Az Ausztriához való kapcsolás óta. Blumenthali Zieglauer Ferdinándtól, fordította Acsády Ignácz
Az Ausztriához való kapcsolás óta.
Blumenthali Zieglauer Ferdinándtól, fordította Acsády Ignácz
Blumenthali Zieglauer Ferdinándtól, fordította Acsády Ignácz
1777-től 1786-ig. – Báró Splényi tábornok három hónappal a császári csapatok bevonúlása után, 1774 deczember 10-én emlékíratot intézett a bécsi kormányhoz s előadta azokat a reformokat, melyekre a tartománynak szüksége van. Az emlékirat végén nyomatékosan javasolta, hogy az új alattvalókkal hódolati esküt kell tétetni. Ez megfelelt a kor eszméinek s a bécsi hatalmasok nézeteinek. Splényi azt akarta, hogy az újonnan szerzett tartomány minden egyes lakosát ünnepélyes hűségesküvel minél szorosabban fűzzék a monarchiához. Meg is állapította, milyen módon történjék az eskületétel, mely azonban csaknem három esztendeig késett. Csak mikor a portával folyó tárgyalások végképen befejeztettek, rendelte el 1777 június 28-án a korona megbizásából az udvari hadi tanács az eskü letételét. Az ünnepély 1777 október 12-ére, az eskü színhelyévé Czernowitz városa tűzetett ki és báró Splényi administrator rendeltetett császári biztossá. Ő volt egyszersmind az ünnepély rendezője.
Három hónapig tartottak az ünnepre való nagy előkészűletek. Czernowitz „városka” akkor szegényes falu volt, melyben alig 900 (Ros külvárossal 1.620) lakos élt; kőház kevés akadt benne s leginkább hitvány kunyhóból állt. Splényi mégis el tudta helyezni a sok vendéget, az összes fegyvernemekhez tartozó csapatokat s az eskületételhez illő helyiségekről is gondoskodott. A császári biztos háza előtti tért „szép kertté” alakíttatta át, melyben magas díszkapu, zászlóval és galylyal díszített obeliszkek, piramisok álltak symbolikus képekkel és sasokkal. Az eskületétel színhelye hatalmas, fenyőlombbal kirakott fasátor volt. Október 12-én ment végbe a lélekemelő ünnepély; a köznépet összes testűleteinek küldöttei képviselték, míg az országban lakó nemesek személyesen jelentek meg. Minden zárda két-két szerzetest, minden járás papsága az archimandritát és két pópát, minden község két követet küldött. Délelőtt 9 órakor ment végbe az eskületétel. Chereskul kanczellár olvasta föl az esküt, melyet a megjelentek mindegyike szóról-szóra utána mondott. Végtelen örömzaj, zene és ágyúszó hirdette mindenfelé , hogy Bukovina letette a hűségesküt. Ezután istentisztelet tartatott a Szent-Háromság-templomban. Három órakor következett a díszebéd; 27 asztalt állítottak föl s mindegyiknél 26 vendég ült. Este tánczvigalom és kivilágítás volt. A császári biztos háza előtti tér 5.000 lámpa világától fénylett. A tűzijáték első sorozata ezen szavakat mutatta: „Vivat Maria Theresia, vivat Josephus II”. Másnap gazdagon megvendégelték a császári csapatokat, melyek – 1.697 ember – a városon kivűl sátrakban tanyáztak.
Hat hónappal később – 1778 áprilisban – báró Splényi a hadsereghez kivánkozott, mely épen akkor alakíttatott Poroszország ellen, s így eltávozott Bukovinából. Utóda báró Enzenberg Károly 1778 ápril 6-án vette át az administratori állást.
Enzenberg majdnem 15 éven át Erdélyben a második oláh határőrezred parancsnoka volt s nemcsak a katonai, hanem a polgári hatalmat is kezelte. Alaposan ismerte tehát a közigazgatást, az oláhok nyelvét, erkölcseit és állapotait s így különösen alkalmas volt az újonnan szerzett koronatartomány kormányzatára. Az osztrák hadsereg azon tábornokainak egyike volt, kikben a katonai erények kiváló szervező tehetséggel párosúlnak. A közélet minden ágát szemmel tartotta, hogy saját tapasztalásából ismerje a nép életét; végig lovagolta a tartomány összes völgyeit, meglátogatta a magányos tanyákat is, hogy lakóik sorsáról és szükségleteiről értesűljön. Hivatalba lépte után már másfél évvel a bécsi kormány fölhívására öt emlékíratban (1779 október) tett jelentést Bukovina állapotairól és a saját reformterveiről. Éles körvonalakban rajzolta le az ország siralmas állapotát, s taglalta az orvoslás eszközeit. Irataiban a legkimerítőbb, legtöbbször azonban nagyon sötét megvilágítást nyerték az egyes társadalmi osztályok állapotai, a parasztság adóterhe s a földesurak irányában való nyomott helyzete, a városi közigazgatás reformjának sürgőssége, a világi és szerzetes papság rettenetes tudatlansága, az ország gazdasági ügyeinek elmaradottsága, a közbiztonság és a rendőri intézmények hiánya.
A bécsi kormány, mely 1774 óta egészben a statusquo föntartására szorítkozott, ez emlékíratok alapján megindította a tárgyalásokat az újonnan szerzett koronatartomány viszonyainak végleges rendezése s a közigazgatás szervezése ügyében. Évekig gondolkodtak, tanácskoztak, dolgoztak e kérdéseken, de csak habozva és tapogatódzva haladtak előre. Enzenberg tábornok administrator, Schröder vezérőrnagy galicziai főhadparancsnok, gróf Brigido ugyanottani tartományfőnök, az udvari hadi tanács, a cseh-osztrák udvari kanczellár, az államtanács egymásután adták be császári fölhívásra írásbeli véleményöket a reformokról, melyeket Bukovinában eszközölni kellene.
Császári elhatározással 1780 január 18-án Enzenberg tábornok, és Wagmuth főhadbiztos, mint Schröder tábornok helyettese, Bécsbe hívattak, hogy részt vegyenek a Bukovina felől a hadi tanácsban folyó nagy értekezleten. E tanácskozások ápril 4-étől 15-éig tartottak s eredményei nyomban a császár elé terjeszttettek. A tartomány minden ügyét felölelték: a birodalmi kötelék kérdéseit, az egyházi ügyek reformját, iskolák állítását, a görög-kath. vallású új bevándorlókat, az új tartományi közigazgatási főhatóságot, az örményeknek a kereskedelem emelése czéljából adandó kedvezményeket, a zsidók helyzetét, a vámügyet, a pénzlábat, a pálinka és kősó bevitelének korlátozását, az útépítést és a többi közlekedési eszközöket.
Báró Enzenberg Károly tábornok.
Hecht Vilmostól
De a császár elhalasztotta a javasolt reformok fölötti döntést, s 1780 ápril 21-én, mikor még az volt eltökélt szándéka, hogy Galicziába és Oroszországba tervezett útja közben Bukovinát is meglátogatja, kijelenté, hogy a hely színén személyesen óhajt meggyőződést szerezni az iránt, mennyiben lehet az ajánlott reformokat végrehajtani. A császár ápril 26-án kezdte meg útját, de Bukovinát nem látogatta meg, hanem 1780 augusztus 5-én fölszólította a galicziai főhadparancsnokot, hogy a közigazgatás fejeivel együtt adjon véleményt a Bukovinában tervezett reformokról. Ekkor merűlt föl először az a szerencsétlen gondolat, hogy Bukovina Galicziába kebeleztessék.
