Pontusi flóra.
Pontusi flóra.
A pontusi flóra területe a Pontus partjaitól nyugot felé a kelet-galicziai síkságig, a Kárpátok és Alpesek széléig és egészen közel az Adriai tenger partszegélyéig terjed. Ott, hol hatalmas hegysorok emelkednek, a pontusi flóra visszaszorítottnak és megszakítottnak látszik, a mennyiben ilyen helyeken a balti flóra nyelvalakúan előre nyomúl, vagy épen kisebb-nagyobb, az anyaországból elszakadt kerületeket alkot, melyek a pontusi flórában szigetekül tűnnek föl. E szórványos területek kivételével a felső Dnyeszteri terület és azon vidékeknek nagyobb része, melyeken a Tisza meg az Al-Duna mellékfolyói átfutnak, a pontusi flórához tartozik.
Az Adriai tenger partoldalain a pontusi és földközi-tengeri flóra összeütközik. Először a Karszt széléhez közel, Görznél érintik egymást, honnan a határ délkeleti irányban Isztria felé húzódik, hol a Slavnik és Monte maggiore hegycsoportjait ívalakban szegélyezi, Fiuménél csaknem a tengerpartig ér el, s azután evvel egyközűleg haladva a horvát és dalmát Karszt-terület alsó lépcsőzetein át, a montenegrói hegyekbe nyúlik. A pontusi flórát a baltitól elválasztó határ az Isonzo-völgytől éjszak-nyugoti irányban indúl, az Alpesek keleti nyúlványait sokszorosan kiöblösödött vonalban körülfutja, a Lajta hegységtől délre a bécsi medenczébe hajlik; itt azon hegyláncz irányában halad, mely Badentől a Dunáig, mint ezen medencze nyugoti szegélye emelkedik, aztán a Dunát átszelve, a Morva-mező szélén a pozsonyi hegyekhez, onnan pedig a Kis-Kárpátok keleti oldalán a pozsonyi medencze éjszaki részén a magyar Érczhegységbe nyúlik be; azután az Erdős-Kárpátok alján halad Máramarosig, onnan egy ívalakú, aránylag keskeny és hosszú hurkot képez, mely a magasabb hegyes vidék körül, Erdély keleti és déli oldalán húzódik el. A Máramaros és Bukovina közé csatolt hegytömbtől, melynek vizei nyugotra a Tiszába, keletre a Pruthba és éjszakra a Dnyeszterbe folynak, a határ Kolomeán és Stanislawowon át a Dnyesztert átugorva a Bug forrásvidékére vonúl, és Brodynál orosz területre lép.
A pontusi flóra-területen a földközi-tengerivel ellentétben, legalább két hónappal hosszabb, hébe-korba igen tetemes hőmérsék-depressióktól megszakított tél uralkodik. A téli hólepel ugyan ritkán hatalmas és gyakran már február hó végével el is tűnik, de elolvadása még korántsem jelzi a téli nyugalom végét. Ez és a tenyésző idő kezdete még kedvező években is márczius hó második felében, rendszerint ápril hó kezdetén, sőt az éjszakibb fekvésű részekben ápril hó végén áll be. A mikor a földközi-tengeri flóra-területen már minden hajt és zöldel, a pontusi flóra növényvilága még javában aluszsza téli álmát, és koronkénti fagyoktól a tenyésző idő beállta után, egészen május hó közepéig is lehet tartani. Ezen túl azonban a hőmérsék gyorsan növekszik és majdnem egyszerre tetemes magasságig emelkedik. A növények fejlése ennek megfelelően rendkívül gyors; a késedelem sebtében pótoltatik és már május végével, vagy legalább június kezdetén, sok növény található a pontusi és földközi-tengeri flóra-területen egészen azonos fejlődési állapotban. A pontusi flóra-terület legnagyobb részében a legtöbb eső júniusban esik, és csak késő őszszel, novemberben áll be a légköri csapadékok második másodlagos maximuma. De a kora nyári esők június hóban ritkán igen bőtermők s az osztrák-magyar monarchiában általában nagy területek, kivált pedig síkságok, esőben a legszegényebb vidékek közé tartoznak. A rónákon a zivataros zápor-esők is igen ritkák, és mivel nyár derekán a fokozatosan emelkedő meleggel a talajnak eső által való átnedvesítése nemcsak hogy nem gyarapodik, hanem már július hóban rohamosan csökken: ép’ oly nyári szárazsági időszak áll be, mint a minő ugyanakkor a földközi-tengeri területen uralkodik. Július kezdetén virágoznak még a homok-kikerics, a szalmavirágú Compositák, a libatoppok és a sós talaj más növényei. A mint ezek elvirágoztak, mi rendesen még július vége előtt megtörténik, a tenyészőfejlődésben teljes szünet áll be. A füvek, a fás és más növények vegetatív évi munkájukat befejezték és működésük még csak a gyümölcsök és magvak megérlelésére szorítkozik. Mező és erdő nyári álmukat aluszszák. – A pontusi terület legnagyobb részében a korai ősz a légköri csapadékok egyik minimumának az ideje. Felhőtlen ég tekint a vidékre, melyet csak a kihalt vagy szunnyadozó növényzet maradványai fednek. A hűvös reggelek harmata ilyenkor legfölebb egy pár gombát tud kicsalni a földből és csak néhány kétéves növényt csiráztat ki; de a fűmezők kietlenek maradnak és új zöld nem eleveníti fel a tájat. Október kezdetén, sőt már szeptember végével beállanak az első derek; november közepén a fák leveleiktől megfosztva, vagy elszáradt lombbal állanak az erdőkben. Novemberben ugyan ismét sok eső esik, de ezek hidegek levén, a növényvilág arczulatán már mit sem változtatnak, sőt november második felében gyakran már hó borúl a földre. A nyári nyugalom lassanként a téli álomba megy át.
