Az erdélyi aranybányászat. Lukács Bélától
Az erdélyi aranybányászat.
Lukács Bélától
Lukács Bélától
Az erdélyi nemes ércz- és fémbányászat fő színtere Alsó-Fehérmegye délnyugati és Hunyadmegye éjszakkeleti részén terűl el abban a háromszögben, melyet Nagy-Halmágy, Offenbánya és Szászváros között vonhatunk meg. A mi aranymosást és aranykutatást Erdélyben ezenkivűl gyakorolnak (Hideg-Szamoson, Boiczánál, Szász- és Oláh-Piánnál és Kábován), az csekély fontosságú.
E bányavidéken az uralkodó kőzet alsó kréta korú kárpáti homokkő, a melyből a trachit csoporthoz tartozó fiatalabb harmadkorú kőzetek, az andezitek és dácitok emelkednek ki. Főleg ez a két utóbb nevezett vulkáni kőzetfaj tartalmazza az aranyérczeket, habár ismeretes néhány olyan eset is, a hol az aranyat tartalmazó ércz-telérék a homokkőben (példáúl a Botes-hegyben) vagy a trachit törmelékes helyi üledékében (példáúl Verespatakon) képződtek; sőt olyan is (Boiczán), a hol a nemes fémnek jelenléte a melafirhoz és porfirhoz van kötve.
A szóban levő terűleten az aranybányászat két fővonal mentén foly: az egyik Offenbányától Verespatakon, Bucsumon át Sztanizsáig, a másik Körös-bányától Boiczán át Nagy-Ágig vonúl. E vonalak mentén évszázadok, néhol évezredek óta foly a bányászat több-kevesebb eredménynyel s jobbára ebből él e vidék elég sűrű lakossága.
A rómaiak munkájának nyomait sok helyen fölismerhetjük, különösen a verespataki Csetátye hegyben és a Korábián Bucsum mellett. De nem minden vésővel és csákánynyal vájt bánya római mű. A lőpornak, mint robbantó szernek, alkalmazása előtt csákánynyal vésővel, feszítővassal, ékkel kellett kivájni a kőzeteket s ilykép vájt tárnákat mindenütt találunk, hol nagyobb bányászat folyt. E bányák, bár nem sok történelmi emlék maradt róluk, képviselik a bányászat történelmét a rómaiaktól, illetőleg a magyar honfoglalástól az újabb korig, s mutatják, hogy a magyar királyok korában is élénk bányamívelés folyt e vidéken. A hegyben vájkáló aranybányászatnak azonkivűl igen sok helyen nyoma látható a Maros és különösen az Aranyos folyó régi terasszainak kavicstelepeiben.
Írott emlékeink ez időszakból meglehetősen hézagosak. A hagyomány és mondák szerint, mikor Gyula vezér elfoglalta e tájakat, romhalmaz és pusztúlás hírdette a népvándorlás viliarainak dulását; Apulumot romjaiban találta s helyére várat építtetett, melyet Fehérvárnak, s építőjéről, Gyula vezérről, Gyula-Fehérvárnak neveztek el. Ez a neve ma is. Az abrudbányai és verespataki római coloniák szintén romokban hevertek. A Névtelen Jegyző elbeszélése szerint Ogmánd, kit Tuhutum a föld kikémlése végett küldött Erdélybe, mikor útjáról visszaérkezett, sokat beszélt urának, hogy azt a földet igen jó folyók öntözik, hogy azok fövenyéből aranyat szednek, hogy ez arany a legjobb, és hogy ott kősót is ásnak.
Történelmi emlékeinkben nem találtuk nyomát annak, hogy királyaink (illetőleg a királyi kincstár, vagy mai fogalom szerint az állam) e vidéken maguk míveltették volna a fémbányákat; még II. Ulászlónak 1514-ki decretumában is, melyben a királyi korona jövedelmei és javai soroltatnak elő, csak a sóbányákat és sóaknákat találjuk említve. Mihelyt azonban a királyi hatalom megszilárdúlt, az aranytermelés után a királyi kincstár javára tizedet szedtek s a pénzverés királyi kiváltsággá lett.
Nagy gondot fordítottak továbbá arra, hogy munkás népség és bányászatban jártas emberek telepűljenek meg a bányavárosokban. Rogerius mester siralmas énekéből tudjuk, hogy Radnán, Erdély legéjszakkeletibb részében, már a tatárjárás idejében virágzó bányászat volt szász betelepűltekkel. Telepűlésök nyomait megtaláljuk ezen a bányavidéken is. Nincs reá határozott történelmi adatunk, de a vidék hagyománya úgy tartja, hogy Bucsum népe, mely szálas növésével, szépségével, tisztaságkedvelésével és munkásságával annyira különbözik e vidék többi lakosságától, szász telepítés ivadéka, mely ma már teljesen eloláhosodott.
A Csetátye Verespatak mellett.
Dörre Tivadartól
Lajos király 1352-ben Zalatnát a bányavárosok sorába emelte és fölruházta azok szabadalmaival. Zsigmond király pedig 1428-ban az egész vidékét a zalatnabányai bányagrófok hatósága alá helyezte. Abrudbányát, melyet V. István még 1271-ben a fehérvári káptalannak adományozott, 1453-ban V. László király ruházza föl a bányavárosi szabadalmakkal, de azért a káptalan sem engedi jogait s a XVI. században is még jogot tart Abrudbányán bizonyos jövedelmekre.
Nagy Lajos királyunk oly czélból, hogy az aranybányászatot előmozdítsa, elrendeli, hogy a nemes birtokán is szabad legyen arany-, ezüstbányát nyitni s a tulajdonos köteles legyen a terűletet átadni; de a nemesség nincs megelégedve ezen intézkedéssel, és már Zsigmond király kénytelen azt 1405-ben oda módosítani, hogy meghagyja a nemes fémeket tartalmazó helyeket tulajdonosaik birtokában, de megkivánja, hogy azokat bányászszák, a bányákat szorgalmasan műveljék s hogy pontosan beszolgáltassák a kincstárnak a tizedet és egyéb járúlékokat. Azonban megtiltja a pénzzé nem vert aranynak az országból való kivitelét.
Mátyás király a tized biztosítása érdekében elrendeli, hogy a termelt aranyat és ezüstöt a királyi kincstárnál kell beváltani. E rendelkezést megismétli az 1519. évi országgyűlés is. Mátyás idejében virágzó kohók voltak Offenbányán és bővében volt az arany. Így tartja a hagyomány.
