Kezdőbetű: Dörre Tivadartól
Kezdőbetű: Dörre Tivadartól
Tagadhatatlan ugyan, hogy a bécsi nép jelleme annyi változás, bevándorlás és idegenekkel való vegyűlés daczára kiváló tulajdonságát nagyjában megőrizte a legrégibb időktől mostanáig: mindazonáltal bajosan lehetne apróra kimutatni a város régi műemlékein a művészeti alkotás és a faji sajátosság két tényezőjének rokonságát és kölcsönhatását. A képzőművészetnek művelődési hatású megjelenése Bécsben, alkotásainak értékes volta mellett nem érte el soha sem azon sokoldalú, mindeneken uralkodó jelentőséget, mint példáúl Florenczben, Velenczében, vagy Nürnbergben; fényes keret volt csak, nem pedig tükörlap, melyben szellemi és kedélyi minőségünk egész lénye visszasugárzik. A középkor időszaka különben egyebütt is alkalmatlan volt arra, hogy művészetének kötött, meghatározott tipikus jellegével, a népek egyéniségét alkotásaiban világosan megérlelje: a renaissance és az ezt követő idők szelleme, mely a régiek iskolája szerint, az egyes ember jellemző tulajdonságainak kifejtését is oly nagyon elősegíté, tette csak lehetővé, hogy itt a helyi sajátság kifejezésre jusson, s a művészi teremtés nagy képében egyes árnyalatok kiképződhessenek.
Az egész középkorban Ausztria összes művészete – a német belső Ausztriát értve, – valamint Bécs városáé még semmi önálló jelleget nem ért el. A német művelődési mozgalomnak csak legszélső hullámverése hatott el akkor ezen keleti végekre; délen egyes szétszórt pontokon be-becsapott olykor az olasz középkori művészetnek egy-egy habja, s különös okokból imitt-amott a templomépítés mesterségében Francziaország hatása is érvényesűlt, külön helyi művészet azonban még nem támadt. Bécs legnagyobb középkori alkotásainak jellege tehát az, mely azon korban az egész országnak és népének jellege, midőn a barbárok által elpusztított vidékek lassanként bajor, frank és más tartományokból érkezett német telepítvényesek mívelő kezei alá kerűltek; midőn a növekedő forgalom később németalföldi és olasz bevándorlókat hozott ide; midőn a szláv és magyar szomszédság a mozaikot még tarkítá, s örökös harczok még századokig elrabolták ama nyugalmat, melynek áldásai alatt vált csak lehetségessé, hogy mindezen kevert elemek egy hangba olvadjanak össze. Így látjuk az olasz hatást a gurki székesegyházban, a francziát a cseh templomépületeknél, a német csarnokos építést a Szent István egyházban egymás mellett egy országban. A táblafestészet a XV. és XVI. században, a kölni, németalföldi, frank és bajor iskolák követésében, a Dürer- és Holbein-féle irányok elemeiben kimutatható, hanem e sokféle változatosságban, még tisztán a művészeti tudomány szempontjából is, nagyon nehéz az alkotásokon stilben, felfogásban, kezelési módszerben helyi természetű jellemző nyomokra találnunk, nem hogy valami, habár legáltalánosabb értelemben vehető osztrák, avagy bécsi főjellemvonás világlanék ki belőlük. ilyennek képződésére különben a rügyek, bár azokat ama durva idők vihara ismét nagyobbrészt letördelte, a középkorban sem hiányoztak. Nem a papság, ezen, leginkább műpártoló tényező segítette azokat, mivel az egyházi eszmék és szabályok egységes szelleme, mely az akkori világon uralkodott, műalkotásaiban a faji különös tulajdonságok fejlesztésének nem kedvezett. A városi polgárság, mely Németországban, valamint Németalföldön és Olaszországban a művészetek egyénítésének legerősebb emeltyűje vala, épen Ausztriában szabad virágzásra nem jutott; a nemességnek a középkor elején a végtelen háborúság és szűntelen birtokváltozás lehetetlenné tevé, hogy a nemes, de gyönge növényt ápolja; így hát a legrégibb idők óta az uralkodó ház volt az, mely Ausztriában a művészeteket nemcsak hatalmasan pártolta, hanem ez azon tényező, mely honi jelleget is nyomott reájuk.
Bécsben különösen látjuk, hogy már a Babenbergiek teljesítik e magasztos hivatást. E háznak a bizanczi császári családhoz való közeli, sőt rokoni viszonya nem maradhatott hatástalan a hazai művészet fejlődésére, bár erre bizonyítékaink hiányoznak. Valamint a román építészet gyér maradványain, úgy azoknak még szegényesebb plasticus ékítésein is meglátszik a hazai szerzetes iskolák hatása. A XI–XIV. század festészetéből ugyan egy foltocska sincs meg Bécsben; de a mödlingi és tullni halottas kápolnákban megmaradt falfestményekből következtethetjük, hogy az általános román stil-tipusnak egy meglehetősen nyers faja a germán nemzeti arczkifejezés világos rávezetésével, mint a szerzetesek művészeti gyakorlata el volt terjedve. Az e korból való heiligenkreuzi üvegfestmények ellenben szürkében szürke díszítéseikkel, délfranczia minták hű utánzásáról tanúskodnak, mint ezt a szerzetesek származása, kik azokat készítették, magával hozta. Bécsben pedig, úgy látszik, a képírás igen hamar laikusok kezébe kerűlt, mert okíratban már 1190. évben fordúl elő egy Marchwardus nevű miniatürfestő, ki polgári származású és házas ember volt. Kevéssel később a német hatás a franczia elemet az üvegfestésnél már kiszorította; Tegernsee bajor kolostorból származott ez be, mely középpontja vala ezen művészetnek az egész keletre nézve s a honnan kerűlt alkalmasint amaz Eberhart mester is, ki I. Albrecht alatt 1291. esztendőben Klosterneuburgban a híres Capella speciosa számára dolgozott.
