Szarvasmarhatenyésztés.
Szarvasmarhatenyésztés.
Noha Bukovinában a szarvasmarhatenyésztésre kedvező természeti föltételek nagy mértékben megvannak, a szarvasmarhatartás mégis mindig nyomorúságos volt. Az 1870. évi számlálás szerint Bukovinának 242.400 darab szarvasmarhája volt; ebből 120.254 tehén, 75.844 ökör és 41.046 darab fiatal marha. Bukovinában 100 hektár szántóföldre 43.3 szarvasmarha esik; az állattulajdonosok több mint felének csak két szarvasmarhája van, körűlbelűl 3 százalékának több mint tíz, körűlbelűl 40 százalékának 3–10 darab. Bukovinában egészen a jelen korig a podoliai pusztai fajtához tartozó hosszú szarvú, darvas szörű marha volt leginkább elterjedve; a hegyvidékeken mind máig a rövid szarvú, barna és szürke marhát tenyésztik, minőt a nyugati alpesi vidékeken, Vorarlbergben, éjszaki és nyugati Tirolban találunk, csakhogy Bukovinában a sanyarú tartás, hiányos ápolás és az éghajlat kedvezőtlen volta következtében a fejlődésben hátramaradva. A színes és pedig vörös színű szarvasmarhát (a még most is található csekély maradvány után ítélve, Zillerhalit) e század harminczas éveiben a radautzi ménesbirtok gazdaságába vitték be, s onnan terjedt el Radautz környékén és a német telepeseknél. A nagybirtokosok, főleg a kotzmani és storoźynetzi kerűletbe hollandi marhát honosítottak át, melyből némi maradvány még most is van. A szürke marhát leginkább Dél-Oroszországból és Moldvából vitték be, sok fiatal marhát fölnevelésre és sok marhát hizlalásra. Noha a határon mindkét ország felé vesztegintézet állott fönn, Bukovina marhaállományát évről-évre sújtotta többé-kevésbé a marhavész; s minthogy a szarvasmarhát Bessarábiában és Moldvában aránylag olcsón lehetett venni, a marhavész pedig a belföldi marhaállományt folyvást veszélyeztette: magában a tartományban a tulajdonképeni szarvasmarhatenyésztés nem látszott elég jövedelmezőnek. Ezek voltak legfőbb okai, hogy inkább foglalkoztak külföldről szerzett marha fölnevelésével és hizlalással, mint magával a tenyésztéssel.
Lassanként azonban kezdték belátni, hogy a darvas szőrű pusztai marha, noha kevéssel megelégedő, az éghajlat mostohasága iránt ellenálló, mint igavonó jószág pedig kitartó, lassú fejlődése miatt nem való a bukovinai gazdának. A hetvenes évek elején rá is tértek, hogy benn a tartományban kell a tenyésztést emelni, és pedig valamely jobb s nemesebb fajta tenyésztést. Az első kisérletek az országos gazdasági egyesűletből indúltak ki, mely a földmívelési miniszterium által állami segély fölhasználásával egyes községeknek apaállatokat adott, részint mürzthaliakat, részint bernieket, részint pinzgauiakat. Az eredmény többnyire igen kedvező volt; a szürke belföldi marhának a mürzthalival, később a bernivel és pinzgauival való keresztezése bevált, s oly vidékeken, a hol évek során át ilyen bika volt, a szürke pusztai marha lassanként kiszorúlt, s még a parasztság is, mely kezdetben hallani sem akart róla, hogy a szürke marháról lemondjon, megszerette a színes és tarka marhát, s tenyésztéséhez kedvet kapott.
A helyzet gyökeresen megváltozott 1882-ben, az Oroszország és Románia felé fölállított határzár folytán.
Hogy a nevezett országokból addig bevitt szarvasmarha hiánya legalább részben kiegyenlíttessék, s megvettessék alapja magában a tartományban egy jobb marhafaj tenyésztésének: 200.000 forint állami előleg engedélyeztetett szarvasmarha bevásárlására, s megindúlt a tömeges bevitel nyugati fajta, berni, pinzgaui, pusterthali, kuhlandi, stb. szarvasmarhából. Egy részről a bevitelnek meglehetős terv nélküli eszközlése s a bevitt szarvasmarha czélszerűtlen kiosztása, más részről pedig az, hogy a határzár elrendelése és az új szarvasmarhafajták bevitele, melyek tartás, gondozás és takarmányozás, sőt az éghajlat tekintetében is az ittenieknél kedvezőbb körűlményekhez voltak szokva, a lakosságot, különösen a kisbirtokosságot egészen készűletlenűl találta: azt eredményezte, hogy bizonyos keverék állt elő minden képzelhető keresztezésekből s a bevitt szarvasmarha nagy része elpusztúlt.
