Földmívelés, borászat és állattenyésztés Isztriában. Hugues Károlytól
Földmívelés, borászat és állattenyésztés Isztriában.
Hugues Károlytól
Hugues Károlytól
Isztriában valamint a teljesen kifejlett társadalom mellett a pásztorok őseredeti élete is föltalálható s egymástól eredetre, nyelvre, szokásokra, műveltségre nézve fölötte különböző törzsek laknak egymás mellett: azonképen a földmívelés, valamint a föld mívelői, az éghajlat, úgy a talajminőség és tenyészet tekintetében is a legnagyobb ellentétekkel találkozunk.
Ámbár arra nézve, hogy Isztriában már a történeti időszak előtti korban is lett volna földmívelés, kész bizonyítékok nincsenek s az isztriai castellieri-kben (tumulusokban) talált tárgyak, melyek kizárólag temetkező helyekre mutatnak, földmívelést gyaníttató biztos támaszpontokra nem akadunk: mégis föltehetjük, hogy Isztriában a földmívelés igen régi lehet; kezdete azonban semmiesetre sem nyúlik messzebb a venetek és a régi italiai népek nagy csoportjának koránál. Bizonyos, hogy az isztriaiak a félszigetnek már okvetetlenűl nagy részét mívelték, ha a római hódításnak oly huzamosan és oly erélyesen ellenállhattak, hogy még Plinius korában is – tehát 200 évvel utóbb – négy olyan néptörzs volt, melynek saját külön neve és életmódja vala, tehát még egészen nem romanizáltatott.
A nemzeti életnek ez a szívóssága nehezen volna megfejthető, ha nem oly szokások és hagyományok hatásának tulajdoníthantók azt, melyek a földmíveléssel kapcsolatosak. Virágkorát a földmívelés abban a hosszú időszakban érte el, mikor a rómaiak a tengerpartnak hadászati és közgazdasági tekintetben legfontosabb pontjait katonai és polgári gyarmatokkal lepték el, midőn a Tengermelléktől fölvonúltak egész a Juli-Alpesek szakadékos fensík-területéig s a tengerpart hatalmas nemzetségeknek lőn kedvelt nyaraló helyévé.
Azok a magasztaló szavak, melyeket Plinius az isztriai olajnak szentel, arra mutatnak, hogy itt terjedelmes olajfa-ültetvények voltak s hogy a lakosok az olajkészítés módjait észszerűen űzték. Egy nagy olajfa-ültetvénynek a félsziget közepén s a Vena és Caldera hegyek nyugati lejtőin ma is meglevő maradványai mindenesetre igen régi időből valók. A Plinius által annyira dicsért trebbiai tőke ma is érleli még aranyszínű szőlőfürtjeit a Monte Maggiore vidékén.
A római földmívelésnek jellemző emlékeűl fönmaradt a gazdasági eszközök közűl az eke, melyet olaszúl „mangolino”-nak neveznek; ez a kezdetleges szerszám teljesen azonos azzal az ekével, mely a Tiberis völgyeit szántja s Perugiában és Folignóban „perticara” név alatt ismeretes. Ez a sajátságos isztriai eke két ökör számára való; a rúdja hosszú, kereke nincs. A Pola és Parenzo melletti római földeken most sem használnak más ekét. A római ekének másik, két élű typusa Isztriában többé nincs használatban; de nem rég találtak a földben a Rovigno felé vezető úton, Trieszt és Pola közt, egy méternyire egy tölgyfa tönkje alatt egy ilyen vasekét, melyet most Parenzóban az „Instituto agrario provincialé”-ban őriznek. Két más hasonló ekevas, mely Abrega és Montona vidékén találtatott, a tartományi történelmi múzeumban őriztetik. A kerekes ekét, melynek Isztriában „piovina” a neve, csak kemény talaj szántásánál használják s hat–nyolcz igás állatot fognak bele. Ez azonos az Etsch-völgy felső részeiben használt ekével, melyről már Plinius is megemlékezett, kelta eredetet tulajdonítván neki s a rhaetiusokat mondván föltalálóinak.
