A XIX. század. Lützow Károlytól, fordította Kaas Ivor báró
A XIX. század.
Lützow Károlytól, fordította Kaas Ivor báró
Lützow Károlytól, fordította Kaas Ivor báró
A bécsi népre jellemző, hogy szelleme mindig jobban vonzódott a festéshez, mint a szobrászathoz. A bécsi szoborművészet stiljére és menetére gyakran döntő hatást gyakoroltak idegen mesterek a mi időnkben is. A festés azonban a honi talajban gyökeredzett és tenyészett. A kedélyes zenekedvelő Bécs tisztelettel meghajlik a márvány- és érczszobrok előtt, de a képíró mesterek színes ábrázolásainak itt mindenkor lelkesült kedvelői és buzgó gyűjtői valának.
Mindenek felett áll ez a bécsi életkép- és tájképfestők amaz idősebb nemzedékéről, mely miként az előbbi fejezet végén jeleztük, századunk húszas éveiben a klassziczizmus és romantika felett győzelmet aratott. Soha népszerűbb művészet nem volt, soha a bécsi modor és alsó-ausztriai gondolkozás hívebben nem tükröződött, mint Danhauser és Fendi, Ranftl, Daffinger, Gauermann, Waldmüller, Schindler Albert, Eybl, stb. képeiben. Mint az egész akkori élet: úgy ama bécsi művészet is kis-polgári mértékkel mért s teljesen helyi jellegű volt. A mai nagyvárosban a festők nagyvilágiasabbak s tágabb körű anyagot dolgoznak fel, a művész és műkedvelő közötti hazafias kapocs meglazúlt, a társúlati élet és műkereskedés kifejlődtek, a bécsi művészet és iparművészet ma a nemzetközi forgalom sodrában áll s nagyon ki van téve az ízlések és divatok változandóságának. Ennek daczára a bécsi művészet megtartotta erősen sajátságos jellemvonását s itt épen az lesz a feladatunk, hogy ezt különösen kiemeljük.
Beyer: „Faun és Nympha”.
Siegl Károlytól
Noha a bécsi életkép- és tájképfestés föllendűlése századunk harmadik tizedében az akadémiai felfogás elleni harczra vezetett: kiindúlási pontja mégis a bécsi akadémia volt. Krafft Péter (1780–1856), David és Füger tanítványa s Ferencz császár korának katonafestője, mint akadémiai korrektor Danhauser és Ranftl tanítója volt. Lényének kettős természete két korszakba és két nemzethez tartozik: stílje a franczia klassziczizmusban gyökeredzik, anyaga osztrák; az eszmény, melyet a mester megvalósítani igyekezett, az volt, hogy a jelenkori osztrák hadi és katonaéletet David és Gérard modorában s nagy művészet mezében ábrázolja. Krafft e fajta főmunkái: a szabadsághaczokról való nagy falfestmények a császári várkastélyban, az asperni és lipcsei csaták képei a rokkantak házában (melyek közűl egyet fametszetben adunk), a nemzetőr búcsúja és hazatérése a császári képtárban, s számos hasonló hazafias és dinasztikus tartalmú kisebb kép, nevezetesen a melyek Károly Lajos főherczeg ő cs. és kir. fenségének birtokában vannak s a melyek Ferencz császár uralkodásából egyes vonásokat, az alattvalókkal való bánásmódjának patriarkhális módját s életéből különféle jeleneteket ábrázolnak. Lényegesen az ő hatásának tulajdonítandó, hogy Ausztria akkori ifjú művészvilága a romantikusoktól és új-germánoktól elvonatott s a honi tárgyakra tért át. Ezek eleintén bizalommal tekintének a császárok régi székhelyére, annak gazdag műkedvelő nemességére, a büszke palotákra és pompás képcsarnokokra. A fiatal Cornelius Bécset tekintette arra hívatott helynek, hogy megközelítse a czélt, melyet utóbb I. Lajos bajor király volt megvalósítandó. Az idősb Schnorr, ki 1803-ban Bécsben tartózkodott, csodálta Fügert és Zaunert, kinek műhelyében akkoriban állott készen II. József lovagszobra érczbe öntve. Csakhamar azonban érezhető az ellentét irányban és hangúlatban Bécs s az új-germán művészet vezetői közt. Wächter Eberhard panaszkodik, hogy az itteni lakosságnál hiányzik a lelkesedés és az eszményiség. A mire Overbeck és Pforr, Sutter, Vogel s Leonhardshofi Scheffer törekedtek, az sem viszhangra nem talált a bécsi közönségnél, sem megértetésre a bécsi művésziskola szigorú akadémikusainál. Ezen ellentétek következése vala, hogy amazok Rómába, Schwind és Steinle pedig Münchenbe s Frankfurtba vándoroltak és csakis közel félszázad múlva sikerűlt Führichnek és Rahlnak az akkor megszakadt fonalat újra felvenniök és az új Bécsben a monumentális stil nagy képeinek ismét tért szerezniök.
Krafft: „Az asperni ütközet”.
Groh Jakabtól
A bécsi régibb fajta életkép- és tájfestőket, város és vidék szerint, polgári és parasztos csoportra oszthatni. Danhauser, Fendi, Daffinger és Ranftl az első, Waldmüller és Gauermann a második csoport vezérei. Mindnyájan a nép fiai voltak; innen van, hogy annak lényét oly benső mélységgel fogták fel s oly mesteri módon tudták ábrázolni. Danhauser atyja asztalos, Ranftlé korcsmáros volt, Gauermann Frigyes bölcsője, – kinek atyja, Jakab, szintén jeles művész vala, – Miesenbachban rengett, az alsó-ausztriai szép völgyek egyikében, Gutensteinhoz közel, melynek erdőárnyéka és zöld mezeje számos képén megragad bennünket. A legelőkelőbb jelenség mindannyi közt Danhauser József (1805–1845), kit a halál, sajnos, java virágjában ragadt el. Korának társadalmi állapotát, a harminczas és negyvenes évekbeli bécsi életet rajzolja, emberismerő éles szemmel, a vígjátékíró élénkségével. Bauernfeldhez hasonlították, mert ő benne is épen úgy megvolt a világfi gúnyja és finomsága. Ecsetének gyöngéd, szellemes, puha zománczú és virító erővel színező, megnyerő alkotásai, mint a „Zárdai leves”, a „Szemorvos”, a „Végrendelet fölbontása”, a „Tékozló” stb., az akkori jószívű, könnyűvérű és blazirt Bécset megtestesűlten állítják szemünk elé. Azon idők bécsi genrefestőinek csapatából Danhauser mellett kiválóan a vele rokon szellemű Fendi Péter (1796–1842) tündöklik, mint kisebb, de kedves csillag. A családi kör naivsága, a gyermekvilág és annak játékai, képezik az ő tulajdonképi körét; ezeket ő illatot lehelő vízfestményeiben bájosan tudta ábrázolni. Károly Lajos főherczeg gyűjteményében, melyből mintánkat kölcsönöztük, egész sor ily gyönyörű kép van tőle, közöttük a felséges császári és királyi család ösmeretes csoportja. Ugyanott, valamint Metternich herczeg s más bécsi műbarátok tulajdonában találtatnak a szellemes és humoros Daffinger Móricz Mihály bámulatos miniatür arczképei (1790–1849), ki még mint virágfestő is igen előkelő rangot foglal el (ilyen képei a bécsi képzőművészeti akadémia gyűjteményében láthatók). Az a technikai ügyesség, nemes ízlés s fínom színezés, melyről e művek tanúskodnak, bizonyságúl szolgál, hogy Bécsben a művészet a társadalom legelső osztályainál melegen