Az aránylag hideg tavasz és a korán beálló őszi derek a pontusi flóra-területből kizárják mindazon növényeket, melyek magas nyári hőmérsékkel be nem érik, hanem tenyészésökre legalább nyolcz hónapra terjedő fagynélküli időszakot követelnek, s melyekben ezen felől hosszabb időig tartó hólepel és a nagy hideg kárt tennének. Ellenben itt olyan növények a túlnyomók, melyeknek rövid tenyészőidejük alatt virágaik és gyümölcseik kifejlődésére ugyan magas hőmérsékletre van szükségök, de a melyek a zordon telet is kár nélkűl elviselhetik. Ide tartoznak mindenek előtt az egyéves növények, melyeknek magvai csak a tél multával csiráznak, és azután hihetetlen rövid idő alatt minden fejlődési állapoton átesnek; továbbá sok kórós növény, melyeket a föld mélyébe ható tőkéik a zord téli hideg ellen megóván, április kezdetén ki kezdenek hajtani a földből, és június végeig vagy július elején már gyümölcseiket is megérlelik. A nagy melegmennyiség, mely ezen növényeknek a rövid tenyészőidő folyamában jut, nemcsak igen gyors, de igen tetemes gyarapodást is lehetővé tesz, és egy flóra területben sem számlálható oly sok tetemes vaskosságú kórós növény és magas fű, mint a poptusi flórában. Ezekhez sorakoznak azután még ama fa- és cserjenemű növények, melyek nemcsak magas nyári meleget kivánnak, mint az előbbiek, de még azt is megkövetelik az éghajlattól, hogy már a rügyfeslés idejében hosszantartó világossági inger hasson reájuk. Ezek kivétel nélkül későn zöldelő fajok, melyek a pontusi terület rövid, forró nyarába tavasz nélkűl jutnak be, mint a feketegyűrűs jávor és ezüsthárs, melyek a földközi-tengeri területről ki vannak rekesztve, mert ott a korán beálló tavaszi meleg következtében már olykor megkezdődnek a rügyfeslés, mikor a nap, illetőleg a világosság idejének rövidsége a gyors újjáképződésre berendezett növényeknek még nem elégséges.
A pontusi flóra növényeinek azonban olyan szervezettel is kell birniok, hogy időszakonként a vízszállítás megszorítását kár nélkül elbírhassák, és évi munkájukat a nyár derekán és őszszel hosszan tartó excessiv szárazság esetleges beálltával is véghez vihessék. Minthogy a szálas erdőket alkotó fák legalább negyedfél hónapot követelnek, hogy azon bonyolódott növési folyamatot befejezzék, melynek eredménye egy új fahenger vagy az „évgyűrű” képzése, azért a pontusi területen a szálas erdőkre nézve életkérdés, vajjon a nyári szárazság nem kezdődik-e már június közepén? A hegységek és a dombvidék mindig mentek voltak ott ez eshetőségtől, s azért is őstermésű szálerdőkkel ékeskednek. De nem így van a dolog az Alföldön. Itt időszakonként ismétlődő években a növényvilágnak a téli álomból való késő ébredése után már június közepén oly fokú s mélyen ható aszály áll be, hogy a magas törzsű fák a szakadatlan nedvkeringéshez szükséges vízmennyiséget már nem kapván meg, hervadni kezdenek; végre pedig egészen, vagy részben kiszáradnak s ez utóbbi esetben csak szárhajtásokkal ifjodva meg, korcs cserjékké válnak. A következő években azután a klíma megint megközelítheti ugyan valamely erdős vidéknek a klimáját és a magas törzsű erdei fák tenyésző tevékenysége is újra megkaphatja a szükséges föltéteteket; de, mivel öt nedves évre rendszerint egy száraz esztendő esik, s mivel egyetlen száraz év a nedvezőbb időközökben történt gyarapodást megint újra tönkre teszi: szálerdők ott soha nem keletkezhettek, és soha sem is fog sikerülni ez esőben szegény és időszakonként visszatérő aszályoktól megviselt területrészeken igazi szálerdőt létre hozni, természetesen azon helyek kivételével, melyekre más régiók légköri csapadékát folyók viszik el.
A pontusi flóra területébe ékelt szálerdő nélküli terület, mely nemcsak klímája, délibábja, talajképződése, hanem növény- és állatvilágában is a puszta képét mutatja, Magyarországon három szélességi fokon (45°–48°) át körűlbelül 33.000 négyszög kilométerre terjed. Legnagyobb e rónaság kiterjedése éjszakról dél felé azon 296 kilométer hosszú vonalon, melynek végpontjai Tokaj és Titel. Nyugatról keleti irányban pedig a pusztaság legnagyobb kiterjedése 148 kilométer hosszú, a déli részen a 45 és 46 szélességi fokok között. Éjszak felé Szeged látóköre alatt az Aradtól Kis-Zomborig és Halastól a Rózsa-major pusztáig előrenyúló erdősávok az erdőtlen területet csak 37 kilométernyi keskenységre szorítják össze, de éjszak felé a pusztaság ismét jobban kiszélesedik és a 47 és 48 szélességi fokok között átlag 90–118 kilométert tesz, míg végre Tokajnál éjszaki csúcspontját éri el.
