A lengyelek. Kaindl Rajmund Frigyestől, fordította Katona Lajos
A lengyelek.
Kaindl Rajmund Frigyestől, fordította Katona Lajos
Kaindl Rajmund Frigyestől, fordította Katona Lajos
Több mint egy fél évezred óta ismételten bele nyúltak a lengyelek Bukovina sorsának intézésébe, és e tartomány történetének nem egy lapja szoros kapcsolatban áll a lengyel nemzet nevével. Ugyanakkor, a midőn a moldvai fejedelemség Bukovina déli részén épen keletkezőben volt, a tartománynak éjszaki fele a lengyelek főnhatósága alá kerűlt, a kik ez idő tájt foglalták el III. vagy Nagy Kázmér alatt Galicziát. Mint már azelőtt a halicsi fejedelmek, a kiknek hódítási tervei dél felé elég messzire kalandoztak: úgy később örököseik, a lengyel királyok is mindenha arra törekedtek, hogy a Pruth és Dnieszter irányában délnek mentűl messzibbre nyomúljanak. Kázmér valóban el is foglalta nemcsak a mai Bukovinának a Pruth és Dnieszter közötti éjszaki részét, hanem a Pruthtól délre fekvő nyugati dombvidékét is hatalmába kerítette, sőt a Czeremosz mellékét is országához csatolta. Ez országrészek védelmére, mint az 1448. évi lengyel országgyűlés kijelenti, Kázmér a szomszéd országban egyéb megerősített helyek mellett a cecinai várat építtette. Ennek omladékai még mai is ott merednek a hasonnevű hegy ormán, a mely Czernowitztól nyugatra 539 méternyi magasan emelkedik, mint a Czeremosz és a Pruth közötti dombvidék egyik legkimagaslóbb pontja.
További előnyomúlásukban az újonnan szervezett moldvai fejedelemség állta útját a lengyeleknek. A két állam közt szükségképen összeütközésre kerűlt a dolog. I. István és I. Péter moldvai vajdák trónvillongása rég lesett alkalmat adott I. Kázmérnak arra, hogy az ország belügyeibe avatkozzék. István fölszólítására Kázmér 1359-ben be is vonúlt seregével Bukovinába, de a Hliboka melletti Fekete havason a lengyel lovagság virága teljes vereséget szenvedett. A hagyomány szerint Péter harczosai az útszélen álló fákat mind átfűrészelték és az átvonúló lengyel seregre döntötték. Számos lengyel pusztúlt el így, még több pedig fogságba kerűlt, továbbá három királyi és kilencz nemesi zászló jutott tömérdek egyéb zsákmányon kivűl a moldvaiak kezébe.
Barátságosabbá lett a két állam érintkezése utóbb, a mint II. Jagiełłlo Ulászló kerűlt a lengyel trónra. A törökök hódító előnyomúlásától való félelmében ugyanis II. (I.) Péter vajda 1387 szeptember 26-án ünnepélyesen letette a hűbéri esküt a lengyel király kezébe. Hogy Pétert, a ki a király egyik húgát vette nőűl, még szorosabban fűzze Lengyelországhoz, zálogba vagy hűbérbe adta neki Ulászló a Pruth és Dnieszter közötti terűletet. Ezzel már egyengetve volt az útja annak, hogy ez az országrész idővel egészen Bukovinához kerűljön, a mi a XV. század közepe táján meg is történt. Akkoriban határúl Śniatyn felé a Kołoczyna patakot jelölték ki, a mi a Pruth és Dnieszter közötti mai nyugati határ vonalával egyezik meg. Az időben Bukovina éjszaki részét Szepinnek hítták, kétségkivűl e vidék főhelyétől, a mai Szipenitztől, a mely újabban kiásott őskori leletek tanúsága szerint ősrégi telep és már a moldvai vajdaság első két évszázadában is elég nevezetes lehetett. Jellemző, hogy Béna Péter vajda, a ki 1579-ben e helynek, mint a lembergi kereskedőkkel való forgalom piaczának vásárjogot ad, határozottan kijelenti, hogy ezzel csak egy régibb keletű jogot erősít meg, illetőleg újít föl. Említést érdemel az is, hogy 1519-ben a moldvai fejedelemség ezen éjszaki részei számára VI. (V.) István vajda és a lengyelek közös megállapodással egészen sajátszerű törvénykezési eljárást léptettek életbe. Minthogy ugyanis e határszéleken nemcsak barmok és egyéb jószág eltulajdonítása, hanem nőrablások miatt is igen gyakori panaszok merűltek föl, moldvaiakból és lengyelekből összeállított közös biróságot alkottak, a mely az ilyen határszéli bűntettek fölött ítéljen. A törvényszék fölváltva majd az egyik, majd a másik ország egy-egy helyén ült össze.