Még mielőtt a kivánt jelentés elkészűlhetett, fölöttébb érdekes esemény történt. A távoli Keletről mint „Bukovina követe” Bécsben egy ember jelent meg, hogy hazájának nemessége és papsága nevében a trón elé tetjeszsze a különböző társadalmi osztályok panaszait, kéréseit és óhajtásait. Bals Vazul bojár ugyanis mint Bukovina küldötte 1780 november 13-án nagyon fontos emlékíratot nyújtott át a bécsi kormánynak. Kimerítően rajzolta benne hazája állapotait, a nemesség, a papság, a parasztok helyzetét, a zárdákban elharapódzott erkölcstelenséget, a kereskedelem hanyatlását. Nemcsak a sebeket tárta föl, hanem mindenütt megjelölte a gyógyszereket is és ékesszólóan körvonalazta a belpolitika azon czéljait, melyeket az újonnan szerzett tartományban szem előtt kell tartani. Minden panaszát hazafias fájdalom nemesíti meg s az egész emlékíratot fenkölt gondolkodás és azon nagy monarchiához való föltétlen ragaszkodás hatja át, melybe hazáját beilleszteni akarták. A császár 1780 november 25-én ez óhajtások fölötti elhatározását is addigra halasztotta, míg Schröder és Brigido véleményei meg nem érkeznek. Ezek végre november 30-án Bécsben voltak. De a császár ekkor is kitért a döntés elől, s a csehosztrák udvari kanczelláriát szólította föl, nyilatkozzék határozottan a bukovinai reformokról. E rendeletnek a kanczellária 1781 február 17-én tett eleget s Brigido emlékíratát a saját jelentésével látta el, melyhez gróf Blümegen főkanczellár a maga, nagyon figyelemre méltó nyilatkozatát csatolta. Az éleseszű és messzelátó államférfiú határozottan ellene nyilatkozott annak, hogy Bukovinát Galicziához csatolják, sőt két részre hasítsák; e helyett azt kivánta, hogy „Bukovina semmi esetre se egyesíttessék más tartományokkal, hanem mint egész külön tartománynyal s a mennyire lehet, a mostani szokások és erkölcsök szerint bánjanak vele és oda igyekezzenek, hogy a moldvai nemzet bizalmát lehetőleg megnyerjék” . E szavak valószinűleg megtették hatásukat, mert a császár 1781 május 20-ki kéziratában addigi nézeteivel ellenkező határozatot hozott. Nem volt többé szó a tartomány földarabolásáról, Galicziához való csatolásáról. A császár kijelenté: „Fontos tekintetből jónak találtam a bukovinai kerűletet ez idő szerint még meghagyni az udvari hadi tanács további vezetése alatt” . Megbízta tehát a hadi tanácsot, hogy az addigi végtelen tanácskozások alapján végleges programot készítsen azon reformokról, melyek Bukovinában szükségesek. A munkálat gyorsan elkészűlt s az államtanácsnak adatott át utolsó jelentéstételre. A császár 1781 augusztus 18-án hagyta jóvá a programot, melyet a hadi tanács „ Útmutatás”-képen Enzenberg bárónak azzal küldött meg, hogy a reformok valósításánál változhatatlan zsinórmértéknek tekintse.
De a görög-keleti egyházügy terén a reform már előbb megkezdődött. E tekintetben a következő három főczél lebegett a bécsi kormány előtt: Bukovinának a moldvai érseki megyéből való kikebelezése és Jászvásártól teljesen független egyházmegye alakítása; e végből a radautzi püspöknek a bukovinai görög-keleti egyház fejévé való kinevezése s az osztrák tartományokban székelő valamelyik görög-keleti érsek alá rendelése; végűl consistorium alakítása Czernowitzban.
E terveket Dositheu, a Chereskulok nemzetségéből származó radautzi püspök egész hévvel támogatta. Enzenberg nem egyszer dicsérte bölcs belátását, engedékenységét és hazafias érzelmeit, valamint hűségét s az uralkodóház iránti ragaszkodását. Így a bécsi kormány egyházpolitikája erős támaszt nyert a püspökben. A diplomácziai tárgyalások, melyek a jászvásári érsekkel folytak, 1781 tavaszán czélhoz vezettek. Ápril 24-én (új naptár szerint május 6-án) a jászvásári érsek okíratot állított ki, melyben érseki joghatóságáról a radautzi püspökséget illetőleg lemond.
Ettől kezdve a tartomány külön; Jászvásártól teljesen független egyházmegyét alkotott, melynek élére a radautzi püspök állíttatott. A bécsi kormány mielőbb ünnepélyesen be akarta az új püspököt iktatni, mert csak ezután indúlhatott meg az egyházi reformmunka, a consistorium fölállítása és a zárdák rendezése. A beiktatás azonban csak néhány havi késedelemmel 1782 február 10-én ment végbe s nemcsak fordúlópont a bukovinai görögkeleti egyház történetében, hanem egyszersmind az egész egyházi reformtevékenység kezdete is.
A beiktatás ünnepélye nagy fénynyel folyt le. A beiktatást Enzenberg tábornok mint császári biztos végezte. Az ünnepély azzal kezdődött, hogy a püspök latin nyelven hűséget esküdött az uralkodó családnak, mire a tábornok a császár ajándékáúl nagy arany keresztet nyújtott át neki, meleg szavakban emlékezvén meg érdemeiről. Ezt a püspök köszönete s az ünnepi beszédek követték, melyeket Bals Vazul bojár és Meleti archimandrita tartottak. Néhány nap múlva megtörtént a görög-keleti consistoriumnak hőn várt megalakítása. 1782 február 15-én tartotta első ülését a püspök elnöklete alatt Enzenberg s az egyházi és világi tagok jelenlétében.
Első sorban a zárdákat akarták reformálni s a consistorium már első ülésében három egyházi tagjából bizottságot alakított, hogy zárdáról zárdára járva, orvosolja a visszaéléseket, a zárda vagyonát pontosan megállapítsa, e czélból a kellő vizsgálatot megejtse s a bevételeket és kiadásokat lelkiismeretesen átnézze. A bizottság fáradhatatlanúl dolgozott 1782 tavaszi hónapjaiban. Kérlelhetetlen szigorúsággal vetett véget a visszaélésnek s igyekezett kigyomlálni az erkölcstelenséget; méltatlan vagy makranczos zárdafőnököket elcsapott, képtelen vagy tisztességtelen igumenek helyére bizalmat keltő egyéneket nevezett ki és szabatos utasításokkal látta el őket. Ezzel megvetette a zárdavagyon szabályos kezelésének alapjait.
Minthogy az újonnan beiktatott püspöknek saját otthona nem volt, a városban pedig igen érzékeny volt a lakáshiány, a consistorium üléseit meg az országos kormányzat épűletében kellett tartani, Czernowitzban püspüki székház építése lett szükségessé. 1782 márczius 27-én a hadi tanács jóvá hagyta a tervezett építkezést, mely 1783 júliusban elkészűlt.
1782 augusztusban Schröder tábornok, Galiczia főparancsnoka, Czernowitzban tartózkodott s ez alkalommal fölmerűlt az a fontos kérdés, hogy a püspöki jószágok tulajdonjoga az államra ruháztassék át. Schröder augusztus 3-án ez ügyben értekezletet tartott, mely döntő határozatokat hozott. Augusztus 5-én a püspök okíratot állított ki, melyben elvileg lemondott jószágairól oly föltétellel, hogy az állam őt és utódait illő évi fizetéssel lássa el.
