Szláv irodalom. Truhlář Antaltól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Szláv irodalom.
Truhlář Antaltól, fordította Katona Lajos

A szláv népek irodalmai közt a cseheké hosszú időn át kiváló helyen állott s ma is nevezetes szerepű a szlávok művelődési fejlődésében egyáltalán, de kivált az ausztriai szláv törzsekében, s hű tükre a cseh nép serénykedő szellemének, nemkülönben azon változatos és koronként megrázó viszontagságoknak, a melyek az idők folyamán e népet érték. Ez irodalom termékeit azon nyelvi, tárgyi és alaki sajátszerűségek szerint, a melyek az egyes korokat jellemzőn mutatkoznak, három nagy csoportba oszthatjuk. Az első magába foglalja az irodalmi élet kezdetétől a huszita mozgalmakig, vagyis a XV. század elejéig (1410) terjedő irott emlékeket, a második az 1410 és a népnevelés ügyének Mária Terézia alatt (1774) történt rendezése közé eső irodalmat, a harmadik pedig 1774-től a jelen korig terjed.

Az a szláv nép, mely történelmi időkben a csehek nevén lép föl, eredetileg több kisebb törzsből állt, melyek valószínűleg különböző időkben és más-más körűlmények közt telepedtek le a mai cseh királyság területén, s csak hosszabb idő múlva, nevezetesen a IX. és X. század folyamán forradtak maradandó egységes politikai szervezetté, mert előbb névben és tájszólásilag is különböztek egymástól. E törzsek és nyelvjárások közűl lassanként az vergődött uralomra, a melyiknek a növekvő politikai hatalom is kedvezett: a Csehország közepe táján elterjedt cseh törzs és nyelvjárás. Ez a felsőbbség a cseh tájszólásnak bizonyos esetekben közlekedési nyelvűl való elismerésében nyilvánúlt; de e nyelvjárás ereje azért még nem volt oly nagy, hogy a többi tájszólások minden sajátszerűségét teljesen kiszorította volna; sőt a mint egy felől mind jobban terjesztette hatását, viszont maga a többiek hatása következtében szintén nem egy változást szenvedett, míg az irodalmi nyelv azon fokáig fejlődött, a mely már nagyobb állandóságot mutat a régibb közéleti nyelvhez képest, és a közkeletű cseh beszéd, meg a többi tájszólások mellett mesterséges úton halad további fejlődésében.

Ámde sok századév múlt el addig, míg cseh nyelven csak bármily szerény írásbeli följegyzések is termettek. A legnyomatékosabb lépés ez irányban a IX. század folyamán történt a kereszténység fölvételével, mely híveit megtanítván az írásra, azzal a művelődés útját egyengette. Eleinte azonban az írásmód sem volt egynemű, minthogy a kereszténység különböző útakon jutott el Csehországba, s így itt alighanem a szlávok két apostolának, Cyrillnek és Methódnak a munkássága révén a görög-szláv és a nyugati egyház hatása következtében a latin írás is meghonosúlt. Amaz ugyan sohasem lépett ki az egyházi szertartások szűkebb köréből s onnan is elég hamar eltűnt, csak mesterségesen tartván fönn magát egyes helyeken, legtovább még Sazava kolostorában, a melyet 1032-ben Szent Prokop szláv szerzetesek számára épített. Ellenben a másik írásmód mind jobban fejlődött s végűl közkeletűvé lett, minthogy nemcsak a politikai helyzet, hanem a műveltebb nyugati népekkel való közlekedés is hathatósan támogatta. A cseh nyelv legrégibb emlékei is ebben az írásban maradtak fönn, még pedig részint eredeti följegyzésekben, részint csak későbbi másolatokban.

A XIII. századnál régibb eredeti följegyzésekben csak egyes szavak, kivált hely- és törzs-, meg családnevek fordúlnak elő másnyelvű, leginkább latin okíratok szövegében, nemkülönben latin szövegek sorközi glosszáiban. Mindezen nyelvemlékek között úgy régiségre, mint terjedelmükre és fontosságukra nézve is a Szent Gergely glosszái állnak első helyen, melyek 1100 tájáról valók. Csak 1878-ban födözték fel őket a prágai székesegyházi káptalan egy kézíratában, a mely Szent Gergely párbeszédeit tartalmazza. Eredetileg nagyobb terjedelméből mindössze csak mintegy 200 szó maradt meg, melyek közűl némelyek a következő század nyelvemlékeihez képest oly régies alakúak, hogy akár ó-szláv szóknak is vehetpk. Hitelességöket azonban némely tudós kétségbe vonja.

Számosabbak és úgy alaki, mint tartalmai tekintetben teljesebbek azok az emlékek, melyek régibb időkből ered a „Hospodine pomiluj ny” ének, a görög Kyrie eleison e körűlírása, melynek fönséges hangjai még ma is meg-megzendűlnek a cseh templomokban. Az általános vélekedés szerint Szent Adalberttől eredő ének nyolcz rímtelen sorból áll és kifejezéseinek sajátszerűségei (pomiluj, spas, mír) arra vallanak, hogy kétségtelenűl a szláv liturgiának Csehországban való meghonosodása első idejéből való. Régisége és egyszerű magasztossága tekintetében közel áll hozzá a „Svatý Václave, vévodo České země” (Szent Venczel, cseh földnek fejedelme) kezdetű ének, mely eredetileg három, szintén rímtelen szakból állott. A nép közt már igen régóta el lévén terjedve, idő haladtával mind több versszak járúlt hozzá, melyekben a cseh nép szorongattatása éveiben leghőbb óhajait és áhítatos imáját küldte az ország védszentjéhez E régi emlékek sorában a harmadik a „Slovo do světa stvořenie v božotví schováno” (Világ teremtése előtt az Ige az istenségben vala rejtve) kezdetű ének, mely egy, a XIII. századból való kéziratban maradt fönn s 16 versben Krisztus megtestesűlését, kínszenvedését és föltámadását mondja el. Ugy látszik, hogy a húsvéti énekek közűl való s a másik két régibb énektől már elég tökéletes rímelésével üt el.

Fontos okok szólnak a mellett, hogy a későbbi időkben fölmerűlő emlékek némelyikét is jóval régibb eredetűnek tartsuk. Így nevezetesen a Krisztus megtestesűlését, születését és föltámadását elmondó énekeket, minők: a „Vítaj milý Jezu Kriste” (Légy üdvöz, édes J. K.), „Narodil sě Kristus Pán” (Krisztus urunk született), „Vstalt’ jest této chvíle” (Föltámadt e pillanatban), „Bouh všemohúcí vstal z mrtvých žádúcí” (A mindenható édes Isten föltámadt), továbbá az Ur testéről szóló ének: „Vítaj králu všemohúcí” (Üdvöz légy, mindenható király), valamint némely Mária-ének s más hasonlók.

Elmondható tehát, hogy az irodalmi élet kezdete Csehországban is a keresztény hit fölvételének mély hatásával függ össze. Azonban bizonyára hosszú idő múlt el, míg a kereszténység a népnél a hajdani pogány fölfogást legalább nagyjában el tudta nyomni, míg a szláv nép ősi hagyományaitól eltérve, az új életmódhoz törődött. A cseh nép történetének régibb szakai eléggé hirdetik azt a szívós ellenállást, melylyel az újításokat, még ha hasznosak valának is, fogadták; s ugyane történelem a nemzeti erő üde épségének oly számos meggyőző bizonyítékát nyújtja, a melyek mellett tekintetbe véve még a dalos kedvéről híres cseh nép jellemének ezen vonását is, szinte lehetetlen kételkedni, hogy e nép veleszületett lelkesedésének minden önálló nyilvánúlása nélkűl sokáig élhetett volna.E föltevés legalább azok előtt, a kik az említendő két nyelvemléket hitelesnek tartják, a XIX. század első negyedében megerősítést nyert az ó-cseh népköltészet két maradványának fölfedezésében; értjük a grünbergi és a königinhofi kéziratot.

A grünbergi kézirat, melyet kevésbbé helyesen Libuša törvényszékének is hívnak, nevét a Nepomuk közelében (Pilsentől délre) eső Grünberg kastélytól kapta, a hol 1817-ben állítólag régi okiratok közt ráakadtak. A cseh nemzeti múzeum alapítása után 1818-ban, onnan Prágába küldték. Négy nyolczadrétű lapból áll, melyek pergamentje régi, latin írása kerek és zöldes színű. Két, egyenlőtlen hosszúságú töredéket tartalmaz. Elsejük 9 versnyi és egy költemény záradékának hiszik, melyben a kmetek, lechek és vladykák előtt valami családi ügyben folyó itélkezésről volt szó. A másik 112 versből áll s két testvérnek, valami Chrudoš és Sťaglav nevűeknek örökösödéi pörét tárgyalja, melynek eldöntését Libuša fejedelemnőre bízták. A nevezett főurakat itélethozatal elé a Vyšehradra hívják s ott azt a végzést kapják, hogy hagyományos szokás szerint közösen bírják apai örökségüket. Ez itélet ellen, melyet magára nézve sérelmesnek vél, Chrudoš, az idősb testvér, fölzúdúl és Libušát becsmérlő szóval illeti; a megsértett fejedelemnő erre lemond a trónról s fölszólítja a jelenlévőket, hogy válaszszanak magukhoz illő vaskezű fejedelmet, mivel, a mint látja, ő, a gyenge leány, erre nem elég erős. A költemény vége hiányzik.

A nyelvemlék mind külső alakjában, mind tartalmában több sajátszerűséget mutat. Feltűnő paleographiai jelenségek nem engedik a korát teljes bizonyossággal megállapítani; nyelvezetében és egyes tárgyi jelenségeiben pedig szintén nem egy rejtély merűl föl, melyek más hasonló honi nyelvemlék hijában eddigelé megfejtetlenek. Ép azért mindjárt e kézirat megjelenésekor kétkedő hangok támadtak hitelessége ellen (Dobrovský, Kopitar), s a vitás kérdés még máig sincs kielégítő módon eldöntve. Költői értékű benne a „Libuša törvényszéke” czímű tulajdonképeni költemény, a melynek verselése, nevezetesen rímtelen tíz szótagú sorai, egyes szóképei, alakzatai és rhythmusa a szláv népies epikára emlékeztetnek. A második emlék, „a königinhofi kézirat”, szintén lelőkelyétől, Köninginhof éjszak-csehországi várostól kapta a nevét, a hol 1817-ben a templom tornyának egy kamarájában találta Hanka Venczel. 12 kis alakú pergament lapból és két hosszúkás, keskeny szeletből áll, melyek úgy származtak, hogy két lapot a hajtás közelében átmetszettek. Az írás apró és a helyesírás zavaros. Az egész 14 költeményt, köztük hat epikust, két lyraiepikust és hat lyrait tartalmaz. A szövegben olvasható czímfölíratok szerint e költemények a harmadik könyv 25–28. fejezetéből valók s így csak szerény töredékei volnának egy nagy gyűjteménynek, a melyet a XIV. század közepe táján állítottak volna össze. Tartalmuk szerint azonban az egyes költemények nagyon különböző időkből valóknak vallják magukat.

Manes József (1821–1871) rajza a königinhofi kézirat egy részletéhez.
A prágai Umělecká beseda tulajdonában levő eredeti után.

A kézírat magva a hat epikus költemény, a melyek időrendben e következők: 1. „Záboj, Slavoj és Luděk”; 2. „Čestmír és Vlaslav”; 3. „Oldřich és Boleslav”; 4. „Beneš Heřmanóv”; 5. „Ludiše és Lubor”; 6. „Jaroslav”. A két első főhősük nevét viseli czíműl s az őskorból való; a „Záboj” czímű a pogány cseheknek a Luděk vezetése alatt országukba nyomúló s ott vallásukat erőszakkal terjesztő keresztényeken aratott diadalát írja le; a „Čestmír” czíműnek tárgya pedig Neklan fejedelem hadjárata Vlastislav, Lucko ura ellen, s e lázadó főúrnak a prágai sereg vezérétől, a vitéz Čestmírtől való teljes leveretése. Mind a kettőnek szabad az ütemfűzése, s a tartalom és a helyzetek szerint váltakozva hol hosszabbak, hol rövidebbek a sorai. Az „Oldřich és Boleslav” csak töredéke egy, a lengyeleknek 1004-ben Prágából való kiűzetéséről szóló költeménynek, mely egyes kiválóan szép leíró részleteivel tűnik ki; ennek már a külalakja is művészibb, tíz szótagú rímtelen sor. A „Beneš Heřmanóv” szakokra oszló történelmi ének, mely drámai gyorsasággal és örömtől hevűlt szavakkal mondja el a rabló száz csapatoknak a Turnau melletti Hrubá Skála közelében szenvedett vereségét; ez esemény a XIII. század elejére tehető. A „Ludiše és Lubor” csupán a régi idők egy lovagi szokásának az emléke, t. i. az ó-cseh „sědání”, vagyis lovas tornajáték széles alapon való leírása; külalakja nyolcz szótagú vers, helyenként refrainnel. Időrendileg utolsó a „Jaroslav”, vagy „a kereszttényeknek nagy harczai a tatárokkal”, kik I. Venczel király alatt egész Morvaországig nyomúltak előre s ott 1241-ben Olmütz mellett Jaroslavtól, a Sternbergek ősétől állítólag megverettek. Csupán egyes, szabadon kapcsolt epizódokból áll, melyek közűl különösen a Hostýn-hegyen vívott hősies küzdelem leírása válik ki, a melyben a Boldogságos Szűz csodálatos segítsége óvja meg a keresztényeket a végső veszedelemtől.

A „Jelen” (Szarvas) és „Zbyhoň” czíműek vers-alakjukban és nyelvükben szintén nagyon hasonlók az epikus költeményekhez, de mégis eltérnek tőlük a lyrai elem uralkodó voltával. Az első egy orozva meggyilkolt ifjú halálát gyászolja, a második meg egy hajadonnak egy erőszakos nőrabló kezeiből való kiszabadúlását írja le. Amabban a szarvassal, emebben a galambbal való hasonlat vonúl végig majdnem az egész költeményen. A „Kytice” (Bokréták), „Jahody” (Eprek), „Růze” (Rózsák), „Zezhulice” (Kakuk), „Opuštěná” (Az elhagyott) és a „Skřivánek” (Pacsirta) czímű lyrai versek igazán bájos apróságok, a melyekben igaz, gyöngéd érzéssel szólal meg egy ifjú leányszív vágyódása, melegsége, panasza és gyásza.

A köninginhofi kézírat napvilágra kerűlte óta könnyen kimutatható hatással volt a cseh irodalomra, sőt a képzőművészet újabb csehországi alkotásaira is, hogy a többi közűl itt csupán Manes Józsefnek belőle merített rajzait említsük.

A königinhofi kézíratot sokáig általában az eredeti ó-cseh költészet legbecsesb emlékének, a honi, még külső hatásoktól érintetlen ősműveltség virágának tekintették. Az újabb kutatás azonban megingatta ezt a hitet, kiderítvén, hogy valamint a Libuša törvényszéke, úgy a königinhofi kézírat is páratlanúl áll az egykorú költészetben, hogy továbbá nem egy tárgyi ellenmondás van benne; s a mi végűl a legalaposabb ellenvetés, hogy nyelve gyakori eltéréseket mutat ama szabályszerűségtől, melylyel egyéb, eddig ismeretessé lett ó-cseh költői és prózai termékekben találkozunk. A kézírat hitelességének vitás kérdése különben még eldöntetlen.

Kétségtelen hitelességű és koruknak bélyegét úgy tartalmukon, mint alakjukon viselő ó-cseh nyelvemlékek összefüggő sorozata csak a XIII. század második felével kezdődik. Ez irodalmi termékek főforrása a nyugat-európai művelődés és társasélet, s mindnyájukon az utánzásra való, többé-kevésbbé erősen kiérezhető törekvés látszik meg; a költészeten e törekvés majdnem teljesen uralkodik s belőle áthatol a próza-irodalom egy részébe is. Nemzeti jelleme ennek az irodalomnak nincsen. A mi becses és jórészt fölűlmúlhatatlan értékű benne, az nyelvének ragyogó gazdagsága, kivált az alakok bőségét, a kifejezés magbasságát és hajlékonyságát tekintve. Alak és tartalom szempontjából kiválóbb mű azonban csak kevés akad benne.

A költői művekben mindenek előtt a külalak hódolt meg a nyugaton uralkodó divatnak; általánossá lett a rím, melyet már a legrégibb fönmaradt emlékek is meglepő tökéletességében mutatnak, a miből következtethető, hogy elég korán meghonosúlt s buzgó ápolásban részesűlt. A szakokba való tagolás és más alaki sajátosságok útját bizonyára már a honi ősköltészet is egyengette, miért is ezek annál könnyebben meggyökeresedhettek. A tárgyak tekintetében eleinte a világi elem egészen háttérbe szorúl; hiszen verseléssel pusztán csak a papság foglalkozott, s ha némi részt vettek benne más társadalmi osztályok is, ezek is teljesen koruk vallásos szellemének uralma alatt álltak. Az ezen szellemben nevelkedett nemzedékek áhítva sovárognak a csodák és kalandok világába, a romanticismus iránya egyes honi uralkodók (nevezetesen I. Venczel, II. Přemysl Ottokár és Luxemburgi János), valamint némely cseh főurak példája nyomán általánosan uralkodóvá lett; de elég korán uralomra verdőgik az askesis iránya is, mely a valódi érdemet a léleknek a testi világ elleni küzdelmében, az önmegtagadásban és alázatosságban látja, mígnem a képzelet szabad röptének egészen szárnyát szegi az erkölcsi elmélkedés, a való élet szemléletének pedig a puszta elvont fogalmak szerepeltetése lép helyébe, mi által a költészet nagyobb részt meddő és üres verseléssé alacsonyúl. E kor termékeinek az alapváza ritkán eredeti, a régebbieké rendesen latin, a későbbieké gyakran német forrásokból ered.

A világi költészet műfamaji közűl a leggyérebben fordúl elő a lyrai. Még Franczia- és Németországban a XII. század óta a lyra a fejedelmi és főúri udvarok kegyének verőfényében dúsan és üdén virúl: addig cseh földön a nemzeti lantos költészet nem fejlődhetik, minthogy a lyrikus műalak iránt mutatkozó kedv, a hol a felsőbb körökben egyáltalán nyilvánúl, nem a honi, hanem majdnem kivétel nélkűl csakis az idegen költészet pártolásában áll, a mint ez I. Venczel és II. Přemysl Ottokár koráról tudva van. Csak a prágai egyetem alapítása (1348) után idézett elő e részben némi változást az újonnan támadt mozgalmas diák-élet, mely a lyrai műköltés legkiválóbb terjesztője volt. Ebbeli működésének számos és változatos tanújelét mutatják a XV. század kézíratai. Az emlékek értéke különböző s külakjuk nyugati formák utánzata. Nevezetes vonás azonban némelyiknél a félig még műköltészeti, de már félig népies jelleg.

Jóval kedvezőbb sorsa volt Csehországban a külföldi epikus költészetnek. Ennek romantikus iránya első, egyházi rendű művelőinek óhajtott alkalmat nyújtott keresztény példaképek és erények dicsőítésére, a világi kortársaknál pedig a minden kalandos dolog iránt való élénk érdeklődés tette kedveltté. Ez a nagy kedveltség nem kevéssel járúlt külalakja tökéletesítéséhez, valamint tárgyainak tarka változatosságához is, mert a számos és terjedelmes vallási tárgyú költemény mellett egész sora keletkezett a világi regényes elbeszéléseknek is, a melyekben idegen, még pedig ó-kori, német és breton tárgyak kerűltek földolgozásra.

A világi tárgyú emlékek sorát időrendben és nevezetességre nézve is a Nagy Sándor tetteiről szóló elbeszélő költemény – az Alexandreis – nyitja meg. Hit töredékben csak mintegy a fele van meg az egész eredetinek, mely körűlbelűl a XIII. század utolsó negyedében keletkezhetett. Anyagát jórészt a Gualther Castilianus (XII. század) latin Alexandreiséből meríti, de számos betoldása és kiszélesbítése arra vall, hogy szerzője más forrásokat is használt vagy már eredeti fogalmazványa kibővítésére, vagy pedig, a mi valóbbszínű, csak utólag toldotta be e pótlékokat már teljesen kész első kézíratába. Kiváló költői tehetségéről tanúskodik nem csupán kifogástalan versmértéke és rímelése, hanem gazdag nyelve és az az eredeti mód is, a mint a szerző saját élte tapasztalatait művébe tudja szőni.