Ha az erdőtlen pusztaságnak így határolt területét térképen ábrázoljuk: mindenek előtt azon tünemény ötlik szemünkbe, hogy szélének kiöblösödései a talaj plastikájával és a folyók menetével a leghatározottabb összefüggésben állanak. Minden, a mi a nyári szárazság ellen bár csak legcsekélyebb oltalmat nyújt is, faalakokat hozhat létre. Ezért a magyar Alföld keleti oldalán a síkságot barázdáló számos vízerek mentén erdősávok láthatók, melyek ékalapúan nyomúlnak be a fátlan területbe. Kisebb-nagyobb erdők lánczolata szegélyezi a Maros folyam vonalát onnan kezdve, hol az az erdélyi hegyvidékből Ó-Paulisnál kilép, Aradon, Pécskán, Csanádon át egész Kis-Zomborig, hol az utolsó égerfások Apátfalvánál és Makónál, mint az erdőterület határőrei emelik koronájukat. A Körös folyók vízben gazdag háromszöge, melynek csúcsát Békésnél a Fehér- és Fekete-Körös egybeömlése, alapját pedig a Nagy-Várad és Boros-Jenő közt fekvő harmadkori végrész képezi, szálas tölgyerdőkkel van fedve; és ha nyár derekán a Ples csúcsáról, mely itt az Alföld keleti szélén majdnem ezer méter magas porphyr-lejtőivel hirtelen emelkedik a síkság fölé, a szem a széles lapályra letekint, egészen jól látható, miként nyomúl be ez a háromszög, mint valami sötétlő ék, a naptól lesült erdőtlen pusztaságba. A Dunának majdnem egész folyammente, továbbá az a hullámos dombvidék, melynek középpontjába Debreczen esik, valamint végre azon fövényhalmok, melyek a Tisza jobb oldalán terülnek el, helyenkint magas törzsű fákkal vannak benőve, melyek erdeikkel nyelvalakúan nyomúlnak be a pusztaságba.
A pontusi flóra növényfajai kerekszámban 5000-re tehetők, melyeknek valamivel több, mint fele-része magtermő; ezek közűl 8 százalék esik a fás-; 68 százalék az évelő-, és 32 százalék az egy- és két-éves növényekre. Összehasonlítva a többi flórákkal, különösen szembeötlő, hogy itt az örökzöld növények majdnem teljesen hiányzanak (0.8 százalék!). Ericák, Pirolák és Lycopodiaceák épen nincsenek; a tűlevelű fák és mohok aránylag igen szegényesen vannak képviselve. A Compositák, füvek és pillangós virágúak mellett leginkább a beczős növények számos fajai fordúlnak elő. Különösen jellemzők az Astragalus-, Cytisus-, Glycyrrhiza-, Waldsteinia-, Malcolmia-, Euclidium-, Telekfa-, Centaurea-, Achillea-, Syringa-, és Sesleria-nemek.
A pontusi flóra-területnek jellemző növényszövetkezetei különben a következők: A pontusi lombos-erdő. Túlnyomók ebben a nyáron-zöld, pelyhes szőrű lombozatú tölgyek, melyek között csoportos vagy egyes ezüsthársra, mogyorófára, keleti gyertyánfára, több jávorfára és sok más lombos fára bukkanni. A gesztenye- és diófa is eredetileg ezen erdőformatióhoz tartoznak; és az alsó Dunával szomszédos hegyeken, a Csernavölgyben és Krassó-Szörénymegyében egyébütt is található kőkemény héjú és nagyon olajos magvú kicsiny gyümölcsökkel bíró diófák nem elvadúltaknak, hanem eredetileg vadaknak tekintendők. – Ezen magas törzsű fák koronái alatt igen buján tenyésző füvek, kórók és bokrok egyvelege terjeszkedik el az ifjabb elegyerdőben, melyek közül különösen az ide mellékelt képen ábrázolt Telekia speciosissima-, Waldsteinia geoides- és Melica altissima-fajok emelendők ki. De mennél jobban vénül az erdő, annál jobban lábra kap a földjén egy-egy fűvel borított tisztás; a cserjék, félcserjék és kórók mindinkább az erdő széle felé szorúlnak, vagy az erdőállományban vihar okozta vagy más módon támadt üres helyeket lepik el. A bokrok közűl, melyek az aljfát, illetőleg a szál-erdő szélén a sövényszerű szegélyeket alkotják, nevezetesen a fekete gyűrűs jávor, a csöves mogyoró, a bibircsós kecskerágó és több bengefajok a félcserjék és kórók sorából, melyek az aljfával az erdőben, vagy az erdőszélen összhangzásban vannak, a deli Telekia, a fekete zászpa, a magas szárú Phlomis, a nyúlánk Melica altissima, több bazsa-rózsa és hunyor-fajok, Waldsteinia és Smyrnium, néhány rekettye és zanót-bokor, mint különösen jellemzők emelendők ki. – Ezen erdőformatióknál nem kevésbbé jellemzik a pontusi területet a feketefenyő-erdők. Ezek három egymáshoz hasonló, világosszürke törzszsel, ernyőszerű, laposívű koronával és hosszú sötét tűkkel biró fajból állanak, melyeknek elseje (Pinus Pallasiana) Kis-Ázsiában és a Krimben nagyon gyakori, de az osztrák-magyar monarchiában csak Erdély déli részére, az alsó Dunának Szvinicza melletti hegyeire és Mehádiához közel a Csernavölgyre szorítkozik; másodika (Pinus nigricans) a bécsi medencze nyugoti szélére, a Ternováni erdőre, a Horvát-Karsztvidékre és a harmadik (Pinus leucodermis) a pontusi terület legdélibb részére, a Montenegróval határos Bjela Gora (Orjen) hegycsoportra szorítkozik. Ezen feketefenyő-állományok alján egy túlnyomón merev Festuca- és Sesleria-fajokból és többféle sásból álló ritkás gyepecske található, melyben alacsony, félcserjés Helianthemum, fűtejfélék és pillangós virágúak is előfordúlnak szórványosan. Ezen legalsó réteg fölé néha vadmeggy, kökény, benge, lisztes galagonya és fagyalfa nő. A növényzet a feketefenyő-erdőkben egészben véve szegényes; hol a fák sűrűn állnak egymás mellett, ott a földön néha majdnem semmi növény nincs, hanem csak lehullott tűk és gyér, meddő mohok láthatók.
