I.
I.
Valamely nép testi mivoltával az embertan foglalkozik. E tudomány föladata Csehországra nézve az, hogy e tartomány lakosságának mai állapotáról képet adjon, valamint hogy testi mivoltának eredetéről és fejlődéséről is szóljon. Továbbá meg kell mutatnia, micsoda viszonyban áll e tekintetből Csehország népe más népek, és törzsekhez, a melyek véle vagy földrajzi kapcsolatban állnak, vagy fajilag rokonok. Legérdekesebb föladata végűl az, hogy azt a viszonyt állapítsa meg, a melyben e tartomány két nemzetisége, a cseh-szláv és a német áll egymással; nemkülönben válaszszal tartozik arra a kérdésre is, vajon a két törzs közötti különbségnek csupán társadalmi és nyelvi természetű körűlményekben gyökeredzők-e, avagy hogy testi tekintetben is eltér-e a két nemzetiség egymástól.
Valószínű, hogy a közép-kor elején Csehország egész területét szláv törzsek lakták. De már jó korán megkezdődött a németeknek cseh földre való bevándorlása. Már a legelső cseh fejedelmek is szívesen híttak meg kiváló állásokra németeket, míg végűl II. Přemysl Ottokár megindította az első nagyobb német gyarmat beözönlését, főkép az ország éjszaki részeibe. A németek, a kik itt városokat alapítottak, becses kiváltságokban részesűltek, s a település szemlátomást mind nagyobb terjedelmű lett. A huszita-háborúk ugyan kiszorították egy időre Csehországból a németséget; mindazonáltal szakadatlanúl előbbre nyomúltak a német telepek úgy éjszakról, mint a bajor és az osztrák határ felől, minek folytán ma már két ötödét teszik a németek az egész lakosságnak. Az 1890. évi legutolsó népszámlálás adatai szerint Csehországban 3,644.188 a csehek és 2,159.011 a németek száma.
A német lakosság majdnem szakadatlan lánczolatban van elterjedve az ország egész éjszakkeleti, éjszaknyugati, délnyugati és déli határa mentén, főleg pedig az Érczhegység tövénél. Csupán két helyen metszik át ezt az övet a cseh népesség kiágazásai, ú. m. Tausnál, a hol a csehek egész a határig terjednek, és a túloldalon Nachodnál, a hol meg már át is lépik a határt. Az ország két nemzetisége elterjedésének ez idő szerint ilyen lévén a képe, természetes, hogy a lakosság testi mivoltának a vizsgálása is mindig a népességnek e kettősségéből kénytelen kiindúlni s arra megint visszatérni. Anthropologiai téren is mutatkozik a két nemzetiség teljes különválasztására irányúló törekvés, s mind a kettőt külön-külön vizsgálják és hasonlítgatják, hogy megállapíthassák: vannak-e köztük testi különbségek is, és hogy ezek alapján tovább menve, arra a kérdésre is választ nyerjenek, van-e egyáltalában anthropologiai eltérés Európa két nagy népcsaládja, a szlávok és a germánok között, a kik közűl mindenesetre amazokhoz számítandók a csehek, míg, a mint az alábbiakból ki fog tűnni, a germánsággal Csehország németjei csak nemzetiségei, ellenben vajmi kevés anthropologiai közösségben állanak.
Az anthropologusnak tulajdonképen az lenne a föladata, hogy valamely népnek egész testi mivoltát és testi életét leírja. Valamint az anatomia és az élettan az egyes embernek az egész testét és életét kutatja, úgy az embertannak itt Csehország különböző népességcsoportjainak összes anatomiai és élettani állapotjairól részletes képet kellene nyújtania, főképen pedig a csehek és németek közt e részben mutatkozó eltéréseket illenék behatóan tárgyalnia. Ez azonban a jelen körűlmények között még csak kitűzött czélja lehet az anthropologiának.
E tudomány ugyanis ma még oly fiatal, ez ideig még oly kevés anyaggal rendelkezik s még ez is csak részben van földolgozva, oly csekély számú pontos statisztikai adatra támaszkodhatik, hogy olyan teljes képet, a minőt a fentiekben követeltünk, ma még nem adhat s még jó sokáig nem fog adhatni. Az embertani kutatás ma még egyáltalán az úttörő kezdetek korát éli, még csak egyes testi sajátságok behatóbb megfigyelésével és vizsgálatával foglalkozik. És Csehországban e részt még hátrább áll a kutatás, mint egyebütt. Német-, Francziaországban és másutt, legalább bizonyos részletekre nézve, nagy statisztikai munkák alapján már lehetséges némely bizos tudományos eredményig jutni. Ellenben Csehországot illetőleg ez még nem lehetséges, és így a jelen vázlat is csupán a legjellemzőbb és legfelötlőbb vonások vázolására fog szorítkozhatni. Azonban már ebből is ki fog tűnni, hogy még e csekély adatokból is sok érdekes részlet derűl ki s hogy már ezek vizsgálata is nem egy tekintetben világot vet Csehország népfajainak eredetére s fejlődésére és egész sorát idézi föl az eldöntendő kérdéseknek. Már anatomiai tekintetben is mutatkoznak, ha nem is a jelenben, legalább a múltban jellemző eltérések Csehország lakosságának egyes csoportjai között. Már a koponyaalkat, a szemek, a haj és a bőr színe is nem egy érdekes különbséget mutatnak, és kétségtelen, hogy az élettartam, a születések és betegségek arányszámai, a melyeknek statisztikája az anthropologiával szoros összefüggésű demographia körébe tartozik, nevezetesen kiegészítik és élénkítik az alábbi embertani leírást.
Egervidéki typusok.
Rumpler Ferencztől
Csehország népessége mai testi mivoltának képét, a mint azt az anthropologiai vizsgálatok elénk állítják, alig érthetnők és méltathatnók kellőképen, ha nem ismernők azt a fokozatos fejlődést és régebbi állapotot, a melyet e téren a különböző történelmi és történelem előtti időkből való maradványok mutatnak. Főleg a történelem előtti kor szolgáltat igen érdekes adatokat. E kornak egy más, t. i. a tisztán műveltség-történelmi, vagyis archaeologiai szempontból való vizsgálása e mű egy másik fejezetének volt a tárgya. Ámde e kor iránt nem csekélyebb az érdeklődése az anthropologusnak is, a ki mindig karöltve jár az ősidők emlékeinek vizsgálatában a praehistoricussal. Igaz ugyan, hogy nem valami sok embertani emléke maradt fenn e kornak, mindössze egyes csontvázak; de ezek a maradványok sokszor elegendők, hogy az ország mostani lakóinak csontvázaival való egybehasonlításukból kiderűljon, hogy e lakosság a századok során testi tekintetben is több rendbeli átalakúláson ment keresztűl, a melyeknek eredetéről és okairól az alábbiakban kivánunk szólani.
