Népjellem, viselet, erkölcsök és szokások. Guppenberger Lamberttől, fordította Lehr Albert. | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Népjellem, viselet, erkölcsök és szokások.
Guppenberger Lamberttől, fordította Lehr Albert.

Ha fülünket hallgatózva a felső-ausztriai nép szívére teszszük, ez rövid tétovázás és gyanakvó habozás után csakhamar fennen dobog felénk, s megszeretjük ezt a népet, mely magamagához híven, ősrégi erkölcsein és öröklött szokásain szívóssággal és kegyelettel csüng. A mindennapi foglalkozások: földmívelés, állattenyésztés, maga a kis kézművesség, az évszakok változatlan folyásához kötve, a felső-ausztriai népjellemre bizonyos maradandóságot és állandóságot nyomtak annál is inkább, mert a mindennapi tapasztalás eléggé tanúsítja, hogy az újnak csillogása ritkán ér föl a réginek jóravalóságával. Csak azon körökben, melyeknek már hivatása kifelé viszen, vagy melyek nézeteiket a szokásos és tudományos fölfogások divatjához szabják, találni Felső-Ausztriában is a világpolgárias humanismus képviselőit.

Ősnémet emberség, becsületesség tettben és életmódban, hű ragaszkodás az ősöktől öröklött hithez, mély vallásosság, rendületlen bízalom Istenben, mely még a balsorsban sem tántorodik meg, a szűzi erkölcs fénye, mely nincs ugyan némi árnyékfoltok nélkűl, az adott szó hűsége: ezek tartoznak a felső-ausztriai fényoldalai közé. „Embere szavának” (Ein Mann einWort); ez a büszkesége.

A felső-ausztriai nagyra van a földjével, erdejével, havasi legelőjével, mesterségével és művészetével. Önérzetes és örűl a birtokának, s másokkal is érezteti, hogy ki ő, mi ő. Nem szereti, ha önérzetét megtámadják. Az elhatározásban lassú létére, az egyszer eltökéltnek végrehajtásában nem könnyen hagyja magát akadályozni. Szivóssággal, sőt nem csekély makacssággal viszi végbe egyszer megkezdett munkáját. E mellett nagy jószívűség tűnteti ki a felső-ausztriait. A hol a szükség segítséget kér, ott száz kéz sürög, és a szegény ritka ajtón zörget hiában. A mai idők tömeges nyomorának enyhítésére számos jótékony egyesűletek és intézetek vannak az országban, s ezeket nem csupán azoknak száma virágoztatja, kik rájuk szorúlnak, hanem adakozó tagjaik száma és azon összegek is, melyeket egyesek, községek és az ország ily intézetekre fordítanak. De ez a jószivűség nem fajúl gyöngeséggé. Komolyság és megfontolás tulajdona a felső-ausztriainak. A hol veszedelem fenyeget, ember a gáton. Ha a fatörzsökök a sziklafalról alázúdulnak, a favágó rájok se hederítva áll helyén fejszéjével; ha a bérczen egy tehén a mélységbe zuhan, a pásztorasszony merészen utána ereszkedik; a hol a zergebak a hasadékokon átszökken, a vadász és a vadorzó nagy bátran követi; ha a fékevesztett elemek tombolnak, merészen szembeszállanak velök, s az ellenség előtt a méltán „vas”-nak nevezett „fekete-sárga zászlóalj”, mely felső-ausztriai fiakból áll, nem hátrál.

De a jótékony czélokra adakozás mellett megvan a takarékosság is. A háztartásban nem egyszer érvényesűl ez a mondás: „Haadern hilft hausen”, azaz „sokat meg lehet rongyoskodni”; s ha olyasra kér valaki, a mi a népnek nincs inyére, ugyancsak szorítják a krajczárt, vagy csak sopánkodva és nagy keservesen adnak. Ellenben, a hol mutatni kell, lakodalmakon, vásárokon, ott nem nézik a pénzt, s nem egy hetyke legény gyújtott már szivarra bankóval, vagy úgy hányta a muzsikusok elé, mintha szeméten szedte volna.

Ilyes alkalmakkor aztán a különben jámbor és békeszerető nép közt járja az ingerkedés, kötekedés, csúfnóta s több efféle, kivált ha a legénység csoportosan akad egymásra; nem sok kell, hogy szórúl tettre kerűljön a dolog. Röpűlnek a sörös kancsók; padok, székek szolgáltatják a kezebelit, vagy verekedő vassal, öklelő-gyűrűvel, késsel mennek egymásnak; istenes dulakodás támad; vér foly; egyik-másik ott is hagyja a fogát. Különösen a hevesebb vérű sörivó Inn-vidéki ösmeretes a verekedő kedvéről; a higgadtabb, mustfogyasztó helybeli (Landler) ritkábban nyúl ily rögtönzött fegyverekhez.

XVII. századbeli keresztelői menet.
Népviselet a Kremsmünsterben levő eredeti után.

A felső-ausztriainak, kivált a felső-ausztriai parasztnak nem ritkán nagyfokú önzést vetettek szemére. Nem mindig ok nélkűl. De megvannak neki is az ő eszményei, melyekért lelkesedve áldoz vért és vagyont. „Isten és vallás”, a „császár és haza” – nem csupán a saját „földje” (Landel), hanem a nagy osztrák haza, – jóhangzású szavak előtte s mindenkor élénk viszhangra találnak egy igazi felső-ausztriai kebelében. A ki ez ideáljait megtámadja, annak könnyen meggyűlhetik vele a baja. Művészet és tudomány eleitől fogva számos hívőre talált Felső-Ausztriában, s a művek, melyeket e téren alkottak, hangos tanúi e derék nép szellemi jelességeinek. A szép ország és derék népe méltók egymásra.

A Felső-Ausztria lakosairól rajzolt kép tökéletesítése végett hadd tegyünk szót még a divatos viseletekről is, annál is inkább, mert a közmondás: „ruha tisztesség”, nincs minden igazság nélkűl. Nem veszszük itt tekintetbe a társaság felsőbb köreit, melyek a párisi szabó-művész vagy divatárusnő divatlapja szerint öltözködnek s figyelmünket a nép alsóbb, szélesebb rétegeire fordítjuk. Ennél is megvan a ruházat története s érdemes volna azt a germán ősviselettől fogva, melynek egyszerű voltát Tacitus oly szemléletesen festi, a Nagy Károly korabeli öltözetek tartósságáig és a parasztviseletnek csudálatos kaczkiasságától azon napokban, midőn Helmbrecht gazda fia élt, azon időkig figyelemmel követni, mikor Spanyolország és Francziaország hatása alatt a felső-ausztriai paraszt is jónak látta a maga öltözetét először spanyol, aztán franczia mintára szabatni, melyből végre napjaink népviselete fejlődött ki. De ez nagyon messzire vinne bennünket. Arra szorítkozunk, hogy egyes tipusokat mutassunk be a spanyol korból és századunk első feléből.

A XVII. század első tizedeiben a felső-ausztriai paraszt is spanyol divat szerint ruházkodott, mint a 121. lapon levő kép mutatja. Az asszonyok rövid, dúdos rokolyát s vékony szövetű kötényt viseltek. A mellet selyem szalagokkal fűzött derék fedte, mely az elől nyitott, testhez álló újjas alúl kilátszott. A vállat fekete posztójú kurta köpenyke takarta s a nyak köré redős fodor simúlt. A fejet keskeny karimájú díszített kalap födte vagy egész egyszerű barét is. A hajat a nyakfodor miatt annyira föl kellett kötni, hogy a kalap alúl ki se látszott. Lábukon kék vagy piros harisnyát viseltek s kis sarkú alacsony bőrczipőt. Képzeljünk ehhez egy csinos felső-ausztriai arczocskát, s meg kell adnunk, hogy ez a viselet igen takarosat mutathatott. Ugyanezt mondhatni a férfiak akkori viseletéről is. Ezek kurta bőrnadrágot viseltek, mely a térd alatt szorosra volt kötve úgy, hogy a harisnya felső végén alúl ért. A felső testet világos, testhez álló, rövid, gallértalan kabát fedte, a nyak körűl fehér fodor. Fejökön köröskörűl feltűrt karimájú csúcsos süveget viseltek. A nyakfodor miatt hajukat rövidre nyírték, bajuszt nem igen hagytak s állukat is rendesen borotválták. Lábbelijök, mint az asszonyoké; kezökön hol viseltek keztyűt, hol nem.

Egészen máskép viselkedik paraszt és polgár mostani századunk első felében. A paraszt asszonyokon bokáig érő jó szűk szoknya volt, épen nem csinos állású kurta derékkal. Az újj szűk volt, csuklóban redős kézelővel, nem különben szűk volt a mélyen kivágott puruszka szegélye is. A ruha alsó szegélyén szintén volt efféle pánt. Nem hiányzott a hosszú, széles, redőtlen kötény sem. A mellet rendszerint két tarka vagy virágos kendő takarta. A fej befödésére vörösbarna, sárgás, virágos szegélyű kendők szolgáltak, melyekkel úgy kötötték be a fejöket, hogy a két oldalcsücskük a tarkóban egy csomóban volt kötve, míg a harmadik szabadon lógott hátra. A fejkendőn fölűl széles karimájú, szürke vagy fekete zsinóros fehér vagy fekete alacsony nemezkalap árnyékolta a fejet. Világoskék harisnya és bőrczipellő védte a lábat. A paraszt emberek hosszú, bokáig érő posztó kabátot viseltek álló gallérral, fekete bőrből rövid, szűk nadrágot, mely alól a hegyi lakóknál kilátszott a meztelen térd. Lábuk és lábikrájuk kék aszalyú fehér harisnyába volt bujtatva, s erre húzták aztán a bokán fölűl érő erős sarut. Virágos bársony vagy selyem mellény, rajta sárgasávolyos zöld nadrágtartó, és bőröv egészítette ki az öltözetet. Fejöket a férfiak rendszerint fekete pamut vagy selyem hálósapkával fedték, melyet akkor sem szoktak letenni, ha kisebb-nagyobb tetejű s jó széles karimájú kürtőforma fekete kalapjukat levették. Ez volt a paraszt ember ünneplő ruhája még ezelőtt félszázaddal. A hétköznapló nem igen különbözött tőle, csakhogy hitványabb kelméből volt s a férfiaknál hozzájárúlt még az elmaradhatatlan kék kötény a többi ruha kimélésére.

Kaszamíves-pár a Krems felső völgyéből (1830 táján).
Kirchdorf melletti Blumauban levő festmények után.

Hogy ez időben polgár emberek és asszonyok hogy viselkedtek, nyilván mutatja egy felső kremsvölgyi kaszamívespár igazán tipikus alakja. Az asszonynak az önérzetes jómód nemcsak csinos arczából látszik ki, hanem öltözetéből is. Ez mélyen kivágott selyem szoknyából és terjedelmes szürkeselyem kötényből áll. Az újjak vállban jó dúdosak és dús szegélyűek. De a német szűzi érzés nem tűrvén a nyakóczságot, a mell szemérmesen nagy sárga nehéz selyem kendővel van borítva. A fejet a nehéz „arany főkötő” födi, melyet vagyonos polgár asszonyok lakodalmakon vagy nagy ünnepeken szoktak hordani. Alatta majdnem egészen megbúvik a hátra fésült, kontyba kötött hajtekercs. A gazdag fejkötőhez igazán hozzáillik a junói nyak briliántkeresztes csinos aranyláncza, az arany fülbevalók s a jobb és balkézen levő gyűrűk, hogy a jómódhatását teljessé tegyék.

Ugyanily hatást tesz a férj képe. Szabad, nyilt szemek. A símára borotvált arcz higgadt komolyságot, némi büszkeséget mutat. Derekát zöldes posztójú, bársonygalléros, elől dúsan zsinórozott kabát fedi. Alóla tarka virágos, nehéz bársony mellény és pávatollal kivarrott öv látszik. A nyak köré összehajtott selyemkendő simúl, melyre a fehér inggallér türődik, mintha a későbbi „Vatermörder” előképe volna. Jobb keze kisújján arany pecsétgyűrű. Ezt a képet gondolatban egészítsük ki egy fölfelé szélesedő kemény kalappal s zerge- vagy szarvas-bőr fekete nadrággal, mely térd alatt a zöld harisnyára van kötve, s ezüst csattos czipőkkel.

Mai napság a parasztasszonyok kalapjai és fejkötői nincsenek már meg, csak a hegységek félreeső völgyeiben viseli még egy-egy anyóka. Az ízléstelen kurta derék s a mellen a mély kivágás kiment a divatból; sőt a régi jó aranyos fejkötő is kihalófélben van s vele enyészőben vannak a nyolcz-tíz sor ezüstgyöngyös s gyöngyökkel és drágakövekkel kirakott értékes filigránművű kapcsos nehéz nyaklánczok is, melyeket paraszt- és polgárasszony ünneplő ékszerűl viselni szokott. A férfiak is letették formátlan kalapjukat és hosszúszárnyú kabátjukat, s a térdig érő nadrágot a közönséges bugyogóval cserélték föl. De ma is találni még a felső-ausztriai falusi nép ruházatában jellemző vonásokat.

A bölcsőtől a koporsóig szokás, hagyomány és monda minden népnél több-kevésbbé elmés, sokszor pedig mélyen érzett és nagy jelentőségű vonások koszorújával fűzte át az emberi életet. Itt azonban csak olyanokat hozunk elő, melyek a felső-ausztriai nép életét kiváltképen jellemzik.

Ha valamely házban „eltörött a kályha”, vagyis a bába „valamely közellevő kútból, patakból vagy folyóból egy gyermeket fogott ki” s hozott a házba, mindenekelőtt, ha nem találna otthon lenni, a ház urát tudósítják családjának alkalmasint nem váratlan szaporodásáról. Ha az apa pl. favágó a „Salzkammergut”-ban, s hírt kap, hogy az asszony „Rómába utazott”, társai „kiharangozzák”, azaz minden kézügyben levő tárgygyal, régi serpenyővel, fedővel, bádogfazékkal, csengetyűvel, síppal éktelen lármát csapnak, s ily pokoli muzsikával kisérik a boldog apát egy darabig haza felé. Néhol az újszölöttet a kemencze alá teszik. Az apa felveszi karjára, mire aztán első fördőt kap. Ebbe a gyermek számára egy olvasót tesznek, hogy majdan szeressen imádkozni; egy tojás („Oa”), hogy ne kapjon ótvart („Oass”), egy pénzdarabot, hogy életében pénzből soha se lásson szűköt; ámde a pénzt aztán valami szegénynek kell adni. Egy kalendáriumot is szoktak az első fördővízbe tenni, hogy a gyerek könnyen tanúljon. Ha leány, még orsót is tesznek a vízbe, hogy jó fonó legyen belőle, s ha szőkének szeretnék, egy kis fehér pamutot mártanak a vízbe. Az első fördő vizét egy alma- vagy körtefa tövébe öntik a szerint, a mint a gyerek fiú vagy leány. Az már most az újszülött életfája. Ha a fa kiszárad, azt tartják, a gyerek sem él soká.

E közben fölkerekedett az apa, hogy komákat (keresztszülőket) hívjon. Mogyorófabottal indúl el. A czélba vett házhoz érve, kihívatja a gazdát, előtte jobb vagy bal térdére ereszkedik s a mellett egyik kezét a mogyoróbot felső végére teszi, vagy alább markolja meg azt, a szerint, a mint fiú vagy leánya született, s arra kéri, hogy vállalja el a komaságot. Ezt a „keresztényi jócselekedetet” nem igen tagadják meg, sőt szívesen behívják a látogatót a házba s a szokásos étekkel, a rántottával tisztelkednek neki.

