Mezőgazdaság és marhatenyésztés. Tartaglia Péter gróftól
Mezőgazdaság és marhatenyésztés.
Tartaglia Péter gróftól
Tartaglia Péter gróftól
Tengeri hántás Dalmáczia belföldjén.
Charlemont Húgótól
Pulykaárúlók.
Charlemont Húgótól
Dalmáczia az Osztrák-Magyar Monarchia többi alpesi tartományainál talán még nagyobb mértékben tűnteti föl egy szűkre szabott területen az éghajlat, a tenyészet és a termények változatosságát. Dalmácziában úgy a meredeken hanyatló hegyek, melyeken a királyi sas fészkel, melyeken a fürge kecske alig talál annyi helyet, a hol lábát megvethesse, s melyeken itt-ott sok századot ért tölgyek hirdetik a hajdani őserdő emlékezetét, valamint a szelíd halmoktól övezett festői, termékeny völgyek mind arra eszméltetnek bennünket, hogy e keskeny s mégis igen változatos tenyészetű területen egybeolvad a kelet a nyugattal; miért is bátran állíthatnók, hogy a természet ezt a tartományt a kelet előtermévé s a nyugat végállomásává kívánta tenni. A földrajzi helyzet és a talaj alkata, mely legnagyobb részt mész- és agyag- s csak helylyel-közzel kova-tartalmú, nagy hatással van a tartomány terményeire, melyek a kelet terményeit jellemző illattal s különösen fínom ízökkel tűnnek ki. Különösen áll ez a tengermellék boráról, mely szeszben gazdag, zamatos és szép színű, aztán a szirti meggyről, melyből a „maraschino” név alatt messze földön hires aromatikus liqueur készűl, a rendkivűl édes, jószagú fügéről, a szokatlanúl ízletes gyümölcsökről, a rozmarin-kivonatról, mely a maga nemében páratlan, különféle zsíros, igen jóízű sajtokról, stb.. Csakhogy mindezek a termények és termékek, a szükséges ismeretek s még inkább a tőke hiánya miatt, fájdalom, még nem részesűlnek a művészet és ipar fínomító hatásában. Legfőkép csak nyers anyagokúl szolgálnak a jobbára külföldi nagy gyáraknak, melyek azokat a világkereskedelem és ipar szükségeihez képest földolgozván, jelentékeny hasznot húznak belőlök.
Dalmáczia benszülött lakosságának hét nyolczada földbirtokos, vagy mások földeinek mívelője. A tartomány földmívelés szempontjából két fő vidékre osztható: egyik a tengermellék és a szigetek vidéke, melyen szőlő, olajfa, pyrethrum és konyhakerti zöldség terem; a másik a tartomány belseje, mely a gabonatermesztésnek és marhatenyésztésnek kedvez s terjedelmes legelőterületeket foglal magában.
A török ellen századokon keresztűl viselt háborúk s a házi tűzhely védelmének kényszerűsége harczossá nevelték a dalmata földmívest, a ki hajdan örömestebb foglalkozott a handsárral és íjjal, mint az ekével. Dalmácziának természettől is hős és bátor szláv lakója állandó harczban állt azzal az ellenségével, a ki földjét, kunyhóját, családját vagy vallását fenyegette. Természetes, hogy a földmívelés ily körűlmények között nem virágozhatott, a mihez még az is járúlt, hogy Dalmáczia egy része a XV. század kezdetén a velenczei köztársaság birtokába jutott, melynek saját érdeke sugalta, hogy a lakosságnak ama harczias jellegét föntartsa, sőt fokozza. De otthon, mint földmíves sem tett le a dalmata teljesen az ő harczias szokásairól, s még az eke szarva mellett is ott volt övében a handsár meg a pisztoly; ha pedig, nyáját őrizve, ott ült valamely sziklán, kezében volt a puska s harsány hangon zengte bele a hegység öbleibe ama dalokat, melyekben a török ellen harczolt nemzeti hősök tetteit dicsőíté. Habár a politikai állapotok változása s a bölcs és békés kormányzat polgárosító gondoskodása sokat tett arra nézve, hogy a dalmata földmíves mérsékelje természetes harcziasságát s földjének és nyájának szorgalmasabb gondozására szoktassa: a hegyek között, kivált a morlákoknál, még ma is látható, hogy a lakosság békés foglalkozása közepette is sokat ad nemzeti öltözetére és fegyveres díszére, míg a tengermelléken s a szigeteken lakó földmívesek, kiknek elődei kevesebb részt vettek a törökök elleni harczokban, szelídebb erkölcsűek s földjük mívelése körűl is több kitartást és avatottságot tanúsítanak.
Midőn a velenczei köztársaság a XV. század elején birtokába vette a szigetek és dalmát partvidék egy részét, némely városokban helyhatósági szabályzatokat és előjogokat talált érvényben, melyeket aztán más községekre is kiterjesztett. Ezekben a szabályzatokban a földbirtoklás, valamint a föl tulajdonosának a föld mívelőjéhez, vagy a telepeshez való viszonyai oly módon voltak rendezve, hogy azokat az új kormány is érintetlenűl hagyta.
