Prága színházai. Teuber Oszkártól, fordította Katona Lajos
Prága színházai.
Teuber Oszkártól, fordította Katona Lajos
Teuber Oszkártól, fordította Katona Lajos
Az Osztrák-Magyar Monarchiának kevés városa dicsekedhetik oly gazdag, sajátságos és változatos múltú színházi élettel, mint Prága. A „prágai játékszín”, mely a német színművészet és zene fejlődésével szoros kapcsolatban áll s ennek történetében gyakran vitt kiváló, sőt vezérlő szerepet, az ország és fővárosa sajátszerű nemzetiségi állapotainál fogva idővel oly különös alakúlást öltött, a mely történetíróját kettős szempontra kényszeríti. Ki kell ugyanis a tisztán irodalmi és művészeti álláspontot a nemzetivel békéltetnie. S ez a kiegyeztetés nem is oly nehéz. Egy téren sem volt ugyanis Csehországban a két nemzetiség közt a béke hosszabb időn át föntartható, mint a művészetén, s még ma, a nemzeti műintézetek helyi és anyagi különváltsága mellett is olyan békés a kölcsönös érintkezés közöttük, hogy valódi művészi czélokra való lélekemelő közreműködést is megenged. Századokon keresztűl pedig a történetírás szempontjából sincsen miért nemzetiségi válaszfalat vonni a színügy terén, minthogy csupa közös sorsról és közös sikerekről szólhatunk.
A prágai játékszín első nyomai, mint mindenütt, a ministeriumok és moralitasok, vagyis bohózatos jelenetekkel vegyített vallásos színművek előadásán kezdődnek. A cseh múzeumban őrzik egy ilyen bohózatos, ú. N. „kuruzsló” (mastičkář) jelenet szövegét, mely természetesen egészen hasonló az ilyféle német színjátékok jeleneteihez. A színpad fejlődésének második fokát, mint egyebütt, Prágában is az iskolai dráma jelzi, melyet kivált a jezsuiták Clementinum nevű székházában ápoltak fényes pompával. Jámbor szellemű s ragyogó díszszel fölszerelt allegoriai színjátékok végignézésére e valóságos kolostor-város nagy udvarára néha 10.000 ember is egybesereglett, s e bámúló sokaság révén csak gyarapodott az országban a rend hírneve és népszerűsége, melynek itt nagy politikai hivatást is kelle teljesítenie. 1567 október 12-én a jezsuiták és növendékeik, kik addig többnyire latin nyelven szóltak volt a színpadról közönségükhöz, egy „Szent Venczel vértanúról szóló cseh szomorújátékot” adtak, melyet Salius Miklós mester szerzett szláv versekben. Ez a nemzeti szellemű tett gyújtó hatású volt, s a jezsuitáknak még protestáns ellenfelei is elismerték, hogy ime végre-valahára a fekete atyák „kezdik a kenyerüket megérdemelni”. Más cseh nyelvű drámákat, melyekben a bibliai cselekvény vaskos farsangi tréfákkal volt merészen egybekeverve, Kirmesser Pál, morva-stražnitzi rektor és Lomnický Simon (szül. 1552) írt. Az Akháb királyról szóló tragikomédia, melyet a jezsuiták a Clementinumban előadtak, tizenkét álló óráig, déltől éjfélig tartott. A nagyobb ünnepélyesség kedveért a templom tornyaiban zúgtak a harangok és „zenekarok kedves dallamokat játszottak”.
Ellenben a IV. Károly alapította egyetem tanárai, mihelyt a harminczéves háború viharainak aggasztó előjelei mutatkoztak, ugyanazon nyers pápista-ellenes szellemet szülaltatták meg színműveikben, mely az egykori németországi drámairodalmat jellemzi. A termékeny Wodňanus Campanus egy darabját, „Judit herczegnőnek Břetislav herczeg, a cseh Achilles által való megszöktetésé”-t, melyet a Carolinumban 1604-ben előadni készűltek, „mint templomszentségtelenítést ábrázoló cselekedeteket dicsőítő” művet letiltotta a hatóság a színpadról, kéziratát pedig tűzbe vettette.
Mikor aztán a harminczéves háború dúló vihara pusztított Csehország-szerte, a múzsák gyászfátyolba burkolták fejüket. Csak a jezsuiták, kik a fehérhegyi ütközet után megint visszaköltöztek elhagyott rendházaikba, meg az udvari költők ragadták meg egyes ünnepélyek alkalmát fényes színjátékok fölújítására. 1627 deczember 6-án hallatlan pompával adták elő a prágai jezsuiták III. Ferdinánd koronázása ünnepén a „Nagy Konstantin császárról s általa megkoronázott két fiáról szóló diadalmas tragédiá”-t. Az 1664. év szeptember 29-én pedig egy ismeretlen jezsuita szerző „Stuart Máriá”-ját játszották. Ez iskolai drámák egészen a XVIII. század második feléig divatban maradtak a jezsuiták rendházaiban; egykori nevezetességük azonban már rég megcsappant, mert lassanként megszűnt a népszerű irodalommal való élénk kapcsolatuk.
A hradschini udvari színház (1723).
(Épült VI. Károly koronázási ünnepére.)
Galli Bibiena G. rajza a bécsi cs. kir. udvari könyvtárban.
A jezsuiták színi előadásainak első s maradandó diadalú versenytársa az olasz operában támadt, mely eleinte leginkább az udvaroknál talált szíves fogadtatásra és gyöngéd ápolásra. Olaszországban a misztériumoknál mind nagyobb tért nyert a zene; az „oratorium” néven ismert allegoriai játékok és zenés pásztor-tragédiák meg komédiák az opera ősei. Prága, hol II. Rudolf már a XVI. Század végén fényes és szerfölött költséges udvari zenekart szervezett, nem zárkózhatott el az új műfaj elől. II. Ferdinánd alatt az udvari zenekar már 80 kiváló tagból állt. 1624 november havában, Mantuai Eleonórának, II. Ferdinánd nejének királynéjává és III. Ferdinándnak királylyá koronázása ünnepén a Hradschinon „a nagy udvari teremben egy szép pásztor-játékot adtak, az egészet bájosan csengő hangon zenekiséret mellett toscanai (olasz) nyelven végig énekelve, . . . . férfi és női szereplőkkel”. I. Lipót alatt 1677-ben a kor egyik legtermékenyebb operaszerzője, a híres Draghi Antal, kerűlt a prágai udvari zenekar élére s ott több művét előadatta. De az udvaron kivűl is csakhamar meghonosúlt az opera. Olasz operatársaságok is el-ellátogattak időről-időre Prágába, melynek lakói a fényes drezdai operának is csodájára járhattak, mikor e társaság a híres Lotti Antal udvari karmester vezetése alatt a cseh fővárosban hallatta magát, ama Lottinak, ki feleségével, a fölűlmúlhatatlan „Santa Stellá”-val együtt 10.500 tallérnyi, akkortájt igazán óriásnak mondható évidíjat kapott.
Ez udvari operaelőadások sorában a legnagyobbszerű, mely az egyetemes zenetörténelemben is maradandó hatású esemény, a stájer születésű, de zenei kiképzését állítólag Csehországnak köszönő Fux József „La costanza e fortezza” czímű darabjának színre kerűlte volt. Fux, VI. Károly hatalmas udvari zene- és énekkarának az igazgatója, vezette a bécsi Burg és a Favorita palotáiban ama pazar fényű s nagyszabású operaelőadásokat, melyek némelyike 100.000 tallérba is kerűlt. Még ezeknél is nagyobbszerű volt azonban az a koronázási ünnepi előadás, mely 1723-ban a császárné születése napján, a hírneves bolognai Galli-Bibiena Nándor építőmester tervei szerint a prágai Hradschin palotakertjében épűlt színkörben 4.000 néző előtt tartatott. Bibiena József (született 1696-ban, Parmában), korának legjelesb díszletfestője, készítette a díszleteket a Pariati P. írta dalműhöz, melynek czíméűl a császár jeligéjét (állhatatosság és bátorság) választotta, tárgyáúl pedig Porsenna Róma elleni hadjáratát s Mucius Scaevola, oratius Cocles és Cloelia hőstetteit. 200 elsőrendű zenész és 100 énekes állt az udvari másodkarmester, Caldara Antal vezetése alatt, kinek a darab szerzőségében is része volt s ki a gyöngélkedő, Bécsből Prágába gyaloghintón vitt Fux helyett a karnagyi emelvényen ült, míg a beteg mester a császár közelében lévő díszhelyéről nézte végig az előadást, mely esti 8 órától éjfélutáni 1-ig tartott. A dán Scheibe János karmester rajongó dicsérettel emlékezik meg a darab zenéjéről, Quantz híres porosz kamarazenész pedig, ki a zenekarba lopódzva nézte végig az előadást, azt írja róla, hogy a történelemben nincs mása annyi nagy művész együttműködésének, mint a mennyi e darab előadásában részt vett.
