Ipar, kereskedelem, sókészítés és bányászat Isztriában. ifj. Czoernig Károly bárótól, fordította Paszlavszky József
Ipar, kereskedelem, sókészítés és bányászat Isztriában.
ifj. Czoernig Károly bárótól, fordította Paszlavszky József
ifj. Czoernig Károly bárótól, fordította Paszlavszky József
Nagyobb iparágak fejlődését Isztria belsejében gátolja a folyó vizek gyér volta; ilyenek csak a tengerparton virágzanak, a hol a jó közlekedés istápolja őket. Első helyen áll a hajógyártás és a tenger termékeinek, a sónak és a halnak értékesítése.
Büszkén emelkednek a hatalmas hadi-hajók árboczfái és kürtői Pola biztos kikötőjében. A hadi tengerészet arzenáljában és az Oliva-szigeten a hajóhad fölszerelésére való számtalan eszközön kivűl megvan mind az a segédműhely és gép, a mely az állam tengeri hatalmának lehető gyors szolgálattétele megvalósítására szükséges. Szellős vasalkotmányú fészerek védik a két nagy hajógyártelepet az Oliva-szigeten, a hol több hadi-hajónk, köztök az első ausztriai sorhajó, a „Kaiser” épűlt. Nemrég készűlt el itt a „Kronprinz Erzherzog Rudolf” hatalmas monitor. A javításra szorúló hajók befogadására két álló és egy úszó dock szolgál, a sajátszerű műhely-hajó, a „Cyclop” pedig arra való, hogy az ütközet alatt, vagy viharban megsérűlt hajót azonnal kitatarozza. A cs. és kir. haditengerészet technikai műhelyei Polában kizárólag csak saját czéljaira dolgoznak, ellenben a „Stabilimento tecnico triestino”, Isztria legnagyobb magán hajógyára. S. Roccó-ban Muggia mellett, nemcsak a hazai tengeri hatalom számára épített számos hajót, hanem a külföld (Görögország, Románia, Argentina) hadi tengerészete számára, valamint gőzösöket és vitorlás-hajókat kereskedelmi czélokra is. Kizárólag a kereskedelemnek szolgál Isztria többi hajógyára, a melyek között a Lussinpiccolo szigetén levő foglalja el a legeslegelső helyet. Itt 1853-tól mostanig több mint 250 nagyobb útra szánt új vitorlás-hajó épűlt, több mint 100.000 tonna teherbírással. Vitorlás-hajókon való kereskedelmünk azonban 1875 óta hanyatlóban van, a mi persze hajógyáraink működésére is érzékenyen hat. Az osztrák kereskedelmi hajósok nem bírják azokból a vén vitorlás fa-hajókból tetemes veszteség nélkűl egyszerre előteremteni a kilencz millió forintra előirányzott befektetési tőkét, hogy olyan hajók építésére fordíthatnák, a melyek a hajósnak ma is jövedelmet hajtanának, mint a gőzösök és a tengeren túli közlekedésre való nagy vitorlás vas-hajók. Ez az oka, hogy Lussinpiccoló-ban 1885 óta csak 27 hajó készűlt, összesen 3.123 tonna teherbírással, a melyek között csak 3 sík-tengerre való (vas-) hajó van. Épen így hanyatlik a hajóépítés Isztria más, mint Capo ď Istria, Pirano, Rovigno, Ika, Volosca, Cherso, Lussingrande gyáraiban is. Kereskedelmi hajórajunkat 1853-tól 1884-ig ezek is 185 hajóval szaporították 38.402 tonna teherbírással; ez idő óta azonban főleg javításokra szolgálnak; csak olykor-olykor készítik egy-egy parti hajónak a teknőjét. Az isztriai kereskedelmi hajók állománya 1890 végén 2.270 hajó volt, 40.858 tonna teherbírással s 6.117 hajóssal, de ezek között csak 45 volt a sík-tengerre való, a melyekből magára Lussinpiccolóra 34 esik, 18.869 tonna teherbírással.
A hajóépítés és kereskedelmi hajózás hanyatlásának ellenében örvendetes virágzás mutatkozik a konzervált élelmi szerek, kivált a halak készítésében. A legnagyobb ilynemű gyártelep Isolában van. Az angolnát a comacchiói lagunából saját külön gőzösön szállítják ide, megpörkölik, besózzák s hordócskákba rakják; itt sütik s fínom olajjal itt zárják pléhszelenczébe a szárdinát. Készíti továbbá a gyár az ú. n. orosz szárdinát, vagy muszka-halat is; e hal Norvégiából egyszerűen besózva kerűl ide; itt azután megtisztogatják, eczettel, fűszerekkel s más egyéb hozzávalóval hordócskákba rakják. Konzerválnak marhahúst és fínom főzeléket is. A Boszniából és Szerbiából való aszalt szilvát gőzön megpuhítják, megtisztítják, faládikákba rakják és forró levegőben szárítják. Ez árúczikknek jó piacza van Angolországban, Skandináviában és Éjszak-Amerikában. E nagy gyáron kivűl, a mely 150 férfi s ugyanannyi nő munkást foglalkoztat, még két szárdina-gyár van Isolában; azután egy-egy Rovignóban, Fasanában, Chersón és Capo ď Istriában. Az isolai gyárak maguk több mint két millió szelencze szárdinát juttatnak vásárra. A halaknak pléhszelenczékben való konzerválása a régi „salumieri”-ipart szorítja ki, mely itt-ott, így Capo ď Istriában, Isolában, Piranóban, Lussinpiccolón és Cherso szigetén még megvan s a scombri, sardoni és szárdella-halak besózásában áll.
