Az erdészet Isztriában és Triesztben. Guttenberg Hermanntól, fordította Arató Gyula
Az erdészet Isztriában és Triesztben.
Guttenberg Hermanntól, fordította Arató Gyula
Guttenberg Hermanntól, fordította Arató Gyula
Isztriának és Trieszt város vidékének erdőségét, melyek közűl az első 25%-át, az utóbbi pedig 19%-át teszi az összes területnek, sok tekintetben különböznek a többi ausztriai koronaországok erdőségeitől. Míg ugyanis emezekben nagyobb számmal a szálerdők fordúlnak elő, addig a Tengermelléken a jobbára igen rövid fordában kezelt sarjerdők vannak többségben, mit részint a fenyvesek hiánya okoz, részint pedig az a körűlmény, hogy a vékonyabb tűzifa sokkal kedveltebb s épen azért sokkalta kelendőbb is. De az erdők növényvilága is több tekintetben különböző, nevezetesen a partszéleken meg a quarnerói szigeteken, főleg pedig az éjszakibb partvidékeken.
Isztriában éghajlat és magasság tekintetében egymástól elég élesen különváló három szakaszt különböztethetni meg, úgy mint a hegyvidéket, mely Trieszttől éjszakkeletre Herpelje közelében kezdődik, Fiuméig és Fianonáig terjedve elszigetelt hegylánczolatot alkot s mintegy 1.000 méter tengerszín fölötti átlagos magasság mellett a Monte maggiore hegycsúcsban (1396 méter) éri el legnagyobb magasságát; azután következik a dombvidék 500 méter tengerszín fölötti magasságig, melyhez Trieszt környéke is sorolandó; végre a keskeny partszélek a szigetekkel együtt.
Az egészen karsztjellegű hegyvidéknek éjszakkeleti, majd pedig délkeleti lejtőjén még meglehetős kiterjedésű és folytonos erdők állanak, melyeknek fenmaradását különösen annak a körűlménynek tulajdoníthatjuk, hogy a legutóbbi időkig a Castelnuovo, Castua, Mitterburg, Mahrenfels s még több más uradalmak területéhez tartoztak, majdnem kizárólag bükkösökből állottak, a mely fanem hajóépítésre nem alkalmas anyag, míg más részt annak tűzifa gyanánt való értékesítése sem lett volna haszonhajtó a sok nehézséggel járó szállítás miatt. Ez okból tartották meg az itteni erdőségek a szálerdő jellegét egészen a néhány évtizeddel ez előtti időkig, bárha még a faizás szolgalmával is terhelve voltak a szomszédos helységek irányában. Mikor azonban a földesurak erdejök egy részét a csekély jövedelmezőség miatt a községeknek eladták, a másik rész pedig a szolgálmányok megváltása folytán a faizásra jogosúltaknak átengedtetett, az új birtokosok hozzáláttak a kezökbe kapott fakészletnek minden előrelátás nélkűli kizsákmányolásához, majd mint tűzifát, majd mint szenet szállítván a közeli Trieszt és Fiume városába a nélkűl, hogy számukra ez a helyi munkásoknak járó napszámbérnél több jövedelmet s csak némileg is hasznos üzletet biztosított volna. Kényelmességből s a kellő eszközök hiányában csakis a fiatal fákat döntötték le, míg a jól megtermett törzseknek csak a csúcsát és ágait vagdalták le. Ehhez járúlt még az a helytelen eljárás, hogy a községeknek átengedett erdőterületeket a faizásra jogosúlt lakosok között akként osztották föl, hogy tíz, húsz, egymástól távol eső igen keskeny, de annál hosszabb pásztát adtak nekik, a legeltetést pedig közös használatúl hagyták fönn. Castelnuovo kerület erdei ennek következtében kevés kivétellel oly annyira tönkre tétettek, hogy rövid idő múltán teljes elpusztulásuktól s a talajnak elkarsztosodásától lehetett tartani. Az állami erdőfelügyelőségnek a legújabb idők folyamán történt szervezése folytán ma már mégis remélhető, hogy a helyzet örvendetesen meg fog javúlni. Az okszerűtlen módon fölosztott erdőknek rendszeres gazdálkodási formában leendő kezelése azonban csak úgy lenne sikeresen eszközölhető, ha az erdőbirtokok czélszerűen újra egyesíttetnének.