Ha az apa jónak látja a komákhoz, kikkel a dolgot már úgyis elintézte, követet küldeni, ez ugyancsak megadja ám a módját. Felbokrétázott kalappal s ünneplő ruhában megy a komaházba s jámbor köszöntéssel rágyújt a mondókájára, mely így kezdődik:

„I bin auf ein’ Schimmel herg’ritt’n
Für’n N. N. ins G’vatterbitt’n.
Ees werd’s eahm dö Bitt’ nöt a’schlag’n
Und eahm das christlö Werk nöt versag’n,
Dass’s eahm sein Kind aus der Tauf thoats höb’n,
Und dass’s eahm an christlög’n Nam thoats göb’n.
Und iazt thaat i halt bitt’n um an Oarinschmalz,“ stb.

(Szürke lovon jöttem ide, N. N. uram nevében komahíni. Kegyelmetek nem vetik meg a kérését s nem tagadják meg tőle a keresztényi jócselekedetet, hogy gyermekét keresztvízre tartsák s neki keresztény nevet adjanak. Most hát kérnék szépen egy kis rántottát, stb.).

A keresztszülék íziben felhúzzák a már előre elkészített új czipőt és ünneplő ruhájukat s az újszülött szülei házába sietnek. Köszöntik új keresztgyerekük szüleit, pólyájába teszik a korosmát vagy keresztelési ajándékot, t. i. három kenyérfalatot, három fillért és három fűzbarkát s az apával követik a bábát, ki a kisdedet a templomba viszi. Az úton örömlövésekkel köszöntik őket az ösmerős házak előtt, kivált ha a gyermek elsőszülött. Keresztelés után a kocsmában vagy otthon ellakják a paszitát. A részvevők mindenben nagy vigyázattal vannak, hogy a megkeresztelt kisdeddel valami olyas ne történjék, a mi jövendő életére rosszat jelentene. Ez a gondoskodás hat hétig kiterjed az újszülött anyjára is, kit némely vidéken este „megáldanak” oly formán, hogy szentelt viaszgyertyát gyújtanak, azzal háromszor kört csinálnak a gyerekágyas körűl, mindannyiszor keresztet vetnek s így szólanak:

„Megszentellek Krisztus testével s vérével,
Hogy majd szembe nézhess minden ellenséggel,”

Három nappal a keresztelés után a komaasszony (God’n) elküldi a komatálat és az ajándékruhácskát. Amaz hat zsemlyéből, 101 tojásból, jó sok zsírból és egy fekete tyúkból áll. Ennek az apa menten levágja a fejét, mert ha csak egyszer ennék is a házban, tolvaj lenne a gyermekből. Ebben félreismerhetetlenűl régi pogány áldozó szokások maradtak fenn.

Hat hét múlva, előbb semmikép sem, egyházkelőbe megy a gyerekágyas. Templomba menet egy zsemlyecsücsköt visz magával, melyet anyatejbe áztatott meg. A ki először találkozik vele, ezt kiáltja: „Ide a csücsköt!” „ide a csücsköt!” A kiáltó neme szerint a következő gyerek fiú vagy leány lesz. Otthon, ha már haza várják az anyát, a gyermeket valami közel lévő mogyoróbokorba rejtik, s az anyának meg kell keresnie.

A következő hat hét alatt az anya maga személyesen elmegy a komákhoz köszönetet mondani s egyszersmind meghívja őket az igazi „keresztelő”-re. Ezen is vesznek s adnak ajándékokat.

Ettől fogva szülők és gyermekek évenkint rendesen meglátogatják a komákat, s a kis keresztgyerekek húsvéthétfőn piros tojást és mindszentkor fonatost kapnak. Ha a keresztgyerek hat éves lett, megkapja a „középső ruháját”, ha pedig tizenkét éves múlt, a „végajándékot”; mindakettő néhány ruhadarabból áll. Ez utóbbi magában foglalja a keresztgyerek halálra való nagyobb fajta ingét is.

Ezzel aztán véget érnek a keresztszülék ajándékozásai, de azért köztük és keresztgyerekeik közt tovább is kegyeletes viszony áll fenn. Hasonló viszony van bérmaszülők és bérmagyerekek között.

Mikulás Windischgarsten vidékén.
Greil Alajostól

Évről-évre megérkezik a gyerekekhez a Mikulás, majd örömükre, majd rettentésűl, majd jutalmazva, majd bűntetve. Legünnepiebben tartja járását Windischgarsten vidékén. Miklós-nap (decz. 6.) előestéjén, ha már egészen besötétedett, közeledik a házhoz. Lánczcsörömpülést és csengettyűrivást hallani az ajtó előtt. Három hangos ütés az ajtón s belép egy csapat csudálatos alak. Elől jár, fején püspöksüveg, testén misemondó ruha, kezében püspökbot, a Mikulás gazda, a mindentudó, kinek a kisújja mindent megmond. Őt követi bidres-bodrosan a nyájas szelid Mikulás asszony, ki a leányokat szorgalmasan kézimunkára inti. Ezek után jön a kiséretük, ajándékokkal a jó, nyírfavesszőkkel a rosz gyermekek számára. Emezeket a Krampusz fenyegeti, egy nagyszarvú és kilógó piros nyelvű rém, nagy bundába burkolódzva s zörgő lánczczal. A láncz zörgésébe belevegyűl a „kecskebak” mekegése, egy fehérbe öltözött alaké, mely, elég borzasztóan, majd kinyújtja hosszú nyakát, majd összezsugorodni látszik.

Nem kisebb rémületet okoz a gyerekek közt az úgy nevezett „Klaubauf”, egy rengeteg szakállú óriás, háti kosárral, melyből gyereknyöszörgés hallik ki; gyerekforma kezek és lábak is látszanak ki a kosárból, vagy egy-egy gyerekfej csüng belőle lefelé. Most rémítő röfögést hallani kivűlről; közeledik az „emberevő”, kinek emberfej helyett disznó vagy más állatfej van a vállán, újjak helyett karmai, lábak helyett patái vannak, melyek ugyancsak dobogtatják a földet. Ez fölfalja a rosz gyerekeket, ha majd Mikulás földjén meghízlalják. Jönnek aztán még vadászok, fejökön szarvas ága-boga, apró törpék rőfnyi szakállal és óriások, kiknek feje a gerendát veri, de majd összeesnek, majd fölnyúlnak, továbbá remeték s egyéb efféle csuda had.

Már most a Mikulás szigorú vizsgálatot tesz a gyerekek közt, kik félénken az asztal mögé menekűltek, vagy az anyjuk ruhájába csimpaszkodnak, s érdem szerint dicsér vagy dorgál. Aztán megkérdi a kisújját, mely neki a gyermekek minden roszaságát és jóságát megjelenti. Már is megragadná a Krampusz az egyik gyereket, a ki máskor nem igen fér a bőrébe, de mos hűledezve lapít a sarokban; azonban a jóságos Mikulás asszony pártúl fogja. Mégis a kis semmiházi egy marék férges diót s egy nyírfavesszőt kap ajándékba, mely utóbbi őt, ha megint „rosz” talál lenni, magától megvirgázza. Ellenben a jó gyerekek bőven kapnak ajándékot: Mikulást, Krampuszt, szarvas-formájú czipókat.

Ha a felső-ausztriai fölcseperedett s legénykorba lépett, ha a sühedernek serkedezni kezd a bajúsza, sehogy sem fér a bőrében. Pajtásaival összeáll, együtt járnak, együtt tanyáznak, együtt dalolnak, együtt tánczolnak, együtt látogatják a búcsúkat, együtt s egymásért verekesznek, s ha valamelyiküknek szeretője van, együtt kedveskednek neki éjjeli muzsikával.

Azonban efféle szerelmi találkozón mégis csak ki-ki maga szeret lenni, sőt féltékenyen őrködik, nehogy valaki más az ő földjébe akaszsza az ekéjét, mert megkeserűlheti.

Csendes alkonyatkor, ha hold süt és csillag ragyog, téli hidegben vagy langyos nyári éjszakán megy a legény (Bua) a szeretőjéhez (Dirndl). Ekkor az erdő felől, vagy a völgyön túlról, vagy valami hegytetőről hangos újjongás, fütyölés vagy dalolás zendűl meg az est halk csendjében, az éj sötétében:

„Scheint der Man,* scheint der Man,
Her über’s Gras;
Wenn ander’ Leut schlaf’n,
Geh’ i zu mein Schatz.”

Mond.

„Wann ander’ Leut’ schlaf’n,
Und i bin nu* auf;
Aft geh’ i za’n Menschern,
Sie machent mir auf.”

noch.

„Wann der Man so schön scheint,
Scheint er über d’Stiegl;
Kimmt sunsten koan Bua,
Kimmt der Nachbarn-Nigl.”* u. s. w.

Nikolaus.

(Versben magyarúl:

„Ha süt a hold, ha süt a hld,
Egész tájék oly világos,
Más ember már mélyen alszik,
Én elmegyek a babámhoz.”

„Ha más ember mélyen alszik,
Magam pedig ébren vagyok;
El-eljárok a lányokhoz,
Szívesen nyitnak ablakot.”

„Ha a hold szépen világol,
Végig süt a hegy ösvenyén;
Hogyha más legény nem jönne,
Jön Miklós, a szomszéd legény.” stb.)

Ha a daloló legény annak a háznak közelébe ér, a hol leányt keres, elhallgat. A gazda vagy a kutya miatt úgy lopódzik a háló ablakához, torkát köszörűli vagy kopogtatással, halk fütytyel ád jelt, vagy parasztos pianóban ezt dalolja be az ablakon:

„Dirndl, wie denkst dir denn
Wann d’Buam bei’n Fenster stehnt?
I denk mir allemal:
Hätt i di bal.”*

bald.

„Schwarzaugats Dirndl,
Steh auf von dein Bött;*
Deine Augerl hast zua,
Aber schlaf’n thuast nöt.”

Bett.

(Versben magyarúl:

„Kis lány, mit gondolsz magadban,
Ha legény áll ablakodban?
Az én eszem csak azon jár,
Bár mielőbb enyém volnál.”

„Fekete szemű kedvesem,
Kelj fel ágyadból íziben;
Ha szemecskéd behúnyva is,
Azért nem aluszol, hamis.”)

Ha nem jelenti magát a leány, türelmesen tovább dalol. Ha azonban ismételt dalolásra sem kap feleletet, megharagszik és gúnynótákat kezd, mint példáúl:

„Dirndl, wannst mir ein’ Spensau gibst,
Leihst mir ein’ Strick;
Sitz aufher auf’s Fenster,
Schau nacher du Flüg.*”

Liederliche Person.

(Leány, ha nekem malaczot adsz, adj egy kötelet; ülj fel az ablakra, onnan nézz ki, te lotyó.)

Ha aztán czélt nem érve elballag, így nótáz:

„Guetö Nach über’n Bes’n,
I bin der Recht’ nöt g’wes’n.
Wan i der Recht’ g’wes’n waa(r).
That i ein guetö Nacht nehma aa.
Guetö Nacht über’s G’holzt,*
Du waarst schon die Recht’, wannst wolltst.”

Gehölze, Wald.

(Jójczakát a seprűn túl, nem én voltam az igazi; ha az igazi lettem volna, jó éjszakám is lett volna. Jójczakát az erdőn túl, az igazi volnál te, csak akarnál.)

De még az ablakból hallhatja:

I gib dir koan’ Spensau,
I leih dir koan Strick;
Wannst ein braver Bua bist,
Gehst voneh* zu koar* Flüg u. s. w.

von vornehienein.

keiner.

(Versben magyarúl:

„Nem adok malaczot,
Se kölcsön kötelet,
Ha derék legény vagy,
Nincs lotyónál helyed.” stb.)

Igen sokszor, fájdalom, más fordúlatot vesz a dolog s a sajnos következésekről beszélhetnek az anyakönyvek, a gyámhatóságok, néha még a bűnügyi iratok is, kivált a hegyi vidékeken, a hol ez az elv járja: „A hegységben nincs bűn”.

De máskép nézik a dolgot lenn a völgyben. Ha egy favágólegénynek (Holzknecht) alkalma volt éjjeli látogatást tenni valamely hegyi kunyhóban, hazatérte után reggel a pajtásai „megköszörűlik”. Meg fogják fejénél s lábánál, s azután a visszájával köszörűkőre tartják, melyet mindaddig erősen hajtanak, míg nadrágja végkép el nem kopik, sőt még más egyebe is kárt nem vall.

A két nemnek ilyentén közlekedéséből keletkezik ugyan házasság, de nem valami sok. Többnyire nagyon szárazon és üzletszerűen járnak el a házasság megkötésénél, mert „a házasodás nem sipkacserélés”. S ha tartják is ezt a mondást: „Saját tűzhely aranyat ér, ha szegény is, meleget tart”, ismerik ezt is: „Hamar házasság késő bánat”.

A házassághoz fűződő sokféle szokások közűl csak néhány olyat fogunk itt bemutatni, melyek Felső-Ausztria sajátságai.

Ha a jegyesek maguk vagy nevökben, a hogy rendesen történik, egy „hivogató” (Leutelader) megy az atyafiakhoz és szomszédokhoz, mondókájuk néhol így végződik: „Most hát kérnénk egy tyúkot vagy kakast”, vagy hogy a hívogató már a menyasszony házából egy fekete kakast vitt magával az útra. Majd mindenütt adnak erre egy tyúkot vagy kakast, ha lehet, feketét. A szegény állatokat összekötött lábbal, egyenkint egy botra fűzik föl s úgy czipelik vállon házról házra. Azért is egyike a lakodalmi ételeknek a tyúkleves, melyhez méhsört és bort isznak. Nem lehet ebben a szokásban pogány áldozás maradványára nem ismerni. Most ugyan e lakodalmi tyúkoknak egészen más magyarázatot adnak. A szerint, a mint több kakast vagy tyúkot visznek haza, a jövendőbeli házasfeleknek több fiuk vagy leányuk lesz.

A házasságra való előkészületek közűl legfontosabb a kiházasítás vagy kelengye (Primiss). Ezen mindaz értendő, a mit menyasszony és vőlegény a házba, melybe házasodnak, magukkal visznek. Álló és fiókos szekrények, üveges almáriomok, telve ruhával, hófehér vászonnal, gondosan meggerebenezett lentekercsekkel, fínomabb fajta konyhaedénynyel s egyéb effélével. Különösen hozzátartozik azonban a „hitveságy” (Heirathsbett) vagy több ágy is, ágyneművel föltornyozva, és a menyasszony részéről még rokka és motolla is, melyek csinos munkájúak és valami falusi művésztől takarosan ki vannak festve. Ha örömanya, szabó, varróné, asztalos mind e drágaságokkal elkészűlt, a menyasszony kelengyéjét a házban kiállítják, s mindenkit szívesen látnak, a ki nézni megy. A szomszédasszony gyermekeivel, a menyasszony leánybarátai, nénék, keresztszülék, stb., el sem is mulasztják a házassági kincseket megnézni s megbámúlni, és a fölhalmozott gazdagságot és csecsebecsét saját ajándékaikkal szaporítani. A hozományhoz tartozik még egy, vagy két borjas tehén, mint a hogy a germánoknál a rómaiak idejében tulkot szokott adni a kérő, hogy a menyasszonyt a kiskorúság kötelékei alól föloldja.