A bukovinai reformok menetére a császárnak 1783-ki és 1786-ki látogatásai mélyre ható fontosságúak voltak. 1783-ban II. József Erdélyből jövet június 14-én ért bukovinai terűletre s két-két napot töltött Suczawában és Czernowitzban (június 15–19). Ez utóbbi városból való elútazása előtt, június 19-én gróf Hadikhoz, a hadi tanács elnökéhez fontos kézíratot intézett, mely Bukovina összes reformszükségleteire kiterjedt s a császár nemes gondolkozását és éles fölfogását híven visszatűkrözi. A tartomány jövendőbeli állása a monarchia kötelékében, az adókivetés, a robotszolgálat, az igazságszolgáltatás, a határőrség, a zárdák egy részének megszűntetése, a birtokügyek rendezésére kinevezett bizottság, a bukovinai egyházmegyének a karloviczi érsekség alá rendelése, az örmények, lippovánok és zsidók dolga, a Pojána Stampin át Borgóba vezető országút építése, hogy Erdélylyel új összeköttetés létesűljön, végűl Bals Vazul bojárnak a hadi tanácsba előadóúl való kinevezése, – az említett kézírat mindezt a megfontolás körébe vonja.
A régi püspöki lak Czernowitzban. (Épűlt 1782-ben.)
Bernt Rudolftól
Öt napi ott tartózkodása idején testűletek és magánosok nem kevesebb, mint 297 felségfolyamodványt nyújtottak át a császárnak, mi egy részt azt bizonyítja, hogy a fiatal koronatartomány népe a császár személyében látta a hegyelem és igazság kútfejét, más részt e kérvények tárgya és tartalma bepillantást nyújt a társadalmi viszonyokba s a közhangúlatba.
A hadi tanács haladéktalanúl hozzá fogott a június 19-ki kézíratban vett parancsok végrehajtásához, s 1788 július 4-én megfelelő útasításokat adott a galicziai főhadparancsnokságnak és Enzenbergnek. Dolgoztak is buzgón a reformmunkán, de be nem fejezték soha, mert hirtelen félbeszakították azok a mélyre ható változások, melyeket az 1786. esztendő hozott.
Pár nappal a császár elútazása után teljesűlt Bukovina görög-keleti lakosságának egyik hó óhajtása: Novi Szent János, e nemzeti védszent ereklyéi a zółkiewi görög-katholikus Vazul-zárdából 1788 június 30-án ünnepélyesen Suczawába szállíttattak, hol régi temetkező helyökre tétettek vissza, melyből csaknem száz esztendővel az előtt vitettek el. Ez óhajtás teljesedése semmi kapcsolatban sincs a császár ez útazásával, de a nép a mondakörével övezte az eseményt s az ereklyék visszavitelét szoros összefüggésbe hozta a császár suczawai tartózkodásával, noha a felségnek ide vonatkozó elhatározása még 1781 őszén kelt s csak végrehajtása húzódott a Vazul-rendi szerzetesek ellenkezése miatt oly sokáig.
A császárnak 1786-ki útazása döntő fordúlatot okozott a tartomány sorsában. A császár Borgó-Prundból érkezett a borgói szoroson át vezető új országúton s július 24-én ért bukovinai földre. Július 25-én Suczawában, másnap Czernowitzban volt s 27-én tovább útazott Lembergbe. 1786 augusztus 6-án onnan intézte a hadi tanács elnökéhez és a főkanczellárhoz azt a két nevezetes kézíratát, melyek félévszázadra eldöntötték Bukovina sorsát. E kézíratokban a császár elrendelte, hogy Bukovina Galicziával egyesíttessek s annak egyik kerűlete legyen. Olyan elhatározás volt ez, mely a társadalom minden irányadó körének állandó ellenkezésével találkozott. Ezek soha sem szűntek meg oda törekedni, hogy Bukovina önkormányzatot kapjon. Más részt a legfelsőbb elhatározás a legridegebb ellentétben állt valamint gróf Blümegen régibb bölcs tanácsaival, úgy a császárnak 1781-ki elhatározásaival is. Most azonban máskép fogta föl a dolgot. „Elhatároztam, – mondja említett kézíratában, – hogy Bukovinát Galicziával egyesítem s in publico-politicis, in cameralibus és justitialibus annak teljesen átengedem”.
Ezzel megszűnt a katonai kormányzat, mely tizenkét éven át áldásosan működött a tartományban. Enzenberg tábornok új megbízatást nyert. „Enzenberg tábornoknak, – írta a császár, – ki a kormányzatot eddig megelégedésemre végezte, ezért jutalmat, illetőleg minden levonás nélkül 6.000 forintnyi költözködési járúlékot akarok juttatni s reá bízom Erdélyben a két oláh határőrezred üresedésben levő dandárnokságát.” Nehány hónappal az előtt (1786 február 25), hogy a tartomány sorsára nézve döntő fontosságú elhatározás meghozatott, Enzenberg báró a hadi tanácsnak kimerítő jelentést küldött, mely élénk vonásokkal rajzolta a tartomány állapotát s a nagy haladást, melyet az a katonai kormányzat alatt tett. Első sorban a népesség számának emelkedését hangoztatta, mely a megszállás óta megkétszereződött. Hasonló mértékben gyarapodott az állam jövedelme az adóból s más forrásokból. Nagy megelégedéssel emelte ki az ipar és kereskedés lendűletét; fölsorolta az iparosokat, kik Czernowitz, Suczawa és Szereth városokban s más nagyobb községekben megtelepíttettek. Büszkén hivatkozhatott az ő kormányzata alatt emelt sok új középűletre s a két országútra, mely a tartományt Erdélylyel immár összekapcsolta. Ma is az a merész országút, mely a határ szép és vadregényes vidékein Pojana Stampitol a Magura Kaluluin át Borgóba visz, szolgál összeköttetésűl Bukovina déli részei és Erdély közt.
Még nagyobb elégtétellel, mint a közlekedésügyre, hivatkozhatott Enzenberg azokra a haladásokra, melyek az egyház és iskolaügy terén történtek. Első sorban a consistorium fölállítását s a zárdák reformját említhette. Nagy figyelmet érdemel az, a mit, habár csak rövid észrevétel alakjában, az iskolai ügy fejlődéséről mond. „Két német főbb iskola létesűlt, – írja – melyekben oláhúl is tanítanak s melyek egyike Czernowitzban, másika Suczawában van, s nemzetiségi különbség nélkül mindkettőt sűrűn látogatják. Ezekben az oláhok a nemzeti iskolák számára készíttetnek elő; ilyen már négy van s mintájokra lassanként világi iskolák alakúlnak”. Végűl fölsorolja Enzenberg azokat a „javításokat”, melyek még folyamatban vannak s melyek gyors befejezését az ország érdeke parancsolólag követeli.
A kép, melyet itt Enzenberg megrajzol, nemcsak képe az országnak, nemcsak Splényi és Enzenberg fáradhatatlan és sikeres tevékenységének fényes bizonyítványa, hanem egyszersmind kimagasló emlék is, mely föltárja az 1774-tőt 1786-ig tartott katonai kormányzat fényoldalait.
1786-tól 1848-ig. – II. József császár 1786 augusztus 6-ki két kézíratában elrendelte, hogy Bukovinának Galicziával való egyesítése s a kerűleti hivatal fölállítása még ugyanez év november 1-ig megtörténjék. Ez a hamari határidő azonban a sok nehézség miatt rövidnek bizonyúlt s 1787 február 1-ig meghosszabbíttatott. A császár már az 1786 augusztus 6-ki kézíratai egyikében, mely gróf Kolowrat főkanczellárhoz volt intézve, kinevezte Bukovina első kerűleti főnökét Beck József személyében. Beck addig mint „főigazgató” működött a tartományban s az ő föladatává tétetett, hogy a bukovinai négy igazgató közűl a legalkalmasabbakat kerűleti biztosokúl kiválaszsza s kinevezésre fölterjeszsze. A kerűleti főnök székhelyévé Czernowitzot rendelték.
Az 1787 márczius 14-ki pátens újabb lépést tett a két koronatartomány összeolvasztására, midőn a nemesség Bukovinában is a galicziaihoz hasonló alakot nyert, a bojár és mazil czím eltöröltetett s a nemesség úri és köznemesi – lovagi – rendre osztatott. Az urak közé sorolták a legkiválóbb bojárokat és a bukovinai püspököt, a lovagok közé a többi bojárokat és a mazilokat; mindkét nemesi osztály a galicziai rendekkel egyesíttetett.