E koronázási operának fényes előadása a dalmű további fejlődésére és ápolására is termékenyítő hatással volt a cseh fővárosban. Csak ez alkalommal tűnt ki ugyanis, mennyi jeles zenész van Prágában. A hangszerek játszói közűl sokan zeneértő tanúlók, meg különböző grófi és herczegi zenekarok tagjai valának, mind megannyi tanúbizonyságai az akkori főnemesség művészetkedvelésének. Az énekkarokban a templomi énekesek és a városi iskolák növendékei közűl is voltak többen s úgy a hangjuk, mint annak kiműveltsége szépen bebizonyította, milyen nagyot lehet e honi erőkkel megkisérleni és elérni.
Korszakot alkotólag avatkozott a prágai színház s kivált az opera sorsának intézésébe a nemes és dúsgazdag Spork Ferencz Antal gróf, a Szent Hubert vadászrendjének, számos kolostornak és kórháznak alapítója, a művészi élet valódi újjászervezője s a zene és főleg az opera nagylelkű pártfogója. A Pořičon 1724-ben építtetett színháza lett az olasz operatársúlatok fényes előadásainak színtere, s már egy év múlva ez első épület helyére újat s még szebbet emeltetett, a melyben Denzi igazgató válogatott művészcsapatával ama kor legjelesb műveit, Bioni, Vivaldi, Albinoni, Constantini s mások operáit adatta elő. A múlt század 30-as éveiben az operának e fénykora véget ért; a Spork-féle színház ép úgy elpusztúlt, mint a pompás hradschini udvari színkör, mely a Fux-féle koronázási opera csodáit látta; emez Prágának a poroszok által való 1753. évi ostromakor lett a lángok martaléka, a Spork-féle színháznak pedig a mai Prágában már nyoma sincs.
A prágai Kotzen-színház. Spork gróf a német színműre is nemesítőleg igyekezett hatni. Különféle értékű vándortásaságok már az angol komédiások XVII. Századi vendégjátéka óta el-ellátogattak időnként Prágába. A közeli szász főváros műélvezeteiben is többnyire részük jutott a prágaiaknak, s a rögtönzött bohózat durva uralma is csak tartott még mindig, nem szűnve meg még akkor sem, mikor a prágai ó-városi hatóság az ú. N. „Kotzen”-épületben (csehűl Kotce), a sarús karmeliták Szent Gallusról nevezett kolostora mellett a múzsák számára állandó fészket rendezett be. Ez az 1738-ban épűlt ú. N. „Kotzen-színház” az olasz operának és a német színjátéknak egyaránt helyet adott falai között. Játszottak benne a Santo Lapis, Mingotti Angelo, Locatelli Ker. János, Bustelli József olasz operatársaságai ép úgy, mint a híres Leinhaas Pantalon, Kurz Bódog, a „Paprika Jancsi”, és tanítványa, Kurtz József, a „híres bécsi Bernardon”, kinek virágkora költő és színész minőségében épen prágai igazgatósága éveire esik. Ebben a színházban értek fényes sikert egy Hasse és Gluck zenedrámái mellett a nevezett „Paprika Jancsi”-lovag bohóságai is. Gluck „Ezio”-ja és „Hypermnestra”-ja 1750-ben kerűlt nagy pompával színre s amaz „az operát pártoló prágai hölhyeknek”, emez a cseh nemességnek volt ajánlva. Bernardon hóbortos garázdálkodása 1764-ben Mária Terézia személyes közbeléptére ért véget, ki Prága irányadó köreit figyelmeztette, hogy rázzák le már „ezt az embert” a nyakukról. Az olasz Bustelli, ki őt a színházbérletben fölváltotta, oly újabb virágzásra juttatta Prágában a „talián operát”, hogy erről Európa-szerte dicsérőleg emlékeztek. Az ő igazgatósága alatt énekelt itt Guardasoni Domokos és Bondini Paskál, kiknek nevei később Mozart halhatatlan hírével kerűltek benső kapcsolatba. A XVIII. század hatvanas éveiben a prágai és a drezdai operák egyesűltek, s e szövetség hatalmas műpártolók buzdító érdeklődése mellett a legszebb gyümölcsöket termette.
Az addig oly mostoha sorsú német játékszínre szebb korszak viradt azon évek alatt, mikor Brunian János József, az otthonról megszökött grófi sajr, ki vándorszínésznek csapott föl s egy ideig a Bernardon tanítványa volt, állt igazgatóként a Kotzen-színház élén. Ő alatta tisztúlt meg a német színpad a vaskos Paprika Jancsi-tréfáktól, mely irányban Bécsben jártak volt elől jó példával. Hennet Marczell báró, a prágai színházi censura főnöke, Seibt Henrik Károly, a jeles aesthetikus, Brunian és főrendezője, a bécsi Burgtheaterban szép hírnévre emelkedett Bergopzoom valának a német színügy reformátorai Prágában, 1771 szeptember 29-én Bernardon, Sateffel és Columbine ünnepélyesen elbúcsúztak a prágai színpadtól s 1772 április 21-én a „rendes” színházban ép oly ünnepélyességgelkezdődtek meg a főnemesség hathatós támogatásával szervezett új társúlat előadásai. Fürstenberg herczeg és Czernin Prokop gróf segítették ki leginkább pénzzavaraiból az új vállalatot, melynek még nehéz küzdelmeket kellett vívnia, míg a közönség ízlését magának meghódította.
S a főnemesség sorából kerűlt ki az a férfiú is, ki a cseh fővárosnak még ma is virágzó legelőbbkelő színházát ajándékozta: Nostitz-Rhieneck Ferencz Antal gróf. Már előtte (1782) megnyitotta egy másik főúr, Thun-Hohenstein Gróf a kleinseitei Fünfkirchen-téren lévő palotáját a Bondini-féle drezda-lipcsei opera- és színmű-társúlat számára, s valóságos minta-előadások valának azok, melyekben a prágaiak itt gyönyörködhettek. A Kotzen-színház elégtelensége már különben is rég érezhető volt, de a városi hatóságnak sem pénze, sem kedve nem volt egy új, költésges színház építésére. Ekkor Nostitz gróf állott elő s maga ajánlkozott egy fényes új épűlet emeltetésére, s II. József császár is a legmelegebben üdvözölte az eléje terjesztett tervet, a melynek szép jövőt jósolt. Mint Csehország fő-várgrófja, Nostitz (született 1725 május 17.) könnyen elháríthatta a vállalat elé tornyosúlt akadályokat, s 1783-ban már meg is nyílt Lessing „Galotti Emiliá”-jával a tudós Künigl gróf tervei szerint 60.000 forint költséggel épűlt színház, mely a „Patriae et musis” feliratot viseli homlokán.
Nostitz Ferencz Antal gróf.
Balzer metszete után, Hecht Vilmostól.
Nagy művészi eseményeket élt meg a 111 éves tisztes ház, a melynek sorsára a világtörténelem s a nem mindig békés és örvendetes helyi közélet eseményei is nem egyszer nagy hatással valának. A többi színháztól való megkülönböztetéstűl „német” és Nostitz-féle „nemzeti” színháznak hívták, nemzetinek abban az értelemben, a melyben II. József császár a bécsi Burgszínházat nemzeti intézménynyé óhajtotta fejleszteni.Itt kerűltek színre Lessing drámái és vígjátékai, itt Shakespeare és a franczia klasszikusok darabjai; mikor pedig Nostitz gróf Bondini Paskálnak adta ki bérbe a házat, az egész akkori zene- és színivilág előtt mintaszerűvé vált olasz operatársúlat is bevonúlt az eddigi mellé, melyet Mozart a saját halhatatlan művei legjelesb tolmácsának ismert el. Már 1782-ben előadta a Wahr-féle társúlat a Kotzen-színházban a mesternek a „Szöktetés a serailból” czímű operáját, mely lelkes fogadtatásban részesűlt. Mikor pedig 1786-ban Mozart „Figaro”-ját különféle ármányok a bécsi műsorról leszorították, a mester prágai tisztelői valóságos Mozart-imádással igyekeztek őt kárpótolni. „Figaro házassága” a Nostitz-féle nemzeti színházban csakugyan hallatlan sikert is aratott, a melynek 1787 január havában maga a mester is tanúja volt. 1787 október 29-én pedig az ő vezetése alatt kerűlt első előadásra ugyancsak e színházban legremekebb műve, „Don Giovanni”, az operák operája, melyet Bondini igazgató 100 aranyért rendelt meg a prágai zenei körök kedveltjénél. Ez örökké emlékezetes „Don Juan”-előadás után még egy művét szentelte Mozart a prágai színpanak: ez „Titus” czímű, megrendelésre készűlt ünnepi operája, mely II. Lipót koronázása alkalmával kerűlt színre a nápolyi Guardasoni Domokos vezetése alatt 1791 szeptember 6-án, de nem érte el a „Don Juan” nagy hatását. Kevéssel utóbb, 1791 decz. 5-én a mester örök álomra húnyta le szemeit.