Tulajdonképen csak koponyák részesűltek eddigelé tüzetesb vizsgálatban. A csontváz többi részei közűl többnyire csak a hosszabb és a medenczecsontok maradtak fenn többé-kevésbbé ép állapotban. Ezeket azonban eddig alig méltatták figyelemre, pedig ez épen nem lenne érdektelen és fontosság nélkűli dolog. Különben érthető, hogy a fönmaradt csontváz-részek közűl első sorban épen a koponyákat vették vizsgálat alá. A kutatók az élő fejben látják az emberi test legnevezetesebb részét; hisz ennek üregében székelt az agy, a test legfőbb életműszere, s egyszersmind az arczvonások azok, a melyek alapján legjobban megkülönböztethetők a különféle népek, a különféle fajok és egyes emberek. Egészen természetes tehát az a következtetés, hogy valamint a faji különbségek az élő embernél leginkább a fejen nyilvánúlnak, úgy e különbségeknek a fej szilárd kérgén, a koponyán is mutatkozniok kell. Ezért vette az anthropologia mindenek előtt a fejet figyelembe s ezért vizsgálták ennek idomzatát és méreteit eddig a legbehatóbban.
A mi a Csehországban lakó népesség koponyájának alakját és alkatát illeti, egyes, még csak úttörő munkálatokból egyelőre körűlbelűl annyi világlik ki, hogy Csehországnak mai cseh és német lakossága e részben egészen, vagy legalább is nagy mértékben egyező. Dr. Weissbach már évekkel ez előtt megmért néhány csehországi koponyát s egybehasonlította különböző ausztriai nemzetiségek koponyaalkatát. Az ő adatai és más újabb vizsgálatok alapján a csehországi koponyák átlagos képe ez: a fej nagy s úgyszintén az agyüreg is. Az említett szerző egy másik munkájának állítása szerint Ausztria népei között a csehországiaknak van a legnagyobb és legsulyosabb agyvelejük. A koponya tarkója ott, a hol a nyíl- és lambda-varrat összeér, e koponyáknál néha tetemes lapítottságot mutat. A tarkócsont lapos, függőleges, a halljárat mögött aránylag rövid. Az arczot régebben nem valami nagyon magasnak jellemezték, s ennek következménye lett volna az állkapocs-csontok és a szemüreg- meg az orrnyilásnak aránylag csekély magassága is. egész a legújabb időkig a keskeny szemüregeket és széles orrnyilást a csehországi koponyák egy-egy jellemző vonásának tartották. Keleti Csehországból, Senftenberg tájáról való koponyákon tett újabb vizsgálatok azonban épen az ellenkezőt mutatják, főleg női koponyáknál. A szemüregek itt inkább meglehetősen magasak, az orrnyilás közepes szélességű, az arcz felső része keskeny, úgy, hogy legalább egyes vidékekre nézve a fentitől eltérő typust is el kell ismernünk. Az agykoponya meglehetős magas és kivált nagy halánték-szélességével tűnik ki, a mely előlről nézve, a körvonalak erős kidomborodásaképen ötlik szembe. Felűlről tekintve a koponya szélességéhez képest rövidnek tűnik föl, úgy, hogy némelykor majdnem teljesen gömbölyűnek mondható.
Az anthropologia a koponyaalkat leírásában ez arányokat számokkal, az úgy nevezett indexekkel (mutatók) fejezi ki. Ez esetben a hosszúság-szélességi indexszel, amelyet itt általánosb megérthetés kedveért meg kivánunk magyarázni. Ez a mutató az a szám, a mely a koponya aránylagos, vagyis a hosszúságához irányított szélességét fejezi ki. Úgy kapjuk meg, ha a koponya hosszaságát, vagyis az úgy nevezett tarpont (glabella) és a középvonal leghátsó pontja közötti távolságot 100-nak vevén, a szélességet ehhez arányítjuk. Ha példáúl a koponya hosszasága 180 milliméter, a szélessége pedig 150, akkor az aránylagos szélessége, 180-at 100-ra leszámítva, 83.33 lesz. Ez a szám a hosszúság-szélességi index, a melyből mindjárt kitűnik, hosszú, avagy rövid-e az illető koponya. Azzal, hogy az összes megmért koponyák hoszszát egy közös méretre, t. i. 100-ra vonatkoztatjuk, könnyen összehasonlíthatjuk őket egymással. S ez összehasonlításból az világlott ki, hogy a koponyák e részben gyakran igen nagy eltéréseket mutatnak, s hogy vannak és voltak népek, a melyeknek koponyái másokéhoz képest szélesebbek, vagy keskenyebbek, valamint hogy ez az alakúlat öröklődés útján állandósúl és így kitűnő embertani ismertető jelnek tekinthető, a melyről könnyű az egyes emberfajokat és fajképeket egymástól megkülönböztetni. Hosszúknak általában azokat a koponyákat szokás nevezni (dolichokephali), a melyeknek a fent leírt indexe nem haladja túl a 75-öt, ellenben rövideknek azokat (brachykephali), a melyeknek az indexe 80-nál nagyobb. a 75 és 80 közötti indexű koponyák pedig közepesek (mesokephali). Ennek folytán a hosszúfejűség (dolichokephalia) annál nagyobb, mentűl kisebb a koponya ez indexe, a rövidfejűség (brachykephalia) pedig annál nagyobb, mentűl magasabb e mutató, vagyis mentűl közelebb áll a koponya szélessége a hoszszához. Sőt már olyan koponyák is akadtak (az igaz, hogy ezek mesterségesen voltak eltorzítva), a melyeknek szélessége nagyobb volt a hosszúságuknál, a melyeknek indexe tehát nagyobb volt 100-nál. Az eddigi vizsgálatok alapján következtetni lehet, hogy a határozottan brachykephaloknak mondható koponyák a dolichokephaloktól merőben különböző és más eredetű typusra vallanak, jóllehet még mindig fölmerűlhet az a kérdés is: nem volt-e a brachykephaliára (a melylyel rendesen együtt jár a nyakszirtcsont lapítottsága) átalakító hatással a mesterséges idomítás, példáúl az, hogy az illető nép a csecsemők fejét hosszú időn át sajátszerű főkötőbe szorította, vagy a kisdedeket rendesen hanyatt fekvő helyzetre kényszerítette. A mi a mesokephalokat illeti, ezeket némelyek sajátszerű typusnak, mások ellenben kereszteződés eredményének, ismét mások egy felől a hosszúfejűek, más felől pedig a rövidfejűek szélső változatainak tartják. E részben még oly tág terük van a lehetőségeknek, hogy semmi bizonyosat sem lehet mondani. Minket különben e bonyolódott kérdés itt amúgy sem érdekel, a miért is bátran kitérhetünk előle.