Kedvezőbbek a körűlmények a Volosca kerületi erdőkben, hol különösen Castua és Veprinac községeknek egymással határos jó nagy szálerdőit, – összesen mintegy 5.000 hektárnyi területtel – nem hagyták egyes birtokosok kénye-kedvére, hanem, mint községi vagyont, egységes birtok gyanánt kezelték. Ezen erdőkre vonatkozólag különben már a korábbi idők folyamán léptettek életbe üzemterveket is, kezelésüket pedig képzett erdészekre bízták. Sajnos, hogy a bükk fájának csekély értéke miatt az erdők jövedelmezősége igen csekély, miért is manapság, némelyek azon gondolkoznak, hogy a bükk helyébe fenyűféléket telepítsenek. Hogy itt ezen utóbb említett fanemek valaha szintén előfordúltak, bizonyíthatják a földben talált s ilyen fák maradványaiúl fölismert gyökér- és széndarabok, valamint azok a szórványosan tengődő száradt csúcsú jegenyefenyűk, melyek fönmaradását csak a termőhelyüket megközelíthetetlenné tevő szikláknak köszönhetni. A legvénebb községi lakosok azt beszélik, hogy a hajdani fenyűerdőket a múlt században dühöngött tűzvész pusztította el.
A szóban lévő hegyvidéknek nyugati lejtőjét, mely Pisino és Pinguente kerületekhez tartozik, csak a felső részein borítják erdők; az alsó részek, melyek közel a községekhez feküsznek, a meggondolatlan fahasználat s mértéktelen legeltetés következtében igen erősen elkarsztosodtak, s csak marháktól leharapdált bokrokból álló silány cserjések találhatók. A hasonlóan bükkös erdők kezelési és kihasználása az államerdészetnek újabb időben történt szervezéséig teljesen szabálytalan volt s a lakosság kénye-kedvén állott. Mindazonáltal a rendszeres gazdálkodásra itt könnyebben át lehetne térni, mint a Castelnuovói kerületben, mivel az erdők, a községek birtokában lévén, föl nem osztattak; más felől azonban a kezelést nagyon megnehezítené a megbízható községi erdőőrök hiánya.
A hegyvidék erdőségeinek csoportjába kell sorolnunk még a Klana melletti, mintegy 1.053 hektár kiterjedésű Dlettvo állami erdőt is, melyen a bükkerdőnek fenyvessé történt átalakítását legnagyobb részt mesterséges úton, ültetéssel foganatosították.
A dombvidéken található erdőségek nagyobbára magánbirtokok; uralkodó fanemeik a molyhos tölgy (Quercus pubescens), a komlós véniczfa és a virágos kőris; közbe elegyedve előjön még köztük elszórtan a törökmeggy (Prunus Mahaleb) is, melynek kérge azonban nem bír az úgy nevezett szagos meggyfa jellemző illatával; végűl a Celtis, melynek tőről fakadt hajtásait ostornyeleknek dolgozzák föl. A bükk a dombvidéken nem található, mert ennek a fanemnek az ottani meleg és száraz éghajlat nem jó.
E vidéknek nagyobb részt hézagos erdeit sarjüzemben kezelik, még pedig oly módon, hogy a tölgy (legna nera) hét évenként, a többi fanem (legna bianca) pedig 14 éves korában kerűl fejsze alá; a tölgyet tehát minden használat alkalmával tőre vágják. A fahasználat ezen módozata azon a jelenségen alapszik, hogy a tölgy csak kevés, de annál erősebb sarjat nevel, míg a többi fanem számos sarjhajtásának hosszabb időre van szüksége, hogy értékesíthetővé növekedjék, s tehát vágás alá kerűlhessen. A kész tűzifát Velenczébe szállítják, mely városnak fabeli szükségletét első sorban Isztria fedezi; miért is a fatermelésnél és földolgozásnál a Velenczében kapósabb vékonyabb tűzifára vannak tekintettel; a vastagabb fát ott nem kedvelik, a még nagyobb méretű hasábfát pedig már épen csak a gyár-ipartelepeken (üveghutákban, stb.) lehet értékesíteni.