Az ország irányadó társadalmi köreinek hangúlata rideg ellentétben állt e rendelkezésekkel és nem várt újításokkal. II. József halála (1790 február 20) után Bécsben a vezető egyéniségek is szükségesnek tartották tehát, hogy e hangúlatot számba vegyék. Gróf Kolowrat főkanczellár 1790 július 1-én ez ügyben előterjesztést tett II. Lipótnak s nyomatékosan ajánlotta, hogy Bukovinát újra válaszszák el Galicziától és külön önkormányzat alá helyezzék. „Tulajdonképen – mondta a kanczellár – lényegileg kevés történt, hogy az egyesítés más, mint névleges legyen, a mint hogy ez a külön természetű rész az egészszel soha sem fog igazán összefüggeni. Szokás, erkölcs, vallás, nyelv – minden különböző. Az eddig fölsorolt indító okok maguk is elégségesek lennének annak a tanácsolására, hogy Bukovina újra elkülöníttessék Galicziától. De még újabb erőt is nyernek azzal, hogy Galicziában új rendi alkotmányt szándékozunk életbe léptetni.” Aztán hozzá teszi a messze tekintő államférfiú, hogy „akármiben fog is a rendek hatásköre állani, Bukovinára nézve csak káros lehet, mert a bukovinai rendek soha sem fognak benne tevékeny részt venni.”
II. Lipót azonban nem föltétlenűl csatlakozott kanczellárja javaslatához. 1790 július 7-én a következő leíratot intézte hozzá: „Nézetem tulajdonlépen az, hogy Bukovina csupán annyiban különíttessék el Galicziától, hogy megszűnjék emennek része lenni s a bukovinai nemesség ne Galiczia rendjének tekintessék; a nélkül tehát, hogy e kis terűlet számára külön költséges közigazgatást szerveznénk, Galicziához képest „quoad politica et judicialia” ugyanoly módon kell vele bánni, mint Sziléziával Morvaországhoz képest; e közben pedig Bukovina saját kormányzata, mint eddig, ezután is új berendezés nélkül eszközlendő. „
E császári elhatározás alapján a főkanczellár új pátenset szövegezett, mely 1790 szeptember 29-én megnyerte a császár szentesítését s nyomban közzététetett. E tőrvény Bukovinának önkormányzatú állást biztosít, a mi sokkal több, mint a mit a július 7-ki császári elhatározás igért. Világosan nyilvánúl benne az az ingadozás, mely, a bécsi kormányban arra nézve uralkodott, hogy Bukovina minő állást foglaljon el a monarchia kötelékében. A császári pátens kijelenté, hogy „az 1786-ban csupán a közigazgatás egyszerűsítése czéljából eszközölt egyesítés továbbra fönn nem maradhat, mert a tapasztalás megmutatta, hogy a lakosok nyelvének, erkölcseinek és szokásainak különbözése mellett tökéletes egyesűlés nem várható” . Ez okból elhatározták, folytatja a pátens, „hogy Bukovina ne tekintessék többé Galiczia királyság alkotó részének, annak rendei ne legyenek többé a galicziainak társ-rendei, ellenben az államkormányzatot és igazságszolgáltatást illetőleg előrelátásból maradjon fönn Galicziával annyi kapcsolat, a mennyi Bukovinának biztonságot és hasznot igér” .
Ekképen a császári pátens szerint 1790 november 1-étől kezdve Bukovinának ismét külön álló tartománynyá kellett volna lennie, mely csak a közös közigazgatás tekintetében függ össze Galicziával. A törvény szava szerint tehát a tartomány látszólag önkormányzatú állást nyert. Ez azonban keserű csalódás volt, s azok a hazafiak, kik a két tartomány egyesítését meg akarták szűntetni, csakhamar azt a fájdalmas tapasztalást tették, hogy az események erősebbek, mint minden emberi előrelátás. E csalódásra való tekintettel a tartományi küldöttség méltán mondhatta később, 1848-ban kérvénye okadatolásában a császárnak: „Ama, legfelsőbb helyről kimondott tapasztalás és elismert jó akarat daczára Bukovina, főleg közigazgatási tekintetben, Galiczia kerűlete maradt s kivéve az adókivetést, önállóságát alig lehetett valamiben észrevenni”.
II. Lipótnak 1790 szeptember 29-ki pátense, úgy látszik, egészen feledésbe ment, midőn az 1817 ápril 13-ki császári törvény Galiczia királyság számára új rendi alkotmányt léptetett életbe s ugyane törvény 3. §-a a bukovinai rendeket a galicziaiakkal egyesítetteknek tekintette.
Így semmisűltek meg a hazafias párt azon reményei, hogy Bukovina külön tartománygyűlést kap. A lembergi egyesűlt tartománygyűlés iránti ellenzés olyan erős volt, hogy az említett felségfolyamodvány joggal panaszolhatta, miszerint a két tartomány összes állapotai közötti különbség volt fő oka annak, hogy Bukovina az addigi galicziai tartománygyűlésekben soha részt nem vett.
Csak az igazságügyi kormányzat terén vették számba az elkülönítésre irányúló törekvéseket annyiban, hogy 1804 február 23-án Bukovina számára külön tartományi jogot alkottak, Czernowitzban fenyítő törvényszéket állítottak, a kincstári jogügyek intézésére kincstári segédet rendeltek Czernowitzba s a bukovinai nemesi javak telekkönyvét is külön vezették.
Épen nem lehet kétségbe vonni, hogy az irányadó társadalmi körök nehéz szivvel viselték azt a közigazgatási és gazdasági függést, melybe szűkebb hazájok Galiczia irányában jutott. Mindazáltal önállósági törekvéseik nyilvánosan nem mutatkoztak, mert ezt az 1848 előtti önkénykedő kormányrendszer meg nem tűrte. Bukovina politikai élete 1817-től 1848-ig általában lomha, csöndes volt, ámbár a művelődési és anyagi életben néhány figyelemre méltó haladó lépés történt.
1817-ben Bukovinának alkalma nyílt hódolatát kifejezni a császári pár előtt. Ez év augusztus 1-én Ferencz császár és neje, Karolina, Czernowitzba érkezett. Négy napot töltöttek ottan; meglátogatták a templomokat, középűleteket és iskolákat; kirándúlást tettek Bojánba és Zaleszczykibe s mindenütt a tisztelet és hódolat hangos nyilvánúlása fogadta őket. Augusztus 5-én távoztak el a városból s a tartomány déli részein át Erdélybe folytatták útjokat.
Hat évvel később, 1828-ban, a császár másodszülött fiát, Károly főherczeget lelkesűlten fogadta a lakosság, midőn a monarchia éjszaki tartományaiban katonai szemleútat téve, Bukovinába is ellátogatott. A főherczeg augusztus 2-án érkezett Czernowitzba, 3-án megnézte a bojáni vesztegzárintézetet, 4-én meglátogatta a templomokat, iskolákat és emberbaráti intézeteket s 5-én Jakobenybe és Kirlibabába útazott, hogy a két község határában levő bányaipar-telepeket megszemlélje. A bánya- és kohó-művekben a stiriai származású Manz Károly kalaúzolta, ki a bukovinai bányászat körűl nagy érdemeket szerzett.