E magyarázat után már érthető lesz, mit jelent az, ha Csehországnak mind a cseh, mind a német nemzetiségű lakosságát kizárólag a brachykephalokhoz számítjuk. Dr. Weissbach 40 koponyának megvizsgálásából 83.1-et vont le átlagos indexűl. A legtöbb koponya 84-es indexű volt, ez után következtek a 83-asok. Tavaly dr. Niederle Senftenbergben az ottani lakosság közt 60 koponyát mért meg. Ezek átlagos indexe 84.59, azonban míg a férfiaknál 84.23, addi a nőknél 85.18. Tehát Csehországban is, úgy látszik, általában rövidebb fejűek a nők, mint a férfiak. Ranke János tanár müncheni anthropologiai gyűjteményében 86 újkori cseh koponya van, a melyeket dr. Obolenski mért meg. Ezek ugyan Morvaországból (a podhorákok és hanákok falvaiból) valók; minthogy azonban itt ugyanolyan a lakosság, mint Csehországban, bátran fölemlíthetjük őket itt is, annál is inkább, mivel cseh földről úgyis vajmi kevés adatunk van. E koponyák magas fokú rövidségükkel lepik meg a vizsgálót. Többnyire 80 és 86 közötti indexűek, mesokephal (76 és 79 közti) csak8 akad köztük és ezekből is 5 már a brachykephalia határán áll. Dolichokephal koponya e sorozatban, ép úgy, mint a dr. Weissbachéban, egyetlen egy sincsen. Mindazonáltal jókora százalékukon egyes olyan alakúlatok is mutatkoznak, a melyek különben a dolichokephal koponyákat jellemzik. E koponyavizsgálatok eredményét (részben még kiadatlan munkálataikban) dr. Matiegka J. és dr. Niederle élő gyermekeken végzett mérései is megerősítik. Dr. Matiegka Lowositzban 395 iskolás gyermek koponyáját mérte meg; ezek legnagyobb részét 86-os indexűnek találta, sőt az átlagos mutató 87.15 volt. Niederle a Jičin melletti Neu-Paka város 126 és a Königgrätz melletti Pouchov falu 65 iskolás gyermekét mérvén meg, szintén 87-et, a lányoknál meg már épen 88-at talált átlagos indexűl.
Egervidéki nő.
Rumpler Ferencztől
Igaz, hogy e számoknak a fentiekkel való egybevetésénél két dolgot kell figyelembe vennünk: először is azt, hogy a gyermekek általában jobban hajolnak a brachykephalia felé, minthogy ő náluk az orr- és homloküregek még nincsenek úgy kifejlődve, mivel a homlokuk lapos és függőleges; másodszor pedig azt, hogy élők mérésénél a bőrt és a bőr alatti zsír- és izomrétegeket is együtt mérjük, ezek pedig rendesen erősebbek a fej két oldalán (a hol a szélességet mérjük), mint a homlokon és a tarkón. Ezért is azt tanítja a tapasztalás, hogy az élő ember fejszélességéből, és így az indexéből is mindig le kell valamit vonni, és pedig Weissbach szerint két egységet, jóllehet mások meg más véleményen vannak. Ha már most gyermekeknél az indexből 2-őt levonunk, az ugyan valamivel alacsonyabb lesz, de azért még mindig aránylag a magasabb a felnőtt emberek átlagos indexénél.
Az elsorolt számokból kitűnik, hogy Csehország cseh és német lakossága egyaránt barchykephal, még pedig állandón az; mesokephal koponyák csekély számban akadnak, valóságos dolichokephal pedig mindenesetre csak a legnagyobb kivételképen fordúl elő. Úgy látszik tehát, hogy ez idő szerint Csehországban a németek és a csehek koponyái között egyáltalában nincsen különbség csak úgy, mint a hogy Zuckerkandl, Holl és mások jeles vizsgálataiból kitetszőleg a csehországi, meg az ausztriai koponyák és az osztrák Alpesek vidékeinek lakóié között, valamint Ranke klasszikus műveinek tanúsága szerint amazok és a bajorországi németekéi között sincsen. Mindazonáltal lehetséges, hogy nagyobb arányú, kivált német vidékeken eszközlendő vizsgálatokból mégis észrevehető különbség fog mutatkozni a cseh és német koponyák és az osztrák Alpesek vidékeinek lakóiéi között, valamint Ranke klasszikus műveinek tanúsága szerint amazok és a bajorországi németekéi között sincsen. Mindazonáltal lehetséges, hogy nagyobb arányú, kivált német vidékeken eszközlendő vizsgálatokból mégis észevehető különbség fog mutatkozni a cseh és német koponyák hosszúság-szélességi indexei között. Miért tartjuk ezt legalább is lehetségesnek, az a következőkből tűnik ki.
Neuhaus vidékéről való typusok.
Rumpler Ferencztől
A hosszúsági indexek Csehországban való földrajzi elterjedése pedig ugyan még nem ismeretes. Mentűl messzebbre megyünk azonban vissza a múltba, annál gyakoribb a cseh föld lakosságánál egy, a maitól egészen eltérő, a mainál jóval hosszabb koponyaalkat. Az elmúlt századokat illetőleg, igaz, csak igen kevés koponya tanúságára támaszkodhatunk. Az országban ugyan van még számos, a múlt, valamint a XVII., sőt talán régebbi századokból való csontház; ezek közűl azonban eddig még nagyon kevésnek a tartalma részesűlt tudományos földolgozásban. Csak a Kuttenberg melletti Sedletz híres csontházára vonatkozólag jegyezhetett meg általánosságban annyit a morvaországi embertani kutatások atyja, dr. Wankel Henrik, hogy az ottani koponyák brachy- és mesokephaloknak s e mellett fölötte alacsonyoknak tűntek föl neki. A XVI. századból a prágai Tein-templom sírboltjának 20 koponyáját vizsgálta meg és írta le dr. Matiegka, s közűlök 5 százaléknyi volt a dolichokephal, 25 százaléknyi pedig a mesokephal. Csak a Kr. utáni második évezred I. és II. századából, valamint az első évezred végéről való koponyák egész sorozata van eddig gondosan megvizsgálva és fölmérve. S itt már észrevehető az érintett nagy különbség, mivel ez időből sok csehországi koponya a mai átlagostól egészen eltérő alkatot mutat.
