A bukovinai görög-keleti vallásalap bányái és kohói.
A bukovinai görög-keleti vallásalap bányái és kohói.
A kaczikai sóbánya, – mint oly nagy hatalmú tulajdonos kezében, minő az állam, másként nem is igen lehetséges, – bár lassú, de nyugodt és folytonos emelkedést mutat fejlődésében. Ennek épen az ellenkezőjét látjuk a jakobenyi bányáknál és kohóknál, melyek ma a bukovinai görög-keleti vallásalap birtokában vannak. Ezeknek ugyanis megalakításuk óta egészen mai tulajdonosuk kezébe kerűlésökig nagyon változatos sorsuk volt. Mint már előbb említettük, a kormány részéről 1777-ben kiküldött bányakutató-bizottság fedezett föl a múlt század hetvenes éveinek vége felé a mai Jakobeny helység közelében, az Arszitza hegyen előbb egy mangán-vasércz-, majd kevéssel utóbb egy rézércz-telepet Poźoritta falu határában.
1782-ben az ország előkelőiből alakúlt egy bányatársaság a tartomány bányászati kincseinek kiaknázására, s 1784-ben ez a társaság a cs. kir. kutató-bizottságtól fölfedezett mangán-vasércz-telepet Jakobeny mellett magához váltotta. Az Aranyos-Bisztricza völgyében egy erdő tisztásán fölépűlt s 1784 szeptember 1-én dolgozni is kezdett e társaság jakobenyi vaskohója. E kohó akkoriban egy magas-kemenczéből s két vashámorból állott. A csupa nem szakértőkből álló bányatársúlat azonban nem érvén el vállalatával kedvező eredméyneket, 1796 július 20-án 24.000 forintért összes birtokát marienseei Manz Antalnak adta el. Ennek az értelmes és fáradhatatlan munkásságú férfiúnak már jobban kedvezett a szerencse. Kutatásra kiküldött munkásai már 1797-ben rábukkantak a Kirlibaba melletti ezüst- és ólomércz-telepre, s már 1801-ben készen állott e helyütt az ólom-olvasztó, a pörkölő kemenczékkel és zúzókkal együtt. Kirlibaba dús érczei bőségesen ontották a jakobenyi vasgyárak további fejlesztéséhez kellő költséget. Manz Jakobenyben egy második magas-pestet és négy újabb hámort épített, továbbá megvette a bouli és eisenaui hámorokat is. A kirlibabai ólom- és ezüstbányák dús termése azonban csak 1820-ig tartott. Ettől az időtől fogva a dús érczek apadni kezdtek, s a vállalat hol még némi fölösleggel, hol pedig már veszteséggel is dolgozott, 1840-ig azonban eégszben véve még mindig megtérítette a rá fordított költséget. De már 1841 és 1859 közötti időközben 132.992 forintnyi tetemes összeget nyelt el, míg végre az utóbb említett évben teljesen abba kellett hagyni.
Mindazáltal néhány éven át még hű maradt a szerencse a Manz családhoz. Epen az idő tájt, mikor a kirlibabai bányák jövedelme csökkenni kezdett, 1821-ben szerezte meg Manz az állam-kincstártól a poźorittai rézbányát. A kormány ugyanis megkezdette az ott lelt rézércz-telepek kiaknázását. De a nyert érczek nem voltak elég dúsak, a jövedelem csekélynek mutatkozott s így a kormány a bánya eladására határozta el magát. Manz megvásárolta, és már 1823-ban igen dús rézércz-erekre sikerűlt bukkannia, s így a bánya jövedelme rövid idő múltával nemcsak a vételárt fedezte, hanem harmincz éven át évi 30–80 ezer forintnyi tiszta hasznot is szolgáltatott. Manzot rézbányáinak e szép jövedelme abba a helyzetbe juttatta, hogy nem csupán a kirlibabai ezüst- és ólombányáknál szenvedett kárát volt miből pótolnia, hanem még a jakobenyi vasgyárat is kibővíthette s a negyvenes években összes bánya-vállalatai még a legszebb virágzásnak örvendettek. Különféle bányáiban és kohóiban foglalkoztatott munkásainak száma ez időben 1.500–2.000 főre rúgott.