Künn az erdőn a fát ölbe rakják s ugyanazon mértékegységben adják el a fakereskedőnek is, ki azt a kikötőbe szállítja s ott a darabokat ezrenként fűzvesszővel csomókba (fasci) köttetvén, ilyen kötegekben hordja Velencze fapiaczára. A 7 centiméternél vastagabb fát már nem teszik a csomókba, hanem mint egy fasciot veszik számításba, még ha kétszer olyan vastag is, miből az itteni sarjerdők alacsony fordájára lehet következtetni. A fennálló körűlményeknek tüzetesebb vizsgálásából mégis arra a következtetésre jutunk, mintha az erdőbirtokosok érdekeivel a nagyobb forda inkább megegyeznék, a mennyiben az átlagos növedék aránylag jóval nagyobb a 10–12-edik években, s a vastagabb fa Triesztben értékesíthető lenne, ámbár a birtokosok a Velenczében történő faeladást azért is jobbnak tartják, mert ott aranypénzzel fizetnek.
Az 1475. évi január hó 4-én kelt általános erdőkezelési szabályzatban Velencze köztársasága Isztria akkori középerdeinek aljfáira nézve 12 éves fordát állapított meg, e forda azonban az 1778. évi deczember 10-én kelt erdőszabályzatbasn 8 évre szállíttatott le.
Karszt-terület Sessana mellett a beerdősítés előtt.
Lichtenfels Edétől
A gyertyánról s másféle bokrokról vágott fa (legna bianca) körűlbelűl 40%-kal olcsóbb a tölgynél, habár más felől kétszer akkora fordát kiván, mint emez; ennélfogva eladása alig hajt valami jövedelmet, miért is a termelők nagyobbára csak saját szükségletük fedezésére használják, ámbár fa-szükségletüket jószerint a mezőgazdaság körében előforduló hulladékfával és rőzsével (szőlővenyige, olaj- és eperfa-vessző) fedezik.
Régebben hajónak való fa termelése czéljából fő faként számos tölgyet hagytak fönn; mióta azonban Isztriának hajóépítő telepeit a vitorla-hajózás csekély jövedelmezősége miatt megszűntették, s a hadi és kereskedelmi hajókat jobbadán vasból állítják elő, a tölgyfának említett célra való fölhasználásáról lemondtak s a tűzifa-termelés lett fontosabbá, mi a birtokosok részére, a mezőgazdaság nagyon ingadozó jövedelmezőségével ellenkezőleg, szabályosan befolyó járadékot biztosít, s egyúttal lehetővé teszi, hogy a várható fatermés terhére kölcsönpénzt is vehessenek föl. Ezen okból a jó növésű tölgy sarjerdőt a közepes minőségű szántófölddel egyenértékűnek tartják, s e mellett a vágásterületeket a legeltetés ellen gondosan tilalmazzák, s a legeltetés elől szigorúan elzárják mindaddig, míg csak azok a marha által el nem érhető magasságra föl nem nőnek.
Az eddigiekben vázolt állapotok uralkodnak még a parttól nem igen messze eső vidékeken is, míg Pisino kerület távolabbra eső részeinek, Albonának és Pinguentének a partvidék felé irányúló tűzifa-kivitele már nem jól fizet. Azért is ezeken a tájakon az erdőre kevesebb gondot fordítanak, sőt azt szőlőtelepítés czéljából, a hol csak lehet, kiirtogatják.