Aranymíveseknek nem volt szabad a bányavárosokban letelepedni, hogy össze ne vásárolják a termelt aranyat és így meg ne rövidítsék a király kincstárát, mely elesnék a tizedtől. E tilalmat csak 1753-ban szűntették meg.
Általános érdekű II. Lajos királynak 1519-iki rendelete, mely szerint az érczes helyek birtokosa, ha maga ott bányászatot nem akarna űzni, másnak tartozzék eladni ilyen birtokát. De másfelől a királyi tisztviselőknek megtiltja, hogy bányákat nyissanak. A fölmerűlt visszaélések és erőszakoskodások miatt pedig az 1523-ki országgyűlés törvénybe foglalta az addig is fönnállott magyar bányajognak azt az alaptételét, hogy „ő királyi felsége az arany-, ezüst-, réz- és más érczbányák mívelését mindenkinek szabadnak nyilvánítja, hogy az arany és ezüst bőségben legyen.”
Ferdinánd király, midőn Izabella királyné 1551-ben átadta neki Erdélyt, azonnal hozzálátott az erdélyi bányászat szervezéséhez; kimerítő útasításokat adott megbizottjainak; de a bekövetkezett nagy fordúlat, Erdélynek önálló fejedelemségűl való különválása terveit meghiúsítá.
A nemzeti fejedelmek közűl többen nagyobb gondot fordítottak e vidék bányászatára, melynek aranyára, ezüstjére és rezére, valamint tizedére nagyon is rá voltak szorúlva. János király, Fráter György, Bethlen Gábor, a Rákóczyak számos intézkedést tettek a bányászat érdekében; kiváltságokkal ruházták föl a bányavárosokat, védelmezték a bányászattal foglalkozókat, s a kénesőbányákat maguk is míveltették. Az erdélyi országgyűléseken az aranybányászat fő helyei: Abrudbánya, Zalatna is rendesen képviselve voltak. S hogy az első fejedelmek időszakában nagy és virágzó bányászat volt e vidéken, mutatja az a sok tárna, mely az aranyhegyekben mindenütt található, s melyek mívelési módja arra vall, hogy ekkor már lassanként a lőpor használatára kezdtek átmenni a bányászatnál. Adatunk van rá, hogy 1538-ban a bajor fejedelem is míveltetett e vidéken nehány bányát. A XVI. század utolsó tizedében különösen sok szabad aranyt találtak az Abrudbánya határán levű bányákban. Egy nagyobb aranydarabot, mely 800 vert aranyat ért, a szeszélyes Báthory Zsigmond Toscana herczegének küldött ajándékba. Zalatna, Abrudbánya, Körösbánya, Brád, Boicza virágzó bányatelepek voltak. Úgy látszik azonban, hogy a fejedelmi időszak vége felé e vidék bányászata gyors hanyatlásnak indúlt.
Érdekes és a bányászat fejlesztésére váló komoly törekvést mutatja az országgyűlés abbeli kijelentése, hogy „ne csak az országban lakos rendek, hanem akármely idegen országból bejövő, akármely keresztény nemzetből álló rendek praesentium vigore assecuráltatnak mind bátorságos bejövetelek, mind pedig akárhol ez országban új bányáknak nyitására és colálásárá való szabadságok felől, és hogy sem személyekben, sem javokban arrestatiókkal, sem semmi törvénytelen dolgokkal meg nem bántatnak”.
A kéneső bányászata és az azzal való kereskedés azonban fejedelmi jog („fiscale bonum”) volt eleitől fogva, és pedig azért, hogy az aranybányászat után járó tized biztosabban legyen beszedhető. Kénesőt csak egy helyen termeltek egész Erdélyben, a Dumbrava hegyen, Zalatna mellett. Ez a fiskus tulajdona volt. A kéneső az arany kiválasztásához okvetetlenűl szükséges volt. A bányásznak tehát arany-, ezüstporának amalgamálása végett a kénesőt a fejedelem emberétől kellett vásárolnia, s akkor a fejedelem embere tudta, hogy a vásárlónak aranya is van és volt gondja reá, hogy a tizedet is behajtsa tőle. Becsempészni a kénesőt Idriából, az egyedűli helyről, hol Európában még termelték, az akkori közlekedés mellett s tekintve a kéneső nagy sulyát, szerfölött nehéz volt, és különben is nagy büntetések voltak szabva arra, a ki a fejedelem e jogát sérti, „akár nemes személy, akár residentialis német, akár uratlan, residentia nélküli ember”.
Föl nem dolgozott aranyat, termés-aranyat, olvasztott aranyat (Plickben) „senki ez országból kivinni ne merészeljen”; ha valakit mégis rajtaértek, az aranyat a fiskus számára lefoglalták s azonfelűl érzékenyen meg is büntették, „ehhez semminemű törvényfolyás nem kivántatván.” Sőt a földolgozott aranyat is idegeneknek „mívekben” csak úgy volt szabad kivinniük, ha helyette ugyanannyi jó vert arany vagy ezüstpénzt hoztak be, „hogy meg ne szűkűljön, az Hazában az arany, ezüst és jóféle pénz.”
Aranyat mosni a folyóvizekből, patakokból és a havasokban levő fövény és porond között aranyport keresni szabad volt akárki határán, s „az ilyen móddal élődő residentiátlan emberek” a fejedelem jobbágyainak tekinttettek; kötelesek voltak azonban keresményüket a fejedelem aranybeváltóinál beváltani, különben halállal, vagy egyéb „érdemük szerint való büntetéssel” lakoltak. Mások is kerestethettek jobbágyuk vagy szolgáik által por-aranyat saját terűletükön, de kötelesek voltak a fejedelem pénztárába a tizedet beszolgáltatni s a beváltásnál a fejedelmi váltóházaknak, illetőleg a cusoria- vagy seperatoriaháznak (aranyolvasztó és pénzverőház) elsőséget adni.
Erdélynek a magyar koronára visszaszállása után I. Lipót nagy gondot fordított Erdély terűletén úgy az aranybányászatra, mint a sóbányászatra már abból a szempontból is, hogy a kincstár jövedelmeit fokozza. A király már 1694-ben újból szervezi a sóbányászatot, mint egyik nagy jövedelmi forrást. Kinevezi a sóaknákhoz (Vizakna, Kolozs, stb.) az administrátorokat 400 rhénes forint fizetéssel. Maros-Újvár sóaknája ekkor össze volt dűlve s nem mívelték. 1696-ban intézkedik a király az aranybányászatra nézve is. Meghagyja Apor „thesaurarius”-nak, hogy legyen gondja föntartani a bányavárosok mindazon szabadalmait, melyeket azok a magyar királyok vagy a fejedelmek alatt kaptak. Legyen gondja arra is, hogy a czigányok az aranymosó helyekről el ne távozzanak s a földesurak szolgaságába ne vettessenek.
Mindezek azonban csak előljáró intézkedések. Előbb részletes tájékozást akar az erdélyi bányászati állapotokról. Ez okból báró Thavonath Albert felsőmagyarországi bánya-praefectust küldi le 1699-ben részletes útasítással, hogy a helyszinén tanulmányozván az állapotokat, jelentést és javaslatokat tegyen. „Minthogy nemcsak többen mondják, hanem általános hir és minden történelem bizonyitja, – úgymond rendeletében, – hogy az erdélyi provinczia a természet egyéb ajándokai közt különösen érczekkel és ásványokkal gazdagon meg van áldva, különösen arany-, ezüst- és kéneső-bányászata haszonnal űzhető: szándékunkban van a közös jóllét és az előfordúlható szükségletek födözhetése végett használni azon jókat, melyekkel a természet ezen országunkat megáldá; és minthogy az erdélyi bányászat semminemű renddel nem űzetett, hogy azon kincs, mely – általános kárra – a föld alatt marad, kihozassék”: ennélfogva megbizza Thavonathot, hogy Erdélybe menjen s ott magát a parancsnokló tábornoknak és Apornak bemutatván, biztos tudomást szerezzen a bányászatról és az aranymosásról is, melyet „Loturae, lampiones auri”-nak neveznek, különösen pedig Köleséri Sámuel orvossal ismerkedjék meg, ki a bányászat körűl irodalmilag sokat fáradozott.* „I. Ferdinánd idejéből való okíratokból láttuk – úgymond Lipót, – hogy aranyban különösen gazdagok és sokat bányásztak ki az abrudbányai, offenbányai, körösbányai és Kisbánya közti hegyekben.” Ezeket ajánlja tehát különösen figyelmébe, úgy szintén az aranymosást és a radnai ezüstbányát. Minthogy pénzverőház nincs (a fejedelmi cusoria, úgy látszik, már korábban megszűnt), erre nézve is véleményt kiván.
Kölcséri Sámuel az erdélyi aranybányászatról írt egy, nyomtatásban is megjelent érdekes munkát: „Auraria Romano-Dacica.”
Közöltük ez alapvető rendeletet, mert megvilágítja bányászatunk akkori állapotát, s azt az irányt, melyben bányászatunk az újabb időben aztán fejlődésnek indúlt.
A kiküldött bizottság csak hanyatlásra és pusztúlásra talált. Csak nagy nehézséggel juthatott Zalatnára s arra kérte a császárt, parancsolja meg Bánffynak, a főkormányzónak, hogy Zalatnát lássa el járható útakkal. De a személyes becsvágyak is felűlkerekedtek, mert Thavonath azt a jelentést tette, hogy az erdélyi bányászat soha sem fog föllendűlni, míg erdélyi urak állnak az élén. Lipót király még azon évben intézkedett Zalatna helyreállítása s az ottani uradalom rendezése iránt; a jelentés személyi részére nézve pedig azt válaszolta, hogy a bányászatot az erdélyiek kezéből nem lehet egészen kivenni, hanem lassanként kell minden kamarai dolgot elszedni tőlük; addig pedig ellenőrzőt (Controllort) kell adni melléjök. Egyik ne álljon a másik fölött, s ha az erdélyi ember becsűletesen tovább akar szolgálni, annak a tanácsát fogadja meg. Egyúttal késznek nyilatkozik, hogy „az egész világon gazdagnak hirdetett Erdélyben” maga is nyit egy aranybányát.
Úgy látszik, Thavonath nem sokáig árúlkodhatott az erdélyiekre, mert 1700-ban már Sceau grófnak ad Lipót király útasításokat az erdélyi bányászatra nézve; de egyúttal fölhasználja az erdélyieket is, első sorban Köleséri Sámuel orvost; ki mint fentebb is említettük, alaposan ismerte az erdélyi bányászatot. Nevezetes intézkedése a királynak, hogy az arany és ezüst beváltását a fiskus külön jogának jelenté ki, s egy piseta aranynak beváltási árát 3 rhénes forintban állapítá meg. A nyers vagy olvasztott aranynyal való kereskedéstől a zsidókat és görögöket halálbüntetés terhe alatt eltiltá. Meghagyja Sceau grófnak, hogy egy, minden áron szükséges pénzverő házat létesítsen. A pénzverő házat már 1701-ben Gyula-Fehérvárt csakugyan föl is állították.
1702-ben még részletesebb intézkedéseket tesz a király az erdélyi bányavidék érdekében. Kiküldi Köleséri Sámuelt, a kit erdélyi bányafelügyelővé nevezett ki, hogy az abrudbányai városbíróval az Abrudbányán és vidékén lévő bányákat vizsgálja meg, a rendetlenséget szűntesse meg s hogy czélszerű intézkedéseket tegyen úgy a bányászat, mint az aranymosás tekintetében; hogy gondot fordítson a stompokra; a Verespatak melletti Korna hegyben ásott tavat állítsa helyre, s ha szükséges, ásasson a zalatnai uradalom jobbágyaival újabb tavakat a zuzóknak vízzel való ellátása czéljából. Elrendeli, hogy az összes bányákban és zuzókban termelt aranyat és ezüstöt vasárnaponként váltsák be Abrudbányán a királyi „auri campsor”-nál, kinek számára Abrudbányán a piaczon egy házat rendel vétetni, hogy a gyűjtött aranyat két hajdú őrizze, s „minthogy a vad hegységek miatt az útak igen inpracticabilisak”, az inspectornak legyen gondja arra, hogy a beváltott arany biztos alkalommal Zalatnára, onnan pedig a fehérvári pénzverőbe vitessék. „Ősidőktől fogva, – írja rendeletében Lipót király, – bizonyos törvények (bányastatutumok és bányaszokásjog) voltak Abrudbányán; azok vizsgáltassanak meg, s ha nem ellenkeznek a közjóval, meghagyathatnak.” Az aranybányákon kivűl Zalatnán czinóber (kéneső)-bányák is vannak, melyeket az előbbeni fejedelmek nagy haszonnal míveltettek, de a háborgás időkben abbahagytak; csak oláhok kapargatnak most bennök, de úgy, hogy mihelyt egy kőre találnak, azt kikerűlik s rendet nem tartanak. Ennek következtében rendeli Lipót király, hogy e czinóberbányákra fordítson a felügyelő különös gondot, mert szándéka Zalatnán a kénesőre nézve főárúhelyet fölállítani. Minthogy a rendszeres bányászathoz sok ember és élelem kell, az abrudbányai és zalatnai hegységekben pedig – kevés gyümölcsön kivűl – gabonát nem termesztenek, meghagyja a felügyelőnek, hogy a gabonával való szerfölötti űzérkedést hatalmánál fogva gátolja meg; bort és gabonát idejekorán szerezzen be; őriztesse azt a zalatnai uradalom hivatalnokai által, hogy a szűk termésű esztendőkben a vidék élelmezése fönn ne akadjon.