Vizi malmok, persze majdnem csak a helyi szükséglet számára, a Risano folyónál, az Ansánál és a Foiba-pataknál vannak; gőzmalom van Gimiróban, Dignanában, Polában, Medolinóban és Rovignóban; ez utóbbi hajó-kétszersültet és tésztaneműeket is készít, a melyeket egész Boszniáig elvisznek. A Lussin szigetek egyik-másik sziklás magaslatán szélmalom is van. Veglia szigetén minden házban s itt-ott Chersón is kezdetleges kézi malmok vannak, a melyekben az asszonyok őrölgetik gabonájokat.
Belföldi fogyasztásra, valamint kivitelre is számos olajsajtó dolgozik. Igen keveset gőz hajt; a legtöbb szárazmalom-szerűen lóerőre jár s nehányat emberi kar mozgat, de mindannyi becses gyártmányt szolgáltat. Az olajbogyót hengeres, három, négy méter széles, faragott kővel kirakott ágyra töltik, a mely fölött 1.7 méter magas s 0.45 méter vastag malomkő forog. A malomkövet két óráig forgatják, azután a szétnyomkodott tömeget gyékényből, kókusz-rostból vagy halfa-szalmából való zsákokba töltik, olykor forró vízzel leöntik és két órán át sajtolják, midőn az olaj kifolyik. A hátramaradt pogácsa („polpame”) egy részét Pirano egy gyárában szappan- és gépolaj-gyártásra chemiailag kivonatolják, különben pedig a sertések táplálására fordítják. Sok helyen még megvan az a régi szokás, hogy az olajsajtó birtokosának nem pénzzel fizetnek, hanem az olajbogyó tizedével („decima”). Különös szokás uralkodik a Montona melletti kis hamuzsír-gyárban a szükséges fa-hamu vásárlását illetőleg: többnyire nem pénzzel, hanem sóval fizetik meg az árát.
Az építő-iparnak szolgál egy nagy gőz-téglagyár Pirano mellett, valamint egy hydrauli czement-gyár S. Andrea szigetén Rovigno mellett, a mely a nyers anyagot részben Albona vidékéről kapja. Sok czementet visznek innen Olaszországba, sőt Marzanába is. Dignano mellett, Marzanában fínom szemű fehér homokkövet vágnak, a mely a levegőn megkeményszik és kékes-szürke színezetet ölt. Ezt alkalmazzák a többi közt Bécsben az új császári lak építésénél s ezt használták az udvari színházhoz is. Más kőbányák, a valle-oltrei és a salvoréi, kivált Triesztet látják el; a prelukai bánya Volosca mellett a fiumei kikötő építéséhez szolgáltatja az anyagot. Kovarcz-homokot („saldame”) Pola és Dignano mellett ásnak nehány bányában s Velenczébe szállítják üveggyártásra.
Említésre méltó ipartelep egy parafa-gyár (dugók, úszó-övek s más effélék gyára) Salvoréban; a nyers anyagot ide külföldről kell beszerezni, mivel az Isztriában előforduló paratölgy kérge repedezett s csekély értékű parafát szolgáltat. Egy kénmalom a Risano folyó mellett, egy zsiradék-gyár Boljunzban, egy üvegárú- s egy chemiai-termék-gyár Piranóban, egy faggyú- és bőrgyár Muggiában, egy gyapot-fonó Capo ď Istriában, egy jelentékeny viasz-gyár Rovignóban s ugyanott egy dohány-gyár egészíti ki azt a képet, a melyet Isztria ipari vállalatai alkotnak.
Rovignóra nézve a cs. és kir. dohánygyár fölállítása valóságos áldás volt, a mennyiben itt a munkásoknak (szám szerint összesen 780 nőszemély, azon kivűl 40 férfi) nemcsak kenyérkeresetök van, hanem a tisztasághoz, rendhez és takarékossághoz is hathatósan szoktatják őket. De a megtakarított fillérek bizony korántsem a takarékpénztárba jutnak, hanem arany ékszerekre mennek, mint Isztriában másutt is. Ezért virágzik annyira különösen Capo ď Istriában és Rovignóban az aranymíves ipar a mely különben Dalmáczia számára is dolgozik.