Az altalaj igen porhanyó márga és részben agyagpala rétegzet; a lejtők általán véve meredekek, úgy, hogy e miatt a termő talajt az esővíz mihamar lemossa és lehordja, s e közben vízmosta árkok és szakadékok is keletkeznek; a hegyoldalak termő rétege tehát a talajszínnel együtt hova-tovább pusztúl, fogy s kopárrá válik, a mint ez példáúl Pinguente vasútállomás körűl világosan látható. Az elmosott föld a Quieto-völgy ölén halmozódik lassanként föl annyira, hogy az ottani Montona nevű államerdőben levágás előtt a törzseket a favágóknak mintegy méternyi mély földrétegből kell kiásniok. A termő föld pusztúlásának megakadályozására már folyamatba is vétettek a vízmosások megkötését s az erdejüktől megfosztott hegyoldalaknak újra befásítását czélzó munkálatok; ezen kivűl Capo ď Istria, Pisino és Volosca politikai kerületek elkarsztosodott kopárainak beerdősítése felől 1887 óta már törvény is intézkedik, melynek végrehajtását a Parenzóban tartott gyűlés a kormányzóság kiküldötteiből s az uradalmak és az érdekelt községek képviselőiből alakúlt erdősítő bizottságra bízta. Ez a bizottság 1888-ban kezdte meg nagy eredményeket igérő tevékenységét.
A csekély terjedelmű Leme, Vidorno és Cornaria államerdőkben (mindössze 871 hektár) a szálerdő-üzemre való áttérés szándékával a középerdő-üzem hozatott be; a mintegy 1.347 hektár kiterjedésű, kétharmad részben kocsános tölgyből, egyharmad részben szilfából álló Montona államerdő, mely áradvány-talajon fekszik, a korábbi időkben a hadi tengerészet hajófa-szükségletének fedezésére tartatott fönn; jelenleg azonban, mint szálerdő, csekély fontosságú; mezőgazdasági mívelés alatt sokkal nagyobb jövedelmet hajtana.
A quarnerói szigetek közűl Veglia meglehetős jól be van erdősűlve, noha az erdőgazdaság még ott is nagyon fogyatékos. Uralkodó faneme a molyhos tölgy és a keleti gyertyán. Az 569 méter magas Triskavac és a della Morlacca tengerszoros felé hajló hegyoldalak a sziget keleti oldalán teljesen kopárak, mivel az átellenes horvátországi Kapella hegységről leviharzó bóra, mely a tenger vizét az imént említett csatornából egészen az innenső partokra fölszorítja, minden tenyészetet meghiúsít.
Cherso és Lussin erdei növényzete a dalmát szigetekéihez hasonlít, mivel uralkodó fanemeik szintén az örökzöld lombos fák, melyek közűl a magyal (Quercus ilex) a felső, az Arbutus unedo, Phillyrea media, az örökzöld labda-rózsa (Viburnum tinus), a granátalma cserjéje, az Erica arborea, a spanyol boróka és a mediterrán flórához tartozó egyéb cserje pedig az alsó növényzetet alkotja.
A tengerszín fölött mintegy 400–600 méter magas, mindkét oldalról meredek s hosszan nyúló keskeny hegygerincztől alkotott Cherso szigeten az adókataszter adatai szerint 9.495 hektárnyi erdő van (mi az összes területnek 28%-át teszi), az erdők azonban olyan ritkásak, hogy tényleg beerdősűltnek az említett terület csak felerészben is alig mondható. A sziget nagyobb része fátlan, köves karsztvidék, melyen az őserdők maradványaként itt-ott áll egy-egy szál fa, védelmet nyújtva a nap forró sugarai s az időjárás viszontagságai ellen a legelő birkának.