Az isztriai földmívelés fénykora még a római birodalom bukása után is soká tartott, mivel a barbárok betörései nem érinték a hadak nagy útjaitól félre eső félszigetet. Cassiodorus, Theodorich minisztere, is magasztalja az isztriai mezőgazdaságnak még az ő korában is virágzó állapotát, valamint hogy a föld észszerű mívelésére mutat az is, hogy már az 1000-ik év előtt nagy számmal keletkeztek Isztria minden részeiben benczés kolostorok. E rend tudvalevőleg egészen a földmívelésre van rendelve (naponkint, imával váltakozva, 7 órát tölt mezei munkában) s a mezőgazdaságnak e tartományban is buzgó előmozdítója volt.
Lépcsőzetes olajfa-ültetvények Piranóban.
Lichtenfels Edétől
A római birodalom bukása után nem sokára pestises kórságok pusztították el az egykor oly virágzó térségeket s a mezőgazdaság részint a nép saját erőfeszítéséből, részint a velenczei kormány segítségével, csak lassan tudott újra lendűletet venni. Velenczében egy külön hatóság, a „Camera dei grani”, igás barmok vásárlására nyújtott segélyt (így 1330-ban a St. Lorenzo del Pasenatico szerzetnek, Cittanova és Montona polgármesterének) s kötelezte az új szláv telepeseket, hogy a fátlan vidékeken meghatározott számú olajfákat ültessenek. De a XVI. és XVII. századbeli járványok a hanyatlásnak újabb időszakait idézték föl Isztriára, melyekből csak napjainkban kezd lassan-lassan föllendűlni.
A mezőgazdasági termelés legfontosabb közgazdasági és természeti tényezőinek egyenlőtlensége fölötte nehézzé teszi, hogy a tartomány mezőgazdaságáról nehány vonással teljes és világos képet nyújtsunk. Az 5.000 négyzetkilométerre menő egész területből, melyből 1/5-rész a quarnerói szigetekre, a többi 4/5 pedig magára a félszigetre esik, 86.7 százalék mívelhető. Ennek több mint 1/3-a erdős terület, a másik harmad legelő, míg a többi különféle mívelési ágak közt oszlik meg. A megoszlási arányszámok azonban egyáltalán nem nyújtanak megbízható támaszpontokat e mívelési ágak fontosságának megítélésére.
Mert, míg példáúl a szőlő, a szántóföld és a mezei kertészet a föld jövedelmének mintegy 2/3-át teszi, az ezek által fölhasznált terület 1/4-ét sem teszi a mívelés alá vett talajnak. Másfelől a termőföldnek több mint 2/3-át tevő erdő és legelő 1/4-ét sem adja a föld összes jövedelmének. Tehát épen azok a mívelési ágak, melyek a legtöbb tőkét és munkaerőt követelik (t. i. a szőlők, szántóföldek és gyümölcsösök), adják Isztriában a mezőgazdasági jövedelemnek legnagyobb hányadát. A szőlők, melyek a termőföldnek 9.82 százalékát teszik, 26.8 százalékát adják a föld jövedelmének. Parenzo kerülete a legnevezetesebb bortermő vidék, mivel ott a bortermesztés a föld jövedelmének 42.6 százalékát teszi; utána Capo ď Istria következik 37.7 százalékkal, Montona 34.4, Lussino 34.21 százalékkal; az utolsó helyet csupán 0.31 százalékkal Castelnuovo hegyes kerülete foglalja el. Aránylag Pola kerülete is szegény e tekintetben, 13 százalékát tevén ott a föld jövedelmének a bortermesztés.