A tengermelléknek és a szigeteknek az a része, melyet a velenczeiek Dalmácziában legelőször foglaltak el s mely a föld birtoka és mívelés tekintetében sokkal inkább alája volt vetve a helyhatósági rendelkezésnek, mint a többi részek, a „régi szerzés területé”-nek (terra del vecchio acquisto) neveztetett. Ennek a területét hozzávetőleg mintegy 1,620.000 páduai holdra, vagyis körűlbelűl 592.272 hektárra tehetni. Megjegyzendő, hogy e területből úgy egy millió hold (365.000 hektár) erdő és füves legelő volt.
A velenczei kormánynak abból a törekvéséből, hogy mindig beljebb terjeszsze hatalmát s a törököknek ezzel ellenkező igyekezetéből az következett, hogy Dalmáczia népe szakadatlan ostromállapotba jutott, melynek csak a karlóczai béke vetett egy időre véget. E békekötés állapította meg, hogy az az egész terület, melyről a törökök elűzettek, a köztársaság területébe kebeleztessék. Ez a növedék aztán az „új szerzemény” (nuovo acquisto) nevet nyerte.
A fegyverszünet azonban rövid ideig tartott s a földmívelés nem vehette hasznát, mivel a parasztnak, a ki egyúttal harczos is volt, arra sem volt ideje, hogy elhagyott mezejéhez visszatérjen. Új politikai bonyodalmak új háborúkat gyújtottak; a föld jobbára ugaron maradt; a mi keveset megmíveltek is, azt is elpusztították s a nyájak gazdátlanúl széledtek el. Húsz esztendei küzdelmek után, melyek alatt a vitéz benszülötteknek sikerűlt új területeket foglalniok, 1718-ban létre jött a passzaroviczi béke, melyben megállapíttatott, hogy a törökök hatalmából legújabban kiszabadított terület „legújabb szerzemény” (nuovissimo acquisto) néven az újhoz és régihez csatoltassék. Így alakúlt Velenczének dalmáciai tartománya. Az új és legújabb szerzésű terület hozzávetőleg mintegy 2,000.000 páduai holdat (371.200 hektárt) tehetett. Hogy mily elhanyagolt állapotban volt akkor a földmívelés, kiderűl abból, hogy a fűtermő és ugaron hagyott mezők az új és legújabb szerzemény területén körűlbelűl 1,564.638 holdat, vagyis 572.031 hektárt tettek.
Azokból az adatokból, melyek a velenczei köztársaság bukásának idejéből fönmaradtak, kiderűl, hogy a 3.000.000 páduai holdra, vagy 1,096.800 hektárrra tehető területből az erdő és míveletlen legelő mintegy 2.600.000 holdat, vagyis 950.560 hektárt tett és hogy e területen valami 80.000 darab szarvasmarha, 1.000.000 juh és kecske, 18.000 sertés és 30.000 ló tartatott.
Miután a velenczei köztársaság az új és legújabb szerzeménynek is ura lett, azokat a személyeket és családokat kivánta megjutalmazni vele, kik a török háborúk alatt leginkább kitűntek. Az ily eladományozott birtokok után a kormány, fönhatóságának elismeréseként, a termények egy tizedrészét kapta; az adományosok e birtokaikat sem el nem adhatták, sem el nem zálogosíthatták és semmi szín alatt nem voltak birtokaikból kibecsűlhetők. A nők az öröklésből ki voltak rekesztve, csak törvényes fiutódok örökölhettek ilyen földbirtokot.
1756-ban Francesco Grimani, a velenczei köztársaságnak Dalmáczia-beli fő provveditoréja, egy törvényt alkotott, mely mindazon föltételeket magában foglalta, melyek mellett a kormány területeket adományozott. De bármily jeles volt is e törvény elméletileg, legnagyobb része valósítatlanúl maradt úgy, hogy a földmívelés épen úgy el volt hanyagolva Dalmácziában Velencze bukása után is, mint az előtt.
Az első osztrák uralom alatt, 1797-től 1806-ig, a kormány sokat tett úgy az elhanyagolt közigazgatás újjászervezésére, mint a földmívelés megjavítására; de uralmának rövidsége nem engedte, hogy e czéljait csak meg is közelítse; a mi ez időből a lakosságnak hálás emlékezetében maradt, mindössze annyi, hogy a földnek állami adóterhe nem emeltetett.