A határzárnak, meg az 1889. és 1890. évi rosz szénatermésnek további következménye a szarvasmarhák összes létszámának apadása volt, mely az 1890 deczember 31-diki számlálás alkalmával a korábbi számlálások eredményével szemben nyilvánvalóvá lett; természetesen nem szabad feledni, hogy a számbeli visszaesés mellett nem csekély a haladás minőség tekintetében. Mert ha a nyugati szarvasmarha bevitelével elért eredmények nem érték is meg az e czélra fordított költségeket, egynémely jó tenyészanyag mégis maradt a tartományban, a berni fajtából több tisztavér-tenyésztés keletkezett a nagybirtokosoknál, a pinzgauiak tenyésztése a radautzi ménesbirtok-uradalomban, melyek új tenyészanyagot szolgáltattak. Ezeket a gazdasági egyesűlet megvásárolta és hágó bikákúl a községekben elhelyezte. Évenként átlag 80–100 helyen van ilyen hágó bikaállomás. Ez állomásoknak természetesen még ritka hálózatában lassanként a keresztezéseknek bizonyos állandósága képződött, s tekintettel erre, a tartomány a bukovinai szarvasmarhatenyésztés emelése végett 1895-ben kiadott tartományi törvény alkalmából három nagy tenyésztő kerűletre osztatott: a berni szarvasmarhának a sík- és dombvidék, a pinzgauinak az előhegység, a szürke és barna szarvasmarhának a hegyvidék jelöltetett ki, mely utóbbit vérfölfrissítés és nemesítés czéljából felső-innthali szarvasmarhával próbálták keresztezni.
Mint a mezőgazdaság minden ágában, a szarvasmarhatenyésztésnél is különbséget kell tennünk a nagybirtokosok és a kisgazdák tenyésztése közt. Amazok a tökéletesebb szarvasmarhatenyésztés értékét már hosszabb idő óta belátták, ellenben a kisgazdák, a német telepesek kivételével, csak a legutóbbi évtizedben kezdték megérteni. Ehhez lényegesen hozzájárúl egy részt a kisgazdák saját tapasztalata, hogy a földmívelés magában, a gabonának mai ára mellett teljességgel nem jövedelmező, más részt a szarvasmarhatenyésztés emelésére irányúló törvényhozásnak azon rendelkezése, hogy a bikákat tenyészigazolványnyal kell ellátni és használni, a községek kellő számú bikákat kötelesek tartani, hogy törzsgulya-tenyészintézeteket és tenyészállomásokat kell létesíteni s azokat segélyezni.
A kisbirtokosok szarvasmarhatenyésztésénél a főérdek az ökrökre irányúl, mert a kisgazdák a legtöbb esetben a bikaborjúkat, melyekből esetleg jó bika válnék, inkább kiherélik, hogysem bikává nevelnék. Az istállók, az ápolás, a gondozás, a takarmányozás a kisgazdák többségénél még mindig nagyon hiányos. A hegyvidéki paraszt barmát télen át is a szabadban tartja; az istállózás és takarmányozás nyáron át a kisgazdánál egyáltalán nem szokásos s a baromállomány nagy részét nyáron a síkságról a havasokra hajtják. A marha többnyire tavasztól késő őszig egész nap a községi legelőn van, hol sovány táplálékát keresi. Ez a minden törvényes tilalmak ellenére még mindig meglevő szabad legeltetés, hol mindenféle fajú és korú s mindkét nembeli marhák, tehenek, üszők, bikaborjúk gyermekek elégtelen felügyelete alatt zavarják egymást, a szarvasmarhatenyésztés gyorsabb fejlődésének egyik akadálya. A paraszt a jó anyaállattal is aránylag keveset törődik, koránt sincs iránta annyi figyelemmel, mint a mennyit megérdemelne, s ha valamit mégis megbecsűl, az a bika.