Ezen sziget elkarsztosodásának okát az úgy nevezett fejelő üzemben kell keresnünk, mely abban áll, hogy a fákat 10–12 évnyi időközökben lecsonkítják, azaz a csúcsot és ezzel együtt az oldalágakat is mind levagdalják úgy, hogy csak az alig pár méter magas törzs marad a lábán, erről azután az ágcsonkok körűl fakadó új hajtásokat a már említett forda leteltével ismét meg ismét levagdalják s tűzifa gyanánt értékesítik. Az erdők tulajdonosait (községek és magánosok) e módra az a jó szándék vezette, hogy a zsenge sarjadéknak a marháktól való lerágását megakadályozzák, annál is inkább, mert erre felé a legelő állatok (jobbára birkák) éjjel-nappal, télen-nyáron felügyelet nélkűl csatangolnak künn a legelőkön, a kiméletet kivánó vágási területeknek kerítéssel, vagy sövénynyel való körűlzárása pedig nagyon költséges lenne. Ámde a leírt eljárás, ha egy bizonyos időre czélhoz vezet is, föltétlenűl végromlásra viszi az erdőt, miután a koronának időközönként ismétlődő levágása folytán a fa előbb-utóbb megredvesedik s végre kivész, mialatt a szórványos magtermelésből eredő nehány csemetét a legelő állatok azért természetesen kivétel nélkűl elpusztítják. Ennek következtében főként Cherso szigetén, a hajdanta folytonos erdőktől borított területeken csak ágaiktól megfosztott vénhedt fákat láthatni, míg új növésnek nyoma sincs. E fáknak elpusztúlása után tehát a terület nyomról-nyomra pusztúl, fátlanná válik, elkarsztosodik, s így semmi kétség sem lehet az iránt, hogy a szigetnek kopár s majdnem minden tenyészet nélkűli kerületrészei szintén hasonló módon fosztattak meg egykori erdőségeiktől. Az állami tisztviselőknek okszerű gazdálkodási módszerek alkalmazására irányúló törekvése nagy nehézségekbe ütközik, a mennyiben a főleg állattenyésztésre szorúlt szegény népnek mindenek fölött épen a kezelési költséget sem igen kivánó legeltetés az első jövedelemforrása.
Lussin szigetén, mely Chersóval tőszomszédos, hasonló erdészeti állapotokkal találkozunk, bár a sziget általában véve jobban be van nőve erdővel s magát az 588 méter magas Ossero hegyet is, a hajósoknak e több mérföldre ellátszó útmutatóját, majdnem egészen ellepik az örökzöld levelű cserjék.
Nehány évvel ez előtt Lussin piccolóban is alakúlt egy erdősítő egyesűlet, mely állami segélyezéssel hozzálátván a várost környező kopár dombok befásításához, majdnem kifogástalanúl teljes sikert aratott. Különösségűl legyen itt megemlítve, hogy a Lussintól nyugatra mintegy negyedfél tengeri mérföldnyire fekső Sansego szigeten, melynek vastag homoktalaja mészkőzet fölött fekszik, semmi erdő sincsen, s a több mint 200 családból álló lakosság a szomszédos szigeteken önhatalmúlag vágott tűzifával látja el magát, a mennyiben tűzifabeli szükségletét a számos szőlőhegyről nyert rőzsével, venyigével csak részben képes fedezni.
Említettük már, hogy Isztria partvidékeit szintén az örökzöld cserjék – főleg magyal-bokrok (ilex) – borítják. A Pola mellett fekvő Siana (másként Császár-erdőnek nevezett) állami erdőben, melyet a cs. és kir. haditengerészet kezel, továbbá a szomszédos magán erdőkben is találni még számos paratölgyet (Quercus suber), melyeknek parakérgét minden 8–10 évben lefejtik s halászati czélokra használják fel; dugók készítésére ugyanis ez a parafa nagy lyukacsai miatt nem alkalmas. Említésre méltó még a nevezetesen Lovrana és Volosca között nagy számban előfordúló babérfa, melynek levelei jövedelmező kiviteli czikkűl szolgálnak, míg gyümölcsét orvosi czélokra értékesítik.
A mi Trieszt város környékét illeti, nem tekintve a parkszerűleg kezelt Farneto városi erdőt és a legutóbbi időben foganatosított mesterséges erdősítéseket, ott csak egyes tölgy-, virágos kőris- és komlós véniczfa-csoportoktól alkotott sarjerdők találhatók, melyeknek fatermése nemcsak a talaj soványsága miatt olyan igen csekély, hanem főként a miatt, mivel a földmívesekből álló néposztály nagy számú marhaállományának föntartására az erdei lombtakarmány is nélkülözhetetlen. Az évszázadon keresztűl folytatott meggondolatlan kiaknázás főleg a községi birtokokra szorítkozott, minek következtében azután ezeknek hajdani erdőállománya részint teljesen tönkre ment, részint pedig satnya növésű cserjéssé korcsosúlt.
Karszt-terület Herpelje mellett a beerdősítés után.
