A renaissance, barokk és rokoko festészet és szobrászat. Chytil Károlytól, fordította Pasteiner Gyula
A renaissance, barokk és rokoko festészet és szobrászat.
Chytil Károlytól, fordította Pasteiner Gyula
Chytil Károlytól, fordította Pasteiner Gyula
A renaissance festészet alkotásainak sajátságos volt a végzetük: a megelőző korszak festményeinél aránylag csekélyebb számban maradtak fönn. A városok könyveiben és a festők testületének följegyzéseiben előfordúló számos név után itélve a XV. század végén roppant sok festménynek kellett készűlnie. Azonban e följegyzések alig nyújtanak tájékozást a művészet fejlődése felől. Rengeteg sok művész nevét olvassuk, de egyiket sem kapta szárnyára a hír, a dicsőség; a testület valamennyit maga alá rendeli, s nem ismer különbséget a nagyobb tehetségű és a közepes mester közt; a véneké a tisztelet, az ifjabb tagok nem visznek szerepet. Nem szükséges, hogy a vének egyszersmind a legkiválóbb művészek legyenek; elég ha ájtatosak, becsületesek, tapasztaltak és megbízhatók. És ha a sok közűl egy-egy kitűnt a maga korában, nem volt meg benne a dicsőségnek az a vágya, mely másutt arra indítá a mestert, hogy nevét a művén maga örökítse meg.
Önként érthető, hogy a XV. század második felében leginkább a németalföldi festészeti iskola hatása uralkodott. E hatás leghatározottabban nyilvánúl a kuttenbergi Borbála-templom azon kápolnájának falfestményein, a melyet vrchovišti Smíšek Mihály udvarmester 1485 után díszíttetett föl. A keresztre feszítést, Augustust és Sybillát, Trajanus igazságosságát, Salamon és Sába királynője találkozását ábrázoló e festmények közeli rokonságban vannak a németalföldi iskola hasonló tárgyű képeivel és oly tökéletes kimunkáltságúak, hogy e tekintetben túlszárnyalják az egykorú, példáúl a Blatna kastélybeli és Klingenberg várbeli falfestményeket.
A németalföldi iskola más irányú hatása mutatkozik a keresztes urak prágai conventjében levő, a XV. század végén keletkezett függő-képeken. A deszka mindkét lapjára festett ábrázolások jobbára a keresztes urak rendjére vonatkoznak. Hogy bizonyos tárgyak előállítási módjához, mintegy hagyományhoz, mily szigorúan ragaszkodtak, az nyilvánvalóvá lesz, ha a képek egyikét, mely Szent Ágnest és a nagymestert ábrázolja, összehasonlítjuk a keresztes urak 1356-ik évi híres psalteriumának ugyan e tárgyú képével.
A régi hagyományokhoz való ragaszkodás szembeszökő a számos Madonna-képen is, melyek közűl nehány a XV. század végéről és a XVI. század elejéről való. A raudnitzi kapuczinus kolostorban van a legjobb állapotban levő és legszebb Madonna-kép; a hohenfurti Madonna szolgált mintájáúl és a következő ponczolt fölírás van rajta: „Letha MCCCCCXIII. B. D.” (1513. B. D.). Monogramm, mint e képen, ritkán fordúl elő. Egyébként Raudnitz különböző korszakokból való számos képpel dicsekszik; az ottani prépostsági templom festményei közűl a passiót ábrázoló képek sorozata leginkább felkölti a figyelmet. Egészen sajátos eredetiség, majd tőről metszett és nemes kifejezés, majd meg szertelen borzalmasság jellemzi ez ábrázolásokat. A mozgalmas jelenetek, midőn Krisztust Kaifás és Pilátus elé vezetik, és midőn a csőcselék gúnyjának kiszolgáltatják, továbbá Krisztus sírba tétele, a legjobb alkotások e sorozatban. A határozottan renaissance ékítmények után ítélve a XVI. század elejére kell tennünk e képek keletkezésének idejét. A forgalomtól félre eső falvakban, Libischben, Slavětinben és egyebütt számos e korbeli szárnyasoltár találkozik, melyek részint Krisztus kínszenvedését, részint Mária életét ábrázolják. Művészeti és műveltségtörténeti szempontból egyaránt érdekes a neubydžovi tanácsházban levő, az 1530-ik év táján keletkezett szárnyasoltár, melynek közepét az Utolsó vacsora, két szárnyát pedig egy-egy huszita pap, névszerint Venczel plebános és fivére, Jan, alakja foglalja el.
E korszakbeli nehány képen világosan fölismerhető Dürer hatása. A frank festészeti iskolának a Nürnberggel való sűrű érintkezése, majd az I. Ferdinánd uralkodása alatt beállott körűlmények által istápolt hatása tulajdonképen csak a XVI. század második negyedére szorítkozik. A XVI. század második felében az olasz, majd utóbb a németalföldi festők hatása jutott érvényre. Éjszaki Csehországnak németek lakta vidékén a Dürer-féle irány mellett a Kranach-féle szász iskola művészete is éreztette hatását.
Érdekes jelenség az az éjszaki csehországi festő, a kinek ecsetje alól a Kaaden melletti Selau helység templomában levő szárnyasoltár kerűlt ki; nevét nem ismerjük, művét azonban megjelölte nevének I. W. kezdőbetűivel és 1526. évszámmal. Az oltár belső része Mária életét mutatja, a szárnyak külső részét Csehország védszentjeinek majdnem életnagyságú alakjai foglalják el. Egy Melnikből származó másik kép, melyen a Megváltó a halál és a térdelő donator alakja közt áll, szintén az iménti kezdő betűkkel és 1539 évszámmal van megjelölve, tehát azt bizonyítja, hogy az ismeretlen mester tevékenysége széleskörű volt.