Az Alexandreisen kivűl más ó-kori tárgyú verses elbeszélés nem maradt fönn, habár nem lehetetlen, hogy valaha több ilynemű költemény is volt, mint pl. a trójai háborúról szóló. Mennyire jogos e föltevés, azt legjobban azon újabb leletek bizonyítják, melyek a német mondák köréből való terjedelmes cseh nyelvű elbeszélő költeményt hoztak napfényre, holott efféléknek cseh nyelvű földolgozását sokáig kétségbe vonták. Ez újabb fölfedezések pedig azt mondják, hogy a középkori romantikus költészet ez irányban is dúsan virágzott Csehországban. Így 1881-ben a „Nagy rózsáskert” töredékeit 1887-ben pedig az egész „Laurin”-t s vele együtt az „Ernő herczeg”-ről (Arnošt) szóló époszt sikerűlt föllelni. Mindezek a német eredetiek átdolgozásai, még pedig – úgy látszik – már ismételt átültetései, melyek eredeti alakjukban alighanem már a XIV. század elején közkézen forogtak. E költemények jobbára csak irodalomtörténeti becsűek, mert költői érték és verselés dolgában jóval alatta állnak az Alexandreisnek.

Ugyanezt mondhatni az Artus király és asztalköre mondacsoportjából merített két költeményről is. Ezek a Tristam és a Tandariáš. Amaz a legterjedelmesebb ó-cseh elbeszélő költemény (majdnem 9.000 sor) s két egészen különböző részből kerált együvé. E részek elseje a XIV. század közepe tájáról való s Eilhard von Oberge egy ma nyomaveszett német költeményének a fogyatékos fordítása, míg a második későbbi szerző műve, a ki elég ügyesen folytatta (nevezetesen Strassburgi Gottfried és Freibergi Henrik nyomán) elődje művét. A Tandariáš pedig Pleier „Tandarois és Flordibel”-jének (XIII. század) szabad átdolgozása, mely hosszadalmas eredetijéhez képest dicséeretes rövidségre törekszik s ennyiben némi önállóságot mutat. Ez a XIV. század végéről való.

A monda és a költött tárgyak világán kivűl e romantikus szellem a cseh irodalomnak egy más ágára is mély és erős hatással volt. Nevezetesen a honi történetírásra, melynek egy ismeretlen, közönségesen Dalimil néven emlegetett író volt a művelője, ki a XIV. század első negyedében rímes krónikájában megírta az ország történetét. Az ősidőkön kezdve előadását, gyors menetben halad 1318-ig, kiváló kedvteléssel szőve be elbeszélésébe mondákat, hősi és csodás tetteket és eseményeket, főkép olyanokat, a melyek a cseh név dicsőségére szolgálnak, helyenként azonban csak száraz rövidséggel mondja el a történtek vázlatát. A romantikus szellem művének kivált lángoló, sőt helylyel-közzel túlzó hazafiasságában mutatkozik. Az egész munkának már Luxemburgi János idejében megvolt a német rímes versekben készűlt fordítása. A Dalimil-féle krónika irányában aztán több utánzat is keletkezett, melyek sorából néhány sikerűltebb egykorú históriás ének maradt fönn; míg már csekélyebb becsűek a tulajdonképeni rímes krónikák, melyeknek egyes példáival egész a XV. század végéig találkozunk.

A régi cseh költészetnek e romantikus elemével mindjárt kezdet óta versenyre kél a tanító irányzat s a XV. század folyamán annyira felűlkerekedik, hogy a szerzők már ezt tekintik fő czélnak. Ez irány igen kedveli a mesét, a melyben még az elbeszélő elem, aztán a Physiologus néven ismert műfajt, a melyben már a magyarázat az uralkodó. E magyarázó tanúlság nem ritkán az elvontság ködébe vész; gyakran olyan czélzattal válogatják meg a példákat, hogy általuk bizonyos emberi hibákat és fonákságokat tegyenek nevetségesekké.

Azt, hogy a mesék valószínűleg számosabbak voltak, csak 1887-ben derítették ki, mikor ugyanis egy rímes Aesopusnak 3.242 verssorból álló 60 meséjét fedezték föl, melyek a Romulus-féle gyűjteményből valók. Az átdolgozás a XIV. század első felének terméke s ép oly nevezetes hely illeti meg a cseh irodalomban, mint a németben az egykorú Boner-félét. Nem kevésbbé nevezetes, de eredetibb a középkori Physiologusok részleges utánzatából keletkezett „Nová Rada” (Új tanács) czímű allegoriai tanköltemény, melyet 1394-től 1395-ig írt Pardubitzi és Rychmburki Flaška Smil (megh. 1403) cseh nemes, a híres prágai érseknek, Ernőnek az unokaöcscse. Ebben az állatok ifjú királya, az oroszlán, maga elé idézi alattvalóit, hogy általok tapasztalataik alapján tanácsot adasson magának. Az állatok szétágazó beszédei ugyan részben gyengék és terjengősek, sőt itt-ott természetükkel is ellenkezők, – pl. a leopárd és az elefánt jámborságra intik a királyt, – az egész azonban mégis a szerzőnek magvas elmésségéről s vonzó ékesszólásáról tanúskodik. E költeményt a XVI. század elején Dubravius János, olmützi püspök (megh. 1553) Lajos királyfi használatára latin versekre fordította. Egy más mű, melyet szintén Flaška Smilnek tulajdonítanak, a Rada otce synovi (Az atya tanácsai fiához); ebben egy nemes ember arra oktatja a serdülő fiát, miképen rendezze be életét, hogy lovagi állásának becsűletére váljék. A mű iránya nemes, alapgondolata pedig ugyanaz, a mi a „Winsbeke” czímű középkori német tanítókölteményé.

Részlet a Štítněi Tamás lovag és gyermekei czímű kézíratból.
A prágai cs. kir. egyetemi könyvtárban levő eredeti után.

Ezzel az egyszerű oktató modorral egészen ellentétes az Alan nevű mystikus allegoriai költeményé (XIV. század), melyet Rysseli Alan után neveznek így, kinek Anticlaudianusával tartalmilag egyezik. Ebben a bölcsesség, az erények hírnöke, kilencz égen keresztűl egész az Isten trónjáig repűl s tőle azt az igéretet nyeri, hogy a romlott emebriség az Üdvözítő eljövetele által erkölcsileg újjá fog születni. Elmélkedések és sajátszerű, terjengő értekezések jellemzik e művet.

Az oktató műfaj egyéb termékei szintén majdnem kivétel nélkűl vallásos, épületes szelleműek. Gyakran allegoriai alakban ábrázolják a jó és gonosz küzdelmét, mint példáúl a több fölgolgozásban is meglévő Spor duše s tělem (A léleknek a test elleni harcza), a Pravda (Igazság) s mások. Többnyire feddő hangúak, telve fenyegetésekkel és intő példákkal. Egész gyűjteménye ilyeneknek a Desatero kázaní božích (Az Isten tíz parancsolata) czímű költemény. Néhol a szatirikus elem kerekedik fölűl, még pedig olykor a fínomabb, mint a Svár vody s vínem (A víz és bor vitája), olykor meg a durvább, mint Satiry o řemeslnících (A mesteremberekről szóló szatirák) czímű költeményekben. Húmoros árnyalatú a Podkoní a žák (A lovász és a kóbor diák) czímű szatirai vitázó versezet.

Az egyházi költészet terén főleg Pardubitzi Ernő érsek (megh. 1364), IV. Károly bölcs tanácsosa és barátja idejében az egyházi ének jut magas fokú tökéletességre. Hymnus- és zsoltárszerű kisérletek is elég korán mutatkoznak, eleinte ugyan csak szerényen, latin szövegek glosszái és tökéletlen fordításai alakjában; de már a XIV. század eleje óta részben a lelkesűlt Mária-tiszteletből táplálkozva, részben a zsoltárok számos átdolgozásaiban virágzásuk tetőfoka felé emelkednek.

E korszak elbeszélő költeményei nagy részt ugyanoly jelleműek, mint a romantikus kor világi költeményei, melyek ugyanegy légkörben születtek: szeretik a csodálatos és a csapongó képzelem szövevényeit; gyakran erkölcsi prédikácziókat tartanak s nem ritkán siránkozó panasz hangján szólnak. Eredeti csupán a külső mezük, de nem egyszer ebben is idegen mintákat utánoznak. Többnyire verses legendákat írtak e korban, melyek tartalmaz vagy az apokríph evangeliumokból, vagy az Úr választottairól szóló, igen elágazó és fölötte tartka hagyományokból van merítve. Már a XIII. század végén s a következőnek első éveiben egész legendacsoportokkal találkozunk, melyek némelyike, a mennyire a fönmaradt töredékekből megítélhető, úgy cselekményük gazdagsága, mint magvas nyelvük és tökéletes rimelésük által az akkori költészet legbecsesb termékei közé számítandó. Honi forrásokból ered a Szent Prokop nagy legendája, mely teljesen megvan, de szerzője csekélyebb tehetségű ember volt, a ki költői mű helyett csupán az ország védszentjének életéről fönmaradt sokféle hagyomány rendezetlen gyűjteményét hagyta hátra. A legbuzgóbb ápolásban részesűlt a legenda IV. Károly alatt, ki maga is lelkes előmozdítója volt a szentek tiszteletének; e korban keletkezett egyéb hasonlók mellett kétségtelenűl a legnagyobb és legnevezetesb cseh legenda is, a Szent Katalin legendája, melyet lelőhelyéról „stockholmi”-nak is neveznek. Ide a harminczéves háború idején hurczolták el sok más könyvvel és kézíratta egyetemben. Kiválik szép s virágos nyelvével és nagy gyakorlottságra valló stilusával, de hijával van minden benső költői hévnek. Az egyházi költészet legtöbb egyéb emléke csupán műveltségtörténelmi és nyelvtudományi érdekű, de igen csekély költői értékű.

Szorosan összefüggnek az egyházi költészettel a dráma zsengéi is, nevezetesen azok a szövegek, melyeket eredetileg az évenként vissza-visszatérő nagy ünnepeken, kivált húsvétkor latinúl énekeltek és szavaltak. Ilyenfélék cseh fordításban már a XIV. század elejéről akadnak, s kevéssel utóbb már hosszabbak következnek, melyek az általánosan uralkodó divat szerint nagyobb változatosság kedvéért világi elemekkel bővítvék s lassanként valóságos színjátékok alakját öltik föl; betoldásaik, melyek egész jelenetekké bővülnek, mind jobban háttérbe szorítják az eredeti vallásos czélzatot. Jellemző emléke ez iránynak a „Mastičkář” (Kuruzsló) czímű húsvéti játék egy epizódja, melyben Severin mester, egy kenőcsárús, Rubin és Pusterpalk nevű legényeivel mindenféle bohóságot és hóbortot visz véghez. A kivált német földön már régóta annyira kedvelt passió-játékokból csak egy csekélyebb töredékek maradtak fönn.

Az elbeszélő prózát is csak úgy hatalmába kerítette a romantikus korszellem, mint a világi és egyházi epikus költészetet; sőt elmondhatni, hogy épen ebben az irodalmi műfajban csapong a képzelem a legféktelenebbűl. Colonnai Guido trójai háborúja és az ál-Kallisthenes Nagy Sándora, Tyrusi Apollonius históriája, Stilfrid és Bruncvík s más hasonlók vonták bűbájos körükbe a gyermekded hiszékenységű kort és valóságos mese-labyrinthba csábították. Az erotikus tárgyú értekezések és vitatkozások sajátszerű neme, mely felé nagy szeretettel fordúlt a középkor allegorizálva oktató irányzata, szintén utánzásra talált a Tkadleček (A takács) czímű költeményben, mely a szeretőnek és a kedvese elvesztén támadt szerencsétlenségnek vitáját tárgyalja.

Az egyházi irodalom terén nem csekélyebb a kelete a csodálatos elemnek; így a „Barlaam és Jozafát” híres regényében, a „Život Adamův” (Ádám élete), „Život Josefův” (József élete) czímű és a József Asseneth nevű feleségéről szóló bibliai elbeszélésekben, részben még a „Život Krista Pána” (Krisztus urunk élete) czíműben is, mely Szent Bonaventura „Meditationes vitae Christi”-jének átdolgozása IV. Károly korából, s nyelv és stilus tekintetében is az ó-cseh irodalom díszei közé tartozik. A tulajdonképeni legendákat a XIV. század második felében két gyűjteménybe foglalták össze, a „Passional” és a „Životové a řeči sv. Otcův egyptských” (Az egyiptomi szent atyák élete és beszédei) czíműekbe. Amaz Jacobus de Voragine dominikánus-rendű szerzetes „Legenda aurea”-jának szabad földolgozása, melybe belévannak iktatva a honi szentek életírásai; a másiknak meg Szent Jeromos „Vitae patrum” czímű munkája szolgált alapúl.

A tudományos cseh prózának hatalmas ellenfele volt a latin nyelv, mely egyházban, iskolában és tudományban, valamint a politika, közigazgatás és közélet okírataiban is uralkodott; nem volt tehát egykönnyű helyét elfoglalni. Nevezetes lépés ez irányban csak IV. Károly alatt történt a prágai egyetem megalapításával. Ennek ugyan nemzetközi jelleme volt s czéhbeli féltékenységgel védte a latin nyelvnek a tudományok művelésében való kiváltságait, de azért mégis megbecsűlhetetlen alkalmat nyújtott az ismeretek mélyítésére és kicserlésére, a mi a honi irodalomra sem maradhatott hatástalan. E mellett fölött jótkékonyan hatott a fenkölt szellemű uralkodó kegye is, ki maga szintén nemcsak teljesen jártas volt a cseh nyelvben, hanem melegen ápolta és buzdította az irodalmi munkásságot is.

Nevezetesen a theologia tudománya jutott e korban, több rendbeli régibb kisérletek után (minők az imádságok, zsoltáros, evangeliumos és egyáltalán bibliai könyvek fordításai) szép virágzásra. Teljesen hozzá illik ez ama kor művelődési irányához, melynek legmunkásabb, sőt úgy szólván egyetlen értelmiségi osztálya az egyházi rend volt. Egyenes alkalmúl ez irodalom ápolására a vallási téren buzgólkodók törekvései szolgáltak, kik a XIV. század második felében ellenállhatatlan erővel és hévvel léptek föl részint az általános erkölcsi sülyedés, részint a papság elkorcsosulása ellen. Híres hitszónokok, mint a német Waldhauser Konrád, kit 1358-ban hítt meg IV. Károly Ausztriából Prágába, és kortársa, a kremsieri morva Milič János, ki, hogy Isten igéjét szabadon hirdethesse, lemondott a szent Vitus egyháznál viselt főesperesi állásáról, – a népesség minden osztályában addig szokatlan vallásos lelkesedést és buzgóságot ébresztettek s az erkölcsi tisztaság és az igazság olthatatlan szomját keltették föl a szívekben. Irodalmi téren ugyan nem arattak oly nagy sikert, a milyennel mint prédikátorok dicsekedhettek. E részben már híveik és tanítványaik, Janovi M. Mátyás (meghalt 1394) és Šítnéi Tamás (1331–1402) tűntek ki.

Prágai Cosmas képe a lipcsei kézíratból.
Siegl Károlytól

Amaz a párisi főiskolán tanúlt, a prágai székeskáptalan kanonokja volt és latin nyelven írta „De regulis veteris et novi testamenti” czímű nevezetes munkáját, a melyben a keresztény vallás alapelveit fejtegeti és az Üdvözítő példáját rajzolja. A másik, Štítnéi Tamás, egy Dél-Csehországból való vladyka (lovag), a prágai egyetemet elvégezvén, nem lépett kora tudósaihoz hasonlóan a szokott útra s nem írt latinúl és a theologiai casuistika homályos modorában, hanem a nép nyelvének lévén barátja, világos, vonzó s minden meddő bölcselkedéstől ment előadásban írta műveit. Munkái nem is a szaktudomány termékei, hanem jámbor és szellemes elmélkedések a keresztény erkölcs- és hitágazattan legfőbb tárgyairól. Ő maga keresetlen szerénységgel e műveinek forrásaiúl a rajongó Milič-csel s tudós barátaival való társalgását, az egyházi atyák magyarázatainait és a szentírás szorgalmas olvasgatását jelöli meg. A mit itt talált, azt gondos kézzel dolgozta föl részben gyermekei oktatására, részben a saját épülésére. Többnyire kisebb értekezések alakjában írta műveit, melyekből aztán a rokon tárgyúakat egy-egy nagyobb gyűjteménybe foglalta össze. Eredeti művei közűl a legbecsesebbek a „Řeči besední”, vagyis „jámbor beszélgetések egy atya és gyermekei között Istenről, az angyalokról és az emberiségről, a mely speculativ szellemű munkája itt-ott mystikus színezetű; továbbá a „Knihy šestery o obecných věcech křesťanských” (Általános keresztény dolgokról való hat könyv) s az ehhez hasonló „Knihy naučení křesťanského” (A keresztény tanítás könyvei), melyek erkölcs-bölcseleti tartalmúak. Fordításai közűl kiválik a mystikus „Zjevení sv. Brigitty” (Szent Brigitta kinyilatkoztatása). Štitnýt joggal tartják a legjelesebb ó-cseh prózaírónak. Mesterien ért anyanyelve gazdagságának kiaknázásához, melyet olyan tárgyak földolgozására is alkalmassá tesz, a minőkről addig csak latin nyelven mertek szólni; nyelve nemcsak folyékony, hanem valósággal remek tökéletességű. S az új útról, a melyet tört, nem engedte magát a tudósok boszankodása és áskálódása által sem letéríttetni, kik az ő munkásságában tudományos érdekeik profanálását látták; kitartóan haladt a maga választotta irányban s ezzel oly műveket alkotott, a melyek a cseh irodalomnak maradandó díszei.

A theológiai oktató művek mellett a történetírás prózai munkái majdnem teljesen háttérbe szorúlnak. S a mi e téren termett is, azt is csaknem mind latinúl írták. Cosmas (megh. 1125), a prágai székeskáptalan esperese, a cseh történetírás atyja, törte meg ez irányban az útat, a legrégibb időktől I. Soběslav trónralépteig terjedő híres krónikájával. Az ő példáját követték aztán az összes tekintélyesebb évkönyv-írók, minők Vincze prágai kanonok, Gerlach mühlhauseni apát, Zittaui Péter, a königsaali kolostor apátja (megh. 1338) és mások. Nagy számú ily krónikát írtak IV. Károly uralkodása idején, ki lelkesen buzdította az írókat a történelmi anyag földolgozására s maga is jó példával járt elől; egyebek közt ez időben a florenczi Marignola János, éa calabriai Bisignano püspöke, Prágai Ferencz, Witmieli Krabice Beneš és Hradeníni Pulkava Přibík dolgoztak a cseh történetírás mezején. De cseh nyelvű eredeti munka ezen korból csakis a már említett Dalimil-féle rímes krónika.

Becses jogirodalmi emlék az ú. n. Rosenbergi könyv (a XIV. század elejéről), mely a cseh joggyakorlat egyes kérdéseire vonatkozó útasításokat tartalmaz. Ennek alapján keletkezett majdnem száz évvel később egy másik hasonló híres irat, Ondřej z Dubé (megh. 1412), Csehország főbírája „Výklad na právo zemské” (Az ország jogának magyarázata) czímű munkája. Egyebekben a jogrend lényege Cseh- és Morvaországban, valamint Sziléziában amaz ú. n. „országos táblák”-on alapúlt, melyek II. Přemysl Ottokár idejéből erednek s nem csupán a birtokok betáblázására, hanem nevezetes törvényszéki vagy országgyűlési döntések s egyéb, politikai természetű határozatok beiktatására is szolgáltak, s így egyetemes törvénykönyv érvényére emelkedtek. E táblákat latinúl vezették, jóllehet a tulajdonképeni bejegyzések cseh nyelven is történtek, mígnem a XV. században előbb Sziléziában (1426), majd Morva- (1480) s végűl Csehországban is (1495) cseh lett a hivatalos nyelvük.