Lichtenfels Edétől
A környéknek mintegy harmadrésze jelenleg tenyészet nélkűli puszta, vagy legfölebb csak gyér füvet termő kopárság, melynek erdővé, avagy akár rétté való átalakítása elé sem gördűlne valami különös akadály, mivel a felső rétegek kőzete nagyobbára laza, könnyen málló, s a kőtörmelék között mindenfelé elegendő föld található. Hogy egyébiránt ezen köves altalajú területeken akár a szálerdő is díszlenék, bizonyság rá az a nehány fentmaradt szálerdő-részlet, mely a magán tulajdonosok birtokában ma is megvan, nevezetesen pedig a Lippizza cs. és kir. méntelepnek 300 hektárra menő s már 300 év óta mívelt s ápolt erdeje, mely általában véve magasra nőtt, közben-közben hatalmas törzsű tölgy- s más fanemekből áll, míg körűlötte az elkarsztosodott, fátlan kopárság lehangoló rideg képet mutat. A legújabb idők folyamán jobb reményekre jogosító fordúlat következett be a helyzet alakúlásában, miután az ügyet a város képviselete és a kormányzóság fölkarolta, más részt a lakosságban is sikerűlt a kopárságok beerdősítésének eszméjét népszerűvé tenni. Már mintegy 30 év folyt le azóta, hogy a város képviselői egyes elkarsztosodott területeken mesterséges vetéssel és ültetéssel tettek erdősítési kisérleteket, de e kisérletek a kevés szakismeret és az eljárásnak hiányos volta miatt általában véve roszúl ütöttek ki; azonban később a szakszerűbb módok alkalmazása jobb eredményt szűlt. Ilyen formán Trieszt közönsége a város környékén fekvő karsztos fensíkon 15 külön álló kis erdőcskét telepített, melyeknek területe együtt 117 hektárra tehető, s melyek ma már teljesen folytonos, 5–10 méter magas állabokat alkotnak.
Itt látható valójában a befásított és a még kopaszon álló karsztterület közötti kirívó ellentét.
Ha körös-körűl széltében dühöng a bóra úgy, hogy az útczákon a kocsik sem közlekedhetnek biztonságban s az ember csak kényszerűségből mozdúl ki lakából, a legelő marha nyugtalanúl húzódik a bokrok közé, s a madarak az erdő fáinak lombjai között keresnek menedéket: akkor tapasztalható igazán, mily megkönnyebbűlést nyújthat egy ilyen jól mívelt sűrű erdő a benne uralkodó szélcsönddel. Csak azt tanúsítja ez is, hogy a nagyobb területek beerdősítésével a szélviharok hatalmát legalább az illető helyre nézve meg lehetne törni.
De, ámbár hasznos voltukat tagadni nem lehet, az erdősítések eddig még csak kis területekre szorítkoztak, egy felől az erre való pénz elégtelensége miatt, más részt, mert hiányzott olyan törvény, mely e tekintetben a földbirtokosoknak egymás közti viszonyát szabályozta volna. A kormányzóság ezt belátván, indíttatva érezte magát, hogy Trieszt törvényhozó gyülése elé 1881-ben erdősítési törvényjavaslatot terjeszszen, melynek alapján azután a kormányzóság és a képviselet kiküldötteiből egy külön erdősítő bizottság alakíttatott. A bizottság az állam és a tartomány részéről nyújtott segédeszközökkel 1890. év végéig a város környékén több mint 350 hektárnyi kopár területet beerdősített, a mire 2,660.000 csemetét használt föl és pedig majdnem csupán fekete fenyűt, miután a kisérletek azt mutatták, hogy csak ez a fanem képes csemete korában megküzdeni a nyár forró melegével meg a bórával, s e mellett bő mértékű levél húllatása folytán legelőbb fedi be televényréteggel a talajt.
A trieszti erdősítő bizottság által mesterséges úton való beerdősítés alá kijelölt terület, mely mintegy 643 hektárt tesz, 10 év múlva teljesen be lesz fásítva; ezen kivűl 400 hektárnyi természetes úton keletkezett erdő vétetett kimélet alá, úgy, hogy immár biztosra lehet venni, hogy a jövő század elején Trieszt környékének éghajlati és erdészeti állapotai már tetemesen és pedig kedvezőleg meg lesznek változva.