Ugyanez (1823) év őszén egész Kelet és Nyugat figyelme a csöndes, a világtól távol eső Czernowitz felé fordúlt. Itt tartatott a történelmi jelentőségű uralkodói kongresszus, itt talákoztak egymással az ausztriai és orosz császárok. Ferencz császár október 4-én érkezett meg, s október 6-án este hét órakor ágyúszó mellett I. Sándor czár vonúlt be a városba, mely ünnepélyesen fogadta. A szomszéd tartományok főméltóságai, Taaffe gróf galicziai helytartó, a galicziai és erdélyi főhadparancsnokok is megérkeztek. Ellenben Metternich herczeg, leinek Czernowitzban szintén rendeltek szállást, gyöngélkedése miatt kénytelen volt útját félbeszekítani s Lembergben maradt, hová ennek következtében gróf Nesselrode orosz miniszter is útazott, hogy az osztrák kanczellárral személyesen értekezzék, kit Czernowitzban gróf Mercy képviselt.
A közvéleménynek nem igen volt fogalma a kongresszus föladatáról. A város egykori krónikása, a ki ama napok mozgalmas életéről igen hű képet festett, mindenféle találgatásba bocsátkozik. Ma azonban tudjuk, hogy Czernowitzban a körűl folytak a tanácskozások, minő magatartást kövessen a két császári hatalom a görög fölkelés, meg a porta irányában. Mily nagy fontosságot tulajdonítottak akkor a kongresszusnak, bizonyítja az a levél, melyet Gentz intézett Müller Ádámhoz s melyben ezt mondja: „Mérhetetlen érdekek forognak koczkán; nemcsak a török birodalom lételéről vagy nem lételéről van szó, hanem arról is, fönmaradjon vagy föloszoljék-e az egész politikai rendszer” . Habár e túlzott nyilatkozat a tényekben nem nyer is igazolást, mindenesetre jogosúlt az, a mit napjaink egyik történetírója mond, hogy „Czernowitzban egyengették annak az útját, hogy a hatalmak beavatkozhassanak a görög kérdésbe” . Hét napot töltött és tanácskozott a két császár Czernowitzban és csak október 13-án útazott el onnan.
Habár ez időszakban Bukovina lakossága a politika iránti érdeklődésének alig adta jelét, mert az állami gyámkodás rendszere elfojtotta: a mozdúlatlanságnak ebbe a korába esik a magasabb művelődés kezdete s nem egy följegyzésre érdemes alkotás létesűlése. Ellenben a népoktatás terén a Galicziával való egyesítés első éveiben sajnos visszaesés mutatkozik. 1820-ban Bukovinában csak 20 népiskola volt, míg 1787-ben harminczra ment az iskolák száma. A következő években e szomorú állapot javúlni kezdett. 1830-ban már 42 nép- és 23 ismétlőiskola volt s e szám 1840-ben 46-ra, az ismétlő iskoláké 40-re szaporodott. Ezt a két fajta iskolát 1830-ban 4.114, 1840-ben már 6.833 növendék látogatta. Ez még mindig nem állt arányban az 1840-ben 334.080 lélekre fölszaporodott lakossággal s a tankötelesek számával, kiknek összeségét hozzávető számítás szerint 15.142-re becsűlték, pedig a valóságban jóval több lehetett. E kedvezőtlen állapotokat csak részben javította az 1844 május 18-ki rendelet, mely a görög-keleti népiskolákat a görög-keleti consistorium felügyelete s fő vezetése alá helyezte és a görögkeleti vallásalapot a népiskolák föntartására nagyobb mértékben fölhasználta, mint az 1820 deczember 18-ki legfelsőbb elhatározás tette. Mindazáltal 1850-ben is csak 50 népiskolája volt Bukovinának.
Míg azonban a népiskola ügye az 1850. évig csak csekély fejlődést mutat: örvendetesebb haladás látszik a görög-keleti egyházban a hittudományi műveltség emelkedése terén. Alapjáúl az a szabályozó terv szolgált, mely még 1786 ápril 25-én a nemes gondolkodású Dositheu püspök s a világi hatóságok közreműködésével jött létre. Ez a papság kiképzéséről is gondoskodott s papi iskola alakítását rendelte el. Találóan mondja bevezetésében „A papság abbeli lépessége, hogy a híveket kötelességeikre oktassa, a saját műveltségét föltételezi, mert mi sem kölcsönöz több fényt a vallásnak, mi sem szerez nagyobb nyomatékot tanainak, mint ha azok külső viselkedése, kik az oltárnál állanak, belső meggyőződésről tesz bizonyságot” .
Hosszas tárgyalások után 1786 nyarán Suczawában megnyílt ez a papi iskola. Egyetlen tanszéket rendszeresítettek s ezt Vlachovics Dániel bácsi zárda-vicariusra bízták, kit a karloviczi érsek küldött, mert Bukovinában alkalmas tanárt találni nem lehetett. Eleinte fölöttébb nehezen kapott az iskola növendéket. Az első évben csak heten iratkoztak be, noha a püspök teljes buzgalommal fáradozott tanítványok toborzásán. Az ő erőfeszítései következtében a látogatás lassanként fokozódott s már 1788-ban 33-ra emelkedett a papnövendékek száma. Ennek következtében a tanárok számát is szaporítani kellett. Vlachovics mellett már 1788-ban két segédtanár működött s az eredetileg egy osztályú papi iskola az év őszén három osztályúvá alakúlt át.
Dositheu halálával (1789 február 2) Vlachovics Dániel, a papi iskola tanára, neveztetett ki püspökké, ki az iskolát Czernowitzba helyezte át s a püspöki székházban adott neki szállást. A tanúlók száma egyre nőtt s 1804-ben már 141-re ment. Ez volt a tartomány egyetlen felsőbb iskolája, s nemcsak növendék-papok, hanem más tanúlni vágyó ifjak is látogatták.
1818 nyarán 32 évi fönnállás után váratlanúl bezárták a papi iskolát, mert az udvari tanúlmányi bizottság felsőbb hittudományi tanintézetet akart helyére állítani. Csakhogy eltörölte ugyan a régibb intézetet, de újjal nem egyhamar pótolta. „A rendes hittudományi tanulás behozatala” a lassú és lomha fejlődés ez idejében évekig elhúzódott. Ferencz császár csak 1821 június 16-án szólította föl a püspököt, hogy egy hittudományi iskola létesítése és egy papnevelő intézet alapítása tárgyában javaslatot tegyen a kormánynak. Az öreg, beteges Vlachovics püspök azonban már nem tehetett eleget a fölhívásnak, mert 1822 augusztus 20-án meghalt. Helyét a püspöki széken a tevékeny Baloseskul Ézsaiás foglalta el, ki a kivánt terveket és javaslatokat elkészítette s hosszadalmas tárgyalások, töméntelen akadály elhárítása után 1827-ben és 1828-ban megnyithatta az üdvös tevékenységre hivatott két intézetet. Hogy majdnem hat esztendő telt el, míg ez megtörténhetett, azt bizonyos ellenáramlatok okozták, melyek kútfejét nem nehéz kitalálni. Ézsaiás püspök 1824 június 8-ki jelentésében világosan czélzott ez ellenséges áramlatokra, midőn ezeket írta: „Több legfelsőbb parancsnak, a bukovinai görög-keleti egyházmegye papnevelő intézete tárgyában kiadott számtalan kormányszéki rendeletnek nem volt foganatja. Mindazok, kik az egyházi, valamint polgári tekintetben áldást hozó intézet megalkotását akár tudatlanságból, belátás hiányából, akár más nemtelen, sőt talán tisztességtelen szándékból gátolták, a bár könyörűletes, de egyszersmind szigorú bíró előtt tegyenek egykor számadást” .
Végre 1827 október 4-én, Ferencz császár nevenapján megnyitották Czernowitzban az új hittudományi intézetet, négy hónap múlva, 1828 február 12-én, a császár születése napján pedig papnevelő intézetet. Ezek az alkotások fordúló pontot jeleznek s nagy hatással voltak már eddig is a görög-keleti lakosság szellemi műveltségére. Az 1827-ben alapított intézetet negyvennyolcz évi fönnállás után mint hittudományi kart az újonnan alapított egyetembe olvasztották.