Elénk irodalmi érdeklődésről tanúskodnak végtére a régi lexikongraphiai emlékek is. Az első e nemű munkálatok glosszák alakjában mutatkoznak, a minő pl. Salamon „Mater verborum”-a, a XIII. század közepe tájáról; később vagy a jelentés hasonlósága szerint (így pl. a Bohemarius maior és a hatméretű versekben írt pozsonyi vocabularium), vagy abc-rendben csoportosítják a szókat.

A cseh irodalom középső korszaka az 1410 és 1774 közötti műveket foglalja magába. Ezek igen számosak s nyelvi és tartalmi tekintetben rokon, egyenletesen haladó jelleműek. Nyelvük szerint a népies tájszólásokra való támaszkodás, részint a latin nyelv fejlesztő példája révén szilárdabb alakokat ölt, a tartalomban pedig mindenütt a vallási buzgóság tükröződik. A költői munkásság e korban csekélyebb, a tudományokat pedig nagyobb részt latinúl művelik.

Vallási, művelődési és politikai viszontagságok és változások e kort három rövidebb időszakra tagolják, ú. m. 1. A huszita tanok elterjedésétől Poděbrad György haláláig (1410–1471); 2. Jagello Ulászló trónraléptétől a fehérhegyi csatáig (1471–1620); és 3. a fehérhegyi csatától a népoktatásnak Mária Terézia uralkodása alatti rendezéseig (1620–1774).

Az első időszak a közállapotok szűntelen háborságában telik el, a melyek a nép összes anyagi és szellemi erőit szerfölött megfeszítik s meg is rázkódtatják. E forrongás többrendbeli előzményei rányomják az egész kor történetére bélyegüket. A hatalmas művelődési áramlat, mely a prágai főiskolából kiindúlva, félszázadon át egész Csehországot elözönlötte, az Európa nagy részéből egybesereglett művelődési tényezőkkel való érintkezés, az anyagi jóllét és a politikai tekintély nemcsak az irodalom fejlesztésére vannak kedvező hatással, hanem a nemzeti öntudat fokozásában is nyilvánúlnak s a közszellemet hathatós föllépésre bátorítják mindenben, a mi az akkori társadalom legfontosabb érdekeit érinti. Ez érdekek között akkor a vallási tanok és egyházi intézmények reformja volt az első; érte nemcsak egyesek veték elszántan koczkára életüket, hanem az egész nép is bátran harczba szállt s hadi tetteivel egész Európa csodálatát kivívta. A véres mérkőzés ugyan hosszú időre megakasztotta az irodalom fejlődését; de legalább az volt egyúttal az eredménye, hogy mindenütt a cseh népesség kerekedett felűl, s hogy mihelyt ismét csöndesebb idők következtek, elég gyorsan ki tudta pótolni azon károkat, melyeket művelődési téren szenvedett.

Az akkori irodalmi emlékekben a kor jelleme világosan tükröződik. Eleinte midnenütt a vallásos buzgóság heve érzik ki; majd a harczi lárma és a hitviták szőrszálhasogatásai nyomában a pártszenvedélyek heve lobban föl; végűl az általános testi-lelki kimerűltség mystikus és asketikus életfölfogásban keres enyhűlést.

A költői munkásság némely irányokban igen nagy termékenységet mutat, míg másokban megint egészen meddő, vagy legalább csekély termékenységű. A művek költői értéke nem valami nagy, mert a háborús viszontagságok és a véget nem érő pártharczok kiölik a szép iránti érzéket, vagy korlátozzák és bénítják a szabad fejlődést. Így a világi lyra ere igen gyéren folydogál, akár a népies, akár a műköltészetre irányítjuk tekintetünket. A legtöbb fönmaradt emlék még a szerelmi műdal fajából való, de ezek is többnyire régibb termékeknek későbbi másolatai. Egy részük elég ízléses külalakot, más részük meg már pongyolább külsőt s tartalmi ürességet mutat, a melyet roszúl leplez a mesterkélt érzékenykedés. Szakok szerint való tagolásuk régibb időből átvett szabályokat követ; nevezetesen a hármas tagolású szak, a mely elevensége miatt régóta kedvelt Csehországban, igen gyakori s a taboriták ama híres harczi dalában, a „Kdož jste Boží bojovníci” (Ti, kik Isten bajnokai vagytok) kezdetűben is megvan, a mely mennydörgő hangon buzdít „Krisztus tanának ellenségei” elleni küzdelemre.

Sokkal jobban illettek a kor jelleméhez az epikus dalok, melyekben különféle köz- és magán érdekű események hírét terjeszteni s az olvasók előtt igazolni lehetett. Ilyenféle a régibb „O Štemberkovi” czímű ének, mely élénk és megragadó színekkel festi egy ifjú nemesembernek Melnikben tett látogatása alkalmával orozva történt meggyilkoltatását; vagy az „O bitvě před Ústím” (Az Aussig melletti ütközet), mely a német seregnek 1426. vereségét részletesen írja le; ilyenek továbbá az „O zajetí Sigmunda Korybuta” (Korybut Zsigmond elfogatása) 1427-ben, az „O bitvě u Varny” (A várnai csata) 1444-ben és sok más. Sokszor az ének krónikás elbeszlélésbe csap át, a mely Dalimil módjára szerkesztett rimekben halad, példáúl a „Počátkové husitství” (A huszita-mozgalom kezdetei), vagy az „O válce s Uhry, l. 1468–1474” (A Magyarországgal való háborúról) czíműekben. Tulajdonképeni rimes krónikáknak azonban csak töredékei maradtak fönn.

Igen gyakran találkoznak a történelmi énekekben ócsárló czélzások, minthogy majdnem kivétel nélkűl pártemberektől valók s így sokszor valóságos szatirákká fajúlnak. A népies külalak ezekben is megmaradt, költői értékük azonban épen nincs. Az effajta számos termékek sorából ismertebbek a „Zbarvení mnichové” (A festett barátok), a „Žaloby na Husity”(A husziták elleni panaszok), az „O Rokycanovi” (A rokycanai dal) és mások.

Az irányzatosság, mely a kor egész irodalmát jellemzi, szeret mutatkozni az oktató művekben is, még pedig vagy erkölcstani, vagy vallási szempontból; így a „Rada zvířat” (Az állatok tanácsa) czímű munkában, mely a XV. század eleje tájáról való, valamint a kissé későbbi „Čtverohranáč” (A négyélű) czímű Cyrillus-féle apologia prózai fordításban, mely a négy sarkalatos erénytől kapta e nevét.

„A pusztában lakó szentek élete” czímű, 1516-ból való ó-cseh legendás-könyv egy lapja.
A prágai iparművészeti múzeum kiadványa után (az egyetemi könyvtárban levő codex)

A vallási czélzatosság sehol sem mutatkozik erősebben, mint Cimburgi Tovačovský Ctibor (meghalt 1494-ben, mint Morvaország főkapitánya) allegoriai művében, melynek a „Hádaní Pravdy a Lži o kněžské zboží a panování jich” (Az Igazság és Hazugság vitája a papság jószágairól és uralmáról) czíme alatt a husziták és a római egyház akkori vég nélkűli vitáit halljuk. Ez emléknek egyetlen költői becse gazdag, virágos nyelvében van, mely tele lévén bibliai elemekkel, azok szárnyán helyenként fönséges lendületre emelkedik; tartalma és külső alakja azonban egyhangú és fárasztó.

A vallási költészet csak egy irányban, tudniillik az egyházi ének terén mutat haladást. Itt a vallási mozgalom következtében a szertartási latin nyelv a papság minden gátló igyekezete mellett is mind többet volt kénytelen engedni a nemzeti nyelvnek. A cseh egyházi énekek, mint az igazhitűség erős szavú tolmácsai, mind hatalmasabban zendűlnek meg nem csupán a szájhagyomány föntartotta szövegekben, hanem gyakran már újabb fogalmazásban is, mely részben latinból való fordítás, részben utánzat, részben eredeti termék s kedvelt dallamokhoz alkalmazkodik. Már a XV. század közepe táján egész gyűjteményt lehetett belőlük szerkeszteni, mint a még ma is meglévő jistebnitzi énekeskönyv bizonyítja. Utóbb a cseh egyházi énekek száma folyton gyarapodott, minthogy szülemlésüknek nemcsak az általános érdeklődés kedvezett, hanem az újonnan keletkező felekezetek is ezen az úton terjesztették leghathatósabban tanításukat. Ezen áramlat ellenében a latin ének nem bírt többé nagyobb tekintélyre szert tenni; a humanisták ugyan elég buzgón ápolták s a literátusok társaságai is művelték részben, a nép azonban idegenkedett tőle s így csupán mesterséges úton és csak rövid időre volt már föntartható.

Az epikus költemények hajdani szerepe e korban az elbeszélő prózának jutott, a mely demokratikusabb köntösében mindenütt szíves fogadtatásra talált. Eredetibb és dúsabb termékenység azonban nem igen mutatkozik ez irodalmi ágban. Az olvasási szomjat többnyire kielégítették a régibb emlékek újabb másolatai is (így a Nagy Sándor, a trójai háború történeteé, a Tkadleček, a Tyrusi Apollonius, a Gesta Romanorum, a Bruncvík), részben pedig újabb fordítások (Walter és Griseldis, Briselidis és Rudolf lovag); ép így jártak el a vallásos tárgyakkal is: a kedvelt régibb műveket újra, meg újra leírogatták s a szükséghez képest átdolgozták (így az Ádám életét, Assenethet, Barlaamot, a Passionalét, a szent atyák életét), vagy újabb fordításokkal gyarapították számukat. Ezek közűl említésre méltóbbak a Čtení Nikodemovo (Nikodemus evangéliuma), a Solfernus, Belial, Lament sv. Otců v temnostech (A szent atyák panasza a sötétségben) és a Jiříkovo viděni (Szent György jelenései).

Az oktató próza azonban az összes eddigi emlékeknél hasonlíthatatlanúl értékesebb. Alaki tökéletesítése körűl Hus János mester úgy saját munkásságával, mint hatásával egyaránt halhatatlan érdemeket szerzett. Saját munksságával úgy, hogy az addigi kényelmetlen összetett írásjegyek helyett a cseh nyelv sajátszerű szóhangjait a latin betűk fölé tett megkülönböztető pontok, vonások és egyéb jelek által jelölte, valamint azzal is, hogy az irodalmi nyelvet nem csupán megtisztítani, hanem általánosan érthetővé is tenni igyekezett, a mennyiben kiküszöbölte az olyan alakokat, a melyek a közéleti nyelvből már kivesztek s csupán az irodalmi művekben éltek még a hagyomány révén. Hatása pedig abból a tanításból ered, mely szerint a szentírás ismerete minden embernek elengedhetetlen kötelessége; e tan, a mint híveinek meggyőződésévé vált, addig nem is sejtett buzgalmat keltett a könyvek könyvének olvasása iránt s egyúttal azt is eredményezte, hogy a bibliai stilus általánosan uralkodó szokássá vált.

A prózai iratok javarészét a theologiai munkák teszik, mert ezt a szakot művelték azok a férfiak, a kiknek sorsa és tanai szolgáltak a kor legfőbb irodalmi tevékenységének forrásaiúl. Az első hely nemcsak időrendben, hanem érdem szerint is Hus János mert, a prágai Bethlehem-kápolna szerencsétlen véget ért hitszónokát (1369–1415) illeti meg. Számos cseh és latin irata nem csupán az akkori tudományok majdnem valamennyijében való széles körű ismereteit tanúsítja, hanem meggyőződésének hajthatatlan ereje és jellemének nemes méltósága mellett is bizonyít. E művei csak az általa helyeseknek fölismert alapelvek magyarázatában és fejtegetésében eredetiek; maguk ezen elvek a szentíráson alapúlnak, melyet ő a hitszabály egyetlen biztos és állandó zsinórmértékeűl tekintett. Ezt az evangeliumi tant Hus a legtökéletesebb fogalmazatában a híres Wiklef János irataiban találta meg, kihez aztán csatlakozott is és a kinek tantételeiből többet a saját műveibe is fölvett. Mindazonáltal koránsem vaktában követte Wiklef nyomait, hanem alaposan megfontolta érveit, s a mit bárhonnan átvett, azt mind a katholikus egyház tanaival igyekezett összhangzásba juttatni. Arra nem is gondolt, hogy az általános hitelveket merész újítással fölforgassa, hanem jámbor elődeihez, Waldhauserhez, Miličhez, Štítnéi Tamáshoz és Janovi Mátyáshoz hasonlag csak a kereszténység külső és gyakorlati szervezetének javítására, meg azon intézmények reformálására törekedett, a melyek meggyőződése szerint nem váltak a hivők községének javára.

Hus vallástanítói működésének ismeretébe legjobb bevezetésűl szolgálhat „Výklad víry, desatera božího přikázaní a modlitby Páně” (A hitvallásnak, a tízparancsolatnak és az Úr imájának magyarázata) czímű munkája 1412-ből 96 fejezetben egész sorát tartalmazza ez az értekezéseknek, melyek hitágazatokról szóló prédikácziók alakjában szerkesztvék s a keresztény hit- és erkölcstan főbb tételeit mind magukba foglalják. A mű főleg a művelt osztálynak, első sorban a papságnak volt szánva; a nép tanúlságára az egyes fejezetek végén mindig rövid foglalatba vannak szedve a legfontosabb tantételek. Egy másik nevezetes munkája, az 1413-ból való „O svatokupectví” (A simoniáról), kiméletlenűl föltárja az egyházi kormányzat akkori visszaéléseit, melyek ellen előbb ár Janovi Mátyás is erélyesen föllépett volt. Az igazság ellen ugyan a szerző e művében sem vét, de igen is a mérséklet és tapintat ellen, s már itt lép arra a térre, a hol ellenfeleivel való kibékűlésről többé szó nem lehetett.

Továbbá cseh művei közűl kiválik a „Postilla” (1413), az egyházi év vasárnapi evangeliumainak népszerű és számos kortörténeti eseményre való czélzással teli magyarázata; nemkülönben a „Výklad písniček Šalomúnových” (Salamon énekeinek magyarázata), mely a szöveget allegorikusan értelmezi. A hitért búzgó hév árad el Husnak egyéb munkáin is, minők a „Dcerka” (A leány), „Provázek třípramenný” (A hármas fonatú kötél), „Devět kusů zlatých” (A kilencz arany darab), az „O šesti bludích” (A hat tévedés) czímű értekezés, mely a nép állandó figyelmeztetésére a Bethlehem-kápolna falaira is föl volt írva, stb. Ugyanitt említendők megindító levelei is, melyeket constanzi börtönéből intézett barátaihoz.

Hus János mester tanítói és írói munkásságával szorosan összefügg a bibliai irodalom meglepő föllendűlése. Minthogy ezentúl a szentírást tekintették általában a hit egyetlen biztos alapjának, mind erősebb lett az igazságnak saját forrásából való megismerése iránti szomjúhozás, s e vágyat részben a szentírás olvasgatása, részben más buzgó felolvasók s magyarázók, főleg papirendűek munkálkodása révén olyannyira igyekeztek kielégíteni, hogy épen nem ritka dolog volt akkoriban egyszerű parasztasszonyokat hallani, a kik ó- és új-testamentomi idézetekkel támogatták véleményüket. Ennek az élénk szellemi mozgalomnak az lett az eredménye, hogy az egyes bibliai könyveket nemcsak újra meg újra másolgatták, hanem gyűjteményekbe is foglalták, mi közben az eredeti szöveget hosszú időn át vagy egészen változatlanúl meghagyták, vagy a közérthetőség kedveért csupán kevéssé módosították. E gyűjtő szorgalom legfontosabb eredménye a Slavati-féle (leitmeritz-wittingaui) biblia, melyet 1410 és 1416 közt a prágai Jacobi Mátyás pergamentre írt s oly fényesen készített el, hogy Dobrovský szavai szerint „akár egy király könyvtárába is beleillenék”. E mellett még egész sora van e korból a bibliáknak, melyek közűl a leskowetzi (drezdai), az emausi (glagolit írású) és az olmützi a legrégibbek és stilus dolgában a legeredetibbek közé tartoznak.

Hus hűséges barátja, Prágai Jeromos mester (született 1379 körűl s meghalt 1416) nem vált ki irodalmi munkásságával, habár elragadó ékesszólásáról volt híres és idegen országok nagy ismeretével is dicsekedhetett. Heves és szűntelen újításra törő jelleme nem engedte őt kitartóbb munkához látni, s így néhány kisebb irodalmi kisérletnél egyebet s valami nagyobb művet egyáltalán nem alkotott. Ennek híján azonban tragikus halálával járúlt nagy mértékben a nemzeti élet gyökeres megváltozásához.

A szenvedélyes forrongás, mely a constanzi máglya föllobbanása miatt Csehországban kitört s az összes egyházi és társadalmi állapotokat fölkavarta, rohamosan magával ragadta az egész irodalmat s igen éles vitákra adott alkalmat, minthogy az ellenpártok mind makacsabb engesztelhetetlenségbe lovalták egymást s mindenki csalhatatlannak tartotta magát.

Egészen sajátszerű álláspontot foglal el e részben Chelčický Péter (meghalt 1460), a ki Wodňan környékéről való egyszerű földmíves ember volt, a latin nyelvben csak kevéssé jártas, de annál szorgalmasabb s elmélkedő olvasója a cseh iratoknak, e mellett személyes ismeretségben állt hazája legjelesb hittudósaival s igen jól ismerte tanaikat. A szentírás, kivált az újszövetség értelmét fürkészve, arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy a korabeli vallási pártok egyike sem az evangelium hirdette alapelvek szerin él, hanem világi tekintetek miatt mind eltérnek azoktól. A valódi keresztény élet mintaképe szerinte az apostolok korának egyháza, a mely nem ismerte egy emebrnek a másik fölötti hatalmát, nem ismert rang- és osztálykülönbséget, hanem csak testvéri szeretetet. Ezt a tiszta ősállapotot azonban elég hamar megzavarták úgy világi, mint egyházi intézmények; nem marad tehát egyéb hátra, mint megint visszatérni a régihez, még pedig Krisztus példájára az alázatosság és béketürés útján, minthogy anyagi fegyverekkel a világ gonoszsága ellen harczolni bűnös dolog. E nézeteit Chelčický részint élőszóval, részint írásban terjesztette. Némi rendszerben foglalva olvashatók két nagyobb művében, a „Kniha výkladuov” (Evangeliumi magyarázatok könyve) és „Síť víry” (A hit hálója) czíműekben. Chelčický elméletét a cseh testvérek kisérlették meg utóbb a gyakorlati életben valósítani.

Egyéb tereken igen kevés számbavehetőbb irodalmi termék akad. A bölcselet majdnem egyedűl csak a vallás szolgálatában áll s csak összetákolt férczművekben tengeti szánalmas életét. Elég egyetemet módon foglalkozott vele a kalandos életű s mindenhez értő Židek Pál mester (megh. 1471 után), ki prágai zsidó szülők gyermeke volt, ifjú korában utraquista (kelyhes), később katholikus hitre tért s az uralkodó kötelességeiről írt „Jiří spravovna” (György bevezetése az uralkodás tudományába) czímű munkáján kivűl egy latin nyelvű nagy ismerettárt szerkesztett („Liber viginti artium”). E mű a krakói Jagello-könyvtárban van, és roppant terjedelme miatt némelyek Twardowskinak, a lengyel varázslónak is tulajdonították.

A történetírást nagyon elhanyagolták. Csak teljesen művészietlen évkönyvszerű kisérletekkel lépnek föl egyesek, kik saját tetszésük és személyes hajlamaik szerint jegyezgetik föl az egykorú eseményeket. Mégis csak jobban állott valamivel a latin nyelvű történetírás dolga, habár ez sem ment igen nagy fogyatékosságoktól. Březovái Lőrincz, a prágai főiskola magistere, megírta az 1414 és 1422 közötti események kimerítő és oknyomozó történetét. Figyelmet érdemlők Mladenovici Péter tudósításai is Husnak a constanzi zsinaton való elitéltetéséről, valamint némely más krónika (pl. Drahynitzi Bartošeké, Pilgrami Miklósé), de művészibb földolgozásról szó sem lehet.

