzetét az éjszakról szomszédos subhercyn flóra-vidéktől vörösfenyők és zöld égerbokrok, a keletről szomszédos kárpáti flóra-vidéktől pedig a czirbolya, a Spiraea ulmifolia és chamaedryfolia W. hiánya, nemkülönben a bozótoknak a tavaszi hangából való elmaradása és számos különállóan tenyésző növények különböztetik meg. A két említett bajnócza helyét, partot szegélyező bokorként, a lassú folyású sötét patakok mentén a fűzlevelű bajnócza foglalja el; mely egyik dísze az iglaui fennsíknak, a Krems és Krapf folyók mély völgyeinek, a Moldva legfelsőbb mellékfolyói, meg a Regen és Ilznek már az osztrák határon túl fekvő részei flórájának. A kisebb növények közűl e flóra-vidék jellemző egyedeiként a Soldanella montana és háromlevelű foszlár említendők.
A kárpáti flóra-vidék a Vágvölgytől a Bukovináig terjed, és különösen a Kárpátok azon részét foglalja magában, mely a Tisza forrásvidékét széles ívben éjszak felé környezi. Növényzete a délnyugotra határos dák flóra-vidék flórájától abban különbözik, hogy a Bruckenthalia helyébe itt a tűlevelű erdőkbe ékelt őszi hanga lép. A czirbolyán, zöld-égeren, a sziléziai fűzön, a Spiraea ulmifolia-n és chamaedryfolia W.-a kivűl a vörös fenyő is, a liptó-zólyomi hegységeken a tavaszi hanga és a Pieninekben a Sahina is előfordúl. – A kárpáti flóra-vidéktől éjszakra Galiczia dombos vidékén és lapályain a sarmat s ettől nyugotra Csehország éjszaki részén és közepén át a subhercyn flóra-vidék terűl el. Mind a kettőből hiányoznak a vörösfenyők és a czirbolya-csoportok, a zöld-égerből és Juniperus Sabinából álló bokrok, valamint a bajnócza-bozótok; ellenben a fehér fenyők és a vörös jegenye fenyő-erdők, a homok hanga-mezők, az őszi hanga és mocsári rozsdabura bozótjai úgy, mint a magas-ingoványok és Nardus-takarók szépen vannak kifejlődve. A subhercyn flóra-vidéken a sziléziai fűz is előfordúl; a flóravidék délnyugoti részében pedig az Egerlandban, Karlsbad és Marienbad környékén a tavaszi hanga és ennek rendes társa, a Polygala. Chamaebuxus, találhatók.
Különös, hogy ezen két éjszaki flóra-vidéknek a szomszédos déli subalpin és kárpáti flóra-vidékektől elválasztó határa nem követi sem valamely folyam mentét, sem valamely hegység szélét vagy gerinczét. Leginkább az európai fővízválasztó hozható vele összeköttetésbe, melytől tudniillik majd nagyobb, majd kisebb távolságban, de mindig már a Német- és Balti tengerbe folyó vizek forrásvidékében, a Tepel középfolyásától Karlsbadnál délkeleti irányban, a Cseherdővel egyközűleg Budweis vidékére húzódik, itt a Moldvát átlépvén, délkelet felé a cseh-morva hegygerinczczel egyközűleg a morva-sziléziai Gesenkebe, innen a Beszkidekbe és azután a Kárpátok éjszaki lejtője mentén, a Pruth és Czeremosz forrásai mentén a pokuti magas hegyekbe nyúlik be.
Függőlegesen három régióra oszlik a balti flóra:
1. Az alsó régiót a tölgy-elegy-erdők jelzik;
2. a középső régió a tölgyes felső határától általában a magas törzsű lombfák felső régiójáig terjed;
3. a felső régióban pedig uralkodó a vörös jegenyefenyő, a déli és közép flóra-vidékeken a vörösfenyő és czirbolya, zöldéger-bokok és Bruckenthalia-csoportok is előfordúlnak.
Azon hegyvidékeken, hol a balti flórán kivül az alpin flóra is jelentkezik, ennek számos faja túlkap és közönségesen a szálerdők hézagaiba benyúló alsó réteget vagy önálló csoportokat is képeznek.
Az osztrák-magyar monarchiának egy flóra-területében sem kedveznek az éghajlati viszonyok a szálerdők fejlődésének annyira, mint a baltiban. Az ősi növényzet is kétségen kivűl túlnyomóan szálerdőkből állott és a hanga- meg ingovány-formatiók csak másodrangú szerepet játszottak. A mi az osztrák-magyar monarchiában őserdőnek mondható, kivétel nélkűl a balti flóra-terület határán belűl fekszik. Az igaz, hogy ezen őserdők ma már igen ritkák. Nem tekintve egynéhány félreeső csoportot a Cseherdőben meg a Keleti-Kárpátokban, melyekben még soha sem hangzott fejszecsapás, nem tekintve a subalpin flóra-vidék egynéhány kicsiny tilos erdejét, melyek a lavinaveszély ellen bástyaként tartatnak fenn eredeti állapotjokban: valamennyi őserdő vágás alá került. Fájokat különféle, a helyi viszonyoknak megfelelő czélokra fordítják és nemcsak ezen, hanem a szomszéd flóraterületek szükségletét is fedezi. Messze terjedő vidékeket, hol hajdan a szálerdők tetői meredeztek ég felé, már régóta rétté és szántófölddé alakítottak át és néhol most annyira visszaszorúlt a szálerdő, hogy a talajnak alig ötöd részét foglalja el. A szántásra és rétművelésre szánt vidékek kiszemelésénél legelőbb a középső és alsó régió lombos erdeire fordúlt a figyelem. Az alsó régióban legelőször a tölgyerdő kerűlt irtás alá, de nem a tölgyfa nagyobb értéke miatt, – mert hiszen azon időben a fa elárúsítása és más vidékekre való szállítása lehetetlen, földolgozásra pedig a tűlevelű fa sokkal kényelmesebb volt, – hanem azon körűlménynél fogva, hogy a balti flóra-birodalomban a tölgyerdő talaja a legjobb szántóföldet adja. A tölgyerdő egész sorát tételezi föl olyan más megelőző növénynemzedékeknek, melyek számára a talajt előkészítik. Ezen korábbi növénynemzedékek és a szálas tölgyerdő azután évszázak lefolyása alatt a talajt nemcsak elég televényfölddel látják el, hanem máskülönben is oly állapotba helyezik, mely az irtásokba vetett gabonának bő megtermésére nyujt kilátást. A tölgy-elegy-erdőben szórványosan vad körte-, alma- és cserésznyefák is lelhetők, melyek először kerűltek az erdőből mívelés alá és a termesztett növényalakok, melyek a lombos erdők helyett az alsó régióban legelőbb kifejlődtek, még ma is szántóföldek és gyümölcsösök. A középső régióban az irtott erdő talaja inkább rétek és legelők berendezésére volt alkalmas.
Azon füves terület kivételével, mely az ingovány és hanga területből meg a kevés eredeti takaróból jött létre, a balti flóra valamennyi kaszálója és legelője bükk- és tűlevelű fákból támadt. Kedvező fekvésű vidékeken egyébként az egykori bükk- és tűlevelűfa erdők helyén gabonát is elég sikerrel termesztenek még; ellenben a felső régióban, hol a vörös jegenyefenyőerdő uralkodik, a gabonatermesztés már csak ritkán jövedelmező, a miért is a gazdaság úgy van berendezve, hogy egy és ugyanazon mező egy ideig szántóföldnek, azután több éven át rétnek, néha legelőnek is használtatik. Ezen régióban jelenleg is az erdőtenyésztés játsza a főszerepet. A zöldségtermesztés mind a három régióban szép jövedelmet hajt. A mediterran és pontusi flóra-terület felé eső határ mentén a szőlőmívelés is a legszebb haszonnal jár, nevezetesen déli Tirolban, Alsó-Stiriában, Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Felső-Magyarországon, sőt oldalt ezen határtól Csehország Elbe-völgyében is, még pedig azon különös éghajlati állapotok következtében, melyek ismét ezen terület sajátságos orographiai fekvéséből keletkeznek.
