Bécs jelentősége
Bécs jelentősége
Többször felmerűlt a kérdés, hogy Európa legelőkelőbb városait miért alapították épen illető helyeiken és nem más helyen. E kérdésre egy nagy város sem teszi oly könnyűvé a választ, mint Bécs. Nemcsak a korábbi művelődési időszakokról fennmaradt hagyományos előföltételek, hanem a nagyvárosi életnek mai legfontosabb tényezője: kiválóan alkalmas volta arra, hogy a közgazdaság legfőbb forgalmi közegét képezze, megmagyarázzák e birodalmi fő- és székváros jelentőségét. E viszonyok minden figyelmes szemlélőjének észre kell vennie Bécsnek rendkivűl kedvező forgalmi helyzetét. Legvilágosabb gyakorlati bizonyítékáúl tekinthető ez az elméleti tudomány azon tételének, hogy a műveltség terjedésével egyidejűleg mindinkább csökken a városok történeti jelentősége; míg azon feladatuk, hogy „az egész birodalom közgazdasági életének érverését szívkamra gyanánt közvetítsék”, mind jobban előtérbe lép. A közép-dunai területre nézve, mely éjszakon a hercyniai és cseh párkányhegységek által övezett fensíkokba nyúlik, a Morva-völgyben Silézia és nyugati Galiczia határáig terjed, keleten még a magyar alföld egy részére is hatással van gazdaságilag, és dél felé a folyam rendszerénél fogva a magas Alpesek közé is benyúlik: Bécs a természetes forgalmi középpont. A legtöbb osztrák tartomány legyezőalakban nyílik Bécs felé úgy, hogy a forgalom főbbirányaiban Bécsen keresztűl visz a legrövidebb vagy a legkényelmesebb út. „Azon városok szoktak legnagyobb nemzet-, sőt világgazdasági jelentőségre jutni” – úgy mond Roscher Vilmos, amaz ép oly elfogúlatlan, mint tudós szakférfiú – „melyeknek helyi fekvése az alacsonyabb műveltség biztonsági szükségeinek is, meg a magasabb műveltség folyvást növekvő forgalmi szükségleteinek is egyiránt megfelel, a melyek tehát nem csupán székvárosokká, hanem elsőrendű ipari és kereskedelmi góczpontokká válnak. Ily főváros bírása minden népnek legkiválóbb egyesítő, s tehát hatalmi eszközei közé tartozik”.
Ki kételkednék abban, hogy Ausztriának megvan ez a ritka szerencséje? Valamint hogy a XII. század végéről és a XIII. elejéről fennmaradt régi helyhatósági jogok egyúttal árúmegállító kiváltságok és árúlerakásra kötelező jogok voltak; valamint hogy már a keresztesek, zarándokok, bevándorlók és hajósok özöne, mely a felső Duna környékéről jőve, a nyugati műveltség határát Bécsben érte el, a csakhamar népessé vált herczegi várost szálókkal, kórházakkal, üzletekkel és árúraktárakkal töltötte meg; valamint hogy Bécs az, melynek ipara már a Nibelung-mondában is magasztaltatik, a mennyiben a költő az Etele király számára Krimhilda kezét megkérő pechlarni Rüdiger őrgróffal itt rendelteti meg az ünnepi ruhákat: úgy a későbbi századokban is szakadatlanúl tápláltatott, emeltetett s gyarapíttatott Bécs a nyugat, éjszak és dél felől a Közép-Duna területére nyomúló kereskedelem és népáradat által. Ha pedig későbbi időkre való pillantás czéljából a XVIII. századbeli vízvám megsárgúlt naplóiba tekintünk, az árúkereskedelem minden ágában kiterjedt forgalom képe tárúl fel előttünk, és meglátjuk belőlük, hogy az időben Bécs a felső német városokkal szemben is uralkodó helyzetet foglalt el. Bécsnek ezen gazdasági hatalma nem sokára a Vaskapun is túl terjedt, és eljött az az idő, midőn az osztrák kereskedelem a Keleten elérte legnagyobb jelentőségét.
És midőn végre napjainkban a régi város sánczövének nyomása alól megszabadúlt, midőn a természet által nyújtott forgalmi eszközök helyébe emberi kéz alkotott újakat, Bécs újolag csomópontjává lett azon fonálnak, mely a művelt nyugotot a kelettel és a monarchia minden részének gazdasági forgalmát egymással összefűzi.
Így áll előttünk Bécsnek évszázadok története által bizonyított gazdasági jelentősége, oly jelentőség, melynek fejlődése bizonyos időszakokban változásoknak lehet ugyan alávetve, de megrendíthetetlen természetes alapon nyugszik és állandó fennállásának biztosítékát önmagában hordja.
A nagyvárosok virágzását gyakran népességöknek többé vagy kevésbbé gyors növekedése szerint szokták megitélni; ha korábbi időkre tekintünk vissza, Bécsre nézve e tekintetben rendkivűl kedvező tüneteket észlelhetünk. Piccolomini Aeneas Sylviusnak azon általános megjegyzésében, hogy Bécs városának a XV. század közepén 50.000 lakosa volt, méltán kételkedhetünk ugyan, de megbízhatók a múlt század közepe óta megejtett népszámlálások eredményei, a melyek szerint Bécs 1754-ben 175.460 lakossal bírt. A XIX. század elején már 231.049, 1840-ben 356.869, 1851-ben 431.147 lakost vettek számba. A város kibővítése is igen nagy mértékű népességszaporúlatot hozott létre, mert 1864-ben 550.241, 1880-ban 704.756 és 1883-ban 750.000 volt a lakosok száma. A vámvonalon kivűli helységekkel együtt, melyek Bécsnek kiegészítő alkotó részeit képezik, 1884-ben már 1,100.000 lélekre rúgott a népesség. Azon csekélyebb népességi szaporúlat, mely Európa egyéb nagy városaihoz viszonyítva Bécsben az utolsó évtized alatt észlelhető volt, főleg akként magyarázható meg, hogy e főváros legújabban nem annyira a síkföld rovására és idegen elemek fölszivása által, mint inkább belsőleg, saját, – igaz a monarchiának mindenféle néptörzse tarka keverékéből álló – népességéből nyerte a szaporúlatot. Ha e jelenség egy részt nem látszik is örvendetesnek, mivel a nagy városok hatalmát és tekintélyét legtöbbször a számokból szokták megitélni: más felől azt mutatja, hogy Bécs több európai versenytársával ellentétben nem veszélyezteti a vidéket azzal, hogy a mezőgazdaság és egyéb foglalkozáshoz megkivántató munkaerőt túlságos nagy mértékben vonja el tőle, és a szaporúlat minősége Bécs lakosságának erejére és gazdasági jólétére enged következtetni. Bécs lakosságának nagyobb fele Bécsben és a vámvonalon kivűl eső helységekben született, a beköltözöttek kisebbségben vannak; míg példáúl Berlinben, Páris- és Londonban e viszony épen megfordítva áll, a mennyiben ott a beköltözöttek képezik a többséget, a lakosságnak mintegy 65%-át.
Bécs városának – a vámvonalon kivűli helységeket nem számítva – 704.756 lakosa közűl 1880-ban 197.760 iparral, 166.131 értelmiségi szolgálatokkal és kézimunkával, 112. 282 kereskedéssel és 45.271 forgalom-közvetítéssel foglalkozott; a lakosság többi része tőkepénzesekből és nyugdíjasokból, alapítvány-élvezőkből, meg azon csekély számú őstermelőkből állott, a kik mint kertészek, majorosok, stb. a nagy város élelmezéséhez járúlnak, természetesen csak kis mértékben, mert egy milliót meghaladó embertömeg táplálék-szükségletét csak messzeható intézkedésekkel, t. i. sokfelé elágazó élelmezési rendszerrel lehet kielégíteni, melyet az alábbiakban fogunk ismertetni.