Dombormű a Szent István templom főajtaja fölött.
Fahrnbauer János Györgytől
A román szobrászatnak Bécsben igen kevés emléke maradt fenn. Az úgy nevezett Óriás-kapu, a Megváltónak trónon ülő tympanon-dombormű alakjával két angyal között, az István templom főkapuján, azon idők egyházi eszményét mutatja stilben, mely a ruházatban ókori emlékeket, a kis faloszlopok díszítéseiben pedig a germán-barbár fonatos-stil motivumait használja, a mint ez a rokon templomépületeken Jákon Magyarországban, Bécs-Újhelyben és Heiligenkreuzben is látható. Azon messze idők kis művészetéből és miniatür-festészetéből Bécsben emlékek nem maradtak; de, midőn Bécs polgárai dicső Lipótnak hódoltak, már ötvösök és más iparművészek is részt vettek a szertartáson. A góth-stil virágzása idején azonban, tehát már a XIV. században, úgy látszik, Bécsben a miniatür-festészetnek kiváló képviselői lehettek; a legjelesebbek egyike volt Sachs János „hajfürtös” Albrecht herczeg festője, ki (1380–1390. közt) mint vagyonos polgár említtetik s alkalmasint szerzője a „Durandus: Rationale divinorum officiorum” czímű pompás codexnek, mely nevezett herczeg és IV. Vilmos számára festetett s a cs. kir. udvari könyvtárban őriztetik. A korszak más mesterei, kiknek műveit azonban nem ismerjük, a következők valának: Vaschang Henrik, Sternseher Frigyes, 1375 körűl Lipót herczeg udvari festője, Grün Jakab tanácsos, ki az arlbergi Szent Kristóf elterjedt szövetségéhez tartozott, melynek emlékkönyvében egész sor bécsi festő van czímerével képviselve. Dunkelsteiner Gáspárnak 1420 tájáról való végrendeletét bírjuk, melyben többi közt festékei és festő szerszámai iránt is intézkedik. Már 1410. évben a bécsi festők, kiknek Szent Lukácsról czímzett czéhjéhez, miként egyebütt, az ötvösök és egyéb iparművészek is oda tartoztak, törvénykönyvet, a festőjogot kapták, mely később többször megújíttatott, s mely azokat egyházi festőkre és czímfestőkre osztá; ezutóbbiak nevüket a czímtábláktól kapták, s az volt a mesterségök, hogy e táblákat, valamint a lovagjátékokhoz való lándzsákat, zászlókat, nyeregtakarókat és egyéb efféléket színes díszítésekkel ékesítették. Hilprant mester a czímfestő 1349-ben említtetik. A Schulter-(ezelőtt Schilter-) utcza máig emlékeztet rá, hogy hol laktak; a legtöbb egyházi festő, tehát valódi képíró, a Strauch-utczában szeretett lakni. Előbbeniek mesteri ügyességéről tanúskodik néhány úgy nevezett halotti vagy emlék-czímer, melyek ezelőtt az István templomban függtek. Ilyes kisebb munkák mellett azonban a falfestés is virágzott, mert Aeneas Sylvius abban a szép leírásban, melyet Bécsnek XV. századbeli állapotáról ad, már a sok festett homlokzatú lakóházról is említést tesz.
A bécsi mesterek legrégibb táblaképei, melyek közűl néhány a császári képtárban van, a kölni idealisztikus iskola hatására vallanak, gyöngéd, sápadt arczocskákkal aranyos háttéren, a testnek, a természetnek és tájnak naív vázolásával. De csakhamar az ellentétes realizmus eleme is igen erősen elharapódzott; útját a délnémetországi iskolákon át vette és kiváltképen az elszászi mester, Schongauerén keresztűl; bölcsője azonban Németalföldön állott, hol a Van Eyck testvérek nagy reformja által az előző kor vallásos idealis stilja kiszoríttatott s élethű felfogás, anyagszerű részletezés és éles jellemzés lépett nyomába. Az olajfestés új módszere foglalja el a színetlen keményebb tempera-festés helyét. Az új művészi elem behatását Bécsben előmozdították azon gazdag németalföldi kereskedők, kik itt telepedtek le, s hazájukkal folytonos összeköttetésben állottak, később pedig különösen IV. Frigyesnek Burgundhoz való viszonya, úgy, hogy az új festészet már a XV. század közepén teljes erőben jelentkezik Bécsben.
A szent asszonyok a Krisztus sírjánál; oltárkép Klosterneuburgban.
Fahrnbauer János Györgytől
Ezen irány szűlte Rueland Farkas mestert, Bécsnek a renaissance korszakát előzőleg legnagyobb képíróját, ki a középkorban a festészet terén a tiroli Pacher Mihály mellett általán a legnevezetesebb ember Ausztriában. A klosterneuburgi apátság képtárában tőle való a Szent János legenda képsorozata tele finom vonásokkal, szép tájrészletekkel és nemes jellemzéssel; egészen az ő modorában van tartva Felső-Ausztriában a Szent Flórián kolostorban egy „Krisztus felfeszíttetés”-e, mely különösen érdekes Bécsnek hozzá mellékelt képe által, melyen a Szent István templom és a régi herczegi várkastély is látható. Rueland több ízben volt a városi tanács tagja s midőn a bécsiek IV. Frigyes ellen fellázadtak, ő a császár hű emberének bizonyúlt; irják, hogy ez alkalommal fogságba is kerűlt (1462).