Részletesebben ismerjük a miniátorok művészetét, mely Csehországban mindig általános kedveltségű volt, s megszakítás nélkűl ápolva erős gyökeret vert. A festészet ezen ágában elég korán érvényesűlt a renaissance. Egy Lobkowitz-féle, 1494-ben készűlt imádságos könyvben a régi motivumok mellett Atavante-féle határozott renaissance formák is fordúlnak elő; Sternberg László, Bechyn ura, a cseh királyság kanczellárja által a XVI. század elején megrendelt műveken a régi művészet szintén találkozik az új művészettel. A gradualén, melyet olmützi Jakab 1500-ban Bechyn kastélyban írt, s mely most a fölséges uralkodó-ház gyűjteményében őriztetik, a renaissance még nem jutott teljesen érvényre; ellenben már föltétlenűl uralkodik cseh nyelven írt két kisebb munkában, mely egyszersmind a csehországi miniatur-festészetnek legszebb alkotása. E művek egyike Szent Ferencz életéről szól és most gróf Czernin tulajdona; a másik ratibori Egyed pilseni Domonkos-rendi szerzetes által 1505-ben írt, most dr. Figdor bécsi gyűjteményében levő breviarium. A Stenberg-féle negyedik érdekes munka a puszták szent lakóinak életéről szóló, 1516-ban keletkezett terjedelmes cseh codex, mely jellemző példája annak, hogy a könyvfestők mily ügyesen tudták a már elcsépelt régi formákat a renaissance díszítménynyel összeegyeztetni. Mind e munkákban előfordúl az alapító alakja, nemkülönben Szent Ferenc stigmatisatiója is, a ki iránt Sternberg kiváló tisztelettel viseltetett.
„A puszták szent lakóinak élete” czímű cseh kézírat czímlapja (1516).
Siegl Károlytól
Azt, hogy a renaissance művészet legelőször katholikus ájtatossági könyvekben merűl föl, abból magyarázhatjuk, hogy a katholikus párt benső érintkezésben volt Olaszországgal. Ellenben jó sokáig tart, míg a renaissance az utraquisták roppant énekeskönyveibe is bejut. Egészen sajátszerű munkák ezek; egymással közeli rokonságban vannak, de mégis elütnek egymástól és mindig határozottan népies jellegűek. Egyedűl Felső-Olaszország óriás chorusi könyvei hasonlíthatók velük össze. A XVI. század első negyedéből való énekeskönyvek kivétel nélkűl latin nyelvűek; a cseh nyelv csak lassanként lép helyébe. A tarka színű és aranytól ragyogó kezdőbetűk és a lapszéli léczek teszik a fő díszét e könyveknek, melyek az ékítmények gazdag kincsét rejtik magukban.
A XV. század végéről való művekben lábra kapott nyers és rakonczátlan humor lassanként lecsillapúlt, helyét kenetes vidámság foglalta el. Az e fajta munkák közt első helyen áll az az énekeskönyv, melyet Mátyás könyvfestő vrchovišťi Smíšek Mihály kuttenbergi udvarmester számára 1491-től 1493-ig készített (Bécs, a fölséges uralkodóház művészeti gyűjteményei). E mellé sorakozik a bécsi udvari könyvtárban levő, szintén Kuttenbergből származó, majdnem egyidejű munka. Utánuk következnek: a herczeg Lobkowitz prágai könyvtárában levő óriás énekkönyv, Jungbunzlau város énekeskönyve, melyet písek Zmilelý Janiček festett, egy hasonló énekeskönyv Königgrätzben, Deutschbrod város gradualéja, melyet Lypai Trčka Miklós rendeletére Melnecensis Pál 1506-ban írt, továbbá Leitmeritz város gradualéja, melyet welgenaui Ronovšký Jakab és řepnitzi Venczel ajándékoztak. Az utóbbiban egy nagy kép Husz János megégettetését ábrázolja; az ellen-reformatio idejében az e tárgyú képeket eltávolították a chorusi könyvekből. Az ábrázolások egyébként az énekek tartalmára vonatkoznak; legnagyobb részük hagyományos nyomokon jár; a miniator itt-ott kölcsönöz Schongauer, majd utóbb Dürer metszeteiből; ez időben a németeknél és az olaszoknál sem volt ez ritkaság.
Az énekeskönyvek használata általános volt; minden templommal kapcsolatban úgy nevezett literatus-kar szervezkedett, melynek első szükséglete a szépen írt énekeskönyv volt. A latin énekek eltörlése után új énekeskönyveket írtak. A XVI. század első felében az énekeskönyvet egyes gazdag és tekintélyes férfiak ajándékozták a templomnak; a XVI. század második felében a hitközség becsületbeli dolognak tartá, hogy saját maga gondoskodjék énekeskönyvről; czéhek, polgárok és polgárnők, patriciusok, alsóbb osztályúak, sőt a vidékbeli parasztok is hozzájárúltak a költséghez, hogy az énekeskönyv a hitközség dicsőségére mennél díszesebb legyen. Van valami vonzó e nagy ívrétű könyvek lapozgatásában; látjuk miként keletkezik és gyarapszik; a helység és lakói megjelennek előttünk; megismerjük az istenfélő nép életmódját, belátunk lelki világának mélyébe. A művészeti szempontból csekélyebb becsű könyvek is érdekesek és művelődéstörténetileg rendkivűl fontosak. A nagy szükséglet következménye volt, hogy utóbb nagyban gyártották az énekeskönyveket. Úgy látszik, már Melnik Pál is kézművesileg űzte az énekeskönyvek készítését. A cseh királyi múzeum könyvtárában levő Melnik-féle énekeskönyv, kivált pedig egy későbbi munkája, az 1530-ik évi launi latin énekeskönyv, nem közelítik meg a deutschbrodi gradualét. Igaz, hogy ezt Trčka ajándékozta.