A hittudományi intézet mellett az első gynanasium fölállítása érdemel figyelmet. E terméketlen időben ezek az egyedűli fénypontok a közoktatás terén. A gymnasium eszméjét a császár 1805 augusztus 5-ki legfelsőbb elhatározásában pendítette meg, melyet a cseh-osztrák udvari kanczellária főkanczellárjához intézett. Ebben kiemelte, hogy nem hajlandó arra szorítkozni, hogy „a polgári osztály fiai s mindazok, kik Bukovinában tanúlni óhajtanak, csupán írni, olvasni és számolni tanúlhassanak”. Csakhogy akkor lassú ütemben történt minden s három esztendő telt el, míg a császár terve valósúlást nyert. Csak 1808 deczember 16-án nyílt meg Czernowitzban a gynnasium az első osztálylyal s 24 tanúlóval. A következő évben a bécsi kormány elrendelte, hogy a gymnasium öt osztályúvá alakíttassék át, melyekhez az akkori tanúlmányi rend értelmében még két bölcseleti évfolyam járúlt s ezek szolgáltak átmenetűl a középiskolából a főiskolába. De csak 1812/3-ban lett a czernowitzi gymnasium öt osztályúvá. 1814-ben megalakították a bölcseleti tanfolyamot s gymnasiumi épűletet kezdtek építeni, mely azonban csak tíz év múlva (1824) készűlt el. Az intézet látogatottsága állandóan emelkedőben volt. 1816-ban még csak 86-ra, 1818-ban már 145-re, 1824-ben 360-ra rúgott a tanúlók száma. Midőn az 1848-ki viharok után a közoktatás terén is megkezdődtek a reformok, az új tanúlmányi rend alapján eltörölték a bölcseleti évfolyamokat s megalkották a nyolcz osztályú gymnasiumot.
De az anyagi művelődés terén is messze elmaradt a siker a katonai kormányzat idejében keltett reménykedő várakozások mögött. Azonban legalább a városokban támogatták az építési kedvet, a mi egyes iparágak lendűletét s a városi ingatlanok értékének emelkedését okozta, kivált a tartomány fővárosában. Hogy a polgárokat rá vegyék, hogy házaikat szilárd anyagbál építsék, 1788 márczius 4-én kelt rendelet a kőházak építőit fölmentette 30 évre az összes állami adók, 10 évre a városi telekbérek fizetése alól. Ez a kedvezmény tényleg fokozta az építési kedvet s elérte kitűzött czélját, a mennyiben a kőházak mindinkább kiszorították a faházakat. Ez időben Czernowitzban számos középűlet is keletkezett, ámbár legkevesebbjök felelt meg nagyobb követeléseknek. Ekkor épűlt a Szent Keresztről nevezett római katholikus plebánia-templom (építeni kezdték 1787-ben, fölszentelték 1814 július 29-én), a görög-katholikus Szent Péter és Pál templom (kezdték 1825-ben, befejezték 1830-ban), a Szent Lélekről nevezett hatalmas kupolájú görög-keleti székesegyház (kezdték 1844-ben, fölszentelték 1864 július 17-én), a Szent Paraszkéváról nevezett görög-keleti plebánia-templom (kezdték 1844-ben, fölszentelték 1862 február 17-én); világi épűletek közűl a díszes városháza messze ellátszó tornyával (kezdték 1844-ben, befejezték 1847-ben), a lövő-csarnok (épűlt 1832-ben), a polgári kórház (a polgárok önkénytes adományaiból 1832-ben), a maig meglevő katonai kórház (kezdték 1846-ban, befejezték 1849-ben). Végűl nem hagyható említés nélkül, hogy a városi tanács már 1830-ban megkezdte a „Népkert” nagy és szép parkjának berendezését.
1848-tól a jelenkorig. – Az 1848-diki márcziusi napok Bukovinában is hatalmas mozgásba hozták a közszellemet. De csak Czernowitzban folyt le egy pár zajos útczai jelenet, melyeknek azonban nem volt politikai fontosságuk, mert csak egyes népszerűtlen tisztviselők ellen tűntetett a heveskedő ifjúság. Máskülönben a tartományban sehol sem történt komoly rendzavarás. Ellenben olyan érzés jutott zajosabb kifejezésre, mely a szűkebb haza iránti szeretetből fakadt, olyan érzés, mely sokáig elfojtva és a kedvezőtlen idők által nyilvánúlásában gátolva ekkor hevesebben tört útat magának. Ez a Galicziától való politikai függés iránti mélyen meggyökerezett idegenkedés volt.
A mozgalom élén Hurmuzaki Eudoxius állt (született 1812-ben, meghalt 1874-ben), olyan férfiú, kiben megvolt minden kellék, hogy a hazafiaspárt vezére legyen. Hurmuzaki régi moldvai bojár család ivadéka volt és Czernowitz mellett a czernawkai úri lakban született. A szülői házban gondos nevelést nyerve, 1822-ben a czernowitzi gymnasiumba lépett; mikor pedig ezt elvégezte, a bécsi egyetemen folytatta bölcseleti és jogi tanúlmányait. Ott élénk tudományos érdeklődéssel kisérte a történelmi búvárlatokat és sok hasonló hajlamú ifjúval érintkezett. Tudományos működése ettől kezdve népe és szülőföldje múltjának kikutatására irányúlt, s honszeretete arra sarkalta, hogy Bukovinának politikai vezérévé legyen.
Az 1848-diki márcziusi események újra Bécsbe szólították, hol tevékeny részt vett a közéletben s rövid időre az ottani nemzetőrségbe is fölvétette magát. De szíve vágyát követve már a nyáron hazájába sietett, hogy annak közérdekeit szolgálja. Ott, a hazafias párt hangúlatának megfelelően, azt tűzte ki politikai törekvéseinek végczéljává, hogy Bukovina Galicziától függetlenné teendő, s hogy a Habsburgok monarchiájának kötelékében önálló koronatartomány legyen. Ez eszméért egyenlő melegséggel és rettenthetetlenséggel küzdött egész élete folyamán. Szűkebb hazája iránti szeretete a birodalom és annak érdekei iránti őszinte ragaszkodással, valamint az uralkodó család iránti rendűletlen hűséggel párosúlt. Oláh népének dísze és büszkesége volt, sőt több, általában hazája legnemesebb fiai közé soroltatott.
Báró Hormuzaki (Hurmuzaki) Eudoxius.
Fénykép után, Hecht Vilmostól.
Kétségtelenűl Hurmuzaki szerkesztette azt az emlékezetes kérvényt, mely számos hazafi aláirásával ellátva 1848 júniusban a császárhoz intéztetett, s melyet augusztus 3-án a miniszterium a birodalmi gyűléshez tett át. A kérvény kimerítő okadatolása olyan történelmi tájékozottsággal készűlt, a milyennel akkor Bukovinában csak Hurmuzaki bírt. A kérvény 12 pontból állt, melyek közűl három a legfontosabb. Ezek az oláh nemzetiség föntartására, Czernowitzban külön tartománygyűlés engedélyezésére s külön tartományi kormányzatra vonatkoznak. E három fő kivánságot további kilencz pont kisérte, mely azt akarta, hogy a hitelügy fejlesztésére hitelintézet alapíttassék, a birtokjog biztosítására a tartományi telekkönyv rendeztessék s a telekkönyvek általánosan behozattassanak, a jobbágyviszonyok szabályoztassanak, az összes hitfelekezetek egyenjogúsíttassanak, az 1836-ból származó pestisrendőri szabályzat korszerűen módosíttassék, a vámügyi ellenőrzésben reformok eszközöltessenek, a baromtenyésztést nehezítő magas sóár leszállíttassék, a görög-keleti püspök nemzeti zsinat által választassék, a görög-keleti egyházügy rendeztessék s a vallásalap kezelése a tartománygyűlés egy bizottságának ellenőrzése mellett történjék.