Mint házi-ipart űzik Isolában a csipkeverést; velenczei minták szerint dolgoznak s a leánygyermekeket az állam és község által közösen föntartott iskolában tanítják erre a jövedelmes iparágra. Azon kivűl a parasztok kivált a hegyes vidéken, meg Veglia és Cherso szigetén durva gyapjú-darócszövetet is sokat készítenek s a lakosok abból állítják elő nemzeti viseletöket; Castua környékén pedig egyes falvakban szitakötéssel és székfaragással foglalkoznak. A csicsek nagy buzgalommal foglalkoznak a szénégetéssel s a szenet Triesztbe és más parti városokba szállítják. Végre a városok, nevezetesen Trieszt ellátására való kenyérsütés régi házi-iparuk az isztriai parasztasszonyoknak. Különös, tudományos alapon nyugvó ipar van Dignanóban, a hol egy földbirtokos a megvizsgálásra átadott selyemlepke-tojást mikroszkóppal megvizsgálja és a selyemtenyésztőknek biztosságot nyújt, hogy a tenyésztésre csak egészséges tojást használjanak.
Keveset lehet Isztriának a kereskedelméről mondani. Beviteli czikkek a hajógyártáshoz való anyagok s a helyi szükségletre való tárgyak; kiviteliek pedig a tartomány termékei: bor, só, faolaj, cserző-szumak* tűzi fa (sokat visznek Olaszországba), s végre friss és konzervált hal. Jóféle gesztenyét és babérlevelet szállítanak Volosca partvidékéről, igen nagyra becsűlt mogyorót pedig Rovigno kerületéből; a montonai állami erdőségben termő, hajógyártásra való fa a cs. és kir. hadi tengerészet számára van föntartva. A csicsek sajátszerű házaló kereskedést űznek eczettel, mely Isztria keleti partjain a csekély értékű borból készűl; messze földekre, még Csehországba is eljárnak vele.
A Rhus coriaria L. levele, fiatal ága és kérge.
Nem csekély jelentőségű az idegenek forgalma sem, mely újabb időben a természettől annyira megáldott voloscai, abbaziai és lovranai partvidéken fejlődik; ez iparágat nagyon előmozdítja a Fiuméba járó kis helyi gőzösök élénk közlekedése.
Az egyes parti városokat és szigeteket egymással, valamint Trieszttel és Fiuméval rendes hajóvonalak kötik össze. Az államvasútak trieszt-herpeljei meg divača-polai vonalának hoszsza Canfanaro-Rovigno szárnyvonallal együtt 172 kilométer, a déli vasút szentpéter-fiumei vonaláé, a mely legnagyobb részt isztriai földön fut, 57 kilométer, Mitterburg, mint középpont felé elegendő úthálózat vezet.
Kiváló fontosságú Isztriára nézve a tengeri só.
A ki Capo ď Istria és Pirano öble előtt elvitorlázik, szemébe ötlik a fehér mészhegyek koszorúzta sötétkék tenger partján, melyre itt-ott olajfák sötét lombja borúl, hogy a derékszögben kereszteződő gátak és csatornák hálózata mellett fehér házikók állanak sorban.
Révben álló a kőszénnel rakodó parti-járatú hajók.
Charlemont Húgótól
A tenger partján levő sekélyesek, különösen a melyeket a folyóhordalék elszélesített, a tengeri só szerzésére szolgálnak s a tenger szökő-dagálya, valamint az oda torkolló folyók áradása ellen gátakkal vannak védve; a házikók sókészítéssel foglalkozó munkások lakásai. Minden kristályosító szérűhöz (olaszúl „cavedino”) öt-öt egyes mező tartozik, a melyek öt-öt centiméterrel állanak egymás fölött. A tengervizet legmagasabb dagálykor zsilipen a legfelső mezőre eresztik; mikor pedig a nap melegének hatása alatt a víz egy része elpárolog, az így keletkezett sóoldatot a második mezőre s a mint elpárolgás útján mind töményebbé s töményebbé válik, a következő mezőkre eresztik; végre a legalsón történik meg a só kristályosodása, kedvező időjárásnál ötödnapra a művelet megkezdése után.
A jobb minőségű só fehér, a kevésbbé jó szürke színű; emezt egyedül Horvátországba szállítják. Mikor a munkások a sót seprűvel összeseprik, a megmaradt folyadék, az anyalúg, arra való külön csatornákba és gödrökbe gyűl össze. Ebből Piranóban, a sógyártó társaság chemiai gyárában keserűsót, glauber-sót és chlórkáliumot választanak ki. A még ez után megmaradó bróm- és jódtartalmú folyadékot azután fölmelegítik és az ott levő intézetben hasznos fürdőkűl alkalmazzák.
