A palóczok. Istvánffy Gyulától
A palóczok.
Istvánffy Gyulától
Istvánffy Gyulától
A palóczság azon a nagy terűleten lakik, mely Borsod, Heves, Gömör, Hont, Bars és Nógrád megyék összeszögellő részeit magában foglalva, a Mátra éjszaki lejtőitől körűlbelűl a Rima és Sajó völgyéig s a Bikk hegységtől nyugatra az Ipoly folyó lapályáig terjed. Egymáshoz közel fekvő, kisebb-nagyobb falvakban él itt a magyarságnak e néprajzilag fölötte érdekes töredéke.
Eredetökre, ősi nyelvökre s beköltözködésük idejére nézve a történetírók véleméyne elágazó. Legtöbben kun eredetűeknek tartják őket, kik hajdan az orosz nép szomszédáságában élve, telepűlési helyük után a szlávoktól – „síkon, mezőn lakó” értelemben – „polowc”-oknak neveztettek, a melyből a későbbi palócz elnevezés keletkezett. Ma már nem mindnyájan viselik ezt a nevet. A Gömörben lakókat részben „barkó”-knak, a Bikk hegység délkeleti nyúlványainál letelepűlt rajt pedig „matyó”-nak szokás nevezni.
Nyelvök sokban eltérő az irodalmi magyar nyelvtől és sajátságos beszédmódjukkal egy egész külön nyelvjárási terűletet alkotnak. Lágyság s a hanghordozásnak bizonyos éneklő módja jellemzi beszédjöket. Nyelvjárásuknak jellemzőbb sajátságai a magyarban kivételes kettős hangzók (diphtongusok) gyakori használata (laó, haó, aólom, gyüreő, vereő, kërëpeleő), az á, é magánhangzók tompított nyújtása (apâm, bâtyâm, cselęd, fęlęnk), a közép ë rendes használata (lemënëk, szëmëm, gyerëk), némely mássalhangzók lágyítása (gyiaó, gyisznaó, Katyi, Pëtyi, hëtyi, ütyi, jârnyi, feőznyi), az ly hangnak tiszta kiejtése (illyen, ollyan, kelylyęk, telyik, melyik), egyes szóhangok kihagyása (mâ’(r), maj’(d), vaót, haót, mié’, kié’, (tanú’t, kapâ’t), némely mássalhangzók sűrű hasonítása (tënnap, mëmmeg, mëffogta, mëllopta, úllesz [úgy lesz], ossó, kossó, fassang) s a -val, -vel ragnak változatlan, hasonúlás nélküli járúlása a szóvégi mássalhangzókhoz (kęsvel, ablakval, apâmval, mënyëmvel).
Általában közepes termetű, vállas, izmos, edzett, munkabíró nép a palócz. Akadni ugyan közöttük helylyel-közzel magas, szálas növésűekre is tömegesebben, főleg Hevesmegye felső részén, meg a borsodi matyók közt, de viszont vannak helységek, a hol határozottan a zömök, alacsony termet az uralkodó. A nők telt alakúak; a férfiak egyenes, katonás testtartásúak, a mihez némi hetykeség is vegyűl. Hizásra nem igen hajlandók, legfölebb az öregje, annak is inkább az asszonynépe. Egészséges színű, napbarnított arczuk inkább kerekded, mint hosszúkás, nyílt homlokkal, beszédes kék vagy barna szemekkel (a fekete ritka), szabályos metszésű orral és szájjal s eléggé értelmes arczkifejezéssel. A nők csinosak, megnyerők, de általában szépeknek nem mondhatók. Hajuk jobbára barna vagy fekete. A szőke haj csak a gyermekeknél gyakoribb, azonban a zsírral, hájjal való kenegetéstől idővel az is megbarnúl, s részben talán ez az oka, hogy szőke alig akad a felnőttek között. Az asszonyok hajukat kontyra kötik, az eladó leányok ellenben egy ágba fonva s hátúl leeresztve viselik. Hajdan a férfiak is középen ketté választott, vállig érő fürtöket növesztettek, melyeket némely helyen fésűvel erősítettek meg s a füleik táján három ágú „kákó”-ba fonva csüngettek alá. Ma már a rövidre nyírt s oldalt elválasztott hajviselet a divatos. A férfiak bajúszt növesztenek, szakállukat azonban borotválják; sőt régente borotválás helyett szálanként, tövestől tépdesték ki. Legalább a barkóknál némely helyütt még e század elején is így volt szokásban.