A trojai krónika (1468) egy lapja.
A cseh királyság múzeumában Prágában levő eredeti után.

Idegen országok és népek ismerete tetemesen gyarapodott a messze földön viselt hadjáratok és tett útazások révén. Ezért nagy kedveltségnek is örvendtek a távoli országokról szóló iratok, kivált ha a híres Marco Polo példáját követve, csodálatos részletekben bővelkedtek. Ennek az izlésnek igen eleget tett Březovái Lőrincz azzal, hogy lefordította Sir John Mandevillenek Palaestinán, Indián és Perzsián keresztűl tett útazását. Poděbrad György idejéből való a Jaroslav érdekes naplója, melyben Postupitzi Kostka Albertnek e kisérője leírja egy 1464-ben a prágai udvar részéről diplomácziai küldetésben Párisban járt követségnek az útját, nemkülönben annak a lovagi, udvari és zarándokútnak a kimerítő leírása, melyet 1465 és 1467 közt Rožmitáli Leo tett meg számos kisérettel. Ez útnak, a mely Francziaországból Spanyolországba és Portugáliába s onnan Velenczén és az alpesi országokon keresztűl vissza Csehországba vezetett, viszontagságait annak egy részese, Mezihoříi Šašek lovag csehűl, egy másik meg, a nürnbergi Tetzel Gábor, német nyelven írta meg.

A hadi tudományok terén hazájuk határain jóval túl is ismertté lett a csehek neve. Közép- és Kelet-Európában alig viseltek ez időben nagyobb háborút, melyben a csehek tanítómesterekűl és tanácsadókúl részt nem vettek volna. A lengyeleknek a német lovagokkal való harczaiban a cseh hadaknak jutott a fő szerep; így volt ez még inkább a magyar korona országaiban éjszakon a híres Brandeisi Jiskra János és délen Vitovec János vezérlete alatt. E körűlmények hatása meglátszik az irodalmon is; már Venczel király idejében egybeállította Hodětíni Hájek János a „Práva vojenská”-t (Hadviselési szabáyok, 1413), 1423-ban pedig Trocnovi Žižka János szerkesztett hasonlókat, kiadván kapitányaival és egyéb társaival közösen a „Řád vojenský” czímű hadviselési rendszabályokat. Čenovi Vlček Venczel, a XV. század végén Csehország legderekabb hadvezére, alapos útmutatást írt arról, „hogyan kell a lovasságot, a gyalogosokat és a hadi szekereket elrendezni”.

A jogtudományi prózát tetemesen fejlesztette a közélet. Az ország kormányzatában, országgyűléseken, törvényszékeken és városi hivatalokban mindenütt a cseh nyelv vergődött uralomra, mi által a hivatalos nyelv mind többet nyert magbasságban és simúlékony alkalmazkodásban. Ezt számos nyilvános ügyiraton kivűl főleg több államférfi és kiválóbb nemesember levélgyűjteménye tanúsítja, így példáúl Sternbergi Holický Aleš, Rabsteini Prokop, Rosenbergi Jobst, Rožmitáli Leo és mások levelezése. A természettudományok csak elvétve s minden rendszer nélkűl részesűltek némi művelésben. Nyelvtudományi téren e korból való az első rendszeres cseh nyelvtan: Hus János mester Orthographiája.

A második időszakban a szellemi munkásság már jóval kedvezőbb színben tűnik föl, mint a huszita háborúk korában. Az irodalmi termelés évről-évre gyarapodik s a palotáktól le a kunyhókig mindenütt terjeszti az ismereteket. Értékes könyvek rendes tartozékai a ház fényűző berendezésének. A nyelv, eddigelé szokatlan útra kerűlve, új ruhát kénytelen ölteni s abban mintegy megifjodva, izlésesebb csínra és hajlékonyságra tesz szert. E jelességei kivált akkor tűnnek szembe, ha a művek külső alakját tekintjük, ellenben kevésbbé, ha tartalmi értéküket vizsgáljuk. E részt ugyanis igen gyakran azt kell látnunk, hogy az irodalmi művek nem követnek önálló irányt, hanem idegen áramlatoktól sodortatva, csakhamar zátonyos, sekélyes helyekre jutnak, a hol szomorú egyhangúságban vesztegelnek. Sőt maga a nyelv is elég drágán fizeti meg előbbkelő simaságát, mert eredeti tisztaságának és tősgyökeres magvasságának jó része áldozatúl esik annak.

Ez eltérő jelenségek okai több forrásból erednek. Mindenekelőtt nagy hatással voltak a kedvező közállapotok; az előző korban megerősödött nemzeti öntudat az egész XVI. századon át teljes épségében maradt, minthogy nemcsak az általános jóllét, hanem az irányadó volági és egyházi körök buzgó pártfogása is kedvezett neki. Az irodalomnak ez mindenha igen hathatós támasza volt; de ezzel még nem teljesíthette volna sikeresen a feladatát, ha nem járúlt volna még hozzá egynémely más tényező is, nevezetesen a könyvnyomtatás és a humanismus, a melyek útján tett csak iagzán szert általános elterjedésre és lendűletre. Ezekkel a kedvező körűlményekkel árnyoldalképen áll szemben az a divatos balhiedelem, mely az egész irodalmi törekvést az ó-kori szellem újjászületésének irányába terelte, a mi természetesen csak a külső alak tekintetében volt érvényesíthető, egyébként azonban a nemzeti jellem sok sajátszerűségének tetemes károsodásával járt. De még ennél is jóval károsabb hatásúak voltak a vallási reformácziónak újabban felszínre kerűlt áramlatai, melyek nagy részt okai az irodalmi termékek unalmas egyhangúságának.

A csehországi könyvsajtó első termékének eddig az 1468-ban, Pilsenben nyomtatott Trójai krónikát tekintik, melynek aránylag nagy tökletességű kiállítása azonban azt látszik bizonyítani, hogy kisebb kisérletek előzték meg, minekelőtt ily terjedelmes és drága mű kiadását meg merték kisérteni. A pilsenieken kivűl nehány év óta prágai, kuttenbergi és winterbergi ősnyomtatványok is ismeretesek; jellemzi őket az a sajátszerűség, hogy alig egy-két kivétellel mind az akkor népnyelven vannak írva, nem pedig latinúl, a mi máshol majdnem mindenütt szokásos volt.

A humanismus, az ó-kori klasszikus műveltség forrása, Csehországban, mint egyebütt is, kezdet óta abban sarkallott, hogy a latin nyelv tudását nemcsak a magasb tanúlmányok lépcsőjévé, hanem a nyilvános, kivált pedig az egyházi életben elengedhetetlen követelménynyé tette. Ez eleinte nem is ütközött sehol semmi ellenállásba. Maga Hus sem habozott egyházi énekeket és fontos dogmatikus iratokat latinúl fogalmazni, s ugyanezt tették barátai és ellenfelei is. Mihelyt azonban az eleinte csak elméleti viták és egyenetlenkedések már véres harczokká fajúltak, s a döntő hatalom a nép kezébe kerűlt: nyomban kiméletlen irtó hadjárat indúlt meg az ellenfél minden ismertetőjele ellen, s így a latin nyelvet is kiirtották. Csak György király alatt következett be aztán fordúlat az olasz főiskolák hatására, melyeken számos cseh ifjú tanúlt, részben pedig honi ösztönzésre is, nevezetesen attól fogva, hogy 1466 után Prágai Gergely mester a klasszikusokat Károly egyetemén magyarázgatni kezdette.

Jagello Ulászló alatt ez iránynak kitűnő képviselője akadt Lobkovitzi Hassenstein Bohuslav (1462–1510) személyében. Hosszabb időt töltvén a bolognai és ferrarai egyetemen, ottani tudós barátainak törekvései, az ó-kori emlékek személyes látásából merített lelkesedés, végűl kedvező anyagi körűlményei is oda hatottak nála, hogy e szép tehetségekkel megáldott férfiú nem lehetvén kedvét a mindennapi let nyers valóságában, az ó-kori világ klasszikus mintái nyomán alkotott magának új eszményi világot, melyet természetesen csak csöndes visszavonúltságában valósíthatott meg. A saazi kerületben fekvő hassensteini kastélyában gazdag műgyűjteményekkel és tudományos segédeszközökkel fölszerelt lakást rendezett be magának kedvelt tanúlmányai számára, kiváltképen írott és nyomtatott könyvekkel látván el magát bőven, melyeket német- és olaszországi megbizottjai vásároltak részére, s költséget nem kimélve gyűjtögette a ritkaságokat. Hogy pedig az ó-kor híresebb helyeit saját szemével láthassa, nagy útazásokat tett, nevezetesen Palaestinába, Egyiptomba, Görögországba, Éjszak-Afrikába és Sziczilia szigetére. Latin költeményeinek híre messze túlszárnyalta hona határait s hosszú időn át föntartotta nevét.

Bohuslav és vele egy érzületű barátai előtt az antik világ volt az eszmény, melyet az ó-kori klasszikus nyelvek és irodalmak tanúlmánya útján iparkodtak megközelíteni. A míg ez úton csak izlésüket igyekeztek nemesíteni, vagy a tudomány előbbrevitelét tartották szem előtt, fáradozásuk dicséeretes volt; de már mikor e czélon túl nem jutva, beérték az ó-kori minták örökös utánozgatásával és ismételgetésével, abban igen káros hatással voltak az irodalomra.

Az 1556. való „Biblilj Czeská” egy lapja.
Aventini Melantrich György prágai nyomdász műhelyéből. A bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő eredeti után.

Sokkal helyesebben fogták föl az ó-kori műveltség lényegét azok a humanisták, a kik tanúlmányaikat a cseh nyelv törzsébe oltották át s ezzel nemzetük irodalmának gazdagításán és fejlesztésén munkáltak. Az első férfiú, a ki rendkivüli sikerű munkásságával bebizonyította, hogy a klasszikus tanúlmányokat mennyire lehetséges a nemzeti irodalom emelésére értékesíteni, Všehrdy Cornelius Victorin volt, Prágai Gergely tanítványa, Lobkowitzi Bohuslavnak pedig eleinte legbensőbb barátja, majd utóbb vallási nézeteltérés miatt elkeseredett ellenfele. Egy ideig az egyetemen előadásokat tartott a bölcseleti tantárgyakból, aztán pedig a jogi tudományokra és a törvényszéki szónoklatra adta magát, az országos táblánál hivatalt kapott s végűl a magánéletbe visszavonúlva halt meg 1520-ban. Nagy tudománya, fényes szónoki tehetsége és írói ügyessége jó nevet szereztek neki, úgy, hogy kora humanistái közt mindjárt Lobkowitzi Bohuslav után sorolták. De e hírneve koránsem csábította őt arra, hogy nemzete zászlaját elhagyva, a csakis latinúl írók táborába szegődjék. „Cseh lévén, latinúl ugyan meg akarok tanúlni, de azért csehűl írok és beszélek” – ez volt jelszava, melyet híven meg is tartott, s ehhez képest irataiban az előkelő cseh stilus valóságos mintáit hagyta az utókorra. Victorin munkája, az „O právich země České knihy devatery” (A csehországi jog és törvénykezés kilencz könyve) a klasszikus próza példaképe.

Hasonló irányban működött Jeleníi Hrubý Gergely is (megh. 1514-ben), ki előkelő prágai polgár s klasszikus műveltségével és tiszta jellemével egyaránt kitűnő ember volt II. Ulászló korában. Irodalmi munkássága majdnem csupán ethikai s részben egyúttal szatirikus művek fordítására szorítkozott, különösen Pontanus Jovianus János, etrarca, Rotterdami Erasmus munkáit ültetgette át. Kifejezéseinek magvasságára nézve még mérkőzhetik Všehrddel, de stilusának simagása és hajlékonysága tekintetében már elmarad mögötte. A klasszikus tanúlmányokhoz való vonzódása fiára, Zsigmondra (Sigismundis Gelenius) is átszállt, ki 1520 után a híres Rotterdami Erasmus hívására Baselben telepedett meg s ott egész haláláig (1554) kiváló részt vett az ismert Froben-féle nyomdánál az ó-kori és egyházi klasszikusok kiadásában.

A nemzeti nyelv fejlesztésére irányúló ugyanily törekvés lelkesített egy ifjabb humanistát is, Písecký Venczelt, Gelenius Zsigmond útitársát és oktató barátját, ki az olasz egyetemeken folytatott tanúlmányai idején s még virágzó ifjú korában esett Velenczében a pestis áldozatáúl (1511). Ő volt az első cseh, a ki mélyebben hatolt a görög nyelv tanúlmányába s összehasonlítás útján arra a meggyőződésre jutott, hogy kellő ápolás mellett a cseh nyelv nemcsak a latinnal, hanem a göröggel is versenyzővé fejleszthető. Hogy ezt bebizonyítsa, Isokratest tanúlmányozta Olaszországban és mutatóúl lefordította beszédei közűl a Demonikosnak szóló intelmet s azt barátsága jeléűl Gelenius Zsigmond atyjának küldte el. A legközelebbi időben igen nagyo haszonnal forgatták a klasszikusokat még Hodíštkovi Konáč Miklós (megh. 1546), a prágai könyvnyomdász s egyúttal országos hivatalnok, továbbá Mnichovi Velenský Ulrik, lovagi rendű nemesember s egy ideig szintén nyomdász, Češka János, a Pernstein család nevelője és mások.

Az eddig említett férfiak voltak a csehországi humanismus első meghonosítói, törekvésük azonban nemcsak arra irányúlt, hogy az irodalmi nyelvet irályilag csiszolják, hanem ép úgy, ha ugyan még nem buzgóbban iparkodtak azon is, hogy tartalmát is bővítsék az irodalomnak, a mennyiben a görög és latin emlékekben a művelődési eszközök kimeríthetetlen kincstárát ismerték föl. Ez a nézetük utóbb általánosan elterjedt; csak az az egy sajnálatos, hogy a kor szellemének hatása alatt mindegyre csak az erkölcstanító és vallásos tárgyak részesűltek kiváltságos kedvezésben. Az ebből következő unalmas egyhangúságért aztán nem igen ad kárpótlást az irálynak bármely jelessége sem.

A XVI. század második felében a humanismus legjobb ápolóhelyei azon számos iskolák, a melyeketkülföldi minták szerint az országban állítottak. De az ezekben ápolt humanismus már egészen más, mint az előző éveké; a régibbnek nemzeti jelleme helyébe egészen világpolgárias színezet lép s nagyobb részt meddő latinismussá fajúl el az egész irány. A latin nyelven való versfaragás dúsan virágzik s kivált Rudolf császár alatt éli valóságos aranykorát, a mikor művelőinek száma több százra emelkedett. Nem kevés és köztük nem egy jelesb tehetséget is elvont ez a divat a nemzeti irodalomtól; példákúl csak a szép lelkű Choteřinai Collinus Máté mestert (1516–1566), a prágai főiskola tanárát említjük, ki I. Ferdinánd korában aratta költői babérait s a tudós, fenkölt szellemi Hodějovi Hodějovský János lovag (megh. 1566), Csehország helyettes országbírája oltalma alatt virágzó költőiskolát alapított; fölemlíthetjük továbbá Limusai Mitis Tamást (meghalt 1591), Hlavačovi Crinitus Dávodot (meghalt 1586), Cropacius Gáspárt (meghalt 1580), Carlsbergi Carolides Györgyöt (meghalt 1612), Nudožeri Benedicti Lőrinczet (meghalt 1615), Wodňanus Campanus Jánost (meghalt 1622) és sok mást.

A humanismus mellett e kor irodalmába a vallási mozgalom nyúlt be legmélyebben. A huszita háborúkkal ugyanis az egyházi intézmények és a vallási élet átalakítására irányúló törekvések koránsem aludtak el, hanem tovább éltek Poděbrad György és a Jagellók alatt is. Lángszavú hitszónokoktól, kiknek egyike volt ifjabb éveiben Rokycana, s mély szellemű búvároktól, milyen Chelčický Péter volt, szűntelen buzdítást nyerve, kisebb vallási társúlatok alakúltak, melyek főképen erkölcsös életre törekedvén, a meglévő egyházi intézményeket megromlottaknak és elvetendőknek itélték, de ellenük semmiféle erőszakos föllépést, mint az evnageliumi felebaráti szeretet parancsával ellenkezőt, megengedhetőnek nem tartottak. Az elmélet és gyakorlat mesgyéjén való hosszabb ingadozás után ezen elemekből végűl a cseh-morva testvérek ismert szövetkezete alakúlt. Ez ugyan teljesen tisztán megőrizte a nemzeti szellemet híveiben, kik közűl az irodalmat is tetemesen gyarapították többen, de irataiknak egy részt tanításuk, mely minden földi dolgot hiúságnak itél, más részt meg a véget érni nem akaró üldözések, melyeket szenvedtek, komor, sőt aszkétai színezetet ád. A külföldi reformáczió, melyhez a kelyhesek nagyobb része csatlakozott, szintén nem igen keltett újabb fölpezsdűlést az irodalomban, sőt inkább végtelen visszavonás szűlője lett s nemcsak egyhangúvá tette azirodalmat, hanem majdnem minden eredetiségtől is megfosztotta.

Ehhez a szellemhez szabódik a világi költészet is, mely ott, a hol mutatkozik, minden vonzó báj nélkűli. II. Ulászló korában a „Májový sen” (Májusi álom) czímű költeményben a hajdani Minne-dal vizenyős utánzatával, egy szónoki stilű szerelmi versezet töredékével találkozunk, melynek szerzője alighanem Münsterbergi Henrik (meghalt 1492), Poděbrad György fia. A későbbi termékek majdnem kivétel nélkűl puszta szótagszámláló versekben írt rímkovácsolások, melyeknek lapos tartalmához egészen méltó a csodálatosan merev és inkább valami idomtalan, kificzamított prózához, mint valódi költői nyelvhez hasonló külalakjuk.

Az Elbeszélő költészet majdnem kizárólag bibliai és legendai tárgyakkal foglalkozik. A mi még ilyeneken kivűl előfordúl, többnyire alkalmi dolog és nagyobb részt egykorú eseményekre vonatkozik. Egyébként még idegen eredetieknek átdolgozásával találkozunk, minő pl. az érdekes „Kronika o rohovém Sayfridovi” (Csontos Seyfried krónikája).

Jóval számosabbak és sikerűltebbek is az oktató, intő, vagy feddő szándékú irányzatos költemények. Egyesek már Ulászló idejében is mutatkoznak. Tisztán tanító a „Pravidla přístolní” (Asztali szabályok) és Pernsteini Lajos „Naučení rodičům” czímű költeménye, vagyis „Egy pólyás kisded oktatása szüléihez, miként kell őt érett és önálló koráig nevelniök”; költészetnek azonban vajmi kevés nyomára akadunk ezekben is. Ugyanezt mondhatni egészben Vorličný Aquilinas Pál (megh. 1599), Weisskircheni Sturm Ádám (megh. 1565), Hohenstadti Streyc György (megh. 1599), Carolides György (megh. 1612) és mások tanköltészeti kisérleteiről is. Kétségtelenűl kiválik a többi közűl ügyes verselésével Budeči Lomnický Simon (1552–1622), kit akár cseh Hans Sachsnak lehetne nevezni; csak az kár, hogy bőbeszédűsége és izléstelensége olykor igazán magvas gondolatait is belefojtja a szóáradatba, így pl. „Instrukcí mladému hospodáři” (Egy ifjú házigazda oktatása, 1586) czímű munkájában. A szatira körébe tartozó régibb költemények sorából említsük a „Zrcadlo marnotratnosti” (A tékozlás tükre) czíműt, melynek alighanem ugyanaz a szerzője, a ki a „Májusi álom”-é; későbbiek közűl pedig a „Rozmlouvání Petra svatého se Pánem” (1585) czíműt, mely Szent Péternek az Úrral a mai világ szokásairól való beszélgetéseit tartalmazza s németből elég ügyesen van fordítva, továbbá Heslovi Dačický Miklós „Prostopravda”-ját (A tiszta igazság, 1620).