Pontusi erdő Magyarország déli részén.
Ransonnet Jenő bárótól
A pontusi bozótok közül kettő érdemel különös figyelmet. Az egyiket a hanga mandola és a cseplészmeggy ritkás és közönségesen nagyon dudvás csalitja, továbbá alacsony rózsák és bajnóczák, s különösen számtalan zanótbokor alkotják; míg a másikban aromaticus, félcserjés ajakasok és alacsony rekettye uralkodnak. Ez utóbbi bozót különösen a Karszt-vidéket jellemzi, hol nemcsak sziklás hegylejtők fokait, hanem gyakran tágas, köves rónákat is bevon. A félcserjés, alacsony bajnóczák csalitja ezelőtt a dunamelléki dombos és lapályos vidékeken messzire el volt terjedve, de innen már régóta visszaszoríttatott, és jelenleg csak az alsó hegyvidéken szorúlt egy-egy szűk helyre. Ezen bozótok néha keskeny szalagban a szántóföldek szélein húzódnak el, és kétséget sem szenved, hogy a földnek mívelés alá fogása miatt szorúltak oda. Feltűnő, hogy a pontusi flóra-terület bozótformatiói túlnyomóan nyáron-zöld, őszszel lombjaikat elhullató növényekből alakúlnak, míg más flórák analog növényszövetkezetei nagyrészt télen zöldeknek mutatkoznak.
A folyók lapályos árterein fajokban ugyan szegény, de a pontusi flórára nézve annyira jellemző szálas fűtej-kórók, gyorsan növő Abutilon és különösen édesgyökérből összetett édesgyökér-mező támad. E területnek három édesgyökér-faja közűl legközönségesebb a Glycyrrhiza echinata, melynek gyökere az „orosz-édesgyökeret” adja, s különösen az alsó Tisza és az alsó Duna árterületén sűrű növésével messze vidékeket borít el. Hol a talaj konyhasóval van telítve, vagy hol a földből soda és egyéb sók virágoznak ki, több az alacsony halophyt-mező, melyben majd szürke ürmök, székfűvek és pozdorok, majd Statice, majd a zsázsa különféle csoportosan növő fajai, majd megint a zavaroszöld sokágú maglapél, vagy alacsony fűnemű külsejű növénykék nőnek. A homokos és agyagos dombokon és lapályokon a mezőformatiók egész sora van kifejlődve. Habár itt a növényeknek rendetlen egyvelege látszik, mégis hely és idő szerint oly szabályszerűen vannak elrendezve, hogy nemcsak minden talajnemnek megvannak a maga külön szövetkezetei, hanem az egyes szövetkezetek ismét szabályosan változó és egymást pótló nemzedékek lánczolatát képezik. Hol a száraz, laza homokot a szél mindúntalan ide s tova hordja, ott a megállapodott növénylepel tartósságra nem számíthat; csak itt-ott látni egyes növényeket, melyel a rövid nyárelő esője által megkötött homokba gyorsan gyökeret verve, lassan tovább tengődhetnek. Ezen futóhomok-mezők eleinte csak későn csirázó, gyorsan növő egyéves növényekből állanak, melyek sok fehér, hosszú gyökérszálaikkal a nedves homokot áthálózzák, és azután a nyár derekán, ha a szél a homokhullámokat tovább hordja s így a növények egy részét a virágokig eltemeti, más részt pedig a gyökerek felső felét feltakarja, még mindig belefogózhatnak mélyebb gyökszálaikkal azon helybe, hol csíráztak. A kopár futóhomoknak első telepítvényesei kiválóan: a homokczikszár, királydinnye, maglapél-növények és fűvek, különösen a rozsnok, s azután egy rozsfaj, mely a mi termesztett rozsunkhoz a csalódásig hasonló, végűl a szürke-zöld Kochia- és Corispermum-alakok. A futóhomok ezen első telepítvényeseit és hódítóit lassanként egy második nemzedék követi, mely évelő füvekből és sásokból áll, különösen a hüvelyes csenkeszből és keskenylevelű sásból, melyek a talajt részben már megkötik és melyeknek elszórt gyepei közt nagy számú kóró burjánzik, melyek majdnem mind merev száraik, keskeny leveleik és kis vírágjaik nagy száma által tűnnek ki.