A lakodalom előtt való napon, vagy valamivel korábban is kivételesen a lakodalom után való napon, következik a hozományvitel (Primissführen), azaz a menyasszony vagy vőlegény kiházasítási holmijának az új otthonba szállítása. Ágyakat, szekrényeket, asztalokat szépen mázolt oldalos szekerekre raknak, fölűl a rokkát és a motólát, vagy épen egy bölcsőt. Mennél több szekér kell a szállításhoz, annál urasabb. Mindenikbe négy pompás ló van fogva, melyek szalagokkal és virágokkal felczifrázott szerszámban csillognak s kényesen húzzák a terhet. A szekér után megy a menyasszonyi tehén borjastúl, melyeknek szarváról libeg-lobog a sok tarka szalag. A sor végén a menyasszony, illetőleg a vőlegény megy, karján egy kézikosár, melyben üng vagy nyakkendő van a vőlegény számára, ha pedig a vőlegény a költözködő fél, a kosárban különféle keszkenő van az új hazájabeli cselédség számára.

Így halad előre a ment puskaropogás és ostorpattogás közt, néhol muzsikaszóval is. A házakból kisiető nézők zsinórt húznak, vagy póznát tartanak a menet elé, mintha fel akarnák tartóztatni s menyasszonynak, vőlegénynek adnia kell valamit, hogy tovább mehessenek. A Mühl-negyedben valósággal eltorlaszolják az útat. Ugyanott az is szokás, hogy a házakban, a merre a menet halad, egyet-mást hamarjában kézrekerítenek s a menyasszony háztartására adják, rendszerint bölcsőt vagy tyúkokat. Ha egy tyúkot megkaphatnak, egy készen tartott zsákba dugják s bár mennyit fognak, az mind követi az elsőt a zsák mélyébe. Kocsmák előtt meg szokás állapodni egy kicsit; a kocsmárosok nem jó szemmel nézik, ha szó nélkűl mennek el előttük.

Ha a menet végre a lakodalmas házhoz érkezik, azt bezárva találja. Semmi nesz, mintha ki volna halva. Előbb jelenteni kell magukat, hogy hoztak valamit, csak aztán úgy nyitnak kaput a különben várva-vártaknak; a sok mindent beviszik a házba, arra lakzit csapnak, a táncz néha késő éjszakáig tart.

A Salzkammergut még egy más szokást ismer, mely megelőzi a lakodalmat. Ha egy favágó lép házasságra, pajtásai őt menyegzője szombatján keresztre feszítik. Ha ugyanis a munka-helyről egy heti fáradalom és izzadság után családjukhoz haza térnek ünnepelni, a reménybeli férjnek egy dorongokból összeütött keresztet, az eljövendő házassági kereszt jelképét, tesznek a vállára, hogy haza czepelje, mikor aztán van dolga a serkentő szíjnak és ostornak. Ha kocsma mellett visz el az út, a keresztvivő vőlegény „egy itallal” megszabadúlhat a kereszttől, – bár szabadúlhatna a sokszor csakugyan bekövetkezendő házasság-keresztjétől is!

Hozományvitel az Inn-negyedben.
Greil Alajostól

A lakodalom után való napon az új házaspárt és a lakodalmi vendégeket ismét együtt találjuk. Már délelőtt szerte járnak a legények, furcsa öltözetben, bolondoznak öregével, aprajával s kivált a leányságot ejtik nagy rettegésbe. A házakhoz is eljárnak „pénzt szedni”, mikor szinte nagyban folynak a tréfabolondságok. Délután pedig annak a házaspárnak házából, mely legutóbb tartott lakodalmat, egy csapat indúl a most összekeltek házához. Elől lépked két fura öltözetű trombitás, utánuk nőtelen legények, egy-egy vízipuskával fegyverkezve. Ezek után több férfi következik asszonynak öltözve, s nehéz háti kosarakat czipelnek. Mögöttük, lóháton, a csapat vezetője, a „kapitány”, a ki meztelen kardot suhogtat. Utána egy, búzalisztből és bábból készűlt süteményt visznek, mely czifra bölcsőbe tett gyermekhez hasonlít. E „gyerek”-nek két utolsó birtokosa, t. i. azon házasemberek, a kik legutóbb s utolsó előtt keltek össze s lettek apává, egy bölcsőt visznek; egy csapat legény zárja be a menetet.

Czélhoz érve, a vízipuskák a kapitány parancsára az új házaspár házának irányúlnak; télen pedig hólapdákkal lövöldözik a házat. Ezt azonban a háziak és egy pár legény jól védik, kik szintén vízipuskákkal és mindenféle edényekből öntözve, igyekeznek a támadókat visszaverni. Végre az asszonyoknak öltözött hátikosárvivők mennek az ütközetbe. Egymás kosarából kiveszik a fazék- és tányércserepeket s hajigálják a kaput, hogy csakúgy döng bele. Egy „kecskebaknak” öltözött s leányoktól vezetett, nagyokat ugró legény is segíti a támadókat, kik aztán utoljára benyomúlnak a házba.

Az új „királyt”, a bölcsőbeli gyermeket, a szobába viszik s az új házaspár hangos ujjongás közt ringatja. A betolakodottakat szívesen látják kenyérrel és musttal; szól a czitera, dalolnak és tánczra kerekednek.

A koszorúból, melyet a menyasszony a fején, s a vőlegény a kalapján és karján visel, nem hiányozhatik a rozmaring. Akkor sem, ha a halott kiterítve fekszik; egy rozmaring és kökörcsin-bokréta illatozik a mellén; ifjaknak és hajadonoknak, kiket leszakasztott a halál, rozmaringkoszorút tesznek fejökre; rozmaringszálat mártanak szentelt vízbe s avval fecskendik be a holtat; rozmaringbokrétát tesznek vele a koporsóba s azt dobnak utána sírjába.

A halottak iránt a felső-ausztriainak mély kedélye benső kegyeletet táplál. Ha valamely házban meghal az apa vagy anya, halálukat az egész „gazdaságnak” tudtára adják; a marháknak az istállóban s a fáknak a kertben, különösen azoknak, melyeket a halott maga plántált, megjelentik az elhúnytát, különben szomorkodnának s a fák évekig nem teremnének gyümölcsöt. De mindenekelőtt a méhkasokhoz sietnek s így szólnak be hozzájok: „Kedves méhek, meghalt a gazda” (Liebe Bein’, der Bauer ist g’storibn).

A holttestet szépen kiterítik, az olvasót, melyet egykor első fürdőjébe tettek, egybekulcsolt keze köré fűzik, fejtűl feszületet tesznek, oldala mellett gyertya ég éjjel, nappal. Szomszédok, ismerősök és atyafiak napközben „halottlátni” mennek és mellette imádkozni; este pedig az egész szomszédság összegyűl „virasztani”. Azalatt imádkoznak és gyászdalokat énekelnek. A szünetekben kenyeret, mustot és pálinkát osztogatnak a gyászoló vendégek közt.

A kenyér általában fontos szerepet játszik a halotti szokásokban; kenyeret kap a követ minden házban, a hova a temetésben való részvételre meghívást visz, egy egész kenyeret kapnak mindazok, a kik a temetésre a gyászoló házba lépnek, s mindenik levág belőle egy darabot; kenyérrel és pálinkával kinálják meg a megszomorodott feleket a gyászmenet megindúlta előtt, kenyeret kap a kocsis, a ki a holttestet a temetőbe szállítja, sőt még az igavonóknak is, melyek a szekeret húzzák, kenyeret adnak, s a toron, akármilyen egyszerű különben, legalább kenyérnek kell lenni.

Mielőtt kivinnék a halottat a házból, öt miatyánkot könyörögnek a megholtért s egyet azért, a ki a jelenlevők közűl először „megy utána”. Ha a gyászoló rokonok közűl valamelyik erőt tud venni magán, így szól a halott nevében: „Isten áldjon, kedves feleségem; Isten áldjon kedves gyermekeim; Isten áldjon, kedves rokonok és ismerősök!” E helyett sokszor egy „búcsúzót” énekelnek, melynek ugyanez az alapgondolata. A küszöb fölött a koporsót háromszor megemelik, meg leteszik, miközben az előimádkozó szaggatva így szól: „Menj, keresztény lélek, a kinek nevében meg vagy keresztelve; az Atya nevében, a ki teremtett; a Fiú nevében, a ki megváltott; menj, keresztény lélek, a Szentlélek nevében, a ki megszentelt”; vagy legalább ezt mondják: „Az Atya, Fiú és Szentlélek isten nevében. Amen.” Mialatt a halottvivők a koporsót fölemelik, az előimádkozó így szól a halott nevében: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus” s a gyászoló felek mind ezt mondják rá: „Mindörökké!”

Miután kivitték a halottat a házból, mindent meg kell rázogatni, hogy „meg ne romoljon”. Megmozgatják a hordót a pinczében, a savanyúkáposztás kádat, a méhkast, hogy bor, eczet és savanyúkáposzta meg ne romoljon s a méhek el ne röpűljenek. Még az istállóban a marhának is meg kell mozdúlnia, „hogy az elhúnyt lelke sehol meg ne telepedhessék”. A halottat, ha gyerek, a keresztapja vagy keresztanyja viszi a sírig; ifjakat és hajadonokat magukfélék; keresztapát és keresztanyát azok, a kiket keresztvízre tartottak, vagy a bérmagyerekeik. Sokszor a halottat két vagy négy lovas, vagy ökrös szekéren viszik a temetőbe. A kocsisnak nem szabad útközben visszanéznie, s völgynek kereket kötnie. A szalmát, melyen a koporsó a szekéren feküdt, hazamenet vízbe kell dobnia, s ha haza ér, a használt ostort a fején át kell elhajítnia. Azonkívűl a szekér kerekeit is balfelől (másutt jobbfelől) kell a tengelytől levennie, hogy „a halál leszállhasson”, s azokat három napig vagy tovább is azon fa alá tennie, melyre a pemetet szokták akasztani. Ugyanoda, vagy az elhúnyt életfája alá (lásd a keresztelési szokásokat) teszik a deszkát s a szentmihálylovát is melyen a halott feküdt. Az ágynak, melyen valaki meghalt, a szalmáját elégetik, vagy folyó vízbe dobják, hogy a jószágnak, vagy a vetésnek meg ne ártson. Miután a gyászoló felek a halottat kikisérték, részt vesznek a gyászisteni tiszteletben s aztán megülik a tort.

Ha valamely népet igazán meg akarunk ismerni, meg kell figyelnünk táncz és játék közben is. Örömében és vígságában nyilatkozik legőszintébben a nép lelke. Valamely nép táncznótái egészen annak érzelmi életéből fakadnak.

A felső-ausztriai is szereti a tánczot. Lakodalom nem igen lehet el táncz nélkűl. Táncz járja aratási ünnepen, kendermunkánál, sőt újabb időben, mióta gépelik a gabonát, még „masinabált” is tartanak. Vásárokat s más egyéb alkalmat is felhasznál a népkedv, hogy a táncznak hódoljon. Felső-Ausztriában többféle táncz dívik: walzer, polka, németes, stájer, de kiváltkép a „landler”.

A „landler” a felső-ausztriai nemzeti táncz, a mint már neve is mutatja (Landl). Tökéletesen megfelel a felső-ausztriai nép érzelmi életének, különösen az ifjúságénak; de még a vén is megifjúl, ha a Landler nótát hallja.

Képzeljük magunkat egy falusi kocsma táncztermébe, a hol, teszem, épen lakodalmat tartanak. Annak egyik szögletében egy kis emelvény van két hegedűs számára. A többi szögleteket a nézők sűrű csoportja foglalja el úgy, hogy a jó téres szobának csupán csak közepe marad fenn a tánczolóknak. Az elég is, mert a „landler’” körtáncz. Most hangoltak a muzsikusok s rákezdenek szörnyen átható hangokon háromnegyed taktusban a táncznótára, hozzá pedig kétnegyed taktusban toppantgatnak. A tánczosok nem váratnak magukra; páronként belépnek a sorba s taktusban néhány lépést előre tesznek, tánczos és tánczosnő egymás mellett, még pedig a tánczosnő a kör külső oldalán. Arra, egymásnak kezet nyújtva, több kanyarodást tesznek úgy, hogy a tánczosnő a tánczkörnek majd belső, majd külső oldalán jelenik meg. Erre mindketten, egymás kezét fogva, karjukat magasra feltartják fejük fölé s a tánczosnő egyet fordúl a tánczos keze alatt. A mozgások ismét csendesednek s megint, mint előbb, egy pár kanyarodás következik. Ismét fölemelődnek a karok, s a tánczosnő kétszer megperdűl, hogy szintúgy repűl a szoknya. A párok átkarolják egymást, s körűlkeringenek. Újra alábbhagynak a heves mozgások, a párok újra taktusos lépésben mennek egymás mellett, de a tánczosok meg-megdobbantják a földet, hogy megzörren belé az ablak s gomolyog a por; közben taktusra tapsolnak, újjonganak s eredeti, nem ritkán merész nótákat dalolnak mind egyszerre:

Jetzt is’s aus, jetzt is’s aus,
Jetzt kimmt der Herrenstaub;
Hinter der Spielmannbänk
Staubts schon ein weng.

Gelt, du Schwarzaugetö,
Gelt, für di tauget i;
Gelt für di war i recht,
Wan i di mächt.

Dirndl, geh her zu’n Zaun
Und lass di recht anschau’n,
Wie deine Äugerl sand,
Schwarz oder braun.

(Versben magyarúl:

Hajrá, haj! hajrá haj!
Most jön az úri por;
Porzik már keveset
A pad megett.

Te barna, ugy-e bár
Engem választanál?
Ugy-e, hogy kellenék,
Ha kellenél.

Gyere ki, gyöngy alak.
Közel hadd lássalak,
A szemed barna-e,
Vagy fekete?)

A „landler”-táncz.
Greil Alajostól

Egymást érik a régtől fogva s általánosan ismert, vagy széles jókedvben rögtönzött nóták; egyet kétszer nem igen dalolnak. Ha toppantás, taps, újjongás és nótázás véget ért, megcserélődnek a párok úgy, hogy minden tánczosnő az előtte lévő tánczoshoz lép, mire a mozgások leírt rendje újra kezdődik. Ez annyiszor ismétlődik, a hány pár van úgy, hogy utoljára minden tánczos megint eredeti tánczosnéjával kerűl össze.

Nem kevésbbé jellemzők a felső-ausztriaiak játékai. A sokféle szokásban levő gyermek-társasjátékokat nincs terünk bemutatni. A felnőttek játékai kétfélék: téliek és nyáriak.

Ha minden csontkeményre van fagyva és a vizeket tükörsíma jégkéreg borítja, legények és férfiak, sőt fiatal gyerekek is előkeresik valami zugolyból a „jégbotot” (Eisstock), a hol egész nyáron a porban gyászolt és álmodozott. Ez pedig amolyan félgömb formájú darab fa, melynek vasörve s középen markolható nyele van, s ha ennél fogva a jégtáblára zúdítják, nagy erővel messzire csúszik. Minden ráérő órát, s mikor a téli telehold süt, egy-egy éjjeli órát is evvel a jégendobálással töltenek. Két párt van, mindegyik élén egy gazda, mint fővadász (Meier). Azon iparkodnak, hogy a botokat egy kitett czélhoz (melyet „Taube”-nak neveznek) „lőjjék” s a botok egymáshoz ütközésével az ellenféléit a czél közeléből elugrassák. Immár az egyik pártnak „hatja” van, de az ellenfél felűlkerekedik s „kilencze” lesz, s most minden „lövés” számít! Nagy érdeklődéssel teszi a mester az egyik pártnak utolsó lövését s ime, a szerencse kedvez neki, remeket lő; a még hátra lévő ellenpártnak botjai mind elzúdúlnak az övé mellett, s ő a pártjával „kivan”. Ez a játék másutt is megvan ugyan, de leginkább Felső-Ausztriában honos.

Míg a férfinépség az üres téli órákat „jégen” tölti, az asszonynép rokkájával a „fonóba” (Spinnroas) gyűl, a hol aztán nemcsak az orsó pereg, hanem a nyelv is.