A tejgazdaság csak a városok szomszédságában és a német telepeseknél szokásos, kik a kereskedelem számára vajat készítenek; a falusi népesség a nyert tejet többnyire családjában fogyasztja el.
A sertés-tartás és tenyésztés Bukovinában igen tetemes és általánosan el van terjedve. A czernowitzi, kotzmani, szerethi, suczawai és radautzi kerűletekben a kisgazdák a sertéstenyésztést nagyon élénken űzik; a sertéstulajdonosok 92 százaléka 2–5 darabot tart. Minthogy a kereskedők a nyugati tartományokba való kivitel czéljából sok sertést összevásárolnak, a kereskedők a tartományt bejárják, a tenyésztőket fölkeresik, állatjaikat összevásárolják; a sertéstenyésztés a kisgazdaságokra nézve jutalmazó s nem csekély jövedelemforrás. A sertésállomány folyvást emelkedőben van; 1890-ben 131.783 darabra rúgott. A korábban általánosan elterjedt nagy magyar és kondorszőrű moldvai sertést, mely lassú fejlődése miatt a megváltozott gazdasági állapotokba többé nem illik bele, a síkságon és azokban a kerűletekben, hol a sertéstenyésztést gondosabban űzik, külföldről szerzett angol sertésfajták, yorkshire- és lincolnshire-sertések keresztezésével tetemesen megjavították. A gazdasági egyesűletnek és a czernowitzi mezőgazdasági középiskolának tiszta vérű angol sertéstenyésznyájaik vannak, melyekből tenyésztésre kan- és nősténymalaczokat osztanak ki.
A Bukovinában tenyésztett juhok a durva gyapjas fajtához tartoznak; főleg a kisgazdák foglalkoznak juhtenyésztéssel és juhtartással. Ötven darabnál nagyobb nyájak ritkán fordúlnak elő. Legnagyobb a juhtenyésztés a hegyvidékeken s a 176.000 darab körűl, melyet 1890-ben számbavettek, felerész a hegyvidékhez tartozó kerűletekre: Dorinára, Kimpolungra, Seletinre, Putillára esett. A síkságon, a Dnieszter fensíkján a zastawnai kerűletben és a Suczawa alsó folyásánál a suczawai kerűletben meglehetős sok juhot tartanak. Sokfelé az a juh a bukovinai parasztnak az állatok között, a mi a tengeri a növényország terményei közt. A gyapjút a pórnők megfonják s durva posztó szövésére fordítják, melyből a férfiak, nők, gyermekek felsőruháját készítik; a báránybőrből az általánosan viselt fekete báránybőr sipkát csinálják; a tej a kereskedelemben is nagyon elterjedt juhsajt (brânza) készítésére szolgál; az őszszel leölt idősebb állatok húsából rágós füstölthúst készítenek.
Nagyon általánosan el van terjedve a baromfi-, kivált a tyúktenyésztés, mely, minthogy a tyúktojást nagyon keresik s Németországba szállítják, egyre jobban növekedik. Ezt a gazdasági mellékágat a nagy-, kis- és egészen kis birtokosok egyaránt űzik, kivált az asszonyok foglalkoznak vele, kik a szép és jó tojó tyúkokat nagyra becsűlik. Legáltalánosabban el van terjedve a lengyel tyúk; de a cochin- és más fajok is részint tisztán tenyésztve, részint korcsosodva sokfelé előfordúlnak. Minthogy a tyúkféléket többnyire tengerivel etetik, fínom, ízletes húsok van, s mivel áruk soha sem nagy, a városokban a tyúkfélék fogyasztása igen tetemes. A tyúkokon kivűl a terjedelmesebb gazdaságokban nagyobb számmal és eladásra pulykát is nevelnek, míg a zsidóság ludak tenyésztésével foglalkozik, ő levén a lúdhúsnak és zsírnak fő fogyasztója.
A haltenyésztés, bár a tartománynak folyókban, patakokban, tavakban és mocsarakban 25.000 hektár vízterűlete van, oly csekély, hogy még a helyi szükséget sem fedezi; a halakat leginkább Galicziából és Romániából (a dunai pontyokat) viszik be. Mostanában a mesterséges haltenyésztés és minta-tógazdaság számára a kotzmani vallásalapítványi uradalomban egy intézetet állítottak, s a pisztráng- és lazaczköltő és tenyésztő telep fölállítása a nevezett alapítványhoz tartozó hegyi vizekben folyamatban van.
