A német irodalom a harminczéves háború óta. Klaar Alfrédtól, fordította Katona Lajos
A német irodalom a harminczéves háború óta.
Klaar Alfrédtól, fordította Katona Lajos
Klaar Alfrédtól, fordította Katona Lajos
A római szent birodalom egyetlen tartománya sem szenvedett a XVII. Század első felének nagy vallási háborúja alatt többet Csehországnál. Itt tört ki a pusztító tűzvész s a háború harmincz éve alatt nem is szűnt meg hol hevesebben, hol gyöngébben lobogni, nyomában pedig hosszú időkön át helyre nem hozható pusztúlás szomorú romjai maradtak. Egyebütt is, a meddig csak a német nyelv uralma terjed, oly nagy volt a szellemi kimerűltség, hogy csak a század vége felé mutatkozik lassacskán némi előjele az ébredésnek, Csehországban pedig épenséggel a temető néma csendje honol. A szellemi életnek valamelyes nyomai azon időben csak az uralkodó egyház kebelében jelentkeznek. Az ő hatalmában valának az ország összes iskolái, s az ő oltalma és pártfogása alatt fejlődhetett legalább bizonyos korlátok közt a képzőművészet és zene. A német költészet azonban Csehországban majdnem egy egész évszázadra teljesen elnéműlt. A szellemi mozgalomnak, mely a század vége felé Szászországban és Sziléziában keletkezett, még csak egy lehellete sem hatolt át a cseh határon. Hiában keresi a történetíró Csehországban a német költészet visszhangját, mely a Leibnitz és Thomasius korában bölcseleti gondolatokat szólalta meg, vagy az egyházi ének jámbor hangjaiban gyönyörködik, egyes elszórt ébresztő szólamokban pedig az egyéni érzésnek egészen új keletű bátorságát hirdeti. Schaller Jaroslav kegyesrendű szerzetes részletesen szól ama számos rendeletről és leiratról, melyekkel Csehországtól a „könyvek mételyét” egészen távol tartani igyekezett a kormány. De már e tilalmak és korlátozások szűntelen meg-megújítása és gyakori szigorítása, mely csak II. József korában szűnt meg, egymaga is eléggé bizonyítja, hogy a szellemi élet hevesebb lüktetésére való vágy és törekvés még sem volt teljesen elfojtható. S más jelenségek még felötlübben tanúsítják, hogy még ama korban, mely a nagy háború szomorú örökségeképen nehezedett Csehországra, mikor a tudomány idegenűl állt az élettel és a nép nyelvével szemben s mesterséges elzárkózottságában a szellemek minden kölcsönhatását gátolta, még e korban sem halt ki egészen a nép lelkéből az életnek költészet és művészet által való megnemesítésére irányúló vágy, s hogy nem enyészett el az ország történelmi hagyományainak emléke, melyekből majdnem új virágzásra volt támadandó a következő kor költészete. A népdal nem némúlt el még a legszomorúbb időkben sem Csehország régi német vidékein. Az ország fővárosában pedig minden akadály daczára is fejlődött a múlt század közepe táján egy kis könyvkiadói vállalkozás, mely szorosan összefüggött a német színpad megalapításának első komolyabb kisérleteivel, s Prágában már akkortájt irogatott egy regényírónő, Sagar Mária, ki megindító elbeszéléseiben akkori divatú olvasmányokkal látta el az érzékeny lelkeket.
Mikor József császár alatt a szellemi ébredés s az irodalom ápolása legfelsőbb helyről is támogatásban részesűlt, sőt követeltetett is: e mozgalom Csehországban habár nem eléggé fejlett, de legalább is fogékony nemzedéket talált. E földön csak megkésve következett be az irodalomnak az a fejlődése, mely a német nyelv többi területein már egy félszázaddal előbb megindúlt volt. Az elmélet megelőzte a gyakorlatot, a tervszerű útmutatás az alkotó munkásságot, a művészet bölcselkedő szemlélete a költői ihlet nyilvánúlásait.
Amaz idő, melyben a csehországi német költészet ismét új virágzásra éled, önként két korszakra tagolódik. Az első, mely századunk elejébe nyúlik be, a szabályszerű kertészkedésnek, a talaj előkészítésének és a virágágyak kiszabásának, egyes dísznövények átültetésének, az útak tervszerű kijelölésének s a terület gondos kimérésének és körűlírásának munkájával telik el; e korszakban a nemes költői magvak még csak félénken kelnek ki a földből, holott nem egy gyom és dudva tanúsítja legalább a talaj újra föléledt termő erejét. Ennek utána azonban oly duzzadó életerő serken a föld öléből, mely magukat a kertészeket is csodálatra készti, s oly alakúlatok keletkeznek gyors és buja növéssel, a minőkről elméletüknek még csak sejtelme sem volt. E két korszakban különbözőképen látjuk azon hatásokat elosztódni, melyek az ország helyzetéből következőleg annak német irodalmára irányadók valának. Az első időszakot bátran II. József korának nevezhetjük; mert az ország közéletére minden nevezetesb buzdító és termékenyítő hatás a fölvilágosodás azon szelleméből árad, melyet legfelsőbb helyről óhajtanak. Sonnenfels törekvései, Denis költeményei élénk visszhangot keltenek Prágában. A költői kisérleteknek tudatosan ápolt formai csiszoltsága a bécsi műizlést követi, míg az ott csak szerényen mutatkozó népköltészet csupán alkalmilag ragyogtatja varázsát a színpadról. A második korszakban, mely a német szabadságharczok és az 1848. évi forradalom közé esik, már erősebben nyomúlnak be Németország éjszaki és nyugati részéből a külső hatások. József császár kora ugyan fölkeltette a műérzéket, növelte a műveltésget és az önbizalmat a nemzetben; de irodalma jórészt csak oktató tartalmú és csak mintegy előkészítette az időközben díszes virágzásig fejlődött külső német irodalommal való szellemi közösséget és együttérzést. A jelen század szellemi mozgalmaiban azonban már Csehország is élénk, sőt mind nagyobb és önállóbb részt vett; Goethe rajongó tisztelete, a szabadságharczok költészete, a romantikus iskola s utána a német renaissance, mely Uhland és svábországi honfitársai dalaiban szólt a legérthetőbben és leghangosabban a lelkekhez, mindez Csehországban nemcsak kész figyelemre és fogékony szívekre, hanem visszhangra is talált. Most a Bécsből jövő hatáshoz, a mely még mindig elég erős maradt, az egész Németországból nagy erővel beáradó buzdítás és ösztönzés járúlt. Az átvett alaki keretekbe azonban új, önálló tartalom kerűlt, az ösztönzés kiváló költői tehetségekre hatott, kik a maguk útján fejlődtek, a csehországi német dalok közös alaphangja, rokon hangszíne megkülönböztető és jellemző vonást adott nekik. A szülőföld történelmi hagyományai dicsőítő dalban keltek új életre, a cseh föld bája és hangúlata kedves képekben tükröződött, s a költők szeme örömest mélyedt el a népjellem búvárlatába. S a költészet ez egész tavaszi virúlásán a mélabús borongás olyatén ködfátyola leng, a milyen a düledező romok szürke falai közt sarjadó új gyepen ül. A mind bátrabban fölhangzó egyéni és népies érzésekkel, az Anglia ködös partjairól egész Európára szerteáradó világfájdalommal össze folytak Csehország múltjának szomorú emlékei, melyeknek némán is ékesen szóló tanúiban kivált az ősi száztornyú Prága oly gazdag. A szívek belső hangúlatához ily körűlmények közt legjobban illett a hősköltemény méltóságos komolyságú rhytmusa. A drámának, mely a múltat is napfényes jelenbe varázsolja elő, a kor költői közt csak kevés szerencsés művelője akadt; ellenben a világos nappal is a múltról álmodozó eposz terére sereglett az alakító erejű tehetségek javarésze.
Seibt Károly Henrik.