Árvalányhaj-mező a kecskeméti földháton.
Mészöly Gézától
Túlnyomók ezen kórók között a szegfűnemű növények, de a bókák és ernyősök is eléggé feltűnnek. Ezen futóhomok-mezőkhöz csatlakoznak a pontusi területet elannyira jellemző árvalányhaj-mezők, hol a puszták lakóinak énekeiből és meséiből jól ismert árvalányhaj-gyepek játszszák az első szerepet. Számos pillangós és Composita, de hagymás növények és nőszirmok is jelennek meg a Stipa-gyep hézagos helyein. A futóhomok-mezők által megkötött és előkészített homokos talajon úgy, mint sziklás hegylejtőkön azon Stipák a túlnyomók, melyeknek hosszú, lengő kalászai kócsagtollhoz hasonlók, árvalányhaj név alatt ismeretesek és Magyarországon kalapdíszül szolgálnak; agyagos talajon ellenben túlnyomó a szálas, gyűrűzött és összesodort kalászú faj (Stipa capillata), melyhez közönségesen Cynosurus, a későn virágzó Diplachne, a kenderlevelű ziliz, Silene longiflora, a magas sikkantyúk, Echinops és számos más kórók sorakoznak. Hol az árvalányhaj-gyepek közé számos fű és más alacsony növények vegyűlnek, néha zárt tenyészlepel is fejlődhetik ki, mely rét képét nyújtja s csakugyan rétnek is használtatik, t. i. kaszálják és szénát gyűjtenek róla. Magas fűvű rétnek látszik az élesmosófű-mező is. Ezen szövetkezetben első szerepet játszik az éles mosófű (Pollinia Gryllus), mely méternyi magas, nyúlánk szálakon laza, ibolyaszínű és aranyosan fénylő bugákat ringat, a talajt terjedelmes compact párnákként borítja, és pillangósokkal, Compositákkal és ajakasokkal sűrűn benőtt növénylepelt sző a fekete televényben dús földön. Ezen fűmezőben közönségesen sok az Orchidea és a hagymás növény, de több azon fajok száma, melyek a pontusi flóra-területen túl is messzire el vannak terjedve. Míg ezen, az élesmosófű által jellemzett magas fűmező az Alföld homokos dombhullámainak nagy területeit és a Karszt alsó lépcsőzeteinek sík vagy enyhén hajlott lapjait vonja be: az alacsony gyepalakú Sesleriákból álló Sesleria-takarók a hegyvidékre és a Karszt magasabb lépcsőzeteire szorítkoznak, bevonván a verőfényes széles lejtőket, hegyhátakat és tetőket, vagy a meredek sziklafalak párkányait és fokait keskeny, kiduzzadó sávok alakjában, rendesen az aromatikus félcserjés ajakasokból álló bozótokra támaszkodnak és helyenként a világos feketefenyő-erdők aljába nyúlnak be. Ezen Sesleria-takarók alapszövetébe igen szabályszerűen kicsiny bugás-fűvek, csenkeszek és sások gyeppárnái vegyülnek úgy, hogy a pontusi flóra-területnek majd minden flóra-vidéke tulajdon Sesleria-takaróval bír. A sok apró fűből és kóróból, mely ezen takarók merev fűgyepecskéje között látható, különösen kiemelendők a Draba-nem sárga virágú fajai, a keskeny levelű Asperula-fajok, a Paronychia és Edrajanthus-nemek.
Sok egyéb növényszövetkezet is található a felsoroltakon kivűl a fent körülírt területeken, de ezek nem kizárólagos tulajdonai a pontusi flórának, hanem egyben a szomszéd flórákkal is közösek. Ilyenek a csupasz levelű tölgyek, a kőrisfák és szílfák, az ezüstfüzek és ezüstjegenyék, az éger és fekete nyárfából álló szálerdők, az aljerdők és bokros fűzesek, messze terjedő nád, szittyók, kákák, sások és fűvek különféle társas egyesülései, melyek különösen lapos tereken a folyók mentén széles szalagokban húzódnak; továbbá a hegyterület nehány formatiója, nevezetesen a bükkerdők és azon virágos takarók, melyeknek fűgyepecskéjében a hegyi sás különösen jellemző. Mindezen tenyészeti képek a balti s részben a földközi-tengeri flórában is ismétlődnek, még pedig pontosan ugyanazon tájképi kifejezéssel, és, a mennyiben különösen szembeötlő fajok számbajönnek, ugyanazon összetételben. Ezen alárendelt elegyrészek, melyek úgy szólván vendégszálai a növényszőnyeg alapszövetének, ilyen több flóra-területre terjedő növényformátiókban mindenesetre nem ritkán bizonyos változás alá esnek, mi különösen abban nyilvánúl, hogy bizonyos nemeket az egyik flórában ilyen, a másikban amolyan fajok képviselnek. Így a bükkfa-erdő alján a barna, elszáradt, lehullott lombban ugyan mindenütt ott van a nyáron zöld kórókból, különösen fogas-írból, gálnából, nadálytőből, mügéből és hasonlókból álló laza réteg, de ezen nemek fajai a vidékek szerint különbözők, és a bükkerdőkben példáúl majdnem minden flóra-vidéknek más meg más a fogas-írfaja. Ezen különbség természetesen kikerüli a laikusok figyelmét, mert a bükkfaerdő általában olyan a Cseherdőben, mint a Bakonyban, olyan Bukovina hegyhátain, mint Dél-Tirolban a Monte Baldo lejtőin.