Egy jungbunzlaui latin énekeskönyv miniatur díszítménye (1500-ik év tájáról).
Siegl Károlytól
Táborský János, ügyes írnok és mathematikus, a kit I. Ferdinánd a Klokotská Hora előnévvel tűntetett ki, valóságos intézetet alapított, mely chorusi könyvek készítésével foglalkozott. Táborský 1500-ban született; legelőször 1530-ban említtetik, a mikor a chrudimi régibb énekeskönyv tartalomjegyzékét készíté és azt nevének kezdőbetűivel látta el. A műhelyében készűlt énekeskönyvek csak a XVI. század második felében fordúlnak elő sűrűben. A szolgálatában álló legkiválóbb mester, Pulér Fábián, csudálatos könnyűséggel alkotta műveit. Első helyen áll a prágai Vitus-templom számára 1551-ben latin nyelven írt chorusi könyv; ezt követik a luditzi cseh utraquistáknak 1558-ik évben készűlt énekeskönyve, majd a launiaké 1563-ban, a časlauiaké (most Bécsben, az udvari könyvtárban) 1565-ből. Rendkivűl érdekes a luditzi pompás graduale, a mennyiben föl van benne jegyezve, hogy mibe kerűlt minden egyes lap festése, mibe kerűlt a pergamenje és a bekötése. A mintegy 500 levélből álló munka összesen 283, hatvanával számított meisseni garasba kerűlt, a mi kis városra nézve bizonyára nem csekély összeg. Az említett könyvekben foglalt festmények nem mind Pulér művei; lehet, hogy egyiket-másikat maga Táborský festette, némelyeket meg kevésbé járatos kézre bízott. A Táborský-féle műhelyből kikerűlt más énekeskönyvekben a régi hagyományokat követő mesterekre ismerünk; ilyenek példáúl az 1560-ban és 1566-ban készűlt teplitzi és a szintén 1560-ban készűlt klattaui cseh nyelvű énekeskönyvek, melyek klattaui Pecka Mátyás művei.
Táborský János 70 éves korában még felügyelt a tanácsház csillagászati órájára, s 1570-ben elkészíté annak leírását, mely magában foglalja a szerzőnek valószínűleg sajátkezű rajzolású arczképét is. Méltó utódként Starý János Kantor lépett nyomdokaiba, a ki, úgy látszik, szintén sok festőt foglalkoztatott. Az ő műhelyéből kerültek ki többek közt Jungbunzlau városnak 1572-ik évi keletű cseh énekeskönyve, továbbá a prágai Kleinseiténak szintén 1572-ik évi és Lomnitz városnak 1580–1583-ik évi énekeskönyvei. Nem egyenlő művészi becsű munkák ezek; a festmények megváltozott izlésre vallanak; a kezdőbetűk ékítményei és az alakok egyaránt németalföldi hatás alatt állnak.
A könyvfestés terén Táborský mellett a legérdekesebb személyiség Ornys Mátyás, a kit I. Ferdinánd 1562-ben „de Lindperk” előnévvel ruházott föl, a ki a cseh királyság földmérői tisztjét viselte és az ecsettel szint oly ügyesen bánt, mint a körzővel. Kiválóbb művei Leitomischl városnak 1563-ik évi és Trebnitznek 1575-ik évi énekeskönyvei. Festményei tartalmas és élénk előadásúak, hogy úgy mondjuk, ó-testamentomi zamatúak, a mi nagyon tetszett a bibliában járatos huszita híveknek; a köznapi életből ellesett egyes jelenetei megkapóan jellemzők; ékítményei az olasz ékítményekhez hasonlítanak, sőt a trebnitzi énekeskönyvben már barokk ízlésű formák is találkoznak.
A Csehországban tartózkodó olasz művészek a XVI. század második felében tetemesen elősegítették az olasz festészeti irány uralmát. Ferdinánd főherczeg idejében a Prágában időző Francesco Terzio udvari festő különféle tervekkel foglalkozott.
A chrudimi literatus-kar cseh nyelvű énekeskönyvének egyik miniatur képe (1570).
S kezdőbetű Krisztus föltámadásával.
Siegl Károlytól
A vidéki városokban és a kastélyokban is főltűnnek az olasz festők és versenyeznek a hazai mesterekkel. 1565-ik év táján Baptista de Testo nevű olasz foglalkozik a vidéken. Prágában kölcsönös féltékenység uralkodott, s fölött ritka eset, hogy a cseh és a német mesterek elismerik az olaszok érdemeit. Azonban már Miksa idejében megjelennek a németalföldiek is; sorukat Bécsben két ifjú művész: Spranger Bertalan festő és De Monte János szobrász nyitják meg. Miksa halála után mind a kettő Prágába kerűl; az utóbbi csakhamar eltűnik; Spranger azonban megveti a lábát, Prágában letelepszik, II. Rudolf kinevezi udvari festővé, 1595-ben pedig nemesi rangra emeli, s ekként e jövevény mintegy fejévé lett az utána érkező németalföldi művészeknek. Ezek sorában az elsők: Sadeler Egyed rézmetsző, a ki mint Spranger, szintén Antwerpenben született, acheni János festő, kit II. Rudolf szintén udvari festőjévé tett (meghalt Prágában 1615-ben), továbbá Rottenhammer János festő, Heinz József, Hoefnagel Jakab, Saveri Roelant és még sokan. Némelyek csak addig tartózkodtak Prágában, míg II. Rudolf élt. Ellenben Spranger és acheni János életük végéig Prágában dolgoztak és műveik tartós és döntő hatást gyakoroltak, a mit Sadeler metszetei is előmozdítottak. Spranger meg acheni János ecsetje és Sadeler vésője alúl kerültek ki II. Rudolfnak, művészeinek és udvari embereinek arczképei. Ezekhez számos vallásos kép sorakozik; de nem ezekben rejlik az iskola ereje. Mythologiai, kivált szerelmi jelenetek, az erények, a hét szabad művészet, a világrészek, az elemek, a planéták allegoriái, a foglalkozás és a szórakozás különféle nemeinek, szóval ama kor ismereteinek és életének ábrázolásai tették az udvari művészet föladatát, mely az akkori tanulmányok és az irodalom iránya által elősegítve Prága falait átlépi és ellepi a kastélyok és a tanácsházak termeit, homlokzatát, tornyait és kapuit.
Az udvari idegen művészek mellett a festők testületébe tartozó hazai erők is tevékenyek. A testület szabályai 1598-ban újból megállapíttatnak, sőt a festészet már 1595-ben szabad művészetnek nyilváníttatik. A cseh művészek közűl nagyobb hírnek örvendenek bürglitzi Hutský Simon és Květná Dániel Elek, a ki a prágai érseki kápolnát díszíté festményekkel.
A cseh művészek egy felől a régi hagyományokhoz ragaszkodnak, más felől pedig alárendelik magukat a németalföldi és olasz művészetnek. Ezt lehet mondani úgy a prágai, mint a Prágán kivűl, a vidéken dolgozó művészekről és műveikről is. Déli Csehországban egész sereg művészszel találkozunk, kiknek nagyobb része a Rosenberg család szolgálatában áll. Műveiken könnyű észrevenni majd a németalföldi, jelesűl a Spranger-féle iránynak, majd az olasz művészetnek a hatását. A Spranger-féle irány hatására jellemző példa a Rosenberg-kastély nagy termének festészeti dísze. A mythologiai csoportok, az emberi életből, a bölcsőtől a sírig, kölcsönzott jelenetek, valamint egy másik szobában a planeták ábrázolása egyaránt jellemző művek.
Az ország többi vidékén is hasonlók a körűlmények; a kiválóbb alkotások fölötte ritkák. Radouš Mátyás chrudimi festő azonban mégis figyelmet érdemel; művei méltóan fejezik be a XVI. század folyamán Chrudimban kifejlett kisebb helyi iskolát. Valószínűleg Radouš ecsetje alól kerültek ki az 1570-ik évi keletű cseh énekeskönyv festményei, melyek méltán sorakoznak Pulér legjobb művei mellé; kétségtelen hitelességű művei a Königgrätz városi, 1585 és 1604 között keletkezett, cseh nyelvű, pompás énekeskönyvek. Számos tanítványa is volt a mesternek, a ki a vidéki városi festőnek igazi és legjobb mintaképe. A bekövetkezett háborús idők szétszórták a tanítványokat és korlátozták a mester tevékenységét, a ki hogy szülővárosától kénytelen ne legyen megválni, öreg napjaiban a katholikus vallásra tért. Meghalt 1631-ben.
A vidéki városokban élő mesterek epitaphiumok készítésével is foglalkoztak, melyek rendszerint a halálra vagy a föltámadásra vonatkozó jelenetet s az elholtnak térdelő alakját ábrázolták. E szerény emlékeket a temetőbeli templomok, néha a városi templomok falaira, pilléreire, vagy a sekrestyébe akasztották föl. Maga Spranger sem tartotta méltóságán alúl valónak, hogy barátja, annabergi Peterle Mihály emlékének tiszteletére epitaphiumot fessen és azt a prágai István-templomban fölfüggeszsze. E kép, mely a halál fölött győzedelmeskedő Krisztust ábrázolja, egyike legjobb műveinek.
A síremlék, mely majd hant-, majd epitaphium-alakú, a szobrászat fejlődésében is nevezetes szerepet visz. A hantalakú sír, a milyenek példáúl a Přemysl-féle sírok IV. Károly idejéből, mindig a fő és a legfőbb urak kiváltsága maradt. Az ilyen sír rendszerint a templom közepét foglalja el és akkor sem komoly hatás nélkűli, ha kevésbé tökéletes előállítású, a milyen példáúl Pernstein János íremléke a pardubitzi templomban. Tökéletes alkotás a prágai székesegyházban levő mauzoleum, melyet II. Miksa rendeletére Collin Sándor 1564-től 1589-ig készített. Eredetileg Miksa szüléinek volt szánva, s födelét azoknak alakjai foglalták volna el; de utóbb a korán elhalt Miksa alakja is rá kerűlt.
A kőből faragott és különösen éjszaki Csehországban gyakori síremlékek közt nem ritkán igen kiváló művek is fordúlnak elő, a milyenek példáúl a benseni templomban salhauseni Wolf síremléke 1589-től, a szobrászati művek Waltirschben, Radern Frigyes és Menyhértnek 1565 és 1610-ben készűlt síremlékei Friedlandban, a břesovitzi Brozanský család tagjainak síremlékei 1583- és 1588-ból a brozani templomban, és még sok más. Érdekesek Lobkowitz Jánosnak és Györgynek a prágai székesegyházban a Martinitz-féle kápolnában és a kápolna mellett levő síremlékei, melyek közűl János síremlékét 1581-ben kötött szerződés szerint Strašryba Vincze launi kőfaragó készíté, de munka közben, 1594 előtt meghalt. E síremlék után ítélve Strašryba mester ügyes kőfaragó lehetett, a ki megérdemli, hogy a művészet története följegyezze a nevét. Sajnálatos, hogy legjobban dicsért műve, a szülővárosa, Laun számára 1574-ben készített kút elpusztúlt.
Még egy veszteségről kell itt megemlékeznünk, mely annál sajnosabb, mivel újabb időben történt; értjük a prágai ó-városi Ring egyik díszének, a drahobejli Krocín Venczel Primator alatt 1590-től 1593-ig készűlt szép kő kútnak a pusztúlását. Csak nehány darabja jutott a cseh országos múzeumba. Strašryba műveihez való szembe szökő hasonlóságánál fogva nem lehetetlen, hogy vagy az ő, vagy valamely ő vele egyenrangú mester vésője alól kerűlt ki.
A kőfaragó föladata volt a városok tereit és fő útait nagy kő kútakkal ellátni, az érczöntő pedig a kerteket díszíté szökőkútakkal. A XVI. századbeli érczöntő foglalkozása helylyel-közzel igen sokoldalú volt, felölelte a művészi ipar számos ágát és kiterjedt a fegyverkészítésre is. A brünni születésű Jaroš Tamás sokoldalúságánál és tehetségénél fogva a Csehországban dolgozó érczöntők egyik legkiválóbbja volt; I. Ferdinánd 1547-ben (?) királyi fegyverkovácscsá tette; 1548-tól megszakítás néklűl foglalatoskodott. A legnagyobb és legszebb harangok Jaroš műhelyéből kerültek ki; többféle lövő fegyvert készített; végűl egyik legérdemesebb műve az az „éneklő kút”, mely a hradschini királyi kastély kertjét díszíti. A prágai egyetem könyvtárában őrzött „Mathesis bohemica” kézíratban az ágyúk, mozsarak, harangok és kannák öntésére vonatkozó útasítások közt előfordúl a szóban levő kút rajza is a következő cseh fölírással: „E kút a prágai kastélyban 1554-től kilencz évig készűlt és Tamás mester fegyverkovács műve és az enyém bytyszkai Vavřinec Křičkáé, mert én mintáztam az alakokat, Wolf fegyverkovács készíté az öntőformákat és együtt öntöttük a kútat”. E följegyzés mindenben helyesnek bizonyúlt; írója csupán az évszámban tévedt, a mi sok találgatásra adott okot. 1554 helyett 1564-et kellett volna írnia. 1563-ban támadt a kút eszméje és Francesco Terzio festő bizatott meg, hogy készítsen hozzá vázlatot. Úgy látszik, e vázlat nem valósúlt meg. 1564-től 1569-ig készűlt a kút, de csakis Jaroš Tamás mesternek 1570-ben bekövetkezett halála után állították föl a katély kertjében. A Vavřinec Křička által említett Tamás mesteren és Holfprugger Wolf mesteren kivűl, a ki Jaroš halála után királyi fegyverkovács lett, még Peiser Jánosnak és Anthoni de Campionnak is volt része e műben; Peiser a talapzat és alsó medencze, Campion pedig a felső medencze és dudáló alak mintáját készíté.
Egy más esetben a kerti kútat külföldön rendelték meg. Lobkowitz János a Hradschinon levő kertje számára 1599-ben Wurzelbauer Benedeknél Nürnbergben készíttetett egy kútat, melyet 1600-ban állítottak föl; ezt 1648-ban egyéb zsákmánynyal együtt elvitték a svédek. A kúthoz tartozó csoport, mely Venust és Amort ábrázolja, sokféle viszontagság után herczeg Leichtenstein János ajándoka gyanánt a prágai iparművészeti múzeumba kerűlt.
Azonban a Prágában alkotott e fajta művek közt a legkiválóbbak azok a szobrok, melyeket Adrian de Vries a Wallenstein-féle kert számára készített. Állítólag 1590 óta dolgozott volna Prágában; 1593-ban itt fejezte be Mercur és Pandora csoportját, mely most Párisban, a Louvreban van; majd egyéb művek sorában elkészíté II. Rudolf mellszobrát. Adrian de Vries 1622-től 1627-ig ismét Prágában tartózkodott, s ezúttal számos alak, csoport, váza kerűlt ki műhelyéből; valamennyinek az volt a rendeltetése, hogy Wallenstein Albrecht, a hatalmas hadvezér, akkoriban épűlt palotájához tartozó pompás kertet díszítse. Azonban ugyanez a háború, mely mintegy alkalmúl szolgált ez alkotásokra, egyszersmind el is távolítá azokat eredeti helyükről, a mennyiben 1648-ban a svédek magukkal vitték hazájukba, a hol Drottningholm királyi kastélynak most is egyik díszét teszik.
Bronz kút a prágai királyi kastélykertben.
Siegl Károlytól
A friedlandi nagy hadvezér rendeletére keletkezett művek a XVII. század első felének az utolsó nevezetesebb alkotásai. A harminczéves háború nyugtalanságai, melyek e művészetnek oly sok emlékét pusztították el, egyúttal hirtelen elvágták a művészet további fejlődést. Azok soraiban, a kik nem akartak megválni őseik vallásától, vagy a kiket a körűlmények kényszerítettek az ország elhagyságára, számos tehetséges férfiú volt, köztük művészek is. Prachnoi Hollar Venczel, Csehország legderekabb rézmetszője, számüzöttként Londonban folytatta művészetét; cseh-morva kivándorlott családból számrazott Kupecký János (Magyarországban, Bazinban 1667-ben született), a ki, mint Hollar, nem ritkán föl szokta említeni magáról, hogy „natione Bohemus”. Kivándorolt családból származik závořitzi Škreta Šotnovský Károly is, a ki utóbb a katholikus hitre tért és miután Olaszországban festővé képezte magát, Visszament hazájába, a hol 1644-től kezdve élénk tevékenységet fejtett ki.
Midőn a westfáliai békével nyugodtabb idők következtek, az elpusztúlt templomokban új oltárokat emeltek, melyek közűl némelyeket a nevezetes esemény emlékeűl állítottak. Utóbb a katholikusok ismét elfoglalták a korábban utraquista templomokat és a hívek azonnal hozzá s láttak a templomok megfelelő berendezéséhez. A mi megütközést keltett, azt már korábban eltávolították és a fordúlat tetemesen hozzájárúlt, hogy a XV. és a XVI. századbeli művekből, kivált Prágában, majdnem semmi sem maradt fönn.
A mindjárt 1648 után keletkezett oltárok jobbára egyfélék. Az oltárnak feketére festett és megaranyozott állványa építészeti tagoltságú és jobbára két emeletű; a fából faragott alakok nem barokk ízlésűek, mint a későbbi művek, hanem inkább a régibb hagyományokhoz alkalmazkodók, helylyel-közzel igen jók, sőt a legjobbak, a mit Csehország e fajban létre hozott.
Ismeretlen férfi arczképe Škreta Károlytól.
Siegl Károlytól
Ilyenek voltak azon oltárok állványai, melyek számára Škreta és kortársai, példúl Zimbrecht Mátyás és mások a képeket festették. Igazságtalanok volnánk, ha művészetükről képeik mai állapota után itélnénk; e képek idővel elhomályosúltak, portól belepvék, s a mit az idő megkimélt, azt a hivatlan helyreállítók pusztították el. Škreta festményeit a leitmeritzi székesegyházban a nap sugarai rongálták meg. A valamivel kevésbé siralmas állapotban levő kép ritka kivétel számba megy. Škreta olaszországi tartózkodása alatt határozottan az eklektikusok irányához csatlakozott, és nagy ügyessége, melylyel bármely festési módot elsajátított, kortársait bámúlatba ejté. A XVI. században és a XVII. század elején élt kiválóbb olasz festők sorában egy sincs, a kit a kortársak véleménye szerint Škreta a csalódásig hűen ne utánzott volna. Legjobb művei, így példáúl a máltai lovagok prágai templomának főoltára, a velenczei iskolához való vonzódást mutatnak. Kiváló művei az arczképek, melyek többnyire tekintélyes személyeket ábrázolnak. Természetes, hogy a főpapok sem hiányzanak közűlök, kivált azok, kik a művészetet pártolták; így Witte Bernát, a máltai priorság igazgatója, továbbá shleinitzi Rudolf Miksa, az első leitmeritzi püspök. Azt a merevséget, mely a korábbi nemzedék, így példáúl luxensteini Luyx, III. Ferdinánd udvari festőjének műveit jellemzi, Škreta teljesen számüzte műveiből; természetes, könnyed tartás, élénk kifejezés és meleg színezés a legfőbb és legjobb sajátságai a Škreta festette képmásoknak.
A művészetnek Škreta életével összeeső nagy föllendűlése okozta, hogy a XVII. század végén Prágát az idegen művészek szinte elözönlötték, sőt a művészek háladatos foglalatosságot találtak a vidéken élő nemeseknél és főpapoknál is. A XVII. század vége felé letelepedett idegen művészek közűl említésre méltók: Byis Rudolf, Onghers János, Callot Valerij János. Ezekhez számos festő sorakozik, kik az akkor a cseh koronához tartozó Boroszlóból származván, joggal számíttatnak a cseh művészek köz. Ilyenek: Liška Kristóf, Neunherz György W., Heintsch János György és Palcko Xav. Ferencz.