Hogy hányféle művészi iskola egyesíté itt törekvését, kitűnik az akkori bécsi festők mellékneveiből: rajnai, párisi stb. Épen így volt egyebekben is; említtetik pl. Jankó ötvös, a cseh, egy müncheni származású harangöntő, s több más ilyen. A góthikai szobrászat is idegen hatások példáját mutatja, csakhogy a szobrászat képviselői az építészettől alig választhatók külön, mivel ama stil korszakában a kőmíves, kőfaragó és szobrász munkája többnyire egy kézben volt egyesítve. Szent István pompás székesegyháza sok szép vésett munkáival a legszembetűnőbb módon mutatja, hogy a XV. században Bécs talaján a művészi irányoknak mekkora sokasága tömörűlt össze. Itt alkotja a kitűnő Lerch Miklós a hatalmas Frigyes-síremléket vörös márványból; ő a straszburgi díszes építőiskolából származott. Egészen másminő, sokkal kecsesebb, a németalföldi és franczia művekkel rokon mű, a gyönyörű szószék. A presbiterium szép faragott fa karszékeinek készítője 1480 körűl, Rollinger Vitusz mester, kétségkivűl látta volt az ulmi Sirlins György alkotásait, míglen bécsi Henrik mesternek az apostolok alakjaival diszített keresztelő köve és Jordán Györgynek egy Krisztus-alakja, kinek judenplatzi házán még egy, a Krisztus kereszteltetését ábrázoló szép dombormű is megmaradt, a bécsi módszert képviselik. Igen nevezetes még a szószéken és az orgonán levő két mellszobor, melyek állítólag Pilgram és Oechsel építőmestereket ábrázolják. A minoriták templomáról azt tartják, hogy párisi Jakab barát, II. Albrecht gyóntató papja is részes volt az építésében, s ennek kapuján a keresztre-feszítést ábrázoló dombormű a góth stil nemes szobrászatának kitünő mintaképe. De még szebbek némelyek az ott alkalmazott kőszentek közűl, kivált egy Szent János, melynek feje majdnem eszményi nemességű.
Sajnos, hogy ezeken kivűl a renaissance előtti ó-bécsi festészetből és szobrászatból csak kevés maradt meg. Ilyenek a székes-egyházban a XV. századból való, de még régibb stilben tartott kerekded alakú szent mellképek; a Szent Márton oltár maradványai ugyanott alkalmasint még korábbi eredetűek, s az úgy nevezett Speis-oltár madonnája; a Bertalan-kápolna faragott oltárja már a XVI. századból való. Pompás színekben ragyogó üvegfestésekkel bírnak még a Szent István temploma (a herczeg-képekkel) és a Mária am Gestade templom. Szobrászmunkákból megvan még meglehetős sok sírfödélkő részint csak czímerekkel, részint az elhunytak alakjaival is; ezek közt legjelentékenyebb egy herczegi párnak, állítólag az alapító Rudolfnak szép sírköve a XIV. századból a székesegyházban. Pompás mennyezetes sír példája van e főegyház déli oldalán, melyet azelőtt Hithard vándor énekesének tartottak. Nagyobbszerű lehetett Blanca királyné sírja († 1305) a minoritáknál, mely a múlt században eltűnt. Kitűnő sora az erőteljes dekorativ munkáknak van a Szent István templom hajói belső oszlopainak számos fején realisztikusan kezelt sok szent szoborral, tarka festéssel igaz régi módon ékítve. A külső falon sok szép góthikus sírkő mellett van egy különösen érdekes „Végitélet”, a Mihály templomon pedig egy durván faragott „Krisztus az olajfák hegyén” nagy alakokkal, végül a székesegyház Borbála-kápolnájában egy életnagyságú élesen realisztikus, de megragadó igazsággal alkotott feszület.
Krisztus felfeszíttetése; a háttérben a bécsi Burg és a Sz. István templom (Rueland modorában festve.)
Fahrnbauer János Györgytől
Ide számítandók némely házczímerek és jelképek, mint pl. az úgy nevezett Tél, egy a tűznél melegedő emberke, kiben a monda Korvin Mátyás királyt véli felismerhetni; továbbá Bécs város szép czímertartó angyala, stb. A Bécsben dolgozott művészekről és munkáikról szóló tudósításokat és az elbontott, vagy átépített templomok számát tekintve, azonban mindez csak elenyésző csekély része lehet annak, mi itt egykor volt.