Igen gyakran az allegoria köntösét ölti föl az erkölcstanító czélzat. E nemű kisebb kisérletek már a XV. századból vannak s leginkább a gondolat népszerűen elmés megjelenítésével válnak ki. Így pl. a „Ctnost” (Az Erény), egy rímes költemény, az Erénynek a Bölcseséggel, a Szabadsággal, a Szerencsével és más hasonló személyesített alakokkal együtt átélt viszontagságait mondja el; egy másik ilyen mű, a „Pán rady” (A tanács ura), egy ifjú lovagról regél, a ki a Szerencse várába jut, ott az Igazságot és Bölcseséget lenézi, helyettük inkább az Önkénynyel és a Gőggel tart, míg végre a Halál a nyakát szegi. Későbbi korból való Hodíštkovi Konáč Miklós hátrahagyott műve: „O hořekovány a náříkání Spravedlivosti, královny a paní všech ctností” (1547), vagyis „az Igazságnak, minden erénynek királynéjának panasza és siralma” a világ bűnei és visszaélései fölött; továbbá Rvačovský Leander Lőrincz „Masopust”-ja (1580), avagy „Pampuskási Farsang” uramnak és 12 fiának, ú. m. Fösvénynek, Gőgösnek, Fényűzőnek, Pletykásnak, stb. eredetéről és hatalmáról szóló híradás, nemkülönben a bőjt első vasárnapjával való perének s végezetűl a törökökhöz és pogányokhoz történt számkivetésének leírása, a hol családostól elpusztult. Az allegorizálásra való hajlam mutatkozik a mesékhez és ezekhez hasonló elbeszélésekben, nemkülönben Stainhöwel Aesop-jának fordításában (1480 körűl nyomtatott Kuttenbergben durva fametszetekkel s 1557-ig több átdolgozást ért), valamint a Planudes-féle görög mesékből fordított „Nové fabule” (Új mesék) és Brandt Sebestyén elbeszéléseinek átültetésében. Érdemes munkát végzett Konáč az indiai Pančatantra, vagy Bidpai meséinek lefordításával, melyeknek a latin szöveg nyomán a „Pravidlo lidského života” (Az emberi élet szabálya, 1528) czímet adta. Stilusa azonban nehézkes; ugyanez mondható Paprocký Bertalan munkájáról, az „Obora neb zahrada” (1602), vagyis „A kert” czíműről is, melyben különféle teremtmények beszélgetnek.

A vallási költészet a kor általán uralkodó szellemében élénk visszhangra találván, a világinál jóval dúsabb termékenységet mutat. Sajnos azonban, hogy vajmi ritkák az őszinte jámbor lelkesültség fohászai, melyekhez képest nagyob többségben vannak a dogmatikus szőrszálhasogatásokkal bibelődő, vagy mértéktelenűl moralizáló, sivár versezetek.

Az egyházi s egyáltalán a vallásos ének most is a költői munkásság éltető középpontja. Ebben fejtik ki nem csupán a papi rend képviselői a hívők okúlására hitelveiket, hanem a nép emberei is hozzájuk járúlnak egy-egy alkotással, melyben istenfélő érzelmeiket fejezik ki, hogy vigasztalást és lelki nyugalmat merítsenek az ének jámbor szavaiból. Terjedelmes énekeskönyvek, antiphonariumok és gradualék keletkeznek, melyek nem ritkán igen díszes kiállításúak s hol több, hol kevesebb gonddal rendezvék. A kelyheseknél ez énekeskönyvek alapjáúl Miřínský Venczel (megh. 1492) papjuk gazdag gyűjteményei szolgáltak, melyek 1520 után a kézíratokból nyomtatásban is megjelentek s nevezetesen Ahornbergi Táborský János (1567 óta) szorgalma folytán bővűltek. Csínos simaságukkal és kedves dallamukkal kitűnő s így csakhamar fölkapott számos éneket költött a tót Sylvanus János (megh. 1573); egyéb nevekkel is elég gyakran találkozunk; de az énekek eredeti jelleme mind jobban elhalványúl s egyre közeledik a Németországból cseh földre behatoló evangelikus irányzat felé, mely meggátolhatatlan erővel terjed. Átmeneti fokon állóknak vehetők azok a nagy számú énekeskönyvek, melyek a XVI. század folyamán sok helyütt föllépnek, így a Soběslaui Musophilus Jánosé (megh. 1585 körűl) és Schüttenhofeni Řešátko Tamásé (megh. 1602), kik még mindketten a régibb irány hívei. Ezeknél már jóval tovább megy Šubar Bálint (megh. 1593) énekeskönyve és másokéi, melyek a XVII. század elején jelentek meg, míg végre a későbbiek egészen a lutheri tan szellemében alakúltak át.

A kelyheseknél nagyobb eredménynyel működtek az egyházi ének terén a cseh testvérek. Ezeknél ugyanis az énekköltés nem volt az egyesek szabad tetszésére és buzgalmára bízva, hanem rendszeresen gondoskodott a hitközségi kormányzat arról, hogy a tannal megegyező énekek kellő száma gyűjteményekben megőrizve fönmaradjon. Ilyen gyűjtemények szerkesztésére a legtiszteletesb és legalkalmasabb férfiakat (pl. Lukács testvért, Roh Jánost, Blahoslav Jánost) szólították föl, a kik buzgón törekedtek is, hogy mindaz, a mit a hitközség nevében kiadtak, az igaz hit és Istennek tetsző jámborság szellemétől legyen áthatva. Az énekek költői értékének a nyelv jóhangzata és a verselés szabályossága révén való fokozására ellenben rendesen kevés gondot fordítottak, sőt pl. Roh János szándékosan kereste a kifejezés józan egyszerűségét; csupán a rímet és a szövegnek a dallamhoz illését követelték meg. Egyedűl Blahoslav, kinek az 1561-ben létrejött híres Šamotuli canzionale (újabb kiadásai az 1564-i eibenschützi és 1576-i kralitzi) köszönhető, fordított, mint szerkesztő, az énekek külső alakjára is a lehetőségig gondot s utána is az ő irányelve maradt szabályozó. Egyes szerzők közűl, a kiknek énekei azonban többnyire tetemes változásokkal kerűltek a gyűjteményekbe, kiváltképen említendők Prágai Lukács (meghalt 1528), Michalec Márton (megh. 1547), Sturm Ádám (meghalt 1565), Červenka Mátyás (megh. 1569), Blahoslav János (megh. 1571), Augusta János (meghalt 1572) és mások. A testvériség német tagjai számára elég korán német átdolgozást is szerkesztettek, az elsőt 1531-ben Jungbunzlauban, aztán egy javítottat 1544-ben Nürnbergben s a legjobbat 1566-ban a morvaországi Krlaitzban. Ez énekek legnagyobb része átment a protestáns énekeskönyvekbe, nevezetesen a magdeburgiba (1542), a frankfurtiba (1569), a wittenbergibe (1573) és a drezdaiba (1589). A lengyelországi hívekről Brzozowi Bálint papnak a fordítása gondoskodott (Königsberg 1554). – A katholikusok hosszú időn át csak keveset tettek egyházi énekekben való szegénységük megszűntetésére. Régibb időből Bosák Kelemen, egy neuhausi Ferencz-rendű szerzetes említendő énekköltőik sorából; nagyobb gyűjteménye énekeinek a „Písně nové” (Prága 1588) és főleg az az énekeskönyv, a melyet 1601-ben Schwarzenbachi Rosenplut János, a morvaországi Sternberg prépostja adott ki.

Veleslavíni Dániel Ádám.
Balzer metszete után. Hecht Vilmostól

Az isteni tiszteleti, vagy egyáltalában áhítatos czélt szolgáló tulajdonképeni énekek mellett mindenkor nagy gondot fordítottak az egyházak a bibliai zsoltárokra is. Fordításaik, körűlírásaik és utánzataik úgy az énekgyűjteményekben, mint egyenkint terjesztve is gyakoriak. Kiváló ügyességet tanúsítottak e téren főkép Blahoslav János a šamotuli cancionaléban (1561), aztán Streyc György (1587) és Melissäus Jakab (1598). Antik versmértékeket, de csupán a szótagszámra ügyelve, választottak ily zsoltár-körűlírásaikhoz Vorličný János (1572) és Crinitus Dávid (1581); a szótagmennyiség pontos számbavételét, a mint régebben Blahoslav kisérlette meg (1558), csak Benešovský Philonomus Máténál (1577) és Nudožeri Benedicti Lőrincznél (1606) tapasztaljuk először.

A drámai költészet, mely a XIV. század folyamán igen gyakran nyerseségbe sülyed alá, a huszita korban egészen elveszté talaját, mert a vallásért buzgó szigorú erkölcsbírák nem tartották rideg elveikkel összeegyeztethetőnek. Csak György király alatt s még inkább a Jagellók békés kormányzása éveiben támasztotta új életre az ekkor fölvirágzó humanismus. Ez ébredés egyes jelei részint Terentius fordításainak maradványai, részint némely vallásos darabok is, de a valóságos újjászületés csak a XVI. század második felében következett be, mikor tudniillik a latin iskolák, nevezetesen a jezsuiták intézeteinek hatása kezdett mutatkozni. A fönmaradt darbok két csoportba oszthatók: az elsőbe a komolyak tartoznak, melyek többnyire bibliai, vagy egyéb vallási tárgyúak és csak epizódjaikba vegyítenek némi víg elemet; a másodikba pedig vígak, melyeknek világias tárgya nem ritkán pajzán jellemű. Amazok a műveltebbeknek, ezek az alsóbb népnek voltak szánva. Az első fajtájúaknál némileg ragaszkodtak a drámai szerkezetnek legalább külső szabályaihoz; rendszerint tartalmuk is elég gazdag; de valódi drámai élet és következetesen összefüggő cselekmény helyett általában szónokias és erkölcstanító bőbeszédűség uralkodik bennük. A második fajtánál ez a szónoki hosszadalmasság kevésbbé hatalmazhat el, mert a tréfás tartalom önként nagyobb mozgalmat és változatosságot visz a játékba; ezekben meg aztán többnyire csupa oly jelenet van, a melyek csak nevettetésre czéloznak s a szerkezetben az egész és a részek között nincs semmi arányosság. Mind a két faj nevezetesb művelői voltak Hodíštkovi Konáč Miklós (megh. 1546), Kyrmezes Pál (megh. 1589), Záhrobský János (megh. 1590 körűl) és Tesák György (megh. 1604).

Az elbeszélő próza ez egész korszakon át csak a népszerű olvasmányt tartja szem előtt. Az elnyomott nép a képzelem szabad csapongásával szőtt elbeszélésekben keres és talál vigasztalást. Az erkölcstanító irány ezekben is uralkodó. Eredetiség egyáltalán semmiféle irányban sem mutatkozik; a régóta és már ismételten földolgozott tárgyak kelnek újból vándorútra a könyvnyomtatás révén. Az összes régibb vallási tárgyú regényes történetek megújúlt alakban új életre támadnak, valamint a különféle jövendőmondások is, de számuk mégis elenyészik a lovagi történetek s egyéb változatos világi művek tarta tömege mellett, minők a Tristan, a Hét bölcs mester, Florius és Biancefora, Melusina, Lucretia, Peryton, Magelona, Guiscard és Sigismunda, Aesopus élete és tettei, Markolt és Salamon, Fortunatus és sok más. A nép számára való mulattató olvasmányok legtisztább és legbőségesb forrása, a mese és monda, csak mellékes figyelembe részesűlt Libočani Hájek Venczel krónikájában, mely azonban mégis nevezetesen a helyi mondáknak egész kincsét mentette meg a feledéstől.

Az irodalmi munkásság fő ága e korban is az oktató próza volt. A körébe tartozó művek ugyan, mint már említettük, sem eredetiségükkel, sem szigorúan tudományos becsükkel nem válnak ki, de annál meglepőbb ez irodalom nagy tömege, mely ez ideig hallatlan általános műveltségről tanúskodik; továbbá igen kedvező hatást kelt a munkák stilusának alaki tökéletessége is. A régibb humanisták, főleg Jeleníi Hrubý György és Všehrdi Cornelius Victorin, egyengették a haladás útját, a melyen őket utódaik népes csapata követi, kik közűl egyesek többnyire a theológiában, mások a jogi és történelmi tudományban válnak ki. Majdnem valamennyiöknél megvan a humanismus szelleméből folyó általánosságra való törekvés. A legvilágosabban mutatkozik ez II. Rudolf korában a mindenhez értő Veleslavíni Dániel Ádám (1546–1599) sokat felölelő munkásságában. Ez előbb egyetemi tanár volt, majd egy nagy prágai nyomda igazgatója, utóbb pedig tulajdonosa lett s néhány barátja közreműködésével a cseh irodalmat mintegy húsz év alatt annyi munkával gazdagította, hogy ez időt joggal veleslavíni korszaknak lehet nevezni.

Az ide tartozó művek közűl szám szerint a theologiai csoportéi tetemesen fölűlmúlják a többieket. Első sorban a bibliafordítások állnak, melyeket Ulászló ideje óta nagy költséggel nyomtattak. Ilyenek a prágai (1488), a kuttenbergi (1489) biblia, mely a későbbiekhez hasonlag számos fametszettel díszes, a velenczés (1506), Severin Pál két prágai kiadása (1529 és 1537), a Milchthaler Lénárt-féle nürnbergi (1540) és a híres Aventini Melantrich György prágai nyomdász öt, kiválóan szép kiadása (1549, 1556, 1560, 1570, 1577), valamennyi a Vulgata nyomán s szövegükben egymástól alig eltérők. Ez érdemes munkásság tetőpontját azonban a hat részből álló kitűnő kralitzi biblia éri el, melynek szövegét 1579-től 1593-ig héberből és görögből a morvaországi cseh testvérek legjelesb theologusai fordították cseh nyelvre.

A bibliai magyarázattanon kivűl, melyre a hittudomány terén nyilvánúló éleselméjűség legfőkép irányúlt, művelődéstörténeti szempontból kiválóan nevezetesek a dogmatikai vitázó íratok, leginkább pedig azok, melyek a cseh testvérek felekezetének eredetével és fejlődésével kapcsolatosak. Harczedzett és fáradhatatlan vitázókúl első sorban a testvériség püspökei állnak, így Prágai Lukács (megh. 1528), ki egykorú tanúk bizonysága szerint „éles kard” gyanánt hadakozott a hitközség ügyeiért, továbbá az éles elméjű Blahoslav János (megh. 1571) és részben a heves Augusta János is (megh. 1572).

A theologiával összefüggő egyéb irodalmi ágak közűl az evangéliumokat magyarázó szentbeszédek (postillák) tömege válik ki leginkább; de a többieké is szinte beláthatatlanúl gazdag, minthogy növelésében ama kor egész írói világa közremunkált. Nem ritka dolog, hogy a gazdag nemesember – mint példáúl Lobkowitzi Popel János, vagy az ismeretes Budovec Venczel, a mystikus vitázó tartalmú Anti-Alkoran szerzője, – ép oly buzgón forgatja a tollat, mint a szegény polgár s a jeles készűltségű szakíró, pl. Veleslavíni Dániel Ádám, ép úgy, mint a szerény kezdő. Mindenféle a vallási kérdések végleges megoldására irányúló törekvést és az erkölcsi sülyedés föltartóztatására czélzó igyekezetet látjuk, a melylyel a világnak a közmeggyőződés szerint az emberek romlottsága miatt közeli végveszedelmét elhárítani iparkodnak.

Všehrd „O právích země České” (XVI. század) czímű munkája kézíratának egy lapja.
A prágai cs. kir. egyetemi könyvtár Kinský-féle osztályában levő eredeti után készült hasonmás.

A jogtudományi prózát a kedvező közállapotok teljes virágzására fejlesztik, úgy, hogy már elég korán minden tekintetben kifogástalan alkotásokat mutathat föl. Az országos törvényszéknél dívó jogrend klasszikus kommentárja, Všehrdi Cornelius Victorin mester „O právích země České knihy devatery” (A csehországi jog kilencz könyve) czímű munkája, míg Morvaországban valamivel korábban a híres Cimburgi Tovačovský Ctibor nemes írt hasonló művet. A városi jog szorgalmas művelésének legjelesb terméke Koldín Keresztély Pál a prágai ó-városi kanczellárnak „Práva městská království Českého” (A cseh királyság városi jogai, 1579) czímű munkája, mely világos és szabatos rövidsége miatt később nemcsak Cseh-, hanem Morvaországban is törvényerőre emelkedett.

A történetírás ápolására nem csupán a dicsőséges múlt és az eseményekben dús jelen, hanem mindenek fölött az elbeszélő művek általános kedveltsége is buzdítólag hathatott, valamint az a nagy támogatás is, melyben a gazdag városok ép úgy, mint a hazafias érzűletű nemesség ez irodalmi ágat részeltették. Miért is szép számmal akadnak a nagy terjedelmű munkák, melyeknek kritikai értéke azonban nem állja ki a szigorúbb bírálatot. Az egyetemes történelem terén vezérfonal gyanánt Carolin világkrónikája örvendett nagy kedveltségnek, melyet 1541-ben fordított le Kornitzi Sobek Burian, prágai ó-városi kanczellár, egy buzgó lutheránus, és 1584-ben Veleslavín Dániel kibővített. Eredetibb ennél Veleslavín „Kalendář historický” (Történelmi naptár, 1578, 1590) czímű dús, de rendszertelenűl egybeállított anyaggyűjteménye. Jóval számosabbak azok a munkák, melyek a hazai történelmet vagy összefüggő előadásban, vagy csupán részleteiben tárgyalják. Az első fajtához tartozó művek terén úttörő Hodíštkovi Konáč Miklós, ki bár kissé darabosan fordította le 1510-ben Aeneas Sylvius krónikáját, mégis érdemes dolgot végzett annak átültetésével. Követője, Sprinsbergi Kuthen Márton, Csehország megalapításáról való krónikájában (1539) már tökéletesebb chronologiai munkát alkotott, de elődjének elevenebb előadásmódját nem tudta elsajátítani. A kor ízlésének megfelelőbb történetíró csak Libočani Hájek Venczel személyében (megh. 1533) támadt, ki „Kronika země České” (Csehország krónikája, 1541) czímű munkáját minden mélyebb búvárlat nélkűl, de a minden felől kezére adott számos segédforrások alapján aránylag rövid idő alatt szerkesztette meg. Bőbeszédű terjedelmessége kapcsolatban szinte öröklöttnek mondható eleven szemléletéből származó egyszerű nyelvével, adatainak gazdag változatossága, melyekben a történelmi tények közé számos népies hagyomány is vegyűl, a nemzeti érdekekben való őszinte osztozása és kétségkívűl még vallási kérdésekben való józan mérséklete is valóságos népkönyvvé tevék munkáját, mely felé méltán fordúl még ma is a kutató figyelme, jóllehet Hájek kritikátlan eljárását el kell itélnie. Hájek műve három német kiadást is ért Sandel János, kaadeni városi írnok fordításában 1596-, 1697- és 1718-ban. Utána Dubravius János olmützi püspök (1552) kisérlette meg, de már latin nyelven, az ország történelmének egészében való előadását. Hlavačovi Lupáč Prokop szintén latin nyelvű, „Ephemeris rerum Bohemicarum” czímű naptárában (1584) a tárgy már szélylyel van forgácsolva.

A cseh történelem egyes fejezeteit majdnem kizárólag szemtanúk írták meg, de csak ritkán pártatlanúl és kellő teljességgel. Világos bizonyítéka ennek Písař Bartoš (Bartholomaeus a St. Aegidio) prágai polgár „Knihy o pozdvižení jedněch proti druhým v obci Pražské” (A prágai község belső villongásairól szóló könyvek) czímű munkája, mely szerzőjének még élénk emlékezetében lévő tapasztalatai nyomán mondja el igen tiszta nyelven és pragmatikus sorrendben az 1524 és 1530 közötti eseményeket; nemkülönben az „Acta neb knihy pamatné let 1546 a 1547” (Az 1546. és 1547. évek emlékkönyvei) Ottersdorfi Sixtustól, mely mintegy kiegészítése az ezen évekről szóló hivatalos jelentésnek. Florentini Bydžovský Márk, Budovi Budovec Venczel és Závětitzi Závěta György munkái részben évkönyvszerű följegyzések, részben oly okíratok gyűjteményei, melyek a folyó eseményekre, vagy egykorú politikai és vallási érdekekre vonatkoznak. Ugyanily neműek Heslovi Dačický Miklós „Emlékiratai” (Paměti) is, melyek telvék ama kor némely kimagasló egyéniségeinek gonosz tettein érzett hazafias elkeseredéssel.

II. Rudolf alatt keletkeztek világi és egyházi rendű előkelő férfiak támogatásával Paprocký Bertalan, a lengyel száműzött nagy nemzetségtörténelmi munkái, a „Zrcadlo markrabství Moravského” (A morva őrgrófság tükre, 1593), a „Diadochus” (1602) és a „Sziléziai törzskönyv” (1609), melyek fáradhatatlan szorgalom és hazafiúi áldozókészség becses emlékei. Březan Venczel, a wittingaui híres levéltárnok, s a Rosenberg, Schwamberg és Sternberg főúri családok történetírója; műveinek terjedelmével ugyan nem versenyezhet az előbbiekkel, de fölülmúlja őket éles itéletével és kitűnő oklevél-ismeretével.

Egyháztörténelmi téren legbecsesebbek Blahoslav Jánosnak és Jaffet Jánosnak (megh. 1614) a cseh testvérek viszontagságairól szóló munkái. Az őskeresztény egyház képét Veleslavín egy bizalmas barátja és munkatársa, Kocineti Kocín János (megh. 1610) tárta föl, Eusebius és Cassiodorus nagy műveinek lefordításával. Ugyanide sorolandó a „Flavia Josefa O válce židovské knihy sedmery” (Josephus Flavius hét könyve a zsidó háborúról, 1553) Vorličný Aquilinas Pál fordításában, továbbá Elbingi Plável Venczel „Historie židovská” (Zsidó történet, 1590) czímű munkája.

Idegen országokról és népekről sok és kedvelt olvasmányt adott Münster „Kosmographia”-ja (1554), melyet I. Ferdinánd buzdítására dolgozott át a tudós Puchovi Zsigmond, az eredetit jóval fölűlhaladó óriási terjedelművé bővítve. Mintegy kiegészítésképen sorakoztak e mellé a különféle török krónikák és útleírások, nevezetesen azok, melyek az igéret földéről szólottak. Legbecsesebbek e részben egyes honi zarándokok útleírásai, minők Kabátník Mártoné, egy leitomischli polgáré, ki 1491-ben Prágai Lukács testvérrel és a cseh testvériség két más tagjával keletre küldetett, hogy ott az őskeresztény községek maradványait fölkutassák; továbbá Lobkowitzi Hassenstein Jánosé (megh. 1517), Lobkowitzi Bohuslávnak, a híres humanistának fivéréé, Vlkanovi Prefát Ulrik (megh. 1565) prágai polgáré és Polžitzi Harant Kristóf tudós nemesemberé (megh. 1621), ki a fehérhegyi ütközet után életével bűnhődött politikai pártállásaért. Egy más nemesembernek, Mitrovitzi Vratislav Venczelnek (megh. 1635) 1529-től 1595-ig török fogságban szenvedett gyötrelmeiről szóló leírása szintén egyike e kor úgy alaki, mint tartalmi tekintetben legérdekesb emlékeinek.

Az elméleti tudományosság többi ágaiban kifejlett munkásság nem volt ugyan oly élénk, mint a theologia, jogtudomány és történetírás terén, de azért azokban is nem egy érdekes művet mutathat föl e kor. A bölcselet továbbra is a vallás-erkölcsi irányt követi; nagy kedveltségnek örvendenek ez ágban kivált a rövid alapelvek és oktató értekezések gyűjteményei. Valódi haladásról csak a testvériség püspökének, Konečný Máténak (megh. 1622) íratai tanúskodnak. Politikai és társadalmi téren nagy államférfiúi belátásra vallanak Pernsteini Vilmos cseh főúrnak (megh. 1527), az emlékezetes Szent Venczel-egyezmény (1527) szerzőjének számos levelei, s még inkább az idősb Žerotíni Károlynak (megh. 1636), Morvaország kapitányának munkái, ki a szónoki próza mintaszerű alkotásaival tűnt ki. Általános elméleti természetű a terjedelmes „Politia historica” (1584), melyet Lauterbeck György német „Regentenbuch”-ja nyomán dolgozott át Veleslavín Dániel Ádám, és Závěetici Závěta György „Schola aulica”-ja (1607), melyben udvari emberek számára való oktatások és intések foglaltatnak. A természettudományokat általán csak orvosi czélok szolgálatában művelték s így jobbára csak fűvészkönyvek összeállításával foglalkoztak e téren. Terjedelmes ilynemű munka jelent meg fametszetekkel díszítve 1517-ben Nürnbergben Černý János orvostól, de ennél jóval nevezetesb az a nagy fűvészkönyv, melyet Hájeki Hájek Tádé (megh. 1600), II. Miksa udvari orvosa, cseh királyi főorvos és Tycho de Brahe bizalmas barátja, Mathioli Péter András, tiroli Ferdinánd főherczeg udvari orvosának latin munkája alapján szerkesztett. Értékes fametszetekkel díszítve 1562-ben jelent meg (1596-ban bővített kiadásban) s hosszú időn át kitűnő hírnek örvendett.

Egyéb orvosi, csillagászati, számtani és gazdasági szakmunkákról itt nem szólván, röviden még a nyelvtaniakról emlékezünk meg. Ezek sorában 1533-ban jelent meg az első „Grammatika česká” (Cseh nyelvtan), Telči Optát Beneš és Neuhausi Philomathes Venczel papok műve, mely ugyan még tökéletlen, de azért emlékezetes, mert alkalmat adott a cseh testvérek híres püspökének, Blahoslav Jánosnak, egy éleselméjű megjegyzésekkel és magyarázatokkal bővített új átdolgozás (1571) szerkesztésére. Rudolf korában tudományos szellemben Nudoženi Benedicti Lőrincz (megh. 1615) írt nyelvtant. Gyakorlati czélokra számos többnyelvű szótár szolgált; a legalaposabb köztük a Veleslavín Dániel Ádám „Silva quadrilinguis” (1598) czímű, cseh-latin-görög-német szótára. Egyébként rendesen a kiadók dolga volt a munkák stilisztikai tisztaságáról és nyelvtani helyességéről gondoskodni. Nagy érdemeket szerzett e téren kivált Valeslavín Dániel Ádám. A cseh testvérektől származó könyvek nyelvének kifogástalan tisztasága is az általuk alkalmazott correctorok lelkiismeretes gondosságát dicséri.

A középső kor harmadik szakasza a fehérhegyi végzetes ütközettel kezdődik, mely az eddigi állapotok teljes megváltozását idézte elő. A lakosságot a kivándorlás sajnálatos mértékben megritkította, a véget nem érő hadjáratok nyomorúságai pedig anyagilag és szellemileg egyaránt nagyon megviselték. A régibb idők tanúlt polgárságának csak erőt s velőt vesztett maradékai lézengtek még, az alsóbb nemesség pedig, hajdan a nemzeti érdekek legmegbízhatóbb istápolója, majdnem teljesen kihalt, vagy elzűllött. A cseh nyelvben jártas papok száma csekély, s az ifjabb írói nemzedék vajmi gyér volt. Az egyetem és a városi iskolák a jezsuiták kezére kerűltek, de csak igen csekély sikert mutathattak föl, mert fő igyekezetük az eretnekek elleni harczra irányúlt; a nemzeti törekvések pedig egyáltalán nem illettek a jezsuiták világpolgári czélzatainak keretébe. Cseh könyvekből nem volt szabad ismereteket szerezni, mert a vallási vakbuzgóság az eretnekség leggonoszabb támaszait látta bennük s teljes erővel törekedett kiirtásukra, miért is számos munka lett a lángok martalékává. Kedvezőbb fordúlat ily körűlmények közt csak igen lassan következhetett be, s előbb a nép értelmi műveltségének nagy veszteséget kelle szenvednie.

Mindennek élénk képét tárja elénk az irodalmi nyelv. Eleinte, míg a múlttal legalább olyan a milyen fontosságban maradt, még bájoló üdeséggel hangzik, de csakhamar szembetűnővé lesz hanyatlása; nem hiányoznak ugyan az ennek meggátlására czélzó törekvések, de valódi erősbítése és czélszerű megifjítása helyett ezek is sok balfogást követnek el, úgy, hogy egykori alaki tökéletességének csak halvány árnyéka marad meg.

E korszak irodalmi munkássága külföldire és honira oszlik. Amahhoz, mely az előző kor törekvéseinek hagyományát örökli és folytatja, számítandók a száműzöttek s egyáltalán a nem-katholikusok művei, továbbá a tótságnak a cseh irodalomban való része, mint a melynek körében a huszita hábprúk óta szintén a cseh irodalmi nyelv terjedt el; emez pedig majdnem kizárólag a katholikus párt munkásságából áll. Kölcsönös egymásra-hatást a két párt közt lévő éles ellentét egyáltalán nem engedett meg.

A külföldiek csoportjában a híres morva Komenský János Amos (Commenius 1592–1670) művei tűnnek ki. Különféle szakmákba tartoznak s mindenikben szerzőjük magas röptű szelleméről tanúskodnak, mely nemcsak uralkodik az emberi tudomány alapvető részein, hanem azt újabb útak nyitásával bővíti is és maga is bátran rálép az új ösvényekre. A költői szép iránti tiszta érzék mutatkozik a zsoltárok rhytmikus fordításában (1624 körűl), továbbá a bölcs Cato tanításaiban (1662), nevezetesen pedig a testvéri község énekgyűjteményének kritikai átdolgozásában (1659); prózában írt műve, a „Labyrint světa a ráj srdce” (A világ útvesztője és a szív érdene, 1623), szintén fényes tanújele költői tehetségének, mely a legaggasztóbb szorongattatások között is égi magasságba tudott emelkedni. Istenbe vetett véghetetlen bizodalom hangján szól a „Hlubina bezpečnosti” (A biztosság szilárd közepe, vagy alapja, 1625); egyebütt határtalan fájdalmának kifejezése az ó-testamentomi próféták nyelvéhez hasonlít, mint pl. a „Kšaft umírající matky Jednoty bratrské” (A testvér-szövetség haldokló anyjának hagyatéka, 1650), vagy a „Smutný pláč zaplašeného hněvem božím pastýre” (Az Isten haragja által elriasztott pásztor panaszai, 1660) czímű munkáiban. Tudományos téren csehűl és latinúl írott neveléstani művei, nevezetesen a Didaktika, a „Janua linguarum”, a „Methodus linguarum novissima”, az „Orbis pictus” és mások, valóságos gyöngyei a pedagógiai irodalomnak; bölcseleti műveiben is mester. Stilusa mindenütt vonzó, cseh írataiban pedig épenséggel klasszikus.

A többi külföldi írók sorából Komenský után a legkiválóbb Zhoři SkálaPál (meghalt 1640 után, a szászországi Freibergben), egy terjedelmes (tíz ívrétű kötetnyi) egyháztörténelem szerzője, melyben protestáns szempontból az apostolok korától egész 1623-ig el vannak mondva az egyháznak a világtörténelemmel kapcsolatos viszontagságai, különös tekintettel mégis a csehországi eseményekre. Stránský Pálnak (megh. 1657), Skála kortársának latin nyelvű „Respublica Bojema”-ja (1634), mely Csehország politikai és belső életét tárgyalja, csak fontos tartalmával vág a cseh irodalom körébe.

A mi a belföldi irodalmat illeti, abban az egész század folyamán a jezsuiták nevezetes részvétele ötlik szembe; idővel azonban lassanként más, főleg a világi papság köréből való erők is kezdenek e téren velük osztozni.

A költészet majdnem kizárólag egyházi téren, és pedig leginkább a régibb és újabb énekekből összeállított énekeskönyvekben mutat gyarapodást. A legnagyobb érdemű e tekintetben a hazafias érzelmű Šteyr Mátyás Venczel jezsuita (meghalt 1692), kinek hangjegyekkel ellátott Cancionale-ja (1683) régi kedvelt cseh énekek egész kincsét tartotta fönn az utókor számára. Egyébként még a legértékesebb Kadlinský Bódog „Zdoroslavíček”-je (1665), Langenfeldi Spee Frigyes német „Trutznachtigall”-jának ez átdolgozása.

A tudományos irodalom a XVIII. század közepéig többnyire latin nyelven szól; e mellett mind jobban meggyökeresedik és terjed a német is, kedvezvén neki az akkori idő. Az elhanyagolt cseh nyelvet már csak szükségből használták, leginkább csak a köznép oktatására.

Theologiai téren, melyen a vallási föllendűlés serény munkálkodásra adott ösztönt, a legkülönfélébb irányú számos munkával találkozunk. Első sorban áll közöttünk a három részben kiadott Szent Venczel bibliája (1677–1715) Konstanc György, Šteyr Venczel és Barner János jezsuiták sikerűlt fordításában. A nevezetesb iratok közé továbbá postillák, szentek életírásai, hitszónoklatok gyűjteményei s más effélék tartoznak; itt-ott derék és nemes szándékú dolgok is akadnak, de bizony sok üres, rikítóan czélzatos és hibás nyelvű termék is van köztük.

A történetírók, nevezetesen a hazai történelemmel foglalkozók száma elég nagy. Többnyire beérik az anyag egybegyűjtésével és kritikai óvatosság nélkűl, részrehajlóan szolgálják pártjuk érdekét. Legkiválóbb közöttük Csehország főkanczellárja, Chlumi és Košumbergi Slavata Vilmos (1572–1652), a „Historické spisování” (Történetírás) szerzője, mely 14 ívrétű kötetben részint a szerzőnek 1604-től 1619-ig terjedő emlékíratai, részint I. Ferdinánd, II. Miksa és II. Rudolf (1592-ig) uralkodásának éveiből való, időrendben következő följegyzéseket tartalmaz és egészen katholikus szellemben van írva. A harminczéves háború történetére vonatkozó érdekes adatok olvashatók Kosmanecius Venczel (meghalt 1679) és Zatočil Norbert (meghalt 1685) egykorú tudósításaiban, a kiknek művei azonban össze sem hasonlíthatók azzal a történelmi anyaggal, melyet a legnagyobb cseh jezsuita, Balbín Bohuslav (1621–1688) halmozott össze számos latin munkájában. Ide tartozik „Miscellanea historica regni Bohemiae” czímen egybehordott nagyszabású adattára, melyben Csehországnak minden, bármikor történt nevezetes dolgáról részletes tudósítás lvasható; továbbá az „Epitome historica rerum Bohemicarum” és sok más, melyek között a „Dissertatio apologetica pro lingua Slavonica” szép emléke szerzője nemes honfiúi érzületének. Balbín kortársának s barátjának, Čechorodi Pešina Tamás prágai kanonoknak (1629–1680) számos írata, különösen pedig a „Mars Moravicus” (1677), a „Phosphorus septicornis” (1673) és a Předchůdce Moravopisu” (Morvaország leírásának fullajtárja, 1663) szintén sok becses anyagot tartalmaznak. Kizárólag csehűl írt Beckovský János Ferencz kereszt-úr (1658–1725), a terjedelmes „Poselkyně starých příběhův českých” (Régi cseh történetek hírmondója, 1700) szerzője, melybe az akkoriban már ritkasággá lett Hájek-féle krónika is föl van véve.

Földrajz és néprajzi adatokat is tartalmaznak többnyire a történelmi munkák; főképen Ferus György jezsuita „Mappa katolická”-ja (1630), mely az idegen népeknek a keresztény hitre térését mondja el. Igen sok érdekeset olvashatni Chodowi Hieserle Mihály (meghalt 1660 után) önéletírásában és Chudenitzi Černín Hermann (meghalt 1651) „Denník cesty do Konstantinopole” (Konstantinápolyi útazás naplója, 1644–1645) czímű munkájában, melyek azonban kézíratban maradtak.

Kinský Ferencz József gróf.
A prágai cs. kir. egyetemi könyvtár Kinský-féle osztályában levő festmény után.

A többi tudományágak közűl itt még csak a nyelvtant érintjük, a melynek terén különösen jellemző jelenségekkel találkozunk. Egyfelől azt látjuk, hogy az irodalmi nyelvet határozottabb szabályok fölállítása és az idegen elemek kiküszöbölése által a további hanyatlástól meg akarják óvni, más részt pedig, hogy a népnyelvből vett alakokkal igyekszenek azt gazdagítani. A conservativ álláspontot leginkább Šteyr Mátyás Venczel (meghalt 1692), Konstancius György (meghalt 1673) és a tót Doležal Pál (meghalt 1764 körűl) védelmezik; újítások barátjának mutatkozik ellenben Rosa Venczel János (meghalt 1689) latin nyelvű „Čechořečnost”-jában (1672) s utána Pohl János Venczel (meghalt 1790), kinek „Grammatica linguae Bohemicae” (1756) czímű munkája elrettentő példája annak, hová tévelyedhetik a pajkosan merész tudatlanság; e mű egyúttal a cseh irodalmi nyelv szánalmas hanyatlásának is példaképe.

A Mária Terézia uralkodásának végső éveiben foganatosított politikai, művelődési és társadalmi gyökeres átalakúlásokkal kezdődik a cseh irodalom új-kora, mely egész napjainkig tart. Közepén határkő gyanánt áll az 1848. év; eddig az évig az egész szellemi, de kivált az irodalmi újjászületés munkássága a hazafias érzűlet talajából és forrásából táplálkozott; innentől fogva aztán lassanként annyiban megváltozik ez irány, hogy most már más tényezőkre bízhatja, nevezetesen a politikaiaknak engedheti át a nép fölébresztésének munkáját, maga pedig a művészeti és művelődési czélok felé vezető tágabb útra térhet.

Ama szomorú állapot, melybe a cseh irodalom s vele együtt a cseh nemzetiség a harminczéves háború után jutott, tetőpontját a múlt század utolsó negyedében érte el, mikor a fönnálló rend megváltoztatása lett az egész európai értelmiség jelszava. Az ország német nyelvű lakossága, mely büszkén tekintett a külső németség szellemi életének ez idétt támadt hatalmas föllendűlésére, attól maga is örvendetes művelődési mozgalomra érezte magát ösztönöztetve s ennek nem csekély eredményei is mutatkoztak, nevezetesen midőn a jezsuita-rend eltörlésével (1773) a latin nyelv legerősebb támasza megdőlt, még inkább pedig, mikor 1774-ben a népiskolákat (elemi, főelemi és trivialis iskolák szerint) új alapont szervezték s német nyelvűekké tették. A cseh népnél ellenben nyoma is alig mutatkozott valamelyes haladásnak, minthogy erejének javarésze majdnem kizárólag a még mozdúlatlan falusi lakosságban szunnyadt, melyet a korszerű művelődési áramlat még csak fölszinén s vajmi gyöngén érintett. A vagyonosabb és műveltebb osztályok önként engedtek a nemzetietlenítő hatásnak, mert anyagi hasznot és kiválóbb társadalmi állást szerezhettek azzal, ha megtagadták nemzeti jellegüket; jóformán csak az alsóbb papságnak a néppel érintkező része volt az értelmiségnek az az eleme, mely a cseh nemzeti szellemet magasb eszmekörben ápolta.

Azért azonban mégsem mondható, hogy a cseh lakosságból az értelmi műveltség egészen kipusztúlt, csakhogy az egyelőre csupán jellemében, hazafias érzűletében nyilvánúlt, nem pedig nyelvében. Ebben majdnem teljes lehetetlenség is volt nyilvánúlnia, minthogy a cseh nyelv oly elhanyagolt állapotban vala, hivatás nélkűli újítók pedig annyira eléktelenítették, hogy a korszerű műveltség követelményeinek egyáltalán nem felelhetett meg. Részben tehát a latin nyelvvel éltek, kivált a tudományokban, legtöbbnyire pedig a némettel, mely végre a közélet és a tudományos kutatások nyelvévé is lőn.

Dobrovský József.
A prágai cseh múzeumban levő olajfestmény után, Siegl Károlytól.