Aranyzúzdák Verespatakon.
Dörre Tivadartól
Látjuk mindezen intézkedésekből, hogy az erdélyi bányászat akkor, midőn Erdély visszaszállott a magyar koronára, a folytonos belzavarok miatt, melyek e vidéken is érezteték hatásukat, meglehetősen pangott.
III. Károly szintén mélyre ható intézkedéseket tett. 1722-ben oly czélból, hogy a bányászat mennél jobb lábra állíttassék, kiterjesztette a Miksa-féle bányatörvényt e vidékre is, egyúttal megerősíti Abrudbányának és Körösbányának helyhatósági jogát; elrendeli, hogy azok, kik bányászattal foglalkoznak, ne háborgattassanak; a bányászati és bírói hatóság gyakorlására királyi hivatalnokot nevez ki s Abrudbányát rendeli székhelyéűl. Halálbüntetés terhe alatt megtiltja a zsidóknak, hogy a bányavárosokhoz 7 mérföldnél közelebb menjenek. E tilalom fönnállott 1848-ig. 1780-ban még bányarészvények vásárlásától is eltiltják őket.
Aranybányászatunk újabb föllendűlése Mária Teréziának mindenre kiterjeszkedő gondoskodásával kezdődik. Már 1746-ban elhatározta, hogy Erdélynek ősidőktől fogva nevezetes aranybányászatát, mely per temporum injurias már mélyen lesülyedt”, minden erejéből újabban fölemelje. Megvalósítja Lipót és Károly királyok eszméjét; 5000 forintot utalványoz arra a czélra, hogy az aranyban dúsabbnak ismert verespataki Kirnik hegyben maga a kincstár nyisson egy bányát, megjegyezvén, hogy ha Isten áldást ad, a jövedelem is a bányára lesz fordítandó. A nemes érczkövek találóinak külön jutalmakat adat, s ennek köszönhetjük a nagyági bányászat létesűlését, különben Ormingyán Juon pásztor soha sem vitte volna el a barnás érczkövet Csertésre. Hogy az aranycsempészetet korlátozza, az arany beváltására jobb árakat állapít meg; elrendeli, hogy az aranyat valódi értékében kell beváltani; a kincstári uradalmak azon jobbágyainak, kik itt aranybányászattal foglalkoztak, elengedi az úrbért. Az erdélyi bányászatot 1747-ben a Bécsben székelő bányászati főkollegium alá rendeli, de egyúttal a Nagy-Szebenbe egybehivott erdélyi országgyűléssel törvényt hozat, mely szabályozza a bányászati törvénykezést, bányatavak létesítését, a kormány felügyeleti jogát, az aranymosást, és büntetéseket állapít meg az aranynyal, ezüsttel és kénesővel űzött visszaélésékre. A törvényes rendezés után haladék nélkül hozzáfogott a helyi hatóságok szervezéséhez s azokat Zalatnán egyesítette. Ott állította föl a bányatörvényszéket, a kéneső árúhelyét s a bányamesteri és a fő aranybeváltó hivatalt.
E vidék bányászatára nagy fontosságú intézkedése volt a zalatnai aranyezüst-kohó létesítése, mely lehetővé tette a már kimosott érczlisztből a nemes fémeknek olvasztás útján való kiválasztását. Körmöczbányáról küldött ide egy szakhivatalnokot, hogy kohót építsen és az olvasztási eljárást berendezze. 1748-ban nyilt meg e kohó, mert Mária Terézia ekkor intézkedett, hogy a zalatnai kincstári uradalom adja ki a kohó munkájához szükséges fát és faszenet.
Mindezen intézkedések, úgy látszik, kedvező eredménynyel jártak. A rendezett állapotok helyreállításával az aranybányászat e vidéken újabb lendületnek indúlt. Mária Teréziát a siker újabb intézkedésekre ösztönözte annál inkább, mert a selmeczi bányászat ez időtájt minden gondoskodása mellett is hanyatlott, Erdélyben ellenben Nagy-Ágon újabb gazdag ércztelepeket találtak. Hogy az erdélyi aranybányászatot lehetőleg még nagyobb virágzásra juttassa, – úgymond 1764-ben kelt rendeletében, – szükséges egy bányaigazgatóság. E czélból a zalatnai bányahivatalból bányaigazgatóságot szervez, melynek alárendeli az összes erdélyi arany- és ezüst-bányászatot, melyet nyolcz bányavidékre osztott: a zalatnai, nagyági, boiczai, körösbányai, abrudbánya-verespataki s az oláh- és szász-piáni, meg a radnai és toroczkói bányavidékekre. Elrendelte, hogy a kincstár újabb bányákat nyisson a rusinai völgyben és a Vulkojon. Ekkor már megtalálták a nagyági gazdag tellur-ereket. Ezt a vidéket is a zalatnai igazgatóság alá rendelte s meghagyta, hogy különös figyelemmel legyen a csetrási gazdag hegyvonalra és a nagyági Mária Terézia-bányát, melynek irányát eltévesztették, javítsák meg. A boiczai kerűletben élénk bányászat folyt már a boiczai, füzesi, tresztiai és porkurai hegységekben, meg a kis Muncselben, s már fönnállott a csertesi kohó. Körösbánya körűl nagy mértékben folyt az aranymosás. Verespatakon a Kirniken már megnyitották a kincstári al-tárnát; de Mária Terézia meghagyta, hogy ha a meddő kövön keresztűl törnének s elérik az ércztartalmú homokkövet: adják át a bányát magánosoknak és kezdjenek a botesi hegyhez. Mig korábban az arany pisetája 2–3 forinton váltatott be, elrendeli, hogy most 5 forinton váltassék be. A bányászokat és aranymosókat sok helyen nemcsak a földesurak, hanem a vármegyék és a szász székek hatóságai is zaklatták. Ezeket Mária Terézia figyelmezteti az 1747-ik évi VI. erdélyi törvényczikkre, mely szerint a bányahatóságoknál bejegyzett bányászokra és aranymosókra a megyei és széki hatóság nem terjed ki. A zúzó-műveletet is javíttatni kivánja. Elrendeli, hogy Topliczán, Zalatnán, Almáson, Vulturon, Bucsumban, Csertes határában állítsanak föl kincstári költségen jobban fölszerelt zúzókat s az arany kiválasztásánál az erdélyi teknők helyett a magyarországiakat alkalmazzák, miből a kincstárnak is haszna lesz, a magánosok is tanúlhatnak. És mindezen intézkedései közepette nem feledkezett meg Isten dicsőségéről sem. A zalatnai kohó első réztermeléséből harangokat öntetett a zalatnai templom számára s a körösbányai templomot is újból építtette romjaiból.
E gondoskodás megtermette gyümölcsét. A XVIII. század vége felé már élénk bányászat folyt Czebe, Ruda, Lunkoj, Sztánizsa, Dupapiátra, Piatre-Száke, Fáczebánya, Örményes, Kajanelpatak, Herczegány, Boicza, Tresztia, Füzesd, Nyavalyásfalu, Hondol, Csertes, Nagy-Ág, Offenbánya, Verespatak, Bucsum, Vulkoj, Botes és Sibold határában. Az erdélyi nemes-fémbányák termelésének értéke a század elején még alig volt 12.000 darab arany évenként. Mária Terézia uralkodásának kezdetén körűlbelűl 50.000 darab arany, uralkodása utolsó éveiben pedig már 90.000 darab arany, vagyis körűlbelűl félmillió forint értékű a termelés.
A Mária Terézia által megteremtett alapokon tovább emelkedett az erdélyi aranybányászat. A XIX. század első felében már 135,000 darab arany-értéket termelnek és 2500 nemesfém-bánya, 1500 zúzó van működésben s az aranymosókat is beszámítva, több mint 10.000 ember foglalkozik a nemesfém-bányászattal. E század végén még munkásabb, élénkebb és sikeresebb a bánya mívelése.
Abrudbányán és Verespatakon van a legtöbb bányatársaság, nagyobb részük azonban kis egyesűlet, számbavehető befektetés vagy berendezés nélkül. 180 bányatársulat bányászkodik az aranyat rejtő Orla, Igren és Vajdoja hegyekben, a Letyi, a Kirnik és a Boj hegységben, melyben a Csetátye is van. A bányászati szokásjog e vidék körűlményeihez alkalmazkodott. Sajátságos fejlődésének maradványa az e bányamegyében szokásos kis bányahatár. Hogy ugyanis nehány nagy vállalat ne monopolizálja az aranyban dús hegyeket: kis gömbhatárokat, újabban köbhatárokat adományoztak (csak 38 méter hosszban), hogy ilykép mennél több vállalat kutathasson és élhessen meg e hegyek gazdagságából. A nyert érczkövet zúzókban aprítják; lökőszérrel és teknővel választják ki az aranyat, a fönmaradó jobb érczlisztet (marát) pedig a zalatnakirályi arany-ezüst-olvasztóban dolgozzák föl. Száz meg száz zúzó kelepel a szűk, meredek esésű völgyben; egyik a másiktól veszi át a vizet, hogy az alább következő zúzó hajtására tovább adja. Több mint 6000 zúzónyil van működésben, melyek éjjel-nappal a munka zajával töltik be a völgyet. Öt mesterséges tóban gyűjtik a vizet e nyilak hajtására, s azonkivűl az oldalvölgyekben is minden patakot zúzók hajtására használnak föl. A magánbányákban mintegy 3000 munkás keresi kenyerét.
A verespataki bányák közt legnagyobb (196.000 négyszögméter alapterűletű) és legnevezetesebb a kincstári kezelésben levő orlai al-tárna vagy Szent-Keresztbánya. Legnagyobb határa van, legrendszeresebbén mivelik és aránylag a legjobban van fölszerelve.
Az al-tárna fő vágatának hoszsza 2877 méter; szabályosan van hajtva, beomlás ellen biztosítva; bányavasút megy a szintjén végig, melyen a látogató is elég kényelmesen bemehet. Az aranytartalmú kőzeteket csak 1660 méteren túl érték el. Az al-tárna fő vágatából számos oldalvágatot nyitottak a régibb időkből ismeretes gazdag aranytartalmú csomópontok alá, igy az Orla, a Kirnik, az Igren és Letyi, a Boj és a Zeis hegyek alá. A Kirnik alatti vágattal találták meg a hires Katroncza tömzsöt, mely helyenként 20 méternél is szélesebb volt s melyet az al-tárna alatt 60 méterig már kiaknáztak. Mindazonáltal csalódnék, a ki azt hinné, hogy e bányákban csak vágni kell az aranyat. Ez a nemes fém többnyire apró szemekben szétszórva van a kőzetekben, melyeknek kivájása és megtisztítása, illetőleg az aranypor kiválasztása igen költséges művelet. Ehhez járúl az, hogy e vidéken az arany szerfölött szeszélyesen jön elő. Úgy szólva, minden bányának megvan a maga külön geologiai tudománya, s a kik csalhatatlannak vélt elméletük után indúltak, már sok ezer forintot bent hagytak a föld mélyében.
Verespatak és vidéke – ASzent-Kereszt tárna bejárata.
Dörre Tivadartól
A további földolgozásra érdemes nemes-fém tartalmú kövek fölaprózása és nemes tartalmuknak kiválasztása zúzással és foncsorítással, lökőszérrel történik. E czélra építették Verespatak torkánál (Gura Rosii) a nagyszabású ércz-előkészítő műhelyt, mely vízerő által hajtott 72 zúzónyíllal, amalgamatorokkal és lökőszérekkel kellően föl van szerelve. A termelés az 1852–1898-iki átlag, szerint évenként 35 kilogramm arany, 55–60.000 forint értékben. A bányába azonban a kincstár már másfél millió forintnál többet fektetett be s a jövedelem évtizedek óta a kincstári előlegek törlesztésére fordíttatik. 17 tisztviselő és altiszt vezetése alatt rendesen alkalmazva van közel 400 munkás.
A bucsum-zalatnai bányakerület legkiválóbb aranybányái a vulkoji Péter Pál, meg a botesi Jakab és Anna bányatársúlatok aknái. Az első a Korábia hegyben (1351 méter) foly; a Nyegrilásza csomópontjához tartozó ezen geologiailag és bányatörténelmileg is érdekes hegyben, hol az ősrégi hatalmas, kiterjedt bányászat nyomai máig is föltalálhatók. Dákok, rómaiak s valószinűleg az utánuk következő népek is szorgosan keresték itt az aranyat s ezt kutatva, a magas csúcsot kétfelé vágták. Ha a hegyek e tömegének oldalain járunk, messziről szemünkbe tűnik a Korábia sajátságos csúcsa, mely félig kopasz, félig fenyvessel van borítva s közepén egy mély barázda mélyed be. Ha közelébe érünk, egy nagy szakadás előtt állunk, melynek mélyében templomtornyok is elférnének egy más tetejében. Ezt a szakadékot emberi kezek csinálták, fölhasználván az elemek, a tűz és a viz erejét, melyek ép úgy rombolnak, a mint alkotnak. Plinius érdekesen írja le az ősrégi bányamunkákat, melyekét a rómaiak a leigázott rab népekkel végeztettek.
A Vulkoj rendkivűl gazdag arany-érczben. 1857-ben nem kevesebb, mint húsz kilogramm szabad aranyat találtak itt egyetlen nap alatt. Az előfordúló szabad arany többnyire moha- és lemez-alakú. A nyolczvanas években egy franczia társaság mívelte, mely nagy befektetéseket tett, kaliforniai rendszerű zúzdákat épített s ezekben száz- meg százezer métermázsa számra törte össze a bánya aranyos kőzetét. A társaság nagy anyagi áldozatainak megfelelő busás hasznát is látta, a mennyiben három év alatt legalább egy millió forint értéket szedett ki innen. A francziák később abbahagyták az itteni bányászkodást; melyet ma ismét a régi egyszerű módon folytatnak a környékbeli lakosok; de 1900 óta sikeresen fáradozik a mostani bányatulajdonos e híres aranybánya mélységének föltárásán. A szomszéd Botes; e szintén jó hírű, de kis határú aranybánya, most budapesti tőkepénzesek kezében van, kik nagy befektetéseket tettek; a Ruzi-völgy torkolatánál gőzerővel hajtott zúzót és foncsorítót építettek, de szállítási nehézségekkel küzdenek. A Botes bányában fordúl elő a kristályos tellur-ezüst; ú. n. Hessit, mely e fajtában egyike a legritkább ásványoknak. 1882-ben, midőn egy altárnával megütötték a felső ereket, 20 kilogramm szabad aranyat találtak.
Még ugyane bányamegyébe tartozó egy nevezetes bányáról kell megemlékeznünk, bár nem aranybánya. Ez a „Magyar Tharsis”-nak nevezett vaskovand-bánya Zalatna közelében, az Alsó-Fehér- és Hunyadmegye közti vízválasztó Érczhegység középvonalának Sibold nevű hegyében. Újabb kori bánya ez, de már az erdélyi fejedelmek idejében mívelhették s valószinűleg vasat is termeltek ugyanitt; erre mutat a bányák közelében ma is található sok salak. A vaskovand itt nagy tömzsökben fordúl elő gyakori vetődésekkel; palának, homokkőnek, melafirnak s a vaskovand különböző tartalmú rétegeinek egymásba kavarodása legerősebb bizonyítéka annak az óriási forrongásnak, mely e hegységek belsejében és fölszinén lefolyt. A vaskovand tartalma 44–50% kén, sok vas, kevés réz, ezüst és arany. Oly tömzsök is fordúltak elő, melyek aranyban gazdagok voltak; épen ezért a most is látható nagy üregeket régebben, mikor a vaskovand iparilag nem volt értékesíthető, az aranyért fejtették ki. Ma a zalatnai vaskovand-ipar-részvénytársaság birtoka e bánya, melynek terményei (évenként 4–600 vasúti kocsi) a brassói kénsav- és műtrágya-gyárba szállíttatnak, honnan a kénsav a petroleumfinomítókba és a posztógyárakba, a műtrágya pedig a czukorrépatermesztő vidékekre kerűl.
A bányászatnak egy másik nevezetes ágát űzték ugyancsak Zalatna mellett az Ompoly szűk völgyére hajló Dumbrava és Baboja hegyekben, nevezetesen czinober-, illetőleg higany-ércz aknázását. Csodálatos, hogy e két hegyből egyszerű paraszt módon tudtak évszázadokon át higanyt termelni; a franczia társaságnak ellenben, mely újabban ez iparágat kézbe vette s új elméletek szerint épített pestekkel fogott hozzá, a termelés eddig nem sikerűlt.
S most átmegyünk a vízválasztón a körösbányai bányamegyébe, hol a munkások számát, a berendezések czélszerűségét és a termelés mennyiségét is tekintve, ez időszerint a legnagyobb bányavállalat dolgozik; a „Rudai 12 apostol” nevű bányatársaság, mely l200 munkást foglalkoztat; bányavasútjának hálózata 25 kilométernyi; ércztörő-telepei 211 nyillal és 129 foncsorítóval dolgoznak. Ez a legnevezetesebb és legvirágzóbb bányavállalat az Erdélyi Érchegységben.
A bányászat Ruda, Zdraholcz és Kristyor községek határában foly. A kőzet, melyben az erek találtatnak, zöldkő-trachyt; az erek – eltérőleg a többi bányák természetétől – itt szabályosak úgy csapásukban, mint dőlésükben; s nagy terűletet foglalnak el, a mi lehetővé teszi a rendszeres bányamívelést, míg a többi erdélyi bányákban, hol az erek rendkivűl szabálytalanúl, gyakori vetődésektől és beékelésektől megzavarva fordúlnak elő, a bányászkodás bizonytalanabb is, költségesebb is. A bányatársaság által hajtott új altárna teljes eredményre jutott, a mennyiben a felső szintből ismeretes, de már nagy részben lefejtett dús telereket mélyebben is, és pedig gazdagon megtalálta. Minthogy a telerek gazdagok lefelé is, és a Körös völgye felől még mélyebben lehet azok alá hajtani: e bányászat nemzedékeket fog eltartani.
E telerekben kiválóan sok szabad arany fordúl elő különösen ott, hol azokat egyes zsinórok keresztezik. Az aranytermelésnek több mint fele esik a szabad termés-aranyra.
Az érczek földolgozására a bányavállalat 1899 őszén Kristyor alatt a Barza víz torkolatánál a régi zúzóművek helyébe oly hatalmas kaliforniai rendszerű zúzóműveket építtetett, a melyeknek egész Európában nincs párjuk. Érdekes és a régebbi bányászatra nézve jellemző, hogy a gorczokra kihányt, akkor földolgozásra érdemesnek nem tartott követ most kiválogatják, olcsó módon a zúzákhoz csúsztatják s ott teljesen jutalmazó zúzó mívelet alá veszik. Az aranytermelés jó nagy és meglehetősen állandó. A nyolczvanas évek végén átlag havonként 57 kilogramm nyers aranyat termeltek. A monarchiában tehát ez a legtekintélyesebb bányavállalat.
Másik érdekes bánya e kerűletben a Muszári. Ez a Rudával szomszédos Felső-Lunkoj községnek Fetyi nevű hegyében van, melynek felső részei már ki vannak bányászva. 1889-ben a geisslingeni ipartársúlat űzött itt kisebb bányászatot s a muszári völgyből egy altárnát nyitott, hogy az ismert aranytelerek alá jusson. Már-már azt hitték, hogy hiába fáradnak, midőn 1891-ben oly gazdag erekre akadtak, hogy egyetlen fészekből 57 kilogramm termés-aranyat szedtek ki. Egyes darabokon egész tömegesen fordúltak elő az aranykristályok, más darabokon a fekete kvarcz egészen be volt vonva arany-burokkal és lemezekkel. Termelése ez ideig nem oly állandó, mint Rudáé, de mégis egyike a jobb és kiválóbb bányászatoknak. Gőz és villamos erőre van berendezve s 720 munkást foglalkoztat. Újabban a rudai és muszári bányatársaság egyesűlt s igy e két bánya most egy társaság tulajdona.
Részben Hunyad-, részben Alsó-Fehérmegyéhez tartozik a nagyalmási „Mindszent” bányatársúlat, mely több régi jó hírű, különösen a fejedelmek idejében mívelt bányák egyesítéséből alakúlt a Zalatnához közel fekvő Faczebányában és a Hanes hegyben, mely a XVIII. században és a XIX. század elején híres gazdagságú volt. Haszonbérleteért egy időben évi 25.000 forintot fizettek, a mi az akkori körűlményekhez képest nagy összeg. Gazdag tellurérczek s a legfínomabb arany (24 karátos) fordúlt itt elő. Itt találják a termés tellurt, mely aranyat tartalmaz. Az utóbbi időkben e bánya mívelését megszűntették. Tekerő község határában sok apróbb bányászat mellett egy angol társaság is bányászkodik. A tekerői bányászat is újabb eredetű; az erdélyi fejedelmek idejében kezdhették. Úgy itt, mint Faczebányán mélyebb, alantibb föltárások szükségesek.
Nagy-Ág és a Ferenc-altárna.
Pataky Lászlótól
Világhirű a nagyági arany-tellur-bányászat a Csetrás hegységben. Maga a bánya-telep Nagy-Ág 2000 lakosú község a hegy oldalán, 800 méter magasságban, gyönyörű kilátással a Maros völgyére, Dévára, a Hátszeg völgyére s a hátszegi havasokra. A XVII. század közepén még erdős vadon volt e táj, hol a Barcsay család pásztora, Ormingyán Juon, legeltette juhait, ki unalmában fölvett egy szürke érczkövet, elvitte tanúlt emberekhez, s mikor a gyulafehérvári pénzverdébén megvizsgálták, elbámúltak annak gazdag aranytartalmán. Így keletkezett 1747-ben a Mária Terézia-tárna s vettetett meg alapja egy világhirű bányászatnak, mely ma nagyobb részben az uralkodó család s a magyar kincstár, részben pedig magánosok tulajdona. A Mária Terézia-tárnával vastag és dús telereket találtak s azokat hamar föl is fejtették úgy, hogy nehány évtized múlva újabb meg újabb alantabb fektetett tárnákat kellett nyitni. Az 1765-ben kezdett József-segédtárna föltárta a Magdolna telért, mely gyakran méternyi vastag volt és számos dús ponton gazdagon ontotta az áldást; azonban a XIX. század negyvenes éveiben kimerűlt. Ekkor megint egy új, igen dús ér-csoportot találtak, a Longint. A nyolczvanas években szűkségesnek látszott e bányászat jövőjének biztosítása érdekében a mélység kiterjedtebb föltárásáról gondoskodni; ezért kezdték 1882-ben a Ferencz József-altárnát, lent a völgyben, már Csertesnél, mely altárna 5000 méternyi lesz, mire az ismert gazdag telércsomók alá jut, s 160 méternyi függőleges mélységet fog föltárni az eddigi munkák alatt.
Száznegyven év alatt 28 millió forint értékű aranyat és ezüstöt termeltek Nagy-Ágon. A rendkivűli dús ércz szabálytalanúl és szórványosan jelentkezik, de a föltárás megengedi a kevésbbé dús erek lefejtését is, melyekkel a hegység át van hálózva. E telerek adják a nagyágit-ot, sylvanit-ot, krennerit-et és petzit-et, melyek néha oly dúsak, hogy egy-egy kilogramm 200–300 forintot is megér. Ilyen gazdag aranyérczek máshol a világon sehol sem fordúlnak elő.
Csertes, Magura, Toplia, Füzesd és Trestia községekben is vannak aranybányák, de a gazdagabb telerek az elért szintekben le vannak fejtve s az újabb, mélyebbre helyezett föltárások eddig nevezetesebb eredményeket nem mutattak föl.
A boiczai aranybányászat szintén régi. A rómaiak emlékei itt is föltalálhatók a Szfregyel és Kornet hegyeken, melyekben a bányászat ma is foly.
Boicza.
Pataky Lászlótól
Az állam a XIX. század elején abbahagyta itt a bányászatot, mely azóta magánosok kezében van. Legnevezetesebb az „Első erdélyi aranybányászati részvénytársaság” vállalata, mely 624 munkással dolgozik és egy újabb altárnát nyitott, a mélyebb szintek mívelés alá vétele czéljából.
Teljesség végett meg kell még említenünk az aranymosást, mely hajdan nagyobb terjedelmű volt, ma azonban mindinkább veszít fontosságából. Az Aranyos és az Ompoly folyók mentén máig is láthatók nagy, sajátságos halmok és csatornavezetékek az egykori kiterjedt aranymosás nyomai. Mostak aranyat régebben a Marosból is, különösen ott, hol az Aranyos és az Ompoly beleömlik, továbbá az Olt, Sztrigy, Szamos, Szeben, Burcza és a Körös folyók medréből. Mária Terézia idejében – a piáni, verespataki és zalatnai aranymosó kerűletekről nem szólva – Tresztián, Bisztrán és Szent-Mihályfalván voltak beváltó hivatalok a mosott arany számára, melyet Czebe, Körösbánya, Ruszka, Karács, Ruda, Kristyor, Valea-Runkuluj, Vites, Neferas, Kispatak, Pojana, Toplicza, Banicza, Herczegány, Sibistie, Csóra, Lupsa, Muska, Offenbánya, Toroczkó, Alsó- és Felső-Jára, Péterlaka, Oklos, Kiszkfalva, Ivarfalva, Rákos, Bágyon, Kővend, Mészkő, Keresztes, Szolcsva, Bajon, Egerbegy, Gyéres, Lóna, Gerend határában termeltek. Természetes, hogy a bányák közelében erdőiktől hamar letarolt Érczhegyekről a nagy esőzések sok dús fövényt mostak le, mely a völgyekben lerakodván, jövedelmezővé tette az aranymosást. A napibér megdrágulásával hanyatlásnak indúlt az aranymosás többnyire czigányok által űzött mestersége és nem is mosnak most aranyat, csak a Verespatak és az Abrud vizéből, épen a bányák, illetőleg a zúzók alatt, hova a víz lerak egyes aranyszemeket, meg imitt-amott az Aranyosban az Abrud vize torkolatán alúl.
Egészen másnemű aranymosás folyt és foly még,. bár kisebb mértékben, a Maros balpartján abban a halomcsoportban, mely Gyula-Fehérvártól délre részben Alsó-Fehérmegyében, részben a szomszédos Szebenmegyében Csora, Oláh- és Szász-Pián, Péterfalva, Sebeshely, Rahó és Kelnik községek határán sorakozik. E halmokat diluvialis eredetű kavics- és homokrétegek borítják, melyekben az arany poralakban, lencsenagyságban, néha nagyobb összetömített polyákban és lemezekben fordúl, elő és oly tiszta, hogy 91% aranyat és csak 9% ezüstöt tartalmaz. Ma évenként 4–6 kilogramm aranyat termelnek itt.
Említettük, hogy a nemesércz tartalmú követ zúzókban vízerővel törik apróra, kéneső segélyével választják ki a szemmel látható és kiválasztható aranyszemeket, az ezen felűl megmaradó és érczekben még mindig dús érczlisztet pedig a zalatnai arany-ezüst-kohóban olvasztják meg, illetőleg váltják be.
A mint az Ompoly szűk völgyében Zalatna felé közeledünk, már érezzük a kohók sugár kéményeiből kitódúló fojtó, nehéz kénes szagú füstöt. Nagy ipari telep ez ma ott, a hol hajdan a római Ampelum gyarmat feküdt. Volt-e itt korábban is kohó: nem tudjuk. Az első határozottabb nyom itt is Mária Terézia korára vezet. 1748-ban nyilt meg az új alkotás és áldást hozólag működött e vidék bányászatára nézve, mert lehetővé tette, hogy még mindig haszonnal értékesíttessenek oly érczkövek is, melyeket különben ez olvasztó nélkül nem lehetett volna értékesíteni. A tudomány és a tapasztalat vívmányaival folyton javították a kohók olvasztó és érczkiválasztó üzemét. Így Debreczeni Márton, e kiváló magyar bányász és költő, a csiga-fúvók elméletének föltalálója, két új magas-olvasztót épített s azoknál alkalmazta előszőr gyakorlatilag az általa föltalált csiga-fúvókat, melyek segélyével egyenletesebb olvasztást eszközölhettek. Az 1848-iki pusztítás következtében 1850-ben a kohókat újból kellett építeni; de az akkori olvasztási üzem a későbbi évtizedekben költségesnek és nagyon hosszadalmasnak bizonyúlt. Azért 1879-ben egészen új, a vegyészet mai szinvonalán álló olvasztást rendezték be nagy költséggel,. s e berendezést i 890-ben ismét tetemesen javították. Az új eljárás abban tér el a régi olvasztási rendszertől, hogy fölhasználja a vegyészeti tudomány vívmányait s nemcsak olvasztással, hanem vegyi úton is kiválasztja az érczkőből a különböző elemeket. E vidék érczlisztje ugyanis gazdag kénben, vasban, melyeknek eltávolítása az arany és ezüst kiválasztásánál nagy nehézségeket okozott. Most Bode-féle pörkölő pestek segélyével nyerik a ként, abból kénsavat gyártanak, a mire a további kiválasztó eljárásnál van szükség; a kénsav segélyével kiválasztják a vasat, mely vasgálicz alakjában jut kereskedelmi forgalomba; a fölösleges kénből szénkéneget készítenek, mely a szőlőmívelésnél nagyon keresett áru; aztán a már megtisztított pörk kerűl olvasztó művelet alá a szintén újonnan épített tova-lapátoló pörkölő kemenczében s a Pilcz-féle nagy körolvasztóban. A zalatnai kohóműhely tehát részben vegyészeti gyár is, mely vasgáliczot, kénsavat, ként és szénkéneget termel nagy mennyiségben, s melynek munkássága ez irányban, ha nem sajnálnák a befektetéseket; még tetemesen kiterjeszthető volna. Az arany kiválasztásának egyes vegyészeti czikkek gyártásával való egyesítése igen szerencsés gondolatnak mondható, mert a kén és vas kiválasztása által megkönnyíti a nemes érczek további kiválasztását s e melléktermények kereskedelmi értékésítése útján, míg egyfelől szolgál a hazai iparnak, másfelől apasztja az olvasztási költségeket is. Földmívelési érdekeinknek illetőleg szőllőmívelésünknek pedig kiváló jó szolgálatot tesz a kohóval kapcsolatos szénkéneg-gyár, mert mérsékelt áron adja gazdáinknak a szénkéneget s megakadályozza ezen szükséges behozatali czikknél az árak mesterséges felszöktetését.
A zalatnai bányakapitányság terűletéhez tartozó ezen bányatelepekben és kohókban összesen az 1891–95-iki évek átlaga szerint 12 métermázsa, 1886-ban 21 métermázsa, 1897-ben 18 métermázsa aranyat termeltek, melynek értéke az 1891–95-iki évek átlaga szerint 2,188.000 forint, 1897-ben 3,627.000 forint; tehát az ország összes aranytermelésének több, mint 3/5 része az Erdélyi Érczhegységre esik s ennek mintegy fele Alsó-Fehérmegyére jut.
Vegyük ehhez az e vidék nemes érczköveiből termelt egyéb értékeket 1897-ben: ezüst 128.000, réz 17,000, ólom 53.000, kén 8000, vasgálicz 3000, szénkéneg 78.000, kénsav 11.000 forint, összesen 298.000 forint, s ekkor kereken 4 millió forintra lehet tenni a vidék nemes érczbányászatának évenkénti nyers jövedelmét.
