A német irodalom Felső-Ausztriában. Lambel Jánostól, fordította Király Pál.
A német irodalom Felső-Ausztriában.
Lambel Jánostól, fordította Király Pál.
Lambel Jánostól, fordította Király Pál.
Fröschl Károlytól
A VIII-dik és az arra következő századokban a kolostorok valának az irodalmi élet főfészkei Németországban. Első kolostor a ma felső-Ausztriának nevezett földön a 748-ban Odilo bajor herczegtől alapított Monsee benczés apátság volt. Ennek 803-tól 814-ig Hildebold kölni érsek és főkanczellár volt az apátja. Minden valószinűség szerint az ő útján kerűlt Monseebe Máté evangéliumának és nehány vallási értekezésnek, nyelv és tartalom szerint itélve, még Nagy Károly környezetében keletkezett fordítása, s e saját korában páratlan dolgozatot itt irták át az eredeti frank nyelvjárásból bajorra. Ez az átirás, melynek – fájdalom – csak töredékei maradtak fönn Bécsben és Hannoverában, a legrégibb bizonyíték a mai Felső-Ausztriának a német irodalommal való összeköttetésbe lépésére s a német nyelv ápolásában való részességére nézve. Hogy azonban ez az összeköttetés, ez a részesség magában Monseeben és egyéb, azóta keletkezett Ennsen felűli kolostorokban, melyekben Felső-Ausztriára vonatkozólag semmi határozott irodalmi emlék nem található, a következő századokban is tovább tartott, azt többé-kevésbbé terjedelmes latin-német lapszéli jegyzetek, a XI. és XII. századra nézve pedig egy felől a XI. századi német próza főművének, az Énekek éneke Williram-féle magyarázatos földolgozásának (Paraphrase), más felől részint osztrák, részint Ausztrián kivűli eredetű egyházi költeményeknek kéziratai bizonyítják.
Az első költőnevek azonban csak akkor merűlnek föl Felső-Ausztriában, mikor az egyházi és világi elem közti ellentét, mely a XII. század irodalmában uralkodott, a világi elem győzedelmével véget ér, és a lovag, ki részint a népies énekmondók, részint a tudós papok tanítványa, maga is sikeresen lép be a költészet történetébe.
Ilyen költőnevekre legelőször is a lantos költészetben találunk. A XII-ik század lantos költészetében két irány különböztethető meg: az egyik a Duna völgyében honos; ez népies, naív, üde, érzékekre ható, valóságon alapúló, alak tekintetében egyszerű, keresetlen; a másik a Rajna mellett; ez korán a francziák és provenceiak hatása alatt áll, gondolatokban dús, szellemesebb, fínomabb és művésziebb, de egyszersmind színtelenebb, elvontabb és érzelmeskedőbb. Amott a férfi uralkodik, ki után a nő gyakran megható női dalokban esengi vágyó szerelmét; emitt a nő uralkodik, és a szerelem, a szokásos fölfogás szerint, valóságos nő-ünnepléssé válik. Ez lassanként tova terjed a Rajnától kelet felé s a két irány egyesűléséből fakad föl az ó-német lantos költészet kifejlett virágzata. Nem ezt, hanem igen is az előbbi irány legrégibb nevezetes képviselőit, habár azokat is csak bizonyos fenntartással, lehet Felső-Ausztriának tulajdonítani.
Első helyen áll bizonyos Kürenberg lovag, ki az általános, noha nem egészen biztos alapú hiedelem szerint, Lincz és Wilhering vidékéről való volt. Az ő neve alatt nehány, többnyire egy versszakos dal maradt fönn, melyek oly sokféle hangúlatra és helyzetre vallanak, hogy épen ez a körűlmény támogathatta azt a véleményt, mely e költőről semmi egyebet nem akar tudni, mint a nevét, meg azt a kétségbe vonhatatlan tényt, hogy róla egy verselésmód nyert nevet, igazi dalait elveszetteknek tartja, ama neki tulajdonított versszakokat pedig különböző nők és férfiak rögtönzéseinek tekinti. A női dalokból, a fölebb említett körűlményhez képest, rendszerint gyöngédség, szerető epekedés, fenyegető vagy megtörtént veszteség miatti fájdalom hangzik, de uralkodni vágyakozás és nyereség csak kivételesen; a férfi versekből ellenben majd daczosan visszaútasító, majd diadalmas öntudat, melyből azonban a kimélet és a hű szerelem őszinte, meleg kifejezése sem hiányzik. Egészen hiányzik belőle a népies természet iránti érzék, de egyszersmind majd minden hétköznapiság is. Ez mind a kettő föltalálható Aisti Dietmarnál. Ez a költő, – föltéve, hogy a hagyomány nem tulajdonít neki több idegen dolgot, mint gondolják, – átmeneti alak, a kin megfigyelhető, miként fordúl meg lassanként a helyzet, hogyan hatoltak be lassanként a nőünneplés és a divatos érzelgősség, de egyszersmind a fejlettebb formák is. Szintén ő nála olvassuk a legrégibb német „Hajnali dal”-t (Tagelied), a szerelmesek reggeli elválásának párbeszédes leirását. Külsőleg érvényre jut a nőünneplés, s némely rímbeli szabadosságot leszámítva, a szigorúbb forma is Rautei Hartwignál, a nélkűl azonban, hogy ez természetének élénkségét vagy épen szenvedélyességét csorbítaná.
E szép, üde sarjadzások teljes virágzásra juttatására egyebütt kedvezőbbek voltak a körűlmények; az ó-német lantos költészet másod virágzásában azonban Felső-Ausztriának is csak volt némi szerény része. Mert úgy látszik, ide való volt úgy a közelebbről meg nem határozható Sachsendorfer, kinek alapjában érzéki vidám természete a Minnesang (szerelmi dal) hagyományos nyomain jár, mint legalább ideig-óráig a komolyabb Wernher szerzetes, ki, mint gnoma-költő, Walther nyomdokaiba lép.
Hasonmás a „monseei kézirat”-ból.
Eredetije Bécsben a cs. és kir. udvari könyvtárban.
Nem ily kedvezően áll a dolog az eposzra nézve. Pfeiffer F. ugyan azt hitte, hogy a felső-ausztriai legrégibb Minnesängerben a legnagyobb német nemzeti eposz költőjét is ki lehet mutatnia. Ez a föltevés azonban, ámbár hasonlíthatatlanúl alaposabb, mint bármely előbbiek, melyek a Nibelung-ének számára költőnevet iparkodtak találni, nagyon fogyatékos arra, hogy általános, ellenmondás nélkűli elfogadásra találjon. Keletkezése és virágzása korában az udvari eposznak sincs képviselője Felső-Ausztriában. A helyett ide sorolható a kisebb elbeszélések közűl az a méltán leghíresebb, mely legjobb értelemben vett realismussal rendkivül élénk felső-ausztriai erkölcsrajzot tár elénk. A kedvező anyagi helyzetben levő bajor és felső-ausztriai parasztnak már Neidhartból ismert azon hajlamát,. hogy saját osztályának korlátaiból kitörjön s az úri társasággal versenyezzen, választotta a XIII. század közepe táján a Neidhartot és más költőket jól ismerő Wernher der Gärtner Helmbrecht Meierről szóló elbeszélésének tárgyaúl. Lovagi állásponton állva, azt mutatja ki, hogy a fiatal parasztot ezen osztályát haladó nagyra kapaszkodása miként viszi szükségképen erkölcsi és anyagi romlásba. Ezt azonban nem holmi oktatgató szószátyárkodással, hanem az élettel és költői igazsággal teljes cselekvény által eszközli. Kitűnően rajzolja úgy a paraszt, mint az udvari körökbeli régibb és ifjabb nemzedékek ellentétes voltát, kitűnően jellemzi az egyes alakokat érzéki erejök s egyszersmind tipikus érvényesülésök szerint. Mintegy két évtizeddel később, a mint az udvari eposz már elvirágzott, és mások, kik annak hagyományaihoz ragaszkodtak, mint würzburgi Konrád, legalább tartalmasabb anyagok felé fordúltak, egy, a szomszédos Pleien grófságból való s Frumesel Wimar schärdingi patricius szolgálatában álló polgár ember („der Pleier”) nagy elődeire: Hartmannra, Wolframra és másokra, de egyszersmind az osztrák Alpes-vidéken honos népmondára is támaszkodva s mindannyiból bőven merítve, kevéssé vagy épen nem ismert hősökről három, szélesen szőtt-font Atus-regényt költött.
A középkor vége a felső-ausztriai német irodalomra nézve terméketlen korszak. A XVI. század azonban meghozta a reformácziót, s a protestantismus mindamellett, hogy I. Ferdinánd mindjárt eleitől kezdve ellenségesen viselte magát ellene, Felső-Ausztriában gyorsan elterjedt s minden osztályban épen oly számos, mint buzgó és hű követőket talált. A protestantismussal élénk szellemi élet költözött be a tartományba. Bizonyságai ennek a steyri és linczi virágzó latin-iskolák, melyek közűl az utóbbiban olyan latin költők, mint Calaminus, s még a XVII. században is olyan tudósok, mint Megiser és Kepler működtek; bizonysága továbbá a könyvkereskedés föllendűlése különösen Linczben, hol a könyvnyomtatás csak ekkor (1615 körűl) vert erős gyökeret, és bizonysága a tartományi könyvtár megalapítása, melynek igazgatója az említett Megiser vala.
A protestantismussal azonban, kivéve Weidenfelder János linczi bohóczverselő (Pritschmeister) legelső szakmány munkáját, ki költői működését utóbb Alsó-Ausztriában szebb sikerrel folytatta, jóformán minden összefügg, a mi ez időben a német költészet terén említésre érdemes. Városokban és úri székhelyeken, mint Toletben a Jörgereknél, vallási énekköltők tatózkodnak futólag, míg el nem űzetnek; Steyrben, Welsben, hol egykor (1513) Hans Sachs költői fölavatását nyerte volna, és Freistadtban most mesterénekes iskolák keletkeznek, melyek élénk közlekedésben állnak külföldi, nevezetesen a nürnbergi, magdeburgi és boroszlói énekes-iskolákkal. A latin-iskolákban azonban német komédiákat adtak elő, s e végre Steyrben a hatvanas és nyolczvanas években két tanító, ú. m. a mély kedélyű Brunner Tamás, meg a beszédesebb, tudós, de egyszersmind a komikum külső hatásait sem megvető idősb Mauritius György főleg bibliai komédiákat irtak, ez utóbbi pedig még egy Griseldis-t is.
A fenyegető üldözés azonban a mester-énekesek panasz- és intő kiáltásaival, sem bibliai színdarabok vigasztaló moráljával nem volt elhárítható. Kiméletlenűl bánt el az ellen-reformáczió a protestantismussal s annak szellemi életével, bezárta virágzó iskoláit, a legjobb erőket kivándorlásra kényszerítette s megsemmisítette a többi Németországgal való szellemi összeköttetést. A jezsuita iskolákban, melyek a protestáns tudós-iskolák helyére léptek, 1624 óta pompázó színdarabokat s énekes játékokat adtak elő, nemkülönben a kolostorokban is (különösen, úgy látszik, St.-Florianban és Kremsmünsterben) a régibb vallási játékok helyett, melyek a népnél tovább is fennmaradtak, ettől kezdve még a XVIII. század elején is latin és német komédiákat és énekes játékokat költöttek és adtak elő. Ilyen latin drámák jelennek mg a hetvenes és nyolczvanas években Redtenpacher Simontól Kremsmünsterben, ki azonban német költeményeket is irt. Máskülönben Felső-Ausztriának a XVII. század német irodalmában csak az egy Lilienbergi Abele Mátyás a képviselője, ki „Seltzame Gerichtshändel”-jeiben (Csudálatos törvényszéki esetek, 1651) és hasonló műveiben a kor ízlése szerint mindenféle adomákat, meséket és különös eseményeket összehordott pörök alakjában, jegyzetekkel s részint idegen, részint saját beszőtt költeményekkel kisérve, s a mellett sem a kedvelt tudóskodó játsziságokról, sem a nyereségekről nem felejtkezett meg; s ezzel nem csekély tetszésen kivűl azt is megnyerte, hogy a pálmás rendbe felvétetett, melynek „der Entscheidende” (döntő) néven 1652 óta volt tagja.
De még a XVIII. században is sokáig tovább tartott ez az irodalmi apály. 1711 óta volt ugyan Linczben egy állandó, noha eleintén meglehetősen szegényes színház, melyben a hatvanas években, mikor Sebastiani játszott, kizárólag szabályszerű darabok uralkodtak, milyeket már korábban alkalmilag vándortársaságok adtak elő. Nagyobb ösztönt azonban az linczi színpad nem volt képes a drámairásnak adni. Ámbár az, a mi e téren mintegy a hetvenes évek óta fölmerűlt, a kemsmünsteri Planck Beda kivételével, szoros összefüggésben van a színpaddal. A költők részben maguk is színészek, legalább Cremeri B. A. D., a legtermékenyebb és legtevékenyebb drámairó, ki korának kiterjedt gúny- és röpirat-irodalmában is részt vett s egyebek közt egy színházvédő iratával papi részről támadásokat vont magára, színészkedéssel kezdte pályáját, s egészen századunk elejéig kizárólag a színpadra való tekintet a határozó. A magasabb költői föladatok háttérbe szorúlnak e mögött, s az eszményi stilű drámában még csak kisérlet sem történik; a párbeszédben kizárólag a próza uralkodik, sőt Cremeri halottak-napján még a kisértetek megjelenését kivánókra is tekintettel van, s e végre „pénztári darabúl” Don Juant dolgozta át Moličre után. Máskülönben az érzékeny vígjáték és a polgári dráma az uralkodó s a katonai színmű sem hiányzik. Míg ezek és egyes utánzatok részben Lessingre, sőt később Ifflandra és Kotzebuera mutatnak, Cremeri a szomszéd bajorországi Törring hatása alatt 1782 óta a színpadi hatású és nemzeti hangulatú hazai lovagdrámát, meg a történeti színdarabot is oda veszi, s annak anyagát Felső-Ausztria múltjából válogatja ki. Azonban, mint e színpadi darabok általában, ő is moralizálva és oktatólag lép föl úgy a József-féle fölvilágosodási és humanitási eszmék mellett, valamint később a franczia állapotok nyomása és bizonyos bécsi hatás alatt a forradalmi irányzatok ellen. Az ő általa kezdett hazai irány végre is bizony oda jut, hogy valami szegényes cselekmény már csak arra szolgál, hogy egy-egy felső-ausztriai helyi vagy népéleti képet „különféle és mégis egészen közönséges életjelenetekben színházi darabbá öltöztessenek”, valamint egy névtelennek egy asklepiadesi ódája, egy tájnyelven írt „Original und Provincialstück” (eredeti és falusi darab), a „Das Land ob der Enns”-t (Ennsen felűli tartományt, 1795.) dicsőíti.
Ez az óda már arra mutat, hogy, valamint Bécsben, Felső-Ausztriában is Klopstock hatása alatt állott a lantos költészet, s valamint ott, itt is papok és tanítók azok, kik egy Denis (szintén felső-ausztriai) és mások után az ő nyomain járnak. Azonban az ó-klasszikai ódamérték mellett a rímet sem vetik meg. Szellemileg legkiválóbb, noha nem nagy költő, azonban világos, előitélet nélkűli fő, ki a műveltség és a „széptudományok” ápolását komolyan vette, Heinze W. volt-jezsuita, sziléziai fi, ki mint tanár Linczben működött. Ő a legtöbb oldalú is; a fensőbb óda mellett találunk nála anakreoni enyelgéseket és bordalokat, epigrammákat, szatirai élű erkölcsi elbeszéléseket, általában verses próza, sőt drámai alakú szatirákat kartársainak tudatlansága és képzetlensége ellen is, mi nem maradt ellenségeskedés nélkűl. Ő vele egyidejűleg írja Steininger Fr. ennsi pap „békedal”-ait (Friedenslieder), és Reiter J. floriani kanonok, mint felső-ausztriai lantos (barde), a század fordúlatán túl is nyomon kiséri a kor eseményeit s hangoztatja intő szavát a franczia fölvilágosodási és forradalmi eszmék ellen. Ebben, mint már Cremeri példája is mutatta, összetalálkozott a világiakkal, s épen úgy Wishofer X. F. rohrbachi városi ügyész is, ki egy havi folyóirattal is iparkodott hatni honfitársainak erkölcsi és széptani művelődésére s később egy linczi „Musenalmanach”-ot adott ki, szatirája bágyadt tükrében a búcsúzó századnak elébe tartja az „arczkép”-ét. A XIX. század kezdetén azonban Klopstocknak még mindig élénk hatásával a Tiedge hatása egyesűl egy papi rendű költőnél (Polyhymnia von J[ohann]. H[ilarius]. W[eingartner]. Linz 1825), ki magas régiókban szeret mulatozni, de már Traunkirchen hazai Leander-mondáját hexameterekben beszéli el.