Az akkori tudósok színe-javának középpontja a prágai tudós magántársúlat (Soukromá učená společnost) vala, melyet 1769-ben alapított a fölvilágosúltabb főúri körök közremunkálásával Born Ignácz (meghalt 1791) és Kinský Ferencz József gróf (meghalt 1805), s mely 1784-ben a királyi cseh tudós társasággá (Král. česká společnost nauk) alakúlt át. Ausztria e legrégibb tudós társaságának legkiválóbb tagjai részben cseh születésűek voltak, mint Dobrovský József, a szláv philologia halhatatlan megalapítója (meghalt 1829), Dobner Geláz, a hírneves piarista, számos történelmi mű szerzője és a Hájek-féle krónika éleselméjű magyarázója, kit joggal nevezhetni Csehországban a történelmi kritika megalapítójának (meghalt 1790), Pelzel Ferencz Márton, a honi történelem jeles búvárainak egyike (meghalt 1801), Durich Fortunát, az alapos nyelvismerő (meghalt 1802), Dlabač János Gottfried irodalombúvár és minden hazafias törekvés lelkes istápolója (meghalt 1820), Tesánek János, kiváló mathematikus és physikus (meghalt 1788), Strnad Antal csillagász (meghalt 1799) és mások, vagy legalább a cseh népnek és emlékeinek őszinte barátjai valának, mint Voigt Miklós Adauct (meghalt 1787) piarista, az első cseh numismata és a műveltségtörténelemnek is munkása, Ungar Ráfael, szorgalmas bibliographus, a prágai egyetemi könyvtár tulajdonképeni szervezője (meghalt 1807), Cornova Ignácz, ki nemcsak mindenhez értő széles körű tudományával, hanem nemes jellemével is a legtiszteltebb tudósok egyike volt az akkor Prágában (meghalt 1822), és még többen. Mindezen férfiak munkásságának vezérelve a hazai dicsőség gyarapítása volt. Melléjük sorakoztak a fölvilágosodottabb főurak köréből a már említett Kinský grófon kivűl főleg Fürstenberg Károly Egon herczeg (meghalt 1787), Wrbna Egon (meghalt 1789), Waldstein Ernő (meghalt 1789), Lažanský Prokop (meghalt 1804), Sternberg Joakim (meghalt 1802), Ferencz (meghalt 1830) és Gáspár (meghalt 1838), Chotek János Rudolf (meghalt 1824) grófok. Természetes, hogy e férfiak körében a cseh nyelv sorsa is szóba kerűlt s élénk gondoskodás tárgya lőn, mit kellene tenni annak fölélesztésére, minthogy már az a veszély fenyegette, hogy maholnap a közéletből is teljesen kiszorúl. Az első nyomatékos fölszólalás ez irányban 1774-ben hallatszott, még pedig egy magas állású katona részéről, az „Erinnerung über einen wichtigen Gegenstand; von einen Böhmen” (Fontos tárgyú emlékeztetés; írta egy cseh) czímű röpiratban, melynek Kinský Ferencz József gróf, akkor vezérőrnagy, később altábornagy és a bécsújhelyi katonai akadémia parancsnoka volt a szerzője. A bölcs nevelésügyi tanács itt együtt jár a cseh nyelv ügyének meleg fölkarolásával, midőn a szerző kijelenti, hogy valamint a németnek a német, a francziának a franczia, úgy Csehország lakójának is csak a cseh lehet az anyanyelve. Ez az írat nyitott mintegy útat a nyomába következőknek, melyeket a cseh nyelv védelmére a fáradhatatlan Pelzel Ferencz Márton (1775), Thám Károly Ignácz (1783), a szorgalmas prágai író, Hankensteini Hanke János Sándor (1783), olmützi egyetemi könyvtárnok és mások közöltek; sőt komoly nyilvános tűntetésekre is kerűlt a dolog, nevezetesen II. Lipót trónraléptekor egy részt az 1790. évi országgyűlésen, a hol a rendek egyéb kivánalmaik közt azzal is járúltak a felség színe elé, hogy a cseh nyelv némi figyelemben részesűljön a gymnasiumi tanításban, más részt a későbbi koronázási ünnepélyeken, a hol szintén szóba kerűlt az ország nyelvének ügye.

Így egyengették lassanként az elhanyagolt cseh nyelv ügyében később beállott kedvezőbb fordúlat útját. De ahhoz, hogy az e czélra megindúlt munkásság ismét eredménytelenné ne váljék, olyan szervező tehetségre volt szükség, a ki nemcsak kitartással, hanem fényes szellemi képességgel is megáldva vegye kezébe a dolgot, s ilyen embere támadt a cseh népnek Dobrocský Józsefben.

Jungmann József.
Egy „F. Taddeo Mayer del. – W. C. Wrankmore sc.” jelzésű metszet után.

Ez a lángeszű férfiú egy cseh katona-családból 1753-ban született Magyarországon a Győr melletti Gyirmoton, de Csehországban nevelkedett s már tanúló éveiben figyelmet keltett maga iránt. A jezsuiták a papi pályának nyerték meg, melyen egy ideig (1787–1790) az Olmütz melletti hradischi főseminarium igazgatója volt, aztán tanúlmányútat tett Német-, Svád- és Oroszországban, haza térte után pedig részint Prágában, részint a vidéken éldegélt főúri pártfogóinál, nevezetesen a Nostitz, Sternberg és Černín grófoknál. 1795-től kezdve ismételten elmebajtól fenyegetve, több ízben ismét föl-fölépűlt, s így betegsége nem vált végzetessé, míg végre 1829-ben csakugyan elragadta a halál Brünnben. Tudományos munkásságát ritka éleselméjűség jellemzi, mely a legfogasabb kérdésekben is rátalál a helyes útra s bámúlatosan uralkodik az óriási anyaghalmaz fölött. Legmaradandóbb becsűek nyelvtudományi művei, köztük ó-szláv nyelvtana, az „Institutiones linguae slavicae dialecti veteris” (1822), sok évi beható és széles körű tanúlmány eredménye, melylyel a szláv philologia alapvetőjévé lett. Szilárd alapra helyezte a cseh nyelvet is, a melyről nem volt szabad többé letérnie, ha az életben be akart válni. Biráló elemzés alá vette a nyelv emlékeit, kiemelve jelességeiket és gyöngéiket, s minden téren új világosságot gyújtott részint egyenként, részint nagyobb gyűjteményekbe foglaltan megjelent írataiban („A cseh nyelv és irodalom története” 1791, 1792, 1818; „A cseh nyelv tudománya” 1809, 1819; „Német-cseh szótár” 1802). A tudós világban korán ismertté lett a neve, melyet még Goethe is tisztelettel említ, s tág körben jó indúlatot keltett a cseh nemzeti törekvések iránt; hisz minden kétséget elnémított az ügy jogosságát illetőleg már maga az, hogy a szigorú tudós lelkiismeretű Dobrovský is fölemelte szavát mellette. Maga sem habozott, jóllehet majdnem kizárólag csak német nyelven írt, illő alkalommal a cseh nyelv iránti szeretetét kitűntetni; így 1791-ben, midőn II. Lipót császár jelenlétében a királyi tudós társaságban „A szláv népeknek az osztrák uralkodóház iránti hűséges ragaszkodásáról” tartott előadást; a cseh nyelvről hallatott könnyelmű állításokra meg nem ritkán metsző gúnynyal vágott vissza. Ez pedig annál fontosabb volt, mivel Dobrovský nem csupán tudományának alaposságáért, hanem szellemes társalgásáért is igen kedvelt volt a főúri körökben.

Dobrovszký munkásságának eredményei a hazafias írók egész nemzedékének szolgáltak vezérfonalúl s a gyakorlati életben is üdvöseknek bizonyúltak. Csak most derengett annak belátása, hogy az újabb irodalomnak egy részt a régibb századok emlékeire kell támaszkodnia, mint a melyek a helyes nyelvhasználat egyedűli tiszta forrásai, más részt a népre, melynek sorsán időközben nagyot lendített. A cseh bibliával törtek útat, melynek, mint a nép hajdani legjobb vigasztalójának most kivált a papság érezte leginkább híját; 1778 és 1780 közt mintaszerű kiadást rendeztek belőle, melyben legfőbb része Durich Fortunát (1735–1802) pálosrendű szerzetesnek volt; Dobrovský maga is klasszikusnak nevezte e könyvet jeles nyelvéért. Nyomban ezután szorgosan gondoskodtak arról is, hogy a nép szélesebb rétegeit nekik való olvasmánynyal lássák el s így kiragadják szellemi fűsúltságából; e részben halhatatlan érdemeket szerzett Procházka Ferencz Fausztin (1749–1809), előbb pálosrendű szerzetes, majd a prágai gymnasiumok tudós igazgatója és egyetemi könyvtárnok, ki egész sor népszerű tudományos munkát írt, továbbá Kramerius Venczel Mátyás (1759–1808), a prágai „Böhmische Expedition” (Cseh kiadó-intézet) tulajdonosa, számos oktató és mulattató tartalmú népkönyv szerencsés földolgozója. Pelzel Ferenc Márton (1734–1801) is derekas részt vett e munkálatokban; ő ugyanis megkisérlette „Nová kronika česká” (Új cseh krónika, 3 kötet, 1791–1796) czímű munkájával a régi történelmi emlékek fölújítását s ezt a czélját teljesen el is érte, mivel műveiben a tudományos alaposságot a népies elbeszélő hanggal igen jól össze tudta egyeztetni.

Kollár János.
Barabás festménye után, Hrnčiř Tivadartól.

De nemcsak a prózairodalom, hanem a költészet is új virágzásnak indúlt. E téren szerfölött nagy nehézséget okozott az előmunkálatok teljes hiánya, nevezetesen a verstani elméletben való bizonytalanság. A régibb nyelvemlékekben a puszta szótagszámlálás volt az uralkodó, a mely mellett azonban utóbb a szótagok mennyiségének figyelembe vétele is divatba kezdett jönni; amaz nem igen tetszhetett hiányossága miatt, emez meg nagyon is nehéznek tűnt föl, s csak némely költői műfajokra látszott illeni. Az első kisérletek tehát (Thám Venczel gyűjteményeiben, 1785) rendkivűl gyarlók is valának, míg végre Dobrovský itt is útat nem jelölt tanácsával; alkalomadtán ugyanis kimutatta, hogy a jelenkori verselésben csakis a hangsuly vehető alapúl s egyben mindjárt megalkotta ama szabályokat is, melyeken a cseh nyelv helyes rhythmusa épűl. Az ő útmutatását követte az a lelkes költőcsapat, mely egy fiatal pap, Puchmayer Antal Jaroslav (1769–1820) köré sorakozott. Ez iskola néhány év alatt addig hallatlan sikereket ért el, jóllehet termékei épen nem mondhatók tökéleteseknek, minthogy alkotóik többségének nem volt igazi tehetsége, ennek híját azonban egyelőre feledtette náluk az az érdem, hogy az addig nem ápolt műfajoknak majdnem valamennyiét ők szólaltatták meg egyszerre a cseh irodalomban. Ama 30-nál több író között, kik e körből néhány közösen kiadott gyűjteményben léptek a nyilvánosság elé, legragyogóbb Puchmayer neve, ki Lafontaine modorában írt meséivel és vallásos ódáiban tűnt ki leginkább.

Maguk ez első úttörő munkák szerzői is igen jól belátták, hogy alkotásaik koránsem állnak művészi magaslaton, s épen azért idegen minták utánzásához folyamodtak. Puchmayer mellett, ki versekben dolgozta át Montesquieu „Temple de Cnide”-jét (Chrám Gnidský, 1805), elég korán lépett ugyanez útra Nejedlý János (1776–1834), Pelzel utódja a cseh nyelv egyetemi tanszékén, ki egy időn át az irodalmi munkásság vezére volt. Korátrsai kivált az Ilias fordításából adott mutatványát (1801), de egyéb fordításait is nagyra becsűlték, melyek Gessner Salamon, Florian s mások műveiből valók s mindannyi idylli tárgyú. Negyedéves tudományos folyóíratában, a „Hlasatel”-ben (Hírmondó, 1806 s köv.), legfontosabb irodalmi vállalatában szintén e törekvést szolgálja, csakhogy a különben érdemes férfiú Veleslavín korának immár elégtelen szókincsével dolgozott. E részben Nejedlý egyoldalú s a mi még ennél is rosszabb, makacs volt; még a helyesírásban sem akart engedményeket tenni, s így lassanként összeütközésbe kerűlt a kor követelményeivel és forrongást keltett, mely csak a haladópárt teljes győzelmével végződhetett.

Ennek feje Jungmann József, a „csöndes genius”, volt (szül. 1773-ban, a Beraun melletti Hudlitzban, megh. 1847-ben, mint a cs. kir. akadémiai gymnasium nyug. igazgatója Prágában). Úgy az ó-kori, mint az újabb nyelvek és irodalmak széleskörű ismeretével s egyéb tereken is jeles jártassággal bírván, helyes belátással fölismerte, hogy a szemmel látható irodalmi pangás megszűntetésére az eddigi nyelvkincset újabb forrásokból kell gyarapítani. Erre a czélra törekedett kiváló szellemének minden erejével.

Čelakovský F. L.
Bekel J. kőnyomata után.

Alkotó ösztöne mindenekelőtt a költészet felé fordúlt. Nagyobb önálló művet ugyan e téren nem alkotott, de angolból (Milton „Elveszett Paradicsoma” 1811, Pope „Messiása”), francziából (Chateaubriand „Atalá”-ja 1805) és németből (Goethe „Hermann und Dorothea”-ja, Schiller „Harang-dala”) való fordításaiban erővel és bájjal teli új költői nyelvet teremtett. Rendkivűl fínom szépérzéke s alapos philologiai műveltsége jó segítségére volt az eszközök megválogatásában, mikor vagy a régibb nyelvemlékekből keresett illő kifejezéseket és szólásokat, vagy a rokon szláv nyelvekhez folyamodott effélékért, vagy végűl maga alkotta új szót igyekezett forgalomba juttatni. Ezért aztán be is vált valamennyi újítása s csakhamar közkeletűvé is lett az ifjú cseh Parnassuson, így kivált Polák Milota Zdirad, a lelkes lyrikus (szül. 1758, megh. 1856, mint vezérőrnagy Bécs-Újhelyen) és Marek Antal (1785–1877), Jungmann legbensőbb barátjának és Schiller balladái ügyes fordítójának verseiben. Kevésbbé szerencsés volt Jungmann azon törekvése, melylyel barátjaitól támogatva a hangsulyos verselés törvényének uralma ellen megint az időmérték elvét akarta érvényre juttatni. Az e miatt támadt vitába ugyan az ellenpárt teljes vereséget szenvedett, a győzelem azonban mégis pusztán csak elméleti volt, minthogy a gyakorlat néhány nevezetesebb kivétellel a régi úton maradt.

Még termékenyebb volt Jungmann munkássága a tudományos és az iskolai czélokra szolgáló próza terén. Itt a segédeszközök teljes hiánya az ő fölléptéig minden haladásnak útját állotta, pedig a napról-napra terjedő fölvilágosúltság mind égetőbbé tette annak szükségét. E téren is Jungmann törte meg szerencsésen a jeget „Slovesnost” (Stilisztika, 1820) czímű iskolai kézikönyvével, melyben kész tudományos műszótárt adott s egyszerre több irányban is lehetővé tette a haladást. Elég jókor sorakoztak melléje vele hasonérzűletű férfiak, hazafias szellemű barátai, köztük a fáradghatatlan Presl János Svatopluk (1791–1819) egyetemi tanár, a természettudományok terén egy második Jungmann. Az ő vállvetett munkájuk rakta le az új cseh tudományos irodalom alapjait.

Hathatós buzdításra találtak az első úttörők, miután már 1816-ban bebocsátást nyert elvben a cseh nyelv a gymnasiumokba, a cseh múzeum (Museum království Českého) alapításában 1818-ban, melynél a fölvilágosúlt Sternberg Gáspár grófnak, ki aztán sok éven át (1822–1838) ez intézet elnöke volt, példáját követve, a cseh nemesség színe-java gazdag adományaival rendkivűl nagy érdeklődést tanúsított az ügy iránt; még inkább pedig 1830-ban, mikor a múzeum mellett létrejött a cseh nyelv és irodalom tudományos ápolására alakúlt egyesűlet („Sbor pro vělání řeči a literatury české”), vagyis az ú. n. Matice česká, mely megszabott tagdíjért ismeretterjesztő munkákat oszt ki tagjai között, ezzel legalább részben legyőzvén a művek kiadását megnehezítő anyagi akadályokat.

A kor ezen viszonyaival áll összefüggésben Jungmann legfontosabb műve, a cseh-német szótár („Slovaník českoněmecký”), harmincznál több év fáradhatatlan munkájának nagyszabású, máig fölűl nem múlt eredménye, mely magában foglalja nemcsak a régibb és újabb irodalmi művek és gyűjtemények, hanem az addig föltárt népnyelv egész szókincsét is; öt nagy kötetben adta ki a Matice česká 1835–1839-ig. Egy más, szintén ide tartozó nagy műve a cseh irodalom története („Historie literatury české”), mely lehető tökéletességgel sorolja föl s tartalmuk és koruk szerint csoportosítja a cseh irodalom termékeit.

Jungmann lankadatlan szorgalma a szó teljes értelmében áldásos gyümölcsöket termett. Míg Dobrovskýban a cseh nemzetnek jó sorsa lángelméjű mestert adott, ki a jövőre nagy terveket készített: addig Jungmannban az a példás építész támadt, a ki hozzáértő kézzel rakta le a tervezett mű alapfalait; a tovább építés már nem volt oly nehéz s gyorsan haladt előre.

Elég hangzatos neve volt Jungmann mellett hosszabb időn át Hanka Venczelnek (1791–1861), a cseh múzeum könyvtárnokának, ki a königinhofi kézíratot fölfedezte. Lyrai költemények kisebb gyűjteménye mellett számos ó-cseh nyelvemléket adott ki s nyelvtani munkákkal is foglalkozott, de nem emelkedett ki a középszerűségből. Érdemeket szerzett azonban a csehek és a többi szláv törzsek közötti kölcsönös irodalmi érintkezés gyakorlati terén.

Šafařík Pál József.
Jakoby L. metszete után.

A szlávok ez irodalmi közösségének eszméje, mely Csehroszágban már a múlt század vége felé, Dobrovský műveinek hatása következtében támadt, az ébredező nemzeti öntudat emelésére is igen hathatós eszköznek bizonyúlt. Erősbítették kiváltképen a franczia háborúk nyomában beállott politikai események, s végűl lángszavakban tört ki Kollár János, az első nagy új-cseh költő munkáiban (szül. 1793, a nyitramegyei Mosóczon, meghalt Bécsben, mint a szláv régiségtan egyetemi tanára). E nagy képzelőerővel megáldott férfiú, miután idegen földön (Jenában folytatott tanúlmányai idején) az első szerelem lángja ellobbant lelkében, sovárgó szíve minden örömét és bánatát, egész meleg bensőségét a szláv egység eszményének szentelte. Emlékébe idézi egyes szláv törzseknek a múltban szenvedett szörnyű viszontagságait, egyetértésre és kölcsönös szeretetre buzdítja őket, dicsőíti a kitartó munkát, magasztalja az érdemet és kárhoztatja az árúló visszavonást. Ezek fő művének, a „Slávy Dcera” (Sláva leánya, öt énekben) czímű lyrai-epikai költeménynek vezéreszméi, mely csupa sonettekből van fűzve. Hasonló eszméket tartalmaznak különben egyéb, nagyrészt prózai művei is.