A gyümölcsösök osztályába itt az olajfa- és nádültetvények is be vannak foglalva. Az olajfák ez ültetvényekben mintegy 11.000 hektárt borítanak. A trieszti öböl vizében Muggia és Pirano között tükröződő tengerpartok csupa kerteknek látszanak. Itt valóban virágzik a kertészkedés művészete, mely terményeit, a borsót, babot, burgonyát, paradicsomalmát, articsókát, spárgát, földi epret, dinnyét, stb. korán érleli meg s jól árúsítja el a trieszti piaczon. Terjedelmes olajfa-ültetvényeiknél fogva Rovigno és Pirano foglalják el az első rangot úgy a mívelés alá vett talaj, mint a kertek jövedelmezősége tekintetében.
Szőlő- és nádültetvény Parenzóban.
Charlemont Húgótól
A szántóföldet tekintve, úgy területi kiterjedésre, mint jövedelmezőségre nézve, Pola áll az első helyen, míg Volosca és Lussino az utolsót foglalják el. A Kartszt fensíkján a szántóföldnek mintegy 1/4-ét őszi búzával és őszi rozszsal vetik be, a többi szántóföldnek két harmadán zabot és burgonyát termesztenek, a maradék pedig árpa és konyhavetemény közt oszlik meg. Második veteményűl a rozs után sárga és vörös répát használnak, míg a burgonya-földekre babot is vetnek. A tartomány többi részeiben a vegyes termelésnek (bor, olajbogyó, eper- és gyümölcsfa) nagyobb területe van, mint a mezeinek, mely utóbbiban ritka kivétellel búza váltakozik a tengerivel. A Muggiától Salvoréig terjedő tengermelléken a mívelés alá vett föld tetemes részét zöldségtermesztésre használják.
Rétek dolgában Isztria igen szegény. Nyolcz rész szántóföldre körűlbelűl egy rész kaszáló esik. Hogy a takarmányhiányon segítsenek, lombszéna készítésére az erdőt is befogják. Kaszálókban csak a quarnerói szigetek, aztán Pinguente, Albona, Castelnuovo és Capo ď Istria kerületei gazdagok. Az erdők a föld összes jövedelmének 20.47 százalékát szolgáltatják; első helyen Parenzo kerülete áll. Az isztriai erdőknek szomorú történetük van, mely a tartomány mezőgazdaságának viszontagságaival szorosan egybefügg. A Karszt egykori nagy kiterjedésű erdőségeinek a XV. században bekövetkezett általános pusztúlása az olajfa termővidékének magassági határvonalát jóval alább szállította s az olajfák kiveszése, miről a velenczei fakereskedők jelentései már a következő XVI. században pontos adatokat szolgáltatnak, fölötte nagy mértékűvé lett.
Az állatállományról szóló jelentésekben a kisebb házi állatok állnak az első helyen 255.436 birkával és 1.747 kecskével. Tél közeledtével mintegy 14.000 birka vonúl át a Karsztról a tengerparti legelőkre, honnan az enyhébb időjárás beálltával ismét visszatér. Cherso szigetén az egész éven át éjjel-nappal több mint 40.000 birka legel a szabad ég alatt minden védő tető nélkűl. A quarnerói szigeteken a réteknek körűlbelűl felén kisebb házi állatok legelnek, jó takarmányt találván a zsályában, rozmarinban és a délvidéki illatos füvekben.
Capo ď Istria és Pola vidékeinek kivételével, hol jobbára tejelő teheneket tartanak, Isztria szarvasmarha-állományát leginkább az igavonó állat teszi. A belföldi fajták kicsinyek, de serények és erősek. Igába mostanában szívesen használják a Buie körűl tenyésztett fajtát, mely a Romagnából származik. A sertés, mintegy 27.000 darab, a tartomány belszükségletére nem elegendő s a szomszéd tartományokból sokat visznek be. A nyerges állatok (szamár és öszvér) igen nagy részét teszik a mezei állatállománynak. Mivel a földmíves nem földjei közepén, hanem mindenütt falvakban és városokban lakik, a szamár és az öszvér különösen a hegyes vidékeken a mezei munkák, a trágya és a termés szállítása körűl elkerűlhetetlen. Veglia szigetének van egy apró lófajtája, mely a szárdiniai fajtából származik.