A tél hozza meg az úgy nevezett „harangjárást” is (Glöckelngehen). Háromkirályok napján este a szomszéd falukból egy „társaságba” gyűlnek össze nagy csendben a fiatalok. Minden idegen szigorúan ki van zárva. Mindnyája álszakállt visel s úgy van öltözve, hogy egy-egy mesterséget vagy foglalkozást ábrázol. Együtt járnak faluról falura, házról házra s „kört” csinálnak, azaz muzsikaszóra valamiféle tánczot adnak elő. Nem pénzért teszik; pénzt vagy pénzérőt nem fogadnak el a „harangjárók”, kinálni sem szabad nekik. Legföljebb egy kupicza pálinkát s egy darab kalácsot adnak nekik, de azt is csak tánczközben vehetik el, a „kör”-ből ki nem léphetnek. A ki a körből távozik, menten kizárják, s búcsúzóra a pajtásai jó sort vernek rajta. A „harangjárás”-kor nem egyszer csúnya verekedésre kerűlt a dolog a különböző falukból való részvevők között; volt, a ki sulyos sebet kapott, de sőt olyan is, a ki ott hagyta a fogát. A világi és egyházi hatóságok e miatt tilalmazni kezdték ezt a szokást. Így példáúl az ilyen alkalommal agyonverteket nem volt szabad szentelt földbe temetni; nem egy erdőszél vagy mesgye rejti – úgy beszélik – ily „hősies” harangjárók porló csontjait.

Vízkereszttől Gyertyaszentelőig jártak ezelőtt a csillagénekesek is. Egy tiz-tizenkét énekesből álló csapat vonúlt ki egy áttetsző „csillaggal”, vallásos énekeket mondva, valamely házból. A csillag egyik felén Mária volt festve a Jézuskával, a másikon a három-királyok. Zsinór forgatta körben. Két előénekes vezetése alatt a menet valami magán- vagy kocsmaházba vonúlt s ott különféle énekeket énekelt Krisztus születéséről, a pásztorokról, a három-királyokról, stb.

Sok az énekek közűl, tájszólásban költve, naivságánál fogva felette bájos s származására nézve sokkal régibb, mint a felső-ausztriai műtájszólási költészet, melynek a népdalokkal együtt alkalmasint mintáúl szolgáltak.

Ha történetből két csillagénekes csapat egy házban találkozott össze, versenyt énekeltek. Egyik előénekes többé-kevésbbé rögtönzött versekben feleletre szólította a másikat, mialatt mind a két csapat csillaga szakadatlan forgott. Az ellenfél felelt s viszont ő is kérdést adott föl. Az a fél, melynek előénekese először akadt meg a feleletben, lett a vesztes s csillagát át kellett szolgáltatnia a győzteseknek.

Farsang idején járnak a kardtánczosok is. Régebben tartományszerte ismerték őket, most már csak a Salzkammergut völgyeiben látni, hol különösen a hallstatti sóbányászok kedvelték a kardtánczot s ma is elő-előadják. Még Ferencz császár előtt is szabad volt magukat bemutatni. A kardtáncz pedig mesterséges testgyakorlat, melyet kilencz tánczos, egy vagy két sípos, egy dobos s két farsangbolondja visz végbe. Hat kardtánczos fehérbe, hat zöldve van öltözve. Evvel a mondókával lépnek a házba:

„Wir treten herein ganz edel und fest
Und grüssen alle Zuschauer aufs best’;
Grüssten wir einen und den andern nicht,
Wären wir die rechten Schwerttänzer nicht.
Die rechten Schwerttänzer sind wir genannt;
Wir tragen das schwert in unserer Hand.
Spielmann, mach’ auf den rechten schwerttanz!”

(Versben magyarúl:

„Belépünk nagy daliásan s nemesen,
És köszöntjük a nézőket szívesen;
Nem köszöntve egyiket vagy másikat,
Kardtánczosok nem volnánk igaziak.
Az igazi kardtánczosok mi vagyunk,
A kezünkben ime kardot hordozunk.
Fujd, muzsikus, az igazi kardtánczot!”)

E közben az összecsődűlt nézők örege-apraja minden üres helyet elfoglal: padot, széket, asztalt, s a kardtánczosok elkezdik a játékukat. Először egy körtánczot járnak, úgy hogy mindegyik a szomszédja kardjahegyét tartja kezében. Azután átugrálják a kardokat, majd lerakják s újra tánczot kezdenek járni. Ismét fölveszik a kardokat s most „csigát” vagy „motollát” formálnak, melyből az előtánczos s az utána következők mind szépen kifejtődnek a nélkűl, hogy a kardhegyet kieresztenék a kezükből. Ezalatt a „bolond” elsomfordál, „mert fizetnie kell”. Megkeresik s e szókkal: „Bolond, fizess 3.000 forintot, mert fejedet a lábadhoz teszszük”, előhurczolják. Le kell térdepelnie; az előtánczost kivéve, mindnyájan vállára teszik a kardjukat, az előtánczos pedig hegyibe pattan s ezt mondja:

„Da bin ich heraufgesiegen,
Wär besser, ich wär unten blieben.
Der Fasching ist ein verthunlicher Mann.
Hat all’ sein Hab und Gut verthan;

Er hat verthan sein Hab und gut
Bis auf einen zerissenen Hut.
Er reist das Land wohl auf und nieder,
Was er bekömmt, versauft er wieder.

So spring ich aus dem grünen Kranz;
Spielmann, mach auf den lustigen Schwerttanz.”

(Versben magyarúl:

„Ide felpattantam volna,
Jobb biz’ lenn maradtam volna.
Tékozló a farsang nagyon,
Elúszott kezén a vagyon;

Elpazarlódott mindene,
Nincs, csak egy rongyos süvege.
Fut országot össze-vissza,
A mit kap, legott megiszsza.

A zöld koszorúból most a földre szállok;
Fújd el, te muzsikus, azt a víg kardtánczot!”)

Már most még egy körtánczot járnak, de sebesebb taktusban, mint először, s észrevétlenűl egyik a másik után félreáll a körből, míg csak az előtánczos s egy másik marad ott, kik még egyet-kettőt fordúlnak. Végre mind megforgatja a kardját s csörrentve összecsattogtatja, víg éljent kiált s azzal a játéknak vége. A kardtánczosok megajándékozása és megvendéglése – ma ez a főczél –fejezi be az egészet.

Ez hajdanában nemes játék volt, méltó a germán ősökhöz, kik már a régi rómaiak idejében kedvelték ezt a fegyverjátékot, a mint Tacitus magasztalva beszéli (Germ. 24 c.). Akkor, igaz, csak kiereszkedett jó kedvből játszották, nem kapzsiságból; a fiatal szabad germánoknak elég jutalom volt a nézők tetszése.

Ha lassanként fordúl az évszak s tavaszodni akar, még most is néhol drámai módon adják elő a tél és nyár közötti küzdelmet. A két évszakot két legényke ábrázolja, kik közűl az egyik otromba téli pacsmagokban czammog, hosszú, czafatos bundába van burkolódzva, melyet derékban öv helyett valami kendőféle tart össze. Fejét vastag bagolysüveg fedi. Kezében vasalt, felső végén zöld fenyőszállal díszített botot tart, melyen néhány toboz s jégcsapok gyanánt üvegrudacskák lógnak; ez a tél. A másik, karcsú, helyre-legény, széles arany övű hosszú fehér ruhába van öltözve. A csinos arczot lobogó zöld szalagokkal díszített könnyű szalmakalap árnyékolja. Kezében bot, szintén fenyőszállal, mely tarka szalagokkal és szép almákkal van felczifrázva; ez a tavasz. Házról-házra járnak s mindenütt elmondják rigmusaikat, melyekben mindegyik a maga jelességeit magasztalja és az ellenfélt becsmérli s gyalázza. Szórul tettre kerűl a dolog; ölre mennek, s addig birkóznak, míg a tavasz győz s a telet kikorbácsolja a házból. Ha a „tavasz” kapott valamit, utána megy a „télnek”, s mindketten békésen betérnek a legközelebbi házba, hogy játékukat ott újra kezdjék. Ha vége a télnek, a nyár új játékokat hoz.

Igazi mulatság, ha valamely élelmes kocsmáros „famászást” (Baumkraxeln) rendez. Jövő vasárnap, így teszi közzé, a „csorgó csap” kocsmárosánál a délesti istenitisztelet után „famászás” lesz.

Egy körűlbelűl 20 méter magas karcsú fenyőt haza hoztak az erdőről s kérgét lehántották; csak a tetején hagyták meg a zöld ágacskáit. Azonkivűl a törzsök minden csomója gondosan el van gyalulva s az egész fa a tetejéig erősen beszappanozva, hogy jó csúszós legyen. A tetejét tarka szalagokkal diszítik fel s a galyakra egynehány fényes pénzdarabot erősítenek. A tetőn alúl vörösfehér és sárgafekete zászlócskákat tűzdelnek, melyeknek szegélyére szintén néhány pénzdarabot kötnek. A legalsó zászlócskán legkevesebb van, mennél feljebb, annál több, de legtöbb a tetőn. Így áll a fa a kocsma előtti téren már vasárnap reggel.

Ha eljön a délután s vége van a templomnak, mely ma szokatlanúl népes volt, a községből és a szomszédságból csakúgy forr a nép a mászófa köré.

E közben azok is megérkeztek, a kik a csalogató díjak valamelyikét megpróbálják elnyerni. Mind tizenöt-tizenhat esztendős ficzkók, kik most egyik vagy másik gazdaembernél szolgálnak, épek, egészségesek s meg is van bennük a mersz a virtusságra. Neki vetkeznek, csak ing és nadrág van rajtuk. Szeges czipőjüket is lerugják, mert a nagy segítségükre volna a mászásban. De mindenikük egy zacskó hamut kötött a dereka köré, hogy avval mászásközben behintsék a nagyon is sikos fát. Most hát egyikük megteszi az első próbát. Keményen czombja közé szorítja a fát s karjai erejével feljebb kapaszkodik rajta, miközben ugyancsak használja ám a magával vitt hamut; de nem ér magasra; öt-hat méternyire fölverekedett; tovább nem birja; a fa szörnyen csúszós; – lenn terem, a népség hangos kaczajjal fogadja. egy második, majd harmadik próbálkozik meg. Feljebb-feljebb kúsznak a szálfán; de egyik sem birja elérni csak a legalsó zászlócskát sem; valamennyi lesiklik, mielőtt czélnál volna. De most a negyedik sebesen fölkapaszkodik, már a fa közepe táján jár; hangos nógatások lelkesítik a merész mászót; ekkor – elszakad az egyik nadrágtartója. Sebaj! ledobja a kaczagó közönség közé. Megint tör előre; már csak egy méternyire van a zászlócskáktól; ekkor – elszakad a második tartó is; abba kell hagynia a próbát a nézők nevetségére és csúfjára. Hamar útat veszt a sokaság közt. Az ötödiknek végre sikerűl az első zászlócskát elérni; hevenyén kirántja; már nyúlna a második után, de ereje elhagyja s be kell érnie az egy zászlócskával s lecsúsznia a szálfán. Hangos tetszés köszönti. Ez a siker ugyancsak tüzeli ám a többi mászónak kedvét; lehozzák a második, harmadik és negyedik zászlócskát.

De még a fődíj, a legfelső, ott van a fa csúcsán; a mászók nagy része annyira ki van tikkadva, hogy csüggedten néznek egymásra. Aztán a fa is legfent oly vékony, hogy veszedelmesen imbolyog, ha valamelyik a tető felé közeledik. Ekkor ismét ott terem az a siheder, a kinek nadrágtartói oly roszkor mondták föl a szolgálatot. Egyenesen a boltostól jön, a kinél jóvá tette a hibát. Bátran oda megy ismét a fához, a mely most már nem is oly síkos. Gyorsan fölfelé kapaszkodik ismét, mint a macska; minden szem kiséri, előbbre-előbbre haladását szótlanúl, feszűlt figyelemmel követik az alant állók. A fa szörnyen himbálódzik; már a csúcsnál van, azt kiszakítja, az alant váró nép újjongva rivall tetszést a merész „famászónak”, a ki diadallal csúszik le a fenyőszálról.

Ily vigalom után egy kis erősítőre van szükség. Tódúl mindenki a kocsmába, elől a győztes „famászók”, kik diadalmi zászlóikat büszkén lobogtatják. A kocsmáros is meg van elégedve az Uristennel, hogy ma nem küldött esőt, s a vendégekkel, mert nem hiába készülődött s látta el a konyhát és pinczét. A mulatságot rendesen táncz fejezi be.

Az ily siker nem hagy nyugtot a szomszéd falubeli kocsmárosnak; azért hát tekéző versenyt rendez. Egy pompás kecskebakot vagy kövér kost „tekéztet ki”, s ennek vonzó ereje van. Csuda-e, ha minden falusi kocsmának van tekéző pályája?

A „famászás”.
Greil Alajostól

Nem kisebb kedvvel megy végbe a „gyűrűfuttatás” (Ringelreiten). Valamel nagyobb szabad téren diadalívfélét állítanak, melyet fenyőgalylyal fonnak be s szalaggal, virággal s zászlócskákkal díszítenek föl. Az ív bolthajtása alatt egy oldalról a másikig zsinórt húznak, mely a közepe táján valamennyire aláhajlik. A legmélyebb részén egy tallér nagyságú gyűrűt erősítenek meg, melynek belseje fehér papirossal van beragasztva, hogy jobban lássék. a kitűzött időben elég közönség érkezik, hogy mulasson és a gyűrűlovasok ügyességét bámúlja. Ezek időközben valamelyik kocsmárosnál gyülekeznek s most muzsikaszó mellett jönnek a tetthelyre. A játékban résztvevők fürge, nyergeletlen lovon jelennek meg, mindegyiknél két méter hosszú gyűrűbot. Egy bohócz is lovagol velük, a ki fura magasviseletével nagyban előmozdítja a közderültséget. Vagy húsz lépésnyire az ív előtt megáll a csapat; a zene elhallgat s megkezdődik a játék. Az első számú lovas megkisérti a mesterségét. Megsarkantyúzza lovát s keresztűlvágtat az ív alatt; alkalmas pillanatban botjával a gyűrű felé döf. Ha sikerűl a papirost eltalálnia s átszúrnia, botján marad a gyűrű a zene tust fú s a közönség újjong. Ha elhibázza, föl se vegye, ha kinevetik. Nem is törődik vele, hanem visszafordítja lovát s új rohanásra készűl, míg pajtásai számuk sorrendje szerint próbálkoznak. Valahányszor eltalálják a gyűrűt, újat tesznek helyébe. A ki bizonyos számú futtatás után legtöbbször leszúrja a gyűrűt, az az első díjat nyeri. Muzsika, a lovasok szerencséje és szerencsétlensége, a bohócz bolondozásai ezt a játékot víg mulatsággá teszik. Kár, hogy ez a lovagias gyakorlat hova-tovább kimegy a divatból.

Ugyanígy van a zsák- vagy nadrágfuttatással, a kakasveréssel és tojásszedéssel is. A zsák- vagy nadrágfuttatásra több pár vállalkozik, rendszerint az iskolából csak most kiderült gyerkőczök, hogy kitűzött díjakért egymással versenyt fussanak. E végre ketten-ketten valami feneketlen zsákba vagy arra való nadrágba dugják a lábukat, egyik a jobbat, másik a balt. a párok sorba állanak, hogy adott jelre valami távolabbi czél felé s meg visszafussanak. Az először visszaérkező pár nyeri az első díjat, az utána való a másodikat, stb. Itt is van ok nevetni, mert nem egyszer megesik, hogy az együtt futók nem tudnak lépést tartani, egyik a másikat akadályozza vagy mindketten is fölfordúlnak.