E koponyák oly sírokból kerűltek ki, a melyek, a mennyire az idő meghatározása egyáltalán lehetséges volt, a Kr. utáni VIII. századtól egész a XII. századig terjedő korból valók. E sírokban a csontvázak szépen sorban s hanyatt feküdtek egymás mellett, s fejük mellett igen gyakran ott voltak a Müller, Virchow s már a 60-as években Wocel véleménye szerint szláv jellegről tanúskodó S-alak végű halánték-gyűrűk. E sírokat általában és helyesen szláv temetkező helyeknek tartják, mivel különféle megbízható jelekből bátran következtethetik, hogy az említett időszakban Csehországot csakis szláv eredetű népesség lakta.
E koponyáknak tetemes százaléka pedig, a mint már említettük, nem csupán viszonylagos hoszszára és szélességére, hanem egész alkatára nézve is eltér a mai csehországi koponyáktól. Nem csak hosszabb e koponya-alakúlat, s így tiszta typusa már nyilván dolichokephal, tehát 75-nél kisebb indexű volt, hanem e hosszúfejűséggel még más, eltérő jellemvonások is kapcsolatosak, épen úgy, mint viszont a brachykephaliával is együtt szoktak járni bizonyos hozzá tartozó ismertetőjelek.
A legjellemzőbb e koponyáknál a hátra hanyatló homok és a nyakszirt (occiput) gömbölydedsége, mely az újabbkori koponyáknál épen ellenkezőleg jellemzően lapos. Az arczváz is igen jellemző alakúlatú a tisztább jellegű, kereszteződés által nem módosított koponyáknál. Az arcz maga hosszú (dolichoprosopia), a mivel aránylag magas szemüreg-nyílás és keskeny, vagy félkeskeny orrüreg (leptorhinia, vagy mesorhinia) szokott együtt járni; a járom-ívek laposak és szorosan odaállók, a felső és alsó állkapocs alveolaris részei és a fogak merőlegesen, de elég gyakran kissé kiugrólag is állanak; az áll erős, de elűlről nézve magas és hegyes.
Dr. Matiegka „Crania bohemica” czímű munkájában Csehország e szláv korának sírjaiból való 110 koponyán tett mérései eredményét közölte. E szerint a dolichokephal koponyáknak a brachykephalokhoz való aránya 20.9 és 40.9 százaléknak felelt meg. Ha azonban ezekhez még tekintetbe veszszük a Zbuzany, Lwevý Hradec, Leitmeritz Řepov, Libitz, Želenitz mellett és másutt fölásott sírok koponyáit, akkor 29 százalék dolichokephal és 30 százalék brachykephal az eredmény, tehát a két részen majdnem egyenlő számok állanak egymással szemben.
Mentűl messzebbre megyünk visszafelé a multba, annál inkább növekszik a hosszúfejűség százaléka. Így már jóval nagyobb az úgy nevezett La-Tčne-, a hallstatti korban. Csehország kőkorszakában a brachykephal a koponya már ép oly ritka, mint ma a hosszúfejű, s még mindig nem bizonyos, vajon e kivételek csupán az átlagos jelleg egyéni változatainak, avagy egy Európában akkortájt föllépett új népfaj képviselőinek tekintendők-e. Igaz, hogy e korszak dolichokephal koponyái jellegűkre nézve meglehetős határozottan különböznek a Kr. utáni időkből való hosszú koponyáktól. Gyakran ugyanis szertelenűl hosszúak, vagyis 70-nél kisebb indexűek, az arczés a szemüregnyílások sokszor alacsonyak, az orr a homlok alatt mélyen benyomódott, a homlokot pedig erős szemöldök-ívek jellemzik; az orrüreg és az alsó állkapocs alacsonyabb és szélesebb.
Csehország népességének a koponyaalkatában tehát az idők folyamán beállott teljes átalakúlást látunk. A dolichokephal lakosságból idő haladtával teljesen brachykephal lett, a melynél ma már a hosszúfejűség csupán kivétel. Zuckerkandl tanár az 1889. évi bécsi embertani kongresszuson a csehországi koponyák következő átnézetét terjesztette elő:
dolichokephal
|
mesokephal
|
brachykephal
| |
új-kori
|
–
|
17.5%
|
82.5%
|
történelem előtti
|
57.1%
|
19.1%
|
23.8%
|
Ugyane jelenséget látjuk különben nem csak Csehországban, hanem majdnem az egész Európában. A csehországi typusok fejlődése tehát koránsem magában álló jelenség, hanem csak része az európai népesség testalkati átváltozásának. Mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a koponya idő haladtával tetemesen megrövidűl. Már most az a kérdés, hogyan magyarázzuk ezt a jelenséget? Némelyek a fejlődő művelődésben és jóllétben, nevezetesen az értelem gyarapodásában vélték az okát látni, mint a mely az agy oldalsó részeinek növekedésével, és így a koponya szélesbítésével is jár (Durand, Schaaffhausen, Matiegka); mások a környezet hatásában, a melynek egyes brachykephal törzsek hosszú időn át ki voltak téve (Ranke J., Schaaffhausen); ismét mások tisztán élettani okokra, így az izmok működésére gondoltak, vagy pedig pathologiai jelenségekben (így a koponyavarratok némelyikének idő előtti összenövésében) keresték ez okot, stb. Részben a dolichokephal typusnak a rövidfejűvel való kereszteződéséből is magyarázzák e fejlődést. E brachykephal typus nagy valószínűséggel a kőkorszakban vándorolt be Európába s nemcsak az itt talált dolichokephal lakossággal, hanem a később betelepedett hasonlóval is keveredett, s e fajkeveredésnél a hosszúfejú alkat lassanként ugyan, de idő múltával egészen meghátrált a rövidfejű elől. E kereszteződés első eredményeinek tekintik némelyek a mesokephal alakúlatokat, a melyek mind rövidebbekké változtak. A mi azonban e mesokephal koponyákat illeti, meg kell engednünk, hogy kifejlődésük magyarázatát keresvén, épenséggel nem kell kizárólag a kereszteződés elméletéhez folyamodnunk, minthogy a lassu, eddig még ki nem mutatott okok hatása alatt irányúlt fejlődés is eléggé valószínű.
Hogyan alakúltak a dolgok Csehország földén; kik voltak ama kőkorszakbeli őslakók, kik ama későbbi dolichokephalok, a kik körűlbelűl Krisztus születése táján egyszerre számosabban jelentkeznek s így aligha nem amaz újabb törzs bevándorlására vallanak növekedő gyakoriságukkal; kik voltak továbbá ama brachykephalok, a kik már ekkor kezdenek mutatkozni, s a kiknek typusa most az egész cseh és német lakosságon tapasztalható, minderről elég sokat írtak és vitatkoztak már tudományosan és bizony nem tudományosan is; de végűl mégis a következő vélemény kerekedett felűl, a mely – meg kell vallani – igen tetszetősnek látszik. Ugyanis főleg Dél-Németországra nézve Lindenschmit és Ecker kutatásai nyomán meg van állapítva, hogy az eredeti germán typus, azoknak a népvándorláskori alamannoknak és frankoknak a typusa, a kiknek az úgy nevezett merovingi műveltség korából való délnémet sírokat Lindenschmit helyesen tulajdonítja, dolichokephal koponyájú, szőke hajú, kék szemű és egyáltalán világos külsejű volt. Minthogy pedig a szlávok egész Európában erősen brachykephal typusúaknak mutatkoznak, s mivel történelmi adatokból bizonyos, vagy legalább fölötte valószínű, hogy Csehországban, mielőtt annak egész területét kizárólag szláv lakosság foglalta volna el, nem szláv törzsek s azok közt germán markomannok is laktak: ezekből folyólag szinte önként következett, hogy nem szólva az ország legrégibb lakosságáról (a melynek nemzetisége biztos alap híjában meg sem határozható), a keresztény időszámítás eleje felé és az első évezred folyamán föllépő dolichokephalok a cseh földön megtelepedett germán népek és azok utódai voltak, a kik azonban idő múltával részben kivándoroltak, részben pedig a brachykephal szláv népességbe olvadtak, a mely nem sokkal utóbb az egész országot elözönlötte. Ugyanez ismétlődött a későbbi germán gyarmatosokkal is. Minthogy számban a szlávoknál jóval gyöngébbek voltak, eredeti jellegüket valamennyien elvesztették, s így ma már a cseh és német koponya-typuson jóformán semmi különbség sem mutatkozik.
Turnau vidékéről való öreg férfi.
Rumpler Ferencztől
Ugyanily eredményre látszik vezetni a csehországi népesség másik külső testi sajátsága, t. i. a haj, szem és bőr színe, vagyis a complexiója is. Ó-kori történetírók följegyzéseiből tudjuk, hogy a rómaiakkal szakadatlan háborúban állott germánok magas termetűek, világos, még pedig szőke, vagy vöröses arczbőrűek és kék szeműek valának. S még mai napság is éjszaki Európában, a hol a germánok törzse még aránylag a legvegyűletlenebb tisztaságban maradt meg, így Éjszak-Németországban, nevezetesen pedig Skandináviában található a szőkék legnagyobb százaléka. A szlávok ellenben átlag barna typusúak s e jellegük annál sötétebb árnyalatú, mennél messzebbre nyomozzuk őket nyugat és dél felé. Míg a nagy oroszok és lengyelek közt még nagyobb a szőkék százaléka, mint a barnáké: addig Ukrajina és Galiczia hegyvidékének lakóinál már fordított az arány. A délszálvoknál pedig, nevezetesen a szerb-horvátoknál és bosnyákoknál dr. Weissbach és Himmel őrnagy már épenséggel 90 százaléknyi barnát talált. Cseh földön a két typus körűlbelűl egyenlő arányú. Sziléziában az iskolás gyermekek közt 22.7 százalék volt a tiszta szőkék és 18.4 a tiszta barnák száma; míg Morvaországban amazoké 19.5, emezeké 22.4, Csehországban pedig úgy aránylottak egymáshoz, mint 21.3 a 22.2-hez. A többi százalék mindenütt vegyes typusú volt. Cseh- és Morvaországban tehát a barnák százalékát már valamivel magasabbnak látjuk a szőkékénél. Hogy a sötét complexio a szlávoknak eredeti fajjellegük, a mellett látszik bizonyítani az az érdekes eredmény is, a melyhez az iskolás gyermekek között hivatalosan gyűjtött staisztikai adatok alapján 1884. dr. Schimmer G. A. jutott, s a mely azt mutatja, hogy éjszaki Csehországban a nyelvhatár is meglehetősen egybevág az anthropologiaival. A németek lakta vidékek a csehektől lakottakhoz képest világosabb színezetűek az ő térképén, a mi azt jelzi, hogy amazokon nagyobb a szőkék százaléka. Kétségtelen, hogy e nagyobb százalék oka a lakosság németségében keresendő, még pedig azon németekben, a kik gyarmatosokúl Szászországból, Brandenburgból és egyebünnen kerűltek ide, nem pedig az eredetileg cseh, és csak idő haladtával elnémetesedett lakosságban.
Csehország területén s egyáltalában egész Ausztriában a szőkék legnagyobb százalékát (34%) Gabel német kerületében találjuk. A cseh lakosságú kerületek közt általában csak néhány olyan van, a melyben 20 százaléknál több a szőke, viszont a német kerületekben épen megfordítva csak néhányban van 20 százaléknál kevesebb, a többiekben 30 százaléknál is több a szőke. Schimmer vizsgálatainak ez érdekes eredményei, igaz, csak viszonylagos és nem absolut értékűek. Hiszen ismeretes dolog, hogy a szőke gyermekből idővel egészen barna ember válik. De azért a hasonló korú szőke gyermekek arányszáma mégis változatlan marad a különböző kerületekben, jóllehet az absolut szám a szőke gyermekek tetemes részének későbbi megbarnúlása folytán megváltozik. Ez okokból fejeztük ki az imént azt a nézetet, hogy a germánok eredeti dolichokephal jellegét vitató elmélet helyességét föltéve, ez alapon nem lehetetlen, hogy alaposabb és kiterjedtebb vizsgálatok a koponya hosszúsági indexében is hasonló jelenséget, t. i. a német vidékeken a brachykephalia átlagos arányának csökkenését fogják kideríteni.
Turnau vidékéről való leány.
Rumpler Ferencztől
Csehország lakossága fajjellegének e két sajátságát megfigyelvén és egyúttal a mai állapotot régibb történelmi adatokkal, és cseh, valamint német földön fölásott leletekkel egybevetvén, jogosúltnak látszik a csehországi anthropologiai kutatások azon következtetése, a mely szerint ma az országban lakó két nemzetiség embertanilag majdnem semmiben, vagy legalább igen kevéssé, illetőleg a mint eddigelé igazolható volt, csakis a complexio tekintetében különbözik ugyan egymástól: a múltban azonban e különbség mindenesetre nagyobb volt, még pedig abban jelentkezett, hogy míg a csehek, mint afféle szláv faj brachykephal koponyájúak és barna complexiójúak, addig a germánok dolichokephalok és kékszemű szőkék valának; hogy továbbá a Csehországban megtelepedett germán gyarmatosok anthropologiai tekintetben lassanként egészen beleolvadtak az eredeti szláv lakosságba; nemzetiség tekintetében azonban ép ellenkezőleg ők németesítették el az eredetileg szláv népességnek egy jó részét.
Ennek az első látszatra oly természetes és tetszetős magyarázatnak azonban mégis nem egy gyöngéje van s ellene mond a kétségtelen adatok egész sora is. Kollmann J. baseli tanár ugyanis és az ő nyomában több jeles anthropologus és régiségbuvár, a németek közűl nevezetesen Virchow R., az oroszok sorából pedig Bogdanov P. A. egészen más eredményre jutottak, és e tudósok a hajdankor szlávjait a fönti elmélettel épen ellenkezőleg nem tekintik eredetileg brachykephal koponyával és sötét complexióval bírófajnak, hanem több-kevesebb határozottsággal az eredeti germán fajjelleghez hasonlót tulajdonítanak neki.
E nézet támogatására számos bizonyítékot állítottak egybe, a melyeket természetesen itt nem lehet mind elsorolnunk. Csak egész röviden kivánjuk őket érinteni. Mindenek előtt nem valamennyi szláv nép brachykephal egyenlő mértékben. Már 1861-ben kimutatta dr. Weissbach, hogy az éjszaki szlávoknak aránylag keskenyebb és egyszersmind alacsonyabb koponyájuk van, mint a délieknek, s hogy amazok közűl is a csehek és tótok rövidebb fejűek, mint a lengyelek és ruthének, vagyis más szóval, hogy a szlávoknál a brachykephalia nyugati és déli irányban, tehát Európa középtája, vagyis az Alpesek felé haladólag növekszik.
Továbbá a régi lengyel és orosz sírok, nevezetesen a Dnjeper felső és középső része mentén, vagyis részben a mai Lengyelországban és a kiewi, poltavai, černigovi, mogilevi, smolenski, stb., orosz kormányzóságokban, tehát ős idők óta szláv területeken fölásott sírok koponyái legnagyobb részt határozottan dolichokephal jellegűek. Miért is az orosz archaeologusok a dolichokephal typust egyenesen „kurgan-jelleg”-nek nevezik (ez ős szláv sírok „kurgan” nevére való czélzással). S nem szabad felednünk, hogy a mint föntebb kimutattuk, abban az időben, a mikor e földön még egyáltalában nem laktak németek, a szláv sírokból előkerűlt dolichokephal koponyák százaléka Csehországban is tetemes volt. S ha ehhez még számba veszszük a brachykephaliának Európában való földrajzi elterjedését és fokozatait: azt látjuk, hogy a rövidfejűek nem csupán szlávok lakta országokban találhatók s hogy egyáltalán nem szorítkoznak a mai, vagy a régi nyelvhatárok közé és nem esnek valamely egységes nemzeti területre, hanem általában Közép-Európában, kivált az Alpesek vidéke felé csoportosúlnak. Azt tapasztaljuk, hogy a délnémetek, a bajorok és más német népfajok is ép oly erős brachykephaliát mutatnak, mint a csehek, és hogy a franczia Savoya, meg az Auvergne lakóinak koponyái egészen hasonló alkatúak, mint Tirol német és Horvátország szláv népességeé.
Chod férfi Tausból.
Rumpler Ferencztől
Ugyanezt mutatják a bőr, a haj és szem színének feltűntetésére szolgáló térképek is. Ezek is arra vallanak, hogy a sötét complexiónak ugyanott van a középpontja és ugyanazon irányban sűrűsödik, a hol a brachykephalia.
Helyesen következtethetjük tehát, hogy e két embertani jellemvonás, ú. m. a rövidfejűség és a barna complexio, szoros kapcsolatban járnak egymással és hogy egy őseredeti jelleg ismertetői. Ezzel azonban koránsem akarjuk azt állítani, mintha a brachykephalia mindig a barna, a dolichokephalia mindig a szőke színnel járna együtt, valamint hogy a németek és szlávok történelmi szereplésük kezdetén még ily vegyítetlenűl tiszta typusúak lettek volna. A délnémeteknél még túlnyomó sötét fajjelleg tetemesen csökken, a mint éjszak felé haladunk, s ugyanezt tapasztaljuk a szlávoknál is, a mint délről és nyugatról (tehát a csehektől) kelet és éjszak felé megyünk. Azok a szlávok, a kik imént említett szűkebb hazájukban laknak, már jóval világosabb színűek és jóval nagyobb számban ilyenek, mint Csehország szlávjai. Zuckerkandl E. tanár szerint a gyermekek úgy a délnémeteknél, mint a szlávoknál szőkébbek, mint a felnőttek, a mi szerinte atavistikus tanúsága annak, hogy mindkét népnél valaha nagyobb elterjedése volt a szőke színnek.
Sőt számos világosan beszélő adatunk is van a Kr. u. első évezred vége tájáról, a mely mind a mellett bizonyít, hogy a keleti szlávok akkoriban kizárólag a szőke és vöröses hajúak és kék szeműek valának. Ugyanazt, a mit már a mai Oroszország területén talált budinokról Herodot s a mit Prokopiusnak a szlávokról általában és egész határozottsággal szóló jelentése mond, – a ki a nagy számú szláv népség erős, karcsút termetét, vöröses haját és kék szemét említi, – ugyanazt ismétli minden kétséget kizárólag több arabs és zsidó kereskedő és útazó is, a kik a kereszténység első évezredének vége felé a szláv országokat meglátogatták és bejárták. Valamennyien állandóan a „rőt, szőke és kék szemű” jelzővel illetik a szlávokat, így példáúl Mas’űdî, Qazvînî, Jâgűt, a ki Abű Mansűrt követi, Al Akhtâl, a költő, és mások. Csak az egy Ibrâhîm Ben Jakűb emeli ki Al Bekrî kivonatában fenmaradt útleírása egy helyén csodálkozva, hogy Csehországban a X. században már tetemes többségben van a barna fajjelleg, tehát oly időben, a mikor a keleti szlávok még világos typusúak. S hogy később is csodálatot keltett és különféle magyarázatokra is adott alkalmat még a csehek barna volta, azt példáúl Redel alábbi szavai is tanúsítják „Das sehenswürdige Prag” (1710) czímű munkájában. VIII. könyve 5. fejezetében így szól ez író: „Prága, valamint egész Csehország lakói, még pedig úgy a nemesség, mint a polgári rendűek, inkább barnák, mint fehérek s a fehéreknek is többnyire fekete a szemük és hajuk, a mi nevezetesen a nőszemélyeknek szépségükre válik és Dalmácziából, Horvátországból, meg a déli, Velencze tartományával határos más vidékekről való eredetüknek a tanújele, minthogy e barnaságok hasonlatosabbaknak mutatja őket az olaszokhoz, mint a németekhez… A mi a nőket illeti, közűlök sokan igen szépek, kivált azok, a kiknek fehér a bőrük és fekete a szemük, meg a hajuk, a mi egyebütt ritkaság. Csehországban azonban gyakori”.
A csehek, a kik az éjszaki szlávok közűl a legnyugatobb és a brachykephalia középpontjához legközelebb eső vidék lakói, tehát e XVIII. századi följegyzésben ép úgy, mint ama X. századból valóban, nyilván egy kevertebb typus képviselői, a kik a többi szlávokhoz képest ugyanannyival kevertebbeknek mutatkoznak, mint ugyanakkor példáúl a bajorok az éjszaknémetekhez mérten. Nem valószínűtlen tehát, hogy Európa középtája, főleg pedig az Alpes-vidékek valamikor tekintélyes számú régebbi brachykephal és sötét complexiójú népességgel bírtak, a mely talán valamely újabb árja faj beözönlése elől húzódott e területre. Legalább úgy látszik, hogy mindazon országok lakossága, a melyek e középpont köré csoportosúlnak, sokkal nagyobb mértékben elegyűlt e régibb népességgel, mint a távolabbi vidékeké.
Tausi chod nő.
Rumpler Ferencztől
Ugyane nézeten van Zuckerkandl tanár is, a ki fölteszi, hogy azon brachykephalia mellett, a melyet Ausztria németjeire a már idegen elemekkel keveredett szlávok ruháztak át, egyenesen is hatott rájuk az Alpes-vidékek nem-szláv törzseinek erős brachykephal jellege. Ily idegen, nem árja faj hatását látja ő a szláv, főleg a cseh és tót koponyáknak gyakran szűk szemüreg-nyílásaiban és a széles orrnyílásban, az ú. n. platyrhiniában.
Ezzel nem egy oly dolgot meg lehetne magyarázni, a minek fölvilágosításával az előbbi elmélet adós marad. Igaz ugyan, hogy ez a második föltevés ép oly kevéssé van bebizonyítva, mint az első, és hogy ennek is megvannak a maga gyöngéi. A legnagyobb az, hogy eddigelé nincsenek nagyobb számú egyenes bizonyítékai e föltételezett rövidfejű népfajta egykori ittlétének, miért is szinte önkénytelenűl kinálkozik az előbbi föltevés helyébe az a másik, hogy talán nem is a kereszteződés eredménye van itt előttünk, hanem egyszerűen valamely határozott környezet, bizonyos előföltételek hatása alatt történt fejlődéssel van dolgunk. Egészben véve azonban mégis e második föltevés látszik szilárdabb alapokon nyugvónak, s ezt látjuk a leletekkel és a tapasztalással is a legjobban egybehangzónak.
E föltevés értelmében a németek és szlávok, valamint nyelvben is rokonok, azonképen eredetileg egyazon, vagy legalább nagyon hasonló fajbeliek is voltak, a mi több tudós véleménye szerint az egész úgy nevezett indogermán népcsalád közös testi jellege volt, azonban más-más vidékeken és különböző időkben, részint a környezet hatása alatt, főképen pedig idegen fajokkal való elegyedés által megváltozott. Így történhetett, hogy a csehek már Bojohämumba sem mint anthropologiailag teljesen tiszta faj, hanem kevert jelleggel vándoroltak be s itt Csehország földén újabb keveredés módosító hatása alá kerültek. Jóllehet tehát eredetileg nem volt különbség németek és szlávok közt, a X. században már mégis szembetűnő eltérés lehetett a szőke szászok és más gyarmatosok, meg a barna csehek többsége között. Lassanként azonban e különbség megint eltűnt, és Csehország németjei idő múltával fajjellegökben ahhoz a typushoz alkalmazkodtak, a mely, legyen bármily eredetű, általánosságban ma már egész Közép-Európa lakosságán tapasztalható.
Csehország lakosságának e két testi sajátságán, t. i. a koponyaalkaton és a complexión kivűl jóformán semmi más jellemző embertani sajátsága sincs még kiderítve, sőt egyebekre vonatkozólag még az anyag sincs egybegyűjtve. A test egyéb részletei közűl a fáradhatatlan dr. Weiss egyszer néhány medenczét vizsgált meg s azokat más ausztriai népekéivel hasonlította egybe. De az általa gyűjtött anyag oly kevés, hogy e vizsgálat eredményei épenséggel nem megbízhatók és így e helyütt bátran mellőzhetők.
A történelem előtti időkből való sírokban talált hosszabb csontokat, a melyekből meglehetős pontossággal meg lehet állapítani a régebbi lakosság termetének magasságát, eddig még nem igen méregették meg. Érdekes különben, hogy mint Európában egyebütt is, a sípcsont (tibia) Csehországban is eltér némileg a rendes alakjától, a mennyiben laposabb, sőt néha egészen kardalakú (ez az ú. n. platyknemia). E jelenség azonban nem ethnikai, hanem pusztán élettani természetű, a mennyiben, mint Manouvrier tanár kimutatta, a lábikra-izmok erősebb használatának eredménye.
Taus melletti Possigkauból való leány.
Rumpler Ferencztől
A test magasságát és egyéb méreteit sem igen vizsgálták még eddig tüzetesen Csehországban, habár e részben legalább a sorozási jegyzőkönyvekben elég bőséges anyag található. Göhlert tanár 1876-ban a cseh újonczok, tehát teljes testmagasságukat még el nem ért egyének átlagos mértékét 1.640 milliméternek találta. Ez átlagos magasság újabb adatok szerint, úgy mondják, valamivel nagyobb. Prágában az újonczok rendes magassága 1.630 és 1.650 milliméter közt ingadozik.