A műintézet, mely a felejthetetlen Mozart-napok színtere volt, 1799-ben megszűnt magánvállalat lenni. Ez évi márczius 28-án tulajdonosa, Nostitz-Rhieneck Frigyes gróf az atyjától öröklött házat 60.000 forintnyi szerény árért a csehországi rendek birtokába adta át, ez összeget azonban nem az ország, hanem a cseh főnemesség hat tagja fizette le. A vételben való részvét fejében az adakozók mindenike egy örökös páholyt kötött ki családja számára s ugyanilyenért Nostitz gróf is elengedett a vételárból még 10.000 forintot. Ilyenformán a régi prágai rendi és mai német országos színháznak tulajdonképeni birtokosán, Csehország népén kivűl még hét magántulajdonosa is van, kiknek az említett örökös páholyon kivűl még bizonyos alkalmakkor, így pl. az igazgató választásánál érvényesíthető külön szavazati joguk is van. A csehországi rendek birtokába kerűlt színház ettől az időtől fogva a „prágai rendi nemzeti színház” nevét viselte, s előbb a rendek megbízásából egy választmány, utóbb pedig egy intendánsi hivatal állott gazdasági és művezetési felsőbb hatóságként a rendi képviselettel szerződéses viszonyban lévő igazgatója fölött. Ezzel a prágai első színház az udvari színházak rangjára kerűlt s eleje volt véve a vállalkozók nyers anyagi haszonért való s a művészet érdekeit esetleg sértő üzérkedésének. És ennyiben, jóllehet a felügyelet néha kicsinyes akadékoskodásban és gyámkodásban is nyilvánúlt, mégis e szervezetnek az érdeme, hogy a prágai színháznak mindjárt a bécsi udvari színpadok után következő magas rangja megmaradt.
A német dráma, mely az olasz igazgatónak a saját hona termékei, az operák iránti nagy hajlamai folytán néhány éven át háttérbe szorúlt, Guardasoni rendezője és utódja, Liebich Károly alatt annál magasb színvonalra emelkedett. Liebich igazgatóságának időszakát (1806–1816) a prágai színpad aranykorának mondják. Még Guardasoni vezetésének végső szakában Prága egész színügye a rendi színház igazgatójának kezébe kerűlt. A többi színház vagy egészen eltűnt, vagy bele olvadt a fő intézetbe. Az egykor oly virágzó kleinseitei színház a gróf Thun-féle palotában, a mai országház helyén, a hol utoljára még a kitűnő Seconda-féle szász választófejedelemségi udvari színtársúlat játszott, Albrecht Zsófiával, Schiller barátnőjével s más jeles erőkkel adván elő egyebek közt Schiller „Don Carlos”-át, 1794 augusztus 27-én a lángok martaléka lőn s nem támadt föl többé hamvaiból.
A régi királyi országos színház Prágában.
Ohmann Frigyestől
1789-ben a Sweerts-Sprok grófi palotához tartozó hajdani irországi Ferencz-rendűek kolostori könyvtárában egy újabb színház keletkezett, melyre a cseh színügy fejlődésével való szoros összefüggése miatt még vissza kell térnünk. Ennek „hazai színház” (vlastanecké divadlo) volt a neve, cseh és német a műsora s időnként veszedelmes versenytársa lett a fő színháznak. Mozart „Varázsfuvolá”-ja is ebben kerűlt 1792 október 25-én első német előadásra Prágában. Mikor Steinsberg lovag német társúlata játszott benne (1798), e „hazai színház” látta el erőivel a karlsbadi és teplitzi nyári színpadokat is, nem sokkal utóbb azonban a hajlékáúl szolgáló palota gazdát cserélvén, ki kellett onnan költöznie. A régi szabadalommal felruházott új vállalkozó a Szent Mária Magdolnáról nevezett Domonkos-rendű kolostor üresen álló épületének ebédlőjében ütött tanyát, de 1803-ban ez a színház a rendinek német és cseh műsorú fiókja lett.
Ily körűlmények közt vette át 1806 augusztus 10-én Liebich Károly az igazgatást. Már 1796 óta egyike volt Prága legkedveltebb színészeinek, majd a német előadások rendezőjeként tanúsítván kitűnő szakértelmet, most az igazgatói hatáskörben értékesítette erélyes, fáradhatatlan, emberséges és művészi becsvágytól lelkesített egyéniségét. Az állandó intézményképen tovább már tarthatatlan olasz opera megszűntetése és egy nyugdíj-intézet szervezése által vélt vállalatának szilárd alapot adhatni. Az olasz operára pazarlott óriási összegek most az addig nyomorgó német dráma és egy egészen számbavehető német opera javára váltak, a nyugdíjintézettel pedig, a melyet utódai tovább fejlesztettek és egész Németország- s Ausztria-szerte páratlan virágzásra juttattak, biztosította a prágai színpad számára a legjelesb erők megtarthatását, az állandóság, hű ragaszkodás és önfeláldozó kötelességteljesítés szellemét oltotta a testűletbe, ekként a legkiválóbb német színpadokkal egyenrangúvá tévén a magáét. Személyzetének névsorában találjuk amaz idők legjelesb művészeit: alatta fejlődött Prágában Esslair tehetsége, az ő idejében játszott ugyanitt a Reinecke házaspár, Bayer Rudolf, a híres hősszínész, és Polawsky, korának legfínomabb gavallér-színésze, a prágai színháznak évtizedeken egyik oszlopa s a német színészetnek egyáltalán kiváló dísze, továbbá a hölgyek közűl Brunetti, Liebich Johanna, Bassel Philippine és Henriette. Később ide kerűlt Hamburgból a hírneves Schröder Zsófia, ki Prágában vált világhírűvé, a Liebich által fölfedezett Löwe Lajos és Wilhelmi, kik később a bécsi Burg-színház csillagai lettek. Itt énekelt a híres Caravoglia-Sandrini, Müller Teréz és férje, a tenorista Grünbaum János Keresztély, színtén a bécsi színpad jelesei, a bassista Hansen és mások, kiknek nevei aranybetűkkel írvák a színészet évkönyveibe. Midőn a politikai események 1810-től 1814-ig Prágát az akkori irányadó férfiak találkozó helyévé tették, a cseh főváros színháza volt a művészeti élet középpontja. Varnhagen, Gentz és barátnője Rahel, Werner Zakariás, Brentano Kelemen, Robert Lajos és Tieck Lajos gyakori vendégek valának Liebich házában, hola főúr és diplomata fesztelenűl társalgott az íróval és művészszel. Tieck Lajos lelkes bírálóként támogatta a prágai színművészetet szép törekvésében s nyíltan is „a legjelesb német színház”-nak dicsérte a prágait. Az opera vezetését Liebich, miután Müller Venczel, a termékeny zeneszerző, karmesteri állásától megvált, nem kisebb emberre bízta, mint Weber Károly Máriára, ki 1813 április 1-jén fogott hozzá a prágai opera újjá szerezéséhez s szigorú rendszabályokat alkotott annak összes tagjai számára. Az ő vezetése alatt bemutatott „Don Juan”-, „Titus”- és „Fidelio”-előadások valósággal mintaszerűek valának. Feleségével, Brandt Karolin énekesnővel, a prágai színháznál ismerkedett meg, a melynél nem maradt tovább három esztendőnél, de ez alatt igen szép eredményt ért el. 1816 október 7-én vált meg Weber az intézettől s ugyanez évi deczember 4-én halt meg Liebich, kinek elhúnytával a prágai színház aranykora is véget ért.
Liebich Károly.
A prágai kir. német országos színházban levő kép után, Hecht Vilmostól.