Az 1805 deczember 26-án kötött pozsonyi béke Dalmácziát Francziaországnak juttatá. Napoleon Dandolo Vincenzo grófra bízta a tartomány kormányzását, a ki közigazgatási jártasságával sok mezőgazdasági ismeretet is egyesített. A földmívelésre vonatkozó közigazgatási intézkedések a helyhatósági előjogok és szabályzatok eltörlésében állottak, mely újítás a „régi szerzemény” területén nagy változásokat okozott a mezőgazdasági állapotokban. Még fontosabbak voltak azok a változtatások, melyeket az új és legújabb szerzeményű területek adomány-jószágai körűl tett. Napoleonnak egy 1800 szeptember hó 4-éről Antverpenben kelt rendeletével Grimani mezőgazdasági törvénye eltörűltetett. Az állam az adományosoknak teljes tulajdonukba bocsátá addig csak hűbérként bírt jószágokat, a föld öröklésére való jog a nőknek is megadatott, az államnak, fönhatósága elismerése fejében eddig a terményekből fizetett tized pedig földadóvá lőn átváltoztatva. Ezek az újítások teljesen megalapították és biztosították a magánföldbirtok fölötti szabad rendelkezés jogát. De Dandolo még egyéb intézkedésekkel is emelni igyekezett a gondjaira bízott tartomány földmívelését.
A francziák hétéves uralma után Velenczének a ragusai köztársasággal s a Bocche di Cattaróval és vidékével megnagyobbodott egykori dalmácziai tartománya ismét osztrák uralom alá kerűlt.
Ragusa köztársaság törvényei akként szólottak, hogy a parasztnak ingatlan földbirtokhoz nincs joga. A paraszt egy kis házikóban lakott, melyet a földesúr építtetett számára a saját földén. A házteleknek 1500–2000 tégla (coppi) kiterjedésűnek kellett lennie. A ház jó karban tartásáról a földbirtokosnak kellett gondoskodnia, de ennek fejében a paraszt földesurának meghatározatlan mennyiségű napszámmunkát tartozott ingyen teljesíteni. Minthogy e joggal több földbirtokos visszaélt s mivel a franczia forradalom hatása e vidéken is érvényesűlt, a hatóság 1800-ban helyén valónak látta a robotos napoknak addig bizonytalan számát megállapítani és pedig 90 napban. A háztelken kivűl a földbirtokos még egy zöldséges kert használatát is átengedte jobbágyának, mely kert kiterjedése azonos volt az ottani térmérték egységével („soldo di terre”, vagyis 400 lépés). A föld tulajdonosa a „soldo di terra” fölötti föltétlen úri jogának jeléűl a jobbágytól úgy nevezett „poklon”-t kapott, mely kecskegödölyékből, tojásból, csirkéből s egyéb effélékből állt. A földesúr azonban kénye-kedve szerint kergethette el jobbágyát úgy a házból, mint a „soldo di terra”-ról, ha netalán tett beruházásait megtérítette. Ragusa köztársaságának és területének 1814 január 27-én osztrák uralom alá jutásával a földbirtok és földmívesek állapotai nagyobb összhangba hozattak az új kor szellemével, s hozzá alkalmaztattak az osztrák törvények rendelkezéseihez.
Dalmácziában ma már csak a telepesek intézménye áll fönn. A földbirtokos birtokának azt a részét, melyet nem maga mível, parasztoknak adja ki, a kik aztán a föld terményeinek egy részét, a helyi körűlmények szerint egy ötödétől feléig, szolgáltatják be neki. A telepes nem nyer szilárd tulajdonjogot arra a földre, melyet a tulajdonos mívelés végett engedett át neki; viszont a földesúr attól a pillanattól kezdve, hogy bizonyos növények termelése lehetetlenné vált, ezekből a maga járadóságát nem követelheti.
Az osztrák kormány sok pénzt és gondot fordított Dalmácziában a földmívelés elősegítésére. Ha törekvéseit nem jutalmazta teljes siker, az különböző körűlményeknek tulajdonítható, nevezetesen a földbe ruházható tőke csekély voltának. A kamatláb e tartomány városaiban 8 százalék, de a vidéken 20-ra is fölrúg. Az a remény, hogy a még hiányzó földkataszter létesítése után a földbirtok hitele emelkedni fog, eddigelé csalékonynak bizonyúlt. A földhitelnek s ebből következőleg a tőkének ez a nagy hiánya egy oly kiválóan földmívelő tartományban, mint Dalmáczia, megfosztja ezt attól a lehetőségtől, hogy földmívelését megjavítsa, s ennek folytán nagy kiterjedésű völgyek és rónaságok, melyeknek a legjobb minőségű alluviális földjük van, csak keveset jövedelmezhetnek, mivel tulajdonosaiknak nincs módjuk az alagcsövezéshez. A földmívelő szerszámok is igen kezdetlegesek még; a mezőgazdasági gépek teljesen ismeretlenek; az állatállomány nemesítésére kevés, vagy mi sem történt; műtrágya, melyre pedig az istállógazdaság jelentéktelen volta miatt oly nagy szükség volna, nem szerezhető, minthogy földbirtokra kölcsönt kapni nem lehet. A pénzhiányhoz járúl aztán az okszerű mezőgazdaság elméleti és gyakorlati ismeretének hiánya is. A paraszt ma is úgy míveli földjét, mint elődjei. A sebenicói és ragusai földmíves-iskolákban derék tanárok vannak ugyan, de tanítvány kevés. Nagy baj az is, hogy nincs vasút, mely Dalmácziát a monarchia vasúthálózatával egybekapcsolná s terményei eladását megkönnyítené.
A talaj megmívelése és terményei. Dalmácziának a partvidéke és szigetei csaknem egészen szőlővel és olajfával vannak beültetve. Belseje azonban részint pusztán szántóföld, mely gabnaneműek alá alkalmas, részint legelő; itt tehát a gabonatermesztést és marhatenyésztést űzik, vagyis a voltaképi értelemben vett külterjes gazdaságot.
A Dalmácziában leginkább használt eke kicsi és kezdetleges. Hiányzik az a része, mely a feltört rögnek a barázdába visszahúllását megakadályozza s hiányzik a kormánydeszkája is, mely a hantot fölfordítaná. Ezzel az ekefélével fölszaggatják a föld felszínét mintegy 5–8 centiméternyire, s így a talajt nem is forgatják meg, csak egyszerűen fölporhanyítják. Az ekevas a talppá görbített fagerendely egyik végére van erősítve úgy egy méternyire, míg a fölálló végét a szántó ember fogja. Az ekére egy farúd van erősítve, melyet két ökör vontat. A szántó, balkezével tartva az eke szarvát, utána halad az ekének a fölhasított barázda mentén, jobb kezében vastüskével ellátott hosszú vessző van, melylyel az igavonó jószágot ösztökéli. Az ily ekével végzett munka tökéletlen, mivel a földet sem elég mélyen föl nem hasgatja, sem meg nem forgatja. Némely vidéken oly ekét is használnak ugyan, mely fölfordítja a hantot; de ez a szerszám is csak találomra készűl, úgy, hogy a barázdának sem mélysége, sem szélessége meg nem határozható. Ez az eke taligához van akasztva, mely két durván faragott s meg sem is vasalt kereken halad. Ez a hiányos szerszám is csak gyarló munkát végez, a szántás vele fáradságos, mivel az ekevas mindúntalan ki akar fordúlni a barázdából s a szántónak minden erejét meg kell feszítenie, hogy benne tartsa. Több ember által hajtott nyolcz-nyolcz ökör vontatja ezt a furcsa ekét, mely mai napság inkább volna valami múzeumba való, mint ki a mezőre. Nehány földbirtokos tökéletesített ekét szerzett magának, melyek kitűnően dolgoznak; de ezek csak kivételek; a nagy tömeg nem okúl s ragaszkodik régi ekéjéhez.
A kis eke.
Breidwiser Tivadartól
De, ha az ekék munkája olyan siralmas is, mint csak képzelhető, annál jobb az ásóval és kapával végzett munka, mely a milyen fárasztó, épen olyan csodálatra méltónak mutatja a lakosság izomerejét, türelmét és kitartását.
A termelési váltórendszer Dalmácziában rendkivűl hiányos és fő oka a termések silányságának. A vetésforgó vagy két, vagy három nyomásos; ha ugyanis a föld trágyában részesűl, akkor vagy kétszer vetnek bele egymás után gabonát, vagy egyszer gabonát s utána tengerit. Ha pedig nem trágyázzák, akkor harmadik veteménynek árpa, rozs, zab vagy más gabonanemű kerűl sorra. Figyelemre méltó az a szokás, hogy a trágyát egyenesen a gabona, nem pedig az azt megelőző vetés alá adják. A kapás növények közűl változatosság okáért csak a tengerit használják; csupán a burgonya lép néhol, de csak kis területeken a tengeri helyére. Az ily czélszerűtlen vetésforgónak s a vele párosúló hiányos szántásnak az a következése, hogy a gabonával bevetett területet tömérdek gyom veri föl, mely elszíjja a talaj termő erejét a vetett nemes növénytől és magvaival megrontja a gabona értékét.
Az oly árvízjárta területeken, melyek őszi vetésre nem alkalmasok, tavaszszal több éven keresztűl ugyanazt a növényt termesztik, pl. tengerit, vagy kölest. S mivel a szántóföldhöz mérten a házi állatok száma csekély, trágyában a föld csak ritkán, kellő mértékben pedig sohasem részesűl. Aztán a trágyát nem is jó trágyatelepekben tartják, hanem hónapokon át szabadon hagyják, kitéve annak, hogy az eső kilúgozza, a nap kiszíjja és kiszárítsa úgy, hogy mire a mezőre kerűl, tápláló erejének jó részét már elvesztette. Mivel tehát az ekemunka tökéletlen, a vetésforgás czélszerűtlen, a trágyázás pedig elégtelen: a termőtalajból mindig több erőt vonnak el, mint a mennyit helyrepótolnak s így a termés évről-évre csökken. Jellemző a mezőgazdaság állapotára, hogy a mintegy 119.324 hektár bevetett területre csak 202 hektár mesterséges és 10.492 hektár természetes rét esik.
Élethordás.
Breidwiser Tivadartól
A Dalmácziában termesztett gabonaneműek a búza, a kukoricza, árpa, rozs, zab, tönköly és köles. Legfontosabb ezek közt a búza, tengeri és a köles. Vetni mindig kézzel szokás, mivel a vetőgépeket itt nem ismerik. A vetőmagból rendesen többet vetnek, mint a mennyi elegendő volna, mert a nép abban a balhitben él, hogy mennél többet vet valaki, annál többet arat. Az átlagos gabonaaratás azonban igen silány s a monarchia valamennyi országa közt a leggyarlóbbak közé tartozik. Búzából ugyanis ez az átlagos évi termés hektáronkint mintegy 10 hektoliter, árpából pedig 13, tengeriből 16, rozsból 13, tönkölyből 16, zabból 15, kölesből 15 hektoliter. A legalacsonyabb termést Dalmácziának legszélső szigetei, Pago és Arbe szolgáltatják, a legnagyobbat Imoschi kerülete és vidéke. A mezőgazdaság jövedelme a lakosság szükségletének fedezésére nem elegendő, s így minden évben nagy mennyiségű gabnát kell külföldről venni.
A gabonát férfiak, asszonyok vágják kaszával úgy, hogy egymás mellett közel sorban állnak; aztán a markokat kévékbe kötik. Kézi cséplőgépek Dalmácziában még nincsenek. A cséplést keményre sulykolt agyag-földű kerek szérűn cséppel végzik; de még gyakoribb a lovakkal való nyomtatás. A lovakat külön e czélra készűlt kötőfékkel nyakuknál fogva egymás mellé kötik s ezek a szérű közepén levert karó körűl keringenek, mialatt egy ember szeges végű bottal hajtja őket. Mesterséges szelelő rosták nincsenek, hanem lapáttal szórnak, s az asszonyok hosszú nyelű vesszőseprőkkel fölözik, tisztítják a szérűre hulló szemet.
A kukoriczát jól, de pusztán kézi munkával mívelik. A csöveket törés után a szérűre hordják s ott rakásra hányják. A munkások aztán körűlülik s megindúl a kukoriczafosztás, melyen vegyesen vesznek részt férfiak, nők, öregek, meséket mondva s népdalokat énekelve. A fosztott kukoriczacsöveket megint rakásra hányják s kezdődik a cséplés. Ez elég fáradságos munka. A férfiak mintegy két méter hosszú vastag bottal körűlállják a rakást s a botot oly magasra emelve, a mint csak lehet, teljes erejükből kezdik csépelni a tengerit. Az olyan csutkákat, a melyeken még szemek maradtak, az asszonyok fölszedik s hegyes fával vájják róluk a szemeket.
A szalma téli takarmányúl szolgál. De a kukoriczahéj egy részét eladják, és pedig jó áron, matrácz-tölteléknek. A belső kerületek lakosai rendesen piaczra hordják a búzájokat s kukoriczájuk és egyéb szemesterményük egy részét, s maguk polentával vagy puszta kenyérrel táplálkoznak, mely árpa, és rozslisztnek köles- és kukoriczaliszttel való keverékéből áll.
A burgonyának a vetésforgóban nincsen határozott helye. A családok csak a maguk házi szükségletére termesztik és csak nehány faluban, a hol a talaj a burgonyatermesztésre alkalmasabb, ültetik nagyobb mennyiségben is. A termesztett fajták különbözők, minthogy a dalmata általában nem igen szokott valamely meghatározott terményfajhoz ragaszkodni. A kormány nehány évvel ez előtt az Early-rose-t, a rózsaburgonyát vitte be, mely úgy minőségre, mint bő termésre nézve igen jól bevált. A burgonyát egyedűl emberi eledelűl használják. A burgonyatermesztésre fordított terület átlag 3.306 hektárt tesz, melyen összesen 159,520 métermázsa burgonya terem, vagyis hektáronkint 48 métermázsa.
Káposztát Dalmáczia belsejében tetemes mennyiségben termesztenek és pedig zöldséges kertekben is, mezőn is. Igen bőven terem s különösen kellemes ízű. A hegyvidékek lakói a káposztatermésök egy részét nyers állapotban szállítják piaczra, a többit nyersen vagy savanyítva otthon fogyasztják el. A káposztatermesztés alá vett terület mintegy 893 hektár, melyen körűlbelűl 81.630 métermázsányi terem.
