Alsó-Fehérmegye. Lukács Bélától
Alsó-Fehérmegye.
Lukács Bélától
Lukács Bélától
A Torda-Aranyosmegyétől délre, a Maros folyó két oldalán terjedő Alsó-Fehérmegye eredetére nézve egyike az ősi erdélyi hét megyének. Hajdan magában foglalta Erdélynek majdnem egész déli részét, a bihari havasoktól, Tordától, a Küküllőtől és Udvarhelyszéktől a déli határhavasokig terjedő nagy terűletet, tehát nemcsak a mai Nagy- és Kis-Küküllő-, meg Hunyadmegye egy részét, hanem Szebenmegyét, a Barczaságot és Fogarasföldét is. Elsőség illette meg az erdélyi megyék között, mert innen kormányozták azokat az Árpád-házi királyi herczegek, a vajdák és a nemzeti fejedelmek. E nagy terűletnek jó részét régi okleveleink ismeretlen földnek, vadon pusztaságnak említik, a hová királyaink századokon át jövevényeket, idegen népeket, menekűlőket telepítvén, oltalmazták s mindenféle kiváltságokkal, politikai és önkormányzati jogokkal erősítették e telepítéseket. Ezekből alakúltak ki századokon át tartó fejlődés folyamán a szász székek a régi Fehérmegye terűletén szétszórt, össze nem függő, de politikailag összetartozó telepeikkel és az azokhoz tartozó birtokokkal. A szász, német és egyéb telepítések egy része idők folytán összeolvadt a megyével, így a bányavárosok, továbbá Vízakna, Alvincz, Borberek, Igen, Krakó, Nagy-Enyed; más részek külön törvényhatósági jogokkal birtak, és szintén különálló darabokban voltak beékelve e megye terűletébe, még inkább elaprózottabban, mint a jászok s a kis és nagy kunok földje az alföldi megyékbe. Egymással szomszédos községekben lényegesen más-más jogok és kötelezettségek uralkodtak a szerint, a mint magyar (megyei), szász vagy székely nemzeti törvények alá tartoztak, nem is szólva egyéb fejedelmi, püspöki vagy városi jogosítványokról, avagy kiváltságokról. 1764-ben, Mária Terézia uralkodása alatt történt az első rendezés; akkor a megyének leginkább összelyukgatott s Erdély közepébe benyúló részeit lemetszették és ezekből, a beékelt külön darabok miatt különben még mindig igen szakadozott megyei terűletekből Felső-Fehérmegye lett, az ősi Fehérmegye pedig megkülönböztetésűl ekkor Alsó-Fehérmegye nevet kapott. Második nagyobb szabályozása a megyének 1876-ban történt, mikor az Aranyos folyó mellékét Torda-Aranyosmegyéhez csatolták. Így az országnak hajdan egyik legnagyobb megyéjéből három külön megye alakúlt: Nagy-Küküllőmegye, Kis-Küküllőmegye és Szebenmegye; de a megmaradt Alsó-Fehér is mai 3577 négyszögkilométernyi terűletével még mindig a nagyobb megyék közé tartozik.
A megye alakja szabálytalan négyszög, melynek hoszsza 91 és 53, szélessége 56 és 39 kilométer között váltakozik; keleti oldalába Kis-Küküllőmegye ékelődik be, éjszaki oldalából a topánfalvai és offenbányai járások, illetőleg az Aranyos völgye van kiszakítva. Ehhez képest határai nem mindenütt természetesek. Éjszakon Torda-Aranyosmegye, keleten Kis- és Nagy-Küküllőmegye, délen Szebenmegye, délnyugaton és nyugaton pedig Hunyadmegye környezi.
Alsó-Fehérmegyét a Maros, éjszakkelettől délnyugat felé haladva, csaknem két egyenlő félre szeli, mely két rész úgy geologiai és éghajlati, mint közgazdasági tekintetben nagyon különbözik egymástól. A Maros-balparti kisebbik részt 500 méternél alig magasabb dombok és dombhátak, azok közt hepehupás termőföldek és legelők, a jobbparti nagyobb részt pedig szelid fensíkok és kisebb előhegyek után majdnem 1500 méterig emelkedő magas hegysorok, égbe törő sziklacsúcsok, a hegylánczok közt mély völgyek és szakadékok, rohanó hegyi vizek, erdők, sziklák és kopár helyek jellemzik. Amott a mezőgazdaság és az állattenyésztés virágzik; emitt, hol 1160 négyszögkilométernyi vidék már 500 méter magasságon felűl emelkedik, az erdőgazdaság, a legeltetés, meg a bányászat áll első helyen. Igy egészítik ki egymást a megye különböző vidékei; az Érczhegység lakossága a Marosvölgynek s a mezőségi részeknek gabonáját, a Hegyaljának borát fogyasztja és fizet érte fájával, kövével, állati nyersterményével és saját termelésű aranynyal.
Éghajlat tekintetében a Maros mente szelid, enyhe, kellemes, úgy szintén a balparti dombvidék is; a jobboldali hegyek között késő és rövid, de annál kellemesebb a tavasz, jó meleg a nyár, s a védettebb helyeken, habár hosszabb, de kevésbbé zordon a tél, mint a széljárta Maros-völgyben.
Legmagasabb lakott helyek az Inkei-telep a Bráza-hegy mellett; a Negrilest-telep a gáldi patak felső völgyében, Havas-Gyógy, Mogos, Verespatak, Bucsum-Pojén községek 900–1000 méter magasságban; sőt 1100 méter magasságig is találhatók egyes állandóan lakott házak.
Négy rendezett tanácsú város: Gyula-Fehérvár, Nagy-Enyed, Vízakna és Abrudbánya, továbbá 177 község van a megyében. Hiába keresnénk itt oly népes és nagy községeket, mint az Alföldön; a legtöbb helység kisközség 500–1500 lakossal; nyolcznak lakossága 3–5 ezer között váltakozik; nyolczezeren felűli lakóssággal biró község csak egy van.
A lakosság nagy többsége őstermeléssel foglalkozik; sokan bányászkodnak, vagy a nagy terjedelmű erdőségekben keresnek foglalkozást. A kisiparnak és a kézmívességnek minden neme képviselve van a megyében, de gyárak tekintetében a legszegényebbek közé tartozik az országban; pedig van sok föl nem használt víz-ereje, bőségben még olcsó fája, elég olcsó és használható munkása, sok értékesíthető nyersanyaga, jó úthálózata és ipari vállalatokra kiválóan alkalmas vidéke.
A lakosság többsége román. A magyarság leginkább a városokat lakja, meg a Maros mentét s a balparti részeket vegyesen a románsággal, de van nehány tiszta magyar falu is. Vallás tekintetében a görög-keletiek és a görög-katholikusok vannak többségben; számra nézve azután következnek a reformátusok és a római katholikusok.
A hegyekben és völgyekben a mediterrán, a szármata és a pontusi korszak, valamint a vulkáni cziklus alakúlásai egész változatosságukban föllelhetők. A marosújvári és vízaknai sótelepek, a jobbparti mészkőhegységek és szirtek, a Pilis, a Csáklyakő, a Kecskekő, stb., aztán az eruptiv kőzetek a Zsidóhegy, a Nyúlhegy, Korábia, Botes, Dumbrava és Bobaj, Orla, Igrén, Létyi, Kirnik, Csetátye, Zeis, Detunata, stb. néma, de fenséges tanúi a természeti elemek és erők azon hatalmas harczának, melyet az e vidéket is borított tengerrel az ősidőkben évezredeken át vívott a föld belső melege, míg előbb lassanként a tenger, azután a belvizek is el nem vonúltak.
Beczei magyarok.
Pataky Lászlótól
A Maros balpartján elhúzódó alacsony hegysorok és hegycsoportok a Hargita hegység, illetőleg a szebeni havasok nyúlványainak tekinthetők. A jobbparti hatalmas hegyvidék az Erdélyi Érczhegység, mely a Bihar-hegységből kiindúlva egy 107 kilométer hosszú, magas csúcsokkal és hegyhátakkal váltakozó folytonos hegylánczot alkot. E hegysorban a Vulkán a legmagasabb csúcs (1264 méter), a legalacsonyabb mélyedés pedig az „abrudbánya–brádi” út hágója (745 méter). Ezek körűl csoportosúlnak a méhükben aranyat rejtő Érczhegyek úgy Alsó-Fehér-, mint Hunyadmegyében s ennek zarándi részeiben. A megye hegyeinek fő domborúlata az Aranyos-menti csoportban a Pojenitza (1440 méter), a zalatnai és abrudbányai csoportban pedig a Dimbo (1371 méter) és a Feketélő (Nyegrilásza 1368 méter), melyek száz négyszögkilométert elborító hegytömeget alkotnak s a melyeknek csoportjából a vulturi, fenesi, ompolyiczai, gáldi hegylánczok ágaznak szét.
A megyében eredő vizek mind a Marosba folynak vagy egyenesen, vagy az Aranyos, a Küküllő, az Ompoly és a Sebes mellékfolyók útján. A Maros Kutyfalvánál már mint nagy folyó lép a megye terűletére és 170 kilométernyi kanyargó út után a szarakszói kopasz hegyoldalaknál távozik Hunyadmegyébe. Folyása a szabályozás hiánya miatt többnyire rendetlen; rongálja a partokat; zátonyokat, szigeteket alkot különösen oly helyeken, hol a hegyek közűl lefutó mellékvizeinek hordalékait fogadja magába.
A Maros mellékvizei a balparton több kisebb patakon kivűl: a lassú folyású, iszapos Nagy-Küküllő, mely Balásfalvánál a Kis-Küküllőt is magába fogadja; továbbá a nagy vízbőségű, kristálytiszta Sebes patak, mely ipari czélokra kiválóan alkalmas; s végűl az alvinczi, tartarai és csorai patakok, melyeknek homokjában arany-, platina- és egyéb fémszemcséket találnak. A jobbparti mellékvizek közűl legkiválóbb az Aranyos, mely a Bihar-hegység fő tömegéből, a Kukurbétából ered s az Érczhegység több patakját magába véve, Torda-Aranyosmegye terűletén keresztűlfut és Maros-Koppándnál Alsó-Fehér terűletére ér s ott a Marosba ömlik. Nagy folyamvidéke van; vízben gazdag; nagy lejtése miatt egyike a legsebesebb hegyi folyóknak. Gyorsan árad, sok törmeléket hord; vize rendes időben friss és tiszta; faúsztatásra, fűrészmalmok hajtására, stb. használják.
Ez általános áttekintés után járjuk végig a megye egyes vidékeit s lépjünk be először is a Maros völgyébe Székely-Kocsárdnál, hol az államvasútak kolozsvári és marosvásárhelyi vonalai találkoznak. A Maros mentén előbb a balpartra irányozzuk figyelmünket, mert a jobbparti s már Torda Aranyos terűletéhez tartozó kopasz, vízmosásos hegyek sora kevés érdekest nyújt. A balparti vidék, hol Alsó-Fehérmegye magyar lakossága a legtömegesebben található, változatosabb: termékeny fensíkok s itt-ott erdős dombok, lankás oldalak megrakva jómódú községekkel, melyek pusztán mezőgazdasággal foglalkoznak, mint Nagylak, Maros-Gezse, ezernél több lakossággal, s a Maros hatalmas kanyarúlatán alúl Kutyfalva, a megyének ez irányban szélső helysége, beljebb a dombvidéken Ozd, a Radák-féle szép kastélylyal, Magyar-Bükkös, Medvés tiszta magyar falvak; mindenütt eléggé rendben tartott csinos udvarházak s jól mívelt nagyobb nemesi birtokok.
Maros-Újvár.
Háry Gyulától
Székely-Kocsárdtól lefelé gyönyörű tájkép tárúl elénk. A hegyek előtt terjedő fensíknak a Maros partjára lépő egyik fokán csinos kastély néz le a völgyre; Gálfi építtette a XVI. század végén, később a Mikes és Mikó családok birták, most Teleki-birtok. A kastély alatti kanyarúlatban terűl el az erdélyi részek egyik legnagyobb és legvirágzóbb ipartelepe, Maros-Újvár, melynek karcsú gyárkéményei messze ellátszanak a völgyön.
Maros-Újvár sótelepei régóta ismeretesek, de nagyobb mértékű kiaknázásuk újabb keletű. Azelőtt Deés-Aknáról, Székről, Kolozsról, Tordáról és Vizaknáról látták el sóval Erdélyt és Dél-Magyarországot. E két utóbbi sóbányából fuvaron szállították a sót Alvinczig, később már csak Maros-Portusig, honnan a tutajozható Maroson hajók vitték Lippára, Aradra és a déli végekre. A fuvaron való szállítás Tordáról, Vízaknáról addig, míg a Maros hajózható részét el nem érték, az akkori útakon nagyon nehézkes volt, s fuvarosokat is nehezen lehetett szerezni. A telep tulajdonosa, a kincstár, tehát a Maros völgyében alkalmasabb ponton tett kisérletet. 1791-ben nyílt meg Maros-Ujvár sóbányászata; innen szállíttatott aztán a só Maros-Portusig, néha csak Miriszlóig fuvaron, s onnan kis fa-hajókon tovább az alvidékre. Az ötvenes években a Maros vizének beszivárgása komolyan veszélyeztette a maros-újvári nagyszerű sótelepeket. Egy évtizeden át azonban hatalmas védműveket létesítettek; egy kanyarúlat átvágásával 400 méternyivel tovább tolták a Maros folyását a sótelepektől, azután agyag és beton gátakat ékeltek be a vízáteresztő kavicsréteg és a sórétegek közé, s mikor a czélt még ezzel sem érték el, a sóhatáron kivűl a márga-kőzetbe egy másfél kilométer hosszú gyűjtő csatornát ástak, abba fogták föl a beszivárgó vizet s gőzgépekkel hajtott szivattyúkkal emelték ki. Ezzel a csatornával sikerűlt most már úgy a sótelepet, mint a bányákat megóvni a Maros és más vizek beszivárgásától és megmenteni e nagy közgazdasági és állami vagyont a rendszeres kiaknázás számára.
Ma itt van Erdély legnagyobb sóbányászata. A művelet aknaszerűleg történik az óriási, több mint 22 ezer négyszögöl terűletű nagy csarnokban, mely villamos világítással van ellátva s melyben a munkások százai könnyen fejtik a sópadokat. A bányák kellően föl vannak szerelve aknaszállító, sókiemelő gépekkel, vízemelő szivattyúkkal; 400 állandó munkás, vagy a szükséghez képest több is dolgozik itt. Gőz és villam adja a hajtó és világító erőt. Az államvasútak kocsárdi állomásából kiágazó iparvágány az aknaház elébe állítja a vasúti kocsikat s onnan megrakodva indíttatnak az ország minden vidékére, részben külföldre is. Az évi termelés mintegy 500.000 métermázsa, vagyis három ötödrésze az Erdélyben termelt sónak, de a maros-újvári bányákban jelen berendezésükhöz és föltárt voltukhoz képest évente kétszer annyit is termelhetnének.
A maros-újvári sótelep mint szilárd szikla emelkedik föl a mélyből a Marosvölgy lapályáig, alig félméter vastag alluvialis kavics és homokréteg által födve. Terűlete tojásdad alakú; hoszsza egy kilométer, szélessége 600 méter, mélysége még nincs megállapítva; eddig 2001 méterig haladtak le, de még nem érték el a sórétegek fenekét.
Nagy-Enyed: A Bethlen-kollégium, a vár és a refomátus templom.
Háry Gyulától
A bányákban fölhalmozódó és jövedéki czélokra már nem használható oldott só egy más ipartelepnek adott életet, az ammoniak-szódagyárnak, mely 1896-ban kezdte meg működését. Már messziről szembe tűnik a Maros partján e hatalmas gyártelep nagy gyári épűleteivel, füstölgő kéményeivel és számos tiszti és munkásházaival. Az aussigi gyárat is biró osztrák vegyipari társaság létesítette ezt egy millió forintot meghaladó befektetéssel, a magyar kormány támogatásával. Negyven holdon terűl el e gyártelep, mely a Solvay-féle eljárás szerint nagy tömegben gyártja a meszesített és jegeczes szódát, mintaszerű berendezkedéssel, s 14 hivatalnoknak és 200 állandó munkásnak ad foglalkozást. A gyár félmillió hektoliter oldott sót kap a marosújvári bányákból, körűlbelől 1500 vasúti kocsi mészkövet szállíttat magának az Ompoly-menti mészkősziklákból s ezekből fél millió forint értéket meghaladó vegyészeti anyagokat termel, melyeket nagyrészt az országban ad el.
A 4060 lakosú s csinosan kiépűlt Maros-Ujvár kies fekvésével és újabb időben sósfürdőjével kedvelt nyaraló helyévé lett a környéknek. Szakemberek és turisták sűrűn látogatják.
Maros-Újváron túl, a miriszlói szorúlatnál említésre méltó helység a fensíkon fekvő Maros-Gombás, hol az erdélyi részekben eddig egyetlen ősmagyar leletre bukkantak. A miriszlói dombokon túl, Vládházán felűl a Szirb hegység tűnik föl, melynek tetején a történelem előtti korból származó tumulusokat találtak.
Gombástól délnyugatra a Maros és a vasút mellett egy völgykatlanban fekszik Nagy-Enyed, a megye közigazgatási székhelye. Eredetileg szász telepítés volt, de mint ilyen, nem birt önállóságra vergődni. Népe lassanként megszaporodott a Gyula-Fehérvárat ért pusztítások után ide menekűlt családokkal; nagyobb fontosságra a XVIII. század elején jutott, mikor Steinville tábornok 1713–20-ig a régi fejedelmi Gyula-Fehérvár egy részét leromboltatta. Akkor költözött át a megyei hatóság Nagy-Enyedre, melynek környékén a girás széket alkotó nemes urak nagyobb része lakott. Most rendezett tanácsú város, egyszerű, de kényelmes házakkal, s 7287 lakossal, kiknek több mint kétharmada magyar s nagyrészben református. Érdekes régi épűlete a reformátusoknak a piacz közepén emelkedő nagy temploma, az azt környező vár ódon bástyáival és tornyaival, mindenik felékítve annak a czéhnek a czímerével, melynek az illető tornyot védelmeznie kellett. Törvény rendelte, hogy az enyedi polgárok adjanak a várban helyet az oda menekűlő megyei birtokosságnak. Pedig e vár nem nagy biztonságot nyújtott. Az utóbbi négy század mindegyikében legalább egyszer leégett, fölprédáltatott s elpusztíttatott e vár és város. Mihály vajda és Básta pusztításai után a II. Rákóczy Györgyhöz hű Enyedet a tatár khán dúlta, a ki elvitte a polgároknak minden drágaságukat és ráadásúl még három szűzet; később 1704 virágvasárnapján Tiege támadta meg labanczaival; s végre következett az 1849-iki januáriusi pusztúlás. És mindezek daczára a családok maradékai visszatértek a füstölgő romokhoz s a város mindannyiszor újból fölépűlt templomaival együtt.
Gyula-Fehérvár: A vár.
Háry Gyulától
Enyed legnagyobb nevezetessége a Bethlen-kollégium, melyet a nagy fejedelem, Bethlen Gábor, alapított 1620-ban s mely az idő viszontagságai folytán Gyula-Fehérvárról ide helyeztetett át. A főiskola tanszékeire kezdetben a legjelesebb erdélyi tudósok mellé Herbornból, Heidelbergből is hívott be híres tanárokat, így Opitz Mártont, a költőt, Bisterfeld és Alstedt hírneves tudósokat, kiknek ezer imperialis tallér fizetést adott (mai érték szerint legalább 20.000 korona) s uralkodása végső éveiben gondoskodott a kollégium fönmaradásáról is, nevezetes készpénz adományok mellett az iskolának hagyván a tokaji Hét-szőlőt, melyet akkori időben 90.000 forintra becsűltek, az enyedi uradalmat a hozzá tartozó részjószágokkal, több ezer hold erdővel és még a debreczeniek taksáját. Ezenkivűl 40 alumnusra tett alapítványt, kiknek nemcsak ingyen taníttatásáról, hanem élelmükről is gondoskodott. Egy merész újító, Apáczai Cseri János, az akkor szokásos latin nyelv helyett itt tanított először magyar nyelven tudományokat. A II. Rákóczy György letételére betört török-tatárhadak azonban földúlták és fölégették a fehérvári kollégiumot is. Ezt aztán I. Apaffy fejedelem Enyedre helyezte át 1662-ben, mert fehérvári épűletei el lévén pusztítva, úgy vélte, hogy a kollégium hivatását leghamarább Enyeden kezdheti meg, az ő uradalmai központjában, hol a kastély és a kollegium házai épen állottak. Itt tanárkodott Páriz-Pápai Ferencz (1660-tól 1716-ig), a kinek latin-magyar és magyar-latin szótára ma is becses mű, s a kit Apaffy fejedelem többször küldött külföldi udvarokhoz követségbe. A mikor pedig Tiege csapatai ezt a kollégiumot is földúlták, Páriz-Pápai annyira föl tudta iránta kelteni a protestáns angolok részvétét, hogy rövid idő alatt 11.000 font sterling gyűlt egybe az enyedi kollégium fölsegélésére. Ez az összeg és buzgó hazafiak adományai, – mert a Bethlen és Apaffy által adományozott jószágok és jövedelmek egy része időközben elkallódott, – tették lehetővé ez intézet helyreállítását, fejlődését, virágzását s igy lett képessé azon művelődési és nemzeti hivatás tovább folytatására, melyet ma is dicséretesen teljesít. A kollégium a legújabb időkig teljes főgymnasiumot, theologiai akadémiát és tanítóképző-intézetet foglalt magában. (Ma a theologiai akadémia Kolozsváron van.) A kollégium gyűjteményei közt különösen nevezetesek a könyv- és régiségtár. Szoros kapocs fejlődött itt tanár és tanítvány, intézet és város között; a deákok mozgalmas időkben meg is védelmezték a várost; a polgárokat, a kollégiumot, s ha nagy volt a veszély, kivonúltak a hegyek közé és az erdők rejtekében folyt a tanítás. És ha olyan vihar jött, mint 1848/49-ben, mely megrázta az egész országot, csatatérre szólított tanárt és deákot s ismét romba döntötte ezt a fészket is: a megmaradt nehány tanár a vihar elmúltával visszatért megint, hogy újra visszaállítsa a művelődés földúlt otthonát. Laktak romokban, tanítottak ajtó és ablak nélküli szobákban, de a fészek megnépesűlt és ma ismét sok száz tanúló vidám zajától és magyar dalától zajosak a nem régiben díszesen megújított főiskola falai, mely mellett egész útczasort alkotnak a kollégiumnak tanári szállásokúl szolgáló saját házai. Említésre méltó még Nagy-Enyeden az új megyeház és az állami női fegyház.
Nagy-Enyeden alúl kitágúl a Maros völgye; gyönyörű búza- és kukoriczavetések váltakoznak a szelid fensíkon és lapályokon; lépcsőzetesen emelkedő hegysorok betekintést engednek az orbói és a diódi völgybe, hol egykor a Balassák vára állott. Az orbói templom mindinkább fogyó omladékaival pusztító hadjáratok keserveit hirdeti, midőn ellenségeink fölégették a hadi útvonalon fekvő falvakat, harácsoltak s kardélre hányták a lakosságot. E pusztítások következtében Orbó községe is, – mint annyi más község Erdélyben, az itt hadi útvonalúl szolgáló Maros völgyéből fölebb költözött, rejtettebb helyre, a nyugati hegysor előtti dombok közé, hogy a járó-kelő hadak oly hamar reá ne találjanak.
Magasabban teljes nagyszerűségükben tárúl előnkbe a Maros jobb oldalát szegélyező nyugati havasok hegycsoportja hatalmas tömegével, egymás fölé tornyosúló s égbe törő hegykúpjaival, kimagasló mészszirtjeivel. E bérczes világban minden falu népének megvan a maga időjós hegye, a mely ha „füstöl” vagy „pipázik”, a szerint rendezi a gazda a maga szénáját. De ha derűlt az ég és a nap sugarai elárasztják a kúpokat is, páratlanúl nagyszerű a látvány. Belátunk a tordai és aranyosi hegyekig; látjuk a tordai hasadékot, a Kőközét, a Csetátyét, toronyszerű; megmászhatatlan sziklájával; azután a gúlaalakú, kopasz Pilist, melynek 1250 méter magas csúcsáról áttekinthetjük fél Erdélyt: a Maros völgyét Maros-Vásárhelyig, Toroczkó völgyét s köröskörűl – a Kárpátok hegysorát a Retyezáttól a fogarasi havasokig, azután a Hargita s a radnai havasok körvonalait. A nyugati havasokhoz csatlakoznak a Tarkő megragadó sziklacsoportozatai, s e sziklahegyek szakadékaiban a remetei és a gyógypataki szoros, a havasi gyopár hazája, hova a 300 méter magas sziklafalak közé alig hatol be a nap sugara; azután a várszerű Csáklyakő sziklatömbje, három külön órási sziklaoszlop, melyeken őskori leleteket találtak; szomszédos vele a Gáldi szirt s alatta a gyönyörű gáldi sziklaszoros festői mészszirtjeivel, sziklafalaival, vízeséseivel és szakadásaival; és végűl a Kecskekő, e magas hegy kúpjából, még magasabban kinyúló sziklakúp, melyhez Tündér Ilona és Argyrus királyfi szép regéje fűződik. A hegyesen végződő sziklaormon kis lapos terűlet van, hol maig is láthatók azon vár alapfalai, mely okleveleinkben „Castrum Kecskés” néven fordúl elő, de II. Ulászló király idejében, mikor birtokosai már nagyon nyugtalanították a vidéket, leromboltatott.
Gyula-Fehérvár.
A Károly-kapu. A püspöki palota kapuja. A Batthyány-csillagda.
Háry Gyulától
A mészszirtek és kúpok e lánczolatában gyakran találnak ezredévekkel ezelőtt folyt élet nyomaira; leltek itt a történelem előtti korszakokból származó emberi és állati maradványokat, cseréptöredékeket, kezdetleges eszközöket.
Nagy-Enyeddel átellenben a Maros balpartja szelidebb, erdős dombok, vízmosások, mezőgazdasági mívelés alá vett domborúlatok, szőlőkkel beültetett hegyoldalak, fensíkok szegélyére vagy horpadásokba telepedett községek váltakoznak, melyek közűl külön megemlítést érdemel Csombord, híres szőlőhegyével s a báró Kemény család régi udvarházával.
Tövisnél elágazik mind az országút, mind a vaspálya a Küküllő völgye felé; mi folytatjuk útunkat a Maros-völgyben, melyet itt szélesebbé tesz a gáldi és vajasdi patakok öblözete. Egy ívalakú hegyláncz alkotja az alsó-fehérmegyei Hegyalját, a mészkőhegységek aljába telepedett Gáld, Krakkó, Magyar- és Oláh-Boros-Bocsárd, Czelna, Magyar-Igen, Sárd, Borbánd hires bortermő községekkel. Hajdan jó módú nemesség lakta e községeket s Gyula-Fehérváron alúl is Alvinczet, Borberekei, Akmárt, Szarakszót. A számos kastélyban és csinos kuriákban hazafias érzéssel, a közügyek iránti lelkesedéssel, magyar vendégszeretettel találkoztunk. Kellemes, barátságos volt a társas élet, zajos és víg a hegyalji szüret, melyen a vármegye főúri és nemes családai értelmiségének szine-java találkozott. Sulyos csapások, gazdasági válságok miatt a régi jó módnak, bőségnek és vígságnak most csak a híre van meg; a régi szép nemesi kuriák omladoznak, a magyar birtokos osztály nagyon megapadt, küzd az élettel; a nagy megrázkódtatásnak, melyen a XIX. század közepén átmentünk, itt még ma is csak a romjait látjuk.
A gyulafehérvári székesegyház.
Háry Gyulától
Nagy-Enyeden túl, a Maros és egy dombhát közti szorosban, a vaspálya és az országút mellett Maros-Szent-Imre történeti nevezetességű, de szegényes községet találjuk düledező szalmafödeles kunyhóival, rozoga kerítésekkel és omladozó kuriákkal. A domboldalon magában álló templom, melynek régi szilárd építésre valló falai még daczolnak az idővel, bár kőkerítése rég leomlott, komoran tekint le a Maros-menti termékeny vidékre s annak pusztúló községeire. Véráztatott hely ez. Itt küzdötte ki Hunyadi János, a nagy törökverő, egyik legfényesebb diadalát, a szentimrei csatát, melyben a törökök vezére, Mezet bég is elesett, és a hol Kemény Simon nemes önfeláldozással mentette meg Hunyadi János életét. E győzelem emlékére az akkori hadi zsákmányból épűlt a most már omladozó templom.
Maros-Szent-Imrén túl ismét kitágúl a völgy, megnagyobbodva az Ompolynak ide szögellő fensíkjával is, melyen a sánczok közé szorított Gyula-Fehérvár áll az itt áthaladó vasút mellett. A várbeli hatalmas római katholikus székesegyház messze széttekint a vidéken, Erdély egyik legnagyobb és legtermékenyebb térségén.
Erdély történelmét kellene megírnunk, ha Gyula-Fehérvár történelméről akarnánk beszélni. Egyik főhelye volt a római dák provincziának; a honfoglalás után Gyula vezér székhelye; a királyság megalakítása után innen kormányozták Erdélyt az erdélyi vajdák. Vára a Hunyadiak alatt a török hóditás czélja, – János király s azután az erdélyi fejedelmek székhelye, – mindenkor kulcsa volt Erdély birtoklásának. A királyok, a vajdák, a fejedelmek első sorban itt alapítottak, itt alkottak; ellenség ha betört, ide sietett, itt pusztított, itt rombolt. Itt szövődött Magyarország történetének egy nagy része.
Apulumnak, Dacia főhadparancsnoksága székhelyének nyomait a mai Gyula-Fehérváron alúl; Maros-Portusnál veti ki az eke. Nagy mennyiségű római emléket találnak ott még mindig: sirokat, fölíratos és faragott köveket, szobortöredékeket, különféle eszközöket, mozaikokat, melyekből az alsófehérmegyei történelmi társulat múzeumot rendezett. A honfoglalás után a magyar letelepűlés inkább a fensík felé tartott, hol a nép védve volt a Maros és az Ompoly áradásaitól, melyek hajdan a fensík lábát mosták, hol most a város egy része terűl.
A nemzeti fejedelmek idejében Gyula-Fehérvárt három nagy épűlettömböt foglaltak el a fejedelem és udvara közelében az erdélyi urak: az Apor, Bánffy, Bethlen, Teleki családok házai; a szász székek is külön lakóházakkal birtak Gyula-Fehérvárt. A város régente a fensíkon, a vár éjszaki és nyugati oldalán feküdt, s a völgynek az a része, melyen a város ma áll, a múlt század elején még mocsár és ingovány volt. Hogy Erdély birtoka a török ellenében annál inkább biztosíttassék, szükségesnek tartották Gyula-Fehérvárt az akkori erődítési követelmények szerint átalakítani. Savoyai Jenő herczeg tervei alapján készítették el a vár megerősítésének rendszerét és Steinville tábornok lőn megbizva annak végrehajtásával. A fejedelmi városnak azt a részét, mely a székesegyháztól a szőlőhegyek felé s a zalatnai út mentén terjedt, lerombolták s a várat minden oldalról csillagsánczokkal erősítették meg. A lakosokat, kiknek házait várvédelmi szempontból le kellett rombolni, kártalanították s a vár alatt terűlő lapályon adták nekik háztelkeket. Igy keletkezett a mai város a vár alatt. Az újjáépítés lassan ment; a kártalanított lakosok nagy része visszavonúlt falusi birtokaira, a megyei hatóságok megvonták magukat Enyeden, a sárospataki kollégium, mely a magyarországi üldözések elől Gyula-Fehérvárt keresett menedéket tanárostól; diákostól, ismét vándorbotot vett a kezébe s előbb Czelnán, később Kolozsvártt bolyongott, mig végre Maros-Vásárhelyen megvetette a mai református kollégium alapjait. Két hires erdélyi kollégiumnak: a nagyenyedinek és a marosvásárhelyinek megalapítása Gyula-Fehérvárról indúlt ki.
Izabella királyné, Hunyadi János és László koporsói a gyulafehérvári székesegyházban.
Háry GyulátólCserna Károlytól
Gyula-Fehérvár szabad kir. város, Alsó-Fehérmegye legnépesebb városa, 9770-re menő vegyes ajkú lakossággal. A fejedelmi időszákban a zsidóknak csak Gyula-Fehérvárt lévén szabad megtelepedniök, ma is nagyobb számmal laknak itt s élénk vállalkozást és kereskedelmet folytatnák az egész országban. Gyula-Fehérvár élelmező piacza az egész Ompoly völgyének, a balparti dombvidéknek s a Maros-völgy egy nagy részének. A város útczái – új telepítvény lévén – rendesek. Van egy nagy gőzmalma, két szeszgyára, villamos világítása, vasúti műhelye.
Történelmi emlékek főleg a várban, a régi Gyula-Fehérvárnak még megmaradt részében vannak. Ide hatalmas kapukon lépünk be, melyeket florenczi mesterek építettek a XVII. század ízlése szerint. A Károly-kapu tetőzetét III. Károly királynak törököt gázoló, hatalmas lovas szobra díszíti, mely művészeti szempontbál is hatásos alkotás. Legszebb történelmi emléke Gyula-Fehérvárnak a római katholikus székesegyház, melyet már az építészeti emlékek közt (40–42. lap) méltattunk. A Hunyadiak (János és László), a Zápolyaiak és Izabella királyné sarkophagjai láthatók itt, de hamvaikat Básta és Mihály vajda zsoldosai szétszórták. A templom kincstárában több műbecscsel bíró egyházi tárgy van. A torony alatt őrizték a fehérvári káptalan levéltárát, mely ősidőktől fogva hiteles hely volt, s mely Erdély történelmére nézve sok becses adatot tartalmazott, de azok a gyakori pusztítások és tűzvészek folytán nagy részt elkallódtak. A székesegyház mellett van az erdélyi fejedelmek lakóházainak egy része eredeti állapotában, vastag, bolthajtásos falakkal, de maga az udvar nagy átalakúlásokon ment át hozzáépítések és lerombolások miatt. Az egykori fejedelmi palotát ma az erdélyi római katholikus püspök lakja. A mellette levő épűlettömbben, mely ma tűzérkaszárnya, voltak elhelyezve a fejedelmek különféle kanczelláriái. Azontúl állott még a hetvenes évekig a pénzverőház; helyét ma a királyi törvényszék és börtönök foglalják el.
A vár éjszaki részén egy nagy épűlettömb szintén a fejedelmi időszakból maradt fönn; hajdan a trinitarius szerzet temploma volt; most a csillagvizsgáló intézet van benne és egy régi híres könyvtár, melyet gróf Batthyány József erdélyi püspök, később esztergomi érsek, alapított. Különösen gazdag ez régi kéziratokban. A csillagvizsgáló intézet mellett van a római katholikus papnevelő intézet, tovább a római katholikus gymnasium és a hozzá tartozó finevelő ház. Erdély különféle részeiből évente körűlbelűl száz szegény család gyermeke részesűl itt tisztességes ellátásban és nevelésben. Néhány kanonoki s papi lakáson és pár magánházon kivűl a többi épűletek mind a katonai kincstár sajátjai s nagy részben újak, a katonaság mai szükségei szerint építve. Ez épűletek egy részét régi templomok, kolostorok s egyéb történelmileg emlékezetes épűletek helyén emelték (ilyenek voltak a Kapisztrán-templom, a Báthory-ház, a jezsuiták klastroma és temploma, stb.). A régi fejedelmi székvárosra, honnan a vallásszabadság és a vallásfelekezetek közötti türelmesség, a magyar nemzeti művelődés, a magyar állameszmének föntartása s alkotmányos jogainknak megvédése indúlt ki, immár csak kevés maradvány emlékeztet.
Balázsfalva: A görög-katholikus érsek palotája és a főtér.
Cserna Károlytól
Gyula-Fehérvárhoz tartozó érdekes telep Maros-Portus, hol a Maroson állandó híd van. Ez a telep a XVIII. század elején keletkezett, mikor a só tutajozását a marosújvári bányákból innen indították meg. Még nehány évtizeddel ezelőtt a raktárak, sóhivatalok és kincstári épületek hosszú sora és egy hájóépítő-telep foglalta el itt a Maros partját. Erdély déli részeiből száz meg száz fuvaros járt ide sóért, mások tutajokra és hajókra rakták a sót, hogy ellássák vele Temest, Bácskát, a Tisza és az Al-Duna vidékét. A vasút megépítése óta a maros-portusi telep fontossága elenyészett.
Innen a Maros völgyében alább haladva, a megye széléhez közel fekvő s 3850 vegyes (részben bolgár eredetű) lakosságú Alvincz tűnik föl előttünk. E történelmi nevezetességű község ódon, romladozó várkastélyában gyilkolták meg Castaldo zsoldosai Martinuzzi bibornokot, Izabella királyné mindenható kanczellárját épen akkor, mikor Erdélynek a Habsburg-házhoz való csatlakozásán munkálkodott. A kastély rohamosan pusztúl, de maig is mutatják azt az ablakot, melyen a gyilkosok a bibornok holttestét a várárokba kidobták. Szemben a jobbparti hegység egy kopasz ormán állnak a borbereki Zebernik vár romjai s alább a vízmosásos hegyoldalon Borberek község, melyet évtizedekkel ezelőtt jómódú magyar birtokosság lakott.
Itt vessünk egy futó pillantás a Küküllő völgyének Alsó-Fehérmegyéhez tartozó részébe is és pedig Koslárdnál kanyarodva be, a hol leghamarább elérhetjük az egyesűlt Küküllőt, mely lanyhán, zavarosan kanyarog, zátonyokat torlaszolva, termékeny iszapot hagyva áradásai után. Jobbról nyílik a Kis-Székás pataknak 40 kilométer hosszú szakadékos völgye, Székás, Besenyő, Veresegyháza községekkel. Az azontúl egymásra torlódott dombok és halmok tömkelege, mely átnyúlik a Nagy-Székás vizéig, egészen mezőségi táj. Itt van Alsó-Fehérmegye mezőgazdasági termelésének és állattenyésztésének a fő helye. A domboldalak, völgyek és hullámos fenlapályok buja növényzettel borítvák. Ezen a vidéken terem a jó hírű aczélos búza, az itteni dombok oldalainak buja legelőjén gyarapodik a becses erdélyi fajtájú szarvasmarha, és szakadékos részein a juh, a déli oldalokon pedig gazdagon terem és jó bort ad a szőlő. Karácsonyfalva, Buzás-Bocsárd, továbbá Szász-Csanád, beljebb Girbó és Dálya, egészen a Nagy-Székás mentéig, Drassóig, mely mintagazdaságáról országhírű, jó gabonatermő határokkal dicsekedhetnek.
E nagy mezőgazdasági vidék Küküllő-völgyi részének piacza Balázsfalva nagyközség. Itt kötötték meg lothringeni Károly herczeg és az erdélyi országos küldöttség 1687-ben a balásfalvi egyezséget, melyben a török fönhatósággal szakítva, Erdélyt a Habsburg-ház védelme alá helyezték. Most székhelye a gyula-fehérvári és fogarasi görög-katholikus érsekségnek és káptalannak, mely III. Károly idejében alapíttatott. A barok stilben épűlt érseki székesegyház, a régi fejedelmi kastélyból alakúlt érseki palota, a papnevelő intézet, a görög-katholikus gymnasium, s a Vancea érsek által alapított finevelő intézet kiválóbb épűletei Balázsfalvának.
A Nagy-Küküllő egy mellékvölgyében a Viza patak mentén fekszik kopár völgyteknőben Vizakna, régi bányaváros, ma már csak részben mívelt sóaknákkal s látogatott, kitűnő sósfürdőkkel.
A Detonata.
Háry Gyulától
Fordúljunk most a megye nyugati felét elfoglaló nagy hegycsoportozat felé, melyet legkönnyebbén az Ompoly völgyén át közelíthetünk meg. Gyula-Fehérvárról a zalatnai keskeny vágányú vaspályán, vagy a most már jó karban tartott állami úton mehetünk az Érczhegység felé. A vár alatt fölérve a fensíkra, azon a terűleten haladunk, melyen hajdan a fejedelmi város terűlt el. Csakhamar elérjük az Ompolyt, honnan az Erdélyi Hegyaljára és az Érczhegység felé ágazik az út. A nyugati hegység lábánál vagyunk, a Hegyalján, melyet híres bortermő szőlőültetvények és gyümölcsösök borítanak. Az alább terűlő tágas lapály a hegyi lakók éléskamrája; zöldséget, veteményt, káposztát, dinnyét innen szállítanak egész hosszú karavánokkal a hegyek közé. A Kecskekő és a Magyar-Igen fölötti hegytömbök vonják itt magukra figyelmünket, hol majdnem ezer méternyi magasságban van a Jézer-tó, egy kisebbszerű tengerszem; s aztán elhagyva a Maros völgyét és a Hegyalja öblözetét, az Ompoly völgyébe kanyarodunk. Ompolyiczánál beláthatunk az Ompolyicza patak hosszú és szűk völgyébe, mely tele van boglyaszerű mészsziklákkal, törpe fiókáival a fölöttük emelkedő hatalmas mészhegykúpoknak. A völgy mindinkább szűkűl. Balról a római katholikus püspökség erdőségei még tartják a hegyek humuszát, a jobb oldalon ellenben már nagyobbrészt kiirtották az erdőket, a hegyoldalakat fölszántották, de nehány évtized alatt a gyakori zápor és felhőszakadás lemosta a kevés termő földet, így most valóságos karsztok és omlóhegyek foglalnak el négyszögmérföldeket, veszélylyel fenyegetve a hegyek lába alatt meghúzódó községeket, rongálva mindúntalan az állami útat, a vaspályát s kőtörmelékkel borítva el a kies völgyeknek még meglevő termékeny részeit.
Egy magas hegykúpon épűletrom emelkedik, messzire látszólag uralkodván a völgy fölött. Ez a hegy Szent Mihály köve, melyen hajdan a pálosok kolostora állott; ma már csak egy omladozó fala látható. Odább Metesdnél, Pojánánál a meztelen mészsziklák egész sora meredez ki a földből. Innen szállítják a kitűnő mészkövet a marosújvári szódagyárnak.
Fölebb Preszákánál megszorúl a völgy; a Feketélő hegynek egy nyúlványa alig enged helyet az Ompolynak, mely az 1848-ban itt elesett zalatnai polgárok szép emlékoszlopa mellett elfutva, a kövi pisztrángban dús fenesi patakkal egyesűl. A balparti hegysornak még meglevő erdőségeit kincstár és község vetekedve vágja, úsztatja és szállítja a Maros völgyébe; egy szakadékában pedig a Bibarcz patak mentén egy magánvállalat fedőpalát aknáz, mert az egész hegység kiválóbb minőségű, ipari fölhasználásra alkalmas palarétegeket tartalmaz.
Az Ompoly völgyének legnagyobb, mintegy 4000 lakost számláló községe Zalatna. A vulturi és a Traján patak összefolyásánál fekszik, hol egy völgykatlanban az Ompoly keletkezik a Dimbó, a Zsidóhegy, a Bráza és a Magura nevű hegyek közt. Ősidők óta fő helye az erdélyi arany- és ezüstbányászatnak, s ma is székhelye a bányahatóságoknak: a bányakapitányságnak, fő bánya- és vegyelemző-hivatalnak, arany-ezüstkohónak s az azzal kapcsolatos szénkéneggyárnak. Fontos kőfaragó és kőcsiszoló iskolája. A kőcsiszolás népszerűsítése értékesíthetőkké fogja tenni azokat a fél-nemes köveket, melyek, mint a gránát, labradorit, malachit, ametiszt, kalczedon, karneol, agát, onix, jáspis, szarukő, lydiai kő, a hegyi kristályok, s az aranynak, tellurnak és piritnek e kövekkel előfordúló színes vegyűlékei bőven találhatók e hegységekben s új keresetforrást nyithatnak meg a vidék számára. Zalatna lakossága – részben bányászattal, részben mező- és erdőgazdasággal foglalkozik. Az erdőségek nagy része a kincstáré, de azért a rendes favágás, úsztatás, fuvarozás és szénégetés sokaknak ád a vidék lakói közűl is keresetet. A mezőgazdaság kezdetleges módon foly a nagy kiterjedésű hegyoldalokon, irtásokon. Zalatnának 12.210, a vele szomszédos Valea-Doszulujnak 5847, Trimpoelnek 8394 kataszteri hold határa van, nagy terűlet, melyen azonban a népesség csak szegényesen tud megélni.
Abrudbánya piacza.
Dörre Tivadartól
Zalatnán túl nem messzire, a kies Troján réten át a Trempoly patak beömléséhez s egyszersmind a tulajdonképeni bányaterűletre érünk Kénesdnél, a zalatnai vasút végpontjánál. Itt van a zalatnai kénkovand-ipartársaság hatalmas, jól berendezett ércztörőtelepe, hova magas hegykúpokon és völgyeken keresztűl meglehetős távolságra sodrony-pályán szállítják a hegyből a kénkovandot. Szomszédságában, a Lespede völgyben, a fáczebányai, régen híres arany- és tellur-bányászat folyt. Tovább haladva, Valea-Doszuluj községet érjük, mely a mindinkább szűkűlő völgyben, a hegy oldalain s mellékvölgyeiben több kilométer hosszban húzódik el. A Dumbrava és Baboja hegyek által alkotott szorúlatban van egy higany-bánya telepe, mely ma szűnetel, tovább a ruzi völgyszakadék betorkolásánál a botesi aranybánya-vállalat szép fekvésű ércztörő és foncsorító telepe, tiszti és munkáslakházakkal. Itt már jobbra-balra az egymásra tornyosuló hegyóriásokban, föl az Aranyos és a Maros völgyéig mindenütt bányászkodnak, mindenütt aranyat keresnek és sokszor találnak is. Innen Abrudbánya felé folytatva útunkat, a Nagyhegyhez érünk, az Aranyos és az Ompoly vízkörnyékét elválasztó hegyvonal legalacsonyabb hátához, mely maga is 921 méter magas. Kígyódzó útakon hatolunk föl a tetőre, gyönyörű, gyertyaegyenes szálas bükkerdőben, melynek kanyarúlatai elragadó kilátást nyújtanak a regényes tájra, a völgyszorosra, melyből fölkapaszkodtunk, s a változatos hegykúpokra és fensíkokra. Svájcz legszebb vidékeivel is vetekednek e tájnak természeti szépségei.
A hegytetőről gyorsan ereszkedünk le a szakadékos szorosba, hol az út a rohanó hegyi patakkal kénytelen folytonos harczot vívni, s a szerint, hogy melyik erősebb, szakít ki egy-egy darabot egyik a másikból. Csakhamar elérjük Bacsumot, egyikét a legnagyobb és legsajátságosabb bányaközségeknek, közel ötezer lakóssal, szétszórva 14.544 kataszteri hold terűleten, messze elhúzódva szakadékokban és hegyoldalakon egészén a Detonata, a Feketélő és Korábia hegyek aljáig. Az ezer lakóház, mely e községhez tartozik, egymástól nagy távolságokban szétszórtan, több csoportot alkot (Bucsum-Cserbu, Bucsum-Izbita, Bucsum-Sásza, Bucsum-Pojén), melyek több órányi távolságra fekszenek egymástól. Maguk az egyes házak is nagy közökben esnek. Szomszédot a szomszédtól olykor hegyek, völgyek vagy szakadékok választanak el, s ha az asszony elmegy a szomszédba egy kis tereferére, hóna alá veszi guzsalyát s jó hosszú fonalat pöndöríthet orsójára, mire oda ér a kacskaringós ösvényen. Ha az útas e vidéken valamely kiránduló hely felől kérdezősködik, legtöbbször azt a választ kapja, hogy „csak itt van az oldalban”, „csak odaát van”, – de nagyon csalódnék, ha szószerint venné a kapott választ, mert biztos lehet, hogy másfél vagy két óráig kell le- és fölmásznia hegyeken-völgyeken, míg a kívánt helyre eljuthat. E falvak egész népe bányászattal foglalkozik. Gyermek, öreg, sőt a nők is mind bányászkodnak vagy sajátjukban, vagy bérletben. Mindenütt bánya, lyuk, kutatás, vagy régi bánya horpadása; zúzó után zúzó. Itt nem számít semmi, csak az arany, s ha az van, minden van: kényelem, vígság, pompa és dáridó, kinek-kinek ízlése szerint; de ha nem találnak aranyat; annál egyhangúbb és komorabb az élet.
Bucsumtól vezet föl az út a Detonátához, e híres bazalt hegyhez, mely eruptiv hegy szálban álló bazalt oszlopaival nemcsak a megye, hanem hazánk egyik legérdekesebb és legmeglepőbb szépségű természeti ritkasága. Egyenesen, mint valami egymás fölé hajló oszlopokból álló orgona, húzódik 400 méter hosszúságban és 100 méter magasságban e hatalmas bazalt fal, a melynek lábánál egymás hegyén, hátán feküsznek a ledőlt szögletes oszlopok. A kihűlő láva merevedik meg ilyen oszlopos alakban.
Kiérve a bucsumi szorúlatokból, az Abrud vize völgyében fekvő Abrud-bányára s a tőle egy félórányira fekvő Verespatakra érünk, az erdélyi Érczhegység fő helyeire, hol az aranybányászat ősidők óta foly, sajátságos jelleget adva az egész vidéknek és népének.
Abrudbánya a vele összenőtt Abrudfalvával együtt 7900 vegyes ajkú lakossal s közel 16 ezer kataszteri hold kiterjedésű határral bir. Körös-körűl magas hegyek környezik; Zaránd felől az 1264 méter magas Vulkán hegyből kinyúló hegyhát zárja el, a Maros völgyétől az Érczhegység tömege, és csak az Aranyoshoz, Topánfalva felé van völgyének nyilása. Éghajlata már meglehetősen zord, mert a tenger színe fölött 600 méter magasságban fekszik. Az egész város egy nagy bányatelep. Szebb épűletei: a városháza és a kaszárnya. Piacza az egész nagy környéknek, melytől minden más város messze van. Lakossága bányászattal foglalkozik s kereskedést űz a vidék terményeivel és készítményeivel.
Abrudbánya tőszomszédja Verespatak, mely hajdan prediuma volt; ma önálló község 3400 lakossal, melynek közel fele magyar. A legtipikusabb bányászat szinhelye a Kirnik s a Csetátye oldalán. Szakadékos völgyben, zúzóról-zúzóra eső patak mentén mászunk föl e bányahelyre, mely szétszórtan fehérlő s hol csinos és jóllétre mutató, hol dűledező házaival a kopasz és össze-visszafúrt hegyoldalak környezetében festői kép. Meredek ösvény vezet innen a Csetátye hegyre, a rómaiak által vésővel és tűzzel kivájt óriási bánya üregekhez; melyeknek omladékaiban bámúlattal állunk meg.
Benn vagyunk az aranykeresés közepében.