Ettől fogva azonban fordúlt a koczka. A kirlibabai ólom- és ezüstbányák, mint említettük, óriási összegeket nyeltek el. E veszteségekhez járúltak különféle elhibázott befektetések a vashámorok, magas-kemenczék és hengerlők fölszerelésénél, melyek ezrekbe kerűltek és csak kevés hasznot hajtottak. Mikor aztán 1855-ben az addig gazdag rézércz-erek Poźorittában kimerűltek s e bányák számlája, a melyek 1854-ben még 61.044 forintnyi tiszta hasznot hajtottak, 1855-ben már 21.220 forintnyi veszteséggel záródott: ezzel a Manz család sorsa lejtőre kerűlt. Különféle vállalatait ugyan egyideig még folytatta, de 1862-ben már nem volt mit tennie, mint hogy csődöt (illetőleg a hitelezőkkel való kiegyezkedést) kérjen maga ellen. Ez a kiegyezkedési eljárás 1870-ig húzódott s azzal ért véget, hogy a bukovinai görög-keleti vallásalap, mint legnagyobb hitelező, már csak azért is, hogy a bányavállalatokat, a melyektől száz meg száz család kereste függött, valahogy megmentse, a Manz család összes birtokait magához váltotta.
Az Arszitza hegy Jakobeny mellett.
Russ Róberttől
Ezzel ugyan az említett bányák és kohók tekintélyes és nagy tőkével rendelkező birtokos kezére kerűltek s a vállalatok további föntartása biztosítottnak látszott, de viszontagságaik és keserves válságaik még koránsem értek véget. A vállalat élére egy igen derék hannoverai embert hittak meg, a ki már a Manz család szolgálatában állott, a később cs. kir. fő-bányatanácsosi rangban 1890-ben elhúnyt Walter Brúnót; de még ennek a minden tekintetben kiváló szakférfiúnak sem sikerűlt e bányákat és kohókat új virágzásra juttatnia. Ennek fő oka az volt, hogy a Manz-féle vállalatokat a görög-keleti vallásalap a lehető legsiralmasabb állapotban vette át. Már a Manz család kezelésének utolsó éveiben sulyos hibákat követtek el. Szerencsétlen befektetéseket tettek, s különösen a vasgyáraknak, azon idő szerint az üzlet még egyetlen meglevő ágának a kezelése czélszerűtlen volt. A faszénnel való kezelésre alapított nyersvas-készítés túlságosan sokba kerűlt; aztán meg a csekély keresletre való tekintet nélkül pusztán durva kovácsoltvas termékek készítésére szorítkozott, ellenben hengerelt és öntött árúkat, a melyeknek még lett volna keletük, egyáltalán nem gyártottak. Mikor pedig a „kiegyezkedési” eljárás megkezdődött s nyolcz álló éven át húzódott, természetesen csak még jobban elhanyagolták az egyes, már amúgy is pangó üzletágakat; így Walter fő-bányatanácsos valóban csak óriási erőfeszítéssel tudta a vallásalap bányáit és kohóit épenséggel a teljes tönkrejutástól megoltalmazni, sőt ennél többet is tett, midőn újabb fölvirágoztatásuk első biztositékait is megszerezte számukra.
Walter igazgatása alatt az egész vállalat vezetése következőképen alakúlt: A kirlibabai ólom- és ezüstbánya kiaknázását, mint már említettük, még a Manz család kezelése idején, 1859-ben abbahagyták; mindazonáltal Walter nem mondott le teljesen arról a reményről, hog jobb időkben ez ágat újra mívelhetővé lehet majd tenni. A vasgyárak szomorúan tengették életüket. A nyersvas-készítést a krakói-lembergi és lemberg-czernowitzi vasút (utóbbi 1866-ban nyílt meg) kiépűlte óta teljesen meg kellett szűntetni, minthogy a jakobenyi vas phosphor-tartalmú s így vörös törésű volt, s ezért nem versenyezhetett az immár olcsóbb witkowitzi (morvaországi) és tescheni vassal. Egy magas-kemencze ugyan még továbbra is működésben maradt Jakobenyben, de csupán ócska öntött vas (törött vas) beolvasztására használták, a melyből újabb öntött árút, nevezetesen géprészeket, főkép a helybeli gyárak saját szükségletére, továbbá főző üstöket, leginkább a falusi lakosság számára, sulyokat s más effélét gyártottak, illetőleg gyártanak még ma is. Ezzel a magas-pesttel kapcsolatban állott és áll még mindig egy gépgyári műhely Jakobenyben, mely igen gyönge forgalommal javító munkát végez, főkép géprészek javítását értvén rajta s ezt is leginkább a vállalat saját szükségletére. E mellett azonban alkalmilag a környék örlő és fűrészmalmait is megrendelői közé számíthatja. Működésben volt még továbbá néhány vashámor és Eisenauban egy hajdani vashámorból átalakított vashengerlő, a melyek azonban pusztán csak ócska kovácsolt vasat (az eisenaui hengerlő legfőkép a lemberg-czernowitz-jassyi vaspálya elkopott sinjeit) dolgoztak föl. A hámorokban ekevasakat, kapákat és ásókat gyártottak a környékbeli mezei lakosság számára; az eisenaui hengerlő pedig hengerelt vas-árúkat és kevés vasdrótot is gyárt. E nagyon korlátolt munkásság mellett is sikerűlt a gyártási költésgeken kivűl legalább még egy kis tiszta hasznot is nyerni egyes vállalatoknál.
Mangan-szállító sikló Jakobenyben.
Russ Róberttől
Aránylag azonban nevezetesebb sikert ért el Walter fő-bányatanácsos a mangan-termelés ágában. Mint már említettük, épen a cs. kir. kutatóbizottság részéről a múlt század hetvenes éveinek végén a Jakobeny melletti Arszitza hegyen fölfedezett mangan-vasércz-telepek szolgáltak okúl és alkalmúl a jakobenyi vasgyárak létesítésére. Akkoriban az ott lelhető barnakő és barnavaskő keverékét tűkörvassá olvasztották és így értékesítették főkép az érczek vastartalmát. Walter azonban századunk hetvenes éveinek az elején leginkább ugyancsak az Arszitza hegy tetején hatalmas telepű tiszta barnakövet (mangant) fedezett föl, a melyből fáradhatatlan igyekezetével s kivált e czélra többször tett nagyobb útazásaival sikerűlt már 1873-ban jókora mennyiséget a világpiaczra juttatnia. A becses mangan-érczet a nevezett helyen földszinti műveléssel fejtik, minthogy majdnem az egész hegycsúcs egy nagy barnakő és barnavaskő-telep. Az eljárás abból áll, hogy télen a munkásoknak a zord idő elleni védelmére rövid tárnákat vájnak a hegybe, nyáron pedig lehordják a kőzetnek e tárnák, vagy folyósók közötti részeit. Az így fejtett barnakövet Walter igazgatása idején szekereken hordták le a hegyről Jakobenybe s ott kézimunkával osztályozták a különféle minőségű köveket a munkásnők. Az így osztályozott különböző barnakő-fajok további elszállítása is tengelyen történt; csekélyebb részük még ma is így kerűl Erdélybe, jóval nagyobb részük pedig 1888-ig Hatnára (a czernowitz-suczawai vasút állomására), vagy egészen Suczawáig. A bukovinai helyiérdekű vasút, nevezetesen a hatna-kimpolungi vonal megnyílta óta (1888) pedig a barnakő szállítása tetemesen könnyebbé lett, minthogy most már Jakobenyből csak Kimpolungig kell kocsin szállítani. Főkép e barnakő-telep föltárásának köszönhető, hogy a vallásalap összes bánya- és kohóvállalatai egészben annyira-mennyire mégis csak jövedemeznek s hogy így nem kellett őket egészen abbahagyni.
A poźorittai rézbányát még ma is jobbára csak a jobb jövő reményében mívelik. Mint már említettük, ezeket a hajdan gazdag rézércz-telepeket már 1855-ben kiaknázták s már a Manz család csak nagy áldozatok és veszteségek árán tartotta fönn őket. De azért Walter fő-bányatanácsos sem akarta e bányákat abbahagyni, minthogy meggyőződése szerint előbb-utóbb megint gazdagabb ereknek kell előbukkanniok. Jóllehet szerényebb mértékben ugyan, de azért folytatta a rézerek aknázását, a mi azonban ilyenformán csak kevés érczet szolgáltatott. Walter azonban e bányában a réz mellett bőséges kénkova-telepeket lelt, a melyek értékesítése czéljából Poźorittában egy nagy kénsavgyár fölállitását tervezte. De minthogy az ennek berendezésére kellő összeg körűlbelűl egy millió forintra rúgott volna, ekkora összegnek pedig egy mégis csak koczkázattal járó vállalatba befektetését a kormány, mint a görög-keleti vallásalap vagyonának kezelője, nem tartotta megengedhetőnek: e gyár a vallásalap költségén és annak számlájára nem volt létesíthető. Ekkor Walter abban fáradozott, hogy e czélra részvénytársaságot alapítson s e szándékkal még 1890 nyarán is tett egy nagyobb útat, hogy tervének a nagy tőke köreiben támogatást szerezzen. 1890 őszén tért vissza ez útjából, de kevéssel utóbb, már néhány hét múlva meghalt s így terve is dugába dőlt.
Az ő halála után a vallásalap bányáinak és kohóinak igazgatására meghivott s most is azok élén álló Krasuski cs. kir. fő-bányatanácsos is teljes erejével s nem is sikertelenűl dolgozik e vállalatok föllendítésén. Helyzete semmivel sem könnyebb, mint jeles elődjeé volt. A vállalat tulajdonosa, a görög-keleti vallásalap, bár tekintélyes vagyonnal rendelkezik, első sorban természetesen a bukovinai görög-keleti egyház szükségleteinek ellátásáról tartozik gondoskodni. A kormány tehát, mint e vagyon kezelője, legjobb akaratával sem fordíthatja e vagyon egy jó részét többé-kevésbé koczkázatos bánya- és iparvállalatok alapítására. A mit ez irányban megtehet, az legfölebb annyi, hogy e vállalatokat, hogy úgy mondjuk, önállósítja, vagyis hogy legalább addig, a míg azok jelenlegi válságos helyzetükben küzködnek, megengedi, hogy az általuk elért csekély tiszta hasznot egészen vagy legalább jó részben megint a saját hasznukra, illetőleg fejlesztésükre és újabb befektetéseikre fordíthassák. Krasuskinak sikerűlt legalább ezt a fontos kedvezményt kivívnia a bányavállalatok számára. A vallásalap nagy kiterjedésű birtokait „a bukovinai görög-keleti egyház jószágainak cs. kir. igazgatósága” kezeli Czernowitzban; de míg régebben a jakobenyi bányaigazgatóság a czernowitzi jószágigazgatóságnak volt alárendelve, addig 1894 óta (habár még tulajdonképen ma is annak a keretébe tartozik) egyenesen a cs. kir. bécsi földmívelésügyi miniszteriumhoz van beosztva. Ezzel megvan neki adva a kellő önállóság, a mely egyik előföltétele a kezelésében lévő bányák és kohók egészséges fejlődésének.
Az eisenaui vashámor Kimpolung mellett.
Russ Róberttől
Krasuski fő-bányaigazgató azonban természetesen még ezzel a sikerrel sem éri be és tovább is lankadatlanúl fáradozik a reá bízott vállalatok föllendítésén. Első sorban leginkább azok legfontosabb ágát, a mangan-termelést vette ő is szemügyre. Az Arszitza hegyen lévő barnakő-bánya közelében két új munkásházat építtetett, a melyekben a 120 főnyi munkáscsapat hétköznapokon tanyáz, míg a vasárnapokat és ünnepeket övéik körében töltik a faluban. Krasuski, hogy a barnakőnek a hegytetőről a Jakobenyben lévő kiválasztó-műhelybe kocsin való igen drága szállítását elkerűlje, egy 5 kilométernyi hosszú, 50 centiméter nyomtávolságú siklót építtetett, mely villamos jelzőkészűlékekkel van ellátva s munkanaponként 600 métermázsa lefejtett követ szállít a hegy lábához. A Jakobenyben lévő osztályozó-műhelyt is újjá építtette s az összes korszerű gépekkel fölszerelte a jelenlegi igazgató.
A barnakövet a mai eljárással először is hengerrel kellőleg fölaprózzák s aztán hengeralakú, forgó szitákban kimossák és egyúttal mindjárt osztályozzák is. A gépeket vízerő hajtja. Még a Manz-féle időkből meglévő vízvezetékeket, melyek az Aranyos-Bisztricza vizét fölfogják és annak szükség szerinti mennyiségét a kohókba vezetik, szintén teljesen megjavították és az újabb kor követelményeihez képest szerelték föl az új igazgatás alatt zsilipekkel, vízkerekekkel, stb. Ez új berendezkedéssel Krasinskinak tetemesen fokoznia sikerűlt a barnakő-feldolgozó helyiség munkaszolgáltatását. A gyár ma felényire leszállított munkásszemélyzetével a réginél több mint háromszor nagyobb mennyiségű barnakő-darát állít elő, a mi természetesen a termelési költségeknek ezzel arányos leszállításával egyértelmű. A barnakő évi termelése kerekszámmal 30.000 métermázsányira rúg, a minek körűlbelűl két harmada külföldre (Németországba) megy.
A vasgyártás terén azonban a mostani körűlmények közt ma sem várható sok Jakobenytől, mivel egyelőre nyersvas termelésére nem igen gondolhatni. Az igazgatóságnak tehát mindössze arra kellett szorítkoznia, hogy a kohókat, a melyek – mint már mondottuk – pusztán ócska anyagot (ócska öntött, kovácsolt, illetőleg hengerelt vasat) dolgoznak föl, a mai műszaki tudomány állásához képest alakítsa át, már a mennyire ezt a körűlmények épen megengedik. Ez meg is történt az utóbbi évek folyamán. Jobb tüzelőszerkezetekkel ellátott hámorokat állítottak föl Jakobenyben és Eisenauban, s ép így átalakították az eisenaui hengerelőt is.
E gyárak termelése jelenleg a következő: Az egyetlen még működő jakobenyi magas-kemencze évenként 600–800 métermázsa öntött árút (géprészeket, fűző üstöket s más effélét) szállít körűlbelűl 8.000 forintnyi értékben; a vashámorok évenként mintegy 350 métermázsa különféle ú. n. szerszám-árút (csákányt, kapát, ásót s más ilyest) szolgáltatnak; az eisenaui hengerelőből pedig körűlbelűl 1.500 métermázsa hengerelt vas kerűl ki.
A poźorittai rézbánya mívelése a jobb jövő reményében korlátolt mértékben foly tovább, de máig, sajnos, látható eredmény nélkül. Az pedig, hogy a kirlibabai ezüst- és ólombányák mívelése valaha újra föl lesz-e eleveníthető, még kérdéses.
A különféle ágakban foglalkozó munkások összes száma jelenleg átlag 200 emberre tehető.
Nevezetes lendűletet fog adni e bányáknak és kohóknak a hatna-kimpolungi helyiérdekű vasútnak most tervezett meghosszabbítása Jakobenyn át Dorna-Watra felé. Ha igaz a közmondás, a mely azt tartja, hogy borúra derű: akkor tán remélhetni, hogy ismét szebb napok fognak még a bukovinai görög-keleti vallásalap bányavállalataira viradni; s mivel a pangás korszaka immár több mint negyven éve (1855 óta) tart, ez valóban kivánatos is. Adja Isten, hogy e szomorú pangásnak mennél előbb vége szakadjon!