Nehány év óta különös lendűletet vett Dalmácziában a pyrethrum- vagy chrysanthemum-termesztés. E növénynek azon különböző fajtái között, melyek „persa pyrethrum” név alatt általánosan ismeretesek, a pyrethrum cinerariaefolium az egyedűli, melynek virága rovar-ölő hatású. E növény vadon terem Montenegro, Albániai, Herczegovina és Dalmáczia hegyei között. A virágjáért fizetett nagy árak észszerűbb termesztési kisérletekre, ezek pedig mindjárt kezdetben szép eredményekre vezettek. Ez észszerűbb mívelés először Dalmácziának csak déli szigeteire terjedt, melyek általa jólléthez jutottak; utóbb Ragusa és Cattaro vidéke is követte a példát s most e termesztés az egész tartományban honos. Eleinte a szigeteknek csak nehány szegényes falva, melyeknek határa nem volt alkalmas szőlő- és gabonatermesztésre, vetette be pyrethrummal a földjeit. A megszedett virágok 100 kilogrammjának ára kezdetben 220 forint volt, úgy, hogy ama falvakban a szegénységet általános jómód váltá föl, mely a lakóházakon és javúlt életmódon is fölismerhető. A chrysanthemum-termesztés ma az egész tengermelléken és a szigeteken is el van terjedve s már a tartomány belsejébe is behatol. E növény a könnyű, meszes, áteresztő talajt szereti. Még kőtörmelék közt is pompásan díszlik, mihelyt egy kis alkalmas földet talál. Nedves éghajlat nem kedvez neki, míg a meleg, száraz időjárás nagyobb erőt kölcsönöz virágának. Dalmáczia éghajlata és talajának nagy része ez okból a képzelhető legkedvezőbb e növényre nézve s a dalmát pyrethrum ma mindenfelé ismeretes és keresett. Termeszteni vagy a hegyek közűl szedett palánták átültetésével, vagy magról szokás. Némely vidéken a chrysanthemumot mindjárt állandó helyére vetik s a palánták egy részét aztán kigyomlálják. Jól ápolt ültetvényeken előbb melegágyakba vetik, aztán szabályos, egymástól egyenlő távolságokra eső sorokba ültetik. Az első esztendő semmi jövedelmet nem hoz, de a második már megtéríti az ültetés költségeit, a harmadik meg teljes jövedelmet ád. A virágzás májusban, a virágok begyűjtése e hó végén és június elején történik. Bájos látvány, mikor fehér virágai úgy elborítják a téres mezőket, mintha hó volna rajtuk. Az aratást férfiak is, de jobbára asszonyok végzik; derekukra kötény alakú zsákos öv van kötve, melybe a kézzel letépett virág-szirmot rakják. A virágot aztán megszárítják s úgy bocsátják kereskedésbe. A termés eredménye attól függ, vajjon mindjárt nyílásukkor, vagy csak teljes kinyíltuk után szedik-e a virágokat. Előbbi esetben a sulyuk csekélyebb ugyan, de jobban fizetik. Másik fontos tényező a talaj minősége és a hőmérséklet. Átlag számítva egy szabályszerűen beültetett hektár földre 111.110 palántát számíthatunk, mely mintegy 2.000 kilogramm szárított virágot szolgáltat. A pyrethrumvirág piaczi ára nagy ingadozásnak van alávetve. Az első években, mikor a termesztés még kisebb vala, egy métermázsáért 200 forintnál többet is adtak; de 1882-ben és 1883-ban persa pyrethrummal, sőt Amerikából valóval is, hol szintén tettek természtésével kisérletet, annyira elárasztották a piaczot, hogy métermázsájának ára 20–30 forintra szállt le. De az ipar csakhamar rájött, hogy a más eredetű pyrethrum virágának rovarölő ereje a dalmácziaihoz és montenegróihoz képest csekély, s azért a kereslet megint ide irányúlt s a piaczi árak tetemesen javúltak. A szárított virág mai átlagos piaczi ára métermázsánkint 60 forintra tehető, úgy, hogy egy hektár brutto bevétele átlag 1.200 forint, a mi oly eredmény, melyhez hasonlót semmi más veteménynyel nem érhetni el.
A ragusai pyrethrumot valamivel kisebb áron árúlják, mint a Dalmáczia többi részeiből származót. A növény, ha jól ápoltatik, húsz, sőt több évig is elél. Az ültetés költsége a talajtól s annak előkészítési módjától függ. Átlag fölvehető, hogy a költségek az ültetés kezdetétől az első jövedelemig mintegy 1.000 forintra rúgnak hektáronkint, azon túl pedig évenkénti 200 forintra. A pyrethrumvirágot a termesztők eddig Triesztben adták el, onnan küldték Bécs, Berlin, Velencze, stb. nagy gyáraiba, melyekben megőrölték s az ismert rovarirtó port készítették belőle. Ma már Dalmácziában is vannak egyenesen a pyrethrumvirág megőrlésére és készítésére épűlt nagy malmok. A pyrethrum virágából készűlt valódi rovarirtó por narancsszínű s ölő hatása annál biztosabb, mennél fínomabb. Már a szaga is hatásos a szúnyogok, darazsak s hasonló rovarok ellen, s e miatt nagy kelete van Amerikában is, hol az emberek védelmére különösen a panamai földszoros átvágásánál használják. Az 1889-ki statisztikai följegyzésekből kiderűl, hogy ebben az évben Dalmácziában 1.780 hektár volt pyrethrummal beültetve, s hogy termesztése 37.710 métermázsára ment. E termés, mely most újabban mívelés alá vett ültetvényekkel tetemesen emelkedett, 60 forintjával számítva métermázsáját, a 2,262.600 forint értékű.
Chrysanthemum-malom a Krka esései mellett.
Charlemont Húgótól
A dohánynak, mely Dalmácziában annak előtte csak csempészve termesztetett, kitűnő minősége, továbbá az, hogy a szomszéd Herczegovina dohánya különösen fínom illata miatt mindenütt rendkivűl becses, és hogy Dalmáczia belsejének talaja és égalja csak keveset különbözik a herczegovinaitól, arra bírták újabban a kormányt, hogy némely kerületekben megengedje a dohánytermesztést, és pedig a pénzügyi hivatalnokok felügyelete alatt s azon kötelezettség mellett, hogy a termést a kincstárnak átszolgáltassák. A kormány által kiosztott mag herczegovinai eredetű. Az első kisérletek kitűnő eredményei arra bírták a kormányt, hogy évről-évre több-több vidéknek engedje meg a dohánytermesztést. 1889-ben 126 hektárnyi területen termesztettek dohányt, melyből hektáronkint átlag 9.5 métermázsa termett, együtt tehát 1.197. A dohánytermesztés ma több kerületre van kiterjesztve s így állandóan gyarapodik. A dohánylevelek szép aranysárga színűkkel tűnnek ki és sajátságos, kitűnő illatjuk van. A kincstár a legjobb minőségű dohány kilogrammját 1.5 forintjával fizeti, a többi négy osztályét 1.20, 90, 60 és 40 krajczárjával. Az állam a dohánylevelek elhelyezésére fölváltva Vergoraczban és Imoskiban állít nagy raktárakat, honnan a dohány egy évi állás után földolgozás végett a nagy kincstári gyárakba küldetik.
A Dalmácziában termő gyümölcs- és zöldségfajtáknak a talaj és a tartomány déli fekvése folytán pompás illata és kitűnő íze van. A termesztés mindazonáltal csekély mértékű s a tartomány szükségletét sem elégíti ki. A piaczokon kitűnő fajtáit találjuk az őszibaraczknak, körtének és cseresznyének, de csak csekély mennyiségben, míg silányabb fajokra bővebben akadni. Kiviteli czikk a mandola, meg a füge; e két gyümölcsnek nehány fajtája, mint példáúl a Lesina szigetén termő, nagysága és jósága nehány jó hírnévnek örvend a kereskedésben. Sárga- és görögdinnyét meg uborkát nagyban termesztenek, de külkereskedésre nem bocsátják; maga fogyasztja el a lakosság. A virág-kel kitűnő; nagy mennyiségben termesztik, s olykor Triesztbe is szállítják.
Állat- és legelőgazdaság. A takarmánynövények hiánya fő oka Dalmácziában az állattenyésztés kedvezőtlen állapotának. Ehhez járúl, hogy a paraszt a marhaállományának általában inkább szaporítására, mint javítására törekszik s az alacsony, szűk és kellő szellőztetés nélküli istállókban a marha csak ritkán, a szúró-marha pedig soha sem kap almot. Az állatot kihajtják a köves, nagyobbára erdőtlen hegyek közé legelőre, hol a kurta, fonnyadt fűben csak gyér táplálékra talál, melyet jó mesterséges takarmánynyal nem igyekeznek pótolni. Dalmácziában nincs is figyelemre méltó saját fajjellegű állat; általában csak az éjszaki tartományokban honos marha található itt is, csakhogy itt, e sziklás, erdőtlen tartományban a hiányos takarmány mellett lassan elcsenevész.
A Dalmácziában tenyésztett juh kis termetű, rövid fülű s meglehetősen hosszú lábú. Minthogy a párzást egészen a természetre bízzák, a fajta nemcsak hogy nem javúl, de egészben véve elkorcsosodik, mert a hibák öröklődők. Az észszerű tenyésztés hiánya okozza azt is, hogy az állat rendkivűl lasan fejlődik. A birka csak harmadik, negyedik évében éri el teljes fejlettsége korát, s egy eleven kosnak a sulyja akkor sem haladja meg a 25–30 kilogrammot. A belföldi fajta gyapja csekély értékű, fínomabb szövetekre nem is alkalmas, így csak durva, közönséges daróczposztó anyagáúl szolgál, melyből a föld népe készíti a ruháját. A franczia s utóbb az osztrák kormány mindent elkövettek, hogy Dalmáczia juhtenyésztését merino-kosok bevitele által megjavítsák; de, míg az értelmes és észszerű tenyésztés hiányzik, a jobb fajtákkal való minden keresztezés hiába való s kedvezőbb eredményre nem vezethet. Ehhez járúl, hogy épen a merino az, mely úgy jellegzetes sajátságai, mint életmódja tekintetében a belföldi fajtával a legnagyobb ellentétben áll. Mindamellett a merinókkal való keresztezés megjavítá kissé a belföldi fajtát különösen a Tengermelléken és a szigeteken, a hol az éghajlat enyhébb, s a hol még megtalálni a valamivel fínomabb, göndör gyapju nyomait. A tartomány azon vidékein, melyekben az égalj szelíd s a rétek tele vannak illatos növénynyel, az állatok húsa ízletes s tejök és a tejből készűlt czikkek is jó ízük által tűnnek ki. A pagói és arbei sajt, valamint a Zárát környező sziklás szigetek, úgy szintén Incoronata szigetének s Ragusa és Bocche di Cattaro némely kerületeinek sajtja kitűnő jó ízű. Ha jobban értenének a sajtkészítés mesterségéhez, akkor ez a tejben bővelkedő vidékeken és Zára kerületének egy részében jelentékeny jövedelmi forrássá válhatnék. De Dalmácziában, fájdalom, nincs sajtkészítő szövetkezet, s a tejből való czikkek készítését minden paraszt család erre egyáltalán nem alkalmas helyiségekben, elavúlt módon külön-külön űzi. Dalmáczia mezőgazdasági tartományi tanácsa abból indúlva ki, hogy az aláhanyatlott juhtenyésztés föllendítésére alkalmasabbak a belföldivel közelebb rokon s az éghajlathoz és talajhoz már hozzászokott fajták, azt tanácsolta a kormánynak, hogy Boszniából és Herczegovinából szerezzen ide kosokat, mely fajta habár durva, de dús gyapja s erősen kifejlett testalkata által tűnik ki. A kormány nem régiben bocsátott is ki hirdetményt Dalmáczia belvidékeinek lakóihoz, melyben tudatja, hogy minden olyan gazda, a kinek legalább 30 darab tenyészbirkája van, kedvezményes áron, 8 forinton, vagyis a beszerzési árnál 60 százalékkal olcsóbban kaphatja Vlasičban (Travnik mellett) a bosnyák-herczegovinai fajtájú kosoknak darabját, ha kötelezi magát, hogy a kost tenyésztési czélból három évig tartja. Ez intézkedés eredménye még bevárandó. A statisztikai adatok Dalmácziában 761.403 juhot mutatnak ki, de e szám alkalmasint mögötte marad a valóságnak.
Dalmácziában ennek előtte igen sok kecskét tartottak s azokban a hegyvidéki falvakban, melyeknek sziklás talaja a juhtenyésztést nem engedte meg, ez volt a lakosságnak pénzforrása. Utóbb azonban a kormány, hogy elősegítse a tartomány beerdősítését, nemcsak az erdőnek szánt területeken a kecskék legeltetését, hanem egyeseknek is megtiltotta a kecsketartást úgy, hogy most a kecskék száma igen megcsökkent. A dalmácziai kecske általában szép, nagy és erős alkotású állat s különösen sok tejet ad. Húsát besózzák és megszárítják s így teszik el télire.
A szarvasmarha a takarmányhiány és rosz tenyésztési eljárások következtében csak silány, s fajtái aprók. Az év legnagyobb részén át legelőn, télen pedig az istállókban szalmán él. Az istállók rendszerint nincsenek szellőztetve, nedvesek és szűkek s az állat bennök többnyire alom nélkűl a puszta földön hever. Hízó marha nincs is; a tartott szarvasmarha mind igavonó, s mészárosnak csak akkor adják el, ha megvénűlt. Az itt-ott látható nagyobb és szép alkatú példányok bosnyák eredetűek. A partvidéken a városoknak tejjel ellátása végett tartják a tehenet, de egészben véve a tehenek száma felette csekély s tejelésűk is silány. A hivatalos statisztika szerint Dalmácziában 104.397 darab szarvasmarha van. Ezek leginkább a hegyvidéken honosak, hol minden család annyi marhát tart, a mennyire a föld megmíveléséhez szüksége van.
A dalmácziai lóban ugyanazokat a jellemzetes vonásokat találjuk, mint a bosnyák-herczegovinaiban. Ha jól tartják, tüzes és fölötte szívós, de kis termetű, mert hegyvidéken nevelik föl s nem jól táplálják. A parasztok csak mezei munkára használják. Ha igába fogják, erejét meghaladó módon terhelik. Az osztrák kormány jófajú csődöröket osztatott ki a községek között s a legjobb csikókat díjakkal jutalmazza. Ez intézkedésnek már is tapasztalhatni jó hatását. Ha a vidéki lakosság több takarmány fölött rendelkeznék s a lovaknak megadná az okszerűbb eljárás által megkövetelt gondos ápolást, nem volna nehéz Dalmácziában jó lófajtát fejleszteni. A statisztikai adatok azt állítják, hogy Dalmácziában 21.858 ló van; e szám azonban a valónál talán csekélyebb. Pago és Arbe szigeteken van egy lófajta, mely különös kicsisége által üt el a többitől. E lovak csínos, fínom alkotásúak, erős lábszárúak s igen alkalmasak az oly vidékekre, a hol rendes útak nincsenek.
A tartomány némely vidékein, kivált a szigeteken, a hol csak kevés a csinált út, az ösvények pedig sziklásak és veszedelmesek, öszvér pótolja a lovat. Az öszvér itt általában szép állat, meglehetősen alacsony, de igen erős, izmos testalkatú. Lába különösen erős s rendkivűli terhet képes elviselni.