Még bonyolódottabb s nevetségesebb a dolog, ha két-két futónak egy taligát kell maguk előtt tolniok úgy, hogy az egyik a jobb, a másik a bal kezével fogja s tolja a taligát, mikor aztán lépést kell egymással tartaniok, a mi a föladat nehézségét s e miatt a kis baleseteknek, melyeknek a versenyfutók ki vannak téve, a számát, s egyszersmind a közönség köz derültségét nagyban fokozza.

A kakasverésnél, mely kegyetlen, de nagyon elterjedt, nyilván indogermán játéknak mythosi háttere van, valami szabad téren egy házi kakast hosszú zsinórral egy dúczhoz kötnek úgy, hogy az állat szabadon mozoghat. A kakasverők, négyen-öten, egy-egy szalmából font cséphadarót kapnak. Miután szemöket bekötötték, elkezdenek a dúcz körűl menni s az álcséppel vaktában egyet-egyet ütni a kakas felé. Ez természetesen, féltvén az életét, minden ütést kikerűl, s így gyakran sokáig tart, míg eltalálják s még sokkal tovább, míg a rémültében röpködő, krákogó szegény állat olyan ütést talál kapni, hogy kábultan vagy halva nyúlik el. A kinek ez az ütés sikerűlt, a kakas lett a díja. Erős idegű és kemény szívű embereknek kedvök telhetett a hasztalan ütésekben s a zaklatott állat rettegésében; de a nép maga megutálta ezt a kegyetlen játékot, azért a kakast fazékkal, a szalmacsépet meg bottal helyettesítette, s a játékot a gyerekeknek engedte, kiknek most is nagy mulatságuk a fazékütés.

Lóverseny az Inn-negyedben.
Greil Alajostól

Ártatlanabb játék a tojásszedés. Vagy száz lépésnyire attól a kocsmától, melyben ezt a mulatságot tartják, jó sok tojást raknak szét a földre. A helyet zászló jelöli. Ekkor azoknak, a kik a tojásokat fel akarják szedni, bekötik a szemüket, mire aztán a tojások felé próbálnak menni. Ha valamelyik oda talál, felvesz egy tojást, visszamegy helyére, átadja, s újra megteszi az útat a tojásokhoz. A ki bizonyos idő, példáúl fél óra alatt, legtöbb tojást „felszedett”, a legelsőt nyeri a kitűzött díjak közűl. De gyakran megesik, hogy a tojáskereső egészen letér a helyes irányról, vagy hogy ketten-hároman egymásba ütköznek, vagy valamelyik a tojások közt jár a nélkűl, hogy tudná, s botorkálása közben a tojások közűl nem egyet összetipor. Ez esetben a szégyenvalláson kivűl kára is van a versenyzőnek, mert az eltaposott tojásokat meg kell a kocsmárosnak fizetnie. A mulatság vége szokás szerint dalolás, ivás, táncz.

A felhozott játékok közűl némelyeknek már népünnepszerű jellemök van, de mégis a kör, melyre esetről esetre kiterjeszkednek, nagyon is szűk, semhogy ezeket igazi népünnepeknek lehetne nevezni. Ellenben a felső-ausztriainak oly ünnepélyei is vannak, melyek messze földről ez vagy amaz helyre vonzzák, csődítik az embereket, vagy hogy bizonyos napokon és bizonyos alkalmakkor az egész tartományra kiterjeszkednek. Némelyikök teljességgel egyházi alapon nyugszik, de néhol oly sajátságos módon fejlődött, hogy a felső-ausztriai népélet vizsgálatában ránk nézve fontossággal bír.

A népünnepek közűl az Inn-negyedről, a gyors lovak földjéről, nagyon elterjedt a lóverseny, ez az igazi világi népünnep, télen mint szánverseny, nyáron mint lófuttatás. Nemcsak városokban, hanem az Inn-negyedben faluhelyeken is tartanak ily versenyeket, s mindenütt egy vonzó hatásuk van a népre úgy, hogy annakelőtte szokás-mondás volt: „Ein Hängats, ein Firmats, und ein Rennats”*, azaz: akasztás, bérmálás és futtatás a kocsmárosok legkedveltebb ünnepei.

Eine Hinrichtung, eine Firmung und ein Pferderennen.

Ha valahol szánverseny vagy futtatás van hirdetve, mindenünnen csődűl a nép, férfi, asszony, örege-apraja, boldog-boldogtalan. Gyalog minden úton-ösvényen, mindenféle kocsin, szekéren, a vaspálya külön vonatain érkezik kiváncsi közönség. Kiki jó helyre igyekszik a versenytéren, hogy a dolog folyását jól láthassa, nem ugyan igyekszik a versenytéren, hogy a dolog folyását jól láthassa, nem ugyan az épen ez alkalomra emelt tribune-ön, mert az a versenybiróság és a község előkelőbbjei számára van lefoglalva, hanem földhányásokon, sövényeken, fákon, a hol nem kell belépő díjat fizetni. Az egész pálya hosszában fej fejet ér s a népség várja a következendő dolgokat.

Három mozsárlövés jelenti a csapat közeledtét. Legelöl érkezik fiatal fenyőkkel körűlfont szánon vagy kocsin a helybeli zenekar; több fogaton következik a versenybiróság, a polgármester stb., s utánuk a versenyzők húzott számok szerint sorakozva. Egyszer szép lassan körűljárják a pályát. Mutogatják egymásnak a versenyző személyiségeket, a már hírre kapott versenylovakat s már ekkor rendesen fogadások történnek a reménybeli nyertesekre.

Most megnyílik a pálya s ló és lovas, vagy ló és szán úgy repűlnek előre, mintha a halált kellene utolérniök. Rivalgó „éljen!” „hajrá!” és „szorítsd!” a versenykedvet őrületig fokozzák, csúfos nevetés üldözi azt, a ki elmarad. Már az utolsó fordúlás járja a czél felé, a tetszés és kiabálás üvöltő tombolássá válik. A római circis maximusban s a byzanczi hippodromban se mehetett sokkal máskép. A lovak megértik és megérzik; minden erejöket megfeszítve rohannak előre, hogy még egy fejjel megelőzzék egymást, s ime véget ért a futás. Az agyonhajszolt, tajtékzó állatokat gondosan betakarják, úgy vezetik lépést az istállóba. Tódúl mindenki oda, a hol a díjosztás van, hogy újjongva köszöntsék a győzteseket, kik önérzettel veszik föl a nyert díjakat.

A nép humora a lóversenyhez parodiát is talált ki, az ökörfuttatást. A lovasok ökörháton egy kitűzött helyre gyűlnek, a hol a versenyzők egymás mellé állnak, hogy onnan csudálatos paripáikat a kitett czél felé hajtsák és tereljék. Az ökrök, melyeknek szarva tarka szalagokkal van felczifrázva, vagy, mi több, meg is aranyozva, sehogy sem értik ezt a mostani feladatukat. Ahhoz lévén szokva, hogy lassú tempóban, komolyan és higgadtan lépkedjenek, a hogy egy igazi ökörhöz illik, eleinte ütéssel kell őket ügető járásra indítani. De, ha egyszer benne van az ily ökörféle barom, vakon neki bőszűlve felemelt farkkal rohan előre, s legázol mindent, a mit elől-utól talál. Nagy szerencse, ha a lovasnak sikerűl furcsa paripáját egyáltalában a czélhoz juttatni. Nagyon elég, ha baj nélkűl folyt le a futtatás. Egyébiránt efféle versenyeket csak nagy ritkán rendeznek, akkor is kiváltkép szilaj vérű Inn-negyediek.

Kiereszkedett jókedv napjai Felső-Ausztriában, mint mindenütt, az utolsó farsangnapok; a farsangi kedv sajátságos nyilatkozása az a mód, hogyan tartják meg a farsang lakodalmát, s hogyan temetik el.

Haslachban húshagyó kedden maskarás mulatságot rendeznek, vagy legalább rendeztek. Már megelőző vasárnap egy fiatal emberek társasága maguk közűl egy „vőlegényt” és „menyasszonyt” választ. Aztán többen a társaságból párosával bejárják az egész községet gyűjteni a „farsangi házaspár” számára, mint a hogy azon a vidéken szegény sorsú menyasszonyok tesznek, kik a „nyoszolyólány” kiséretében, a maguk faluját s a szomszéd községeket bejárják s „lakodalmi költséget” gyűjtenek. A farsangi tréfa kedvéért szívesen ad kiki annyit, a mennyit. Húshagyó kedden délután a társaság az álarczos „házaspárral” végig járja a falut, minden kocsma előtt megállapodik, s karéjt csinál, melyben amaz eljárja a „lakodalmast”. Ezért jóltartják őket a vendégek kenyérrel, sörrel, mivel. Ilyenkor nincs hiány mindenféle tréfabolondságban. Egy pár maskarás, kezökben csép, zsákot czepelnek elő, melyen üres kenderpolyva vagy már kicsépelt kalászok vannak.

Oly házak előtt, melyekben gyermektelen házaspár lakik, kinyitják a zsákot, s belőle egy nagy kiterített lepedőre öntenek, s elkezdenek csépelni, mind ezt hajtván: „Wo nix drin is, geht nix ausser” (A miben semmi sincs, nem jön abból semmi). Nem igen akad, a ki a vastag tréfát el ne értené. Így mennek tovább s a mit összeszednek, az este közösen elköltik.

Hasonló szokás divatozott a Salzkammergutban is, a hol a farsang lakodalmával még „hozományvitelt” is kötöttek össze úgy, hogy menyasszonyi egyet-mást, holmi lim-lomot, czók-mókot szállítottak az alkalmi vőlegény házába.

Ugyan e napon temetik el a Salzkammergutban a farsangot. E végre a legények, de férfiak is egy vendéglőben gyülekeznek össze, ott maskarába öltöznek, különféle mesterségeket ábrázolván. A kocsmából indúl ki a menet részint kocsin, részint lovon, részint gyalog az utczákon át a piacznak. Legelöl jár egy kocsi muzsikus, kiknek fülhasgató zeneszerszámai egy húrral bevont kis deszka, egy serpenyő s több efféle. A második kocsin mosóasszonyok vannak, kik nedves lepedőket ráznak a körűlállókra, a harmadikon cséplők, kik szalmacséppel csapkodnak a nézők felé, stb. A menetet egy kocsi vagy szán zárja be, melyen egy szalmaember, a farsang ül. A kocsik körbe állanak a piaczon, középütt a farsangos. A „farsangot” lerántják a kocsiról, a földön meghuzgálják, tépázzák, kivégzik, pl. agyonlövik és eltemetik. Némely helyen hamvazószerdán ismét kiássák, nagy ordítozva ide-oda vonszolják, de aztán újra elássák, még pedig egy – ganéjdomb alá.

A farsang eltemetésének egész különös módja dívik Steyreggben. Két ember lépked egy magasra tartott ponyva alatt, melyből egy kecskefej látszik ki; ez az úgy nevezett „Habergeiss”; egy harmadik vezeti a szörnyeteget. Több kocsin mindenféle csuda alakok jönnek, melyek maskarába vannak öltözve s rengeteg golyvával, púppal s más ilyessel elcsúfították magukat. Egy fenyőgalylyal tele tűzdelt kocsin egy szalmaember van, fején háromhegyű kalap, – ez a „farsang”. Így halad a menet a Dunához. Ott aztán a farsang-szalmaembert általános kiabálás és ordítozás közt bele dobják a folyamba.

Ha már némely farsangi játék és ünnep az ébredő tavasz győzelmére s a tél halálára emlékeztet, hasonló képzetek fűződnek a húsvét nevéhez, szokásaihoz, játékaihoz és ünnepléseihez.

Felső-Ausztriának is megvannak a maga pálmafái, kerepelő gyerekei, húsvéti tojásai. Gyerekek és ifjak űzik a tojással kókányozást és görgetést. Itt is megtartják a húsvéti lakomát, melyen az asztal frisshajtású gabonával s első tavaszi virágokkal van díszítve, stb.

Ezek a tavaszi szokások Szent-György-napja (ápr. 24.) körűl csoportosúlnak, úgy hogy ez a nap nyilván az ó pogány húsvétnak tűnik föl. Az első májusi napokkal, mikor május-fát állítanak, véget érnek ezek a tavaszi szokások. Ezekben azonban egy is, más is sajátságosan elüt más vidékek szokásaitól, így p. o. az Inn-negyednek különös fajta pálmafái vannak. fiatal, karcsú, öt-hat méter magas fenyőfákat használnak hozzá. Alkalmas fát találván, azt otthon a csúcsáig meghántják és simára vakarják. De a csúcsnak megmarad erdei zöld lombja, s azonfölűl színes szalagokkal czifrázzák föl. A pereszlénesen álló vékony ágacskákra piros almákat tűzdelnek, a mennyi csak rájok fér. Az ágacskák hegeit aranyos fűzfavesszőkkel hozzákötik a törzsökhez úgy, hogy egy ilyen pereszlén olyat mutat, mint valami almakorona. Két-három ily korona van egymás hegyett, s legfönt pompázik a zöld csúcs. A pereszlének tövére borókát, puszpángot s barkás fűzgalyakat kötöznek.

Így viszik a gyerekek virágvasárnapján a pálmafákat a templomba szentelés végett; mintha csak a birnami erdő közelednék. Nagy dolog, a kinek legmagasabb a fája. Isteni tisztelet után nem csekély föladat épen juttatni haza a fácskákat, mert dévaj fiúk azon vannak, hogy bottal leüssék az almákat. Otthon leszedik az almákat s ebédkor a cselédségnek osztják. Magát a fácskát nyolcz napig a házikertben ültetik el s aztán a gabonapadlásra viszik. Barkát, borókát és puszpángot a „jövendölő éjszakákon” kenyérszeletekbe dugdozzák s úgy adják a jószágnak, hogy semmi baj vagy veszedelem ne érje.

Zöldcsütörtöktől fogva, melyen „a harangok Rómába repülnek”, nagyszombatig, melyen újra visszatérnek, néhol „kerepelni” járnak. Windischgarstenben a kerepelni járás gyermekünnep.

A kereplő gyerekek, a mezőváros iskolás gyerekei, katonai rendben s kapitányaiktól vezetve vonúlnak állomásukról, egy a városon kivűl levő istállóból, az útczákon végig a piaczra. A legelőkelőbb házak előtt megállapodnak, hogy kikiáltsák az órát. Az első „kapitány” parancsára egyszerre mind elnémúlnak a kerepük, ezek a kézzel forgatott sajátságos kerregő szerszámok s felhangzik a kiáltás: „Kedves urak és asszonyságok, tudjátok meg, hogy az óra tizet ütött”; erre általános tisztelgő kereplés következik. Ezt háromszor ismétlik; s így megy ez hárzól házra. Déli tizenkét órakor s esti hét órakor a föntebbi kiáltáshoz még ezt teszik:

„Wir ratschen, wir ratschen zum englischen Gruss,
Damit ein jeder Christ beten muss.
Fallet nieder auf eure Knie,
Betet ein Vaterunser, drei Ave Marie,
Hat zwölf (sieben) Uhr g’schlag’n.”

(Kerepelünk, kerepelünk az angyali üdvözlethez, hogy minden keresztény imádkozzék. Hulljatok térdre, mondjatok egy miatyánkot, három avemáriát. Tizenkettőt (hetet) ütött az óra.)

Nagypénteken már reggeli öt órakor megindúl a menet s a tizenkettőtől kettőig való időt kivéve naphosszat talpon van. Reggeli öt órakor azon házak előtt is kikiáltják az órát, hol valamely pajtásuk el talált aludni, evvel a toldással:

„N. N. steh auf, es ist schon Zeit;
Der Vogel singt schon auf der Weit,
Der Fuhrmann fahrt schon auf der Strass’n,
Gott wird uns nicht verlassen!
Hat fünf Uhr g’schlag’n.”