Fák között fűzéresen nevelt szőlők (régi mívelés).
Charlemont Húgótól
A méhészetet nagy mértékben csak a quarnerói szigeteken űzik. A selyembogár-tenyésztés mind a mellett, hogy a hernyók közt betegségek uralkodnak és a selyemipar pang, 120.000 kilogramm gubót szolgáltat.
A szántóföld Isztriában rendkivűl el van aprózva. Az átlag az egész tartományban kevesebb fél hektárnál. Ez különben Isztriának egész termőföldjére nézve is áll. Egy-egy birtokosra átlagban nem esik több 15 hektárnál. Ezen fölűl a birtokok igen sok apró darabkákra vannak szétszabdalva s egyes birtokosok földjei néha egymástól igen messze, vagy épen különböző községek határaiban esnek. Egy katasztrális parczellának átlagos kiterjedése nem több, mint 1/3 hektár s a parczellák száma 1,476.085, melyek 138.820 tulajdonos közt oszlanak meg.
Azokban a kerületekben, hol belterjesen űzik a zöldség-, szőlő- és olajfa-termesztést, gyakran fizetett napszámosokkal míveltetik a földet; általában azonban az a rendszer az uralkodó, hogy a munkás a föld termésének egy bizonyos részét kapja bérűl. Ennek oka az, hogy sokkal kevesebb a munkakéz, mint a mennyi egy, csak némileg is belterjes mezőgazdaság követeléseinek eleget tehetne.
Különös fontossága van Isztriában a bortermesztésnek. A pompás tengerparttól kezdve, a hol a szőlőtő az agave, a parafa-tölgy, a mastix és a babérfa mellett díszlik, egész a Vena és Caldera hegyek zord nyergéig, a hol az olajfa még tenyészik és terem is, Isztria vögyfeneke és egész tengermelléke kiváló módon alkalmas a szőlőtermesztésre, melyet ezen fölűl még a quarnerói szigeteken is tetemes mértékben űznek. A szőlőtő ültetésének, nevelésének, metszésének és karózásának módjai fölötte sokfélék. Mig a quarnerói szigeteken, nevezetesen pedig Sansego homokos szigetén a szőlőtövet nem kötik karóhoz, hanem a már Columella által leírt módon szabadon hagyják kúszni a földön, s míg a tengermelléken Piranóban, Buiében, Grisignanában, a tartomány belsejében pedig Pedenában, Gallignanában és Zumescóban a kurta tőkéjű latin venyige ma is száraz karóhoz vagy spanyolnád (arundo donax) czövekhez van kötve: addig Parenzóban, Orserában, Visignanóban és San Lorenzo del Pasenaticóban nagy területeket látni olyan szőlőtövek soraival beültetve, melyek csoportosan vannak karókhoz erősítve. Más vidékeken ismét, nevezetesen délen és a tartomány belsejében még megvan Virgiliusnak „a juharfával házasodó”, magasra kúszó venyigéje.
A szőlőmívelésnek e fő módjaihoz imitt-amott még mások is járúlnak; így a venyigének a támaszúl szolgáló jávor koronájára köröskörűl való fölfuttatása, továbbá az ívezetes vagy egyenesen álló lugasra nevelés, a rajnai mód szerinti mívelés, a zsinórra vagy drótra feszített füzér s más hasonló. Emezeket csak legutóbb kezdték alkalmazni s még mindig csak kisérleteznek velök.