E kérvény kevéssel I. Ferencz József császár Ő Felsége trónralépte után csakhamar másodizben is előterjesztetett. 1849 elején a tartományi rendek küldöttsége jelent meg Olmüczben, hogy hódolatát kifejezze. Onnan a küldöttség Kremsierbe ment, hogy a birodalmi gyűlésnek is kérvényt nyújtson át. Ez írat 1849 február 8-án Kremsierben kelt s Hakman Jenő püspök, a hittudományi intézet három tanára, hat nemesi nagybirtokos, két bukovinai birodalmi tanácsi képviselő, Kral Antal czernowitzi gymnasiumi igazgató és Bodnár Mihály radautzi lakos aláírásával volt ellátva.
A hazafiak buzgó törekvéseinek sikerűlt ügyöket csakhamar diadalra juttatni. Az 1849 márczius 4-ki oktrojált birodalmi alkotmány Bukovinát autonom koronatartománynyá emeli herczegség czímmel. Az érzelmeknek, melyekkel akkor a lakosság irányadó társadalmi körei ez eseményt fogadták, a német és oláh nyelven megjelenő „Bucovina” czímű lap adott kifejezést. „Bukovina önálló szervezkedését – írja 1849 márczius 16-ki vezérczikkében – a legnagyobb, következményekben legdúsabb és legszerencsésebb eseményként üdvözöljük, mely osztrák uralom alatt hazánk történetében előfordúl. Erezzük, hogy szeretett hazánk új, dicsőséges korszakának kezdetén állunk.”
Nehány nap múlva (1849 márczius 23-án) Bach Ede, a miniszter testvére, ki akkor mint „cs. kir. kormányszéki tanácsos és kerűleti főnök” Czernowitzban működött, rendeletet adott ki, mely azt az örvendetes közleményt adta a lakosok tudomására, „hogy a czernowitzi kerűleti hivatal a közigazgatási hatóságok végleges rendezéseig tartományi főhatóságképen működjék, mint ilyen a közigazgatást vezesse s a miniszteriummal közvetlenűl levelezzen.” 1850 szeptember 29-én az új koronaország tartományi alkotmányt s tartományi választó törvényt kapott. A rendszerváltozás, mely 1851 deczemberben beállt, megfosztotta ugyan Bukovinát az alkotmánytól, de nem érintette önállóságát. Végképen megmaradt koronaországnak herczegség czímmel.
1853-ban ment végbe a Galicziához való közigazgatási kapocs végleges föloldása, s Bukovinának immár Galicziától teljesen független tartományi kormánya volt Czernowitzban. Bukovina első tartományi elnöke báró Schmück Ferencz volt (1853 márczius 6-tól 1857 november 27-ig), kit gróf Rothkirch-Panthen Károly követett (1858 február 18-tól 1860 szeptember 1-ig). Az 1860 ápril 22-ki legfelsőbb elhatározás Bukovinát közigazgatási tekintetben megint Galicziának rendelte ugyan alá; de az előbbi állapot visszaállítása ellen kérvény intéztetett Ő Felségéhez és fölírat Sehmerling miniszterhez, mire az 1861 februári alkotmány eloszlatta az aggodalmakat s teljesítette a tartomány óhajtásait, mert ismét biztosította tartományi önállóságát.
Rövid ideig (1860 szeptember 1-től 1861 márczius 1-ig) lovag Mikuli Jakab udvari tanácsos volt kerűleti főnök; de már 1861 tavaszán Bukovina élén ismét tartományi elnök állt külön s közvetlenűl a bécsi kormány alatt álló kormányzattal. Elnökké lovag Martina Venczel neveztetett ki (1861 márczius 26), a ki e koronaország helytartóinak ettől kezdve szakadatlan sorozatát nyitja meg.
Emelkedett hangúlatban gyűltek össze Bukovina követei 1861 ápril 6-án az első bukovinai tartománygyűlés első ülésére, mely az első tartományi kapitány, Hakman Jenő püspök elnöklete alatt ünnepélyes módon nyittatott meg. A közhangúlat, mely nemcsak a képviselőket, hanem az egész tartományt áthatotta, élénk kifejezést nyert a második ülésben (ápril 10), midőn „örömmel emelték egyhangú határozattá” azon indítványt, hogy a gyűlés fölíratban fejezze ki hálája érzelmeit Ő Felségének 1861 február 26-ki legfelsőbb elhatározásért, mely Bukovinának visszaadta tartományi önállóságát.
Mindjárt az első, 1861-ben alakított tartományi választmány azon kéréssel járúlt a koronához, adjon az országnak államjogi rangjához illó országos czímert, mely önállásának külső jelvénye legyen. Egy év múlva a herczegség lakosai hazafias örömmel üdvözölték kérésök teljesítését. 1862 deczember 9-én jelent meg az országos czímer adományozására vonatkozó császári diploma. Bevezetésében azt mondja a császár, hogy örömmel értesűlt, hogy Bukovina herczegség hű tartománygyűlése megújította azon már 1849-ben fölhangzott kérést, hogy országos czímert kapjon. Visszapillantva a múltakra a felség így folytatja: „Az 1861 február 26-ki állami alaptörvénynyel biztosítottuk hű Bukovina herczegségünk közigazgatási önállóságának visszaállítását, minek következtében tartományi képviseletet nyert s a birodalmi gyűlésben részt venni hivatva volt és 1861 augusztus 25-ki császári elhatározásunkkal indíttatva éreztük magunkat neki saját országos czímert adományozni”. Erre a „herczegi czímer” leírása következik ily szavakkal „Hoszszában kékre és vörösre osztott paizsban természetes bölényfej előtérbe téve s három arany csillagtól egyenes háromszögben kisérve. A paizst vörös, arany rojttal szegélyezett, hermelinnel bélelt s a paizs szélére arany bojttal felkötött köpeny övezi, melyen arany, drágakővel díszített, félig vörössel bélelt herczegi süveg áll.”
Nem itt a helye részleteiben rajzolni a nyert önkormányzat, valamint a tartománygyűlés harminczhat esztendős sokoldalú munkásságának áldásait. A lakosság mindig hálával fog megemlékezni a dús sikerű munkáról, melyet lépviselői első sorban a közoktatás terén, hol a birodalmi iskolatörvény végrehajtását több külön törvénynyel mozdították elő, s a tanúló ifjúság részére számos ösztöndíjat létesítettek, továbbá a közegészségügy, s a közlekedésügy mezején kifejtettek. Első sorban a mai követeléseknek megfelelő nagy országos kórház építését kell említenünk. A tartománygyűlés kezdeményezésének, melyet a helyi kormány s Bukovina birodalmi tanácsi képviselői buzgón támogattak, köszönhető, hogy a felség 1879-ben a jótékonyczélú államsorsjáték jövedelmének egy részét (80.000 frtot) a Czernowitzban építendő s tébolydával összekötött közkórháznak juttatta és így az épűlet mindazon tapasztalatok fölhasználásával, melyeket a mai orvos-sebészi tudomány kinál, 1886-ban elkészűlhetett. Hasonló érdemeket szerzett a tartománygyűlés a czernowitzi mezőgazdasági iskola fölállítása és a helyi érdekű vasúti hálózat kiterjesztése körűl.
Bukovina népcsoportjainak hazafias érzései mindig hű tolmácsra találtak a tartománygyűlésben. Ez különösen akkor nyilvánúlt, mikor a tartomány Ausztriával való egyesűlésének százados évfordúlóját ünnepélyesen készűlt megülni (1875).