A renaissance szárnycsapása Bécsben hamarább volt érezhető, mint bárhol egyebütt Németországban. Az e fajta szobrászati emlékek a XVI. század első negyedéig érnek föl; de jelek tanúsítják, hogy az új antik ízlés művei Bécsben az előző században már honosak voltak. Főleg festések lehettek ezek, mert 1450 körűl egy pap már szemükre veti a bécsieknek, hogy hálószobáikat és mennyezetes ágyaikat „gyalázatos” képekkel, meztelen alakokkal diszítik a „Keresztre-feszítés” és „Ítélet-napja” helyett. A gazdag és életszerető Bécsbe, melynek tekintélyes polgári házait már Aeneas Sylvius, Bonfinius és mások szónoki túlzással az ó-koriak lakásaihoz hasonlítják, első sorban délről hozta be a kereskedés az ily új és ritka műipari czikkeket s ugyanakkor itt már letelepedett kereskedőket látunk, kik a híres velenczei üveget árúlták. Nevezetesebb lendűletet vett a dolog, midőn a török veszedelem közeledett s a város erődítésének általános javításához kellett hozzálátni, mely munkára csak olaszokat használhattak, mert azok várépítési módja volt uralkodó. A többnyire Comóból, Milanóból, Paduából, stb. való művészek: mint Pozzó, Allio, Spazio, stb., nem csupán építészek, de szobrászok, festők és díszítők is valának egyúttal; ők törtek széles útat a renaissance elé. Ausztria lőn Németországban a korai renaissance igazi hazája. A velenczei, veronai és milanói építési modor alakjai itt különös, önálló jelleget nyertek, derűlt, naiv kifejezést, mely sokkal inkább visszatükrözi az országos hangulatot, mint hajdan az idegen módszerrel bevitt góthika. Ama korai renaissance idejéből monumentalis épületekugyan nem maradtak, s aligha is voltak, de számos díszes polgári lakóház lehetett e stilben, lugasokkal és erkélyekkel. Legjelentékenyebb, noha igen szerény mértékű az, a mit a szobrászat alkotott. Első helyen áll a korai renaissance művei közt a Salvator-templom kapuja, e csinos faragott mű, díszítésekkel és mellszobrokkal gazdagon megrakva, mely félreismerhetetlenűl velenczei templomok oltárai nyomán készűlt. Ugyanazon irányt képviseli egy sor sírtábla a falakon, kis oltáralakban, csavart oszlopocskákkal, melyek domborművet vesznek körűl. Ezek Bécsben egyenesen tipikusok, egyebütt ritkák. Ezen sírkövek művészeinek nevei elenyésztek, kivéve Dichter mestert (1513–1517 körűl), ki a Frigyes-síremlékeket befejezte s Kaltenmarker papnak a dómban levő pompás, festett emlékkövét készíté. A német renaissance, Dürer modorában képviselve van gróf Salm Miklósnak, Bécs 1529. évbeli védőjének szép sírköve által, mely ezelőtt a Dorottya-zárdában volt s jelenleg a Votiv-templomban van felállítva. Okmányokban igen sok festőről olvasunk, de igazi renaissance-kori kép igen kevés maradt. Leglényegesebbek a várpalota svájczi udvarában levő szép átjáró csarnok diszítései; ezeket Ferrabosco készíté 1551-ben, meg az országház egyik szobájának boltozata. Mindkettő gazdag fantasztikus összeállítása antik jellegű ékítéseknek, jelvényes, olykor vastagon szatirikus ábrázatokkal; e díszítmények a római loggiák furcsaságai nyomán német műszellemben átidomítva mutatják ez ékítésmódot.
Lerch: III. (IV.) Frigyes sírjának kőfedele a bécsi Szent István templomban.
Photozinkograph másolat Jobst Ferencz és Mocker József fölvétele után.
A Habsburg fejedelmek, bár a Szent István templom műértő pártfogója, IV. Rudolf óta soha meg nem szűntek a város művészeti felvirágzását elősegíteni, valóságos és tartós gondoskodással mégis csak a későbbi renaissance idejétől kezdve valának. Mert II. Miksáig s utána következő fiáig, II. Rudolfig, ki mint műbarát fölűlmúlhatatlan volt, nem állandóan laktak Bécsben. A nagy műpártoló I. Miksa gondoskodása is több haszonnal járt Tirol, Franken s a birodalom más részeire, mintsem Ausztria fővárosára nézve, s hasonlót mondhatunk V. Károly nagy műszeretetéről is, bár Tizian s a renaissance legelső mesterei állottak szolgálatára. II. Miksa idejében azonban fontos fordúlat történt. A gyűjtemények ideje elérkezett, midőn múzeumok és régiségtárak alapíttattak, a műbarát császár mellett Strada és más tudós férfiak állottak s általa Bécs is megkapta antik szobrokban, érmekben és bronzokban első kincseit.
A császári udvar összeköttetéseket szőtt olasz művészekkel, mint az első rangú Giovanni de Bologna s ezek elegáns, kedves, nemes munkáik ez által itt is ösmertekké váltak. Azon korban legfontosabb a fáczánkert alapítása, mely egykor fényes, teljesen olasz stilű császári nyaraló Bécs mellett, oszlop-csarnokokkal, termekkel, kertekkel, vízjátékokkal, számos, többnyire olasz kőfaragót és festőt, köztük Giovanni de Bologna tanítványait, kiket műterméből küldött volt a császárnak, foglalkoztatott. A bécsi udvar számára dolgozott darab ideig Colin Sándor, a híres németalföldi, ki a Maximilián sírján Insbruckban levő domborművek mestere; más jeles szobrászok voltak Manmacher Mátyás, Giovanni da Monte, stb. Ily módon kerűlt Bécsbe Spranger Bertalan is, az olasz stilban dolgozó németalföldi festő, később II. Rudolf kedves embere.
Dombormű a bécsi minorita-templom főajtaja fölött.
Fahrnbauer János Györgytől
Ezen császár nagyszerű kincseket gyűjtött össze prágai műtárába, s működéséből Bécsnek nem lett haszna, a későbbi uralkodók azonban folyton szaporították új adományokkal és munkákkal Bécs gyűjteményeit. A fejedelmi pártfogáson kivűl pedig még egy más mozzanat is állott elő ez időben, mely új és hatalmas lendűletet adott a művészeteknek Bécsben úgy, mint a katholikus déli országokban mindenütt: az ellenreformáczió s kivált a jezsuita rend föllépése. A német renaissance a protestantizmus műformájává lőn, s ennek szolgálatában nagy, monumentalis feladatok hiányában, részint a mindennapiság józanságában laposodott el, részint a kis iparban forgácsolódott szét. A katholikus ellenreformáczió a déli népjellem teljes ismeretével az olasz művészet és míveltség árját vezette be az országba s élénk előzékenységgel találkozott a könnyen buzdúló, meleg kedélyű és gazdag képzelő erejű néptörzsnél. Magával hozta azt az impozans tömeghatással, vakító színpompával és gazdag díszítéssel ragyogó dús stilt, melyet barocco stilnek hívnak; ez volt hívatva Ausztriában és Bécsben arra, hogy ezen vidék fajjellegének először adjon teljesen hozzá illő kifejezést.