Nem kevésbbé nagy a változatosság a szőlőfajokban is. A legrégibb fajták egyike, mely talán már a római hódítás előtt is megvolt, a trebbiai, melynek alfajtái egyebütt (Forli mellett) „trebbiano della fiamma” és (Perugia mellett) „trebbiano verde” név alatt ismeretesek. A trebbiai szőlő, melynek leghíresebb fajtáját a XVII. században Pisino kerületében termesztették, csekélyebb mennyiségben ma is előfordúl a mésztalajú fensíkokon és halmokon, hol a szabadon kúszó venyigék között igen szépen díszlik.
Egy másik fajta, mely szintén igen régi s a XIII–XV. században Isztriának azt a sajátos fajborát szolgáltatta, melyet a községek dézsma gyanánt szállítottak az aquilejai patriarchának, illetőleg Velenczének, a fehér ribolla. Ezt ma már csak Isola szigetén termesztik számbavehető területen. A terrano vagy refosco nevű bor, Isztriának ez idő szerinti vörös fajbora, mely nagy mennyiségben szállíttatik Triesztbe, már a XV. században a nemes borok közt említtetik. A sárga muskotály borokat is igen régi idő óta termesztik. Ezek egyikét, a Capo ď Istria mellett Castel Rosaccióban termőt (Rosariol), Andrea Bacci, V. Sixtus pápa udvari orvosa, úgy említi, mint a melyet akkor a császári udvarnál nagyon magasztaltak s Német- és Csehországban nagyon vettek. Capo ď Istriának e régi eredetű muskotály borai ma is élnek e partokon a híres vini liquori-kban és pedig az Olaszország éjszaki részeiben jól ismert Monte Moro, Arzioli, San Toma és San Petronio nevek alatt, melyek mind Capo ď Istria környékbeli helységek neveitől származnak.
Ellenben csaknem minden nyoma elveszett a groppello-nak, a calcionesa-nak és más fajboroknak, melyeket Monsignor Tommasini Cittanova püspöke említ a XVII. század közepe táján Isztriáról írt „Commentar”-jaiban. Hasonló sorsa lett sok más szőlőfajtának is.
Az újabb időben bevitt külföldi szőlőfajták közűl első sorban említendő a Médoc vidékebeli Cabernet, mely itt a bordeauxi bor sajátságaival még a nagy tartósság és gazdag termés jó tulajdonságait is egyesíti. Kitűnő bort szolgáltatnak itt továbbá a burgundi Pinot, az eremitagei Syrah, a rajnai Tramin, a girondei Sémillon, melyek általánosan el vannak terjedve. De már a phylloxera itt is újításokat tesz szükségessé s a York-Madeira, a Rupestris, a Solonis, a Riparia és más amerikai szőlő, mely a pusztító féregnek ellenáll, belföldi fajtákkal beoltva, Isztria borászatában is fontos szerepet játszik.
1840 körűl Isztria mintegy 150.000 hektoliter bort termesztett. Az oidium pusztítása idejében e szám utóbb 70.000 hektoliterre csökkent, de a kén általánossá vált alkalmazása folytán ennek ismét kétszeresére emelkedett. Hála az utolsó évtizedben telepített nagy terjedelmű ültetvényeknek, a termesztés csakhamar el fogja érni a félmillió hektolitert, föltéve, hogy a phylloxera pusztításainak sikerűl gátat vetni.
Ha nincsen is Isztriának ez idő szerint a régi pucini-hez fogható bora, melyet Livia Augusta császárné minden más bor fölött kitűntetett, s ha nem szolgálhat is száz esztendős borokkal, a minőket, mint Candidus Aquileja történetében írja, II. Frigyes császár ivott; de azért kitűnő boroknak, melyek megérdemlik, hogy velök a külföld is megismerkedjék, ma sincsen híjjával. Így példáúl a halványpiros, pompás zamatú dignanói vino rosa valóban fejedelmi asztaloknak is díszére válhatik.
Szőlő- és földmíveléshez való eszközök és szerszámok.
Charlemont Húgótól