(Versben magyarúl:

„N. N. kelj fel, ideje már;
Mindenfelé szól a madár,
Fuvaros már messze mégyen,
Bízzunk Isten kegyelmében!
Ötöt ver az óra épen.”)

Ha nagyszombaton a harangok ismét megérkeznek, az egész csapat még egyszer házról házra jár evvel a kéréssel: „Kérnénk szépen kerepelőtojást”. A kapitányok rendszerint egynehány piros tojást kapnak, a „közvitézek”-nek pénzt, kenyeret, diót mit adnak.

Úrnapi körmenet Traunkirchenben.
Greil Alajostól

Húsvét éjjelén a Traun-tó vidékén mindjárt éjfél után húsvéti tüzeket gyújtanak. Éjféltájban vagy legalább napkelte előtt régebben fiatal legények beszágúldozták a földeket. Gyakran 30–40 legény is összekerűlt. Hol három község határos, az új vetést leetetik a lovakkal, hogy ezek a nyavalyáktól mentek legyenek.

Hasonló ünnep lehetett az úgy nevezett „Pfarritt” (papi járás, határjárás), mely a múlt század vége tájáig fenn volt. Körmenetben vonúltak ki, a férfiak valamennyien lóháton. Egy pap kisérte vagy vezette a körmenetet, mely az egész határt bejárta, azért egész naphosszat is eltartott. Alkalmas helyeken, példáúl kápolnák mellett vagy útféli keresztek alatt a papok beszédet tartottak a körmenethez, evangeliumokat énekeltek, de közben-közben pihenőt is tartottak s étellel, itallal lakoztak. Legtöbb vidéken a „Pfarrritt” husvétkor ment végbe, s innen az eredete és jelentése könnyen elképzelhető.

Egyike a katholikus egyház legfölemelőbb, ha nem is legrégibb ünnepeinek az úrnapja vagy „pompa-nap”. A nagyhéttel és húsvéttal való összefüggése ismeretes. A „pompa-nap” (Prangertag) nevét ez az ünnep onnan kapta, hogy azon a „pompa-leányok” fehér ruhában, fürtözött koszorús hajjal, mint „angyalkák” jelennek meg s még ma is sok helyen a felnőtt leányok, kik szűzi becsületökkel dicsekedhetnek, e napon „pompázni mennek”, azaz koszorús hajadon fővel vesznek részt az ünnepi körmenetben. De nem az az oka, hogy erről a nagy ünnepről itt megemlékezünk, hanem inkább az a nagyon sajátságos, megható mód, a hogy azt a Traun- és Hallstatti tavon ünnepelni szokták.

Traukirchen és Hallstatt községeknek szárazon nincs elég helyük, hogy ott a körmenetet megtarthassák; ellenben a tó itt is, ott is bőven elég térrel szolgál. A papság ünnepi díszben, a fehérbe öltözött leányok, az énekesek és zenészek, a lövészek és az egész katholikus egyház ünnepi menetben haladnak a tópart felé, hogy a felkoszorúzott s lobogózott készen lévő hajókra szálljanak. A hegyekről visszahangzó mozsárdurrogás, ünnepies harangzúgás, hangos éneklés és imádkozás közt vonúl a proczesszió ki a tóra, melynek hullámzó ezüstfelszíne ragyogva csillámlik. Fenn azurkék égboltozat s tiszta napfény, köröskörűl hatalmas hegyek, melyek közé a tó benyúlik, továbbá a jámbor nép imádkozó tömege, melytől a Lauda Sion ünnepi hangjai zendűlnek föl, – bizonyára oly kép, melynek aligha van széles e világon párja.

Napfordúlati ünnep az Inn-negyedében.
Greil Alajostól

E „tavi ünnep” nagyszerű hatásával még egy más felső-ausztriai egyházi „tavi kép” is összehasonlítható, ha csak némiképen is. Ha a Róbert-ünnep (szept. 24) szombatján a sz.-wolfgangi famunkások bucsújárni indúlnak a Máriahilf-hegyre (Mondsee mellett), nagy tutajokra s számtalan „lélekvesztők”-re szállnak. Középütt van a czéhzászló, s egy pap kiséri a búcsújárókat. Hangos imádkozás közt halad a menet a tavon át Fürbergre, hogy útját onnan szárazon folytassa tovább. Azonban a gőzhajó ennek az útazásnak költészetét nagyon megzavarta, sőt jóformán meg is semmisítette.

Ellenben a hallstatti és Atter-tó tündéries éji képet nyújtanak. A napforduló (jún. 24) estéjén meggyújtják a tavon a napfordulói tüzeket. Két fatörzsökre fatalpat szögeznek s e tutajon forgácsot, szurkot és fahasábokat halmoznak föl.

A hallstatti sóbánya munkásai s az attertó-melléki falubeliek kompon viszik a tutajt ki a tóközépre, meggyújtják, aztán eloldozzák a kötelet, melynél fogva a komphoz volt kötve. Tündériesen csapnak föl a lángok a habokból az éj sötétében s a hegytetőkről csillagokként ragyognak alá a napfordulói tüzek. A tóparti lakosok minden oldalon gyönyörködve nézik a vízből és a hegyeken föllobogó lángokat, míg a tutajokon mind jobban-jobban lohadó tüzet el nem nyeli a tó.

Ez általában a napforduló ünnepére térít bennünket, már a mennyiben az valami sajátos vonást mutat Felső-Ausztriában.

A Mühl-negyedben a nyári napfordulat ünnepiessége már előtte való nap este megkezdődik. Napkeltekor mindenfelé oly éktelen kurjongatás, pattogás, ujjongás és puffogatás hallik, hogy az idegen bizonyára valami gonosz csinyt várhatna. Az éj beálltával öt-öt vagy hat-hat suhancz összeáll s gazdáiknak és szomszédaiknak, papjuknak, tanítójuknak, stb. legkülönbözőbb változatú traktusra járó ostorpattogtatással tisztelkednek. Hajnali két órakor újra kezdődik a lárma. A ki a pattogtatásban nem tartja meg a taktust, azt jól meghúzgálják a reggeli harmaton s egész esztendőben „harmatmosó” a csúfneve; a ki pedig elaluszsza az időt, azt „békanyúzó”-nak csúfolják.

Az Inn-negyedben s másfelé is a legénykék napfolytában ki az ugarra rossz seprőket hordanak össze, melyeket esztendőt át minden házban félreraktak, üres szurok- vagy kocsikenőcs-hordócskákat, pálma- és májusfa, úrnapi koszorúk s oly cserjék maradványait, melyeket úrnapi körmenetkor mindenfelé fel szoktak állítani, stb. Nehányan házról házra járnak a faluban s tüzelőfát kérnek evvel a mondókával:

„Der heilige St. Veit
That bitten um ein Scheit;
Der heilige St. Ulri
Thaat bitten um ein’ Wid;

Der heilige St. Nigl
Thaat bitt’n um ein’ Prügl;
Der heilige St. Florian –
Um acht Uhr kend’n ma’s an.”

(Szent Vitus egy hasábot kér; Szent Ulrik fűzfát kér; Szent Miklós dorongfát kér; Szent Flórián – nyolcz órakor meg lehet ismerni.)

A hol adnak nekik, így köszönik meg: „Végy egy szürkét s lovagolj az égbe!” a hol nem adnak, így csúfolódnak: „Végy egy feketelovat s nyargalj a pokolba!” Mások hosszú szekéren, melyet gyakran maguk húznak, az erdőre mennek, hogy onnan is fát hozzanak. Ismét mások ócska ruhákat szednek össze s azokat két szalmabábra (Hansl és Gretl) adják s úgy viszik ki a mezőre. Ott egy szalmába takargatott, földbe vert póznára erősítik azokat. Ennek aljába roppant sok tüzelőfát raknak halomba, melyet aztán alkonyatkor meggyújtanak. Gyorsan felharapódzik a láng a póznán s belekap a két szalma-bábba, úgy hogy ezek meggyúladva, a tűzbe zuhannak. A tűz mellett letérdepelnek az emberek, vagy imádkozva járják körűl. Hangos riadallal és újjongással köszöntik a tűz föllobbanását; lövések ropognak, a meggyújtott szurokládikákat botokon megcsóválgatják s utoljára a levegőbe lódítják, vagy a Duna mentén a folyamba dobják; az égő rosz seprűket körmenetben hordozzák körűl s a kender-földbe dugdossák. Legények és leányok párosával ugrálják keresztűl a lobogó lángokat, míg mások nyársra szúrt kenyeret pirítanak a tűzön s azt esznek. Így tart ez a szilaj mulatság éjféltájig. Éjfél körűl oda mennek az ördög és a boszorkányok, hogy ők is átszökdeljék a még pislogó tüzet. Későn hazatérők még ezeket is láthatják, de csak messziről. Napközben méhsört isznak, mert az jó a közeledő aratáskor a derékfájásról, harapni valóúl pedig fánkot, különösen zsirban kirántott bodzavirágot (Hollerkrapfen) esznek.

Ebben az ó pogány szokás és hit félreismerhetetlen. Balder napisten meghalt; az istenek gyászolva ülik meg a halotti ünnepet; felesége, Nana, máglyán égeti el magát vele. A keresztény monda ennek az ünnepnek más jelentést adott. Az alsó Mühl-negyedben azt regélik, hogy: „Midőn Herodes Szent Jánost el akarta fogatni, meghagyta a poroszlóknak, hogy azon a helyen, a hol a bűnbánathirdető kezökbe kerűl, rögtön tüzet gyújtsanak, hogy ő mennél hamarabb megtudja a dolgot. A poroszlók úgy tettek, a hogy Herodes parancsolta; de íme, egyszerre tüzek égtek körös-körűl a hegyeken úgy, hogy a király egészen zavarba jött s nem tudta hányadán van. Ezért gyújtanak még ma is János-tüzeket.

Márton napjától fogva, melyen még most is annyi ludnak kell életével adózni ez ó pogány ünnepi kultusz emlékezetére, vízkeresztig a nép hiedelme szerint a „szilaj vadász” garázdálkodik. Miklós napján pedig megnyílott a germán istenek ege; az istenek valamennyien a földön jártak keltek s áldást osztva és jövendőt mondva tértek be az emberekhez. Elevenen mutatta ezt az a mód, a hogy Windischgarstenben Miklós estéjét ünneplik; Wodan, a mindentudó, kinek mindent megmondanak a hollói, Berchta, a jóságos, Thor, a kecskefogatos isten, és a barátságos Sif, stb., mint Mikulás és Mikulás asszony, mint Krampusz és kecskebak lépnek elénk, stb. Sőt a különös formájú kenyerek is, melyeket a Mikulás szétosztat a jó gyerekek közt, régi istenkultusz jelei; a kenyérben utánzott állatalakok hajdani állat-áldozatra mutatnak; a kereszténység e kenyérformáknak más használatot adott.

A tündérek, törpék és óriások országai is megnyílnak ezeken a napokon; a földöntúliak az emberek közt járnak-kelnek s ezek a közeledésüket áldozatokkal ünneplik, kivált a „tizenkét-éj” idején (deczember 25-től január 6-ig). A pogány skandinávok épen ez idő tájt tartották a nagy Július-ünnepet. Még ma is megvannak a németek pogány őseinek áldozati lakomái az úgy nevezett „jövendő-kérdő éjjeleken” (Rauh- vagy Rauchnächte), melyeken a szokásos ünnepi étkeken kivűl a fánk (áldozati kalács) és az úgy nevezett „Störi”, ez a gyümölcsös vagy gyümölcs nélkűl különös fajta kenyér, főszerepet játszanak.

A napfordulói tűz lobogásánál sírba szállt Balder, a napisten, s ha a fenyőfán hó és zuzmara apró mécsekként csillognak, miből a kereszténység elméssége a karácsonyfát képezte, új életre serken.

Felötlő ez ünnepségek időbeli kiterjedése. A téli napfordúlat csillagászatilag deczember 21-ére esik. Még ma is jelentékeny szerepet játszik Tamás-nap a nép hitében; ez néhol elseje a „füstölő napoknak”. Továbbá épen középütt esik Miklós-nap és Vízkereszt között. Nyilván deczember 21-én ünnepelték a pogány korban a téli napfordúlat ünnepét; 15 napot tett az előünneplés, 15-öt az utóünneplés.

A földöntúliak közelsége az emberek előtt is lelebbentette a jövendő fátyolát. Még ma is épen ezeken a napokon igyekeznek mindenféle babonás cselekvényekkel megtudni a jövendőt: házasságot, szülői örömet, halált a „tizenkét-éjszakán” tudakoznak. Ki ne ismerné az ágylábtaposást, a szilva- vagy meggyfarázást, a sövénykaróolvasást, tőkelevonást, a papucsdobást, az ólomöntést stb.? Mind megannyi Tamás-éji szokások. A Tamás-éji szokások közűl a kevésbbé ismerteseket említjük föl: a lenmagvetést, a köpülőhallgatást, a kalapemelést és a diómécselést.

A „lenmagvetésnél” (Linsetsaan) leányok, kiknek férjhezmehetnékjök van, lenmagot vesznek a jobb kezükbe s azt ágyban fekve hátra felé szórják evvel a mondással: „A magot vetem – Tamás neveiben, Tamás kertjében – várom vőlegényem”, mire aztán álmukban megjelen nekik a jövendőbelijök.

A „köpülőhallgatásnál” (Leirerlosen) a leány esteli harangszókor a pitvarba megy, a hol a köpülő állni szokott, s annak négyszögletes szájába teszi a fülét. A hallható hang szerint (p. malomkotyogás, kovácskalapálás, kaszapengés) lesz állása és mestersége a jövendőbelijének.

A „kalapemelés” (Hüetlheb’n) úgy megy végbe, hogy kilencz kalapot vagy fejkötőt, vagy akár kosarat, tálat tesznek az asztalra, alájuk pedig: gyűrűt (házasság), erszényt (gazdaság), kulcsot (nagy birtok), gyermeket (szülői öröm), fésűt (féreg), kendőt (gyász), batyut (vándorlás), olvasót (jámborság); egy kalap üres marad (halál). Miután ezeket a tárgyakat szétrakták a kalapok alá, bevezetik azt, a ki a jövendőt meg akarja tudni, bekötik a szemét s egy kalapot vagy hármat is fölemeltetnek vele. A mit alattuk talál, megjelenti a jövendőjét. – Itt önkénytelen eszünkbe jut Tacitus tudósítása arról a módról, hogy mikép fürkészték ki a régi germánok sorsvetéssel a jövendőt.

A Hausruck-negyedben dióhéjakat, melyekben kis mécsek égnek, egy vízzel tölt tálba tesznek. Ha bizonyos idő alatt egy ily diómécs feldűl vagy kialszik, a következő esztendőn meghal valaki a házból. Windischgarstenben ezek a diómécsikék arra szolgálnak, hogy két jegyes sorsát jövendőljék meg. Ha a két mécses dióhéj, a mint összetették, úgy együtt is marad, boldog lesz a házasság; de ha elúsznak egymástól, az háborúságot és szerencsétlenséget jelent. Aztán meg az hal meg előbb a jegyesek közűl, a kinek mécse előbb elalszik.