föl van karolva, s a szó legjobb értelmében otthonossá lőn a szalonokban is. – Nyersebb természetesség, s kevésbbé fínom ízlés jelentkezik a par excellence alsó-ausztriai parasztfeső, Waldmüller Ferdinánd (1793–1865) képein. Ritka sokoldalúság mellett, a sokat útazott és alaposan képzett s régi képeket is ügyesen másoló Waldmüllerben egyesítve találjuk mindazon legkiválóbb tulajdonokat, melyek egy iskola vezetőjében szükségesek. Hogy mindazáltal főleg csak helyi nevezetességre tett szert, oka egy részt az akkori bécsi művészélet önelégedett zárkózottsága, de kivált Waldmüller felfogásának kendőzetlen realizmusa. Kerüli Danhauser képeinek illatlehelő, melodramatikus hangúlatát; nem falusi történeteket akar elbeszélni, mint Knaus és Vautier; meg sem kísérti a népiest a heroikusba emelni és történetivé tenni, mint Defregger: az ő parasztjai igazi s természetes parasztok, az asszonyok és lányok, a mint dolgoznak, a gyermekek a mint játszanak, vagy ünnepi zajos örömeiket élvezik, megjelenésben, szokásban és viseletben egyiránt igazak és természetszerűek; az ő képe nem akar egyéb lenni, mint a természetnek egy részlete s az életnek visszatükröztetése. Miként a valóságban, úgy képeiben is az alakok és színek gyakran keményen egymásba ütköznek, napfénye sokszor túlságos erősen világít, jellemzése néha a torzképpel határos, azonban soha a művészet kedveért a természetet hazudott szépséggel meg nem sérté s az emberek és vidékek rajzai, mint az osztrák népéletnek és szokásoknak valódi emlékei fognak élni: „Parasztlakodalom”, „Karácsonyi ajándék”, „Falusi iskolás gyermekek”, „Parasztlányok a Szűz Mária képnél”, „Öreg anyóka karszékben”, „A képládás” stb. czímű képeiben. Mint Waldmüller a népies életképben, hasonló állást foglal el Gauermann Frigyes (1807–1862) az állatfestésben. A többi egykorú osztrák állat- és táj-festőket: Rauchot, Dallinger Jánost és Sándort, Höger Józsefet, Steinfeldet, Ender Tamást stb. nagyon felülmúlja. Bár tájfestőnek a fia, ki őt a művészetbe korán bevezette, mégis főleg önképzés által lett azzá, a mi. Kimeríthetetlen tanító mesterei valának a hazai természet, meg a régi mesterek, kivált Wouverman és Potter, kiket csodálatosan utánzott. Alsó-Ausztria erdős völgyei, a steyer Alpesek, a Salzkammergut voltak művészetének fő uradalmai; de leginkább otthonos volt szűkebb hazájában, a Wienerwald mellékén, melynek kedves szépségét száz meg száz képben és vázlatban ábrázolta. Gauermannak főérdeme a táj és állatok benső egybeolvasztásában rejlik. Ezeknek minden különösségét ismeri; az űzött zerge, a hatalmas medve, a ravaszúl ólálkodó róka, a félénk őz, a bárgyún bámészkodó tehenek, s a madarak közűl kiváltképen a sas, – ő mindezeket jellemben és mozdúlatban egyenlő élesen megfigyelte, s a természettel idylli, majd szenvedélyesen izgatott drámai viszonyba helyezte. Gauermann tájképei olykor köznapian kékes, nehézkes alapszínben sinlődnek s gyakran túlságosan símák. Valóban csodálatosak az ő tanúlmányai, úgy a festettek, mint a gyengén vöröses krétarajzok, melyek a régi hollandok e fajta legjobb munkáival versenyeznek. Egy némely lapot a mester maga karczolt ügyesen rézbe.
Danhausaer: „A szemorvos”.
Groh Jakabtól
A sokszorosító művészeteket, melyeket im érinténk, behatóan nem tárgyalhatjuk. A régibb Bécsnek egy ide vágó egyéniségét azonban, határozott helyi mivolta miatt, különös figyelemre kell méltatnunk: ez Kriehuber József (1801–1876) a páratlan arczképrajzoló és lithográf, kinek elterjedt sok ezer arczképe és képcsoportja az egész 1848 előtti Ausztriát elénk állítja. Valamint e szakban a müncheni korifeusok, Hanfstaengl és mások: azonképen Kriehuber a régi mesterek utánképzéséből indúlt ki; a „Madonna a szabadban”, „Levétel a keresztfáról”, Bonifazio és Moretto után rajzolt lapjai a császári műcsarnok képeinek legjobb nyomatai közé tartoznak. De csakis a kőnyomatú arczképben lelte fel a teljesen neki való tért, hol lágy, hajlékony, fínom természete egész vonzó erejét kifejthette. Termékenysége hihetetlen. Kriehuber kezétől több ezer kőnyomatú arczkép van, melyeken ugyan később a mellékes munkát tanítványainak volt kénytelen átengedni, de az élesen és élethűn egyénített fejeket mindig sajátkezűleg készíté. Arra az előkelőségre, megjelenítési nemességre, gyöngéden egybeolvadó mintázásra, melyek e világszerte ismeretes kőnyomatú arczképek legjobbjainak oly sajátságos jelleget adnak, a Kriehubertől buzgón tanúlmányozott nagy angol arczképírók, Reynolds és Lawrence, szembetűnő hatással voltak. Egyátalán az akkori bécsi művészetnek nem egy vonása emlékeztet az angol mintákra. Kiváltképen elmondható ez a márcziusi napok előtti Bécs legnevezetesebb arczképfestőjéről, az aggastyán Amerling Frigyesről (szül. 1803), kinek mesterien jellemző, szokott szelid kifejezésű modorában festett saját arczképét fametszetben bemutatjuk. Nem kevés festményének, nevezetesen a császári család és az udvar tagjai életnagyságú arczképeinek maradandó történeti értéke van. Ámbár több más jeles művésze ezen kornak, s mindenekfelett a szellemes aquarell-festő, Alt Rudolf, valamint a lángeszű Pettenkofen Ágoston (született 1821), Ausztria legjelesebb jelen kori életkép-festője, még köztünk él és működik: a kor szellemét, melyből származtak, mégis eltűntnek kell tekintenünk. Az 1848-ik mozgalmak és a város újjáépítése Bécsben új nemzedéket szűltek, s képzőművészetének új czélokat tűztek ki.
Fendi: „A menyasszony távozása”.
Groh Jakabtól
Első sorban a nagy stilű történet-festészet ama föllendűlését idézték elő, mely fennkölt, monumentalis építészet, mint háttér nélkűl nem is képzelhető. Ezt bizonyítják azon sikertelen erőlködések, melyeket Collin és Hormayr által buzdítva a tehetséges Rusz Károly a nemzeti történeti festészet létesítésére fordított, nem is szólva Caucig, Redl, Abel, Petter A. és más, a Füger nyomdokain haladó akadémikusoknak élettelen munkálatairól. Bécs ugyan újabban is szűlt történeti szabású s termékeny tehetségeket, mint kivált Geiger P. N. Jánost és Rusz Leandert; de ezek közűl az első erejét apró illusztráló rajzokban forgácsolta szét, a másik, sajnos, korán elhúnyt. Kuppelweiser Lipót, Schulz Lipót és más hasonló irányúak az egyházi festés körére szorítkoztak. A kedvező körülmények csak Führichben és Rahlban találták meg az igazi férfiakat, kik nem csak jelentékeny műveket valának képesek alkotni, de életre és iskolára is tartós hatást tudtak gyakorolni.
Waldmüller: „Szent János ünnepe”.
Groh Jakabtól
Führich József (1800–1876) már a Prater-utczai Szent János templomnak Schulczczal és Kuppelweiserrel együtt készített falfestményeiben derekas bizonyítékait adta volt tehetségének, midőn az altlerchenfeldi templom festői diszítése, a vallásos monumentalis festészet legnagyobbszerű feladata, melyet az új Bécs fejlődése felmutathat, rá bízatott. Ő a régiek módja szerint, összefüggő sorozatban tervezte azt a képdiszítést, mely a templom belsejét és előcsarnokát megtölti s melynek alapgondolatja a kereszténységnek és az üdvözítés tanának dicsőítése. Ezen programm szerint készítették részint maga, részint társai és tanítványai a kartonokat s festették meg utóbbiak az összes képeket. A munkában részt vettek a következő művészek: Binder József (előcsarnok), Schulz Lipót (a zenekar alja és a diadalíven az angyal), Engerth Ödön (baloldali hajó, szentély és presbyterium, utóbbiak Führich kartonjai szerint), Schönmann József (jobboldali hajó), Kuppelwieser (kereszthajó és kupola s az oldalhajók alsó homlokfalának képei, utóbbiak szintén Führich kartonjai után), Mayer Károly és Blaas Károly (képek a főhajóban), végre Dobyaschofsky Ferencz (a szentély diadalívétől jobbra és balra levő falak). E képek némelyike nagyon is elárúlja az önálló hatásra törekvést; de az egész mindazonáltal összhangzón alkalmazkodik a gazdag beosztású épülethez s fényesen bizonyítja a mester mély gondolkozását és a kivitelben közreműködő erők festői tehetségét. Führich egyúttal az egyházi szak képviselői között azon kevesekhez számítandó, a kik kicsiben is bebizonyították nagyságukat, s mint fametszetekhez rajzoló vagy mint középarányú képek festője kedvezőtlen időkben is meg tudta nyerni a szíveket a komoly művészetnek. Igen kedves képe „Mária a hegyek közt”; szép és bibliai szellemmel teli képe: „Jakab és Rachel a kútnál”, (mindkettő a császári képtárban); pompás ónrajzok: „A tékozló fiú története és „Krisztus diadala”, valamint Kempis Tamás illusztrácziói, és számtalan más igéző szép lapja van teli mély érzéssel és lénk természeti érzékkel; ezek tág körökben megőrzik emlékét. (L. képünket.) A mi említésre méltó, nagyobbszerű mű Bécsben az egyházi és ezzel rokon stilben az újabb festészet munkáiból található, mint a Fogadalmi-templom festészeti ékítése Trenkwald, Laufberger, Wörndle Ágost és mások által, továbbá a brigittenaui és fünfhausi templomok képsorozatai Mayer L. és Schönbrunnertől, az akadémiai gimnázium falfestményei Trenkwaldtól, a Szent István-, a Fogadalmi- és Schotten-templomok stb. üveg és mozaik képei Geyling, Klein M., Rieser és másoktól: mindaz vagy Führich korábbi tanítványainak munkája, vagy pedig ő rá, mint Ausztriában a mai egyházi festészet nagy mesterére vezethető vissza. Trenkwald és Laufberger Ruber Keresztély tanítványai valának, ki Cornelius irányát követte s Prágából Bécsbe hívatván, itt húsz évig volt az akadémia igazgatója s többi közt Svoboda Károly, Lauffer, Till, Grottger Artúr s Müller Károly Lipót voltak tanítványai. – Ezen szigorú irány művészei teremtették az ötvenes és hatvanas években azon említésre méltó misekönyvet, melyet ő felsége a császár IX. Pius pápának ajándékozott és mely kezdőbetűkkel és miniatur képekkel gazdagon diszítve a kis-képírás remekműve. Ezen drága misemondó festéseit, mely stilben és kezelésben a középkor és a renaissance illuminatorainak pompás munkáihoz hasonló, Blaas Károly, az ösmert arczkép- és történeti festő, továbbá a korán elhunyt Emler Bonaventura, Führich, Geiger P. N. János, Kuppelwieser, Madjera K., Mayer K., Ruber Keresztély és Ferencz, Schulz Lipót és Trenkwald készíték. Ki kell emelnünk, hogy Bécs egyáltalán magas fokon áll az efféle kis-képírói munkákban, feliratok, diplomák stb. művészi kivitelében és szépírási kiállításában. Az effajta dolgozatokban Geiger Károly, Laufberger, Klein, Machold és mások ritka termékenységet tanúsítottak.
Gauermann: „Hazatérés zivatarban”.
Koch Rudolftól
Rahl Károly művészete ellenben a nagyot, hatalmast, érzéki szépet kereste s ő volt a bécsi monumentalis festészet második úttörő mestere (1812–1865). A keresztény eszmekör mellé helyezi a mai festészet másik eszményi alakkörét, a görög istenek és hősök mondáit, ezeket költőileg fejti tovább teremtő észszel, mint a Todesco-palotában a Paris-mondakört; összeköti azokat az emberi művelődés, szokás és művészet történetével egy egészszé, s elmésen megtölti velök festői díszben a monumentalis épületek, a színházterem, az aula, a dicsőség csarnokának belső termeit. Hasonló szellemben vannak tartva Rahl képsorai az új operaházban és a bécsi fegyvertárban, valamint az athenei egyetem részére szánt, de – fájdalom – el nem készített felső fal körűli képek. A mester gondolatban dús, világos, szépen mozgó kompoziczióiban hiányzik ugyan néha a mélyebb életigazság, mely csupán a szigorú rajzban gyakorlott jellem-festők sajátja; de kárpótol nála ezért a színes hatás aranyfényes bűbája, melynek titkát Rahl a velenczeiektől leste el és mint a német művészet által mindekkoráig mellőzött elemét az érzéki szépnek, új életre hozta. Rahl sokoldalú képzettséggel bírt, éles felfogással és tüzes ékesszólással megáldott természet vala, ki tanítónak született. Munkássága a keresztény és romantikus térre is kiterjedt, mint a görög és piarista templomok képei, Hagenja, Manfredje stb. mutatják; úgy szintén nagy szabású és szolid stiljének példája a lapossá és édeskéssé vált arczképfestésre nemesítőleg hatott, legkiváltképen pedig szerencsés volt abban, hogy számos és a legkülönfélébb műfajokban dolgozó tanítványokat tudott kiképezni. Ezek közűl nevezetesek: a fínom tehetségű, de java életkorban meghalt Bitterlich Ede, továbbá Eisenmenger Ágost és Griepenkerl Keresztély tanárok, Lotz Károly és Than Mór, kik Budapesten jelentékeny hatáskörre tettek szert, Gaul Gusztáv és George-Mayer A. arczképfestők, Hoffmann József tájképfestő, végre Mantler, Seelos Ignácz és Romako. A Rahl szellemében való monumentalis festészet fejlesztésében különös fontosságúnak Bitterlich, Eisenmenger és Griepenkerl. Tervezetei kivitelénél ők voltak a mester segítségére; többi közt halála után az operaház számára a vázlatokat Bitterlich és Griepenkerl vitték egyedül keresztül rajzban és színben; de azonkivűl ők és Eisenmenger egy csomó önálló művet teremtettek, csupa jól megfontolt, szépen mozgó, színekben gazdag kompozicziót. Ilyenekűl említendők: a Grand Hôtel éttermének fali és mennyezeti festményei (Bitterlich és Eisenmenger), a zeneegylet épületének diszítései (Eisenmenger), a volt Epstein-féle palotában (Bitterlich és Griepenkerl), a Guttmann W. palotájában (Bitterlich), de legkivált a reichsrath-épület mindkét házának felső körfalán nem rég elkészűlt képek (Eisenmenger és Griepenkerl). Eisenmenger tanítványai közé számítandó Schmid Gyula, a Schotten-templomban készülőben levő nagy képsorozat szerzője.
Amerling: Saját arczképe.
Frank Gusztávtól
Rahl műtermében mint vendég olykor megjelent Canon is – igazi nevén Straschiripka János, – kit pályája magaslatáról ragadott el a hirtelen halál, s ki ellátogatott a mesterhez, hogy tanításain okúljon és hogy a vitákban részt vegyen. Canont Rahl tanítványának voltaképen nem állíthatni, azonban tőle úgy technikai, mint szellemi téren erős útbaigazításokat fogadott el. Canon eszménye szintén festői vala, még pedig kiválóan Rubens értelmében, kinek alapos tanúlmányozásával foglalkozott s kinek művészete érett korú munkáira nagy hatással volt. Ecsetének egész alapszíne emlékeztet azon kor többi mestereire is, mint Jordaëns, Van Es Jakab, Snyders, némelykor Velasquezre is. Úgy látszik, mintha az öregek alkotásai iránt bensőbb lelkesedést érezne, mint szeretetet a természethez. Legszerencsésebb óráiban azonban saját egyénisége teljes érvényesítése sikerűl neki, s ilyenkor születtek az olyan művek, mint a „Halász lányok” (1859), a „Schwarzwaldi leányka” (1863), a „Déli pihenés”, a „Családi boldogság” (1869), az itt bemutatott „Négy elem” (1882), s az életteljes arczképek egész sora, nemes, ízzó színhatással, s a komoly kiképzett művész zseni bélyegével. Alkotásainak sokasága a lágy, fogékony, sokféle szellemáramlat és művészi irány által megkapott lelket tükrözi vissza: de ép úgy felöleli tudásával a festői ábrázolás mindenféle fajtáját, a szorgalmas miniatürrajzon kezdve, a könnyen és szélesen odavetett vázlatig, mely a siető perczet gyors pillantással megragadja, a gyöngéden összeolvadó ó-flamand modorú oltárképecskétől („Madonna muzsikáló angyalokkal” Wilczek János gróf tulajdona), az óriási, freskóstilű, távolba ható mennyezeti festményig („Az élet körútja” az udvari természettani tár lépcsőházában). Ez utóbbi és a hozzátartozó, fájdalom, befejezetlenűl maradt lünettek zárják be Canon termékeny tevékenységét a nagy diszítő festészet terén; e fajtájú művei közűl említhetők egyebek közt a „Költészet” és „Festészet” czímű képek Auspitz K. úr fogadó termében, a képsorozat, mely Guttmann D. úr tulajdona s a Karlsruhe és New-York számára készített nagy szabású diszítési kompozicziók. Sok alakú képein gyakran komplikált eszmerendszerek vannak alapúl felvéve, miként a császári képtárban levő „Szent János páholya”, vagy az említettük „Élet körútja” tanúsítják; ezekben Canon bölcselkedő szelleme, éles dialektikával, mintegy az elme vívómesterségét űzi s ebben örömét leli. Bár nem mindig sikerűlt neki ezen gondolat-rendszereket eleven szervezetekké átváltoztania, Canon működésre ritka tűzű színezésével egészben véve oly lüktető erő volt, mely Bécs művészetének fejlődésében nagy érdekességű elemet képez.
A festői vonás, mely az utóbb szemügyre vett mestereknél kiválóan feltűnt, a bécsi iskola öröksége, mely a túlnyomóan realisztikus történeti festők művein is meglátszik. Férfias erejű szilárd technika gyanánt nyilvánúl ez a vonás Blaas Károlynak nagy fali és mennyezeti képein a fegyvertár muzeumában, s virító, de olykor tarka hangulatú szín-üdeségben ragyog le Dobyaschofski Ferencznek az operaház lépcső-csarnokában levő képeiről. Ha a lángeszű Schwind Móricz képeivel az operaszínház előcsarnokában s ugyanott a loggiában levő, a „Varázsfuvolá”-ra vonatkozó költői és derűlt színű fresko-sorozatával; továbbá, ha Feuerbach Anzelm Bécs számára festett képeivel s kivált a képzőművészeti akademiában levő nagyszerűen gondolt „Titánok bukásá”-val nem tudtak teljes sikert aratni: ennek oka kétségkivűl ama tartózkodás, melyet a német iskola nagy stilű festői színezés tekintetében követtek. Makart János könnyű győzelme ellenben első sorban a színek diadala, melyek részegítő párázattal vonják be az érzéki szépséget.
Alt Rudolf: „A főpiacz Bécsben”.
Századunknak egyetlen mestere sem gyakorolt Bécsben a művészet fejlődésére oly mély és nagy hatást, mint e fiatal salzburgi, ki Piloty jeles iskolájából jövet 1868-ban először a „Mai amorettek”-kel, azután csakhamar a „Hét halálos bűn”-nel lépett fel a bécsi közönség előtt. Gyors felszállást és hirtelen kialvását meteorszerűnek mondották. Művészetének ragyogása azonban nemcsak szemünket gyönyörködteté, egyszersmind átalakítá egy egész nemzedék törekvését és működését is. Ily hatalmas hatásra Makart természete azért volt képes, mert neki a művészet több, mint hivatás, neki az életereje és életczélja vala; miként a renaissance nagy mesterei, ő is azt tartotta, hogy a művészetnek az a feladata, hogy egy új, egy más, egy szebb természet fénysugaras világát teremtse meg. Otthonát és műtermét tündérvárnak rendezte be, hol alkotásai születtek s mely fényes, fejedelmi pompával körűlvett társas élet színhelye legyen; az egész világ, természet és történet derűlt alakokká változott át benne, szép mozdúlatú asszonyok és virágok közt játszó gyermekek sokaságává; ő az „Abundanczia” született festője volt; a történetből nem a szenvedélyes harczok és komoly elhatározások momentumait választotta ki képtárgyakúl, hanem az ünnepi öröm és élvezet napjait, mint „Cornaro Katalin”, „V. Károly bevonúlása Antwerpenbe” és „Kleopatra a Niluson” bizonyítják; tehetsége soha fényesebben nem nyilvánúlt s nagyobb népszerűséget egy műve által sem szerzett, mint az 1879. évi díszmenet művészi rendezése által, melyben a mester képeiből az aranytól csillogó tűzszínű alakvilág néhány napfényes órára leszállott az ünneplő színpaddá átalakított bécsi körútra. Ily tehetség mindenek felett alkalmatos volt arra, hogy mindenfelé dekorativ művészetet gyakoroljon. A bécsi paloták dísztermeit falon és mennyezeten képeivel ékíté (p. o. Dumba Miklós, báró Leitenberger, Auspitz K. és mások számára); utolsó éveiben a művészet-történeti udvari gyűjtemény lépcsőházához tervezte a festői díszt s nagy részt még ki is vitte az oda tartozó képcsoportokat; azonkivűl többször foglalkozott egyházi és világi nagy díszépületek tervezésével s leleményes volt a műipar és fényűzési ipar legkülönbözőbb ágaiban. Általánosan ösmeretesek és el vannak terjedve a Makart-bokréta, a Makart-rózsák, a Makart-kalapok, de ezek csak részecskéi ama bűvös egésznek, melylyé a mester képzeletének kimeríthetetlen gazdagsága, a renaissance-idők mintái s kivált a velenczei diszítések pompája szerint át akarta alakítani a divatos ruhaviseletet, a szoba-berendezést, a házi eszközöket, az edényfestést. A legújabb bécsi iparművészet festőisége, az előbbeni szigorú építészeti stillel szemben, melyet mindinkább háttérbe szorított, első sorban Makart működésére vezethető vissza.
Pettenkofen: „A derék markotányosnő”.
kőrajz után
Makart művészetének leggyöngébb oldala az arczképfestés maradt, különben a bécsi iskolának hagyományos ereje; a realisztikus történeti festők, valamint egyes genrefestők szerencsésen ápolták azt s az idők mostoha viszonyai daczára a jeles szakférfiak egész sora által virágzó művészeti ággá fejlődött. Az elsők közt, az említett Blaas Károlyon kivűl, a jeles Wurzinger K. s a kitűnő csataképíró, L’Allemand Zsigmond (a kolini csata, Laudon nagy lovagképe, gróf Trauttmansdorff-Weinsberg Ferdinánd arczképe) és Rumpler Ferencz nevezendők meg; utóbbiak közűl főleg Angeli Henrik szerzett világhírt magának, mint a fejedelmek és előkelő körök arczképfestője (császár ő felsége, Mária Terézia főherczegasszony, a német trónörököspár és sok mások képei), ezekhez csatoljuk az idősb nemzedékből Aignert, Schrotzberget és Raabot, az ifjabból kivált a derék Felix Jenőt és Canon tanítványát, Stauffer Viktort.
Valamint az agg Amerling élete az arczképfestésben két korszakot összekötő: úgy, a kiket már fentebb röviden kiemeltünk, Pettenkofen és Alt R., az 1848. előtti korból jöttek át töretlen erővel a jelenbe; mindkettő vezér az általok járt művészeti téreken, s alkotásaikkal és dicsőségükkel az egész czivilizált világot betölték. Pettenkofen a puszta, a czigányélet, az osztrák katonavilág festője, Olaszországban és Francziaországban is meghonosúlt; illusztrálta a „Gil Blast” s elragadta a művészet barátait a múlt század előkelő osztályai életmódjának éles történeti jellemzésű, fínom szellemű rajzaival. Ifjúkori világos, színes ragyogású képecskéihez, melyeken vásári jelenetek piros és kék parasztviseletekkel, zöld görög- és sárgadinnyék halmaival virítanak, most felűlmúlhatatlanúl gyöngéd és szellemes hangúlatú jelenetek festményeit csatolta. Alt Rudolf hű és tiszta szemmel nézte sorra fél Európa emlékműveit és természetét s becses vízfestményeinek ezreiben tükrözteti azokat vissza; ecsete oly biztos az idők és stilek jellemzésében, mint a mily érzékeny a lelke a természet nagy sokfélesége iránt; fáradhatatlanúl teremtő századunk kutató, a végtelenbe vágyó, az igazságot kereső igyekezetének Alt a legjellemzőbb és legszószólóbb jelenségei közé tartozik.
Führich: A napszakok.
Egy plajbászrajz után.
Ezen főmesterek művészetéhez életkép és tájkép gazdag változatossággal csatlakoznak. Schőnn Alajos Olaszország és a Kelet, Velencze és a Riviera, a Boszporus és a Boszna partjainak tarka világából választja alakjait. Még messzebb nyúl délre Müller Károly Lipót, ki fiatal korában elmés megfigyelője volt a honi életnek és népségnek, jelenleg pedig kitűnő s kivált Angliában nagyra becsűlt keleti festő, ki a mai Egyiptom sokjellegű néptolongását s Kairó nagyszerű emlékvilágát állítja elénk pompás színű, napfényben fürdő képekben. Tanítványa a sokat igérő magyar-szerb Joannovics Pál. Főleg Velenczében otthonosak Blaas Jenő, Ruber Ferencz és a szellemes aquarell-festő, Passini Lajos, Olaszország népies alakjainak utólérhetetlen ábrázolója, ki a lagunák városának kecses, rongyokban is érdekes népét mindig új, szépen színezett példákban mutatja be nekünk, melyet a tisztes paptól a gesztenyesütőig, a herczegnőtől a napernyő-foldozóig minden árnyalatában ismer s melynek titkait elárúlja akár a gyóntatószékbe, vagy tömjénes sekrestyébe, akár a sikátor árnyékába, vagy a virágos erkély párkánya mögé rejtőzzenek.
Bécs többi életkép-festője közűl néhányan még a régi mesterekre támaszkodnak, mint Waldmüller tanítványa, Friedländer Fr., a csöndesen sétáló, vagy tetteiket az ifjúságnak elmesélő „Rokkantak” festője, mint a kedves gyermekjelenetek ábrázolója Ebert Antal, s a korán elhunyt Kurzbauer, az „Utólért szökevények” elbeszélője; mások a legújabb kor festői pályáján haladnak, Makartot vagy Münchenből jövő hatásokat követve főkép mai, de csak ritkán az élet közvetlenségéből merített tárgyakkal; ilyenek Karger K., az elmés Rumpler Ferencz, Charlemont E., Fux J., Fröschl K., Minnigerode L., Geyling R., Probst K., Gisela J., Müller Antal és mások, többnyire Engerth E. és a magyar születésű Angeli tanítványai. Előbbi iskolájából kerűlt ki Berger K. is, ki a genretől a nagy díszítő festésre tért át s ezen, valamint az ornamentika- és illusztráczió-szakban termékeny működést fejtett ki. Míg az említett ifjabb tehetségek közűl némelyek olykor szerencsés kézzel nyúlnak az idealis genrehez, mint Schweiger János a mesevilághoz, vagy pedig jelképes és allegoriás gondolatjátékok felé vonzódnak: addig a többiek ellenkezőleg szilárdúl ragaszkodnak a realis világ talajához.
A csata- és katonaképek, melyekkel Pettenkofen mellett kivált a mozgékony Straszgschwandtner, a két L’Allemand, Maly, Bensa, Berres és mások foglalkoztak, manapság majdnem kihaltak. Ellenben a vadász- és verseny-sport virágzik; a korábban a tehetséges Bühlmayer Konrád s mások által szerencsével ápolt állatfestés jelenleg csaknem kizárólag lófestéssé lett, melyet a tehenek festésében is jeles Huber Rudolf és Blaas Gyula mesterileg gyakorolnak. Amaz újabban az alak-festés egyéb ágai közt a nagy lovagképet is szerencsével kultiválja (ilyen festményei példáúl Lothringeni Károly, Starhemberg, Washington). Juhok ábrázolásában Schrődl Alajos tűnt ki.
Tökéletesen illik a bécsiek puha, lírai természetéhez , hogy a tájfestés itt leginkább hangúlatfestéssé lőn. A fínom tehetségű Markó Károly itt Claude-Lorrain nyomdokait követé; Zimmermann Albert, a felűlmúlhatatlan tanár, Rottmann modorát iparkodott fenntartani; Hoffmann József Koch J. A. eszményeihez csatlakozó stilista; Selleny fényes tehetsége, kiben egy második Hildebrandt lakott, a Novara-expediczió diadaljeleivel vonúlt el előttünk, munkái az öreg Enders Tamás braziliai természetképeit nagyon felűlmúlták. Élénken fejlődött e mellett a honi, jóértelemben veendő naturalisztikus tájfestés, mely főleg Steinfeld kitűnő iskolájából indúlt ki. De mindezek végre is a hangúlati tájkép (a „paysage intime”) szelíden haladó folyamában egyesűltek, mely a természet iránti festői érzés leghívebb kifejezője. alig lehet tehát e téren élesen különváló határozott csoportokat jelölni ki, mivel a határok mindúntalan át-átolvadnak egymásba.