A tartománygyűlés 1875 május 12-ki ülésében Konstantinowicz-Grecul helyettes tartományi főnök indítványára egyhangúlag és élénk tetszés közt elhatározta, hogy „Bukovina herezegségnek a császári állammal való százados egyesítését s a czernowitzi egyetem megnyitását ünnepélyesen üljék meg országszerte”. Ehhez azon további határozatai járúltak, hogy hódoló küldöttséget meneszt Ő Felségéhez s országos ünnepélyrendező bizottságot alakít, mely az országos ünnepély részleteit megállapítsa és végrehajtsa. Az ily módon megállapított kettős ünnepély: az örömünnep s az egyetem megnyitása, október 4-ére, az ünnepelt uralkodó neve napjára tűzetett ki.
A czernowitzi érseki palota és házi kápolnája.
Bernt Rudolftól
Huszonkét év telt el az ünnepély óta, de az 1875 október 3, 4 és 5-ki fényes ünnepnapok emléke még mindig él a tartomány lakosainak hazafias érzelmeiben. Feledhetetlen az akkor tartott hódoló díszmenet, az Ausztria-emlék-oszlop leleplezése s azon számos hazafias beszéd emléke, melyek lelkesedést és örömöt keltettek a szívekben.
Október 4-én déli 12 órakor ment végbe a földíszített aulában az egyetem megnyitása nagy ünnepélylyel, Stremayr közoktatási miniszter, a tartomány főtisztviselői, a kül- és belföldi egyetemek küldöttei, az új tanárok, a testvér-egyetemek számos deákegyletének képviselői jelenlétében. Viharos lelkesedést keltett a császári alapító levél fölolvasása. „Azon a munkán, – mondja a felséges alapító, – melyet a tartomány megszerzésekor nagy elődünk, halhatatlan emlékű boldogúlt II. József császár, a legszükségesebb alsó iskolák fölállításával megindított, Istenben pihenő elődeink s mi magunk becsületesen dolgoztunk. Isten kegyes segedelmével azonban nekünk jutott osztályrészűl, hogy a művet most – száz esztendei munka után – a legfőbb iskola megalkotásával teljes befejezésre. juttassuk..... Különösen bízunk abban, hogy az intézet nemcsak a felsőbb tudományosság, a szabad kutatás és az emberi szellem minden művészete és képessége számára ápoló hely lesz, hanem hogy az istenfélelem, erkölcs és erény nemes gondviselőjévé is válik. Kivánjuk tehát, hogy a tartomány és a birodalom üdvére fejlődjék, virágozzék és gyarapodjék.”
Öt évvel később a főiskola abban a szerencsében részesűlt, hogy felséges alapítóját aulájában üdvözölhette s ottan fejezhette ki hálás hódolatát. A császár az éjszakkeleti koronaországokat beútazva 1880 szeptember 15-én látogatta meg Bukovinát, hol négy felejthetetlen napot töltött, mi közben a hű nép ép oly zajos örömmel üdvözölte, mint két előbbi látogatásakor, 1851 októberben és 1855 júniusban.
Ferencz József császár Ő Felsége trónra lépte óta Bukovina állapota gyökeresen megváltozott. Töméntelen új alkotás létesűlt s főleg a közoktatás vett lendűletet. 1860-ig csak egyetlen középiskola volt, az 1808-ban alapított czernowitzi gynmasium. Ez év óta hat új középiskola keletkezett s indúlt virágzásnak. Még 1860-ban Suczawában nyitottak gymnasiumot, melyet a görög-keleti vallásalap tart fönn. Régóta érzett szükségletet elégített ki a görög-keleti főreáliskola megnyitása 1862-ben. 1872-ben harmadik gymnasiumát kapta a tartomány. Az 1871 augusztus 15-ki legfelsőbb elhatározás elrendelte, hogy Radautzban állami reál-algymnasium nyittassék. A tanárok fizetését s a tanításhoz kellő eszközök beszerzését az állam vállalta el, ellenben islolaépűletről s a belső fölszerelésről a városi hatóság gondoskodott.
A birodalmi iskolatörvény áldásos intézkedéseihez képest Czernowitzban állami tanító- és tanítónő-képző intézetet kellett alapítani, mely 1870 október 1-én ünnepélyesen nyittatott meg. A lakosság iparűző rétegeire nagyon üdvös hatást gyakorol a cs. kir. állami ipariskola, melyet 1873 november 10-én, a vele kapcsolatos továbbképző intézetet pedig 1876 október 15-én adták át rendeltetésének. A tanárok fizetését s a taneszközök beszerzését az állam vállalta el, ellenben az iskola szép épűletét Czernowitz városa emelte 60.000 forint költséggel. A czernowitzi állami főgymnasium tanítványainak száma hovatovább annyira megszaporodott, hogy a tanítás czélját már veszélyeztette a nagy zsúfoltság. A czernowitzi volt Ausztria leglátogatottabb gymnasiuma. E baj elhárítása végett 1896 szeptember 1-én Czernowitzban új állami algymnasium nyittatott.
Ellenben nem tagadhatni, hogy a népoktatást illetőleg Bukovina kevésbbé tartott lépést a nyugati koronaországokkal. De az 1869-ki birodalmi népiskolai törvény áldásait e tekintetben is élvezi s azóta e téren szintén üdvös haladás tapasztalható. A népiskolák száma 1850 óta 50-ről 327-re nőtt (1896), vagyis meghétszereződött. A lendűlet csak lassan következett be s csupán a birodalmi népiskolai törvény meghozatala óta tetemesebb. A tankötelesek és tényleg iskolába járók közötti aránytalanság is szűnőfélben van. Még 1886-ban 74.696 tanköteles gyermek közűl csak 27.346 járt iskolába. Ellenben 1896-ban az iskolába járók száma 67 százalékra emelkedett.
Különösen Czernowitz városa fejt ki áldozatkész tevékenységet a közoktatás terén. Jelenleg 11 községi iskolát tart fönn, kettő meg most van alakúlófélben. Huszonöt évvel ezelőtt a kevés iskola leginkább bérelt helyiségben működött; azóta a városi tanács nem kevesebb, mint tíz iskolaházat épített igen tetemes áldozattal, mely költségvetését sulyosan megterheli. De a népoktatásügy gyors lendűlete teljesen megfelel a tartományi főváros általános lendületének és virágzásának. A „városka”, mint a megszállás idején hivatalos táblázatok Czernowitzot nevezik, alig száz év alatt várossá nőtt, melyet igen díszes és nagyszabású épűletek hosszú sora tölt meg s melynek lakossága csaknem 60.000, házainak száma pedig 5.044. Számos közművelődési intézet működik benne s legújabban, főleg nagy közérdekű munkák alkotásával, vízvezetékkel és csatornázással, a villamos világítás és villamos vasút behozatalával, melyeket a városi hatóság egy millió költséggel létesített, minden tekintetben gyarapodásnak indúl.
Az utóbbi évtizedek hatalmas és szép új épűletei közt kétségkivűl leginkább kiválik a görög-keleti érseki palota, melyet a régi elavúlt püspöki lak helyén 1864-ben kezdtek építeni. A byzanczi stilben emelt fényes palotában lakik Bukovina koronaország görög-keleti egyházának feje, ki I. Ferencz József Ő Felsége 1870 szeptember 11-ki és 1873 január 23-ki legfelsőbb elhatározása alapján immár érseki és metropolitai méltóságot visel.
A közállapotok e roppant változása közepett kettő maradt meg változhatatlanút: a lakosság hűsége a birodalomhoz s az ország minden fiának azon lélekemelő öntudata, hogy buzgón megfelelt annak a hűségeskünek, melyet atyái egykor, 1777 október 12-én a legünnepélyesebben tettek a Habsburg uralkodó családnak.
Rudolf trónörökös emlékoszlopa Suczawában.
Bernt Rudolftól