A Ferdinándok alatt azonban az új művészeti elem még nem érte el a barok igazi pompájának teljes jellegét. A kor részint örökös háborúk viharai által zaklattatott, részint pedig az ellenreformáczió kezdete sokszor ascetikus törekvéseket mutatott, melyek a művészetek fejlődésének nem egészen kedvezhettek. Stil tekintetében előbb az átmenet történt meg a szigorú, sőt vége felé meglehetős józan magas renaissance-ból a kezdődő barokba, mint ezt a jezsuiták első építései is bizonyítják. A festésben néhány művész tör útat, mint Bachmann, Beutl, Bock Tóbiás (kitől a Szent István főoltár képe való) s az idegenek közűl Sandrart, Cagnacci, Turriani, Tencala, Wolf, Rem és mások, kiknek munkái a barok magvait hintik a honi művészetbe inkább, semmint hogy már az osztrák barok igazi termékei volnának. Ezek képviselői voltak egyrészt Guido Reni s Cortona vagy Rubens s a többi flamand festők festési modorának; abból, mit ezek teremtettek, a helyi felfogással összeolvasztva, csak a legközelebbi időben fejlődött ki Bécsnek jellemző művészete, mely I. Lipót és VI. Károly idejében érte el legfőbb virágzását. Kevésbbé tekintélyesen fejlődött itt a XVII. században a szobrászat, mely alig emelkedett túl a sírkőfaragáson és a templomok számára való szent szobrok készítésén. Összefüggésben az építészettel azonban a stucco munka is tért foglalt, melynek technikai ügyessége rendkivűl pompás dolgokat mívelt, s e tekintetben különösen érdemesek a Comóból származott Carlone művész család tagjai.
A török ostrom után a barokstil fényesen kifejlődött. A művészi erők, kik ebben dolgoztak, még bírtak a régi sokoldalúsággal, mely elődeiket a renaissance-korban kitünteté; közűlök a legtöbb még egyszerre gyakorolta a művészet összes, vagy többféle ágait. Galli-Bibiena, Burnacini, stb., a maguk nemében valóságos egyetemes lángelmék valának. Kitűnőnek bizonyúlt a szobrászati technikában a nürnbergi érczöntő, Herold Boldizsár, ki az Am Hof-téren az Immaculata-oszlopot emelte s a fínom elefántcsont faragásban Steindl Mátyás, ki azonban ép oly jól készite nagy hatású főoltárokat is márványból, mint p. o. Klosterneuburgban. A nagy erlachi ischer, ki ifjú korában érmeket mintázott, a Grabenen álló ú. n. Pestis-szobornál is közreműködött. Fruhmüller Mátyás faragta ez emlékhez a legszebb alakokat, ugyancsak ő azonban elefántcsontban is virtuoz módon vésett, egyszersmind al fresco festett. Tulajdonképi szobrászok valának Strudl Pál és Domokos, Cles tiroli helységből való művészek; a Habsburg fejedelmek életnagyságú, hatásos szobrai (most Laxenburgban, ezelőtt Bécsben), egy márvány oltár a kapuczinusoknál, meg a grabeni emlékoszlop sok részlete ezeknek az alkotásai.
A bécsi Burg svájczi udvara kapujának mennyezeti képei közűl (csoportosított részletek).
Fahrnbauer János Györgytől
A kaczkiás modorosság és vakmerő technikai ügyesség korszakát követte I. József és VI. Károly császárok alatt a bécsi művészet arany kora, mely időben festészet és szobrászat ezen stil keretében a legmagasabb tökélyre emelkedtek, a mennyiben tisztább alakítás, nagyobb mérsékelt és valódi monumentalis irány szabályozták hatalmas alkotásait.
Először történt a barok idejében, hogy Ausztria főnemessége Bécsben gyűlt össze műértő császára körűl, s annak példáját követve, versenyezve iparkodott a fővárost olasz ízlésű büszke palotákkal s környékét villákkal és kertekkel ékíteni. A társadalmi élet itt mindezeknél megkívánta a tág fogadó termeket, melyeknek többnyire nagyszerű építészete, úgy szintén a nagy számmal keletkező templomoké, arányos, színes díszítését csak a mennyezet fresko-képeiben, a tükrös boltozatban, vagy kupolákban nyerhette. Tág mezeje nyílt hát a monumentalis festészetnek, s ezen, a kor ízlésének megfelelőn, a mythologiai és allegoriai kompozicziók virágai fakadtak, míg a valódi történeti festés csak igen gyéren van képviselve. E vidám isteni gyülekezetek élénken lüktető élete, a tarka képek egészséges érzékisége híven tükrözi vissza a büszke császári város akkori jellegét; az előkelő és derűlt Bécs az uralkodó olasz műveltség meleg légkörében állott. A gyakorló mesterek ezen genreben úgy születésre, mint iskolára és művészeti irányra nézve mind olaszok valának. Altomonte – tulajdonkép Hohenberg – Márton és fia, Bertalan, római mintákon képezték magukat, a salzburgi Rottmayr Ferencz, Lotto Károly tanítványa Velenczében, úgy szintén társa, a tiroli báró Strudl Péter, a puha, szelíd Belluzzi Antal, a pompás díszítő Beduzzi, az építési és díszítési festésben kitűnő Fanti Kajetán és Galli Bibiena Antal, Chiarini, Lanzani, Solimena, Dal Pozzo András, a színleg távlatos kupolák és ívboltok genialis tervezője, és Pellegrini Antal, a magasban tömegesen halmozott rövidített alakok ügyes ábrázolója, – ezek a legnevezetesebb művészek, kiknek alkotásai mai napig mindenfelé gyönyörködtetik szemeinket; ezeknek igazán olasz lényük mellett csak ritkán lépnek fel idegen iskolák képviselői a nagy fresko-festésben, mint példáúl Le Brun tanítványa Dorigny Lajos és az augsburgi Drentwett Jónás; mindkettőt a műértő savoyai Jenő herczeg hívta meg az idősebb Fischer és Hildebrandt Lukács által emelt palotáinak ékítésére.
Donner: A „Morva”, kúti szobor az új vásártéren Bécsben.
Siegl Károlytól
Nevezettek közűl többen ép oly jelentékenyek voltak oltárképeknek olajba festésében; e szakban a derék mestereknek még egy egész sora tűnt ki, kik részint az olaszoknál tanúltak, mint Rottiers, részint a Rubens iskolájából ágaztak el, mint Schoonjans, Spielberger, Brandel. Az arczkép, mint hatásos díszfestmény, a főnemesség megjelenésének egész tekintélyét, pompáját és nagyúriságát az uralkodó spanyol illem szellemében ábrázolta s igaz erők képviselték, mint Auerbach, Balko, Lauch, Roy s később a franczia minták szerint teremtő van Meytens Márton; ezekhez csatlakoztak mint állat-, virág- és csendélet-festők a Hamilton testvérek, Tamm Werner, Angermayer s végűl egy csomó miniatür- és zománczfestő, mint Boit Károly, az említett Meytens és más jelesek. Mindezek alkotásai az akkori szellemi és társadalmi élet egyetemes képét nyújtják, tele fénynyel, gazdagsággal és élethűséggel, s mint művészi termékek a bécsi élettől, mint anyától – de csak annak előkelő világától – kaptak alakot és színt. A szobrászat részben a pompás templom- és palota-építés megszokott követője maradt, részben az újonnan keletkezett kertek czifrázására önállóbb tevékenységre vergődött fel, de egyelőre ezzel sem igen emelkedett túl a díszítés színvonalán. A mondott keretben Fischer, Hildebrandt, Gabrielli, Christian stb., sok nagy épülete bő alkalmat adott mutatós munkák keletkezésére, melyek közt különösen említésre méltók: Mathielli, Stanetti, Giuliani számtalan tető és fal szoborcsoportjai. Ámbár, kivált a szobrászatban, az olaszok iránt voltak előszeretettel az építők és építészek, ezek mellett mégis fiatal német művészek is erősen igyekeznek előre jutni: így Mader és Schletterer, kik a Károly-templomon dolgoztak; Stanetti alatt, ki a Belvedere-kert alakjainak mestere, dolgozott a tehetséges tiroli Lechleitner, végűl Giuliani alatt, ki a Lichtenstein palota szobrásza volt, a jövő kor lángesze, Donner György Raphaël. Ezen idő legjelesebbike azonban bizonyosan Mathielli Lőrincz a várkastélyon a Herkules csoportoknak, a Schwarzenberg-kert alakjainak, a Szent Károly templom tornáczán az angyalnak stb. megteremtője. Igen eredetinek tűnik fel a bajor Permoser Boldizsár, Savoyai Jenő barok, de szellemes szobrával (a Belvedereben), egyike a leghevesebb küzdőknek az akkoriban elkényeztetett olaszok fensőbbsége elleni harczban.
Ily gazdagon és buján fejlődött a festészet és szobrászat a ragyogó építészet mellett, midőn a múlt század első negyedében, mindhárom testvérművészet terén lassanként egy új irány kezdett felűlkerekedni. Ez, bár nem erőszakosan s a barok-stil megszokott alakításmódjának gyakori fenntartása mellett, a művészi eszmény belső tartalmát illetőleg, a régibb szigorúbb mintákhoz igyekezett visszatérni. Előharczosai voltak Ausztria három legnagyobb mestere: az építészetben az idősb Fischer, ki az antikhoz s a renaissance theoretikusaihoz (Vignola, Serlio, stb.) tért vissza; Gran Dániel, ki Maratta tanúlmányozása által Raphaël korszakához igyekezett közeledni, és Donner Raphaël, kit szűk életköre Olaszország és az antika látásától elzárt ugyan, de ki a lángész legfőbb erejével, a modorosság korának kellő közepén a szobrászatot a tiszta természet szigorú tanúlmányozására tudta visszavezetni. Sajnos, hogy a három nagy mester nem talált rokon szellemű követőkre s így a stil nemesítésére és tisztázására Ausztriában irányúló igyekezetük, különböző lépcsőkön át szintén csak ama kijózanodáshoz vezetett, mely a későbbi idő egész művészi törekvésének levegőjében volt, s mely végre a klassziczizmus akadémiai művelésében sekélyesedett el. Saját műveiket azonban az emelkedés és tisztázás ama vágya a legnemesebb módon kitűnteti s hasonlíthatatlan alkotásokká teszi úgy Gran freskóit az udvari könyvtárban és a Schwarzenberg-palotában, valamint Donner kútjait az új vásártéren és a tanácsházban, vagy Fischernek Károly-templomát, lovagcsarnokát és birodalmi kanczelláriáját.
Gran: Mennyezet-festmény a cs. kir. udvari könyvtárban Bécsben.
Siegl Károlytól
Már I. Lipót alatt elkezdett működni a bécsi képzőművészeti akadémia, mely intézet azonban a vázolt fénykorszakban még nem bírt jelentőséggel. Strudl Péter és Meytens kivételével az összes megnevezett tekintélyesebb mesterek távol állottak tőle. Tevékenysége csak a Terézia és József korszakaira esik, melyben a későbbi klassziczismusra való átmenet általa eszközöltetett. Egyelőre a nagy mesterektől nyert lendűlet még elég hatalmas volt arra, hogy a művészet államilag szabályozott képzőiskola nélkűl is tovább működjék, s ama barok mesterek tanítványai még jeles dolgokat tudtak mívelni. Donner irányát folytatta testvére, Máté, kitől kitűnő arczképszobrok és kiváló érmek származtak. Más igen ügyes éremvésők valának: Gennaro, Richter, Warou; ólomban, érczben, márványban dolgozó szobrászok voltak tanítványai: Kohl Fr. és Zächerl, később Fischer Márton; az iskola legtehetségesebbjei közé számítandó Moll Boldizsár Tirolból, kitől Mária Terézia sírköve a kapuczinus zárdában a barok stil szellemében még fenséges hatású. Grant sikerrel követték Francia, Thassi és Hautzinger. De ezen iskolai áramlatokkal szemben új férfiak sem hiányoztak, kik a távolból új elemeket hoztak be s a kései Károly-korszaknak és Mária Terézia korának önálló jelleget adtak. Ilyenek a fresko terén Guglielmi Rómából, kitől az egyetem dísztermében és Schönbrunnban a mennyezeti képek eléggé hatásosak, a délen képezett tiroli fi, Troger Pál, meg honfitársai: Unterberger Michelangelo és Mühldorfer Ignácz. A legszellemesebb freskofestő, kinek munkái e szakban az utolsó virágzást jelentik, Maulpertsch Antal volt, de kinek legnagyobb alkotásai, a piaristák templomában lévő ifjúkori munkáit kivéve, nem Bécsben keletkeztek. Az arczképfestők közt kiválóan érdekes helyet foglalnak a németalföldi modorban, Rembradt szellemében teremtő realisztikus Kupetzki magyar festő és a francziáskodó pasztelfestő, Seybold. A németalföldi tájkép-, életkép- és állatfestés utánzókra talált Querfurt, Brand Keresztély, Schinnagel, Orient, Ferg, stb. képírókban; a Watteau-féle társaságfestés pedig Platzerben. Mária Terézia korának legeredetibb és legkitűnőbb művészei azonban a számtalan oltárképet festő Schmidt János Márton, vagyis Kremsi Schmidt, egy proteus-szerű autodidakta, ki egyszer velenczei, másszor nápolyi, majd németalföldi minták után indúl, és a különcz Messerschmidt Ferencz, kinek minden eddigi példáktól elütő szoborművei annyiban ismét híven tükrözik vissza a kor alkotó eszméit, a mennyiben híres 49 jellemfeje egy lángeszű, de szertelenkedő kisérlet arra, hogy az akkor bámúlt Mesmerizmus elveit, a lelki és állati delejesség tanát, a legkiméletlenebb naturalizmusba öltöztetve, a művészetbe is átvigye.
Moll: Mária Terézia koporsója a kapuczinus-zárdában Bécsben.
Siegl Károlytól
Röviden említendő, hogy a rajzoló művészetek is s különösen a rézmetszés Schmutzer Jakab szellemes munkái által a fejlődés tetőpontját érték el. Régibb történetük Bécsben nem gazdag kiváló mozzanatokban; a fekete színt használó művészet a festéklap színes jó kedve mellett Bécsben kevesebb kelendőségnek örvendett. A XVI. század óta a Schmutzer testvérekig a fametszést és rézkarczot itt idegenek űzték. Így Guldenmund látképei a városról, s az ünnepélyek rajzai Lautensacktól, a Francolin-féle úgy nevezett tornakönyvben (1560), mind nürnbergi és frankfurti munkák; mert a nevezett művészetek a XVII. században Bécsben a legalsó fokon állottak. Erlachi Fischer ebben is reformátor volt, midőn szellemes munkája, „A történelmi építészet vázlata” érdekében 1696 után Bécsbe hívta Delsenbachot Nürnbergből, Pfeffelt, Engelbrechtet és Kraus Ulrikot Augsburgból s a franczia de la Hayet. Az udvari könyvtár terveit Frey modorában az augsburgi Sedelmayer Jeromos metszé neki. Azonban csakis a Schmutzerek által emelkedett ezen szak helyi jelentőségre; ők honosították meg Bécsben a franczia iskola festői metszés modorát is, melyet sikresen míveltek tovább oly művészek, mint Haid, Maerz, Mark Quirin, stb.