Mentűl kevesebb történt eddig Csehország anthropologiája terén, annál sürgetőbbnek mutatkozik e kutatások szüksége, mihelyt mélyebben hatolunk ez ország történetének búvárlatába. A történelem előtti kor kutatója sok tanúlságot meríthetne az egyes vidékek lakosságának alapos megvizsgálásából. Itt azonban nem csak a cseh és német népesség közötti különbségek, hanem az egyes, eredetileg is cseh nyelvű lakosságú vidékek népén mutatkozó eltérések megállapítására is szükség lenne. Annyi ugyanis már így is bizonyos, hogy a ki a cseh népet saját tapasztalatai alapján jól ismeri, nagyon könnyen meg tudja különböztetni az egyes vidékek lakosságát egymástól, vagy legalább kiérzi, ha nem tudja is tán oly könnyen kifejezni azt a különbséget, a mely pl. a Georgsberg vidéki paraszt, meg az Óriáshegység lakója, vagy a Cseherdő népe közt van, és nagyon jól tudja, hogy egészen más a Tabor-vidéki typus, mint a strakonitzi, stb. Az anthropologus itt azon kérdés előtt áll: vajon e különbségek csak azután fejlődtek-e, a mikor az egységes cseh nép már az egész országot birtokába vette, és csupán az egyes vidékek különböző környezeti hatásának az eredményei-e, avagy e másodlagos hatás nélkűl is bekövetkeztek volna-e, minthogy már régebbi okokban gyökeredzenek. Újabb történelmi kutatások ugyanis kiderítették, hogy Csehország szláv népessége eredetileg nem egyetlen törzsből való volt, hanem több ily törzsből állott, a melyek fölött az úgy nevezett „cseh” törzs csak idő haladtával vergődött uralomra s valamennyit egy államba egyesítvén, mindnyájukra a maga nevét ruházta át. Továbbá valószínű, hogy e törzsek nem is mind egyszerre költöztek be az országba, hanem egy részük már előbb telepedett meg a többinél, s így némelyikük hosszabb időn át élt itt a többi szláv népekétől eltérő környezet hatása alatt, és hogy itt más népekkel is érintkeztek és keveredtek, hogy tehát ekként nem lehetetlen, hogy akkor tájt, a mikor az egész országot elözönlötték már a szlávok, ezeknek különböző törzsei már egymástól is különbözők valának testileg. Különböző megfigyelések, a melyeket, igaz, nagyobbára nem szakemberek tettek, a mellett szólnak, hogy a cseh törzsek eredeti eltérő voltának nyomai mai napig fölismerhetők. Ha pl. igaz az, hogy az Iser és a Cidlina éjszaki részén lévő hegyvidék lakossága, mint dr. Pič J. mondja, tetemesen elüt a délnyugatitól, még pedig nem csupán testi mivoltában, hanem szokásaiban, viseletében, építkezésében, sőt még nyelvjárásában is: akkor legalább is nagyon valószínű, hogy a népességnek e két csoportja két, eredete szerint is különböző szláv törzs maradványa, ú. m. egy részt az Óriáshegység lábánál megtelepedett chorwatoké, és más részt a csehországi Elbe folyó középtáján lakó pšovanoké, a kik már Cosmas évkönyveinek tanúsága szerint is e vidéket szállták meg. Éjszakon, – úgy mondják, – a férfiak magas, karcsú termetűek, hosszúkás arczúak, ellenben a nők alacsonyabbak. Mindkét nemnél a kék szem és a szőke, vagy gesztenyeszínű haj van többségben. A pšovanok vidékén azonban az emberek középtermetűek, de valamivel zömökebbek és teltebb idomúak, s a sötét haj és szem már tetemes százalékra emelkedik közöttük.
Csehország némely vidéke lakóinak erősen kialakúlt fajjellegéről ismeretes, így pl. az ország éjszaki részében St. Georgsberg vidékének sűrű körszakállú parasztjai, továbbá az Óriáshegység, Pilsen és részben a Cseherdő vidékebeliek is. Itt kiváltképen a részint cseh, részint (főleg Pfrauenberg kerületében) már német nyelvű chodok olyan külön, sajátszerű népcsoportot alkotnak, mely már több ízben magára vonta a kutatók figyelmét. Ezek Taus, Pfrauenberg és Tachaú kerületeiben laknak, s a cseh királyok és fejedelmek korában az volt a rendeltetésük, hogy az ország nyugati határát ellenséges betörések ellen védelmezzék, a miért községeik nagy kiváltságokat élveztek. Testi mivoltuk tekintetében eddig még nincsnek tüzetesen megvizsgálva, de már a róluk fölvett jellemzőbb fényképek és egyéb ábrázolatok is eléggé mutatják sajátszerű typusukat, a melyet kivált a nőknél hosszúkás arcz, keskeny és egyenes orr jellemez. Eredetileg a chodok mind csehek voltak, de már Luxenburgi János idejéből halljuk a közéjük telepűlt németség első hírét, s azóta elnémetesedésük oly gyorsan haladt előre, hogy ma már a chodok vidékének a fele németűl beszél. De azért ezek is bizonynyal megőrizték eredeti jellegüket és tősgyökeres cseh szokásaikat. Sőt nyelvjárásuk és sajátszerű typusuk alapján némely tudós hajlandó volt őket valamely másféle szláv, nem is cseh törzs utódainak tartani. Így már 1364-ben valami nagy lengyel törzsnek mondotta őket Stránský Pál, s az ő nyomán jártak Wenzig, Erben, Gabriel és Rüffer.
Ennyi az, a mit egyelőre Csehország népének testi sajátságairól általánosságban s az egyes vidékek népéről és egyes törzsekről külön-külön mondhatunk. Igaz, hogy ez aránylag kevés, de már e kevés is több érdekes kérdést vetett föl, a melyeknek megoldása Csehország történelmének nem egy homályos részére vethetne világot.
Végűl még néhány szót a Csehországban elszórtan élő zsidók idegen népeleméről. Számuk Csehországban folyton gyarapodik. Göhlert szerint 1754-ben még csak 29.094 zsidó volt az országban,1796-ban már 47.234, 1846-ban 86.340, 1880-ban pedig 94.429, tehát ekkor már az összes lakosság 1.7 százalékát tették. Koponyaalkatuk nincs megvizsgálva; de némely mérések tanúsága szerint e részben ugyanoly typusúaknak látszanak, mint a lakosság többi része. Schimmernek a szem, haj és bőr színét illető statisztikai adatai közt joggal szerepelnek a zsidó gyermekek külön, s így ezek szolgáltatják az első valamire való számbavehetőbb anyagot. A zsidó gyermekek közt pedig egész Ausztriában a sötét complexio számosabb a világosnál, ha a kettőnek arányát a keresztényeknél mutatkozóval vetjük egybe; így Csehországban is. S valamint egyebütt, úgy itt is gyakoribb köztük a vörös haj. Ennél többet és mást alig mondhatunk egyelőre anthropologiai tekintetben Csehország zsidóiról.