Míg Kollár eleven képzelme merész eszményképeket öltöztetett ragyogó színekbe s lelkesítő tanokat fogantatott meg honfitársai szívében: addig Čelakovský Ferencz László (szül. 1799-ben Strakonitzban, megh. 1852-ben, mint a prágai egyetem tanára), a csehek második nagy költője, szintén nem kevésbbé fényes sikerrel hallatta lantját. Ő benne is mély gyökeret vert a szláv nemzeti eszme, de már eleve a népdalhoz való simúlás útján határozottabb, a valósággal egyezőbb alakot ölt. Čelakovský e czélra több éven át gyűjtött honi dalokat s kutatta a többi szlávokéit is, és valamennyiökből aztán dús gyűjteményt állított össze, a „Slovanské národní písně” (Szláv népdalok, 1822 s köv.) köteteiben. Csak ez után lépett föl ugyane műfajú eredeti termékeivel s írta meg legjelesb költői műveit „Ohlas písní ruských” (Orosz dalok visszhangja, 1828) és „Ohlas písní českých” (Cseh dalok visszhangja, 1839) czímen. Amabban jobbára az orosz népköltészet szellemét tükröző epikus dalok vannak; míg emebben számosabbak a lyraiak, melyek a cseh népdal jellemét mutatják. A műköltészetben is igazi mesternek bizonyúlt Čelakovský, nevezetesen „Růže stolistá” (Százlevelű rózsa, 1840) czímű, részint szerelmi, részint oktató és elmélkedő verseinek gyűjteményében, továbbá számos epigrammjában és a szláv, meg egyéb nyelvekről való fordításaiban. Mindaz, a mit írt, előkelő, mintaszerű külalakjával s a benne nyilvánúló átható kritikai szellem által tűnik ki.

Míg Čelakovský és Kollár koruk költészetének a fő képviselői: addig a próza terén Šafařík Pál József (1795–1861) és Palacký Ferencz (1798–1876) érdemesűltek a klasszikusok nevére.

Amaz, ki szelleme kiválóságára és élte sorsára nézve Dobrovskýhoz, lelkes buzgalmát és példás kitartását tekintve pedig Jungmannhoz hasonló, a gömörmegyei Kobeljarovóban született, hosszabb időn át az újvidéki szerb gímnasiumban tanított, a honnan Prágába ment (1833) s ott azontúl tisztán tudományos munkásságának élt. 1861-ben halt meg, mint a prágai egyetemi könyvtár igazgatója. Az írói pályán költői kisérletekkel tűnt föl, melyek részint eredetiek („Tatranská Musa s lyrou slovanskou”, A szláv lantot verő tátrai múzsa, 1814), részint fordítások valának; csakhamar azonban egész lelkesedéssel a szláv régiségek tanúlmányába merűlt s e téren korszakot alkotó eredményeket ért el. Munkásságának tetőpontját „Starožitnosti slovanské” (Szláv régiségek, 1837) czímű munkája jelzi, mely a szláv népeknek Herodotos tudósításaitól a kereszténységre térésükig (988 Kr. u.) terjedő őskorát öleli föl. E nagyszabású, úgy alakját, mint tartalmát nézve klasszikus mű eloszlatta az európai lakosság egy nevezetes részének őskoráról a sokáig reá borúlt sűrű homályt és számos meggyökeresedett balvéleményt czáfolt meg e népek múltját illetőleg. Egyéb műveit Šafařík nagyobb részt csak e fő munkájához való előkészületekűl, részben pedig annak folytatásaiként tekintette; így mindenekelőtt „Szláv ethnographiá”-ját, 1842 (Slovanský národopis), valamint a „Szláv nyelv és irodalom története” (1826) czíműt, mely az első ilynemű összefoglaló áttekintés, és fontos philologiai értekezéseinek egész sorát, melyekben bonyolódott tudományos kérdésket fejteget és old meg éles elmével.

Palacký Ferencz.
Dauthage kőnyomata után.

Valamivel szűkebb munkakört választott magának Šafařík kortársa és benső barátja, Palacký Ferencz, ki a morvaországi Neutitschein mellett, Hodslavitzban született, néhány évig nemesi családoknál nevelősködött, 1823-ban Prágába kerűlt, hol Dobrovský közbenjárására levéltári munkákat bíztak rá a gróf Sternberg család írattárában, Rendkivűli lelkiereje és gyakorlati ügyessége csakhamar nevezetes szerephez juttatták őt a nemesség körében, melyre nagy hatása volt, s vezérévé tették az összes nagyobb hazafias vállalatoknak. 1829-ben a cseh rendek saját történetírójukká nevezték ki, mely állásában ernyedetlen munkásságot tanúsított egész haláláig. Hazájának és a birodalomnak tett jeles szolgálatai kortársai közt a legelsők egyikének helyére érdemesítik őt.

Első irodalmi koszorúit Palcký is szépirodalmi és aesthetikai téren szerzte, mint Šafařík; Prágába kerülte után azonban egészen lelépett ez útról s élte legfőbb föladatáúl azt tűzte ki, hogy Csehország múltjának lehetőleg hű és teljes képét alkossa meg. E czélra több tanúlmányútat tett honi és külföldi levéltárak átbúvárlása végett, fontos történelmi forrásokat méltatott és tett közzé s minden irányú fáradságos előkészületek után adta ki „Dějiny národa Českého v Čechách a v Moravě” (A cseh nép története Cseh- és Morvaországon, 1848–1876, II. kötet) czímű hatalmas munkáját, mely az ősidőktől Lajos (Magyarországon e néven II.) királynak 1526-ban történt haláláig terjed. Szigorú tárgyilagosságát mindenütt bölcseleti szemlélődés kiséri és az egész művön oknyomozó szellem és vonzó, művészi előadás vonúl végig. Ugyane tulajdonokkal jeleskednek Palacký számos egyéb munkái is, melyek történelmi, irodalmi és közéleti tárgyúak, s melyeknek nagyobb része a behatóbb kutatás számára megdönthetetlen alapúl szolgál s kiváló ékessége a cseh irodalomnak.

Palackýval záródik azon nagy férfiak sora, kik az addig megalázott cseh névnek új dicsőséget szereztek. A nemzeti szükségletek jóformán egyiküknek sem engedték meg, hogy kizárólag egy térre szorítsa egész erejét s teljesen a maga kedvét s hajlamát követve munkálkodjék, és mégis, noha majdnem szűntelenűl kedvezőtlen körűlmények ellen kelle harczolniok, elévűlhetetlen becsű műveket alkottak, fényes tanújeleit adván bennük csodálatos szellemi erejüknek. Az ő szellemükben dolgozott a velük egykorú s az utánuk következő nemzedék is. Itt nem bocsátkozhatunk mindannak részletes elsorolásába, a mi jeles és érdemes az egyes irodalmi ágakban önzetlen hazafiasságból történt, csak a legkiválóbb és legjellemzőbb jelenségeket kivánjuk érinteni.

A költészetben, melyet eleinte leginkább műkedvelői modorban ápoltak, a húszas évekig az idylli elem az uralkodó; más irányban legfölebb fordításokkal találkozunk elvétve. Nevezetes fordúlat csak Kollár és Čelakovský fölléptével állott be, mely után a műkedvelősködés gyorsan tért veszt, a költők látásköre tágúl, újabb irányok támadnak, valóságos lendűlet mutatkozik és elengedhetetlen követelményűl jelentkezik az alaki tökéletesség. A nép fölébresztése és érzűletének nemesbítése az általános jelszó.

A lyra terén hazafias tárgyainak gazdagságával és gyöngéd érzésével Chmelenský József Krasoslav, művészi alakító-képességével Vinařický Ferencz Jaroslav (1806–1869), szívre ható bensőségű intelmeivel Jablonský Boleslav (1813–1881) tűntek ki. Átmenetet mutat a korszerűbb elmélkedő hang felé az előkelő Kaubek János Pravoslav (1805–1854) és a mély érzésű Nebeský Venczel Bolemír (1818–1882).

Erben Károly Jaromír.
Fénykép után, Hecht Vilmostól

Az epikus költészetnek számos tárgyát nyújtott s földolgozásukra buzdítólag hatott a honi történelem és mondavilág. A Puchmayer korából való e nemű terjedelmesb kisérletek, mint Nejedlý Adalbert (1772–1844) „Otakar”-ja (20 ének) és „Vratislav”-ja (17 ének) stb., továbbá Hněvkovský Sebestyén (1770–1847) „Děvín”-je, csupán könyvészeti érdekűek. Művészi magaslatra e téren Vocel János Erazim (1802–1871), a jeles régiségtudós emelkedett, ki ifjabb éveiben a cseh történelem néhány kiválóbb eseményét „Přemyslovci” (A Přemyslidák, 1838), és „Meč a kalich” (Kard és kehely, 1843) czímű sorozatos költeményeiben énekelte meg. Egy másik nagy eposzában, a „Labyrint Slávy” (A dicsőség labyrinthja, 1846) czíműben romantikus-philosophiai hang szólal meg. Kisebb balladákkal és románczokkal Marek János Henrik (1803–1853) és Kalina József Jaroslav (1816–1847) váltak ki; de csak Erben Károly Jaromír (1811–1870), a cseh népköltészet legalaposabb ismerője s a „Kytice” (Bokréták) czímű bájos gyűjtemény szerzője aratott nagyobb sikert, ki a nép hagyományának kincséből szedegette egybe e szép virágfűzért. A mesét Zahradník Vincze (1790–1836), az idyllt s mindjárt annak ellentété, a szatirát is Langer József Jaroslav (1806–1846) művelte sok szerencsével. Byron szellemének hatása alatt állott a szép tehetségű Mácha Károly Henrik (1810–1836), ki a „Máj” (Május) czímű lyrai beszélyt írta.

A dráma terén a puszta műkedvelősködés sokáig nem akart valami komolyan számbavehető alkotásnak helyet adni. Az írók inkább csak a színházlátogatók ízlését vették figyelembe, mint az aesthetika magasabb követelményeit. Elég bizonysága ennek Thám Venczel (meghalt 1812) és Štěpánek Nep. János (1784–1844) számos darabja. A művészibb alkotás és ezzel együtt az új-cseh drámairodalom első mestere csak 1820 után lépett a színtérre Klicpera Venczel Kelemen (1792–1859) königgrätzi gymnasiumi tanár személyében, ki a cseh színpadot majdnem 50 darabbal gazdagította, melyek a maguk korában egytől-egyig helyt álltak. Ő mellette Turinský Ferencz (1797–1852) és Macháček Simon Károly (1799–1846), mindketten a német klasszikus dráma utánzói, Chmelenský József Krasoslav, jeles operaszövegek szerzője, Svoboda Venczel Alajos (meghalt 1849) és mások munkálkodtak dicséretesen. A későbbi években pedig Tyl József Kajetán (1808–1856) tűnt ki a dráma terén nagy termékenységével.

Az elbeszélő prózát Kramerius W. M. óta mind szélesebb körben olvasták s így mind többen művelték is. Azonban elég sokáig puszta fordításokkal és utánzatokkal érték be, nevezetesen a divatos német írók, Gessner, Clauren, Van der Velde munkáit élvezték igen mohón; Fénélon, Florian, Chateubriand, vagy Marmontel sokkal kevésbbé valának kegyben. Csak 1820 után lendűl föl az eredeti munkásság, kivált Marek J. H. (Jan z Hvězdy) és Klicpera V. K. érdeme folytán, kik a honi történelemből merítették romantikus elbeszéléseik tárgyait s költői hangon hazafias érzéseket szólaltattak meg. Az elbeszélő szépirodalom valódi virágzásának azonban Klicpera tanítványa, Tayl József Kajetán a megalapítója, ki mint a „Květy” (Virágok) czímű s a harminczas és negyvenes években igen olvasott hetilap szerkesztője, meleg honszerelemtől áthatott társadalmi és történelmi elbeszélések hosszú sorát írta. Sajnos csak az, hogy gazdag leleményének, ügyesen rajzolt jeleneteinek és bájos előadásának érdemét sokszor csökkenti fölszínes életfölfogása és túlzó érzelgőssége. Majdnem ugyanezen jelességei és hibái vannak Chocholoušek Prokop (1819–1864) nagy számú romantikus színezetű történeti regényeinek is, melyek festőiek, nagy élénkségűek, de elég gyakran hevenyészett s kész kaptafára szabott alkotások is egyúttal. A mindennapi életből vett elbeszélésekben és vázlatokban szép tehetségnek adta jelét a humorista Rubeš Ferencz Jaromír (1814–1852), továbbá Ehrenberger József (1815–1882) és Pravda Ferencz (Hinka Adalbert, született 1817), kik mindketten a cseh falusi élet hű ábrázolói.

Hálek Vítězslav.
Fénykép után, Hecht Vilmostól

A tudományos próza terén Jungmann, Presl, Šafařík és Palacký korszakot alkotó munkái mellett a többiek ugyan háttérbe szorúlnak, de azért ezek közűl is díszére válik egynémelyik az egykorú irodalomnak; így különösen az élettan világhírű búvárának, Purkyně J. E.-nek (1787–1869) értekezései, vagy Vocel J. E. régiségtani kutatásai, melyeket „Právěk země české” (Csehország ős-kora) czímű híres munkájában tett közzé.

Az a nagy forrongás, mely 1848-ban Ausztria-Magyarország minden társadalmi rétegét fölrázta s egymáshoz való viszonyukat gyökeresen átalakította, irodalmi téren is mélyre ható átalakúlást idézett elő. A hazafias eszmények mind valóbb alakot kezdtek ölteni, a cseh iskolák száma gyarapodott, egyébként is bővűltek a művelődés forrásai, a nemzeti öntudat pedig mindenfelé egyre hatalmasabbá fejlődött. Az ebből fakadó művelődési szükségletek és követelmények gazdag irodalmat termettek, mely kivált az utolsó húsz év óta rohamosan növekszik.

A költészetben eleinte föltűnő ellankadás mutatkozik, melynek az az oka, hogy hazafias szelleme, melyet a bekövetkezett események túlszárnyaltak, mind többet vesztett hatásából. Más forrás után kellett tehát nézni, a melyből új s állandóbb hatású erőt meríthessen. Ennek fölismerése most is, mint valamikor Jungmann és Čelakovský idejében, csakhamar az újabbkori költői minták tanúlmányozására s minden oldalról megélénkűlt munkásságra vezetett. Döntő győzelemre segítették ez irányt HálekVítězslav (1835–1874) és Neruda János (1834–1891), kik fényes kettős csillagzatként tűntek föl az ifjabb költői nemzedék egén. Hálek szellemének eszményi, nemes lendűletével mestere lett a költészet minden ágának, a lyrainak ép úgy, mint az elbeszélőnek és a drámainak. Neruda pedig, a ki a cseh irodalomban a tárczaírás megteremtője, kivált az elmélkedés, a lyra és az epika terén alkotott jeles dolgokat; de legjobban a szűkebb keretű életképekben válik ki mesteri jellemrajzaival. Kortársaik közűl Heyduk Adolf (szül. 1835), a kitűnő lyrikus, Jeřábek Ferencz (1836–1893) és Bozděech Imre (1841–1889) váltak ki, kik közűl a két utóbbi a dráma pálmájaért versenyzett. Napjainkban Vrchlický Jaroslav (szül. 1853) és Čech Svatopluk (szül. 1846) állnak az élő költők sorában legelől, kiknek ragyogó tehetsége nem is sejtett magaslatra emelte hazájuk szépirodalmát. Melléjük sorakozik a regényíró Zeyer Gyula (szül. 1841), kinek művei csillogó költészetükkel tündökölnek, Sládek József Venczel (szül. 1895), ki főleg a divatos dal hangját találja el szerencsésen, és Krásnohorská Eliška (szül. 1874), ki az elmélkedő lyra szívreható melegségével tűnik ki.

Az elbeszélő próza terén is ugyanazon irányú fejlődést látjuk, mint a költészetben. Itt is háttérbe szorúlt lassanként a tisztán művészeti czél elől a régibb törekvés, mely eleinte csak az olvasó kedv fölkeltésére és a nemzeti öntudat ápolására irányúlt. Azt a fontos kérdést, vajjon nyújt-e a cseh népélet változatos alakúlataiban az újabb ízlésű irodalmi működés számára elégséges anyagot, mintaszerűen megoldotta Němcová Božena (1820–1862). Ez írónő kivált számos nyelvre lefordított „Babička” (Nagyanyó) czímű regényében mutatta meg, mennyi hálás mozzanatot lelhet a szorgos megfigyelő a legszerényebb hazai életkörűlmények közt is, kivált a falusi lakosság körében. Ugyanez úton Hálek Vítězslav mellett még Světlá Karolina (szül. 1830) aratott kiváló sikert, ki a Jeschken-vidékről mutat be kitűnően rajzolt typikus alakokat, s e mellett a haladásnak lelkes szószólója. Hasonló légkörben mozog, de valamivel szorosabban ragaszkodik a valóság talajához Šmilovský Alajos Adalbert (1837–1883), ki a Cseh-erdőt, és StášekAntal (szül. 1844), ki az Iser-vidéket teszi jellemző életképei színterévé. A nagyvárosi élet Neruda Jánosban talált mesteri festőjére.

A társadalmi regénynek ugyan már 1848 előtt is akadt nem egy művelője, de kiválóbb alkotásokig csak Pfleger-Moravský Gusztáv (1833–1875) emelkedett. Azóta e téren is folyton fejlődőben van az alkotás, mely művészi színvonalon áll, nevezetesen Podlipská Zsófia (szül. 1833), Schulz Nándor (szül. 1835), Vláček Venczel (szül. 1839), Čech Svatopluk, Krásnohorská Eliška, Herites Ferencz (szül. 1851) és mások munkássága folytán.

A szépirodalom egy külön csoportjába sorakoznak a történelmi elbeszélés művelői. Azt a nagy kedveltséget, melyet e műfajnak Tyl és Chocholoušek művei szereztek, a hatvanas évek végén újra fölelevenítették Janda Gottlieb (1831–1875), és Vláček Venczel, s azóta az iránta való érdeklődés egyre csak növekszik, kivált Třebízský Venczel Beneš (1849–1884) és Jurásek Alajos (szül. 1851) munkássága révén. Amaz, ki egy szerény kis falusi plebánián káplánkodott, főkép rendkivűl mély érzésével és hazafias lelkesedésével hatott; emez meg elbeszéléseinek művészi szerkezetével, cselekvényének gazdagságával, hű színezésével és érdekkeltő rajzával tűnik ki.

Nem lehet e rövid vázlat föladata, hogy a többi jelesb költők és szépirodalmi munkások neveit is mind elsorolja; csak annyit mondhatunk itt, hogy számuk igen nagy, a mi a legújabb cseh irodalom minden ágának díszes fejlődését tanúsítja. Az örvendetes irodalmi virágzás jele, hogy ma már a nagyobb díszművek kiadása sem ritkaság.

Tudományos téren Palacký halála óta Csehországban Tomek Venczel Vladivoj (szül. 1818), Ausztria történetének nyugalmazott tanára s a cseh egyetem első rectora örvend legnagyobb hírnévnek. Ez elsőrangú történetíró köré, ki már több mint félszázad óta műveli tudományát, a tudósok egész serege sorakozik, a legkülönbözőbb szakmáknak szentelve szigorú módszerű munkásságukat. Ezek közűl csak Rybička, Randa, Jireček József, Hermenegild és Konstantin, Emler, Tieftrunk, Borový, Brandl, Kalousek, Winter, Sedláček, Dvorský, Rezek, Goll, Hattala, Gebauer, Bartoš, Kott, Kwíčala, Durdík, Čelakovský László és Jaromír, Šafařík Adalbert, Krejčí, Kořistka, Studnička, Weyr Ede és Emil, Šolín, Frič, Albert és Eiselt neveit említjük.

Már évek sora óta hangzik szabadon a cseh nyelv a műegyetem és rövid idő óta a tisztes ősi Károly-Ferdinánd-egyetem falai közt is. Hathatós támogatásban részesítik a tudományos kutatást egyes intézetek és társúlatok, köztük kiválóképen a nagy érdemű királyi cseh tudós-társaság és a mind jobban virágzó Matice česká. Számos közép- és szakiskola tartja ébren és ápolja a tudományos életet. Mind díszesebben emelkedik föl szemeink előtt a fölvilágosodás temploma, melyen Jungmann kora óta szűntelen fáradozással dolgozik annyi munkás kéz. Betetőzéséhez kétségtelenűl tetemesen hozzá fog járúlni az a nagyszabású intézet is, a mely csak nem régen alakúlt meg Prágában, s melyre Ferencz József Ő Felségének dicső neve áraszt fényt: a tudomány, irodalom és művészet cseh akadémiája.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem