A német irodalom a harminczéves háború végéig. Toischer Vendelintől, fordította Katona Lajos
A német irodalom a harminczéves háború végéig.
Toischer Vendelintől, fordította Katona Lajos
Toischer Vendelintől, fordította Katona Lajos
Cosmas, Csehország tisztes történetírója, Dietmarnak, Prága első püspökének bevonúlását leírván, azt mondja, hogy a papság rázendítette a „Te deum”-ot, a herczeg és az előkelők pedig így énekeltek: „Christ uns genâde, Kyrie eleison, und die heiligen alle helfen uns, Kyrie eleison” (Krisztus kegyelmezz nékünk, Uram irgalmazz, és minden szentek segítsenek bennünket; Uram, irgalmazz nékünk!), míg a köznép és a tanúlatlanok csak „Kyrie eleison”-t kiáltottak. Ez 973-ban történt; ez tehát a Csehországban fölhangzott német énekről szóló legrégibb tudosítás.
A papság a XI. és XII. század folyamán német földön mindenütt buzgón ápolta a vallási költészetet; Csehországból ilyetén munkásságáról nem hallunk semmit; sőt annak is, hogy a kornak másutt termett költeményei itt is ismeretesek valának, szintén csak alig néhány csekély töredék a tanújele a kolostorok kézirataiban. Pedig kivált a XII. században számos kolostort alapítottak Csehországban s népesítettek be német szerzetesekkel. Lehet azonban, hogy ezek itt sokkal inkább el valának egyebekkel foglalva, hogysem a költészet ápolásának szentelhették volna magukat, vagy hogy nem egy ilyféle termék tán el is kallódott. A kolostorok könyvtárainak legbecsesb kincsei s többnyire maguk a kolostorok is elpusztúltak Csehországban a huszita harczok és később a harminczéves háború viharaiban; csupa véletlenség, hogy legalább egy szerzetespapnak a költeménye megmaradt; igaz, hogy ez is már csak a XIV. századból: egy pomuki szürke barát (cisterci) dicsőítő éneke a Boldogságos Szűzről, „das Blümel” (A virágocska) czímmel.
II. Venczel király képe a heidelbergi (párisi) kézíratban.
Siegl Károlytól
A XII. század egyházi költészete azonban árnyékba borúlt az újabb világi, leginkább lovagias költészet fölragyogó fénye mellett. Nagy kedveltségre tőnek szert a vándor énekesek mindenfelé, s nem valószínűtlen, hogy a kor legünnepeltebb didaktikus költője, Spervogel, egy egeri polgári család sarja volt.
A Přemyslidák királyi udvarában csak a XIII. század folyamán honosúltak meg a lovagi szokások és erkölcsök. Úgy értesűlünk, hogy I. Venczel tartotta az első vitézi tornajátékot, s az ő udvarában tartózkodott hosszabb ideig az első német költő is: Zweteri Reinmar, Walther von der Vogelweide követői közt a tanító költés terén a legjelesebb. Reinmar maga mondja, hogy ő, ki a Rajna vidékén született, inkább a király, mint országa kedveért ment Csehországba, a mely ugyan ép oly jó, mint királya, de csak ez tudja őt méltányolni. Mintegy hat évig maradt Csehországban, a honnan 1241-ben ismét tovább vándorolt. Még hosszabb ideig tartózkodott itt, úgy látszik, Sigeher mester, ki I. Venczelt bőkezűségeért dicséri; de dicsőíti II. Ottokárt is, kit többször egybe hasonlít Nagy Sándorral, s valószínűleg részt vett Ottokár királynak a poroszok elleni keresztes hadjáratában is (1267). Bizonyos, hogy e királyt a magyarok elleni háborújában (1271) Sunnenburgi Frigyes költő is kisérte, ki ezt az egész hadjáratot egyetlen rövid tankölteményben énekelte meg főbb mozzanataiban. Más költők is magasztalják e fényűző s bőkezű fejedelmet. Mikor négy ország ura volt (1261–1269), egy nagy elbeszélő költeményt is ajánlott neki Ulrich von dem Türlin, t. i. az Oransei Vilmos elfogatásáról és megszabadúlásáról szólót, mely Eschenbachi Wolfram Willehalmjának az előzményeit mondja el.
E nagy költő utánzója Eschenbachi Ulrich is, ki Csehországban született s ott töltötte egész életét. Leglőbb II. Ottokár udvarában találkozunk vele, kinek dicsőítésére fogott Nagy Sándorról szóló költeményébe. Ebben a nagy világhódítóról tudomására jutott összes értesítéseket egybe akarta foglalni s e czélra úgy szó-, mint írásbeli forrásokból merített. Emezek mind latin nyelvűek valának s köztük a Gualtherus de Castellione latin eposza volt a legnevezetesebb. Azok közt, a kik Nagy Sándorról élőszóval beszéltek el egyet-mást a költőnek, magát a királyt is említi. Ulrich, kire mint hiteles tanújára hivatkozik. A király mondta el neki azt a regét, a mely elmeséli, mint jutott Nagy Sándor a paradicsom elé. Hosszú útat téve, egyszer csak egy roppant nagy fal elé ért, a melyen sok kutatás után végre egy keskeny kis kapura akadt. A világhódító bekopogtatott rajta s hadisarczot követelt. A paradicsom kapusai, Illés és Énok, megjelentek s adó fejében egy csodálatos követ adtak neki. Sándor visszatérvén a kővel, nagyon szerette volna annak jelenését megtudni. Csak egy pogány bölcs tanította meg őt rá. Ugyanis egy mérlegnek az egyik serpenyőjébe vetette a követ, míg a másik serpenyőbe a legsulyosabb tárgyakat tette; de a kő valamennyinél sulyosabbnak mutatkozott. Végre azonban a sulyos tárgyakat a mérlegből kivévén, a követ egy kis földdel takarta be, s ime ekkor könnyebb volt az a pehelynél is. A kő e szerint magát a királyt jelentette, kivel addig, a míg él, semmi és senki sem ér föl, de mihelyt a föld alá kerűl, még egy pehely is mindjárt sulyosabb lesz nálánál. Érdekes, hogy a büszke Ottokár király épen ezt a mondát beszélte el a költőnek. Akkor még alig sejthette, hogy nem sokára ő maga is vértől borítva, fejedelmi méltósága minden jelétől megfosztva, fölismerhetetlenűl fog a csatatéren feküdni! – A német költők nagyon meggyászolták őt. A legmegindítóbb egy ismeretlen lantos gyászéneke, ki a jólelkű királyban a kereszténység védpajzsát s a pogányok rémét siratja.
Eschenbachi Ulrik a királyt még jóval később is „a kereszténység legderekabb emberé”-nek mondja. Sokat is vesztett ő a király halálával. Nagy Sándorról szóló költeményébe 1271-ben kezdett s 1278-ban, mikor a király elesett, még csak az ötödik könyvvel, tehát a mű felével készűlt el. Csak 1284 és 1287 közt fejezte be s az egészet az ifjú II. Venczel királynak ajánlotta, kinek bőkezűségétől várta jutalmát. Nem sokkal utóbb egy kisebb elbeszélő művet írt, melyet ő maga csak „könyvecské”-nek nevez. Ez a Vend Vilmos (W. von Wenden, 1287–1291), melyet Venczel feleségének Guta királynénak ajánlott. A költemény tárgya a Placidus-Eustachius legendájához hasonló s még világosabb czélzások vannak benne a királyra és királynéra, mint a Nagy Sándorról szólóban. Már maga a hős neve is ilyen, kit a költő forrása ellenére, mely angolországi Vilmosról szólt, vendnek, tehát szlávnak tesz meg; a hős neje meg a cseh királyné, Guta (Bene), nevét viseli. A költemény a mennyek királynőjéhez intézett imával záródik, melyben a szerző áldást kér a királyi párra. A királyné már 1297-ben meghalt, a király kegye pedig, úgy látszik, nem maradt mindvégig álanndó a költő iránt, mert élete vége felé Reisenburgi II. Borso udvarában találjuk, kinek számára „Nagy Sándor”-ának folytatásába kezdett, de nem fejezhette be. Valószínűleg e munkája közben ragadta el a halál.
Csehország ifjú királyának óhajtására Remete Henrik (H. der Klausner) egy Mária-legendát írt, mely a „Gmündi hegedűs” tárgyához hasonlít. A király jámbor érzületére vall az ily tárgyú költészet pártolása. De valamint Eschenbachi Ulrik műveiben csodálatosan váltakozik a jámbor önmegtagadás a pajzán érzékiséggel, a világi gyönyörökről való lemondás azok élvezetével: úgy a király számos istenes cselekedete mellett azép nőkhöz való hajlamát sem hallgatják el a krónikások. Sőt szerelmi dalokat is költött II. Venczel. Egy dala olyan tetszést aratott, hogy nyomban utazásra serkentette Rügeni Wizlav herczeget. De nagy külső csínnal is van venne az eredeti alapgondolat szellemesen kifejezve. A második határozottan czéloz az elsőre, a harmadik pedig olyanféle hajnali vagy őr-dal, a milyeneket először Eschenbachi Wolfram költött, kire különben, avagy utánzóira a király verseiben a képek választása és egyes kifejezések is emlékeztetnek, míg egyéb stilusbeli sajátságok a későbbi lyrikusok hatására vallanak. Hiszen Frauenlob Henriket is igen csodálták a korabeli prágai költők, a kik közt 1297-ben személyesen is megfordúlt az akkori nagy ünnepélyek alkalmával, élvezvén a király kegyét, kit még halála után is dicsőített dalaiban.
Akkortájt azonban már nem csupán a király volt Csehországban a német költők és művészetük egyetlen pártfogója. A „Jámbor Lajos (thüringiai) uralkodó gróf keresztes hadjáratá”-ról szóló költemény dicsőíti a cseh királyokat, de mellettük Neuhaus urát, II. Ulrikot is, kinek bőkezű vendégszeretetét a költő élvezte, s hálásan emlékszik meg a főúr anyjáról, Pleien-Hardegg Máriáról is. Ennek buzdítására szedte versbe egy ismeretlen a „Krisztus eljövetelé”-nek legendáját. Neuhausi Ulrik számára valami Frigyes nevezetű költő az Eschenbachi Ulrik „Nagy Sándor”-át is lemásolta, helylyel-közzel a maga verseit iktatván beléje toldalék gyanánt. Reisenburgi Borso műpártolását már érintettük. A bölcs és hatalmas Lichtenburgi Raimund és a kalandszerető Michelsbergi János meg Freibergi Henrik pártfogói. A „Wartburgi dalnokverseny” egy függelék-szakában Černin Jánost fölűlmúlhatatlan lovagnak és bőkezű úrnak halljuk dicsérni, s hasonlókép magasztalja egy másik költemény Klingenbergi Jánost. Alig jellemezheti valami jobban a németségnek Csehországban a XIII. század folyamán való fölvirágzását, mint az említett tények. I. Venczel alatt még a királyon kivűl senki sem kegyeli a német költőt, míg unokája idejében már számos főnemes pártolja a német költészetet s e főurak újonnan épűlt váraik után többnyire maguk is német nevet viselnek; sőt az ifjú király maga is ír német verseket, és az ország német gyarmatosainak fiaiból is kerűlnek ki német költők. Mert Eschenbachi Ulrikhoz hasonlag Freibergi Henrik is csehországi születésű s alighanem az a vele körűlbelűl egykorú Prágai Mülich is, kinek egy tánczdala maradt fönn.
E költők sorában Freibergi Henrik a legkiválóbb. Családja a szászországi Freibergből vándorolt be Csehországba s onnan vette nevét. Vagy 20 évvel lehetett ifjabb Eschenbachi Ulriknál. Első műve egy legenda, mely latin forrás nyomán mondja el a szent kereszt történetét. Kősbb Michelsbergi János párisi útját énekelte meg. Ezt a bajvívásért való útat 1293 és 1297 közt tette meg a nevezett lovag, kinek még életében jelent meg (1306 előtt) a róla szóló költemény, melyben még Wolfram utánzójának mutatkozik a szerző. Utóbb azonban egészen Strassburgi Gottgfried felé fordúlt s fő műve az ennek „Tristan”-jához írt folytatás lett, mely a szakértők véleménye szerint oly sikerűlt, hogy a nagy mestereket későbbi utánzóik közűl egyik sem közelíti meg annyira, mint Henrik, a ki még egy manóról s egy vízi medvéről szóló víg mesét is írt szép versekben.
Ime tehát Csehországban a XIII. század végén s a XIV-diknek elején a közép-felnémet irodalomnak nem épen kicsinylendő utóvirágzását látjuk, mely azonban csakhamar elhervadt. Egészen másfelé törekvések kerekednek felűl az új századdal. S épen itt Csehországban virad föl az új ifők hajnala, a hol a lealkonyúló korszak búcsúzó sugarai is legszebb fényükben ragyogtak. 1310 táján fejezhette be Freibergi Henrik Tristánját, s a század közepe felé már IV. Károly, a való élet józan és éles elméjű megfigyelője uralkodik az országban, ki megalapítja az egyetemet, melylyel a tudományok történelmének új korszaka kezdődik, s itt pirkad fel először az Alpeseken inneni humanismus hajnalának első derengése. A szükségesre és gyakorlati haszonra való tekintet lett mindenütt irányadóvá, s a tudományos munkásság elfojtotta a költészetet.
Mügelni Henrik e kornak legjelesb költője. Még János király életében kerűlt Prágába s nagy tekintélynek örvendve élt ott 1358-ig, mint IV. Károly pártfogoltja. Ennek utána Alapító Rudolf Bécsbe hítta meg. Művészi mesterdalaiban az ég és föld birodalmáról, álmokról és ékkövekről, az üstökösök csodás erejéről s más effélékről énekel. Tanító czélú történeteket és meséket is szedett rímekbe. Fő műve azonban a „Szüzek koszorúja” (Der Maide Kranz), melyet IV. Károlynak ajánlott. Ebben tizenkét szűz ábrázolja a tizenkét tudományt, melyek egymással az elsőbbségért versengnek. Vitájukat a császárnak kellene eldöntenie. Ez a theologiának hajlandó az első helyet oda itélni, de előbb a „Természet királynő”-höz küldi őket „Illem” és „Fegyelem” lovagok kiséretében. A Természet palotájában együtt vannak az Erények, melyek a Theologiát a többiek királynéjává koránázzák. Most azonban ennek kell a Természet és az Erények közt támadt vitát eldöntenie s kimondja, hogy az Erények nem a Természettől, hanem Istentől származnak. Tehát valóságos természetbölcseleti és theologiai értekezés a költői allegoria mezében! Ama kor, mely a tudományosságot igen nagyra becsűlte, kedvelte az ilyenféléket.
A tudomány nyelve azonban természetesen a latin volt. A császár maga is belé a latinúl írók sorába. De a közélet nyelve a német maradt s elég gyorsan hódított magának oly területeket is, a melyeken az előbbi században még kizárólag a latin uralkodott. A német oklevelek mind számosabbakká válnak s egyes jogéleti emlékek is német nyelvűek. Nyelvük kivált azért fölötte érdekes, mert Csehországban, a Luxemburgi uralkodóház korában mutatja először ama jellemző sajátosságokat, melyek az újfelnémet irodalmi nyelv megkülönböztetői, s szerint tehát Csehország tekinthető, úgy szólván, az újfelnémet nyelv bölcsőjének. A világi elem mind jobban erősbödő művelődési törekvésének szolgálatába szegődött a fordítások egész sora is. Már Mügelni Henrik is fordítgatott. Még János király életében lefordította egy prágai pap Csehországnak egy rímes cseh krónikáját, mely a Dalimil néven ismeretes. Ebben valamicskét enyhítette a németek elleni heves kifakadásokat; dicséri Ottokár királyt és krónikája elé latin forrásból merített évkönyvszerű kivonatot függeszt; mindez igen rosz rímekben és még roszabb versekben van írva. Nem is csoda, ha e tákolat az ovlasóknak nem tetszett. A cseh krónikát, melyen időközben több rendbeli változtatás és bővítés történt, ez újabb alakjából ismét lefordították németre, még pedig most már prózában. A próza ugyanis ekkortájt hosszú időre kivívta volt már minden verses alak fölött az uralmat. Pulkava krónikáját, mely IV. Károly parancsára készűlt, szintén lefordították németre.
A Venczel-biblia egy díszfestésű kezdőbetűje.
A bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő eredeti után, Siegl Károlytól.
Károly császár kanczellárja, Neumarkti János, maga is foglalkozott fordítással. A sziléziai Neumarktból való volt, 1353-ban leitomischli, 1364-ben olmützi püspök lett s 1380-ban halt meg; 1353-tól 1374-ig volt a császár kanczellárja. Kétségtelenűl egyike ő a császár környezetében volt legkiválóbb férfiaknak. Követte urát olaszországi útján is, levelezésben állt Petrarcával, „a humanismus atyjá”-val, s őt magát az Alpeseken inneni humanisták elsejének nevezték. Nagy gyönyörűsége telt a virágos stilusban; többféle latin munkát s latin dalokat is írt; de a német költészetben is jártasnak mutatkozik, így pl. egy hivataltársának latinúl értelmezi Frauenlob egy költeményét. Németűl is írt. Leitomischli püspök korában (1358–1363) IV. Károly megbízására lefordította Pucch der liebchosung (A szeretet könyve) czímen Szent Ágoston Soluloquia-ját. Még terjedelmesebb tőle Szent Jeromos életének az a fordítása, mely Szent Özsébnek, Ágostonnak és Cyrillnek tulajdonított leveleken alapúl. E műve, mely ma már csak nyelve szempontjából érdekes, a maga korában oly nagy tetszésre talált, hogy sokszor lemásolták, alnémetre fordítva 1484-ben adták ki Lübeckben s még ugyanazon évben egy németalföldi fordítása is jelent meg nyomtatásban. Bevezetéséből megtudjuk, hogy szerzője akkor fordította, mikor már olmützi püspök és a császár kanczellárja volt (1364–1374). A mű Erzsébetnek, Jost morvaországi őrgróf nejének van ajánlva.
Ily történelmi munkák fordításainál fontosabbak a biblia-fordítások. Hisz Csehországból indúlt ki a következő évszázadok nagy vallási mozgalma. Pás postol leveleinek egy csehországi, még pedig IV. Venczel király korából való fordítását a bécsi cs. Kir. Udvari könyvtárban őrzik. Valószínű, habár nincs egész kétségtelenűl bebizonyítva, hogy a teljes biblia első fordítása is, melyet 1466 óta többféle javítással tizenhatszor nyomtattak le, szintén Csehországban készűlt a XIV. század közepe táján. Sok jelessége mellett e fordításnak mégis számos a gyöngéje. Fordítója sem a latin, sem a német nyelvben nem volt valami kiválóan jártas; gyakran nagyon is szó szerint ragaszkodik a latin szöveghez s egyhangúságba esik, minthogy német szóbősége ilynemű vállalatra nem volt elég gazdag. A fordítás egy kézíratának írója, melyet a tepli kolostorban őriznek s mely a XIV. század végéről való, mint már az előtte lévő másolat irója is, érezte annak szükségét, hogy egyes, már elavúlt szólásokat újabbakkal helyettesítsen vagy megmagyarázzon. Így aztán az sem meglepő, ha egy második fordítás szüksége hovatovább érezhetővé vált. Prága leggazdagabvb polgárainak egyike, Rotlöw Márton (megh. 1382) tervezte e második fordítást, melynek ó-testamentomi része az ő rendeletére készűlt. Lehet, hogy az alapítónak közbejött halála hátráltatta a mű befejezését. Az eredeti kézírata ennek is leveszett, de megvan több másolata. Ezek közűl a leghíresebb és legismertebb az úgy nevezett Venczel-biblia a cs. Kir. Udvari könyvtárban, a mely sok iráshibája mellett is még leghívebben őrizte meg az eredeti szöveget. A kézírat kiváló díszszel készűlt Venczel király számára s főleg képei miatt nevezetes, melyek ugyan a mi ízlésünk mértékével ítélve elég sajátságosaknak tetszenek, minthogy a leggyakrabban előkerűlő képek a királyt fürösztő szolgálót ábrázolják. Venczel kedvelte az ilyenféle képeket, a mint ezt az Oransei Vilmosnak egy, az ő számára 1387-ben készűlt (most a bécsi műtörténelmi múzeumban látható), ép oly díszes kézírata is mutatja. A Venczel-biblián több másoló és rajzoló dolgozott. A rajzolók nem fejezték be munkájukat, mert már a Krónikák második könyvében megszűnnek a képek; a szöveg pedig Ezékhiel könyvével szakad félbe, ellenben Ézsaiás és Jeremiás próféták kétszer is le vannak írva. Tóbiás könyve a többiekétől elütő nyelvalakokat mutat, s ennek fordítása nem is lehet a többi könyv fordítójának munkája. Ki volt a fordító, nem tudni, de fordítása a középkoriak legjobbjainak egyike. Teljesen jártas a latin nyelvben s rendkivűli szóbősége van. Czélja az volt, hogy helyes és jóhangzású német nyelven szólaltassa meg a szentírást, s e czélját nagy ügyességgel többnyire el is érte, csak abban hibázott, hogy művének nem minden részén dolgozott egyenletes gonddal.
E fordítások után egy kisebb eredeti mű már a nyelvnek teljes hatalommal való használatát mutatja. Ez a századnak egészen a végén keletkezett s Gervinus szerint a régibb német irodalom legtökéletesebb prózai alkotása. Czíme: „Der Ackermann von Böhmen” s egy özvegy ember (maga Ackermann) és a halál párbeszédét tartalmazza. Az özvegy szeretett ifjú feleségét, gyermekeinek anyját elveszítvén, vádolja a halált. Emez megfelel neki, a mire az özvegy újra megtámadja a halált, a ki megint válaszol és védi magát. Fejezetről fejezetre váltakozik egymással az egyiknek bánata, keserűsége, haragja s a másiknak hideg nyugalma és józansága, majd minden emberi bölcseséggel való okoskodása, közben-közben keserű gúnyolódása és vaskos gorombasága is. Végtére sem tudnak megegyezni s az Istennek kell vitájukat eldöntenie. Ez a halálnak ád igazat, de egyúttal arra figyelmezteti, hogy az ő hatalma is Istentől vagyon. Az özvegy ember erre imádkozva így fohászkodik: Uram Jézus! Vedd magadhoz kegyesen az én szeretett feleségem lelkét! Adja néki örök nyugodalmat; – engedd őt, Uram, országodban lakni a boldogságos lelkekkel egyetemben!
Így ér kiengesztelődött véget a keserű vitatkozás, mint a hogy a békeség szivárványa ragyog föl az égiháború dörgése után. Csupán a művecske végén lévő imádság mondható talán a mi ízlésünkhöz mérten kissé túlságosan ékesnek. Ebben már az irodalmi hagyomány is érvényesűl, minthogy a szerző jártas a régibb német irodalomban is. Tudósnak is vallják őt a klasszikusokból merített idézetei. De már stilusa is a klasszikusok tanúlmányát árúlja el, a nélkűl azonban, hogy a latin nyelv ügyefogyott utánzásába tévedne. Nem is csoda, ha a mű oly nagy tetszésben részesűlt! 1399-ben írta a szerzője s 1547-ig tizenegyszer jelent meg nyomtatásban, egyszer alnémet nyelven is. Kár, hogy írójáról csak oly kevés adat van. Ackermann Jánosnak hívták és Saazban lakott. A feleségének Margit volt a neve. Földmívest jelentő saját nevére czélozva, azt mondja a szerző, hogy az ő ekéje a madarak ruházatából való, vagyis hogy ő tollal szánt.
A vita fűzésében s az Isten által való eldöntésében a mű a drámai szerkezethez közeledik. Különben e korból több ilyenféle, a halállal való beszélgetést ismerünk (gondoljunk csak az úgy nevezett haláltánczokra), továbbá a farsangi játékokban is elég gyakoriak a törvényszéki jelenetek. Azt ugyan nem tudjuk, hogy a cseh városokban is adtak-e elő ilyeket, de arról már van tudomásunk, hogy komoly tárgyú, szenttörténeti, vagy az év ünnepeire vonatkozó színjátékok azokban is járatosak valának. A XIV. századból egy húsvéti játék maradt fönn; a nagy egeri úrnapi játék pedig megvan az előadások egy rendezőjének (körűlbelűl 1480 tájáról való) kézíratában. E játék három napig tartott. A világ teremtésével kezdődik, s az első napra eső rész Krisztusnak a templomban tett első látogatásával ér véget. A második napi előadás főleg Krisztus szenvedéseit és Mária siralmát tűnteti föl; végre a harmadikon következik a tulajdonképeni húsvéti játék: az Üdvözítő halála és föltámadása. Ilyen játékokat a XIV. és XV. Században sok helyütt adtak elő. Nagyon hasonlók valamennyien egymáshoz, minthogy az egy helyütt bevált darabot csakhamar utánozták más városokban is. E játékok szerzőinek nevei ép oly kevéssé maradtak az utókorra, mint a népdalokéi.
A népdalt még a huszita korszak viharai sem némíthatták el egészen; egyéb költői műfajok azonban nem virágozhattak föl e harczok miatt a XV. Században. Az is csoda, hogy már a XVI. Század folyamán ismét új életre kel a német költészet Csehországban. Az ország legkeletibb része halad legelöl az irodalmi mozgalomban. A cseh testvérek felekezetéhez sokan csatlakoztak a németek közűl is és saját hitközségeket alakítottak, így kivált Landskronban és Fulnekben Morvaországban. Ezek számára német egyházi énekekről kellett gondoskodni, vagy legalább a már meglévőket egy „igaz hitű” énekes könyvbe gyűjteni. E szükségletnek Weisse Mihály tett eleget, ki a sziléziai Neisséből vándorolt be Csehországba s a testvériség landskroni hitközségét alapította. Ő volt azon követek egyike, kiket a cseh testvérek Lutherhez 1522-ben küldöttek, ismerte és föl is használta Luther és mások egyházi énekeit is. Énekeinek javarészét azonban a cseh nyelvű testvérek énekeiből és a latin hymnusokból merítette. Azonban ott is, a hol idegen mintákat vett át, inkább átdolgozást, mint teljesen hű fordítást nyújt. Helytelen azonban róla azt állítani, hogy mindent csehből fordított. Valójában énekei közűl csak kevés a cseh eredeti darabok utánzata és csak kettő fordítás. Legtöbb éneke egészen sajátja s az ő istenfélő lelkének mélyéből fakadt. E század nagy számú egyházi-énekköltői sorában mindenesetre kiváló helyen áll s joggal nevezte őt már Luther is jeles német költőnek. Luther maga is fölvett 1545-ben néhányat Weisse énekei közűl a saját gyűjteményébe, s majdnem minden protestáns énekes könyvben vannak Weisse-félék, s ha több nem, legalább a „Nu lasst uns den Leib begraben” kezdetű.
Weisse énekeskönyvét 1531-ben nyomtatták először Jungbunzlauban s azóta számos kiadást és utánnyomást ért. E közben sok mindenféle változtatáson ment keresztűl. Nem sokkal utóbb Weisse énekeivel együtt utánzói és követői szerzeményeit is lenyomtatták, így Geletzky János )megh. 1568), Tham Mihály (megh. 1571), Herbert Péter (megh. 1571), Girk János, Klantendorffer Pál, Vetter György és mások énekeit, kik mind tagjai, a legtöbben pedig előljárói, vagy papjai voltak a testvériségnek.
Még dúsabb és változatosb volt a költészet virágzása az ország nyugati részében. Az Érczhegység a XVI. Században ontotta legbővebben bányáinak kincseit, rajta mindenfelé jómódú új községek keletkeztek (Joachimsthal 1516-ban), melyeknek német volt a lakosságuk. E vidékre a protestáns vallás hamar behatolt, s így innen is egész sora kerűlt ki az egyházi énekek szerzőinek. Élükön a joachimsthali „öreg kántor”, Herman Miklós áll. Nem sokkal a város alapítása után kerűlhetett oda, de nem tudni, honnan s hogy hol született. Joachimsthalban halt meg 1561 május 3-án. Buzgó protestáns volt. 1524-ben jelent meg „Ain Mandat Jesu Christi an alle seine getrewen Christen” (Jézus Krisztus parancsa összes hív keresztényeihez) czímű írata, melyet akkoriban a Róma elleni harcz riadójáúl tekintettek. Még megjelenése évében nyolcz kiadást ért s azóta is gyakran lenyomatták. Énekeiben, melyek nagyobb részét agg korában írta, a népdalt utánozza s ezért egyszerű bensőségükkel tűnnek ki. Közűlök sok az ifjúságnak volt szánva, miért is gyűjteményét „Kinder- und Hauslieder” (Gyermek- és házi énekek) czímmel látta el (ellentétben a tulajdonképeni templomiakkal). Tartalmuk szerint többnyire a vasárnapi evangeliumokhoz, vagy az ó-testamentomi történetekhez simúlnak. Gyakrabban Matheius szent beszédeiből is merített ösztönzést.
Matheius János 1504 június 24-én született Rochlitzban s meghalt 1565 október 8-án Joachimsthalban. Ingolstadtban tanúlt, 1529-ben Wittenbergbe útazott, a hol a reformátorokat hallgatta, a miért is magát „ez iskola tagjának és a wittembergi egyház polgárának” nevezi. 1532-ben Joachimsthalba hítták az ottani iskola igazgatójává. 1540-ben jó barátai gyámolításával még egyszer elment Lutherhez Wittenbergbe, de 1541-ben a joachimsthaliak külön követséget küldtek érette, a melylyel visszatérve, eleinte a diaconus, majd 1545 óta az első lelkész tisztét viselte egészen haláláig a városban. Első sorban mint hitszónok volt kiváló s szentbeszédei a kor legjobbjai közé tartoznak. Beszédeiből több gyűjtemény jelent meg nyomtatásban s több kiadásban. Leghíresebb közöttük a „Sarepta, oder Bergpostill. . .” czímű (1562). Az ebben lévő 16 beszéd függelékeképen Joachimsthal krónikája van csatolva. Kevésbé tudományosak e „bányász”-prédikáczióknál, de még jelesebbek Halotti beszédei (1559), melyeknek egy harmada gyermekeihez van intézve, kik édesanyjukat elvesztették. Luther életéről is tartott beszédeket és néhány szép egyházi éneket is írt. Legismertebb „Aus meines Herzens Grunde sag ich Dir Lob und Dank” kezdetű reggeli éneke, mely Gusztáv Adolfnak annyira tetszett, hogy minden reggel elimádkozta.
Mathesius joachimsthali utódja, Franck Gáspár pap szintén szerzett egyházi énekeket, ép úgy Hosman Kristóf Elbogenben, Spindler György schlackenwerthi pap is; Berthold Mártontól is maradt fönn legalább egy „házi dalocska”. Még egy költőnőt, Juncker Katalint is említenünk kell, egy katholikus énekköltő pedig mindjárt egész gyűjteménynyel állt előt. Ez Hecyrus vagy Schweher Kristóf, kinek az egész év ünnepeire szóló keresztény imái és énekei 1581-ben jelentek meg. Hecyrus Kaaden királyi város katholikus plébániája lelkészének mondja magát e könyve czímlapján, előbb pedig 30 évnél tovább Budweisben élt, kezdetben mint iskolamester, majd mint városi írnok s utóbb mint pap. – Az elbogeni Brentel György e kor költői sorában a mesterdalnokok képviselője. Egyebek közt 1547-ben a Frauenlob későbbi mértékében írt két költemény jelent meg tőle.
Herman Miklós énekeinek némelyikéhez maga írt dallamot is; Mathesius is jeles zenésznek dicséri őt, olyannak, a ki „sok jó choralt és német éneket szerzett”. E téren különben nem egyedűl munkált, mert másokat is említhetnénk, a kik az énekekhez dallamokat írtak, vagy négy és több szólamra írták át azokat; ilyenek valának Brand Jobst, Regnart Jakab, Buchaui Stephani Kelemen és mások. Az utóbbi sokoldalú irodalmi munkásságot fejtett ki. Egyebek közt rímekben énekelte meg az 1582-ik évi borzasztó árvízveszedelmet is. Ezzel legalább sebtében megemlítettük a híradásnak azt a módját, mely a XVI. Században, mint egyebütt, Csehországban is általán dívott. Az elbeszélő költemények sorából a legbecsesb a podagrának mythologiai-allegoriai dicsőítése „Fleissner Györghy úrtól, a Schönbergek schlackenwerthi kapitányától” (1594).
Buchaui Stephani Kelemen, ki Eger lakójának szereti magát nevezni, termékeny drámaíró is volt. Lefordította Terentius Andriaját és Eunuchusát (1554), szomorú játékká dolgozta föl az „egy lampardiai királynéról” szóló históriát (1551), írt egy vígjátékot arról: „Miképen menekűljön az ember az ördög cselvetéseiből” (1568) és egy úgy nevezett „szatirá”-t vagy „parasztjáték”-ot „Egy molnárnéról és az ő plebánosáról” (1568).
A drámai tárgyak közt Csehországban is leggyakoribbak a bibliaiak. Edelbeck Benedek, ki Budweisban lakott s Ferdinánd tiroli főherczegnek előbb csatlósa, majd udvari bohócza volt, 1586-ban egy színjátékot („Comedia”) írt „Jézus Krisztus örvendetes születéséről”; Schweher (Hecyrus) pedig színre vitte „Mária Magdolna vigasztaló történeté”-t. Ó-testamentomi tárgyat választott a joachimsthali dr. Klein Boldirzsár (meghalt 1560) „Jónásnak, Ninive prófétájának bűnbánati prédikácziója” czímű darabjában, valamint Meissner Mátyás a „Sodoma és Gomorrha rémséges pusztúlásáról szóló új bibliai játék”-ban („Historia Tragoedia”), mely 1580-ban jelent meg. Meissner 1543-ban született Gabelben; rektor volt Komotauban, majd később (1591, vagy 1592 óta) Brüxben. A szintén protestáns vallású szerző darabját cseh nyelvre is lefordították. Egy, az egyiptomi Józsefről szóló dráma töredékes kézirata Sonnenbergben maradt fönn, de szerzője ismeretlen.
A történelmi drámának is akad képviselője az „Ein wunderseltzame Tragödia Von zweyen böhimschen Landsherren, als der von Commenthaw und der von dem Brixer Schloss”, stb. czímű, 1594-ben megjelent darabban. Ennek egy azon időbeli esemény a tárgya. Lobkowitzi Popel György főurat egyszerre csak minden méltóságától megfosztotta II. Rudolf császár és börtönbe vettette. Azt beszélték róla, hogy a császár élete ellen tört s maga vágyott a cseh királyi trónra, a mit elérvén, az összes németeket ki akarta volna űzni az országból. Az igen naív drámaíró egészen György úr ellen foglal pártállást.
E dráma kapcsán mindjárt azon történelmi viszontagságokról is mondhatunk egyet-mást, melyek ez időben az országot érték. A II. Rudolf alatt veszedelmesen feszűltté vált nemzeti ellentét, melyből az említett merénylet terve is szülemlett, még elkeseredettebbé vált a vallási villongások hozzájárúltával. E viszálkodások együttvéve az országnak a harminczéves háború folyamán való példátlan pusztúlására vezettek. Ez ismét hirtelen félbeszakította a művelődés szerves fejlődését, sőt majdnem teljes megsemmisítette a régibb idők alkotásait is. Így tett az irodalommal is, mely a XVI. Században leginkább protestáns volt, s így az ellenreformáczió végrehajtása közben számtalan nem-katholikus, vagy csak ilyennek tetsző könyv pusztúlt el. A XVI. Század folyamán az irodalom munkásai nagyobb részt protestáns tanférfiak és lelkészek valának. Most ezeket az országból száműzték, minek következtében a XVII. Században számos csehországi születésű költő külföldön volt kénytelen dolgozni, a joachimsthali Winter Erasmus, a pankrazi Keimann Keresztély és mások.
A XVII. Század első feléből a breitenbergi Pontanus György Bertholdon, a tudós székesegyházi préposton (meghalt 1616) kivűl csak két német költőt említhetünk Csehországban. Ezek elseje Höck Theobald, 1601 óta az utolsó Rosenberger titkára, ki „Schönes Blumenfeld” (Szép virágos rét) czímen csak olvasásra szánt, nehézkes dalainak gyűjteményét adta ki; a másik pedig Mislick János Břetislav, Hirschhof bárója, ki Risthez intézett néhány alkalmi versében ügyes pásztorköltőnek mutatkozik. Ha mást nem is, de legalább az új század változott divatját e két költő művei is elárúlják.