Brandl Péter cseh művész (született Prágában, 1668-ban) eredetiségre és tehetségre nézve valamennyit túlszárnylja. Prága és a környék számos templomának oltárképe kerűlt ki ecsetje alól. Prágában a karmelita templomban és a Jakab templomban több oltárkép viseli az ő nevét; a vidéken, jelesűl Kuttenbergben fejtett ki nagy tevékenységet, a hol a közeli Sedlec kolostor számára is több oltárképet festett. 1735-ben Kuttenbergben halt meg. A mennybe menetelt és jelenéseket ábrázoló festményei rendkivűl lendűletesek; vértanúságot ábrázoló képeit nyers, durva erő jellemzi. Színezése eleinte derűltebb, élénkebb világítású volt, a mire példáúl szolgál a prágai karmelita templomban Simeont és Annát ábrázoló kép; későbben sajátította el a komor színezést, mely a szintén komor tárgygyal kapcsolatban a spanyol iskola követésére mutat. Még komorabb színekkel fest Palcko, a kinek a visiók és az asketa szentek a kedvelt tárgyai.
A festés egy másik ága, a fresko, a fejlettség magas fokát érte el e korszakban. A templomok hatalmas boltozatai és kupolái, az ebédlők és a termek mennyezetei hozzájuk illő díszt követeltek és e czélra szinte ellenállhatatlanúl kinálkozott Pozzo és Tiepolo művészete. Ezt az irányt hathatósan elősegítették azok, kik a festészet eszközeit elméletileg tanúlmányozták és a távlati ábrázolást művelték, mint példáúl Galli-Bibiena Ferdinánd, vagy Schorr János Ferdinánd.
Brandl Péter saját festésű arczképe.
Siegl Károlytól
Eleinte e téren is idegen művészeké az elsőség: Assam Kozma Damián és ottobeureni Hibel János, a ki a Clementinum jezsuita collegium templomát pompás fresko-festményekkel díszíté. A sziléziai származású Liška is szép sikert vívott ki e téren; a keresztes urak prágai templomát díszítő freskók egy részét ő festé. Ugyanezen templom kupolájának kifestését Reiner Venczel Lőrincz fiatal művészre bízták, a ki már előbb Assam társaságában a fehér-ehygi templom freskóit festé. Reiner (született Prágában 1686-ban, meghalt 1743-ban) pályája kezdetén ritka ügyességgel tájakat, állatokat és szenteket festett; majd Csehországnak XVIII. századbeli legnagyobb s általában korának egyik legkiválóbb fresko-festőjévé lett. A roppant terjedelmű festmények, melyek a prágai Szent Egyed, Szent Tamás, Szent Katalin és még több templom, továbbá a duxi és az osseki kolostor-templom boltozatait borítják, noha egykori színpompájuk megcsappant, még ma is hatalmas alkotások. A szerzetes rendi szentek és a szerzetesek a fő tárgyai ez ábrázolásnak; dicsőítésük mintegy visszatükrözi a papságnak ez időbeli hatalmát. Reiner számos kastélyban is dolgozott; sajnos, hogy e fajbeli legkiválóbb művei, a prágai Černín-palota freskói, teljesen elpusztúltak.
Reiner példájának nagy része volt benne, hogy a fresko-festés terén lábra kapott az ügyesség fitogtatása. Minthogy a legtöbb és a legszebb föladat a templomok díszítésében kinálkozott, szinte természetes, hogy a szerzetes papok közűl is többen művelték a freskót. Első helyen áll Nosecký Siardus, strahovi premontrei, a ki különösen a strahovi kolostort díszíté pompás színezésű, mozgalmas képekkel; Raab Ignácz jezsuita műveit komorság, sivárság jellemzi. Mind a kettő Reiner kortársai közé tartozik. A következő nemzedék még uralkodik a festészet minden eszköze fölött, de lassanként modorossá válik, s művei sokszor a színfali festés hatását teszik. Aránylag legkiválóbbak: Supper Tadeas, a sedleci kolostor képsorozatának festője, Kovář Károly, a ki Kuttenbergben is dolgozott, végűl a szertelenűl czikornyás Hager J., a ki Palcko tanítványa. Reinernek legutolsó eltörpűlt utódai a nimburgi származású Kramolin József jezsuita és fivére, Kramolin Venczel.
Az egyház annyira elfoglalta a művészetet, hogy a festészet egyéb fajai, a tájkép és az életkép egészen háttérbe szorúltak. Mindazáltal nem volt hiány olyan festőkben, kik a hollandi iskola példája nyomán bzgón művelték a tájképet, a csendéletet s a többi fajt. A tájfestészetben nagyobb tevékenységet fejtett ki a kuttenbergiszármazású Hartman János Jakab és két fia: Ferencz és Venczel; csínos csendéletet, kivált virágokat festettek: Angermayer Adalbert és tanítványa, Hirschely Gáspár (született Prágában 1701-ben, meghalt 1745-ben). Rendkivűl termékeny festő Grund Norbert (született Prágában 1714-ben, meghalt 1767-ben), a ki mindenféle tájképet festett, falusi, vadászati jeleneteket, lovas csatát és effélét ábrázolt; később Watteau hatása alatt szívesen választá tárgyúl a szerelmi jeleneteket; műveiben itt-ott föltűnik a prágai élet is. Könnyedén, ügyesen festett; sokszor ötletes képei kis terjedelműek s annak idején oly nagy kedveltségnek örvendettek, hogy Blazer rézmetsző érdemesnek tartotta közűlök többnek rézmetszetben való sokszorosítását.
Szent Ágoston; a prágai Szent Tamás-templom mennyezetén, Reiner Venczel Lőrincztől.
Siegl Károlytól
A nagy építészeti tevékenyég előmozdította a díszítő művészeteket, kivált pedig a szobrászatot. A stucco-díszítmény és a szobrászati művek viszik e korban a fő szerepet; a fafaragást és a bronzöntést egészen elhanyagolják. A bronzöntés terén az utolsó nagyobb művészeti alkotás Szent Jánosnak a prágai hídon álló szobra, melyet Brokoff János mintázott és a nürnbergi Herold Farkas Jeromos 1683-ban öntött bronzba.
A szobrászat független állásának döntő része volt a szobrászok azon törekvésében, mely arra irányúlt, hogy a festők testületének hatósága alól fölszabadítsák magukat; Heidelberger Ernő és Pendel György állottak a szobrászok élén, kik a XVII. század közepe óta a festők testületével szemben ellenzéki állást foglaltak el, míg a föllebbezési törvényszék 1660-ban kimondta, hogy a festőknek nincs joguk a szobrászokat „kényszeríteni, hogy akaratuk ellen a festők czéhébe álljanak”.
Heidelberg és Pendel a XVII. század második felében a legkeresettebb szobrászok, műveik azonban igen középszerűek. A prágai nagy Ringen álló Mária-oszlop, melyet Pendel 1650-ben fejezett be, utánzata a müncheni Mária-oszlopnak, utóbb általánosan elfogadott mintája a Prágában és vidékén nagy számmal fölállított ilyen emlékoszlopoknak. Heidelbergernek aránylag legsikerűltebb műve az a kút, melyet 1686-ban a prágai királyi kastély első udvarában állított föl; hasonló, de valamivel terjedelmesebb mű, a budweisi nagy Ringen levő kút.
A XVII. század vége felé megszaporodott a szobrászok száma, kik közt említésre méltók: a friedlandi születésű Quiteiner András, Jeckel Mátyás és Brokoff János, a ki Felső-Magyarországban született és 1675 körűl telepedett le Prágában. Fia, Brokoff Ferdinánd Miksa (született Prágában 1688-ban), a barokk ízlés korában egyike Csehország legjelesebb szobrászainak. Ő mellette említésre méltó Braun Mátyás, kit a művészetkedvelő gróf Sporck Ferencz 1704-ben hívott Csehországba. Brokoff Miksa Ferdinándnak atyjával közösen készített és egyszersmind legkiválóbb művei a prágai régi Károly-hídon 1707 után fölállított csoportok. A Károly-hídat ekkor kezdték szobrokkal díszíteni; ezek mintegy szobrászati iskolát alkottak. E szobrok sorából kimagaslanak Szent Ignácznak és Szent Ferencznek a jezsuiták által 1712-ben alapított csoportjai. Hatalmas alkotás különösen Szent Ferencz csoportja, mely leleményes elrendezésű; nagyszerűen formált alakokkal állítja elénk a megtérített vad népeket. E két csoport az 1890. évi vízáradás alkalmával elpusztúlt. Szintén kiváló művek szeráfi Szent Ferencz és mathai Szent János csoportja, mely utóbbi a keresztény rabszolgákat őrző „török” révén nagy népszerűségre tett szert. Brokoffnak rokon irányú művei az emlékoszlopok, továbbá gróf Mitrovitz János Venczel Vratislav grófnak erlachi Fischer terve szerint a prágai Jakab-templomban 1714-ben fölállított síremléke. Épület díszeűl szolgáló szobrot ritkán faragott; mindazáltal a Morzin-féle palotának káryai alakjai, az 1714-ben készűlt mogorva, duzzogó „szerecsenek”, az egész korszaknak e fajbeli legpompásabb alkotásai.
Gróf Mitrovitz János Venczel Vratislav síremléke a prágai Jakab-templomban, Brokoff Ferdinánd Miksától.
Ohmann Frigyestől
Braun Mátyás leginkább a díszítő szobrászatban jeleskedett; díszítményes jellegűek voltak első, kissé szeszélyes szobrai is, melyeket gróf Sporck megbízásából a kukusi és a lysái kertek számára készített; legtökéletesebb művei a prágai Clam-Gallas-, Thun-Tetschen-, és Buquoy-féle palotákat és a máltai rend nagy priorátusának palotáját díszítik. Szabadon álló szobrokat is készített; legsikerűltebb e fajta műve Szent Luitgardis csoportja a Károly-hídon; e csoport egyszersmind legtökéletesebb alkotás a híd szobrai közt.
A következő nemzedék, melynek sorában Platzer Ignácz uralkodik, Brokoff ősi erejét tartalmatlan szenvedélylyel iparkodik pótolni. Sokféle körűlmény hatott közre, hogy a művészetnek e száz évig tartó, pompás művekben gazdag korszaka hirtelen megszakadt: első a hét éves háború, melynek Csehország volt állandó színhelye; ehhez járúlt a művészetnek nem kedvező sivár szellemi élet. Oly idő következett, mely a művészet terén nem alkotott kiválóbb művet, sőt a korábbi nemzedékek alkotásait is pusztúlni engedte. Kivált a sok kolostor megszűntetése alkalmával barbár módon, kegyelet nélkűl bántak az elődök műveivel, a mi azt bizonyítja, hogy épen a művelt osztályokból veszett ki a művészet iránti érzék. E kor mégis tett valamit, a mi fölött sajnálkozni nincs okunk: 1781-ben föloszlatták a festők testületét, mely ekkor már csak kézművesi korlátozottsággal űzte a művészetet. Annál kevésbé van okunk e fölött sajnálkozni, mert nem sokára oly intézmények keletkeztek, melyek a művészet új felődésének csiráit rejték magukban.