Különösen feltűnő és állományképző fajok térben való elterjedésének megfelelően úgy, mint tekintettel egyes szövetkezeteknek uralkodására, a pontusi flóra-terület négy flóra-vidékre osztatik fel, melyek közűl első: 1. Az illyr flóra-vidék. Ez magába foglalja Dalmát- és Horvátország alsó hegyterületét, Isztria éjszaki részén Karnioliáig s a Karszton át Görz vidékéig terjed és növényvilágára nézve azon vidékkel egyezik meg, mely a Fekete-tengertől a Balkán és a Kárpátok közt az Adriáig terűl el. Fái közűl a keleti gyertyánfa, a török mogyorófa, a csoportos gyümölcsű tölgy és a tompa levelű jávor-, cserjéi és félcserjéi közűl az orgonafa, a csöves mogyoró, a krajnai és bérczi benge, a szürkés bajnócza és a pirúló lóhere említendők. Kiemelkedők, mint jellemző szövetkezetek, az aromatikus ajakosokból, kivált a Satureja illyrica és montanaból álló bozót, meg a Sesleria-takaró a közönséges Sesleria tenuifolia és elongataval. Ezen flóra-vidék még nagy számú szórványosan tenyésző növények által tűnik ki, melyek még e flóra-vidéken túl Herczegovinában, Boszniában és Szerbiában is el vannak terjedve. 2. A pannoniai flóra-vidék körűlbelűl a régi Pannoniából áll és a Bécsi-medencze nyugoti szélén levő hegyektől a Lajta-hegységen és a Hainburgi hegyeken át kelet felé azon vonalig terjed, mely a Dráva partjától Moslavinánál Pécsen át a Dunához, onnan fölfelé Budapestre, és innen éjszak-keleti irányban Beregmegyébe nyúlik föl. E flóra-vidék nyugoti szélén a fekete-fenyő (Pinus nigricans) terjedelmes állományokat alkot, déli részében és Beregmegyében az ezüsthárs tűnik elő; magasabb cserjéi közűl igen jellemzők: a feketegyűrűs jávor; alacsonyabb, bozótképző cserjéi és félcserjéi közűl: a hanga mandola, a közép bajnócza és több rekettye- és zanót-fajok. A Sesleria-takarón a Sesleria Sadleriana jelentkezik. A rónaság sót kivirágzó talaján, különösen a Fertő-tó környékén, üröm-, zsázsa- és libatopp-féle kórókból álló hatalmasan kifejlődött halophyt-mezők vannak. 3. A dák flóra-vidék Erdély alacsonyabb hegyvidékét és dombos középterületét foglalja magába, és az Alföldön át a Dunáig terjed; a pannoniai flóra-vidéktől az édesgyökér-mezők választják el. Cserjéi közűl egy ritka orgonafa-faj (Syringa Josikaea) ezen területre nézve jellemző. A bozót-formatiókban láthatók a fehér virágú és kopasz gyümölcsű zanót, a Sesleria-takarón a Sesleria rigida, filifolia és Heufleriana. Az árvalányhaj-mezők mind az Alföld homokbuczkáin és homokterületein, mind Közép-Erdély agyagos földjén nagy szerepet játszanak. E flóra-vidék flórája sok tekintetben déli Oroszországéval egyezik, és számos faja közös az alsó Volga pusztáival és Krim hegyeivel. 4. A podoliai flóra-vidék Bukovina nagy része és Galiczia keleti része képezi. A dák flóra-vidéktől a balti flórának Máramaros hegyein át terjedő széles sávja választja el. Vegetatiója sok tekintetben egyezik a dák flóra-vidékével és különösen az erdélyi középvidékével. Az alacsony hegyvidék terjedelmes bükkfa-erdőinek alárendelt flórája is azonos a két flóra-vidéken. A podoliai flóra-vidéken elterjedt, ellenben a dák flóra-vidéken hiányzó néhány faj mind olyan, mely a podoliai síkságon messze el van terjedve. A podoliai flóra-vidék sajátos növényvilága legváltozatosabban a Dnyeszter partja mentén Bilcze, Janow, Kadobestie, Pantalicha, Tarnopol, Zaleszczyki környékén, az Oknán és Dranczán s Suczawánál van kifejlődve. Nyugot felé a sivatagi növények száma rohamosan apad, és azon vonal mentén, mely Kolomeától Brodyig húzódik, a pontusi flóra árvalányhaj-mezői és zanót-bozótjai találkoznak a balti flóra fehérfenyő-erdeivel, hanga-bozótjaival és Corynephorus canescens-mezeivel.
Függőleges irányban a pontusi flóra három regióra tagolódik. Az alsó vagy pusztai régió nagyrészt mezőség. Mint erdőt alkotó fák, nyáron zöld kopasz levelű tölgyek, nyárfák, kőrisfák és fűzek jelennek itt meg, de ez erdők csak a dombhullámokra és vízfolyások szegélyeire szorítkoznak. A vízfolyások mentén beláthatlan nádasok is terűlnek el. A középső régiót a nyáron-zöld, pelyhes tölgyek, a felső régiót pedig a fekete fenyő és a bükkfa-erdők jellemzik.
A növényvilágot e régiókban az ottani állandó lakosság nagyon különbözőleg hasznosítja. A felső és kivált a középső régió mezőgazdasági és erdészeti czélra különösen kedvező, a mennyiben a szomszéd országrészek éghajlati jó tulajdonságainak egész sorát egyesíti magában, a nélkül, hogy egyidejűleg a szomszédságában uralkodó bajokban is szenvedne. A gabonaneműek a meleg nyáron kitűnően megérnek, a mi ellenben az éjszakibb fekvésű flóra-területeken oly sok gondot okoz, t. i. a betakarítás, az esőben szegény pontusi területen majd sohasem ütközik akadályba. A szőlővenyige, melynek őshazája a pontusi flóra, és mely a ligeteknek egyik jellemző liánja, a forró nyáron dús fürtöket érlel, melyeknek édessége még a földközi tengermelléki szőlőével is vetekszik; sőt, míg itt a szigetet már oly időben meg kell ejteni, mikor a magas hőmérséklet miatt tartós borokat előállítani igen nehéz: addig a pontusi területnek az a nagy elsőbbsége van, hogy ott szüret és mustkészítés már a hűvös őszre esik, a mikor is az alacsony hőmérsék folytán lassan történő erjedés és a hűvös pinczék tartós borokat adnak. Ehhez járúl még a középső régió mély talajú lösze és még inkább a magyar medencze szélén elterjedt, alkaliákban gazdag trachyt-talaj, mely a szőlőnek nagy mértékben kedvez, és itt oly borokat sajtolnak, melyek a világ legtüzesebb és leghíresebb borai közé számíttatnak. Fa, melynek hiányát a puszta-régió gazdasági viszonyai nagyon érzik, itt a középső és felső régióban elegendő mennyiségben s igen jó minőségben van. Lényegesen máskép állanak a növénymívelés föltételei az alsóbb régiókban, hol, mint már ismételten említők, a magas erdő csak azon helyekre szorítkozik, hova vízfolyások által a légköri csapadékok a szomszédos hegységből húzamos mennyiségben jutottak; minden egyéb csak pusztaság és úgy tájképi tekintetben, mint vadon növényzete és tenyésző-alakjainál fogva fárasztóan unalmas. Azon növényfajok száma, melyekből a vad vegetatio alakút, épen itt rendkívűl csekély; de a kevés alak közönségesen szakadatlan lánczokban tágas területeken húzódik át. Épen a puszta egyik sajátsága, hogy minden, mi benne él és mozog, tömegesen fordúl elő. Az állatvilág is ugyanazon viszonyokat mutatja. A puszta faunája fajainak száma, összehasonlítva a szomszéd erdő-vidékkel, nagyon csekély, de a kevés faj rendesen társasan él és roppant számban jelen meg. A légen át sötét felhőként vonúló seregélyek ezrei meg ezrei, a folyó- és mocsárpartokon repdeső milliónyi kérészek, a rónákon száguldozta túzokok falkái, a vándorsáskák és rózsaszínű seregélyek egy időben megjelenő nagy csapatai, végre a sivatagok rendes lakói, a rágcsálók, az állatélet legjellemzőbb jelenségei. Sőt maguk az emberek is ritkán álló, de nagy helységekben laknak; a szomszédos erdővidékeken sehol sincsenek hasonló téren oly kevés, mezők és rétek között egymástól messze eső, de a mellett mindig nagy népességű helységek. A puszta és erdővidék ezen ellentéteivel szoros összefüggésben állanak a növénymívelés és általában a gazdasági állapotok. Az erdős országokban eredetileg a mező csak csekély kiterjedésű és jelentőségű volt. Csak az emberi kéz szorítá vissza az uralkodó erdőt, tágítá ki a mezőterületet, és tolta rá a talajra szántóföldek és rétek mivelése által a mesterséges mezőket. A puszta talaján ezen gabonaneműekből, füvekből, takarmány- és más növényekből álló termesztvények a földnek nem idegenszerű termékei, mert egy- és két-éves füveknek és kóróknak egészen hasonló állományai már őslakói az Alföldnek. Így tehát az eredeti tenyésző-lepelnek mívelt mezővé átalakítása nem kerűlt annyi fáradságba, mint az erdőnek hasonló átalakítása az erdős vidékeken, mivel a pusztaságon csak más növényfajok helyettesítése volt eszközlendő s nem a növényzet eredeti típusának megváltoztatása. Hiszen a mi gabonanemeink mind pusztai füvekből állottak elő és a dák flóra-vidék puszta-regióján még most is lelhető két fűfaj: a Triticum villosum és a Secale fragile, melyek külalakjokban a mi gabonanemeinkhez a csalódásig hasonlók; sőt a Secale fragile a termesztett rozséhoz még magot is hasonlót ad és csak törékeny fűzértengelye miatt nem alkalmas a termesztésre. A gabonaneműek tehát itt igazában honi földre találtak és így nincs mit csodálni, hogy épen úgy, mint más mívelt növények, példáúl a kender és napraforgó, gyakran elvadúlva fordúlnak elő, és kedvező fekvésű helyeken még ugarokban is tömegesen hirtelen felnőnek. A gabonamezők fenntartása a pusztaságban ez oknál fogva nem követel annyi munkát, mint az erdős vidéken, hol az egyéves gabonaneműek idegen növényei a talajnak, melyre őket az erdő helyébe ráerőszakolták. A talaj kimerülésétől a puszta területen nem kell tartani, mert az éghajlati viszonyok gondoskodnak arról, hogy a gabonaneműek tenyészéséhez szükséges szervetlen sók folyton elégséges mennyiségben képződjenek; sőt messze vidékeken nem ezek hiánya, hanem ellenkezőleg túlságos bősége a baj. Mi a puszta területen a gabonaneműek természetére káros lehet, az egyedül csak a szükséges nedvesség hiánya. A növények ugyanis csak akkor képesek a talajnak elmállásából támadó újabb meg újabb kincselvet felhasználni, ha a tenyészés ideje alatt elég bőven s egyszersmind helyesen van beosztva a víz. Miként a magas törzsű fák, úgy a gabonaneműek is legalább negyedfél havi szakadatlan tenyésző-időt kivánnak évi munkájuk befejezésére. Ha ezt a korai nyári szárazság megszorítja, akkor a növény újképzései tönkre mennek, mielőtt a normalis megérésig eljutottak volna és rossz az aratás. Síkföldi országokban, hol a tenyésző-idő ilyetén megszorítása a pontosan megjelenő és húzamosabb ideig szakadatlanúl tartó, szárító éjszakkeleti szelek folytán minden évben bekövetkezik, mint ez néhány keletiebb fekvésű pusztaságnál észlelhető: az erdőtenyésztés és földmívelés az éghajlat ezen kedvezőtlen viszonyai következtében balúl ütnek ki. Nem úgy az Alföldön, hol a növényvilág pusztai jellegét nem a minden évben, hanem csak a koronként visszatérő, korán beálló aszály okozza. Az egy- és két-éves mívelt növények itt ugyan egyes száraz években rossz termést adnak, de koronkénti klímailag kedvező évek a legdúsabban fizetnek. Ez oknál fogva a gabonatermelés egyik fő czélja abban áll, hogy a talaj számára a tenyésző-idő alatt a kellő nedvességet biztosítsa a klimailag nem kedvező években is, más szóval, hogy a földmívelést az egyes évek kedvezőtlen körűlményeitől czélszerű öntözési rendszer által függetlenné tegye. A rétmívelés és így a marhatenyésztésnek élénk űzése is megfelelő öntözést követel e területen. Ha tekintetbe veszszük azt, hogy a mi pusztai területünkön a vadon termő növényeknek több, mint fele egy- és két-éves s a nyár derekán már egészen elszáradt s majdnem nyomtalanúl eltűnt; ha tekintetbe veszszük továbbá, hogy a többi nagyrészt oly földalatti hagymás-, gumós- vagy tőkés-fajokból áll, melyek a száraz időben szintén behúzódnak: akkor az évelő növényfajoknak aránylag kis csoportja marad meg, mely nyár derekán a föld leplét képezi. De ez a kevés is csekély értékű takarmánynövény; a halophytokat, melyek a nyár derekán legtovább maradnak nedvben és zölden, a legelő állatok érintetlenül hagyják; a legtöbb évelő fű és pillangós július végére már megérett, azontúl már többé nem nő és takarmányi értéke akkor majdnem semmi. Csak a mocsaras talajon marad a növényzet nyár derekán is üde és zöld, s a legelő állatok olyankor itt találják fel legbőségesebb táplálékukat. Hol a mocsarak lecsapoltattak, a nyár derekán természetesen takarmányhiány állott be, a mi gyakori ismétlődésnél okvetetlenül a marhatenyésztés hanyatlását vonta maga után. Ezen irányban is igen nagy fontosságú tehát a gondosan szabályozott, a lecsapolással összekötendő öntözés, mi által egyedűl óvható meg az összes mezőgazdaság a pusztai területen az ingadozó éghajlati állapotok káros hatásaitól.
A pusztaság sajátos mívelt növényeiként felemlítendők: a dinnye, a tök, az uborka, a dohány, a paprika és a napraforgó; mind oly növények, melyek rohamosan emelkedő nyári meleget kivánnak és kellő talajnedvesség mellett rendkivűl bőven teremnek. Különösen a görög-dinnye három hó alatt a legdúsabb levű gyümölcsök roppant tömegét érleli meg. Ellenben kevésbbé kedvez a pusztai régió a szőlőmívelésnek és az a kevés szőlő, mit itt-ott a homokos helyekre ültettek, csak középszerű termést ad. A fás növények mívelésében csak a fűzek, a nyárfák, a kocsányos tölgyek és az ákáczfák tenyésztésére szorítkoznak, és sikerrel csakis vízfolyások közelében ott, hol a talaj fölfelé elegendő talajvíz által jól átnedvesűl. A fa hiányát sok tekintetben a nád pótolja. Náddal fedik a kunyhókat, kerítik a kertecskéket, náddal fűtenek, sőt avval javítják az útakat is úgy, hogy a feneketlen sarú útakra nagy mennyiségű száraz s merev nádkévéket raknak keresztben.