Szepin megszerzésével a Cecina vár uralma alá eső s a Pruthtól délre fekvő vidék is Moldvához kapcsolódott. De a Czeremosz melléke egészen a XV. század vége tájáig még Lengyelország birtokában maradt. Csak azon szörnyű vereség folytán, a melyet János Albert király (1497) bukovinai hadjáratában Lenkoutznál a Pruth mellett szenvedett s a melynek emlékét még ma is őrzik az ottani földsánczok, engedték át (1499) a lengyelek a moldvaiaknak Orosz-Kimpolung (a Czeremosz melletti Dolhopole), Putilla, Rostoki, Wiźnitz, Ispas, Millie, Willautz, Karapcziu, Zamostie, Woloka (Stanestie mellett) és a Czeremosz melletti Waszkoutz vidékét. Csak e kikerekítéssel kapta meg a moldvai vajdaság és vele Bukovina is a Pruthtól dél felé mai nyugati határait. Hogy a monda e hadjárattal fűzi egybe azon bükkerdők ültetését is, a melyektől a tartomány nevét nyerte, azt már említettük, bár a Bukovina név oklevelekben már 1392-ben előfordúl.
A lengyelek és moldvaiak véres összetűzései a következő évtizedek folyamán sem szűntek meg. A XVII. század vége felé Sobieski János, a hatalmas törökverő; vonúlt át Bukovinán, mely akkor már az egész Moldvával együtt Törökország hűbéres tartományává sülyedt alá. Az egész tartományt elpusztították és Suczawai Szent János tetemeit is Galicziába vitték a lengyelek, a honnan azok csak száz esztendő múlva kerűltek vissza Suczawába. Azok az erődítések, melyeket Sobieski a Szent Axentius temploma körűl Suczawában emeltetett, nemkülönben a „Zamka” név, a mint az említett templomot és környékét ma is általában nevezik, szintén ez idők emléke, valamint a wolokai Sobieski-kút mondája is. Még 1870-ben olvashatók voltak a suczawai György- és Dömötör-templom falán egyes bekarczolt lengyel nevek s köztük az egyik mellett az 1698 évszám és e megjegyzés: „kivonúláskor”. Említésre méltó az az okírat is, melylyel Sobieski János király 1691 deczember 20-án nemes Holubowski Istvánnak katonai érdemei jutalmáúl a Pruth mentén fekvő Pjedykoutz puszta környékét oda ajándékozza azzal a föltétellel, hogy azon a vidéken a hídak jó karban tartásáról gondoskodni köteles.
De nem csupán hadjáratok vezették a lengyeleket Bukovinába; elég kor án fejlődtek a két ország között egyéb természetű érintkezések is. Minthogy a szerethi római katholikus püspökséget, a mely 1371-től 1401-ig állott fönn, Flórián krakói érsek alapította, csak természetes, hogy ez egyházmegye püspökei és papjai sorában lengyelek is voltak. Így nevezetesen II. András, a ki 1385-től 1387-ig ült a serethi püspöki székben, a Jastrzebiec lengyel nemesi család sarjadéka volt. Az is könnyen érthető továbbá, hogy ezek a lengyel papok, állandó összeköttetésben maradtak honfitársaikkal. Mikor a serethi dömés kolostor pater janitora (kapusa) a szent sírról egy leplet hozott magával zarándok-útjáról, annak egy darabját Kamieniecbe, egy másikát pedig Lembergbe küldte. Mikor pedig ez érintkezések a püspökségnek Szerethből Bakauba való áttételekor megszűntek, csakhamar másféle, még élénkebb kölcsönhatások kezdődtek a lembergi kereskedők bukovinai űzleti összeköttetései révén. Ezeknek alapját az az okírat vetette meg, a melyet jó Sándor moldvai fejedelem állíttatott ki 1407 október 8-án „az ő urának, a lengyel királynak tiszteletére” a lembergi kereskedők számára, s a melyet utóbb több ízben megerősítettek a moldvai vajdák. Ebben megszabott vámtételek vannak, a melyek a kereskedőket minden jogtalan követelés ellen biztosítják, s ezen okírat alapján élénk kereskedelmi forgalom támadt Lembergből Czernowitzon és Szerethen át Suczawába és innen a világ minden tájai felé. Minthogy e forgalomnak Suczawa volt a góczpontja, ugyanott volt az árúk fő lerakóhelye és a fő vámállomás is. A lembergi kereskedők jogot nyertek arra, hogy Suczawában szállóházat állítsanak maguknak, a melyben azonban korcsmát nyitni, sört vagy mézsört főzni, mészárszéket tartani, vagy kenyeret árúlni csak úgy volt szabad, ha mindezekért a városi fogyasztási adót megfizetik. Joggal föltehető, hogy ezzel az engedménynyel számos kereskedő élt is, és hogy ennek következtében Bukovinába az örmény kalmárokon kivűl számos lengyel kereskedő is betelepedett. Ezek javára Zsigmond lengyel király 1521-ben és utóbb VI. (V.) vagy Béna Péter moldvai vajda 1579-ben a zsidó kalmárok ellen rendeleteket adott ki. Szintén ez a moldvai fejedelem tette a Pruthtól éjszakra fekvő Szipenitzet a lembergi kereskedőkkel való forgalom vásárhelyévé.
Mindez elég élénk összeköttetésekre vall Bukovina és a lengyel királyság vele határos részének fővárosa között. De a kereskedelmen kivűl ily összeköttetésekre gyakran még egyéb alkalmak is kínálkoztak. Minő hatalmas vonzóereje volt példáúl a lengyel nemesség virágára a Lupul Vazul moldvai vajda gyönyörű szép leányának, a kit a lengyel regék Domna Rosanda néven még ma is ünnepelnek. E regék a bájos moldvai vajdaleány kérőiűl egy Potocki Istvánt, Wisznowiecki Korybut herczeget, Radziwiłł Albert lithvániai főkanczellárt és még másokat emlegetnek. A sokszoros érintkezések Lengyelország és Bukovina között a moldvai, de különösen a bukovinai intézmények fejlődésére is voltak némi hatással. Így példáúl míg a Moldva egyéb részeiben a kerűletek élén úgy nevezett porkolábok vagyis várnagyok állottak, addig a czernowitzi kerűlet elűljárója a lengyel „starosta” (legöregebb) czímet viselte. Ez a különbség már Bukovina első osztrák katonai kormányzójának, Splényi bárónak is föltűnt és 1775-ben kelt emlékíratában meg is kisérli annak a magyarázatát. Itt ugyanis azt olvassuk, hogy a czernowitzi kerűlet főnökét „lengyel módra” starostának híjják, a mivel neki „a szomszédos lengyelek szemében nagyobb tekintélyt akarnak adni.”
Mikoriban Ausztria Bukovina bekebelezéséhez látott, e tartományban még nem felejtették el, hogy annak egyes részei valaha Lengyelországhoz tartoztak. Így az 1773-ban ide kiküldött Mieg kapitánynak a parasztok elmondták, hogy a lengyel határ egykor azon a Bukovina nevű hegyháton húzódott végig, a mely a Dnieszter melletti Chotintól Czernowitz felé nyúlik. Ottani zsidók pedig e domblánczolaton, a Dobronoutz és Czernawka közötti úton mutattak neki egy határkövet. Végűl egyes bojárok állítása szerint valamikor nemcsak a czernowitzi, hanem a suczawai kerűlet is Lengyelországhoz tartozott, s ennek bizonyítékáúl egyikük előmutatta azt az okíratot, a melyet az imént említettünk, mikor arról volt szó, hogy a lengyel Holubowski bukovinai jószágokat kapott királyától hűbérbe. S tudvalevőleg Törökországtól is azon a czímen követelte vissza Bukovinát Ausztria, hogy az, mint Galicziának egykori tartozéka, ezzel együtt a császári ház jogos birtokává lett.
Midőn Bukovina az osztrák örökös tartományok kapcsolatába kerűlt, már aligha voltak benne lengyelek. A török uralom utolsó évtizedeinek zavaros állapotai riaszthatták el őket. De már Splényi tábornok kiséretében látunk néhány lengyelt is beszállingózni. Ha a czernowitzi rámai katholikus plebánia krónikájának hihetünk, a mely szerint az első latin szertartású hívek egyike e városban a Splényivel érkezett nemes Woicikiewicz Tamás határbiztos volt: akkor alighanem őt kell az első lengyelek egyikének is tartanunk, a kik ez időben a tartományba betelepedtek. Számuk ez idő óta az utánuk bevándorlott hivatalnokok, papok, kézművesek és katonák, főként pedig cselédek révén mindegyre gyarapodott. Bukovinának 1786-ban ideiglenesen Galicziához történt csatolása csak kedvezett a bevándorlásnak. E kapcsolat pedig csak századunk közepe táján szűnt meg, a mikor is még igen sok lengyelt találunk itt, kivált a hivatalnoki karban. Még ebből az időből maradt fönn egész máig az is, hogy a bukovinai helynevek írásában a lengyel helyesírás az uralkodó. A rámai katholikus lelkészek is többnyire lengyel származásúak valának még a német községekben is, a hol híveiknek a nyelvét nem is értették. Mindazonáltal a tartományban állandón megtelepedett lengyelek száma mégis csak csekély. Akkoriban, mikor Bukovina Galicziával való egyűvé tartozásának hatvan esztendeje után tőle elvált s önálló tartománynyá lett, csak mintegy 4.000-re rúgott benne a lengyelek száma, a mi csak valamivel több az akkori összes lakosság egy százalékánál. Azóta is meglehetősen ugyanaz maradt a bukovinai lengyelek átlagos száma, noha a tartomány összes lakosságáé ez idő alatt gyorsan emelkedett. Ha már most 1880-ban 18.000-nél több és tíz évvel utóbb majdnem 24.000 lengyelt mutatott ki a népszámlálás, ennek az az oka, hogy ez összeírásoknál nem a származás, hanem a társalgási nyelv döntötte el az illetők nemzetiségét; már pedig a lengyel nyelv elterjedtségének köre Bukovinában jóval túl terjed a tulajdonképeni lengyeleken.
A bukovinai lengyelek a többi országokban lévő fajrokonaikhoz hasonlag szintén valamennyien a római katholikus egyház kebelébe tartoznak. Innen van, hogy a tartományban, jóllehet a lengyel nyelvűek az összes katholikusoknak csak körűlbelűl egy harmadát teszik, mégis „lengyel” vallásnak szokás itt a római katholikust nevezni, épen úgy, a mint a nép gyakran görög-keleti vagy nem egyesűlt helyett „román”-t, görög-katholikus vagy egyesűlt helyett pedig „rutén”-t szokott mondani. Nem lehetetlen különben, hogy ebben az elnevezésben, legalább a „lengyel”-t illetőleg, annak is része van, hogy mint régebben, ma is többnyire lengyelek a tartomány római katholikus papjai.
A lengyelek általában buzgó hívei vallásuknak. Az ünnepek illő megülésére sokat adnak, és e részben gyakorlott hagyományos szokásaik közűl többet a bukovinai római katholikus németek is átvettek. Így példáúl kétségtelenűl lengyel eredetű az a szokás, a mely szerint karácsony estején az ünnepi vacsora előtt az összes háznép közösen elkölt egy ostyát és valamennyien kölcsönösen üdvözlik egymást. A városi, kivált a czernowitzi karácsonyénekesek énekei és bethlehemei is szembeszökően lengyel jellegűek. Az „Anioł pasterzom mówił” és a „Wźlobie leźy” kezdetű szép énekek karácsony idején Bukovinában is fölzendűlnek, még pedig elég gyakran nem csupán lengyel házakban is. A kis bethlehemes-játékok (wertepa) szövegei, melyeket a karácsony-éneklők házról-házra járva előadnak, mind lengyelek. E bábszínházacskákban a másutt is jászolban fekvő kisded Jézust, Máriát, Józsefet, ökröt, szamarat láttató kis színpad alatt akkora térség van, hogy a kétfenekű színtér e hézagába kényelmesen beférhessenek a játék előadójának kezei, melyek a jelenet szereplőit a felső padló nyílásain keresztűl igazgatják. A szöveg, melyet a bábjátékos a személyek nevében énekel vagy mond, helyenként elég nyers tréfákkal van fűszerezve, melyek különösen az ördög és a zsidó rovására kaczagtatják a közönséget. Különben a karácsony-énekesek között is van mindig egy zsidónak öltözött, a ki az egész társaság bohócza és bűnbakja is egyúttal. Közte és az énekesek egy másika között rendesen élénk párbeszéd foly. Egy másik karácsonyi játékban meg a királyoknak és lovagoknak, stb. öltözött énekesek hangos veszekedés közben fegyverrel fenyegetik egymást.
Kiváló ünnepséggel ülik meg a húsvétot is. Csodálatos, hogy mennyi mindenféle ételt-italt készítenek ez ünnepre. Minthogy mindez ételeket megszenteltetik, valamennyit együttvéve święcone-nak (szenteltnek) nevezik. E nevet sok helyütt a németeknél is hallani, kik e szokást lengyel hitfeleiktől vették át. Főkép az a szokás igen elterjedt, a mely szerint ilyen „szentelt” ételek kóstolására (na święcone) kölcsönösen meglátogatják egymást. E házról-házra járás húsvét vasárnapján délelőtt kezdődik, s mindenütt esznek a vendégek egy-egy kicsit a szentelt eledekből, sonkából, kolbászból, tojásból, stb., és isznak egy-egy kortyot rá a kinált különféle italokból. Néhol e látogatások, kivált ha húsvét hétfőjén és keddjén is tartanak, elégszer ízetlenkedéssé és valóságos kellemetlen hajszává fajúlnak.
Említsük meg még végűl ez ünnepi szokások során, hogy mint egyebütt, Bukovina lengyeleinél is sokféle jóslás történik Szent András éjszakáján. Mint másutt, itt is álmot öntenek a leányok e nap előtti estén, és a vízben megkeményedett ólom alakúlataiból találgatják jövendő sorsukat. E módon tudja meg a leány nemcsak azt, hogy férjhez megy-e, avagy pártában marad, hanem azt is, hogy miféle lesz az ura. Szokás továbbá szűk útczák és kapubejáratok elé zsineget húzni s aztán megfigyelni, hogy kik botlanak bele ha házas ember botlik a zsinegbe, akkor a leány nem megy férjhez; ha ellenben legény vagy özvegy, akkor férjhez megy; még pedig az első esetben legényhez, a másodikban özvegy emberhez. Azt is megteszik ilyenkor a hajadonok, hogy András napja előtt egy kutyát vagy macskát három napon át koplaltatnak; ez idő elteltével aztán az együttlévő leányok mindenike egy-egy jó zsiros gombóczot tesz a padlóra az előhivott állat elébe. A kinek a gombóczát a kikoplaltatott eb vagy macska legelőször bekapja, az megy leghamarább férjhez. A többi hasonló jóslások nagy számából még csak egyet. Egy asztalra gyűrűt, mirtusz-ágat és gyöngyös zsinórt tesznek, aztán mind a hármat befödik egy-egy tányérral. A leány, a ki meg akarja tudni a jövendőjét s e készűletek közben nem volt benn a szobában, most belép és találomra fölemeli valamelyik tányért. Ha gyűrűt talál alatta, a következő évben eljegyzi valaki; a mirtusz-ág közeli lakodalmát jelenti; ellenben, ha a gyöngysor jut neki, akkor még jó sokáig várhat, a míg férjhez megy, vagy épen kolostorba vonúlhat.
A lengyel nyelv a tulajdonképeni lengyelek körénél jóval szélesebb elterjedésű, minek oka leginkább az, hogy a cselédséggel és a mesteremberekkel, a kik többnyire lengyelek, ki-ki lehetőleg meg akarván magát értetni, annak a kedveért úgy, a hogy, megtanúlja a nyelvüket. Minthogy a legtöbb nőcseléd, a dajkák, stb. nagyobb részt lengyelek, kivált a gyermekek közt nagyon elterjedt a lengyel nyelv, s jóllehet később sokan elfelejtik, legalább zsengébb éveikben elég jól beszélik. Nagyon kedvelik a lengyel nyelvet főleg a zsidó családokban, a hol a gyermekeket állítólag azért is szorítják a lengyel beszédre, mivel úgy vélik, hogy az által mintegy előkészítik őket a német irodalmi kiejtésre. Lengyel gyermekjáték, gyermekversike és csúfolódó verses mondóka igen nagy számban járatos Bukovinában, még pedig nem csupán a lengyel gyermekek körében. Példa gyanánt azon játékok közűl, a melyeket mindenütt lengyelűl játszanak, csak az ú. n. „színek” játékát említjük. Ennél előbb a résztvevők közűl egyet „ördög”-nek, egyet „angyal”-nak sorsolnak ki, aztán a többi gyermekek mindegyike egy-egy színnek a nevét kapja. Az ördög és az angyal félrevonúl, a színek pedig kövekre vagy a földre ülnek. Most előbb az angyal lép elő s a csengetyű hangját utánozza, mire a színek egyike ezt kérdi: „Ki van itt?” „Az angyal”, szól a felelet. „Mit akar?” „Egy színt”, mond az angyal s megnevezi az óhajtott színt. Ha a játszók valamelyikének a színét eltalálta, akkor annak követnie kell az angyalt. Erre az ördög következik s így kiált: „Kutkuduk!” Miután előbb háromszor bejelentkezett, mint előbb az angyal, ő is valamely színt választ s ha eltalálta, az illetőt magával viszi. Ha így az ördög és az angyal már az összes színeket elvitték, akkor mindegyikük kiszáll a maga kiséretével a játszótérre és megvívnak egymással. A viadal úgy történik, hogy egy hosszú póznát fog meg az ördög pártja az egyik, az angyalé a másik végén, s mind a két félen addig húzzák erre meg arra, míg az egyik fél a másikat magával nem rántja. A mely párt a másikat elhúzza, az a győztes. – A gyermekszobákban hallható lengyel versikék egyike, még pedig a legkedveltebbek közűl való, fordításban így hangzik:
Mese, mese, mesét mondok:
Egy kutya pipára gyújtott,
Hosszú volt a pipa szára,
Elégett a fülczimpája.
Egy kutya pipára gyújtott,
Hosszú volt a pipa szára,
Elégett a fülczimpája.
Az anyjához futott véle,
A ki jól leszidta érte.
Erre az apjához futott,
Tőle egy aranyat kapott.
A ki jól leszidta érte.
Erre az apjához futott,
Tőle egy aranyat kapott.
E versikék közűl sokat bizonyára még régi hazájukból hoztak ide magukkal a lengyelek; így a kis krakóiról szólót, a ki hét lovacskával ment a háborúba s úgy tért vissza, hogy még csak ki se vonta a kardját. Más ilyen versikék meg annak a tanújelei, milyen szoros ölelkezésbe kerűl bennük a lengyel nyelv a némettel. Nem ritkák ugyanis az olyan tréfás és csúfolódó mondókák, a melyek felemás, félig német, félig lengyel nyelvűek. Az iskolás gyermekek fűzeteiben példáúl igen gyakori ez a versike, a mely a középkori másolóknak a kézíratok végére függesztett bejegyzéseihez hasonlít: Ende, Ende, Ende – Pisać júź nie będę (Vége, vége, vége – többet már nem írok). Ugyancsak az iskolás gyermekek között igen gyakran hallani az ilyenféle évődést, hogy a német Was? kérdésre ezzel felelnek: Kapusta mit Kwas (Micsoda? – Savanyú káposzta). Kivált Czernowitzban találkozhatni sűrűbben az érintkező nyelvek kölcsönhatásainak ilyen jelenségeivel. Sőt húsvét táján a templom előtt gyülekező ifjúság még olyan tősgyökeres rutén dalokat is, a minők a Selman-félék, lengyeles szóalakokkal tarkítva énekel.
A lengyelek nemzeti öntudata igen élénk. Ennek is természetesen a tartomány fővárosában van a fő fészke. Ott van mindenek előtt a különféle lengyel egyesűletek székhelye. Kiválóbb említést érdemel közűlök az 1869-ben alapított Towarzystwo Polskie bratniej pomocy, mely segítségre szorúlók támogatását tűzte ki czéljáúl. A „Lengyel olvasókör” pedig nemcsak könyvtárával terjeszti a közművelődést, hanem a helyiségeiben tartani szokott színi előadások és fölolvasások, szavalatok útján is. Az utóbbi években az említettekhez járúlt még a Koło polskie nevű lengyel politikai kör, továbbá a Koło pań na Bukowinie (bukovinai lengyel nőegyesűlet) és a Sokół nevű tornaegyesűlet. Nevezetes nemzeti emléknapok évfordúlóit rendesen isteni tisztelettel és az olvasókörben rendezett ünnepélyekkel ülik meg. Hasonló kegyelettel ünneplik a jelesb lengyel hazafiak és más hírneves emberek emlékét is. Ez ünnepeken a daliás lengyel nemzeti viselet is hozzájárúl a kép élénkítéséhez. Nemzeti viseletüket különben a lengyelek más alkalmakkor is szeretik felölteni. Ilyenek a különféle népünnepek és látványosságok, a minő volt pár évvel ezelőtt a Czernowitz melletti kedvelt kirándúlóhelyen, Horeczában rendezett krakói lakodalom; vagy a czernowitzi színházegyesűlet által 1894-ben a „népkert”-ben rendezett ünnepélyek egyik legfőbb vonzóereje, a lengyel csárda, mely tarka vendégseregével és deli tánczosaival, tánczosnőivel általános figyelmet és érdeklődést keltett.