Mindazonáltal a későbbi ingadozások daczára továbbra is tekintélyes művészi magaslaton maradt a prágai színpad egész a mai napig. Liebich özvegyének néhány évi nőuralma után egy később Bécsben is bevált igazgató, Holbein Ferencz kerűlt a prágai színház élére (1820–1824), ki alatt Seydelmann Károly (szül. 1793) és Sontag Henriette énekesnő csillaga tűnt föl Prágában. Comet-Podhorsky Katalin, Peche Teréz (később a bécsi Burg-színház egyik dísze), Franchetti Fortunata, Binder Sebestyén, a híres tenorista és Hauser Ferencz, a jeles bassista, később sok éven át a müncheni conservatorium igazgatója, szintén a Holbein társaságából kerűltek ki. Utódjai alatt, Kainz, Polawsky és Štěpánek igazgatótársak éveiben kezdte meg fényes pályafutását Lutzer Jenny (szül. 1816 márczius 4. Prágában, első fellépte ugyanott 1832 május 12-én); 1837-ben ő is a művészet Eldoradójába, az osztrák császárvárosba költözött, hol Dingelstedt neje lőn s 1877 október 3-án halt meg. Liebich népszerűségére emelkedett a prágai színház egy későbbi vezetője, Stöger (Althaller) János Ágost, kinek neve a bécsi színházak történetétől is elválaszthatatlan. Alatta (1834–1846 és 1852–1858) újra felragyogott a még mindig osztatlan prágai színpad régi dicsősége. Grillparzer, Grabbe, Immermann, Halm Frigyes, Laube Henrik, Gutzkow s Bauernfeld művei jeles tolmácsokra akadtak az ő igazgatása éveiben; Dolt Károlyban a legjelesb német komikusok egyikét mondhatta a prágai színház a magáénak, Baudius Károly Frigyes pedig, Wilbrandt-Baudius Auguszta atyja, jellemszínész- és jellemkomikusként vált ki, mint tanító pedig az ismert nevű Janauschek Fanny (szül. 1830 júl. 20. Prágában, első fellépte 1845-ben ugyanitt) kiképzésével szerzett kiváló érdemet magának. Bayer Rudolf leánya, Bayer-Bürk Mária, később a drezdai udvari színház legkiválóbb dísze (szül. 1820 október 31. Prágában, első fellépte 1835), szintén ezen, jeles tehetségeket termelő évek alatt lépett a színi pályára. A Stöger-féle drámai személyzetnél még kiválóbb volt az operai. Demmer, a hőstenor, Pöck és Kunz barytonisták, a bassista Strakaty és Schütky (később egy emberöltőn át a stuttgarti színház tagja), Podhorsky, Grosser, Bergauer énekesnők, Stegmayer, Skraup Ferencz és Nep. János, Pixis karmesterek oly elsőrangú erők valának, a kikkel Meyerbeer, Halévy, Lortzing, Flotow, Spohr, Auber s Donizetti műveit kifogástalan előadásokban lehetett bemutatni.
1846-ban ismét egy ily férfiú lépett a prágai színház igazgatójának állásába, kinek neve a bécsi színházak történetével is kapcsolatos. Ez Hoffmann János (szül. 1805-ben Bécsben), az első igazgató, ki az ekkor szervezett intendánsi előljáróság alatt s az 1846-ban rendszeresített rendi (később országos) subventio mellett működött. Nostitz Albert gróf, a műpártoló nemes főúr lett a prágai színház első ntendánsa, s az intézet alatta még az 1848. és 1849. évi viharokat is minden komolyabb károsodás nélkűl állotta ki. Az „új idők” vezéremberei ugyan a színház kapuit is keményen megdöngették s megrázogatták a „bilincsek”-et, melyek a színházat még a rendi hatóságokhoz fűzték; a nemzetiségi kérdések is ekkor kezdték először megháborítani az addig idylli békességű színházi állapotokat; Kittl János Frigyes, a prágai conservatorium igazgatója (szül. 1806, megh. 1868) barátjának, Wagner Richárdnak szövegére írt operája, „A francziák Nizza előtt”, mely 1848 február havában kerűlt először színre, politikai jelentőségű is volt. A benne előfordulúló „franczia indúló” forradalmi indúlóvá lett, s az új alkotmányt is a színház egyik páholyából hirdette ki Stadion gróf a népnek. Ekkoriban kerűltek először „censura nélkűli” darabok előadásra, felmerűlt két független, szabad nemzeti színház felállításának követelése az ország lakosságának német és cseh része számára, s „szabad színház a szabad államban” volt a jelszó. De a magasan járó hullámok ismét lecsillapodtak, s megint csak egy színház maradt országos kormányzati felügyelet és intendánsi ellenőrzés alatt. A Hoffmann alakította színkör is a Pstross-féle kertben, a hol eleinte a cseh nyelvű előadások voltak a túlnyomók, utóbb ismét a német darabokat engedte többségre vergődni. A német színpad ez időtájt nevelte nagygyá Haase Frigyes tehetségét. Az opera terén pedig a fiatal Ney Jenny (később Bürde-Ney) fényes csillaga tűnt fel ez években.
Hoffmann után megint elődje, Stöger vette át az igazgatást s 1852-től 1858-ig a régi buzgósággal vezette a rá bizott intézetet s azt a kor izlésével szoros kapcsolatban igyekezett tartani. Alatta az operára ismét szép napok viradtak. Steger (Stazić), a bűvös hangú tenorista, kit az igazgató még bécsi rendező korában fedezett föl, az énekesnők sorában Behrendt-Brandt, Tipka-Weinlich Lujza és Dustmann-Meyer Lujza, továbbá a bassista dr. Schmid Kárly oly erők valának ez időben a prágai opera személyzetében, a kiknek nevei általában fényes hírnek örvendtek. Wagner Richárd műveit mintaszerűen adták elő Prágában, s a zeneköltő maga is azt mondja ez előadásokról, hogy „azok az egyetlenek, melyekből további alkotásra még kedvet meríthet”. A drámai művészet terén ez időszakban tűntek föl Rudloff Auguszta, Knaack Vilmos és Weilenbeck, később a meiningeni udvari színház tagja. E szép sikerű munkásság daczára a bérletidő lejártával mégis megvált Stöger az igazgatástól s ezentúl már csak mint utódja, Thomé Ferencz hallgatag érdektársa vett részt a színház ügyeiben.
Thomé Ferencz volt a még osztatlan prágai színpad utolsó igazgatója; ő alatta ment végbe az egységes prágai színháznak szláv hazafiaktól rég óhajtott, nemzetiségek szerinti kettéválása s egy második, cseh országos színháznak megalapítása. A régi Prága két nyelvű lakosságának békés együttélése s a német elem uralma véget ért úgy a városban, mint a színházban; éles ellentétek választották el a két népfajt, melyek századok óta közösen, sűrűn keveredve és egybeolvadva lakták volt Prágát. Eleinte Thomé még a régi hagyományok szerint kormányozta a régi országos színházat s virágzott is alatta úgy a dráma, mint az opera. Hebbel, Gutzkow, Laube, Halm, Freytag, Meissner, Weilen, Bauernfeld, Benediy s a rendőrtisztviselőből költővé lett Rosen Gyula élénkítették darabjaikkal a műsort. Oberländer Henrik és Sauer Ödön, később mintketten a berlini udvari színház tagjai, valamint Raabe Hedwig (a későbbi Niemann-Raabe, egyike a német színpad legkitűnőbb naiváinak) ez években kezdték meg Prága színpadán fényes pályafutásukat. Thomé alatt az opera is bizonyítékát nyújtotta ég mindig annak, hogy a kedvező sors nem szűnt meg Prágát kiváló tehetségek kezdő állomásáúl dédelgetni. Itt lépett föl először 1859 április 26-án Jahn Vilmos, a bécsi udvari opera mostani igazgatója. Innen Wiesbadenbe, majd Bécsbe kerűlt, hol 1881-ben az udvari opera élére lépett. Jahn léptette föl szintén Prágában a később világhírűvé lett kis Lucca Paulinét, ki 1860 április 20-án itt tűnt föl először a „Hugenották” Valentine-ja szerepében s mindjárt föl is ismerték tüneményes tehetségét. 1860 május 14-én Prágában kezdte meg Nachbaur Ferencz tenorista, Bachmann Ede utódja, művészi pályáját, melyen oly magasra emelkedett, két évvel utóbb pedig hírneves bassista, Rokitansky János, szintén itt lépett föl először. Mindez még a régi német színházban történt.
1862. november 18-án nyílt meg a Ferencz József-rakparton az ideiglenes cseh országos színház, de a különvált cseh színpad igazgatása még két éven át az anyaintézetével egyesítve maradt. Emez ettől kezdve a német királyi országos színház czímet viselte. Csak 1863 április 24-én határizta el a cseh tartománygyűlés, hogy a két színház igazgatása ezentúl teljesen külön választandó s hogy mindenikre külön pályázat hirdetendő, s mindkét intézet az ország részéről 10.500 forintnyi évi segélylyel támogatandó.