Rähmel A. (1773) olajfestménye után, Hecht Vilmostól.
József császár korának fölvilágosító fénye az egyetemről és a színházból sugárzott elő. A fölvilágosodás barátai léptek a tisztes régi Károly-Ferdinánd egyetem tanszékeire s az új idők szellemének lelkes tiszteletét és szeretetét oltották az ifjúság szívébe, áttörvén az ósdi, kolostori színezetű tudákosság korlátjait. A főnemesség pedig, mely előbb kiváltképen az olasz operát és Bernardon vaskos Paprika Jancsi-tréfáit kegyelte, most a trón példáját követve, áldozatokra buzdúlt a prágai német színpad fölállítása és föntartása érdekében. A német nemzeti színháznak Nostitz gróf által való megalapítása előtt is volt már a drámai művészetnek majd itt, majd ott egy-egy ideiglenes hajléka, a melyben bohózatok és a klasszikus kort megelőző évek stilusában írt merev vígjátékok, ríkató darabok és lovagi drámák közt elvétve már Lessing művei is találtak szerény helyet, kinek „Emilia Galotti”-jával nyílt meg 1783-ban az új színház. A színpad élénk hatása s még inkább a műsor mindennapi szükséglete a helybeli és vidéki írókat is kisérletekre csábította. A Prágában hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodó színészek köré csoportosúlt ez az írói kör, melyhez néhány hivatalnok és tanár csatlakozott.A múlt század hetenes és nyolczvanak éveinek számos, csakhamar feledésbe merűlt darabja mintegy gyári bélyegként viseli homlokán a prágai kiadó czég jegyét. Dobruschka Mózes pásztorjátékokat írt, Rupp Viktória, Friedel János, ki a saját szerepkörét tartotta leginkább szeme előtt darabjainak írásánál, Reinike Henrik, ki Lessing után egy „német Náthán”-t költött, Rothe J. A., Gnad J. J. és mások érzékeny vagy bohózatos vígjátékokban és dús cselekvényű történelmi drámákban versengtek egymással. A legtermékenyebb írók Steinsberg lovag és Komarek János valának, kik mindketten cseh születésűek és hivataluknál fogva kerűltek az írói pályára. Steinsberg, a prágai és regensburgi színházak igazgatója és bérlője, a dráma minden műfajaival megpróbálkozott s Lessing polgári szomorújátékával egy „Miss Nelly Randolph” czímű darabban akart versenyre kelni; de a honi történelem hagyományának is hódolt „Libussá”-jában. Komarek, a ki könyvkereskedő volt, néhányszor sikert is aratott s némely darabja egész a jelen század első éveig műsoron tudta magát tartani. Különösen tetszett a maga idején „Montalbani Máriá”-ja. Schillerrel egy időben, de tőle függetlenűl írt egy „Waldstein Albrecht, Friedland herczege” czímű szomorújátékot, a melyben ugyancsak sok vér folyt és vad harczi lárma tombolt. A darab különben több vonásával arra vall, hogy szerzője ugyanazon forrásokból merített, mint Schiller.
Az alkotók és kisérletezők e serényen munkálkodó köréhez igen közel állt a prágai egyetem, melynek tudós tanárait szépirodalmi hajlamok szállták meg. Ama négy tanár közűl, kik részint egymás után, részint egyidejűleg adták elő a szépművészetek történelmét és az aesthetikát, egyik sem mulasztotta el, hogy élő példákkal ne világítsa meg elméletét, jóllehet csak egyiküknek volt költői tehetsége. Még az éles itéletű Seibt is, kinek egész egyénisége csupa elmélkedő értelem volt, szintén pályázott egy „Montaldo Gabriela” czímű szomorújátékkal a költői babérért. Tanítványai közt, kiknek stilisztikai dolgozatait buzdításúl 1784-ben egy vaskos kötetben („Akademische Blumenlese”) kiadta, volt egy, Breicha Antal, a ki az egyetemről egyenesen a színpadra lépett s már egy évvel később egy szomorújátékkal lépett a nyilvánosság elé.
Meissner Ágost Gottlieb.
Egy „A. Graff pinx., Schreyer sc.” jelzésű metszet után.
Amaz idők e tanárainak költészeti elméletében és műkedvelői költősködésében kétségtelenűl ismétlődik a Gottsched korának önteltsége és elbizakodottsága is; hanem azért ennek árnyoldalait szívesen elnézhetni ama buzdító hatás miatt, melylyel ugyan egy igazi költőt sem tudtak nevelni, de legalább fölkeltették bennök a költészet iránti érzéket és így előkészítették a talajt a későbbi alkotó tehetségek számára. Seibt Károly Henrik, Lessing földije, ez egyetemi tanárok sorában időrend szerint az első volt, ki e művelő munkásságnak szentelte magát. Ivatala szerint az egyháztörténelem és bölcselet tanára volt, de előadásaiban a legfőbb törekvése arra irányúlt, hogy élénk stilusra és önálló, világos kifejezésmódra oktassa s ilyenben szorgalmasan gyakorolja is tanítványait. „Klugheitslehre” (Okosságtan) czímű munkája részint erkölcstan, részint a gyakorlati életbölcseség könyve. Életszabályai legnagyobb részét párbeszédek követik, melyek azonban nem pusztán a kimondott tétel száraz alkalmazását tartalmazzák, hanem nyilván írói becsvágygyal vannak ékesen kidolgozva, humorral fűszerezve és valósággal drámai élénkségűek. A vaskalapos komolyságból és szűkebb látkörből azonban Seibt soha sem tudott egészen kiszabadúlni, bármennyire serkentette és méltányolta is az ifjúság pezsgőbb és eredetibb törekvéseit. E vaskalaposság még ott is rátapad irataira, a hol játszani szeretne a kifejezési alakokkal és a könnyen alakító írót szeretné adni. Nem így azon férfiúnál, ki 1785-ben kerűlt melléje az aesthetika tanáráúl és mintegy tíz éven át működött mellette, de nem annyira vele egyetértően és őt kiegészítőleg, mint inkább vele szemben szállva, s 1805-ig kiváló irodalmi tekintély volt Prágában. Ez Meissner Ágost Gottlieb, Seibtnek földije s az első protestáns volt, kit a prágai egyetemre meghívtak. Meissner már egészen a „szép szellem” becsvágyától volt eltelve, a ki első sorban tetszeni óhajt. Benne ugyan nem sokkal többet nyert Prága, mint annak az átlagnak a képviselőjét, a melyig a nyolczvanas évek nevezetesb írói általában fölérnek, de a város szellemi életére mégis igen nagy hatással volt a sokoldalú férfiú, ki bámúlatosan sokat olvasott és rendkivűl gyorsan dolgozta föl az olvasottakat, minden stilust könnyedén elsajátított s a tudományban a művészettel, ebben meg folyton amazzal kaczérkodott. Fáradhatatlanúl munkálkodva, a legkülönfélébb műfajokban kisérletezett; párbeszédekkel megtűzdelt művelő regényeket írt; korának ízléséhez alkalmazkodva, „Alkibiades”-ében, melyet főművéűl tekintettek, az érzékenykedő erkölcsösséget a könyek alól kilátszó érzékiséggel vegyítette; franczia minták után vígjátékokat és drámákat s régi olasz elbeszélőket utánozva, adomaszerű maggal bíró novellákat hevenyészett. Ez elbeszéléseinek egy-egy jelenete arra vall, hogy Casanova, ki vele egy időben élt Csehországban s vándorútjairól meg-megtérve, a Waldstein-féle duxi kastélyban pihente ki kalandos bolyongásait, az aesthetika prágai tanárának és korának ízlésével elég közeli rokonságban állott, Világosan észrevehető Wieland hatása is, kinek epikurosi modorát az „Alkibiades” szerzője követni s kényelmesen csevegő hangjának művészi pongyolaságát utánozni igyekszik. Népszerű balladáiban pedig világosan láthatólag Bürger a mestere. Mint Klopstock Wielandhoz, úgy aránylik – természetesen mindig szem előtt tartva a méretek nagy különbségeit – Cornova Meissnerhez. A prágai születésű Cornova egyházi rendű, fenkölt szellemű s őszinte idealismussal eltelt férfiú lévén, kinek azonban a költészetben nem volt meg a szemléltető ereje, Csehország Denisének képzelte magát. Az egyetemen a történelem tanára volt s a Stranský-féle honi történelem átdolgozásával s bővített kiadásával tetemesen hozzájárúlt a szunnyadó nemzeti érzésnek s a multak emlékének fölébresztéséhez. Ódazserű harczi dalaiban pedig, melyek sorban dicsőítették Ausztria hőseit, és egy hosszú tankölteményében „Csehország ifjú polgáraihoz” fordúlt, hogy hazafias érzeletüket fölbuzdítsa s őket a Mária Teréziával és jeles fiával fölviradt új korszak eszméi iránt lelkesítse. Meissner, Seibt és Cornova tanítványa volt Dambeck, ki később egész 1820-ig az aesthetikát és a szépművészeteket tanította a prágai főiskolán s szellemes előadásaival Goethe és Schiller lelkes tisztelőjévé avatta az ifjúságot, Pope és más külföldi írók máveinek ügyes fordításával pedig nagyon fejlesztette kora íróinak formaérzékét. E tanárok mellett egy valamivel csöndesebb munkásságú férfiú, a ki nagyon távol állott a szépirodalomtól, mégis mélyebb és irányadóbb hatással volt a fejlődő irodalom tartalmára, mint a hivatásszerű aesthetikusok. Ez Bolzano, a számtudós és vallásbölcselő volt, ki a mathematikai gondolkodás biztosságát más terekre is átvivén, szigorúbban kiszabta a tudás és hit határait, s gondolkodásának magasztos erkölcsi emelkedettségével az igazságszeretet és szabadszelleműség nagy bátorságát egyesítette. A kor, a melyben élt s a melynek szellemét nagyon túlszárnyalta, megvonta tőle a szót; miután 1820-ban fölfüggesztették tanári állásától, a magánélet zárkózottságába vonúlt vissza.
A József császár korában támadt szellemi mozgalom s a tanszékekről kiindúló buzdítás mind tágabb körökre kezdett hatni. Az összes német szellemi élettel való élénk kapcsolat szükségének érezte, a vele való együttműködésnek és a hivatottak közös munkásságra való csoportosításának sürgőssége egyelőre az időszaki sajtó egyes kisérleteire vezetett. A napi sajtó ugyan a század eleje táján még igen távol állt attól, hogy ama föladatokat végezze, a melyeket ma teljesít. A „Prager Oberpostamtszeitung”, mely később a hivatalos „Prager Zeitung”-gá változott, nagyon hiányos híradással szolgált, s ha pl. a kor egyik legnagyobb emberéről, Goethéről, olykor megemlékezett, legszívesebben egy-egy öngyilkosság fölemlítése kapcsán tette ezt, hogy láttassa, minő szerencsétlenségnek volt már megint a „Werther” czímű regény az okozója. De a heti és havi folyóiratokban a szépirodalmi irány mégis mind jobban erősbödött. A mindig tanító hajlamú Seibt még beérte azzal, hogy tanítványainak irálygyakorlataiból tegyen közzé mutatványokat. Meissner, ki már az irodalmi élet középpontjában állt, 1793-ban az ország első szépirodalmi folyóiratát alapította meg „Apollo” czímen, mely köré közelből és távolból ügyes munkatársakat csoportosított. A fínom szellemű Meinert, Meissner egyik tanítványa s rövid ideig tanszékén utódja, e folyóiratban lépett a nyilvánosság elé. Dambeck 1819-ben a „Hyllos” czímű folyóiratot indította meg, melynek első számaiban Cornovával a Klopstock-felé ódák utánzásában versenyzett; vállalata azonban később a honismeret ápolása által szilárdabb és becsesebb tartalomra tett szert. Woltmann Karolina, a nagy műveltségű írónő, ki Prágában töltötte legszebb éveit s rajongott Csehország tájaiért és mondáiért, 1823 körűl a „Krazn, oder Erholungen für Geist und Herz” (Koszorú, vagy szórakoztató a szív és lélek számára) czímű folyóirat köré igyekezett gyűjteni a vele rokon szépízlésű szellemeket. Szerkesztőtársúl Gerle szegődött hozzá. 1828-ban pedig Scheissler „Monatsrosen” czímű folyóirata járúlt a többiekhez. Gerle és Schiessler a húszas és harminczas évek ez ernyedt korában Prága első irodalmi tekintélyei valának, s ők szerepeltek a divatos irodalom fő képviselőiként. Mindketten valamennyi műfajban tettek kisérletet, leginkább mégis színművekkel, a melyekben azonban Kotzeube és Iffland ízlésén nem tudtak felűlemelkedni. Gerle fő érdeme azon romantikus irányú törekvés volt, melylyel a cseh mondák föltámasztására igyekezett, a miben Woltmann Karolina dicséretes serénységgel járt előtte. Halála irodalomtörténetileg emlékezetesebb, mint egész élete és tragikusabb, mint műveinek bármely jelenete. Mikor ugyanis a negyvenes évek közepe táján tekintélyét teljesen lejártnak, iratait elfeledetteknek és irányát meghaladottnak látta, bánatában a Moldava hullámaiba vetette magát. . . .
Mind e havi és heti folyóíratokban több volt a jó szándék, mint a tehetség. Mennél jobban távolodtak alapítóik irányától, annál nagyobb lett a hatásuk; mert a míg nehéz költői műformák terén tett kisérletekkel vesződtek, addig csak oly alkotásokat hoztak létre, a melyeken nagyon is meglátszott, milyen nagy fáradságba kerűltek, s annál föltűnőbb volt tartalmi szegénységük. A közszellem még nem volt elég erős, még nem érkezett el az az idő, a mikor végre a néplélek a saját öntudatára ébredve, bátran kifejti erőit; a szépirodalom terén még minden törekvés nagyon is rászorúlt a tudomány és a sorstól kegyeltebb társadalmi körök támogatására. A jelen még nem adott oly ösztönző és serkentő buzdítást a maga pezsgő életével, mint mai napság; de annyira már mégis érettek valának a lelkek, hogy a nyugalom ez állapotát egészségtelennek érezték s legalább a múlt felé fordúltak, hogy azon lelkesedve készítsék elő a szebb jövőt. Németség és szlávság ama kor nagy többségének tudatában még nem vált külön; „honi” volt az általános jelszó, s a közös hazafiúi lelkesedésben egyetértőleg mindannyian a nagy német műveltségi forrásból merítettek erőt, a kik a haladás hívei valának. Az 1784-ben alakúlt királyi cseh tudós társaság kiváltképen a hazai történelem mezejét munkálta. Dobner, Dobrovský, Pubitschka és Pelzel mint történettudósok váltak ki, Müller Antal és Swoboda Venczel tanárok pedig versekbe foglalták a történelmet. A főnemesség körében nem veszett ki egészen a József császár korának hagyománya s belőle újra meg újra támadtak férfiak, kik társadalmi állásuk kötelmeit érezve, kiváltságaikra jelességükkel törekedtek rászolgálni. Nosltitz, a német színház megalapítója után Hartig Ferencz gróf lőn a művészetek és tudományok buzgó pártfogója. A fő várgrófok családja, a Kolowrat-Liebsteinsky nemzetség közelből és távolból magához vonzotta az írókat és művészeket. E körben olvasta föl Kleist Henrik 1809-ben egyik új drámáját, alighanem a „Prinz von Homburg”-ot, s ugyanitt terjesztette elő „Germania” czímű folyóírata tervezetét, melyben fegyveres szövetségre akarta fölhívni a corsicai hódító ellen az egész nemzetséget. A legjelesb férfiú, ki e körből a közélet terére lépett s egész Csehország sorsára irányadó hatást gyakorolt, Sternberg Gáspár gróf volt, kit egy hivatott szakértő a német természetbúvárlat atyamesterének nevez. Ő nem csupán társadalmi állásával járó kötelességének ismerte az irodalom pártolását, hanem egyúttal legbensőbb lelki szükségletéűl is érezte. Olaszország műemlékein és a német műveltésgben képezve ki szellemét, előbb Regensburgban papi tisztet viselt, de 1806-ban, mikor Napoleon diadalainak ünneplésére hálaadó isteni tiszteletet kellett volna tartania, lemondott kanonoki állásáról s ezentúl egészen a tudományoknak szentelte magát. Mikor 1810-ben szülővárosába, Prágába visszatért, a tudományos törekvésű férfiak első sorába lépett s hazája javára értékesítette kitűnő egyesítő és szervező erejét. Az a kor volt ez épen, a melyben Goethének az egész világot felölelő szelleme Csehországban mélyebb gyökereket vert az ember és a természet tanúlmányozása terén, s az ország jelesb férfiai, mint Grüner tanácsos Egerben és Zauper tanár Pilsenben, azon szerencsében részesűltek, hogy a nagy emberrel személyesen, vagy levelezés útján érintkezhettek. Valamennyiöknél közelebb jutott hozzá Sternberg, „Csehország növénytaná”-nak szerzője, kit az egyetemesre való törekvése, minden sarjadó és fejlődő élet iránti meleg érdeklődése s a legmagasb tudományos kérdésekkel való foglalkozása kapcsolt össze a „Színtan” írójává.
Gróf Sternberg Gáspár Mária.
A „Porträt-Gallerie österreichischer Ärzte und Naturforscher” czímű kiadványbeli kőnyomat után.
„Csehországban” – írja Goethe 1813-ban Meyernek – „az a különös, hogy az egyféle tudománynyal foglalkozók közt nincs érintkezés, sőt még ismeretség sem. . .” Sternberg volt az elsők egyike, ki ezt a ziláltságot megszűntette. A derekabbakat maga köré gyűjtve, közös munkásságra buzdította őket. Az ő ösztönzésére alakúlt meg 18213-ban a cseh múzeumegyesűlet, melynek elnökévé választották, s négy évvel utóbb a múzeum folyóírata már nagy fontosságú szellemi góczponttá lett. Palacký, a történetbúvár volt első szerkesztője e folyóíratnak, mely évek hosszabb során át cseh és német nyelven jelent meg. E vállalat komolysága jóval fölűlemelkedik mindazon időszaki folyóíratokon, a melyek addig létrejöttek. Ebben végre fölébred a tudományos birálat; lapjairól férfias, alapos szellem szól, mely minden honi terméket méltányol, de sohasem sülyed a műkedvelősködés dédelgetésébe s a kicsinyesség ápolásába. Programmja Sternberg eszméit s a természettudományok föladatáról Goethe szellemével rokon fölfogását tolmácsolja. Ugyane folyóirat első lapján pedig egy költemény olvasható, mely a cseh mondát dicsőíti. Szerzője Ebert Károly Egon, kinek neve határt jelez a csehországi német költészet történetében.
Ebert Károly Egon igazi hangúlatkeltő és közvetítő szellemként jelenik meg századunk elején a csehországi irodalomban. Ő rá is hatott Dambeck által a „tanárok poetikája”, s mestere a tizennyolcz éves kedvelt tanítvány néhány versét közölte is a „Hyllos” czímű folyóíratban. Az ország művészetpártoló főnemességével Fürstenberg Károly Egon herczeg révén volt összeköttetésben, kinek állandó kegyét élvezte, a miért szép sonettekben állított neki hálaemléket. Álmodozó ifjú éveiben érintették Goethe lángszellemének szárnyai. Ebertnek Juliánna nevű testvére agg korában szívesen szólt atyjának Goethével való emlékezetes karlsbadi találkozásáról, melynek alkalmával nyájasan üdvözölte a nagy költő az öreg urat, szerencsét kivánva neki fia első költői babéraihoz. Goethe műveit, kivált „Meister Vilmos”-t és „Götz”-öt már gyermekkorában mohón olvasta Ebert. Újabb meg újabb hangok járúltak az elsőkhöz s visszhangot keltettek lelkében. A Nibelung-ének tanúlmánya a német hősköltemény újjászületésére vezetett, s a svábországi költők ez idő tájban kezdték a múltat ennek saját hangján dicsőíteni, a minek híre csakhamar Csehországba is elhatott. A többit s a legjavát a természet, a vele született tehetség adta meg hozzá, mely már a nyilt szemekkel figyelő és élénken érző gyermekben jelentkezett, míg szülővárosa, Prága környékét, a Scharka völgyeit bejárva, a mondák hőseivel népesítette be képzelme a vidéket. Nem sokára Ebertben lett valósággá az, a mit a műkedvelő tudós költők egylőre hiába óhajtotta: hogy Csehország ősi hagyományai a német költészet fényében ragyogjanak.
Ebert Károly Egon.
Egy „F. T. Mayer del. – A. H. Payne sc.” jelzésű metszet után.
Majdnem hatvan éven át tisztelték Ebertet a csehországi német költők fejéűl. 1824-ben jelentek meg első költeményei, melyek közt már valódi gyöngyök is akadnak, minő pl. „Schwerting, a szászok herczege”, s rá is irányították Németországban a legjobbak figyelmét, és 1882-ig, tehát halála éveig hálás kegyelettel tekintettek föl hozzá az ifjabbak. Legjelesb műve a „Wlasta” czímű hősköltemény, mely zengő Nibelung-szakokban elevenítette föl a leányháború emlékét s a húszas évek vége felé óriási tetszést és érdeklődést keltett. Igaz, hogy egyben rímes regény is volt, mely a mi korunk műveltéségben túlságig fínomúlt női érzést igyekezett az ősi monda hatalmas vonásaival egybeolvasztani. De ezen fölűl egyúttal a szemléltető költészet nagy diadala és a hazafiúi érzés kiváló elégtétele is volt. Goethe weimari ítélete szerint a költemény „tájleíró részletei fölűlmúlhatatlanok”. A mester tehát kiérezte belőle azt, a mi a természet hatásától született meg. Hiszen összes kedvelt helyeit, Prága környékének erdeit és völgyeit írta le Ebert a „Wlasta”-ban. S valóban a leíró részekben van a költemény legjava, míg Wlasta és Primislaus nagyon általános körvonalakkal rajzolt alakjai ma elvont árnyakként hatnak ránk. A nyugodt, biztos kézzel ábrázolható képek szemlélhetőségében mutatkozik Ebert költői tehetségének legfőbb ereje. Ellenben az elmélkedésben, a mit szintén kedvelt, olykor ellankad szellemének a röpte s néha egy már meghaladott kor oktató irányzata elegyűl „a világias lelkűletű ember jámbor gondolataiba”. Lyrája nem elég erős a hevesb, viharosb érzelmek kifejezésére. Így drámái közűl sem vált be egy sem egészen, jóllehet „Bretislav és Jutta” czímű, történeti tárgyú és békítő szellemű darabja Bécsben és Prágában nagy tetszést aratott, utolsó színműve pedig, a nagy franczia forradalom idejében játszó „Brunoy”, melynek tárgya a Timon tragoediájáéval rokon, több méltánylást érdemelt volna. Igazán jeles és szerencsés csak az eposzban volt, a hol a nyugodtan ömlő beszéd képeket alkotó varázsával s a költői festés nagy és széles vonásaival szemlélteti a leírt tájakat és embereket. A „Kolostor” czímű idylljében a hajeki ferenczrendű zárda csöndes magányában töltött napok emlékét eleveníti föl, a hol „Wlasta”-ját írta. Ebben és a „Magyar nő” czímű hősköltemény merész kalandjához illő élénk rhythmusaiban, nemkülönben jelesb balladáiban és románczaiban („Schelm vom Berge”, „Frau Hitt”, „Der Königstochter Laune”, „Zwei Meister”) állt tehetsége tetőfokán. Itt Uhland méltó társának mutatkozik s önálló alakító erőt tanúsít a szerkesztés szilárd körvonalaiban és biztos alapzatában. De a szerelem lágyabb érzése, a bánatos panasz és a természet szépségeinek élvezete is bájosan zendűl meg lantján, mely bizalmasan szívünkhöz szól a merengés óráiban.
Az Ebert dalaiból áradó magasztos béke hangúlata a csehországi német költészetben ahhoz a csendhez hasonlítható, mely a vihart előzi meg. Mozgalmas idők következtek, az úgy nevezett „ifjú Németország”-gal egy második vihar-korszak viradt a német irodalomra. A világfájdalom költői és a szabadság dalnokai az élet új evangéliumát hirdették. Csehország német ifjúsága lelkesedéssel veté magát az új eszmék áradatába. Nemcsak a nagy múlt, a jelen is nagy föladatokat rótt az új nemzedékre, s a szivek a szebb jövőért vívott harcz diadalának biztos reményével valának tele. Ez általános szabadságvágyból, melyben az egyesek és népek heves panaszai és óhajai, a világfájdalom és a föltörekvő polgári rend keserűsége egygyé olvadt, szülemlett meg a harminczas és negyvenes évek virágzó német költészete Csehországban. Az új költői sarjadék nem szorúlt többé sem a tudós műkedvelők elméleti útasításaira, sem a főnemesség hangadó pártfogására, mert immár a nép mélyebb rétegeiből merűltek föl a régen óhajtva várt tehetségek.
Meissner Alfréd.
Stadler (1858) kőnyomata után.
A „Wlasta” költőjét azonban ez új nemzedék is mesterének és a honi költészet ébresztőjének ismerte el. Bizonyos értelemben az Ebert programmját követték utódai is, midőn a honi földhöz való lelkes ragaszkodást, Csehország történetét dicsőítették, nem téve éles megkülönböztetést cseh és német nemzetiség között. De most már nem nyúltak vissza a ködös őskorba és a mondák világába, hanem a huszita harczok és a harminczéves háború eseményeit elevenítették föl s ama korok jelképeit és alakjait a jelen vágyainak és törekvéseinek példázására idézték föl. Míg a múzeum folyóíratának idején a „nemzet” szó még Csehország egész népét jelentette: addig most már a német és szláv elem közt kezdtek ugyan különbséget tenni, de legalább nem állították őket egymással ellentétbe. Közös vágyak és remények, közös szenvedések és harczok egyesítették a haladás híveit. Tudatosan is keresik a szlávság és németség összekötő kapcsait és „Ost und West” (Kelet és Nyugat) jellemző czímen indúl meg az a folyóírat, mely az irodalmi mozgalom keletkezését és fejlődését tükrözi. Glaser Rudolf, az egyetemi könyvtár tudós és fínom ízlésű hivatalnoka indította meg 1837-ben e nevezetes folyóíratot, felesége, Juliánna, Ebertnek vele rokon szellemű húga, ki nem egy sikerűlt költeményt írt, híven támogatta őt a szerkesztésben, s évről-évre nőtt a maradandó becsű irodalmi vállalat tekintélye és tartalmának gazdagsága. Igazi tehetségek léptek benne bátran a sikra. A sekélyesebb, a forradalom ébredező szellemével csak játszó műkedvelősködés mind jobban kiszorúl belőle, a honi erők buzdításra lelnek, de a kiválóbb termékek szélesebb körre is elérő tekintetben részesűlnek lapjain. Az ifjú német költők mellé csehek is sorakoznak, Kollár J., Čelakowský, Jablonský, Vocel, Mácha és mások méltánylásra találnak és jeles fordításokban ismertetik őket. Byron és Lenau hatása erős visszhangot kelt. Bécsben és Németországban is figyelmet ébreszt ez a tavaszi üdeséggel sarjadó irodalmi élet. A munkatársak sorába oly férfiak szegődnek, mint Sallet Frigyes, Schefer Lipót, Immermann Károly, De la Motte Fouqué, Prutz Róbert, Hammer Gyula, Carričre Móricz; Paoli Betty, Seidl J. G., Vogl Nep. János, Wurzbach Konstantin, Teschabuschnigg és mások pedig egész Ausztria érdeklődését fölkeltik. Egész 1848-ig él és virágzik e folyóírat; ez év júniusában aztán mindenkorra megszűnik. Kevéssel előbb még az a különös indítvány merűlt föl benne, hogy a német szövetség székhelye Prágába tétessék. A vihar éve, mely a gondolatokat hirtelen tettekké váltotta, a Kelet és Nyugat szövetségét szélylyelrobbantotta.
Az „Ost und West” alkotta írói körből, a hol előbb tanítványokúl haladtak egymás mellett, utóbb mesterekűl emelkednek ki Meissner Alfréd és Hartmann Móricz. Meissner az imént említett szépirodalmi hajlamú tanár unokája s egy tekintélyes fürdőorvos fia, Teplitzben, Hartmann pedig Duschnikban született, hol atyja gazdasággal és kereskedéssel foglalkozott. Prágai tanúlóéveikben barátkoztak meg egymással s ifjú koruk idealizmusa még szorosabbá fűzte szövetségüket, mely a frankfurti parlament ülésszakáig szilárdan megmaradt. Eleinte mindketten a cseh történelemből merítik tárgyaikat s a romokból, melyeken ifjú lelkük bánatosan mereng, dicső múlt képét varázsolják elő. Világpolgári szabadságvágyuk a huszita korszakot a népek és egyesek általános ébredésének jelképvé avatja. Meissner „Žižka”-ja, mely külalakjában Lenau példája után indúl, a husziták legnagyobb hősét dicsőíti, Hartmann pedig szintén a „Kehely és Kard” jelképeit tűzi első költeményei kötetének homlokára. Mindketten magasztalják költeményeikben Lengyel- és Olaszország szabadságharczosait, megéneklik az elnyomottak és inségesek szenvedéseit és feszegetik a gondolat- és lelkiismeret-szabadság bilincseit. Bármennyire rokonokká avatja is őket fejlődésük szakában közös környezetük és törekvésük, mégis meg tudják őrizni önálló költői egyéniségüket. A külalak megválasztásában mindketten Lenau és Grün Anasztáz hatása alatt álltak, de hangúlataikban Meissner inkább a Byron-féle égostromló világfájdalom, Hartmann meg inkább amaz érzelmesség és szatira keverékének képviselője, melyet Heine honosított meg az irodalomban. Meissner képzelme ifjúkori költeményeiben merészebb, míg Hartmann veleszületett hajlamánál fogva lágyabb és mélyebb érzésű. Meissner történelmi képeiben, mint pl. a „Gorindisták vége” czíműben, a színek ízzó fénye lep meg bennünket, míg Hartmann szenvedő, sápadt alakjai és mélabús panaszdalai mélyebben hatnak lelkünkre. Korán szerzett dicsőségük tetőpontján a két ifjú jóbarát elbúcsúzik Csehországtól és egymástól. Az 1848. év, mely mindkettejöket magával ragadja forgatagába, mindenkorra szétválasztja útjaikat. Meissner csak évek múlva kerűl vissza Prágába, hol azontúl csendes irodalmi munkásságnak él; a hatvanas évek vége felé pedig Bregenzben telepedik meg. Hartmann meg irodalmi világkörútra kél, hosszú bolyongás után Bécsben állapodik meg s ott fejezi be életét, a szabadelvű alkotmánynyal újjászületett Ausztria fővárosában.
Hartmann Móricz.
Fénykép után, Hecht Vilmostól.
A „Žižka” költője még egyszer egész erejével megzendítette lantját, mikor az 1870. év német diadalait üdvözölte, meg nem csappant alkotó tehetségének pedig „Weinher” czímű költői elbeszélésében adta tanújelét, mely a Scheffelével rokon hangon szólal meg. Mint drámaíró különösen mélyen megrendítő szomorújátéka, az „Úriás felesége”, nyerte meg a műértők dicséretét, ellenben a nagy közönség nem jutalmazta tartósabb tetszéssel. Életének vonzóan elbeszélt emlékeivel mozgalmas idők éltető szellemét és hajtó erőit ismerteti meg velünk. Regényei fölött, melyek érdekes leírásokban bővelkednek s melyek közűl főkép a „Schwarzgelb” czíműnek volt sok olvasója, szomorú végzet átka lebeg. Hedrich Ferencz, egyik prágai kor- és munkatársa, kit az 1848. évi zavargások fosztottak meg atyjától és honától s ki hosszas vándorlás után Skócziában telepedett le, agg korában a Meissner nevét viselő regények legtöbbjének szerzői tulajdonjogát a maga számára követelte. Hogy több regény megírásában titkos munkatársa volt Meissnernek, azt ennek hátrahagyott sajátkezű följegyzései is bizonyítják. A vita, mely e munkatársi viszony mértéke felől támadt s Meissner halála után sem csöndesedett el, még ma sincs eldöntve. A sajnálatos pörben, mely az egyiket halálba üldözte, a másiknak alakjára is sötét árnyat vet ama kiméletlen ridegség, melylyel hosszú időn át tartott hallgatag beleegyezés után egyszerre oly kegyetlenűl érvényesíti követelését. Hogy különben Hedrich is kiváló írói tehetséggel bírt, azt a magas hegyvidék életéből vett komor színezetű rajzai és „Brigitta” czímű elbeszélése is tanúsítják, melyekben a sötét színekkel erős jellemző képesség párosúl. Meissner költői hírnevét azonban életének e tragikus összeütközése koránsem homályosítja el. Emelkedett szellemi dalai, melyek díszes helyet biztosítanak számára az irodalomban, kétségbe nem vont tulajdonai, s az üldöző kéz, mely őt személyében megtámadta, nem téphette meg költői babérjait. Szerencsésebb volt Hartmann életének virágokkal díszes nyara és dús termésű ősze. E költő, ki még nem jutott teljes méltányláshoz, még legviharosabb élményei közt is ritka mértékét tudta megőrizni a művészi megfigyeléshez és alkotáshoz kellő nyugalomnak. Majdnem ugyanakkor, a midőn a legkeserűbb politikai szatiráit írta 1849-ben, jelentek meg hangúlatos költői elbeszélései is „Árnyak” czímen, melyek a német epikus költészet gyöngyei közé tartoznak, továbbá „Ádám és Éva” czímű bájos idyllje. Novelláinak hosszú sorában, melyek nagyobb részt fínom lélektani ábrázolás remekei, tapasztalatokban gazdag életének emlékeit dolgozta föl. Languedoci és provencei naplója a művész előadású műveltségtörténeti közlemények mintája. Emberi és művészi eszményeihez haláláig hű maradt s műveiből mindenütt nemes, férfias jelleme tükröződik. Cseh elegiáinak alaphangja vonúl végig egész életén, s a honvágy a dalaiban megszólaló érzések legmeghatóbbjainak egyike. „Az erdőért való harcz” czímű elbeszélésében a tősgyökeres cseh falusi életet ábrázolja, „Sackville” czímű eposzában pedig Prága környékét írja le borongó varázszsal. Költeményeiben és lebeszélései során ismételten meg-megjelenik aggódó édes anyja képe, ki hiába várja haza távol bolyongó fiát.
Meissner és Hartmann valának a népszabadság tavaszának igazi hivatottságú költői Csehországban; de vágyaikkal és költészetükkel koránsem álltak egyedűl. A hozzájuk csatlakozó ifjú költők közt a legtehetségesebb a leitmeritzi Bach Frigyes volt, a heves előretörők csöndesen rajongó társa. Múzsája zsengéit, a „Sensitive” czímű kötetet 1848-ban „Újabb költeményei” követték, melyek után azonban végkép elhallgatott az ifjú orvos, ki a dél-magyarországi Oraviczán telepedett meg s az irodalmi élettől egészen visszavonúltan élt a hatvanas évek elejéig. Az emberiség örök fájdalmainak költője ő, ki majd Hölty, majd Lenau hatását mutatja; de azért eredeti hangszíne van, s a mi dalaira elévűlhetetlen bájt lehel, az a gondolatkifejezés kristálytiszta világossága mellett a rajtuk elömlő mélabú lágysága. Egy másik leitmeritzi költőnek az „Ost und West” munkatársai már csak sírjára tehették le az elismerés koszorúját. Ez Hilscher József Manó, kinek életére és műveire Frankl Ágost derített világot. Magányos vándorként előzte meg hona ifjabb költői nemzedékének csapatát s közkatonából katonaiskolai tanárrá küzdte föl magát, és csak miután Milanóban még ifjan elhúnyt, jutott derék önművelődési törekvése kellő méltánylásra. Tölténytáskájában nem a tábornagyi botot, hanem Byron költeményeit hordta magával, melyeket mesterien fordított, s a poros országútakon tett fárasztó gyaloglások után csöndes éjszakákon egy álmodott szebb világról énekelt, melynek eszményi derűje aranyozta be keserves életét. Szerencsésebb volt ő nála a trautenaui Horn Uffo, kinek műveit rögtön fölkapta a közönség kegye. Nagy szónoki tehetségét lendűletes dalaiban, drámáiban és nyilvános szónoklataiban ragyogtatta s életében és költészetében egyaránt hatni, lelkesíteni volt a czélja. A schleswig-holsteini hadjáratot önkéntesűl harczolta végig, hogy karddal is szolgálja az ügyet, melyért buzgott. Nem volt ugyan mélyebb tehetség, de annál merészebb és tettre készebb. „Ottokar” czímű drámájának egyik alakja, a világot látott Zawisch, lángoló szavakkal ecseteli a szerző eleven, pezsgő és életvidám jellemét. Kelet és Nyugat hivatott közvetítőjeként lépett föl Kapper Siegfried, e fínom formaérzékű lyrikus, ki Talvj mellett a délszláv népdalok legjelesb fordítója. Frankl Lajos Ágost is mélyen gyökeredzik szülőföldjében. Ifjúkori eposza, a „Primator”, csillogó versszakokban magasztalja a régi Prágát, s a letűnt dicsőséget sirató több panaszdala is ifjú éveinek azon emlékeiből fakad, melyek életére döntő hatásúak valának. Herlossohn, a ki sanyarú körűlmények közűl vergődött föl, szintén e forrásból merített tárgyat, jellemvonásokat és indítékokat igen olvasott regényeihez, melyekben a huszitáknak nevezetes szerepök van. A metsző elmésségű Lederer J. társadalmi vígjátékai, a „Szellemi szerelem” és „Beteg orvosok”, a fínomabb jellemvígjáték első sikerűlt kisérletei közé tartoznak. Ez években az egész ifjú nemzedéket megszállta a költői ihlet s a sokak közűl, ki a kor szellemében éneklő nagyok dalába vegyítették fiatalos lelkesedésük újjongó hangjait, némelyek későbbre is hívek maradtak a költészethez, így Marsand báró, Hansgirg Viktor, Margelik Károly, Proschko, Tandler és mások. A költőkhöz csatlakoztak azok a férfiak is, kiknek a művészet bölcselete, a hírlapi műbirálat és a német irodalomnak a napi sajtó útján való fölélénkítése lett utóbb a hivatásuk. Zimmermann Róbert, a ma széles körben ismert bölcselő, népies ízű üde dalokkal lépett föl először; Bayer József, kit tehetsége már eleve fínom ízlésű aesthetikussá és műtörténészszé avatott, mély gondolatokat tartalmazó költeményekkel kezdi írói pályáját. A kiválóbb szellemű s ragyogó tollú parlamenti férfiak, így Löhner és Kuranda, a sokismeretű és lelkiismeretes Klutschak Ferencz, ki a kiváló műértő Gutt Bernát támogatásával a „Bohemia” czímű napilap tekintélyét megalapította, továbbá a tehetséges és heves Kuh Dávid, ki a politikai komolyság hangadó képviselője volt a publiczisztika terén, nemkülönben a serény Tamm Ferdinánd, ki eleinte színművekkel és elbeszélésekkel kisérletezett s utóbb eredményesen harczolt szóval és írásban a népnevelés ügyéért, – ezek mindannyian abból a szellemi mozgalomból indúltak ki, melynek az „Ost und West” volt az első nagyobb hatású tolmácsa.
Míg a nevezettek nagyobb része a fővárosban sereglett össze: más alkotóerejű szellemek a prágai zajosabb élettől visszavonúltan, csöndesebb útakon haladtak előre. Déli Csehország sötét erdőségeiben, az Adler-hegység zordon völgyeiben nőttek föl egyes férfiak, kik a honi föld csöndesebb lélekzését kihallgatva, Csehországban is megvalósították a „népszellemhez való megtérés” ama programmját, mely a német nyelv minden területén nem is sejtett kincseket varázsolt elő a mélységből. A népies irodalmi irány ez újjászületésének egy szelíd, nyájas fényű névhez, a Stifter Adalbert nevéhez fűződik a legfőbb érdeme. Az oberplani takácsmester fia, ki a német irodalom arany könyvébe írta be nevét, a Cseherdő rejtett mélyét, a hol született, azóta számtalan szív üdítő és lélekemelő paradicsomává tette. Életének hatvanhárom éve (1805–1868) minden nagyobb mozgalom nélkűl múlt el, s ama napok óta, mikor a nagy világ morajától távol fekvő szülővároskája iskolájába járt, egész addig, midőn – szíve vonzalmát követve – Felső-Ausztria népiskolái fölött gyakorolta a felügyeletet, minden zajosabb és erősebb közéleti küzdelemtől távol tartotta magát. De annál gazdagabb volt lelki élete. Szülőföldjének erdőségei neki sugdosták legmélyebb titkaikat, s a mit azokból irataiban közölt, az a természet ölén s vele együtt érezve töltött élet boldogságának ünnepies nyilatkozása. Jean Paulhoz hasonlag ő is csak nagy ritkán írt egy-egy verset. De azért költő volt lelkének ritka mély érzésétől kezdve egész szavainak lehelletszerű gyöngédségeig. Mikor a negyvenes és ötvenes években első mesteri rajzai és novellái a folyóiratokban megjelentek, áhítattal és csodálattal élvezték olvasói az azokban föltárúlt új világot, mely pedig a hézköznapiságból látszott támadni.
Stifter Adalbert emléke a Cseh-erdőben.
Russ Róberttől
A meglepetés, a mit művei keltettek, hasonló volt ahhoz, melyet Stifter maga oly gyönyörűen ír le „Adbias”-ában: hasonló a vakságából kigyógyúltnak érzéséhez, mikor szemei a világosságot megpillantják. Kevés költő látott oly tisztán s tanított mást is úgy látni, mint Stifter. A korabeli romantikusok még fátyolozott szemmel nézték a természetet s mesés fátyolt szőttek a mindennapi élet csodái köré. Stifter ellenben tiszta, világos tekintettel szemlélte a természet életének örökké újra meg újra születő s el meg elmúló csodáit. Épenséggel nem alkotott önkényesen valami képzeleti világot a meglévőből, hanem magasztos egyszerűséggel mélyedt el a természet kitárt könyvébe, s mindazon, a mit belőle kiolvasott, a „kicsiny dolgok”-on is épűlni tudó áhítat szelleme leng. E szeretettel beható tárgyilagossága, mely a legparányibb virágzást, a szellő leghalkabb lehelletét is észreveszi s mindazt, a mi csendben terem és tenyészik, a maga igazi nevén nevezi, ez teszi őt, a természetimádó idealistát, a tájfestő költészet legnagyobb mesterévé az újabb kor realista elbeszélői közt. Az alakokat ugyan, a kiket a természettel versenyző tájképeinek színterére állít, inkább gyöngédebb érzéseikben jellemzi, nem pedig arczélük erősebben kidomborodó vonásaiban és érzéki indúlataikban, mint a hogy az mai napság divatos; valamennyinek, akár a jelenkor, akár a rég elmúlt idők emberei, kölcsönzött valamit a maga ünnepélyesen figyelő, szelíden szemlélődő természetéből.
Fínom érzékű és éles látású megfigyelője a honi természetéletnek Rank József is, a Cseh-erdő másik költője, ki szintén a hazai földdel való érintkezésből merítette legjava erejét. De ő nála mégis csak inkább háttér a tájkép s fő figyelme a vidék népének szokásaira és nyelvére, gondolat- és érzelemvilágára irányúl. Auerbachhal közös sajátsága a természet ölén élő emberek elmélkedése iránti érzék, Gotthelf Jeremiással pedig az erősebb népies színezetben osztozik. Számos falusi történetében, valamint „Achtspännig” (Nyolczfogatún) czímű élénk regényében úttörő és mintakép gyanánt áll az ifjabbak előtt. Friedrichsthal faluban született s élete folyása a politika és irodalom mozgalmasb színezetére vezette, de azért egész munkássága és minden alkotása szoros összefüggésben maradt szülőföldjével, mely őt a frankfurti parlamentbe választotta, hol barátaival, Hartmann Móriczczal és Vogt Károlylyal a balpárthoz csatlakozott. Mint a Cseh-erdőnek, akként a cseh-porosz határon lévő német nyelvszigetnek, az Adler-hegység zord vidékének is megvan a maga költője, a ki csak tanítványként áll ugyan a mesterek mellett, de azért nincs a népies szellemű alakító erő híjával. Reich Móricznak, Rokitnitz város fiának, igazán kár, hogy oly korán elnémúlt az inség és betegeskedés miatt már ifjú korában szárnyaszegett tehetsége. „An der Grenze” (A határon) czímen egybegyűjtött éles jellemrajzú vázlatai és elbeszélései maradandó becsű emléke korán befejeződött életének, melynek önkezével vetett véget.
Kompert Lipót.
Fénykép után, Hecht Vilmostól.
Egészen más életkörűlmények közűl, mint a falusi novella mesterei, tudniillik a cseh ghettók zegzugos útczáiból és sötét, dohos házaiból nyert egész életére kiható indítékokat Kompert Lipót, ki szülővárosában, Münchengrätzben s aztán Prágában sok sanyarúság közt töltötte tanúlóéveit, melyek emlékei Jean Paulhoz hasonlag a szegények és elnyomottak költőjévé avatták. Ő előtte még csak a berlini Bernstein világított volt be a ghetto sötétségébe. Ezen elődjét különben nemismerve, úttörőként lépett oly irányba, melyen azóta sokan követik. A cseh zsidók, kiket Kompert vitt be az irodalomba, régi idők óta egészen külön állást foglaltak el még fajrokonaik körében is. Más szláv népességű országokban élő hitsorsaiknál jóval korábban és szorosabban fűződtek az újabb művelődéshez, mely számukra a József császár korabeli reformok által megközelíthetővé lett, s mint a körükből kikerűlt írók neveinek hosszabb sora mutatja, nevezetes részük van Csehország németségének művelődési törekvéseiben. Más részt elzárkózottságukban nem egy sajátszerű népi vonást őriztek meg, s az alkotmányos korszakig még mindig rájuk nehezedő, bár szelídebb nyomás is erősítette közösségükben fejlődött s kiélesedett faji sajátságaikat. Kompert nagy szeretettel s oly erővel domborította ki, mint senki más, népének örömeit és szenvedéseit, az eléjük tornyosúlt merev gátak elleni szivós küzdelmöket s elkülönzött létük szűkebb körében edződött szoros összetartásukat. Ghetto-novellái úgy művelődéstörténelmi, valamint költői szempontból egyaránt jelesek; mindenikük kitűnik a színezés hűségével, a jellemzett alakok tőrűl metszett voltával, s ha végig olvassuk őket egész a „Romok között” czíműig, mintegy átéljük a szerző vezetése mellett egy népnek csöndes homályban lefolyó történetét, mely századok sötétségén át emelkedett föl a világosság és lelki szabadság színvonalára. Nem egy tehetséges követője akadt Kompertnek ez úton, melyen kivált Kohn S. járt kiválóbb szerencsével, ki ghettobeli elbeszéléseibe erősebb történelmi vonásokat elegyített s kinek „Gabriel” czímű érdekes novellája számos nyelvre le van fordítva.