A sót az állam meghatározott évenkénti mennyiségben beváltja. 1890-ben 285.000 métermázsa fehér, és 51.000 métermázsa szürke sót csináltak, melynek értéke, monopoliumi árban számítva, 2,860.000 forintot tett. Ebből évenként mintegy 5.000 métermázsa gyári sót készítenek s a megvételére jogosúltaknak kedvezményes áron adják el.
A só-szérűk Capo ď Istriában 255, Piranóban 628 hektárnyi területet foglalnak el. A kristályosító szérűk (cavedini) száma Capo ď Istriában 3.724, Piranóban 7.034; a munkások száma egészben 4.500. A megszabott mennyiségen felűl készített sót a velenczei időszakból származó törvények szerint a tengerbe kellett vetni; jelenleg azonban meg van engedve, hogy külföldre kivigyék s olykor-olykor megy is belőle egy-egy hajó-rakomány példáúl Hollandiába, Algirba s Kelet-Indiába. A kereskedelmi összeköttetések és a szállítási árak azonban nem igen kedveznek e kivitelnek; mindössze Bosznia vesz évenként bizonyos meghatározott mennyiségű fehér sót Piranóból.
Capo ď Istria és Pirano só-iparáról szóló okíratok csak a XIII. századból vannak, melyek azonban azt bizonyítják, hogy itt ez az ipar sokkal régibb keletű. Midőn Capo ď Istria (1279-ben) és Pirano (1283-ban) Velencze hatalma alá kerűlt, a köztársaság csakhamar belátta ez árú fontosságát, és kivitelét szerteágazó hajózásával s kereskedelmi összeköttetéseivel nagyon előmozdította. Pirano és Capo ď Istria só-ipara azonban csak akkor indúlt igazán virágzásnak, midőn e tartományok Ausztriába kebeleztettek, a mikor természetes szomszédjokhoz csatolódván, a sorompók, melyek e nagy piacztól elválasztották őket, elhárúltak. Jelenleg ez iparág folytonos virágzásának csak a rendkivűli szökő-dagályok meg a nagyon esős nyarak ártanak.
Isztriának csak egyetlen, de nagyszerű bányája van: a Trifaili szénbánya-társaság birtokában levő barnaszén-bánya Carpano-Vinesben, Albona tartományban. A széntartalmú rétegek az alsó eoczén időszakból valók, a kréta-mészben teknőszerűleg vannak záródva, vagy mint ilyen teknő-völgyek maradványai feküsznek rajta. Ez a réteg-csoport néhol 113 méternyi vastagságot is elér és számos kis tömzsöket tartalmaz, melyeket cerithium-mész alkotta szalagok választanak el egymástól. Ezek közűl csak a legalsóbbak érdemesek a fejtésre, melyek 0.4–3, átlagban 0.9 méter vastagok. A fekű vagy réteg-ágy kréta-mész, a fedő mummulit-mész, homokkő és márga-pala. E kitűnő szén szurokfekete, feketebarna karczczal, gazdag bitumenben, könnyen gyúl s világos lánggal ég; van benne 70 százalék carbonium s a magától való meggyúladásnak nincs alávetve.
Az engedélyezett bányaterület 5.200 méter csapásbeli hoszszával s 700–1.800 méter szélességével 527 hektárra terjed; tömzsök azonban, miként számos feltárás tanúsítja, messzebb, nevezetesen éjszakkeleti és keleti irányban is előfordúlnak. Az engedélyezett bányákon kivűl a fejtésre még érdemes szénterületet 4.000 hektárra becsűlik. Jelenleg évenként 700.000 métermázsa szenet ásnak s azt hiszik, hogy a fejtés alatt levő bányákban még mintegy négy millió tonnányi „fekete gyémánt” van.
A bányászatban több lokomotiv és más gőzgép dolgozik, összesen 300 lóerővel s 35 kilométernyi vasút tartozik hozzá, melyből 27 kilométer a föld alatt van.
A bányából a részben lovakkal kiszállított szén egy keskeny vágányú, majdnem 8 kilométernyi hosszú gőz-vasúton Stalijébe kerűl az Arsa-csatornához, a parti hajók kikötőhelyére. Itt a hulladék szénporból és széndarából széntéglát (briquette) sajtólnak, évenként 150.000 métermázsát; azon kivűl pedig az egész anyagot osztályozzák és egyenesen a hajókra rakják. Az évi termés két harmada Olaszország keleti részébe kerűl, a maradék pedig az osztrák-magyar tengerpartra. E bányának, mely mintegy ezer, többnyire honi munkást foglalkoztat s munkabér fejében évenként egy negyed millió forintot ad ki, keleti Isztriára nézve kiváló nemzetgazdasági jelentősége van.