Rahl: Allegoria a bécsi fegyvertárból.
Groh Jakabtól
Az őszinte, Enders és Steinfeld hagyományaihoz ragaszkodó naturalisták közűl mindenek előtt említésre méltó a Mőszmer iskolájából való Hansch Antal, kinek apró hegyi látképei, kiváltkép természeti tanúlmányai (az akadémia gyűjteményében), ezen nemben a legbecsesebbek közé tartoznak; ugyanazon alapon állnak az erdő-festő Holzer József kárpáti tájképeivel, továbbá Halauska Lajos, Vöscher Lipót, Munsch és mások. A fínom műveltségű Remy van Haanen különösen az éjszaki téli tájképet kultiválta. Anyagra és érzésre inkább hódol a déli iránynak Seelos déltiroli és mentone-vidéki napfényes képeivel. Schäffer Ágost erdei tájak és ezüstös hangúlati tájképek („Prater”, „Holdfelkelte novemberben”) éles jellemzésében kitűnő. A Duna-lapály költészetét, a viharos és hullámzó Adria partjait, s az alsó-ausztriai erdők kellemes völgyeit szépen rajzolt, enyhe levegő-távlattal bíró olaj- és vízfestményekben egyformán mesterien kezeli Lichtenfels Ede (részletek Lundenburgból, a Lajtháról, Abbazzia mellől, stb.). Tanítványai közűl legnevezetesebb a nagy tehetségű Darnaut Húgó (Tájrészlet Heiligenstadtból és egyebek), továbbá a jeles rajzolónak elismert Fischer Lajos János; említendők még e helyütt Ditscheiner, Onken és Zetsche. Ezek elseje előbb Zimmermann Albert iskoláját látogatta, melyből a kiváló ifjabb bécsi tájfestők legtöbbje származott. Kiemeljük legelöl a nagy szabású, széles dekorativ előadással bíró, virtuóz Rusz Róbertet, továbbá a fínom érzékű Jettel Jenőt, ki előbb a hollandok és francziák, újabban Pettenkofen hatása alatt állott; aztán Hlavacsek Antalt, ki nem rég Bécs nagy látképe által tűnt föl; végre e csoportnak alighanem legnagyobb tehetségét, Schindler Jakab Emilt, ki tele költészettel és zenével a hangúlatfestésre született, melyet szokatlan termékenységgel alkalmaz széles, változatos, gazdag motivumok körében (dunai tájak, Prater-ligetek, alsó-ausztriai erdei képek, részletek Lacroma szigetéről, stb.). Schindler J. E. puha, szelíd hangú természete két rokon lelkű festőnőben talált viszhangra: a korán elhúnyt Parmentier Mariban és Blau Tinában, ki újabban a díszítési szakban is több ízben szerencsésen működött.
Csak mellékesen jelezzük a színpadi táj- és épületi díszlet-festésnek Kautsky, Brioschi, Burghardt, Hoffmann József és legutóbb Fux J. által eszközölt ragyogó kifejlesztését; úgy szintén a fali díszletfestést részint tájképi vagy ornamentalis jelleggel, olykor alakokkal, mely utóbbiakat pl. az ügyes Lefler Ferencz (a Guttmann D.-féle palota diszítései, a brünni színpad függönye, stb.) sikeresen alkalmazza. Általában a díszítő festésnek legügyesebb képviselői közé tartoznak a karlsbadi új városi színház festői díszítményeinek Berger tanár iskolájából kerűlt létesítői: Matsch Ferencz meg Klimt Gusztáv és Ernő testvérek.
Canon: „A négy elem”.
Ezen műfajok a fínomba és kedvesbe lépnek át a csendélet- és virágfestőkkel (Schődl Miksa, Charlemont Húgó, Friedländer Camilla, Schuster József, Pönningerné, Wiesinger-Florián asszony, stb.), részint pedig az iparművészetben és könyv-illusztrácziókban találnak alkalmazást. Utóbbi dícséretes lendűletet vett az osztrák muzeum és ennek műipariskolája művészi erőinek közreműködésével. Valamint a Stőber után sokáig elhanyagolt rézmetszés Jakoby L. és Sonnenleiter j.-ben új erőket nyert, szintúgy jeles mestereit és tanítóit bírja Bécs Unger V. és Hecht Vilmosban a karcznak és fametszetnek. Ő velök együtt számos ifjú tehetség, mint Klaus János, Fischer János Lajos, Woernle W., Jasper Viktor, Siegl Károly és mások dolgoznak kivitelén a feladatoknak, melyekkel az udvar és az állam, a műkereskedés és az egyleti tevékenység napjainkban a sokszorosító művészeteket ellátják. Külön hely illeti meg Mařak Gyulát, ki mint rajzoló és metsző egyiránt kitűnő.
Az általános haladás a bécsi szobrászatnak is javára vált; de csak legutoljára. Ügyes kezű, kitanúlt szobrászok mindig voltak Bécsben, újabb művészi közéletének legterméketlenebb időszakában is. Hanem az éltető szellem, az öntudatos ápolás sokáig hiányzott. A Belvedere földszíntjén megvannak a nevezetesebb márvány-szobrok, melyeket Zauner és Canova követői a márcziusi napok előtt készítének, s azok közt a „Pietŕ” Bauer Ferencztől, legjobb műve a derék mesternek, ki a század második feléig ébren tartotta a bécsi szobrásziskola klasszikus hagyományait.
A monumentalis ércz-szobrászatról Ferencz császárnak a várpalota udvarán 1846. évben leleplezett emléke, s a milanói Marchesi Pompejus műve tanúskodik. Száraz, hideg légkör veszi körűl ama lelkesedés nélküli, az élet eszményei iránt közömbös kor ezen alkotásait. Mi a bécsi szobrászatra az akkori idők bélyegét rányomta, az nem csupán a vállalkozás gyér volta, a megbizások hiánya volt, hanem egyszersmind ama bürokrata gyámrendszer, melynek öldöklő lehellete a nyilvános szellemi élet minden nyilatkozatait megsemmisíté. Pedig az összes művészetek között a szobrászat leginkább követeli a szabad szellemet. Azon ország leánya ő, melyben a szabadság és emberiesség eszméi születtek. Legmagasabb törekvése az emberiség ideáljainak, az erő, a művészet, a gondolat hőseinek van szentelve. E fajta szobrokat keresni Bécsben a Metternich idejéből hiábavaló fáradság lenne. Még a napoleoni szabadság harczok vezéreiről, Károlyról és Schwarzenbergről is megfelejtkeztek, míg a legújabb kor a hála tartozását le nem rótta.
Schwind: A bécsi operaház loggiájából. (A varázsfuvola.)
Hecht Vilmostól
A várpalota terén álló Fernkorn-féle lovagszobor, mely 1860-ban császár ő felsége megbízásából készűlt Károly főherczegnek, jelzi a felvirágzás kezdetét: a fiatal erő élénk képe az, a mint felemelt zászlóval a diadalt hirdeti. Fernkorn Antal Erfurtban született 1813. évben s Münchenből jött Bécsbe; első munkái, melyek közűl említésre legméltóbb Szent György szép domborképe a Montenuovo-palota udvarán, a romantikus iskola jellegét mutatják, melynek azon időben Schwanthaler Lajos volt főképviselője. Nem csupán stilirányának rúgóit, hanem az érczöntés mesterségét is Fernkorn vitte be Bécsbe, hol csak ezóta talált az érczöntés tartós és kielégítő munkát.
Zauner kénytelen volt József-szobrát (1800–1803) a tűzérség egykori műhelyében elkészíttetni s hiába igyekezett keresztűl vinni, hogy egy külön császári műöntőház építtessék. A következő évtizedekben a mi nagyobb öntött érczmű Ausztriában létesíttetett, azt mindent München-, Lauchhammer- vagy Nürnbergben kellett önteni. A vasöntésnek Bécsbe bevitele körűl Glanz, az iparos és díszítési czélokra szolgáló érczipar előmozdításában Hollenbach szerzett érdemeket. Ezekhez járúlt most az érczöntés, nagy művészeti feladatok számára. Megalapíttatott a wiedeni cs. k. érczöntőműhely s Fernkorn vezetése alatt, mint állami intézet állott fenn évekig, míglen újabban állami jellegét elvesztette; most mint Pönninger és Röhlich magán vállalata vezettetik tovább s keletkezése óta fényes sorát létesíté a részben óriási érczműveknek, melyek közűl a várpalota-tér és Schwarzenberg-tér lovagszobrain kivűl még megnevezzük a Schilling János által Drezdában mintázott Schiller-szobrot Bécsben, a Tegetthof-szobrot Polában s a Mária-Terézia-emlék alakjainak egy részét. Másik része ezen, most befejezéséhez közeledő nagyszerű emléknek a Turbain-féle érczöntőben készűl, mely azonkivűl már a bécsi Beethoven-szobor (rajzát lásd a 135. lapon) öntése által nevezetessé vált.
A műtörténet tanúsága szerint a szobrászat tökéletes kifejlesztésére, az érczöntés mellett a nemes márvány használata mindenkor a legfontosabb követelménynek bizonyúlt. A homokkő, terracotta s más anyagok durva szemerűek és élettelen felszínűek s a kövek királyát csak szegényesen pótolják. Fa, elefántcsont s több efféle anyag szűk és meghatározott körre maradnak szorítva. Csak erélyes küzdelemmel sikerűlt a nemes márványnak a bécsi szobrászatban az őt megillető helyet kivívnia. Az új épületek díszítményi és szobrászatí ékítése Bécsben többnyire közönséges kőből, vagy terracottából készült. A Wienerberg agyagégetőinek technikailag tökéletes terracotta gyártása arra szolgált, hogy magas művészi szépségű monumentalis építkezéseknél is, minők a zene-egyesület, a képzőművészeti akadémia, a Heinrichshof és egyéb ilyen épületek, a domborművű, sőt a szobrászati díszítmények is égett agyagból készűltek. Ezen helyettesítő anyag használatának a legújabb kor valahára véget vetett. Nem csupán az emlékszobroknál és síremlékeknél, hanem a nyilvános épületek terjedelmes díszítési szobormunkáinál is, legkivált pedig a reichsrath épületénél és az egyetemnél a márványfaragás tág tért talált örvendetes működésre. Hogy ezen szokás fenntartassék, a bécsi szobrászatra nézve életkérdés. A monumentális szobrászat Bécsben jelenleg elért magasságán megállani csak úgy képes, ha lehetséges lesz állandóan ellátni a művészi feladatok oly sokaságával, mint ezt az említettük épületek díszítése, a Fogadalmi-templom, a fegyvertár dicsőség-csarnoka, az udvari múzeumok, az új városháza s az új Burgszínház szobrászati ékítése megkivánta.
Makart: „Cleopatra halála”.
Hoch Rudolftól
Az új-kor fordulópontján, mint szellemi erjesztő, különösen kiemelendő e helyen, a karinthiai hegyek szülötte, Gasser János (1817–1868). A bécsi akadémián ugyan csak kis ideig működött (1850 és 1851-ben), mindazonáltal a természetnek friss, fínom érzésű felfogásával jelentékeny hatást gyakorolt az ifjabb tehetségekre s a szobrászművészet fejlesztésében a jeles munkák egész sorával vett részt Bécsben (ilyenek: a „Duna-tündére” a Stadtparkban; „Sonnenfels” szobra az Erzsébet-hídon, egyik nem közönséges alakja e híd különben kétes becsű szoborsorának; az „Ökölvívó” kitűnő alakmintája az akadémia szobrászati múzeumában; Rahl, Markó, Lind Jenny, úgy szintén a művész (Gasser) és mások mellszobrai, stb.).
Mint tanító a legáldásosabb működést fejté ki a fent említett Bauer Ferencz. Iskolájából három szobrász-nemzedék kerűlt ki s a jelenkor legkitűnőbb erői mind ide tartoznak: a legkülönbözőbb irányú és egyéniségű művészek, kik szabad fejlődésüket a közös klasszikus alapon valamennyien mesterüknek köszönhetik. Többen közűlök további kiképeztetésüket Drezdában találták Hähnel Ernőnél, ki maga is nagy alkotásokkal vett részt Bécs szobrászati gazdagításában (Schwarzenberg-emlék, az operaszínház Pegazus-csoportjai és loggia-szobrai).
Ezen Bécsben és Drezdában képzett művészek idősb csoportjához tartozik mindenek előtt Kundmann Károly, a bécsi Schubert-emlék (rajzát lásd a 137. lapon) mestere; ez a fínom, élénk jellemzésű monumentális alkotás az első, mely hazai művész-lángésznek szenteltetett; carrarai márványból van s 1872. évben állíttatott fel a Stadtparkban. Kundmann költői lelkületének próbáit adta már az „Irgalmas szamaritánus” czímű, érzéssel teljes csoportjában, továbbá Széchenyi-Erdődy grófné szép domborművű síremlékében. Legújabb munkái közé tartoznak: a Tegetthoff-szobor és a Grillparzer-emlék főalakja Bécsben. Ő vele körűlbelűl egykorúak Costenoble, Schmidgruber, Silbernagel és Wagner Antal, a Mariahilfi templomtéren levő kedves „Libapásztor-leány” s a művészházon a kitűnően jellemzett Michel-Angelo-szobor alkotója.
Fernkorn: Károly főherczeg szobra Bécsben.
Frank Gusztávtól
Nem kevésbbé termékenynek bizonyúlt Bauer tanítványainak második csoportja, melyhez Benk, Düll, Hellmer, Tilgnr és Weyr tartoznak. Ezeknek jutott a bécsi új nagy építkezések szobrászati díszmunkáiból az oroszlánrész. Benk János, ki először a fegyvertár pompás Ausztria-csoportja által vonta magára a közfigyelmet, később egyebek közt az udvari muzeumok kupoláin levő két óriási érczszobrot alkotá és számos más díszítési szoborművet, melyek közűl legnevezetesebbek a Fogadalmi-templom kapuzatának faragványai. Düll főleg több bibliai tárgyú jeles munkával tűnt ki s részt vett a reichsrath-épület díszítésében is. Hellmer Ödön, jelenleg a bécsi akadémia általános szobrásziskolájának kitűnő vezetője, már kora ifjúságában megteremté a nagyszerűen gondolt „Megsebzett Achilles”-t, s az egyszerű monumentális alakításra irányúló tehetségét az idő szerint a reichsrath-épület homlokának fő háromszögébe szánt nagy márványcsoport kivitelére fordítja (császár Ő Felsége alkotmányt ajándékoz népeinek); sokalakú, kompoziczióban a renaissance-korabeli falsírokkal rokon mű az a pályanyertes mintája, melyet a törökök feletti győzelem emléke előképeűl a Szent István templom számára készített. Tilgner Viktor szellemes arczkép-faragó festőileg élénk, olykor sokszínű mellszobrok készítője (Salm herczeg, Lobmeyer L., Wolter asszony és sok más). Kiváló díszítő tehetséggel bír Weyr Rudolf, az új várszínház homlokzatán levő Bacchus-menet és a Grillparzer-emléken levő domborművek szerzője.
Bauer iskolájának legifjabb nemzedéke (Hoffmann, Swoboda, Lax, Swertzek és mások) már a mostani szobrászati mesteriskolák körét érinti, melyekben a nevezettek tanúlmányaikat végezték. Ezek Kundmann K. és Zumbusch Gáspár műtermei. Utóbbinak Münchenből Bécsbe hívása és ez úttal (1872–1873) történt alapítása egy külön épületnek tág szobrász-műhelyek számára a belvederei vámnál, a nagy szobrászat fejlődésére áldásos következményekkel járt. Csak most volt államilag gondoskodva monumentalis, sőt kolosszális szoborművek készítésére való helyiségről, s Bécs szobrászai megszabadúltak a művészetre káros szomorú vándorlástól, melynek idáig prédái valának. A közkiállítás épületei közűl ideiglenesen a „pavillon des amateurs” császár ő felsége által hasonló czélra átadott, s az állami intézkedés ily módon elősegíttetett, és így már remélni lehet, hogy az ekként létesített nagy szobrász-műtermek, melyekben a bécsi monumentalis építések sok tért elfoglaló díszítési munkálatai készűltek, a művészetnek állandóan megamradnak.
Zumbusch: Mária Terézia emlékszobra Bécsben.
Frank Gusztávtól
Zumbusch Gáspárban a bécsi szobrászat kipróbált erőt nyert még létesítésre váró nagy stilű feladatainak megoldására. A müncheni Maximilian-emlék teremtője megbirkózott a még megfejtetlen problemával, hogy t. i. megtestesítse szoborban a beethoveni zene mérhetetlen mélységeit, a német művészet leghatalmasabb és legtitkosabb geniuszát.
Nem szabad felejtenünk, hogy a bécsi Beethoven-szobor, miként Schubert, Schiller és Grillparzer emlékei, általános gyűjtésekből keletkeztek, s a zene művelésére alakúlt nagy testületek és egyleteknek (a zenekedvelők társasága, a férfi-daltársulat stb.), továbbá Bécs minden rendű és rangú, lelkes és áldozni kész műbarátainak, elkezdve a fenséges császári házon s le az egyszerű polgárig és tanúlóig, köszönik létesítésüket.
A mai Bécs leghatalmasabb szobrászati műve: a két udvari múzeum közötti téren emelkedő emléke Mária-Terézia császárnénak, a legújabb kornak tartatott fenn. Olyan feladat állott itt Zumbusch előtt, mint a milyet Rauch Berlinben a Frigyes-szoboremlékben oldott meg. A mű több legyen, mint a nagyra becsűlt fejedelem-asszony dicsőitése; legyen az a jövendő nemzedékre nézve mintegy megtestesített élő emléke a nagy uralkodónő áldásos kormányzása egész korszakának, melyben a mai osztrák állam alapjai lerakattak. Kettős lépcső felett magasan trónol az uralkodó nő alakja, melyet fametszetünk bemutat, s az alépítményen a hadvezérek lovag-alakjai, az államférfiak csoportjai, a törvényhozás és közigazgatás férfiai, az azon időbeli művészek és tudósok, mint a sok ágazatú nép erejének képviselői, élethűn lépnek elénkbe.
Bécsnek az iskola zárt körén kivűl is sok kitűnő szobrásza van, kiknek sajátossága említésre méltó. Első ezek közt a magvas Pilz Vincze, Rahl barátja és szellemi rokona, teremtője a reichsrath-épület homlokzatán a pompásan mozgó négyes fogatoknak (quadriga), melyekről képet az alább látható rajz nyújt. Az agg Friedl Tivadar a késő renaissance útain halad, kinek Helios-csoportja Pallavicini őrgróf palotáján a jelenkor leghatásosabb diszítési művei közé sorolható. A jeles Gasser József iránya szigorúan egyházi, ki számtalan szent szobrot és szépen szerkesztett domborművet alkotott Bécs és más városok templomai, s kiváltkép a Fogadalmi-templom részére. Ő hozzá csatlakozik Erler Ferencz, a Bauer iskolájából, a középkor hagyományaiban haladó szobrászatnak e nem kevésbbé ügyes, mint stilszerű képviselője. – Említendők még Melnitzky és tanítványa, Hertl, valamint a tiroli születésű két szobrász: Pendl E. és Natter H. is, mint nagyobb diszítési művek szerzői.
Pilz: Quadriga a reichsrath épületén Bécsben.
Frank Gusztávtól
A mai Bécs kiváló erőkkel rendelkezik végűl a szobrászati kis ipar terén is. A múlt század kitűnő éremművészeihez, kik közt Donner Mátyás az első, sorakozik a XIX. század első felében az ismeretes műértő és gyűjtő Böhm J. D., tanítványaival és követőivel együtt, minők Radnitzky Károly, Tautenhayn, Scharff, Leisek és mások, kik e művészetet részint a képzőművészeti akadémián, részint a cs. kir. pénzverőben képviselik. Míg Scharff főleg mint kitűnően jellemző arczképvéső vált ki: Tautenhayn ereje eszményibb s tehetsége nemcsak az ötvösség pompás munkáiban (paizs a centaurok harczával, s egy tál a négy elemmel, mind a kettő császár-király ő felsége tulajdonában), hanem a klasszikus stílű monumentalis diszítés jeles alkotásaiban is kitűnt (az új egyetem közepe feletti háromszögben). Inkább a romantikus iskola szellemében hasonló sokoldalúságot tanúsítanak König Ottónak, az osztrák múzeum műipariskoláján a mintázás érdemes tanárának munkái (a „Szerelmi titok” márvány-csoport, a „Búsuló Viktória” érczszobor Polában, számos kútcsoport- és asztaldíszmintái s több efféle). Ő mellette működnek a fínom érzésű Kühne Ágost, Schwarz István a jeles véső, Klotz H., ki színes fafaragványai által gyorsan népszerűvé lett és mások, kik sikerrel terjesztik a művészetet a szobrászattal rokon mesterségek minden ágában. A termelés régóta elfelejtett módszereinek egész sorát ismét feltámasztotta ezen férfiak közreműködése oly tudományosan képzett technikusokkal, mint Kosch. A terracotta-szobrászat, a stucco-munka, a főszminta-gyártás s az ornamentika gazdag elágazásai, melyek Schönthaler, Schönfeld, Lavigne, Schindler, Pokorny és mások vezetése alatt Bécsben világhírű különlegességekké fejlődtek, az alak-szobrászattal összekötve új ingert és tápot nyertek. A miniatűr-szobrászat tehetséges képviselője Strasser, különböző érdekes nemzetiségek sokszínű szobrocskáinak alkotója.
Valamint az építészet, úgy a szobrászat is Bécsben szűk körből emelkedett magas lendületre; elébb a nagy kiterjedésű várost ékesíté fel szobrokkal és domborművekkel; most pedig már az oly sokáig elhanyagolt sírokat is kezdi a szépség békítő varázsával körűlvenni. Egyébiránt ma, valamint az építészetnek, úgy a szobrászatnak is tág működési tere nyílik a lakóházban. Ne is legyen az ott csak tűrt vendég, mint a porczellánalakok és egyéb apróságok szobrászati játékainak termelője, hanem legyen úgy, mint Olaszországban, Francziaországban és Németországban látjuk, hol a termek szépségét a komoly, lelkes múzsa ércz- és márványszobrokkal emeli s a lakók szellemét fölmagasztalja. Az, hogy immár a lakóházba is bevonúlt, legbiztosabb kezessége jövőjének.
Groll Andrástól