Az újabb és legújabb időben a németség irodalmi életének föltételei több tekintetben megváltoztak Csehországban. Az ötvenes években az a forradalom előtti irányzat, mely szorosan ragaszkodott egész Csehország szellemi egységéhez, legalább egyes jelenségekben még mindig nyilvánúl, így példáúl a Klar Pál Alajos alapította „Libussa” czímű folyóíratban, melyben nemegy becses közlemény látott napvilágot, s melynek megvolt az az érdeme, hogy fentartani igyekezett az összetartás hagyományát. De azért az 1848 után következő évtized egész irodalmi életének már mégis lanyhább az érverése. Bayer József és Ambros A. V. említendők e korszakban, mint a nemesb irodalmi és műizlés buzdító hatású képviselői. Velük ifjabb éveiben vállvetve munkált Hanslick Ede, a fínom izlésű műtörténész és hirlapíró, ki szülővárosában, Prágában lépett először a nyilvánosság elé.
Néhány kiváló csehországi német írónak, kiknek pályafutása azóta lezáródott, szintén ez átmeneti korba esik a fejlődési ideje. Weilen József, ki a Prága melletti Tetin faluban született, korán elidegenedett honától, de „Drahomira” czímű drámájából még Csehország mondáinak és történetének szelleme leng felénk. Heller Seligmann, Raudnitz város szülötte, ki mint jeles színész működött Prágában, „Ahasver” czímen, tökéletes alkatú terzinákban írt eposzával a komolyabb irodalombarátok figyelmére érdemesűlt. Mauthner József, a prágai lyrikus, ki izzó hévvel tudta kifejezni érzéseit, csak 1891-ben bekövetkezett halála után lett ismertté. Gundling Gyula (Herbert Luczián) mint hirlapíró és szorgalmas regényszerző sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Szűkebb körben számos tisztelője és barátja volt a humorista Pokorny Edének, ki a csehországi sajátos életkörűlmények éles tekintetű megfigyelője volt s aranyos jókedvvel és sokat írt. Thomas Károly (Richter Tamás Károly, a közgazdaságtan tanára) elbeszéléseiben és „Sámson” czímű tragédiájában kiváló tehetség jelét adta. Klapp Mihály, ki első kisérleteiben Kompert hatása alatt áll s később nagy sikert aratott „Rosenkranz és Güldenstern” czímű vígjátékával, valamint Rosen (Duffek) Gyula, ki hevenyészett vígjátékaival a német színpadokat egy ideig sorra hódította, szintén prágai születésűek. Németországban nem igen nagy számú képviselői közé tartoznak.
Az utolsó három évtizedben a nemzeti lelkesedés a tartományi egység régi szelleme helyébe egészen faji színezetet öltött, élesen külön vált egymástól a német és szláv irodalom Csehországban. A német természetesen még szorosabban csatlakozott az ausztriai és németországi nagy német irodalomhoz, de azért komoly hangulatú saját jellegét sem vesztette el s külön szervezeteket is alkotott magának az országban. A „Verein für Geschichte der Deutschen in Böhmen”, melynek érdekében főleg SchlesingerLajos történetíró buzgólkodik, becses közleményeiben a honi irodalom történetét is ápolja. A „Verein zur Verbreitung gemeinnütziger Kenntnisse” (Hasznos ismereteket terjesztő egyesűlet) pedig a népszerű tudományos munkák egész könyvtárát adta ki, melynek sorában Lippert Gyula művei a legjelesebbek közé tartoznak. Német költők, festők, szobrászok és zeneművészek 1871-ben, Grillparzer ünneplése alkalmával sikeres együttműködés czéljából a „Concordia” nevű író- és művésztársaságot alapították. A cseh akadémiának meg a Knoll Fülöp által nem rég alapított „Gesellschaft zur Förderung deutscher Wissenschaft, Literatur und Kunst in Böhmen” lett méltó versenytársa, mely az ország német egyetemével szoros kapcsolatban áll. Toischer Prágában, Grandl és John Egerben, Paudler Leipában, Wolkan Černowitzban, Peters Leitmeritzben, Naaff Ágost pedig Bécsben foglalkozik behatóan a csehországi német népdalok, tájszólások és szokások buvárlásával. Hasonló téren szerzett érdemeket a korán elhúnyt Knieschek is. A tájszólási irodalom és a néphumor az utóbbi évtizedekben is termett újabb virágokat. Zedtwitz Kelemen gróf egeri tájszólásban írtkölteményei üde, vidám hangúak. Nittel éjszak-németországi Eulenspiegel-féle történetei, melyeknek az ismert Hockewanzl a hőse, a népnél is nagy tetszésben részesűltek. Langer Ede az Adler-hegység vidékéről szóló munkájában közelebb egy derűlt lelkű parasztköltőt fedezett föl, Brinke Jeromos földmívest, e humoros utódját az egerlandi Fürnsteinnak, kinek elegiai hangúlatú népies költeményei iránt valamikor Goethe is melegen érdeklődött.
A csehországi német írók száma és munkássága folyvást tetemes. Mauthner Frigyes, kit születésénél és nevelkedésénél fogva szintén a prágaiakhoz kell számítanunk, regényeivel és szatiráival széles körben ismeretessé lett. Schubin Ossip (Kirschner Lola) írónő, ki Prágához közel lakik, az egész német olvasóközönség figyelmét föl tudta kelteni az osztrák nemességet szerepeltető regényei iránt. Suttner Berta, a szintén prágai születésű Kinsky grófnő, „Le a fegyverrel!” czímű irányregényével általános és mély hatást keltett. A prágai születésű és nevelésű Hauschner Auguszta, a leitomischli Kapff-Essenther Francziska és a hořitzi születésű s most New-Yorkban élő Hann P. hírlapíró szintén hivatással léptek föl mint elbeszélők. Kralik Richard, ki a Cseh-erdőbeli szülőföldjén töltötte ifjúságát, az aesthetika s az eposz- és drámaköltés ágaiban működik, Ohorn Antal pedig, ki számos költeményében ünnepli cseh honát, regényeiben is azt tükrözteti vissza. Bendel József „Firdusi” czímű szomorújátékot, továbbá meséket és mndákat írt versben. A lyrikusok közűl Adler Frigyes, Herold Ferencz és Philipp P. arattak sikert, a humoristák sorában pedig a sokféle műformában jártas Willomitzer József, Klutschak és Walter utódja a „Bohemia” szerkesztőségében. Tauber Oszkár, a prágai színházak történetírója, a katonai és kolostori életből vett rajzaiban tanúsít műérzéket. A szynpad számára dolgoznak Thun-Hohenstein Krisztina grófnő, ki meséket is írt, Teweles Henrik, Riedl Péter, Skraup Károly és Swoboda Henrik. A nevezettekhez az ifjabbak egész köre csatlakozik. A csehországi német irodalmat különálló, sajátos egészszé alakítani természetesen nem lehet a jelen alkotó és fejlődő tehetségeinek sem szándéka, sem föladata. Mindazonáltal ma is alapos az a remény, hogy Csehroszág németségének szellemi élete továbbra is hű marad komoly hagyományához és hogy a csehországi német költészet a nagy német irodalom karának a jövőben is érczes és saját jellegű hangjaként fog zengeni.