A kereszténység hatása következtében a varázslás és a jövő hitének egy része különvált a téli napfordúlat éjétől s a karácsonyéjszakára vivődött át. Azt mondják, hogy ekkor az istállóban megszólalnak az állatok s megmondják a jövendőt; ekkor meg lehet tudni, ki hal meg esztendőre; a kik házasodni vagy férjhezmenni szeretnének, azok szintén bizonyosságot szerezhetnek. Mogyoróbokorrázás, tojás- és ólomöntés, sőt még a sütőkemencze is ily jövendőmondó. Ha ebbe valamely fehérszemély ruhátlanúl belemászik, megjelenik a „jövendőbelije” s beadja neki az ingét; a ki pedig, a miséről hazajövet, belenéz a kemenczébe, abból jövendő feleségét látja kinézni, sb.

De a „szent éj” kiváltkép a keresztúton állásra (Kreis- vagy Kreuzstehen) való. Ez ugyan a bűbájosság minden rémségeivel össze van kötve, de egyszersmind a legmélyebb bepillantást engedi a jövendőben. A keresztúton állás, a mint egymásra fogva suttogják, csakugyan még most is több helyütt szokásban van, de az olyan emberektől, kik próbálták, vagy most is űzik, mindenki fél és irtózik.

A mise alatt, azaz az ünnepies istenitisztelet alatt, melyen falun karácson éjszakáján 12 órakor, a kisértetek rettegett órájában tartanak, ment vagy megy végbe a dolog, még pedig keresztúton, vagyis oly helyen, hol két út szeli egymást, melyeken két különböző templomba viszik a halottakat. A ki erre elszánja magát, annak a három megelőző napon sem imádkoznia, sem magát szenteltvízzel meghintenie, sem kenyérdarabot vagy morzsát magánál tartania nem szabad, mert a kenyér valami szent. Éjfélkor helyben kell lennie, viharban, sötétben egyedűl, míg a többi emberek az istenitiszteleten s a karácsonyéj világánál a templomban vannak. Maga körűl mogyorófabottal vagy szentelt krétával kört kell húznia, mely ne legyen ám sehol megszakadva s elég tágas is legyen, hogy a vakmerőt a megjelenő gonosz kisértetek meg ne kaphassák. Egy fekete tyúkot vagy kakast is kell bevinnie magával a körbe. Tizenkét órakor kezdődik a mozgás. Jön valami, mintha égő szénás szekér volna, egyenest annak, a ki a körben áll; rémalakok teremnek elő, nyúlnak feléje, szólnak hozzá, de sem moczczannia, sem mukkannia nem szabad, mert különben menthetetlenül az ördögé. Hogy ezt kielégítse, oda kell neki dobnia fekete tyúkot. Az előtt, a ki ezeket az ijedelmeket emberűl kiállja, megnyílik a jövendő és látja a sorsot, mely reá, szomszédaira vagy egyéb ismerőseire várakozik.

A mint a földöntúli hatalmak a nyári és téli napfordúlat idején régi hagyományos hit szerint közelednek az emberekhez, úgy a tavasz kezdetével is. Azért Szent-György nap, az ó pogány húsvét, (ápril 24.) ily napja a varázshatalmaknak, főkép a boszorkányoknak. régente ezen a napon „elriasztották” a boszorkányokat, azaz bottal és ostorral kaput és mosószéket, sövényt és fát vertek nagy kiabálva és durrogatva, sőt „szentelt puskaporral” a levegőbe lődözve. Lánczot csörgetve járták körűl a házat; fenyőtörzséből seprüt kötöttek, avval kivűl-belűl mindent tisztára kisöpörtek, stb.

E napon a boszorkányok hajnalban harmatfogni járnak. Anyaszült meztelen, más halandóknak láthatatlanúl, földeken és réteken egy korsó-féle edénybe söprik a harmatot; otthon még harmatos kézzel végig simítják a tehenek hátát, minek következtében azok aztán igen sok tejet adnak, vagy pedig a boszorkánykenőcs közé kevernek ebből a harmatból. A ki napfölkelte előtt keresztet nem vetve magára s mosdatlanúl, fél lábbeliben, egyet se szólva, kimegy a mezőre, az munkájuk közben megláthatja a boszorkányokat. Ha megszólítja őket az ember, vége a hatalmuknak.

Karikában vagy keresztúton állás karácsony éjszakáján.
Greil Alajostól

Még él az a hit, hogy vannak emberek, kik mindenféle varázsláshoz értenek. „Megkötik” a tolvajt és a fuvarost, hogy az ellopott holmikat ismét visszavigye. A nyavalyákat mindenféle mesterséggel és mondással „elfordítják”, példáúl húzzon egyet az ember a keze és lábujjai felé s mondja háromszor: „Kelés, köszvény, daganat, menj el a testemről és vesémről, velőmről és csontomról, s menj valami kemény kovakőre.”

Vannak „ráimádkozások”, azaz varázsigék nehéz szülésre, tűz, jég és égiháború ellen. A jószágra is évenként rá szokták olvastatni a pásztoráldást, melyet a Jézuska adott a pásztoroknak, midőn őt imádni mentek. Egy jövevény pásztor megy házról-házra s ezt a mondást szokta mondani:

„Glück herein und Unglück hinaus!
Es ist ein fremder Halter im Haus.
Im Namen Jesu tritt ich herein:
Gott behüt’ eure Rinder und Schwein’;
Und alles, was ihr habt in Haus und Hof,
Das soll gesegnet sein
Als wie der heilig’ Kelch und Wein
Und das wahre Himmelsbrod,
Das Jesus Christus aufgewandelt hat.
Treibt euer Vieh durch Haus und Gart’n.
Da kömmt Sanct Peter mit dem Himmelsschlüssel,
Sperrt den Thieren ihren Rüssel,
Dem Fuchs, dem Luchs ihren Mund
Und dem Wolf seinen Schlung
Auf das ganze Jahr u. s. w.”

(„Szerencse be és szerencsétlenség ki! Idegen pásztor van a házban. Jézus nevében lépek be: Isten őrizze meg a kegyelmetek barmait és disznait; s a mijök csak van a házban és udvarban, legyen megáldva, mint a szent kehely és bor és az igazi mennyei kenyér, melyet a Jézus Krisztus változtatott át. Hajtsák a jószágot a házon és kerten keresztűl, jön Szent Péter a mennyország kulcsával, zárják be az állatoknak a száját, a rókának, hiúznak és farkasnak a torkát egész esztendőre stb.”.)

Nyegle merészség, jó kedv, jámbor érzés jellemzi a felső-ausztriainak világi és egyházi ünnepeit, ó-pogány hagyományok és hiedelmek gazdag kincsét rejti még itt öntudatlanúl csendes mélyében a nép lelke s tűnteti is ki mindenféle szokásokban és hiedelmekben; azt azonban nem szeretik, ha valaki ezeket durva kézzel érinti vagy birálgatja.

A felső-ausztriai érti és szereti a munkát. Mennyi veríték hull az Inn- és Duna-völgy hullámzó búzaföldjeire! De még kétszerte több izzadságba kerűl a Mühl-negyedének sanyarúan munkált zabföldje!

A Dunaparttól a magas Priel ormáig s be a „Holt-hegység” torkolataiba s föl a „Karls-Eisfeld”-ig mindenütt nyüzsög a munka. A Mühl-negyed gránitfejtőiben, a Hausruckmelléki bányákban, Ischlben és Hallstattban az Ebensee-i szódagyárakban, az Enns- és Steyermelléki hámorokban és gyárakban, a Krems és Traun mellett, s oda künn a síkságon, az erdőkben föl egész a Plölckenstenig – mindenütt munka meg munka. Szántóvető, kézmíves és favágó szép szokásokkal koszorúzták meg és fűszerezték a munkájukat.

A földmívesnek minden esze, kedve a földé, a szántásé, vetésé, aratásé. Erre vonatkoznak az ő ősrégi „időszabályai” és mondókás „munkaszabályai”, példáúl: „Fruher Dunner – spater Hunger” (kora mennydörgés – késő éhség); „Dickerl, steh auf und bau’ Habern” (Bencze, kelj föl és vess zabot); – „Am Georgstag soll isch im Korn verbergen ein’ Krah und z”Pfingsten ein Mann” (Szent-György-napkor elbújhassék a búzában egy varjú, pünköstkor egy ember);”z’St.-Veit maaht ma in alle Weit”. (Szent-Vitus napján mindenfelé kaszálnak); – „am Peterstag stecht der Bauer mit der Sichel da” (Péter Pálkor sarló van a paraszt kezében). A rozsról így számítanak: „Két hét hajtásra; két hét virágzásra; két hét szemnevelésre s két hét érésre”; – „vess búzát sárba, csak úgy dűl a zsákba!” stb.

Hogy a vetéseket megóvják a jégtől, virágvasárnapján „pálmagalyakat” dugdosnak le közéjök. Szent-Györgykor vagy nagypéntek előtti éjszakán is ostorpattogtatással és lánczcsörgetéssel nemcsak a ház tájékáról űzik el a boszorkányokat, hanem a földekről is, s rá következő napon, Márk napján megkezdi a paraszt, a „gabnaföldi könyörgést”. Estennen az övéivel, olvasót imádkozva, körűljárja azokat a földeket, melyekben rozs- és búzavetés van. Nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy az úrnapi körmenet szabadban essék meg, mert különben jégtől lehet tartani. Könnyen érthető aggodalommal igyekszik ily csapást egyébként is minden úton-módon elhárítani. Ha jégesővel fenyegető felhők tornyosúlnak, sietnek a boronát fogaival fölfelé fektetni, mert ez használ a jégverés ellen. Ha a jég mégis megérkezik, a szentelt-vizes edényt íziben a ganéjdombra teszik, vagy pedig három szem jeget dobnak bele. Ha jég eső kezdetén egy jégszemet szétzúznak, a veszedelem minden további kár nélkűl vonúl el.

Végre hosszas aggódás és gond után elérkezik az aratás ideje. „Zu Kilian schneid’t ein jeder Mann” (Kilián napján mindenki arat), ez a földmívelők szokás-mondása. Az első kalászokat, melyeket az arató megfog, dereka körűl köti, mert ez jó a derékfájásról, az utolsó kalászokat pedig ott hagyják a földön. Buzaaratáskor a parasztasszony fánkot süt, valamint akkor is, ha a zab le van aratva. Ha az utolsó kévét is learatták, „aratási áldomást” tartanak, midőn virágbokréták is kerűlnek az asztalra, melyeken ugyancsak kap ám szolga és szolgáló. Az aratási ünnepen táncz is szokott lenni.

A gyümölcsről is vannak a parasztnak mondásai, példáúl: „Der Jagel thuets salzen, der Lenzl thuets schmalzen, der Bart’l gibt eahm ein g’schmach, der Michl brockt’s ab” [Jakab megsózza, Lőrincz megzsírozza, Bertlan ízt ád neki, Mihály leszedi, azaz: Jakab-napkor (júl. 25.) az alma és körte még savanyú, Lőrinczkor (aug. 10.) levet kap; Bertalankor (aug. 24.) ízessé lesz, Szent-Mihálykor (szept. 29.) van a gyümölcsszüret.] – Margit-napi eső drágítja a diót”; – „Bertalankor az almát, diót szénába rakják”,* stb.

Alma, dió érett.

A „Boldogasszony-napok” közt, azaz Nagyboldogasszony és Kisasszony napja közt, ismét csépelik az új vetőmagot s Egyed napján (szept. 1.) kezdődik a rozsvetés első hete, szept. 14-dikén (kereszt felmagasztalása) a második s kántor napján a harmadik. Annak megtudására, hogy e három vető hét közűl melyik a legszerencsésebb, a paraszt az első forduló rozsból három kalászt szokott venni s azokat sorjában a földbe ülteti. A melyik legszebben hajtott, az megjelentette neki a hetet.

A tél beálltával elérkezett a gabonacséplés ideje. Erre a dologra is vannak bizonyos mondókák és szokások. Így a taktust, melyben a cséplők a szérűt verik, rhythmusos mondásokkal fejezik ki. Ha egy csépel, így hangzik: „Dieg – Dieb”; ha kettő: „Schölmdieb – Schölmdieb”; ha három: „Stich d’Katz ab – Lass’s Fleisch da”; – ha négy: „Hand* Hund in dah – Jag’s abher da”; – ha öt: „Hand Hund in Sumpa”*; – ha hat: „Ein’ Schüssel voll Krapfen, – i mag’s nöt dertapp’n”* stb.

sind.

Korb.

erreichen.

Ha végre az utolsó ágyás van a soron, a gazdasszony egy zacskó aszalt körtét, almát és diót dobat a szolgálóval vagy más valakivel a szérűre. Ezt „Tendlboss”-nak hívják. Az ilyen zacskóvivő lánynak azonban íziben kereket kell ám oldania és a szobába, az asztalszögletbe menekűlnie, mert a cséplők ledobják a csépet és utána iramodnak. Ha elérik, „kifeszítik”, azaz szétterjesztett karjait egy bothoz kötik; azonfelűl „beszalmázzák”, azaz szalmába tekergetik s még csúfot is űznek belőle.

Más vidéken az „utolsó ágyás” idején egy szolga lopódzik a konyhába. Egy szalmakoszorút visz magával, tele tölt vízzel egy serpenyőt, bele teszi a koszorút s alá gyújt, mire nagy sebten kionsonva, elkiáltja magát: „Ég a szalmafánk!” Ha a gazdasszony szolgálóival megkaphatja, el kell tűrnie, hogy kezét és képét bekormozzák s úgy vezetik vissza a pajtába – a többiek nevetségére.

A ki az „utolsó ágyásnál” az utolsó csapást teszi a szérűre, megkapja a „vörös tyúkot”, a mit restség és késedelmesség jelének tartanak. Azért is minden cséplő jól vigyáz, hogy ne ő tegye az utolsó csapást és meg ne kapja a „vörös tyúkot”. No, de ez nem olyan nagy baj. Ugyanis a cséplőáldomáson a „szerencsétlen” dupla porczió disznópecsenyét kap, melyet azonfelűl búza-, rozs- és árpakalászokkal czifráznak föl számára. Ráadásúl természetesen sokat csúfolódnak és évődnek vele.

A ki a szomszédok közűl először „csépel ki”, azaz végzi el a cséplést, elküldi szomszédjának, a ki még nincs annyira a munkával, az „álmos embert” (Leobelmann) az „álmos rostával” (Leobelreuter). Ez egy szalmaember, mindenféle ringy-rongygyal beaggatva. Vállán csép, hátán rosta van; kalapjára pedig czédula van tűzve mindenféle gúnyversekkel, példáúl: „Kalapomon írva van, – ha nem akartok szundikálni, – hagyjátok ott”. („Auf mein’ Hut steht’s g’schrieben, – Wann’s net leobeln mögts. – Lasst’s ös lieg’n.”) A szalmaembert reggel, mikor a szomszédnál már a pajtában vannak a cséplők, dobják a szérűre. De, a ki dobja, vigye ám az irhát; mert ha megkapják, „kifeszítik”, „beszalmázzák”, és azután bekormozott képpel kergetik el.

A cséplésnek ünnepies befejezése a „cséplőáldomás”, a melyről pecsenye és fánk nem hiányozhatik. Erre igazi patriarkhális szokás szerint a napszámosok is hivatalosak, azonkivűl egyik-másik atyafi, meg a molnár, kinél a gazda őrletni szokott.

A len vetésének és letakarításának is megvannak a maga sajátságos szokásai. Mikor a paraszt lent vet, felesége „rántották” süt neki s kiviszi utána a földre, a hol azt a gazda, még mielőtt a munkába fogna, elkölti, hogy – a mint mondják, – sima legyen a keze s csúcszszék belőle a lenmag. Azonban igazság szerint ennek eredete valami pogány földkultusz. A napfurdúlói tüzet a leányok magasra szökve ugrálják át, hogy a len nagyra nőjjön. Hasonlót tettek régebben a takácsok a farsangjárásokon ugyanabból a czélból. Hogy a megpörzsölt seprűket a napfordúlói tűztől a lenföldbe dugdozzák, már fent említve volt.

