A kaczikai sóbányák.
A kaczikai sóbányák.
Bukovinának Ausztriához való csatolása után az állami kormány, mint már említettük, csakhamar megkezdte a tartomány sótelepeinek és sósforrásainak kiaknázását. Még pedig legelőbb is azért, hogy a lakosságnak ebbeli szükségletét legyen miből fedezni; másodsorban pedig azért, hogy a kormány mentűl jobban elejét vehesse a Moldva felől űzött sócsempészetnek. De a termelés egyelőre csak a természetes sósforrásokból nyerhető só kifőzésére szorítkozott. E sósforrások szaporább kimeríthetése czéljából sekély, kútszerű aknákat ástak, és egy ilyen akna ásása közben bukkantak 1790 táján a kaczikai sótelepre annak legszélső keleti határán.
Kaczika helység, Bukovinának ez idő szerint egyetlen kő- és főtt-só telepe, a gurahumorai közigazgatási kerűletben, a hatna-kimpolungi helyi-érdekű vasút mellett fekszik egy katlan alakú kies völgyben, melynek csak kelet felől van egy keskeny bejárata. Föld alatti kincseinek fölfedezésekor Kaczika, a mely akkoriban Felső-Pertestie községhez tartozott, még csak néhány nyomorúságos pásztorkunyhóból állott. Ma pedig takaros mezőváros, melynek csinos és szilárdan épűlt házai a lakosság jóllétéről tanúskodnak.
Az itteni sótelep fölfedezése után az állami kormányzat azonnal megkezdte azok szabályszerű bányászati kiaknázását. Czélszerű fúrások által megállapították a sótelep terjedelmét és vastagságát, s minthogy e kutatások eredménye kedvező volt, a szükséges építkezésekhez láttak. Mindenekelőtt a kősó kiaknázását vették munkába, csupán utóbb kezdtek el sót főzni, még pedig eleinte igen kezdetleges módon. A sótelepbe egymástól bizonyos távolságra két egyenlőtlen mélységű aknát fúrtak, a melyeket alúl a telepen át rézsútosan húzódó tárnával, az ú. n. közlekedő úttal kötöttek össze. Ennekutána a sekélyebb aknába fölűlről édes vizet vezettek, a mely alúl sóval telűlt meg. A mélyebb aknában továbbá kellő magasságban, de még a víztükör színe alatt farostélyt állítottak föl, arra öntötték kilúgozás végett az aknában lent kifejtett tisztátalan sódarabokat. Az ilyenformán nyert sósvizet aztán hengerekre csavarodó kötelű kútvödrökkel merítettek ki s csöveken az aknák tőszomszédságában lévő főzőházba vezették. A víz elpárologatása függő (12 láb hosszú, 6 láb széles és 1 lábnyi mélységű) üstökben történt; a kifőzött sót pedig 1 bécsi fontnyi súlyú darabokban nyilt tűzön szikkasztották ki s ily alakban juttatták forgalomba.
Ebben a fölötte kezdetleges állapotban volt a sótermelés még a folyó század elején. A termelés csekély is volt és ezenfölűl még gyakran pangott a kivált forró nyári időben ismétlődő vízhiány miatt is. Ehhezképest a só elárúsítása is igen csekély mértékben történt. Ennek oka pedig az említett körűlményeken kivűl még a közlekedési eszközök hiánya, továbbá és leginkább a kormánynak nagyon is kiméletes eljárása volt, mely a tartomány lakosságára nézve az újonnan behozott sóegyedárúságot a lehető legkevésbbé nyomasztóvá igyekezett tenni, s ennek folytán az 1803. évi császári patens értelmében mindazon községek számára, a melyeknek terűletén természetes sósforrások voltak, a sósvíz szabad használati jogát kötötte ki. A kaczikai sót legtöbbnyire ott a környéken adták el, míg az ország nagyobb részét Galicziából kellett sóval ellátni.
Jakobeny az Aranyos-Bisztricza mellett.
Russ Róberttől
A sóbánya-hivatal, mely a kaczikai sóbányák akkori ki nem elégítő kezelését igen jól belátta, mindenkép azon volt, hogy czélszerű javításokat létesíthessen a termelésben, s több izben tett is eziránt fölterjesztést fölöttes hatóságaihoz. Minthogy azonban ezek a javítások tetemes pénzbefektetéssel jártak volna, ezt pedig az állam akkori pénzügyi helyzete egyáltalán nem engedte meg, az említett igyekezet hiábavaló volt. Csupán a húszas évek vége felé létesűlt egynémely újítás, a mennyiben javított pároló üstöket szereztek, melyek a fűtőanyagban való tetemes megtakarítás mellett nagyobb mennyiségű só nyerését tették lehetővé; továbbá sóraktárt építettek s más efféle javításokat eszközöltek.
Messzebb menő újítások azonban csak 1848-ban létesűltek. Ekkor az újabb idők haladásának megfelelő pároló üstöt szereztek és kisérleteket tettek a szárító eljárás czélszerűbbé változtatására. Az aknázásra nézve új tervet dolgoztak ki, mely a kősónak rendszeresebb fejtését engedte meg. Továbbá, hogy a sósvíz előállításához kellő vízmennyiség mindig elegendő legyen, tavat ásattak, melyből a vizet a bányába vezették. Végűl a főzőház mellett valamivel e tónak a színe alatt hat nagy víztartót mélyesztettek a földbe, s ezeket a tó vizéből megtöltvén, a tisztátalan kősó-darabok kilúgozása, mely – mint az imént említettük – azelőtt az aknában történt, most ezekben a víztartókban, a föld színén történhetett.
A jelenlegi, körűlbelűl a hetvenes évek vége óta létesűlt berendezés pedig, valamint a kaczikai sóbányák mai kezelése teljesen a korszerű műszaki követelményeknek megfelelő. Évenként átlag 12.000 mázsa kősót nyernek és 20.000 mázsa főtt sót, a melynek előállításához mintegy 70.00 hektoliter sóslé kell. Ehhez járúl még jelenleg a marhasó előállítása, melynek egész Ausztriában termelt évi 500.000 mázsányi mennyiségéből a kaczikai bányának 53.000 mázsányit juttatott a kormány, ha a kereslet kivánná.
Az egész bányában dolgozó munkások száma 80; a bérek 60 krajczár és 1 forint 10 krajczár közt váltakoznak egy-egy munkanapra, de az egyezményes munkások többet kapnak. Megbetegedése esetén minden munkás bérének hat tizedét kapja az állampénztárból, továbbá ingyenes gyógyszereket és orvosi segítséget. Öt évi szolgálati idő után minden munkás jogosúlt a nyugdíjra; a 40 évi szolgálat után elnyerhető teljes nyugdíj pedig a rendes bér hét tizedét teszi. Ezenkivűl van még a bányának munkás-egyesűleti pénztára is, a melynek nemcsak a munkások, hanem az ú. n. „szolgák” (a munkások és hivatalnokok között álló szolgaszemélyzet) is részesei lehetnek. Ennek vagyona ez idő szerint 18.000 forintra rúg, s e pénztár tagjainak mindenféle segélyt juttat, a nyugdíjasoknak pedig évi 60 forintnyi nyugdíjpótlékot fizet.