Az új német színház Prágában.
Bernt Rudolftól
A külön vált német színház első igazgatója, Wirsing Rudolf 1864 márczius 28-án Goethe „Faust”-jával nyitotta meg az új korszakot. Az igazgató lassanként oly derék művészcsapatot toborzott egybe, a melynél jobban a legelső udvari színházak sem igen dicsekedhettek. Hallenstein Konrád, Oberländer Henrik, Kühns Volkmar, Sauer Ödön (meghalt 1892-ben Berlinben), Hassel, Kessler Mária, később a berlini udvari színház jeles tagja, Frey Mária, Arnau Károly, ma a bécsi Burg-szinház tagja, Versing-Hauptmann Anna hősszínésznő, Seitler Karolina naiva, Claar Emil és Hermin (Delia) Precheisen Olga (Lewinskyné) hősszínésznő, Vollmer Artúr (jelenleg berlini komikus), Eichenwald Vilmos (komikus) valának e személyzet oszlopai, kikre támaszkodva a prágai német országos színház bátran versenyre kelhetett nemcsak a többi színpadokkal, hanem a helybeli cseh testvérintézettel is, sőt e fölött még hosszú időn át megtarthatta elsőbbségét. Wirsing, az igazgató, fínom ízlésű és előkelő műveltésgű ember volt, ki „A német színház”-ról írt könyvében az égető színügy kérdésekről való nézeteit elméletileg is kifejtette, a gyakorlatban pedig szép sikerekkel tudta e nézetei helyességét igazolni. A klasszikus német és a Shakespeare-féle dráma ápolása, valamint az újabb német s kivált a termékeny franczia színmű-irodalom ízléses választékkal való értékesítése maradt az igazgató művészi programjának a két sarkpontja. Az opera terén is ily kedvezőleg alakúlt a helyzet, melynek megszilárdúlását az is nagyban elősegítette, hogy Wirsing igazgatási időszaka tizenkét évre lévén kiszabva, ez alatt elég alkalma nyílt jól megfontolt s czélosan kijelölt tervei teljes megvalósítására. E tizenkét év alatt az operák vezénylete Genée Richárd, Rappoldi, Slansky Lajos, Sitt és Skraup ános kezében volt. A személyzet sorából pedig leginkább Vecko Vincze, a fényes, de rövid pályafutású tenorista, Robinson és Schebesta barytonisták, Kainz-Prause, Loewe Adél és Steinitz-Moser primadonnák váltak ki. Ez utolsó (Steinitz ezredes neje) csak néhány évvel ezelőtt vált ki a prágai opera díszeinek sorából s Mozart és Wagner műveinek egyik legjelesb tolmácsa, Senta szerepében a német művésznők elseje volt. Ismert névre tettek szert a német színészetben az itt feltűnt ifjú énekesnők közűl Dillner-Schütz Berta, Jäger Ida (később Sulkovski herczegné), Lehmann Lili, Pagay Jozefin, Nittinger Irma, és Schenk-Ullmeyer Minna soubrettek. S ugyanily jeles személyzetre támaszkodhatott az 1876-ban Gráczból Prágába költözött, prágai születésű s kipróbált erejű új igazgató, Kreibig Ede is, kinek Wirsingtől örökölt művészcsapatához egyebek közt még a következők szegődtek: Roll Antal hős- és jellemszínész, ma a frankfurti városi színház főrendezője, Martinelli Lajos, Anzengruber alakjainak mesteri ábrázolója, ma a bécsi német népszínház rendezője, Keller-Frauenthal Róza és Swoboda Mária hősszínésznők, Wienrich Adél, Bünau, Bichler Minna, Wurzbach-Fiedler Dóra (Wurzbach lexikon-író leánya), Rigol Emmal; az opera terén pedig Lehmann Mária, Stoll Ágost, Schrödter Frigyes, kik később a bécsi udvari opera díszeivé lettek. Mindazonáltal Kreibig Ede 1879 szeptember 1-jén pénzügyi zavarok miatt, melyek a színház helyzetét is megingatták, kénytelen volt az igazgatástól megválni s azt szerződése további idejére fiának, Kreibig Ödönnek, mint igazgató-helyettesnek vállaira ruházni, kinek ellenőrzők által szorosan lekötött kezei között maradt a vezetés egész 1885-ig.
Kreibig Ödön (ma majnai frankfurti opera-rendező) az operát állította előtérbe, s hogy ennek személyzetét jeles erőkkel tudta gyarapítani, annak tanúbizonyságai Renard Mária, Schrödter Frigyes, Grengg Károly és Streitmann Károly, kik közűl az első három ma a bécsi operalátogató közönség kedveltjei közé tartozik; Streitmann pedig a bécsi operette elsőrangú színésze (ő alakította meg először a „Czigánybáró” szerepét) s utóbb Éjszak-Amerikában ünnepelt tenoristává lett. A drámai személyzet sorába ez idő alatt lépett be Dessoir Ferdinánd, a magasb vígjátéki apák szerepében egyike a legkitűnőbb művészeknek, Schamberg Júlia, a cseh nemzeti színház hősnője és szalonszínésznője, s hosszabb vendégszerepléssel Bognár Friderika, valamikor a bécsi Burg-színház gyöngye. Mindenféle kedvezőtlen körűlmények azonban e jeles erők mellett is annyira megingatták a német színházat, hogy 1884-ben már elkerűlhetetlennek látszott az intézet bukása. A helyzet ugyanis a lakosságnak nemzetiségek szerinti kettéválása óta tetemesen megváltozott; a német elemnek Prágában való háttérbe szorúlása által a közönség részvéte megcsappant. A színház ketté osztása folytán a német intézet az addiginál jóval gyöngébb alapra kerűlt, holott a korral haladó követelések a művészeti eszközök dolgában semmi megtakarítást sem engedtek. Csak elég pénzzel bíró s művészi czéljaira vasakarattal törekvő igazgató tudhatott ilyállapotok közt helyt állani; már pedig a serény és buzgó Kreibignak nem volt meg sem az egyik, sem a másik kelléke, s ezért 1885 nyarán, miután minden mentési kisérlet hiábavalónak bizonyúlt, bele is bukott az igazgatásba. Ekkor Neumann Angelo, a brémai városi színház addigi igazgatója, lépett a czéltudatos és kellő képességgel fölruházott ember egész erejével a gátra. Neumann a német színházigazgatók sorában a legkipróbáltabbak és legismertebbek egyike. Operaénekes volt előbb a bécsi udvari operánál s elsőrangú intézeteknél, ritka sikerrel vezette egy ideig a lipcsei városi színházat s Wagner Richárd műveinek Európa-szerte útat nyitott egész Orosz-, Angol- és Spanyolországig. Ez erélyes és sokoldalú munkássága 1885 óta a prágai színháznak válik javára. Nem is múlja fölűl e város német színpadát előadásainak jósága és műsorának gazdagsága tekintetében egy más sem, és számos jeles mű kerűlt az ő igazgatása alatt itt először színre, nem egy kitűnő tehetség tűnt föl és fejlődött az ő színpadán. A prágai opera azóta Berlinben is vendégszerepelt s dicsőséget aratott. Ez időszakban ünnepelte meg a prágai színház egy fényes Mozart-cyklussal a nagy mester „Don Juan”-jának évszázados jubileumát, s egyébként sem mulasztott el az intézet egy irodalmi vagy művészeti szempontból nevezetes alkalmat sem, a mely képességének tanúsítására kinálkozott. Már pedig e képességet kemény próbára tette a Prágában időközben keletkezett új német színház, mely a régi törzsintézet szabadabb és időszerűbb fejlődését volt hivatva lehetővé tenni. A tágas és díszes cseh nemzeti színház fölépültéig a régi német országos színház minden számbavehetőbb versenytárs nélkűl uralkodott Prágában, mert a mellette keletkezett s majd ismét meg is szűnt műintézetek vagy nem is törekedtek az első színpaddal versenyezni, vagy épenséggel csupán ennek fiók-intézetei valának. Annál érezhetőbb lett a német országos színház jövedelmének apadása, midőn egy, az újabb kor minden kényelmével berendezett s az egész cseh nemzet áldozókészségére támaszkodó s hatalmasan fejlődő szláv színpad emelkedett vele szemben. A már rozoga Kotzen-színház mind szűkebbnek mutatkozott a követelések növekedtének arányához képest s a festőterem és raktárak számára nem volt hely benne, az új-városi színház faépülete pedig már pusztúlással fenyegetett. A cseh tartománygyűlés elé német részről terjesztett azon javaslatot, hogy 800.000 forint engedélyeztessék az új-városi színház megvételére, s egy, a régi országos színházat kiegészítő új német színház építésére, az uralkodó politikai helyzet megbuktatta. Ekkor az 1883 január havában alakúlt német színház-egyesűlet vette kezébe az ügyet, s gyűjtés útján igyekezett az említett terv megvalósításához kellő pénzt megszerezni. 1883 augusztus 8-án a tartománygyűlés a cseh nyári színházra kért 800.000 forintnyi összeggel együtt azt az 500.000 forintot is megtagadta, melyet az új német színházra újból kieszközölni megkisérlettek. A gyűjtés azonban, melyhez Ő Felsége is hozzájárúlt 10.000 forinttal, ezalatt szépen haladt, s 1888 január 5-én nagy ünnepélyességgel és a csehországi németség, valamint a németországi és osztrák művészvilág nagy számú képviselete mellett megnyílt az új német színház, mely a megvásárolt és lerombolt új-városi szanház telkén emelkedik.
A cseh nemzeti színház Prágában.
Ohmann Frigyestől
A teljesen korszerű s akár mintáúl vehető épület Fellner és Hellmer műépítészek tervei szerint készűlt s a Bredauer-útczára néz főhomlokzatával, szépen fejezvén be a Grabentől a Ferencz József-pályaudvarhoz vezető útvonalat. Külseje előkelően csinos, belűl pedig meglep fényes művészi díszítésével. 2.000 ember kényelmesen elfér a legújabb német színházakkal bátran összemérhető épűletben, melyet Veith Ede festő pompás képekkel ékesített. A gépeket villamos erő hajtja s ugyanaz szolgáltatja a villamosságot. E szép és kényelmes új hajlékban immár kielégítheti a német országos színpad a szűntelen haladó kor követelményeit. Télen át mind a két német színházban vannak hol fölváltva, hol egyidejűleg is előadások; de a nagyobb színpadi kiállítással fölszerelt és számosabb közönségre számító darabok természetesen csak az új színházban kerűlnek színre, mely egyúttal nyáron is kellemes otthonúl szolgál a múzsáknak, míg régebben ép ennek a híjja volt a legfájóbban érezhető. A nép önerejéből keletkezett új német színház s a vele vállvetve működő régi német országos színház ugyan ma már nem remélheti, hogy hajdani hatalmas művészeti tekintélyét s egykori fényes anyagi helyzetét visszahodíthatja, de azért mindenkoron méltó fog maradni nagy múltjához s nem szűnik meg Csehország földjén a német művészet dicső hagyományok által megszentelt csarnoka lenni.
A prágai cseh színház. A prágai játékszín történetét, mint láttuk, 1862-ig kiválóképen csak a német irodalom és színművészet fejlődése alkotta, mert a fő színház ez évig a cseh székvárosban a régi rendi és ma országos német színház vala, melyből a cseh nemzeti és országos színház utóbb kiágazott. De már a XVIII. században is mutatkoztak egyes szerény kisérletek arra, hogy a drámai művészet az országban honos cseh-szláv nyelven is ápoltassék és e nyelvű alakjában is saját otthonra tegyen szert. Prága művészetének és társadalmi életének uralkodó jellege azonban a múlt század utolsó s a jelennek első évtizedeiben még német volt; mindazonáltal épen a németség részéről igen jóakaratú érdeklődéssel találkozott ama kis írói kör törekvése, mely a cseh nyelvet a színpadon is meg akarta szólaltatni.
Már a Kotzen-színházat bérlő Brunian-féle vállalatnak utolsó éveiben azzal igyekezett a bukófélen lévő igazgatóság megindott népszerűségét gyámolítgatni, hogy Krüger Károly egyfelvonásos népszínművét, a „Herczog Michel”-t „Kníže Honzík” czímen cseh nyelvre fordíttatta. E fordítás azonban szörnyűséges volt; hozzá még néhány jókedvű úriember a csehűl nem igen tudó színészeket mindenféle sületlenségre tanította, a minek következtében az előadás gúnykaczaj, füttyök és pisszegés közt ért véget. Szabályszerű cseh előadások csak akkor kerűltek sorra az egykori „nemzeti”, ma német országos színházban, mikor Bondini vállalkozó rendezője vagy „igazgatója” czímén a prágai Bulla (született 1754) vezette a német drámai előadásokat, ki több cseh tagot vett föl személyzetébe s ezekkel és a német tagok segítségével 1785 telén cseh fordításban adott elő egyes német darabokat. Az első kimutatható ilyen cseh előadás 1785 január 20-án volt s ez alkalommal az ifjabb Stephanie „Deserteur aus Kindesliebe” czímű darabja kerűlt színre Bulla Károly, az igazgató öcscse fordításában. Azon nemzeti érzűletű férfiak, kivált írók maroknyi csapata, kik a „vlastenci” (hazafiak) névre büszkén népük nyelvének fölélesztéseért és fejlesztéseért buzogtak, valamint ama szélesebb néprétegek, melyek a még mindig német társalgási nyelvben nem valának elég jártasak, támogatták e kisérletet. 1786 január havában pedig Tham Venczelnek a cseh történelemből merített „Břetislaw és Jutta” czímű eredeti lovagjátéka keltett „magvas, erős cseh nyelvével” tetszést.
Az előbbkelő körök csak mosolyogtak e „cseh nemzetiesdi játék”-on, a mely azonban bizonyos önállóságra tett szert, mikor Bondini a németekből és csehekből álló színtársúlatát elbocsátotta. A „prágai nemzeti színészek” sorából ugyanis négyen, a prágai Höppler és Antony, meg Zappe Antal és Sewe balletmester szabadalmat kértek a hatóságoktól arra, hogy „Pilsen, Eger, Budweis, Königgrätz, Leitmeritz városokat és a prágai új várost bejárva, e helyeken német és cseh nyelven drámákat, operetteket és némajátékokat adhassanak elő”. Mint „utraquisták” – így hítták t. i. Csehországnak mind a két országos nyelven beszélő lakóit – valamicskével hozzá kivántak járúlni a cseh nyelv tökéletesítéséhez és terjesztéséhez s ahhoz, hogy a mivel más nemzetek már rég dicsekedhetnek, az ő népük is birjon: t. i. nemzeti színházzal. Folyamodásukat elutasították, de utólag mégis engedélyt kaptak arra, hogy a lóvásártéren egy deszka bódéban játszhassanak, a mely 1780 július 8-án szigorú „utraquista” műsorral, vagyis egy német vígjáték után egy Iffland-féle darab cseh fordításával s egy némajátékkal nyílt meg. Ez volt a cseh színház első önálló otthona Prágában, a hol azonban csak két nyelvű előadásokat lehetett tartani. 1786 szeptember 19-én II. József császár is meglátogatta hős hadvezérei, Laudon, Lacy és Hadik kiséretében e „bódé”-t s 30 aranynyal váltotta meg a belépti jegyét. Ama napok legfőbb vonzóereje Stuna wodňani irodatiszt „Parasztlázadás” czímű darabja volt, melynek Tráva szerzette a zenéjét. Tham Károly csehre fordította Shakespeare „Machbeth”-jét és Schiller „Haramiák” czímű darabját, s a német újságok nagy elismeréssel emlegették „a cseh nyelv és irodalom hanyatlásának” meggátlására czélzó ezen törekvéseket. Jiřik Venczel prágai polgár, ki hír szerint Lessing „Galotti Emiliá”-ját is lefordította, egy újabb „hazai színház”-at is állított a Pořiči kapunál a Rózsa-völgyben, de megint két nyelvű műsorral. A lóvásártéren Tandler „Žižka” és Tham „Vlasta” czímű eredeti darabjait adták, s a nép csak úgy tódúlt a „bódé”-ba, a melyben egykorú bírálók tudósításai szerint elég „nyomorúságosan” játszottak.
A rózsavölgyi színház 1789-ben tönkre ment, a lóvásártéri pedig az irországi barátok könyvtári termében talált jobb új tanyát, a hol 1790-től kezdve valami Mihule nevű igazgató vezetése alatt folytak a két nyelvű előadások. A cseh nemzeti költők e színház köré csoportosúltak s rövid idő alatt nem kevesebb, mint 1.000 különféle minőségű eredeti és fordított darab állott a műsor rendelkezésére. Tham Venczel maga 8 eredetit írt és 15-öt fordított Iffland, Schröder, Kleist és Moličre műveiből. Šedivý Prokop lefordította Goethe „Clavigo”-ját, Stuna, Heimbacher rendezőbiztos és Majober (a ki írói munkássága mellett kitűnő műkedvelő színész is volt) nem fáradtak bele a színműírásba; mikor pedig a költők képzelme egy-egy időre kimerűlt, hézagpótlókúl épen jókor léptek közbe a Sewe-féle gyermekballetek. Swoboda Venczel, a német-cseh komikus, a szétágazó Swoboda színészcsalád őse, a német és cseh humor ébrentartásáról gondoskodott Prágában. E színháznak a fő színpaddal való ideiglenes egyesítése korában keletkeztek a cseh délutáni előadások a törzsszínház épületében; később pedig a kleinseitei Dömés-kolostorba (ma csendőr-kaszárnya) átköltözött hazai színházban ápolták a cseh színművészetet, míg 1811-ben a cseh előadások egyáltalán meg nem szűntek s csakis a norma-napokra szoríttattak.
Ez előadások érdekében egy külön nemzeti hazafias- és színészegyesűlet buzgólkodott, melynek Štěpánek Nep. János színházi titkár és pénztárnok (szül. 1783 május 19-én Chrudimban, megh. 1844 február 12-én Prágában) volt a lelke. Štěpánek termékeny tollával egymaga meg tudta alkotni ennek az egész színháznak az irodalmát. Számtalan drámát, vígjátékot, bohózatot és operaszöveget fordított olaszból és németből; eredeti művei közűl a legnépszerűbb a „Čech a Němec” („Cseh és német”) czímű vígjáték lett, melyben kedvesen van feltűntetve Csehország két néptörzsének a régi jó világban való barátságos együttélése. Midőn e fáradhatatlan férfiú, a régi jó „kétnyelvűség” valóságos megtestesűlt eszményképe, 1824-ben a rendi színház társigazgatója lett, újra föllendítette az időközben egészen megszűnt cseh előadások ügyét, s az 1824 és 1834 közötti évtized vasárnap és ünnep délutáni előadásain nem kevesebb, mint 34 opera és daljáték, 89 szomorújáték, színmű és vígjáték, összesen 22 szerző 123 darabja kerűlt színre. Az opera e műsorban igen fényesen volt képviselve, mert a német operaszemélyzet nem szláv nemzetiségű kitűnő tagjai is szívesen közreműködtek e délutáni előadásokon, ha másért nem, igazgatójuk kedvéért. Comet-Podhorská első énekesnő ez előadásokon méltó versenytársa volt Lutzernek.
Tyl Kajetán.
Kőnyomat után Hecht Vilmostól.
Még szebb napok látszottak a cseh színpadra viradni, midőn 1842-ben a Stöger igazgató eredeti terve szerint redoutenak szánt rózsaútczai színház megnyílt s ez időtől fogva az addig csakis délutáni előadásokra szorított cseh színmű és a német bohózat ápolását tűzte ki czéljáúl. 1842-ben Szent Venczel napján avatták föl Swoboda W. A. tanár „Škreta festő” czímű eredeti cseh vígjátékával (Kolár József György tehetséges színészszel, a cseh színészet ez idő szerinti Nestorával a czímszerepben) e színházat, melyet a cseh irodalom barátai vérmes reményekkel üdvözöltek. Kolár (szül. 1812-ben Prágában), mint színész és író a cseh nemzet közművelődése javára alapvető munkásságot fejtett ki. Az ő fáradhatatlan és könnyed tollának köszöni a cseh színpad műsora legértékesebb törzsvagyonát; mintaszerű cseh nyelvre fordította Shakespeare, Goethe és Schiller remekein kivűl a későbbi német írók műveit s ezeknek legjobb színpadi tolmácsa volt nemcsak anyanyelvén, hanem németűl is. Eredeti színművei (pl. „Magellona” és „Žižka halála”), valamint író- és színésztársának, Tyl József Kajetánnak (született 1808 február 9-én Kuttenbergben) kötetekre terjedő művei nagyon föllendítették a drámaírást, nemesítették a közönség nyelvét, ízlését s igen emelték a cseh színpadot. De a rózsaútczai színház virágzása vajmi rövid ideig tartott, mert látogatóinak száma csakhamar megcsappant, leghívebb támogatói is elvezstették türelmüket, minthogy a német igazgatóság nagyon késett eszményi óhajtásaikat megvalósítani. Az igazgató meg e részvétlenség miatt elkeseredve, egészen elejtette a cseh nemzeti vállalatot, s látván, hogy egyes lelkes férfiak buzgalmában a tömeg nem akar osztozni, több áldozatra a cseh nyelv érdekében nem volt hajlandó s megint csak a régi délutáni előadásokra szorította vissza a cseh színművet.
A rózsaútczai színház sorsának e hamar bekövetkezett kedvezőtlen fordúlata azonban, a mely egyelőre Prágában a cseh színház lehetetlenségét látszott igazolni, koránsem lankasztotta el az érte buzgó és küzdő férfiakat, kik nem késtek annak valósítására új eszközöket keresni. 1845-ben a prágai cseh nemzetiségű polgárok egy szövetkezete, mindenekelőtt Palacký, Rieger, Trojan, dr. Frič és Strobach a csehországi rendektől az üresedésben lévő rendi színházi szabadalmak egyikének egy önálló cseh színpad javára való adományozása iránt nyújtott be kérvényt. De tervük különféle akadályokba ütközött s egészen meghiúsúlt. Az 1848-iki zivataros esztendő a nemzeti színház kérdését is előtérbe állította. Jóval égetőbbnek érezték, mint addig, mily „szégyen”, hogy a cseh múzsa csupán a délutáni előadásokra legyen szorítva az országos színházban s szabadabb hangon kezdték a német törzsintézettől külön választandó, önálló szláv nemzeti színház követelését nyilvánítani. 1849-ben a pár évvel előbb még elérhetetlen ábrándnak tartott eszme már közel látszott a megvalósúláshoz. Hoffmann igazgató a Pstross-féle kertben épűlt új színkörében oly műsort állított egybe, melynek két harmadát cseh darabok tették, s csak egy harmada állt német színművekből; télen át pedig a cseh drámák és operák számára egy hétköznapi est is jutott. Trojan lett az ilyen módon gyarapúlt cseh színpad első intendánsa, de 1851-ben már ennek a rövid föllendűlésnek is megint vége szakadt. A szláv nyelvű előadások gyenge látogatottsága visszariasztotta a színigazgatókat e vállalkozástól, a színkör nagyobbára német jellegűvé vált, s ismét csak a délutánok s az ünnepek és vasárnapok maradtak a cseh előadások számára.
Mindezek daczára mint egyebekben, úgy e téren sem volt már távol a Csehország közállapotaiban bekövetkezett nagy fordúlat ideje. A cseh nép nemzeti követeléseinek előharczosai mind bátrabban haladtak előre; a németek mind többet vesztettek mintegy két évszázad óta bírt terűletükből; így hatalmasan megnövekedtek az addig szláv kisebbségek, Prága német társadalmából mindegyre több nevezetes elem pusztúlt ki. Még az ötvenes években a már említett szövetkezet, a mely ezalatt a gyűjtés eszközéhez folyamodott vala, fölhívásainak nagyobb részét német nyelven nyomatta, s csak 7.000 forint lett ezen gyűjtés eredménye. 1857-ben a cseh tartománygyűlés a cseh nemzeti érzésű polgárok egy csoportjának a cseh színelőadások nagyobb ápolása iránti kérvényét olyannak jelezte, a mely ellentétben áll a prágai színház alapításánál fogva német jellegével, „a két nyelvű irányzatnak szóban és írásban ugyanegy színháznál való követelését” pedig lehetetlennek mondotta. De e kérések minden ismétlődésnél sürgetőbbek s annyival nyomósabbak lettek, a mennyivel időközben a szláv elem az országban gyarapodott. Egy ideig a német országos színház mellett egy nagy új színház építését tervezték a német és cseh opera számára; majd egy ideiglenes, de önálló cseh országos színházét, melyet kevéssel utóbb egy czéljához teljesen méltó nagy nemzeti színház építése követett volna. A rakparti ideiglenes színház, eleinte legalább a közös igazgatóság személyi egységének kapcsával egyesítve maradt a német országos színházzal, de különben egyenjogú, országos ellenőrzés és külön intendáns felügyelete alá helyezett országos intézetként nyílt meg 1862 november 18-án. Ez lett hatalmas utódjának nevelőintézete. Az eddig a német színház kötelékébe tartozó cseh színészek, kik mostanáig csak mellékfoglalkozásképen ápolhatták anyanyelvükön művészetüket, ez időtől fogva törzsévé lettek ez önálló testűletnek, mely csakhamar kitűnő új tehetségeket is nevelt a maga körében. Az operának nagyon javára volt a cseh nép veleszületett zeneérzéke és zenei jártassága. 1864 márczius 28-án lépett hivatalába a cseh színpad első önálló igazgatója, a német eredetű Liegert, s míg az ifjú intézet nem kis küzdelemmel élte fejlődése első éveit, a nemzeti ügy lankadatlan buzgalmú előharczosai, mint Palacký Ferencz, Schwarzenberg Károly herczeg, Urbánek Ferdinánd, SladovskýKároly és mások a nagy nemzeti színház létesítése érdekében munkálkodtak.
A Ferdinánd-út s a rakpart sarkán emelendő épűlet alapkövét nagy ünnepélyességgel tették le 1868 május 16-án, de csak 13 évvel később készűlt el a cseh nemzeti múzsának ez új hajléka. 1,800.000 forintba kerűlt a színház, s ez óriási összeg legnagyobb részét a cseh nép adta össze a legszélesebb körben folyt gyűjtés útján. 1881 január 1-jén a „nemzeti színház társúlata” az akkori prágai polgármester, Skramlik Emilián lovag elnöklete alatt átvette az intézet vezetését, ugyanez év június 12-én pedig a Prágába költözött trónörököspár tiszteletére tartott díszelőadással avatták föl Zitek József tanár s műépítész alkotását, a cseh nemzeti színművészet nagyszabású és előkelő díszű palotáját. Smetana Frigyesnek, a cseh zene legnagyobb mesterének „Libuša”-ját adták elő, melynek diadalát alkotója, jóllehet már megsiketűlten, de még ott a színházban élte meg. Csak tizenegy előadást tartottak még ezenkivűl a csupán ideiglenesen megnyitott nemzeti színházban, aztán megint bezárúltak annak kapui, hogy benne a munkások folytathassák a befejezés művét; e közben 1881 augusztus 12-én pusztító tűzvész hamvasztotta el a gyönyörű épűlet, egy egész nép büszkeségét s örömét, évek hosszú során át hőn ápolt reménysége gyümölcsét!
S most új küzdés, gyűjtés és munkálkodás napjai következtek, hogy a romba dőlt színház újra föltámadhasson. S ime néhány hét alatt az önkéntes adományokból már ismét egy millió volt együtt; a felséges uralkodóház és az ország, még pedig annak német lakossága is hozzá járúlt a gyűjtéshez, s nem sokkal utóbb már ott állt a Schulz J. tanár tervei szerint épűlt s még bővűlt új ház, mely az ideiglenes színházat is magába kebelezte. A színpad vasszerkezete és a ház villamos berendezése a legkorszerűbbek egyike Európában. 1883 márczius 25-én lépett fontos hivatalába az igazgató bizottság részéről a művészeti igazgató állására kijelölt Šubert F. A., a kinek irodalmi és színházi téren kipróbált ereje immár egy évtizednél hosszabb idő óta vezérli az intézetet a művészi fejlettség, virágzás és magas lendűlet folyton emelkedő útján. Az ekként szebben és hatalmasabban föléledt új színház 1883 november 18-án nyílt meg. A cseh nemzet elsőrangú művészei működtek közre az épűlet méltó földíszítésében. Az udvari páholy minden eddigit fölűlmúló pompával és fénynyel van fölékesítve. Az újra építés másfél millióba kerűlt s így a leégett színház költségét bele számítva, összesen 3,300.000 forintot áldozott itt a nemzet egy oly eszme megvalósítására, a melyet harmincz évvel előbb még képtelen ábrándnak tekintettek. A megnyitás napján délben ünnepi matinée, este pedig operai díszelőadás („Libuša”) volt. Az egész cseh nép részt vett az ünnepi örömben; a Šubert igazgató szorgalmazására indított színházi különvonatokon ezrivel és újra meg újra csődűlt s lassanként megjelent Prágában az egész ország népe, hogy a nemzeti múzsának ez új díszes templomában hódoljon. Még ugyanazon év november 25-én Rudolf főherczeg és Stefánia főherczegnő Ő Fenségeiket üdvözölte újjongó lelkesedéssel az új színházban egybegyűlt közönség.
A díszes új épűlet nagy követeléseket támasztott a cseh nép művészi képességei elé, a melyekre most az a föladat hárúlt, hogy méltó művekkel elevenítsék meg a fényes színpadot, de a népnek itt is egész összességében nyilvánúló meleg részvéte e feladat teljesítését is lehetővé tette. A művésznők közűl Sklenář-Malý, Bittner és Pospišil, a művészek sorában Kolár, Seifert, Frankovský, Šimanovský, Mošna, Bittner, Šmaha S mások a dráma legjava erői, Ehrenberg, Reich, Sitt, Kalous énekesnők és Vávra, Lev, Raverta énekesek pedig az opera díszei. S a nemzeti színművészet e virágzó állapota emelő és éltető hatással volt a drámaírásra is. Egész sora az erős drámaíró tehetségeknek fejlődött az így megtermékenyűlt talajon.
Az opera terén pedig az alkotó szellemek sorában elsőkűl Smetana és Dvořák említendők. Smetanának a cseh néplélek mélyből áradó zenéje a jelenkori cseh operának útat tört a nagyvilágba s „Eladott menyasszony”-a a bécsi kiállítási színházból rég megérdemelt nemzetközi körútra kelt. Dvořák hírneve aránylag előbb hatolt el messze földre. Az oly buzgón ápolt honi irodalom mellett az idegen népek költészetének legjava is az eredetiekhez méltó fordításokban szólal meg a cseh színpadon, mely ugyanekkor a legnehezebb operai feladatokkal is bátran megmérkőzhetik.
Az ország vasútain tömegesen tódúl a cseh nép hazája fővárosába, mely az egész lakossággal való e benső szellemi kapcsolat következtében mind szélesebb és szilárdabb anyagi alapot is nyer s mindenesetre erősebbet, mit a minőt Prága városa a mai napság vajmi költséges színházi vállalatnak egymaga nyújthatna. 1886 október 23-án kegyeletesen emlékezett meg a színház az első cseh előadások százados évfordulójáról. A nemzeti színház megnyílta óta mintegy 400 állandóan szerződtetett egyént számlál tagjai sorában, köztük 33 drámai színművészt és művésznőt, 21 operai magánénekes tagot, 64 zenekari tagot 3 karmesterrel, 70 énekkarbeli és 51 tánczkari tagot. Az énekesnők közül Parsch-Zikesch, Petzold-Sitt, Förster-Lauterer, Klán-Panzner, Veselý, Kavalár, az énekesek sorából pedig Florjanský, Hynek, Hesch, Veselý, Benoni, Konrad az operai személyzet legkitűnőbbjei közé tartoznak, a mely az ének- és zenekarral együtt a bécsi nemzetközi zene- és színművészeti kiállítás nagy közönsége előtt is fényesen állotta meg a próbát. S ezen nagy személyzet mellett sem kerűl a nemzeti színház évenként többe, mit 420.000 forintba. Pedig naponként játszanak benne, ünnep- és vasárnap pedig rendesen, sőt olykor hétköznap is kétszer.
Igy halad az ifjú cseh nemzeti színház hatalmas léptekkel tökéletesedése útján s ékesen szóló tanúja egy egész néptörzs rohamos fejlődésének, egyben középpontja és állandó serkentője az egész ország élénk irodalmi és művészeti alkotásának. Csehországban már is 30-nál több vidéki színtársúlat van, melyek valamennyien a székváros színházát veszik mintaképűl, s a drámai irodalom is arányban áll a játékszín ez örvendetes fejlődésével, mely a színügyi bizottság felügyelete s egy körűltekintő, előkelő gondolkozású és szakértő igazgató vezetése alatt, továbbá a tartománygyűlés némi ellenőrzése és anyagi támogatása mellett eddigelé becsülettel teljesítette föladatát, megvalósítván azt az eszményt, melyet róla egy törhetetlen és czélirányos erővel előre haladó nép magának alkotott. Prága ez úton ismét nevezetes színházi életre tett szert, a melynek terén nemes verseny folyik a két nemzetiség között; a német színpad kedvezőtlenebb körűlmények közt hősiesen vívja nehéz küzdelmét a szerencsésebb szláv sarjadékkal. De azért e versenynek megvannak a lélekemelő és örvendetes mozzanatai is, a melyek testvéri egyetértésben és vállvetett működésben is egyesítik időnként a két műintézetet, mint a hogy az a közös nagy múltú két színpad közt, hosszú időn át egy fedél alatt töltött békés együttélésük emlékei következtében illő és természetes is.
Ženišek Ferencztől