Nagy dolog némely vidéken a lenbetakarítás, a mi a „nyövés”-ből és a „gerebenezés”-ből áll. Erre az erős munkára több házból összejönnek az emberek. A „nyövést”, azaz a lennek a földből kiszaggatását, korán reggel kezdik. Az egyes házakbeliek csoportonként összetartanak és versenyt dolgoznak, hogy csakúgy ég a munka. S így is kell, mert a lennel beplántált tábla épen nem csekély. Bökölődő és csúfoló beszédek, mindenféle kötekedés gyorsítja a munkát. A kinyőt lent legott „kévébe” kötik s haza szállítják. Ha az utolsó darab föld is lefogyott, a lenmunkának ezt a részét közös ujjongás fejezi be kettős karban úgy, hogy az egyik kar magas hangon „juh”-ot kiált s a másik ez harmaddal mélyebben „hu”-t felel vissza, a mi több ízben hamar egymásután ismétlődik, mire aztán mind a két kar egyhangon elnyújtott juh-kiáltással végzi.

Ezt követi a lenmagszedés, azaz a len bugáinak leszaggatása a szárról. E czélra van két gerenda, melyekbe a gerebenek, fésűforma vas gereblyék, bele vannak erősítve. Ezt a két gerendát szembe állítják s a hány gereben egy-egy oszlopon van, annyi „gerebenező” áll munkába. Ugyancsak hozzá kell ám látni, mert a piszmogót csúfolódás éri.

Csakhamar ott terem minden gerebenoszlopnál egy-egy víg czimbora, a ki nagy kiabálva üti dobra az összegyűlt munkások ismert, nem ismert gyöngéit s mindig föl-fölszólítja a munkásokat, hogy hagyják helybe s fennszóval „úgy van”-t mondjanak, a mi mindannyiszor meg is történik. „A gerebennél” mindent szabad mondani, – ez ősrégi jogelv, s a ki a „gerebenezők” szeme elé kerűl, akárki legyen is, „megszólják”. Ilyenkor nem egy elmés mondást hallani, de nyers, goromba, bántó szók is esnek. Azonban senki sem veszi rosz néven; ha duzzogna, csak csöbörből vödörbe jutna vele.

Míg a munka javában foly, a lentokok lepörögnek, a gereben berreg, a mint belecsapják a lent, s mindezt hangos lárma kiséri, odabenn sürög a gazdasszony, hogy az ozsonnát, valami turóféle ételt, s a gerebenező áldomást elkészítse. Ez rendesen tejbefőtt köleskásából áll, melyet nagy lepényekké lapítva hagynak kihűlni s megkeményedni. Még javában tesz-vesz ott benn az asszony, midőn egy fürge siheder belopódzik s kását csen, ha az asszony maga jó szántából nem ad neki. De aztán illa berek, nád a kert! mert pórúl jár. Ha utólérik, nagy diadallal visszaviszik, hozzákötik jó erősen a gerebenhez, kezét, képét bekormozzák s ugyancsak köszörűlik rajta a nyelvöket; nem is egykönnyen szabadúl. Őtve-kiáltva csúfolják, mint a hogy a vörösbőrűek a kezükbe kerűlt „sápadtképűt” szokták. Kevés híja, hogy feje bőrét le nem nyúzzák s elevenen meg nem égetik.

Áldomás a vége. Jó későre jár az idő; a munka lefogyott; már most mindnyájan karszerű ujjongatás közt bevonúlnak a szobába, s nagy asztalok mellé telepednek. Először zsemlyelevest adnak föl rengeteg tálakban. Miután ezek fenékig ürűltek, veszi kiki a fakanalát s kopogtatja vele a tál szélét, hozzá minden asztalnál hangosan ujjongatnak. Képzelhetni az éktelen lármát! Ezután „zsíros kása” következik, sütött almaszeletekkel, végre pedig roppant darabokban a főétek, a köleskása, melyet már nem költenek el, hanem haza viszik. Ennek főzésével tesz ki magáért a gazdasszony.

De, miután a lakomának közös imádsággal vége van, nem mennek még haza. Hisz meg sem erőltették magukat a munkában. Asztalt, széket félre raknak, cziterát vagy harmonikát, ha mást nem, dorombot kerítenek, s a nap fáradalma után tánczra kerekednek, mely eltart úgy éjfélig. Csak ekkor szélednek haza, ha csak itt vagy ott kettecskén a holdvilág elől valami fa vagy bokor sötét árnyékába nem menekűlnek. Vajjon mi mondani valójuk lehet egymásnak?

Keressük fel már most a hegység lakóit is munkájuknál, szokásaikkal és mulatságaikkal.

Ott a legterhesebb munkák közé tartozik az erdővágás, a hatalmas törzsökök leeregetése a völgybe s a fa úsztatása a hegyi patakokon és folyókon; fáradságos és veszedelmes munka, mely erős kart, biztos szemet, nagy ügyességet és hozzáértést kiván. Ezért is a favágók és tutajosok, kiket „Flötzer”-eknek hínak, edzett, bátor fiak, kikben azonban a humor sem hiányzik. A maguk és mások mulattatására a tutajosmunkának egy parodiáját gondoltak ki s abból egy farsangi tréfát csaptak.

Ugyanis Grünauban, a felső Almvölgynek e regényes fekvésű helységében, húshagyókedden „tutajos-bált” (Flötzerball) rendeznek.

Már valamivel előbb egy miniatur-tutajt, minők oly kocsmákban, hova a tutajosok járni szoktak, törzsasztaluk fölött jelkép gyanánt függnek a gerendáról, visznek a helybeli asztaloshoz. Ez a tutajt kijavítja, belakkozza, s tarka selyemszalagokkal czifrázza föl. Arra is gondja van, hogy a kis fa-figurák, melyek evezőt tartó tutajosokat ábrázolnak, ne hiányozzanak.

Húshagyókedden elhozzák a tutajt az asztalostól és paraszt szánra teszik, még pedig oly formán, hogy mindenfelől jól lehessen látni. A szán körös-körűl fiatal fenyőgalyakkal van tele tűzdelve, s azok tetejébe kötik a tutajt. Két pár ökör vagy három pár is, húzza a szánt s egy kecskebak van legelőre fogva. Ennek fejét koszorú díszíti, szavaira színes papirdarabok vannak fűzve s mindenütt csak úgy libeg-lobog róla a sok selyempántlika. A béresek és rikító pántlikákat kötnek kalapjukra s menet közben egyre pattogtatják az ostort, mintha ki tudja mily nehéz terhet vontatnának. Kétfelől a szánon s hátúl tutajosok mennek fustélyokkal (Dremeln). Ilyen lóg a kötés végén is, mely a szán farára van erősítve. Ezzel a fustélylyal egy tutajos folyvást kavarja a havat az utcza két oldalán s hányja jobbra-balra, mintha a folyó közepén a kormányrúddal dolgoznék. Ha oly helyre jutnak, a hol nézők várakoznak a csapatra, megállnak s a szánt a hegyek közt messze visszhangzó kiáltással a „fustélynál” fogva fölemelik, mintha zátonyra kerűlt tutaj volna s most ismét el kellene indítani. Oly erős a munka, hogy nem egy „fustély” darabokra törik bele, – már előbb szántszándékkal félig befűrészelték. A közben mindúntalan mérik ám a képzelt víz mélységét s kiabálják: „Halbö neunö”; „Sechsö”; „Halbö drei”; „Achtö” (kilenczedfél, hat, harmadfél, nyolcz,) stb. Ha a szán a kocsmáig ért, a tutajt leemelik, a szobába viszik, s ott felakasztják, hogy mint azelőtt, megint a szokott jelkép legyen. Lakmározás és táncz végzi be az egészet.

Ha a hegyi legelőkön végre tartósan elolvadt a hó, következik a jószág felhajtása az alsó legelőkre („Almen”). Ennek a napja régi szokás szerint Orbán napja (május 25). Csak június közepén hajtanak a felső legelőkre, t. i. Vitus napján (június 15). A gazdaság odafönt főkép asszonyi kezekben van. Az „asszony” (Schwoagerin) viszi a kormányt, a „csordás” (Halter), a ki juhot és kecskét őriz, csak segítsége. Itt uralkodik, tesz-vesz a „Schwoagerin”, míg be nem áll az ősz. Szent-Mihály körűl kezdődik a hazahajtás s Terézia napjával (október 15) ér véget. Fődolog itt a hegyikarámot tisztán tartani, a tejjel elbánni, az istállót tisztogatni, a tehenekre vigyázni, meredek sziklafalakat, hova még a kecske sem mer menni, megmászni s ott a gyér füvet összegyűjteni (a mit így neveznek: „Gleckschneiden”) s nagy lepedőkben (Grastücher) fejen a karámba hordani, hogy ott megszáradva, váratlan havazások idején ne legyen szűke a takarmánynak, stb.

Derék, ép személyek valók ide. Találni is ilyeneket a hegyi karámokban; de a havasi gazdának van oka, hogy ezt a szolgálatot ne nagyon is fiatal lánycselédre bízza, kire a magas hegység magánya, melyben csak elvétve bukkan fel egy-egy favágó, vadász vagy vadorzó, veszedelmessé válhatnék. Azért odafenn rendszerint időedzette és barnította némbereket találni, kik az élet tavaszát már elálmodták s már jól benne vannak a nyárban, – „a kik tudják magukat mihez tartani”.

Csupa gyönyörűség, a hogy ezek az emberek dalolnak! Ha valaki ügyes bánással erőt vett e természetgyermekeinek eleinte való bátortalanságán és tartózkodásán, akkor bizonyára megszerzik neki azt az örömet, hogy bemutatják hegyi dalaikat, újjantásaikat (Jodler, Juchzer), melyeket oly kedvesen utánoznak Schosser dallamai. „Szónélkűli dalok” ezek, bámulatos változatosságban. Ez éneknek, melyet mindig két „Schwoagerin” ád elő, a formája váltakozó ütemű rövid szakokat foglal magában. A folytonos harmadok s a hatodmenet képezik ez énekek lényegét, melyek a gyakori ellenmozgások által sajátságos bájt nyernek. A hangok rendszerint soprant és altot foglalnak be egyszerre, s a közök összekötésénél mindig hallhatólag csapnak át a mell- és középhangból a fejhangba. A hatást, melyet e hegyi dalok tesznek, fokozza a körűllevő természet nagyszerűsége. A magas hegyormok, a végtelen távolba s a völgyek mélyébe vesző tekintet, a közelben fehérlő sziklafalak s a távolból ide villogó havasok és jegesek, a szabad fris hegyi levegő és a magas hegység magányának véghetetlen hallgatása, – ezek adták meg hozzá az igazi hangúlatot.

Tutajos-bál Grünauban.
Greil Alajostól

Ha ködök szállnak föl a völgyekből s a szél már hidegebbé lett, következik a hazahajtás. Fölhajtás és hazahajtás a főünnepnapok a „Schwoagerin” bajoskodó életében, az utóbbi azonban csak akkor, ha a csorda vagy nyáj valamelyik állatját nem érte a hegységben veszedelem. Ilyenkor a „Schwoagerin” szépen kiöltözik s kalapját az utolsó hegyi virágokkal ékesíti. Nyájának apraját, nagyját aranysárga sávolyokkal, tarka szalagokkal, borókabokrétákkal és koszorúkkal díszíti föl. Így indúlnak a völgynek alá. A menet élén a „Schwoagerin” jár nagy büszkén; nyomában a vezértehén („Läutkuh”, kolompos), aztán a többi tehén és a bika kolompjaikkal és pergőikkel; végűl ballag a „csordás” s a kecske-, juh- és disznónyáj. Bezzeg van kolompolás és csilingelés, bőgés, mekegés és bégetés a hegyi úton alá, be a faluba, az istálló felé! A hegyi élet dicsőségének ismét vége szakadt egy esztendőre, s mikor aztán a rájövő vasárnap a helybeli kocsmárosnál megtartják a „hegyi tánczot” (Almtanz), mintha csak „a farsangot temetnék”, oly víg-szomorkás a kedv.

Vessünk egy rövid pillantást még a mesteremberek szokásaira és mondásaira is. Ha az ácsok valahol, teszem, valami hídépítésnél czölöpöket vernek le, ez, a hol még gőzerőt nem alkalmaznak, oly módon történik, melyet valószínűleg már a czölöpépítők gyakoroltak. A czölöpöt egy nagy sulyokkal, melyet több kéz egyszerre ragad meg, emel föl és ejt le, lassanként verik be a földbe. Ennek egyforma taktusban kell mennie. Azért is a munkát rhythmikus mondások vezetik, melyeket a résztvevő munkások karban egyhangon, éneklőformán mondanak, pl.: „Einmal auf – und einmal drauf”; „zweimal auf – und zweimal drauf” …; Zwölfmal auf – und einmal drauf”; „auf, dass’s kracht – drauf, dass’s pascht – und aft* rast’s.” (Egyszer föl – és egyszer rá; kétszer föl – és kétszer rá; tizenkétszer föl –egyszer rá; föl, hogy ropogjon – rá, hogy csattogjon – s aztán pihenjetek).

aztán.

Ha a kőmívesek valami nagyobb munkát megkezdtek s valami hivatlan, de nem kelletlen kiváncsi talál oda menni, hogy megnézze, azt „bezárják”, azaz egy zsinórral elfogják az útját, teszik pedig ezt a következő mondással:

„Eltévedt az úr, most hát fogva van. Bezárjuk, de zokon ne vegye. Bezárunk mi herczeget, grófot és nemest; ez a kőmívesek kötelessége és legnagyobb öröme. A ki ezt az épületet meg akarja nézni, ne sajnáljon egy kis borravalót. Bezárjuk az urat egy pohár sörre vagy borra, akkor aztán újra nyitva és szabad lesz a kijárás.”

A ki a kellő válaszmondókákat és kérdéseket meg tudja tenni úgy, hogy a kőmíveseket a felelet miatt zavarba ejti, az „borravaló” nélkűl kiszabadúl, de más nem. Ha a ház elkészűlt, vagy valami bolthajtásba az utolsó téglát teszik be, az sem történik ünnepiesség, hagyományos tréfa és mondás nélkűl. Az építtetőnek vagy a feleségének kell az utolsó téglát bekalapálni. De ott áll egy kőmíves s egy söprűvel minden ütés sulyát elhárítja; sőt tán egy másik ott van a bolthajtás alatt is, s a téglát minden ütés után visszataszítja; az építtetőnek ismételnie kell az ütéseket. E közben egy harmadik munkás valami kézügyben levő léczre rovásokat tesz, minden ütésre egyet, míg a tégla erősen nem áll. A hány rovást mutat utoljára a lécz, annyi pint borral vagy sörrel kell az építtetőnek előállnia; erre czéloz a mondóka is:

„Anfangt’ hamma in Gottes Nam’,
G’macht hamma’s, so guet m’as kinna ham.
’S wird wohl ’n Bauherrn a paar Mass kosten;
Er kann uns koan Laahn* und koan bug’l* zoagn.
G’arbeit’ hamma nach der Latten und Schnur:
Ziegel, geh in dein’ ewige Rueh.”

Vertiefung.

Höcker.

(„Isten nevében kezdtük el, megcsináltuk, a hogy tőlünk telt. Az építtetőnek, tudom, belekerűl egy pár pintjébe; nem mutathat nekünk se mélyedést, se púpot. Lécz és zsinór szerint dolgoztunk: tégla, menj be a te örök nyugodalmadba!”).

Ősi szokások által megszentelt vidám munkásság, melyet nem ritkán túlcsapongó jó kedv kisér: ez van természetében a testben, lélekben ép, egészséges felső-ausztriai népnek.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem