Birtoklás és gazdálkodás a szántóföldön.
Birtoklás és gazdálkodás a szántóföldön.
Bukovinának mezőgazdaságilag mívelt terűlete a nagy- és kisbirtok közt akként oszlik meg, hogy a nagybirtokra körűlbelűl 40, a kisbirtokra 60 százalék esik. Azon 180 mezei jószág közűl, mely nagybirtokosok tulajdona, a legtöbbnek 400–500 hektár szántóföldje van, kevés éri el az 1.000–1.200 hektár terűletet, csak egynek, Bossanczenak van az alsó Suczawa-völgyben 1.500 hektár szántóföldje, ellenben nem kevés mezei jószág akad, melynek szántóföldje csupán 120–200 hektár.
A tartomány legnagyobb földbirtokosa, nem is számítva erdőbirtokát, a bukovinai görög-keleti vallásalapítvány, melynek jószágait a földmívelésügyi miniszteriumnak alárendelt és Czernowitzban székelő saját jószágigazgatóság igazgatja. A bukovinai görög-keleti vallásalap összes földbirtoka 255.365.85 hektárra rúg; ebből 231.370.78 hektár erdőség, 23.184.11 hektár pedig szántóföld, kert, rét, legelő, havas és egyéb termő terűlet. A mezei jószágok mind bérbe vannak adva, és pedig 9.810 hektár a radautzi cs. kir. állami ménes-birtoknak, a többi, mely 28 majorból és összesen 9.488 hektár terűletből, továbbá 85 kisebb-nagyobb, szétszórtan fekvő s így a majorokhoz nem csatolt egyéb, mezőgazdasági mívelés alatt álló telekből áll 2.011 hektár összes terűlettel, magánosoknak.
A majorokat rendszerint tizenkét évre, a kisebb birtokrészeket három-hat évre adják bérbe. A legtöbb alapítványi major szántóföldje jó karban van, mert habár a bérlők elé megállapított gazdálkodási terv nincs kitűzve, s határozott gazdálkodási rendszer megtartására sem köteleztetnek, az állami igzgatásnak mégis van gondja rá, hogy a föld termő ereje föntartassék, a szükséges trágya előállíttassék s az állattartás megfelelő legyen. A szántóföldet sokfelé költséges alagcsövezéssel, vagy nyílt árkokkal szárították ki s telkesítették.
A nagybirtoknál még egyenlőtlenebbűl oszlik meg a kisbirtok mezőgazdasági terűlete. Míg valamennyi községben sok zsellérnek csak 1/3–1/4 hektár földje van: addig a közép birtoknagyság átlagosan 2–6 hektár, s minden községben csak egy-két törekvő gazda növelte birtokát vásárlás útján 20 hektárra, vagy azon felűl. Sokkal kedvezőbbek az állapotok a német telepeseknél, kik közűl csaknem mindeniknek nagyobb külön parasztgazdasága van. A német telepesek igyekeznek szorgalommal és takarékossággal birtokukat, a mennyire csak lehet, növelni vásárlás útján esetleg a szomszédos községekben, de gyakran távolabbi községekben is. A földbirtok túlságos elaprózásán kivűl az egyes birtokosok földjeinek szétszórt fekvése is károsan hat a gazdálkodásra. De azért a bukovinai paraszt ellene szegűl minden tagosítási kisérletnek; az időnek rá nézve még kevés értéke van, s azt az időveszteséget, melyet hazúlról az egyes földdarabokra való ide-oda járással szenved, egyáltalán számba sem veszi. Részint az a balítélet, mely abban a fölfogásban gyökerezik, hogy a jégverések, ha a birtokos földjei különböző dűlőkben fekszenek, nem valamennyit látogatja és károsítja meg, szolgál okáúl, hogy a parasztság a tagosítást ellenzi, részint az egyes községi lakosok összes birtokának ez a kedvezőtlen megoszlása, a korábban divatozott közös gazdálkodással és azzal a fölfogással függ össze, hogy tagosítás esetén, minthogy a föld és fekvés nem minden dűlőben egyenlő értékű, egyes községi birtokosok csak jó, mások csak középszerű, egy részök pedig egészen rosz földet kapna.
A nagybirtokosok jószágaikon a legritkább esetben gazdálkodnak maguk; Bukovinában a magánosok kezén levő 180 mezei jószág közűl csak valami 40 van házi kezelésben, a többi bérbe van adva, sajnos, igen sokszor nem szakszerűleg képzett mezőgazdáknak, hanem vállalkozó szellemű űzéreknek, kik a bérleti idő alatt, tekintet nélkül a haszonbérlet trágyának állapotára és jövőjére, a legkisebb költség mellett a lehető legnagyobb hasznot akarják húzni, s meg akarnak gazdagodni belőle. Kétségkivűl vannak, kivált a görög-keleti vallásalap bérlői közt törekvő mezőgazdák, kik a mezőgazdaság haladása iránt nagy érdeklődéssel viseltetnek, s azon munkálnak is; ezek száma azonban nem valami nagy. Derék gazdatisztekben is érezhető a hiány. A bérlet ideje magánbirtokoknál rendesen hat év. Hogy az ily gazdaságok a mezőgazdasági haladásban részt nem vesznek, hogy ezeken a földmívelés emelésére semmit sem tesznek, hogy e jószágok jobb karba juttatására mi sem történik, az ép oly természetes, mint sajnálatos. De még sajnálatosabb a mostanában mindinkább terjedő rendszer: egész jószágok szántóföldjének darabonkénti bérbeadása kisbirtokosoknak és zselléreknek, a mi a tulajdonosnak a legnagyobb jövedelmet adja ugyan, de a jószágot fokozatosan tönkre teszi.
Általánosan elterjedt gazdálkodási rendszerrel Bukovinában sem a nagy-, sem a kisbirtoknál nem találkozunk; a mezei gazdálkodásban a rendszertelenség általában mindkétféle birtoknak közös jellemvonása. A többnyire bérbe adott latifundiumok gazdaságaiban csak arra ügyelnek, hogy a mívelni szokott gabonaneműek és egyéb mezei termények terűleti aránya évről-évre változatlan maradjon a nélkül, hogy ezt valamely határozott, a helyi körűlményekkel egyező vetésforgóhoz kötnék. E mellett a nagybirtokos, illetőleg a bérlő arra törekszik, hogy az egy bizonyos vidéken különösen kedvelt, mert ott legjobban díszlő terményt, példáúl a Dnieszter fensíkján a búzát, a Pruth és a Czeremosz alsó völgyében a tengerit, a közepes termékenységű vidékeken a zabot a lehető legnagyobb kiterjedésben termeszsze. Minthogy az általánosan mívelt szemes termények közt a búza és tengeri legkövetelőbbek, e két terménynek legalább egy részét frissen trágyázott ugarba, vagy mindjárt azután vetik; a vetésnek másik, gyakran nagyobb része e termények egyike vagy másika után következik, a hol épen elég termőerőben levőnek vélik a földet. A kisgazdák egész törekvése általában odairányúl, hogy mennél több tengerit vessenek.
A földek rendszeres trágyázása a legtöbb vidéken még koránsem terjedt el annyira, mint a hogy kivánatos volna. Ámbár mostanában a nagy- és kisgazdák a föld termőerejének föntartása végett az istálló-trágyára nagyobb gondot fordítanak, mindazáltal a trágya előállítása, valamint kezelése még mindig sok kifogás alá esik, minthogy a szarvasmarha nyári takarmányozása, illetőleg istállózása sem a nagy-, sem a kisgazdánál nincs szokásban. Csak a nagybirtokosok azon jószágain, melyeken hizlalással összekötött szeszfőzést vagy száraz hizlalást űznek, megy az évi trágyatermelés körűlbelűl annyira, a mennyi a szükségletet kielégíti. A nagybirtokosok némely jobban kezelt gazdaságaiban ma már műtrágyát is, különösen csontlisztet és phosphatokat kezdenek alkalmazni.
A talaj gépi megmunkálása, noha az utóbbi 25–30 év alatt némi javúlás mutatkozik, még mindig nagyon hátramaradt fejlődési fokon áll. Általában valami, csaknem babonás félelem tartja vissza a paraszt kisbirtokost, gyakran még a nagybirtokost is a termőréteg minden mélyítésétől, sőt általában minden mélyebb szántástól, úgy, hogy rendesen 10–12 centiméternél nem szántanak mélyebben; 16–18 centiméter mély szántás ritkán fordúl elő. Altalajtúrót és altalajekét sehol sem használnak.
Szántásra mai napság leggyakrabban könnyű egyes vasekét használnak, fagerendelylyel s egyszerű előrészszel; a nagybirtokosok jobban szeretik az előhántóval ellátott Sack-féle egyetemes ekét. A szántáshoz, mint a mezei munkákhoz általában, a nagybirtokokon úgy ökröket, mint lovakat is tartanak. Ökröt körűlbelűl kétszerannyit alkalmaznak s a szántást négyes ökörfogattal végzik. Igásállatúl a nagy gazdaságokban 100 hold szántóföldre nyolcz ökröt és négy lovat tartanak szükségesnek. A kisgazda igáserőnek a szerint használ lovat vagy ökröt, a mint ezt vagy amazt tudja könnyebben vásárolni. A gazdagabb oláh vagy rutén paraszt örömestebb dolgozik ökrökkel, sokat is tart szép, nagy állatok nevelésére, melyekkel a mezei munkánál nagyobb kiméletesen bánik. A német telepesek többnyire saját nevelésű, derék, nagy és erős lovakkal dolgoznak. A boronálást igen észszerűtlenűl készűlt boronával végezik. Ez négy-öt rövid és egy hosszabb fagerendából, melyre a kisefát akasztják, és mozgatható fa, ritkán vas kereszthevederekből áll úgy, hogy járás közben egy ily borona gerendái, a természeti erőműtani törvények szerint mindaddig eltolódnak, míg a legkisebb ellentállást nem találják, vagyis míg a boronafogak egyes csoportjai egymás mögött sorban nem állnak.
Vetés előtt kétszeri szántás csak a búzánál, repczénél, burgonyánál és répánál fordúl elő; a többi terményeket mindig csak egy szántás után vetik. Ha a föld nagyon röges, rendesen csak kézi sulyokkal segítenek rajta, mert a gyűrűs és fogas henger a tartománynak csak éjszaki, mezőgazdaságilag előhaladottabb részeiben a nagybirtoknál van használatban. Boronával többnyire csak kétszer: egyszer hosszában, egyszer keresztben járatják meg a földet. A vetőmagnak sima hengerrel való lehengerlése szintén csak az imént említett vidékeken szokásos, hol a szórva vető és sorvető-gépeket is sűrűbben alkalmazzák. A nagybirtok gazdaságaiban önként érthetőleg tökéletesebb talajmívelő eszközök vannak használatban.
A piaczi árú előállítására gabonatisztító rosták szolgálnak. Egyszerűbb szerkezetűek a kisbirtokosoknál is találhatók. Minthogy egy ily rosta beszerzése az egyes kisbirtokosra nézve nagyon költséges, szokásban van, hogy csak a módosabb gazdák vásárolnak rostát s azt bizonyos díjért a szegényebbeknek kölcsön adják. Nagy gazdaságokban trieuröket és gabonaosztályozókat is tartanak a gabona tisztítására és elkészítésére. A szecska- és répavágók, különösen az előbbiek, a kisbirtokosoknál is nagyon el vannak terjedve. Nem szabad említetlenűl hagynunk a Bukovinában használt kézimalmot (źorna), melyen a paraszt, ha gazdag, ha szegény, maga őrli mindennapi kukoriczalisztjét és kukoriczadaráját. Ez a kézimalom faállványba foglalt, 40–50 centiméter átmérőjű két kis malomkőből áll. A felső kőbe, kerűletéhez közel, egy kis kerek lyuk van vésve, ebbe egy, a felső végével faállványba illesztett rudat állítanak, melynél fogva a felső követ (a futót) körben forgatják. Ez, minthogy gyors forgatást kiván, nagyon fárasztó munka, s pusztán az asszonyok teendője.
Bukovina egyetlen mezőgazdasági ipara a szeszfőzés. A tartományban 37 szeszfőző van, melyek közűl négy élesztőgyár. Az átlagosan előállított szesz 45.000 hektoliterre rúg, melyet többnyire magában a tartományban fogyasztanak el; a fölösleget Csehországba, Sziléziába és a galicziai Wieliczkába viszik ki, édesített szeszes italok gyártására. A szesztermeléshez szükséges nyersanyag 400.000 métermázsa burgonyából s 25.000 métermázsa tengeriből és árpából áll, mely szükségletet tisztán magának a tartománynak mezőgazdasági termeléséből fedezik. A szeszfőzőkben nyert moslékot ökörhízlalásra fordítják, s a szeszfőzőkkel kapcsolatos istállókban évenként kilencz-tízezer öikröt hizlalnak, mihez hetven-nyolczvanezer métermázsa tengeri, árpa és korpa szükséges. Ez a szükséglet, 20 százalék híján, melynek fedezésére Oroszországból és Romániából kell a gabonát bevinni, Bukovina saját gabonatermeléséből kerűlt ki. A moslékkal való hizlaláson kivűl a szárazhizlalást is űzik burgonyával, szeszgyártás nélkül, és pedig 36 hizlalóban, 120.000 métermázsa burgonyát s 12.000 métermázsa tengerit és árpát etetve föl. Ez istállókban évenként körűlbelűl 4.000 ökröt hizlalnak.
Bukovina évenként 13.000–14.000 hízott ökröt tenyészt. A hízóba fogott ökrök, körűlbelűl 5 százalék kivételével, melyek Magyarországból vitetnek be, bukovinai származásúak. Ezek az ökrök most már többnyire nemes vérűek, félvér, vagy még nemesebb állatok, s a honi tájfajtának berni és pinzgaui bikákkal való keresztezéséből származnak. A hízómarha egyharmadát Németországba, a többit Bécsbe, részint Csehországba viszik ki. A hízott ökrökön kivűl Bukovinából évenként körűlbelűl 2.000 darab sovány marhát, részint tinót, részint tehenet és bikát szállítanak Németországba és Bécsbe.