II. József kora Bécsben a művészi tevékenység haladásáról kiválóan jellemző, de színben nem épen gazdag képet nyújt. Ezen nagy tehetségű fejedelem kormánya legkevésbbé kedvezett a művészetek ápolásának. Kertjének gyümölcsei már nem tetszettek oly becseseknek; a belső szükség és buzgalom nagyon megcsökkent irántok; a barok helyére a kicsinyesebb, szelídebb rococco lépett; a háborúk leapasztották az alkotás iránti kedvet és képességet, s a nagy mesterek egy sokkal gyöngébb epigon nemzedéknek engedték át helyöket. A gyengeség jelei az anyagban is mutatkoztak. A nagyszerű mythologiai fresko tért nyitott a pásztorjeleneteknek Watteau-Boucher modorában, a merész építészeti festés meghátrált a khinai díszítések előtt, s túlságos kedvvel tért át az ízlés a btolakodó ázsiai porczellán és fénymázas tárgyak szeretetére. Ehhez járúltatták lassanként a romantikai irány legelső ébredezései az újra napfényre hozott, de egyáltalában meg nem értett gothikának elemeit is, s elkezdődik az ősök kora iránti ama rajongó tisztelet, melyből a század végével a legízetlenebb, a romok, sírok és lovagvárak iránti érzelgősség fejlődött. S mikor a romantika még zsenge rügy vala, a József idejében annak egyenes ellentéte, a klassziczizmus emelte fel győztes lobogóját. Az akadémiai tanítás volt a tér, melyre azt kitűzte. A rómaiak és görögök külső utánzása, Németországban az ébredő régészeti kutatás, Francziaországban a politikai irány által elősegítve meghozta Ausztriában és Bécsben is azt a művészi törekvést, melynek eredményei itt is, ott is egyformán lélek nélkűliek és dermedtek valának, s mely talán épen Ausztriában legüdvetlenebb, mert ennek élénk üdeségű népszelleme a hideg, merev formákkal a lehető legnagyobb ellentétben áll. Ezen fordúlat jellegével teljesen egybehangzólag az akadémia bürokratikus szervezetet kapott s annak paragrafus-rendszere megadta az utolsó csapást is, hogy a művészi tevékenység egészen kiábránduljon.
Messeerschmidt: „A kedélyes mosolygó”.
Siegl Károlytól
Ezen kornak viszonylag legjelentékenyebb művészeiként említhetjük Maurer Hubert történelmi és arczképfestőt, s az idősb és ifjabb Lampi tiroli lovagokat, e fínom arczképfestőket, a híres Mengs Raphael tanítványait: Maron Antalt és Knoller Mártont, a Rubens utánzó Oelenhainzot, s az ügyes kezű Hickel József arczképfestőt, kitől a császárnak sok szép arczképe maradt fenn. Mindnyája még az olasz vagy németalföldi minták utánzásának eddigi hagyományán nőtt fel, míg ellenben az új franczia áramlat a fiatal Füger Henrikkel, ki elébb miniatur-arczképeket készített, s más ily mesterekkel tört magának útat. Épen ezen művészcsoport abban is követte szajnaparti ideáljainak menetét, hogy később az édeskés rococco képfestésről áttért Dávid példájára az antik ízlésű merev s a mellett mégis gyönge herosz-kultuszhoz, a görög természetnek e fagyos felfogásához.
Ugyanazon tünetekkel találkozunk a szobrászatnál. Donner és Messerschmidt reformjai már a legközelebbi nemzedéknél elvesztek, a tiszta természet tanúlmányozása és az erővel teljes realizmus helyét símára fésűlt puha modorosság foglalta el, mely jellemző kifejezést az akkor legvirágzóbb bécsi porczellángyár termékeiben talált. De aztán itt is az antik minta utánzása uralkodott mindenek felett. Az első fajta irány mesterei valának Grassi és Beyer János, a schönbrunni kerti szobrok faragója, kinek segédeinél azonban még némi régibb barok irány mutatkozik, így Hagenauer, Prokop, Henrici, stb. művein. Egészen a klassziczizmus karjaiba vetik magukat a nevezett Fischer Márton öregebb korában, Zauner Ferencz, a József-szobor mestere és mások. Ezen művészek alkotásai mindig az elhalványult rococco utolsó jelenségeiből indultak ki, hogy végűl elérjék a czélt, mely a Bécsre nézve is igen nevezetes Canova Antal műveiben találta meg legtökéletesebb befejezését a Theseus-csoportban és a Krisztina-emlékben. A még későbbi osztrákok I. Ferencz császár idejéből, mint Kiesling, Käsmann, Schaller, Klieber, száraz akademikusok, kik a víg rococco művészi felfogásának utolsó bájait is elvesztették s meglehetős szomorú alakok. A festészet terén egy csoport művész fog ezekkel kezet, mint Abel József, Dorffmeister, Pietschmann és mások, kik szintúgy csak ritkán emelkednek az antikoskodó iskolai feladatok látó körén túl.
Füger: „Orpheus és Eurydike”.
Siegl Károlytól
A mult század végén és a jelen század kezdetén úgy tetszett, mintha a képzőművészetek és a bécsi népélet közötti élő viszony teljesen megszakadt volna. A rosszúl értelmezett hellén istenek és római caesarok világának hús és vér nélkűli árnyképeit a Napoleon elleni győztes háborúk után a germán romantikus irány hatalmas föllépése követte, mely irány azonban szintén kevéssé férkőzött hozzá a nép szívéhez, mivel eszményeit a letűnt és elfelejtett lovagkorban kereste, mely a jelenkor életétől ép oly távol állott, mint az akadémikusok Catoi és Alcestei. Sőt amaz ó-német divatban rejlő nemzeti elem bevegyűlése sem volt képes az osztrák néppel megkedveltetni. Mi több, a romantikával szövetkezve lépett fel a művészetben még az úgy nevezett nazarenizmus ájtatoskodó iránya is, ez új divat, mely a honi felfogással hasonlóképen idegenűl állott szemközt Schnorr, Leonhardshoffi Scheffer, Suttner s később Kuppelwieser és társai munkáiban. Így hát csakis a bécsi festők: Danhauser, Waldmüller, Fendi, stb. nemes reformja lőn hívatva a nép szívét, a hazai életkép és a honi tájképfestés ápolásával, a művészetnek visszahódítani.