Schleifer Mátyás Lipót.
Pfenner Antal festménye után, Fröschl Károlytól.
Önálló és egyszersmind jelentékenyebb tehetség azonban ismét csak Schleifer Mátyás Lipót lantos költőben lép föl, ki alsó-ausztriai származású, de életének második felében (1814-től 1842-ig), tehát épen abban az időben, mikor legérettebb költeményeit alkotja (1830-től 1841-ig), Felső-Ausztria polgára. Szellemileg üde volt késő vénségeig, tele erős férfiassággal a fájdalomban is, de egyszersmind tele szelidséggel, gyöngédséggel és mély érzéssel is; gazdag változatossága volt benne az emberi érzelmeknek, a vidám tréfálkozástól kezdve a szellem legmagasb szárnyalásaig s a vallásos buzgóságig; a szerető, férj, atya egyéni boldogsága és szenvedése, de egyszersmind a hazája iránti szeretet és meleg osztrák hazafiság erős és a franczia háborúkban saját élményeitől táplált nemzeti érzűlettel párosúlt benne. Minden mesterkéltségtől idegenkedő levén, mindezeknek keresetlenűl őszinte, igaz, és, mikor érzésének egész mélysége föltárúl, nem ritkán rendkivűl szép szívre ható kifejezést tud adni. Az az atyai tekintély, melyben az érdemes aggastyán az ifjabb nemzedék előtt állt, szintén nem volt hatás nélkűl költészetére. Személyesen legszorosabban csatlakozott hozzá Kaltenbrunner C. A., ki 1835-ben és 1838-ban lirai költeményekkel és balladákkal lépett föl, de a legtöbbeknél több oldalúlag próbálkozott a drámaírásban, később pedig még nagyobb sikerrel az elbeszélő költészetben is. Részben Arminggal szövetkezve azon is fáradozott, hogy egy album és egy évkönyv kiadásával egyesűlési pontot teremtsen a felső-ausztriai irók számára. Költeményeiben mindenféle mesteribb mértéket, stanzákat, szonetteket, később ghaseleket is alkalmazott, de a nélkűl, hogy a formának igazi mesterévé vált volna. E formai sokféleséggel szemben azonban az általános osztrák hazafiság és a harminczas évek minden politikai mozgalmi irányzataitól tartózkodó loyalitás mellett, a felső-ausztriai polgár erős hazafiúi érzése uralkodik motivumaiban. Ekkor találkozik össze a honi tárgyak iránt már régóta tapasztalt költői érdeklődés a történeti kutatásnak különösen Kurz F., Stülz, Pritz neveikhez fűződő föllendűlésével, a haza minden oldalú tanúlmányozásának ébredő buzgalmával, mely 1833-ban a linczi muzeum megalapítását szűlte, s végre Spaun A. fáradozásaival, ki 1840 óta több lelkesedéssel, mint birálati módszerrel Ofterdingen Henrikben egy nagy költőt, s ezzel együtt a Nibelung-éneket és egyéb középkori epikai költeményeket is Felső-Ausztriának iparkodott tulajdonítani, meg a honi népköltészet iránt is figyelmet ébresztett. Az ő irodalomtörténeti nézetei csakugyan költői viszhangra is találtak Schleifer és Prechtler lirájában, és még később stifter „Witiko”-jában, a mint hogy ez az egész irány nem maradt a lirai térre korlátozva, melyen Prechtler még legújabban is voltaképen csak a régi fonalat fonta tovább, „Nymphe van Kreuzen” stb. czímű munkájával.
Schleifer lirájának vallásos oldalához Piringer Beda csatlakozik, ki neki „Der Christbaum” (a karácsonyfa) czímű terjedelmes lirai és oktató költeményét egyenesen a szájába adja; a szerkezetre nézve azonban, mely a karácsonyfát és annak ajándékait a kereszténység küldetése és hatásai fölött való elmélkedésekre támaszpontúl használja, Schiller „Glocke”-ja az előkép.
Különben a negyvenes és ötvenes években Kennertől, Pirkherttől, Fobbetól, Proschkotól, a vallásos Eysselsberg Henriette bárónőtől és másoktól napvilágot látott lirai költemények és balladák legnagyobb részt csekély értékűek. Traun Gyula (Schindler J. A.), a mindannyinál jelentékenyebb költő, fájdalom, igen korán megvált Felső-Ausztriától. Egyébiránt még említendő Mayer Emil, kivált pedig Hillisch József, ki a mesterlegények életéből több költői, de egyszersmind szintén több szomorú motivumot is kölcsönzött. Nehány üde és mély érzésű szerelmi dala által Stelzhamer is oda sorakozik futólag és legtöbb szerencsével a kor fel-német lirikusai közé. A hatvanas években és azokon túl is tart az életelevenség és költészet a szeretetre méltó Holser M. kremsmünsteri benczésben, ki Felső-Ausztriának a politikai fejlődésével is többször meleg szavakban foglalkozik, meg Schleifer fiában, Móriczban, ki főleg a balladákban és hasonló költeményekben szerencsés. A hetvenes években Prechtler O. is visszatért hazájába, megéneklé tourista-dalaiban Felső-Ausztriának az új vasútvonalak által föltárt vidékeit és „Zeitaccord”-okat (korhangzatokat) költött, melyekben Grün Anasztáz hatása lüktet. Végre Wenhart egyéb, már földolgozott motivumokon kivűl, a gyermekvilágot is bevonta az iskola és család számára irt oktató lirája körébe. A vallásos lirát és tanköltészetet szintén újra meg újra ápolták egészen a legújabb időkig, Prechtler Mária pedig a legendát is művelte. Legjelentékenyebb képviselője ez iránynak Marinelli F. st.-floriani kanonok, ki már az ész és szabadság iránt táplált maikori szabadelvű nézetek ellen irányzott „Karácsonyéji álmá”-ban (Christnachtstraum, 1852) ügyes verselő tehetségnek bizonyúlt, „A lantos zarándokútjá”-ban (Des Sängers Pilgerfahrt, 1855) pedig a Keletet vonja be lirája körébe, s még nagyobb szerencsével értékesítette a beduin életből merített költői motivumokat, mint a szent helyekre való visszaemlékezéseket.
A drámában az a nem valami sikerűlt kisérlet, melyet a magasabb stilű történeti tragédiában már Kaltenbrunner tett, azóta szintén nem maradt követő nélkűl. Azonban az ifjabb Schleifernek inkább lirai hangúlatú tehetségében is hiányzik a voltaképi drámai ér meg a szerkesztés szigorúsága. A színpadon soha sem is lettek az ő drámái honosak. Marinelli azóta szintén a magasabb drámához fordúlt „Saul” czímű bibliai tragédiájával. Különben az ötvenes évek óta csak egyes próbálkozásokkal találkozunk különböző irányokban, minők: a tájnyelvi és zenei részletekkel biró hazafias történeti népszínmű (Fobbe), a magasabb társaságból való nézőjáték (Schleifer Emilia), s legújabban az oktató irányú paraszt színmű is (Holser M.). Az ifjúság számára is irt már Holser, újabban pedig különösen Pailler M.
Már Kaltenbrunner honi költeményei is szeretnek át-átcsapni az eposz mezejére. Úgyszintén egy paraszt költőnek, Altmann M.-nek, „Felső-ausztriai georgicon” (Oberösterreichisches Georgikon) czímű, hexameterben irt furcsa s már a verselésbeli iskolázottság teljes hiánya miatt is dugába dőlt kisérlete legalább az idillhez közeledik. Egészen Kaltenbrunner és azon próza alakban iró mondaköltők irányában, kikkel Kaltenbrunner albumában és évkönyvében rendszerint találkozunk, lépett ugyanezen időtájban Prechtler O. valóban erre a mezőre és Traunkirchennek már többszörösen elbeszélt Hero- és Leander-mondáját egy stanzákban irt kis eposzszá nyújtotta ki (1845). Ez a példa azonban sokáig magán maradt és csak legújabban tett Guppenberger Lambert ismét kisérletet egy hazai mondán alapúló epószszal s nyúlt ismét a hexameterhez.
Gazdagabb elbeszélő irodalom fejlődött ki a negyvenes évek óta prózában. Arming Fr. w. (Fitz Berth), Stelzhamer, főleg pedig a szellemes Traun Gyula említendők itt első helyen. Arming, valamint Mayer Emil, ki mint zeneszerző is föllépett, művész-életből vett novellákat is irt különös tekintettel a zenére. Novellában és regényben elég bőven fordúlnak elő honi történeti tárgyak, azonban a magasabb költői követelmények ritkán tudnak érvényesűni a történelem anyagára s olykor az irányzatosságra való túlságos tekintet miatt. Ez jellemzi Armingot, ki egyebek közt „Stefan Fadinger” (Fadinger István) czímű regényében nem rosz korrajzot vázol; ez jellemzi még inkább a termékeny Proschko Izidort, ki alkalmilag Felső-Ausztria történetit is bevonja műveibe.
A moralizáló katholikus népies regényt a nem tehetségtelen, de durvább eszközöktől sem irtódzó Salfinger műveli. A fődolgot illetőleg azonban ő sem saját korába, hanem a múlt század végére és a franczia háborúk idejébe vezet bennünket, de örömest vezet a felső-ausztriai falusi nép közé is. A hazai tárgyak iránt való hajlandóságnak azonban a kor jellemvonásához képest szükségképen az erkölcsrajzhoz és a falusi történethez kellett vezetnie. Az „Ahnl” (Az öregszüle) költője fel-német elbeszéléseiben, fájdalom, csak ritkán lépett erre a térre. Van azonban Traun Gyulától egy „Oberösterreich” (Felső-Ausztria) czímű vidáman és élénken irt vázlatkönyv (1848); később Kaltenbrunner „A Traungauból” (Aus dem Traungau, 1863) vett történeteiben igaz jellemeivel a szerkesztés tökéletlenségei mellett is figyelemre méltó dolgot alkotott, s legközelebb Emil Henrik (Mayr Sebestyén) ismét tetszős kisérletet tett ebben az irányban.
Stifter Adalbert.
Daffinger Mór Mihály festménye után, Fröschl Károlytól.
A legnagyobb magasságot azonban, mit a felső-ausztriai elbeszélő művészet elért, e messze ellátszó és híres ormot egy olyan név jelzi, melynek viselője nem itt született ugyan, de ifjúkori nevelkedésénél és működésének hosszú idejénél fogva Felső-Ausztria fia; ez Stifter Adalbert. Az ő elbeszélései nem gazdag és meglepőleg szőtt cselekményökkel bilincselnek le, hanem a legapróbb részletekig mesterileg gondos és művészi kivitelökben van az értékük. Stifter előtt nem a cselekvény külsősége, hanem a belső, a lélek a fődolog. A pusztáról, a rengetegről, a felső-ausztriai magas hegység fenségéről szóló híres tájleirásai épen nem valami külsőségek, annál kevésbbé fődolgok ő nála (kivált legjobb dolgozataiban), melyekhez az emberek csak mellékalakokúl szolgálnának; a tájak mint hangúlatadók, mint alapelemek tartoznak az egészhez, mi által a természet együtt cselekvő tényezővé válik, s az iró akkor leghatásosabb, mikor ezt a viszonyt a leghelyesebben eltalálja. A természetben, valamint az emberek életében elébe teszi ő a világ- és életfenntartó, a nyugalmasan és csöndesen ható erőket a hatalmas, de romboló erőknek. Épen ezért is sikerűlnek neki kisebb alkotások, példáúl „Tanúlmányai” (Studien) és „Tarka kövei” (bunte Steine), jobban, mint a nagyobbak, melyekben a külső cselekvény hiánya és az apró részletek szertelen sokasága elvégre mégis úntat, vagy épen mint történeti regénye, melyben alakjainak nyugalma könnyen azt a hatást teszi, mintha puszta alakszerűséghez kötöttek, avagy épen megmerevűltek volnának.
Ha számba veszszük a nem igen kedvező körűlményeket, melyek közt az irodalom Felső-Ausztriában fejlődött, mindenekelőtt azt, hogy itt semmi nagy, a tehetségeket közelből és távolról egybegyűjtő középpont nincs, míg a szomszédságban olyan góczpont van, melynek vonzó ereje Felső-Ausztria fiaira is kihatott: a felső-ausztriai ember szerényen ugyan, de nemcsak szégyenkezés nélkűl, hanem megelégedéssel tekinthet hazájának a nagy német irodalomban való részességére.
Fröschl Károlytól