Nógrádmegyei palóczok Karancsalja tájáról.
Cserna Károlytól
Ruházatuk tiszta, csinos és izléses. A férfiak egyszerűen, a nők azonban czifrán, fényűzően szeretnek öltözködni s annyira tarkán, hogy ruhájukon a rikító színnek csaknem minden fajtája föllelhető. A férfiak jobbára fehéren hímzett, bő újjú „kézfős” vagy „kézkötős” inget viselnek. A hímzés rajza és színe régebben családi megkülönböztető jel volt. Hajdan a rövid derekú ing volt a divatos, mely a testtörzset köröskörűl egy tenyérnyi szélességben födetlenűl hagyta. A matyó legények ünnepkor inkább a tarkán és gazdagon hímzett lobogós újjú gyolcs inget viselik. Gatyájuk rövid szárú, bő, ránczos; némelyiké 10–12 rőf vászonból készűl. Az ing fölött fényes pitykékkel kirakott sötétkék vagy fekete mellényt viselnek. Ünnepen sok helyt divatos a hasonló színű, sujtásos magyar nadrág is, melyhez testhez álló rövid kabátot, vagy fekete bárányprémmel, avagy prémutánzattal körűl szegett zsinóros „nem-tel-ki”-t öltenek. Télen czifra szűrt, a módosabb gazdák ködmönt vagy bekecset vesznek magukra. Az öregek pedig hosszú fürtös, földig érő bundával s néhol „bőrnadrág”-gal és újjatlan báránybőr „mellyedző”-vel is védekeznek a hideg ellen.
A fekete nyakkendő elmaradhatatlan, mely ünnepen selyemből való s olykor arany rojttal díszített. Régente csak a puszta nyakukra kötötték, mert ingök gallértalan volt. Lábukra ünnepen és télen hosszú szárú csizmát húznak, melyre a legények néhol sarkantyút veretnek, ez azonban kezdi divatját múlni. A bocskort legfölebb aratáskor, a szegényebbek őszszel is viselik. Fejüket jobbára keskeny karimájú, pörge kalap földi, télen pedig fekete báránybőr sapka. Nagy hőségben a széles karimájú szalmakalap is járja. A legény ünnepi kalapját darutollal, bokrétával, pántlikával díszíti, sőt a matyó legénynek hétköznapi kalapjánál is egy csomó sötétzöld „kakastolyu” (toll) leng.
A nők csipkés, fodros, rövid újjú patyolat ingvállat viselnek; derekukat selyem vagy bársony pruszlikba szorítják s a fölé nagy, virágos, rojtos „nyakba-való-kendőt” kötnek. A szoknyájuk bő, bokorugró; csak a matyó asszony szabja bokáig érőnek. Egyszerre ötöt-hatot is magukra öltenek s némelyiknek egész szoknya-tömeg reng a csipőjén, valamennyi mind beszegve, a hány, annyiféle színű szalaggal. Legszebb természetesen a legfelső, mely tarka, virágos kartonból, ünnepen kasmirból, selyemből vagy atlaszból való három-négyféle színnel beszegve és színes – olykor arany, ezüst – zsinórral körűl hímezve. Hétköznap sima, fehér vászon „gangát”, ünnepen bőre szabott sötétkék gyolcs „keczelé”-t kötnek maguk elé kötény gyanánt. Lábukat magas sarkú, nyalka csizma födi. A felső hevesmegyei leányok a sarok belső oldalára még csörgőt is veretnek. Régente a piros kordován csizma volt divatos; ma már ezt csak hírből ismerik.
A leányok hajadon fővel járnak, az asszonyok fejét ellenben mindig tarka virágos kendő födi, melyet otthon dologban hátúl a konty tövén, máskor meg elől az áll alatt kötnek meg. (A matyó asszony előbb egy rongyokból csirízzel vagy tésztapéppel kúpidomúlag összeraggatott tokkal borítja le a kontyát s arra köti a rojtos fejrevaló kendőt). Ünnepen a leányok egy ágban alácsüngő hajukba pántlikát fonnak s a „foncsik” végére, tövére szalagcsokrot kötnek; a menyecskék pedig szalagokkal díszített arany vagy ezüst „csipké”-t viselnek, mely fejöket főkötő módjára borítja. Ezek mellett nyakukon „galáris”, újjukon rézgyűrű, derekukon szalagöv s kezükben „slingolt” fehér kendő van az ünnepi dísz kiegészítéseűl, sőt mindehhez régente az asszonynépnél az ezüst gombos égszín-kék „rókás mente” is járúlt, melyet panyókára vetve viseltek. Ma már azonban e festői ruha csak elvétve egy-egy öreg palócz nőn, vagy esküvőre menő menyasszonyon látható.
Lakóházaik alapjában véve ma is olyanok, mint régen. Az ősi typust híven megőrizték, csak az épűlet anyaga változott. Legrégibb eredetű a fa-ház. A falakat durván ácsolt tölgygerendákból rótták össze. A gerendák közeit sárral betöltvén, az egyenetlenségeket kivűl-belűl sárral simára tapasztották s fehérre meszelték. E házak minden izökben fából voltak, mert még a tetőzet gerendáit is faszögekkel erősítették egymáshoz. Későbbi keletűek a „vert házak”. Ezeknek falait pelyvás sárból készítették, két deszka-fal közé addig bunkózván a sarat, míg az a kellő magasságot el nem érte. Újabban az építőanyag vályog, kő és tégla. Az egyes telkeket egymástól „fonott” vagy „tövises gát”, deszka vagy rácsos léczkerítés választja el. A lakóház rendesen a telek egyik oldala hoszszában nyúlik el s két ablakos keskeny véggel néz az útczára. Tetejök jobbára simán vagy lépcsőzetesen zsúppal födött, az újabb keletűeknél azonban inkább a cserépzsindelyt alkalmazzák. A régi fa-házak tetőzete néhol a homlokfal előtt egészen félkúpot alkotva sátor módjára borúlt a ház előtt elhúzódó alacsony „tőczik” vagy „padka” fölé, hogy az esténként, vagy vasárnap délutánokon ott üldögélőket a nap heve, vagy az eső ellen megvédelmezze. Ma már e typus teljesen kiveszőben. Legtöbb példánya látható még ezen „üstökös-” vagy „buggyos házak”-nak a borsodmegyei Tard községben. A tetőzet udvar felőli része rendesen széles ereszaljat alkot, mely négyszögű fa oszlopokra, vagy jobbára henger alakú „kőlábak”-ra támaszkodik. Az oszlopok közeit olykor egy méter magasságban deszka- vagy kő-fallal töltik ki, s ekkor „ambitusos ház” a neve, melynek végéről egy ivelt boltozatú czifra kis-ajtó nyílik az útczára.
A házak belsejébe egyetlen bejárat vezet az udvar felől, mely sok helyt rácsos kis ajtóval van ellátva. Ezen juthatni a pitarba, melyet egy ajtónyílással ellátott, de ajtótlan közfal választ el a bentebb eső keskeny konyhától. A pitar összes bútorzata egy-két rocska a „vízlóczán”, egy-két fogas „tálas” tányérokkal s korsókkal tele akgatva. Rendesen itt van a pad följárója is, melyhez a nyitott ajtó mögött egy létra támaszkodik. A konyha tűzhelyűl szolgáló „padká”-val, lóczával s a fazekak számára „pócz”-czal van ellátva. Falaira pedig a sütés-főzéshez szükséges edények vannak fölakgatva.
A pitarból jobbra is, balra is egy-egy ajtó nyílik, s egyik az útczai „ház”-ba, másik a „kamrá”-ba vezet. Mindkettőt igen tisztán tartják.
A „ház” a család nappali s a férfiak hálószobája. Földje padozatlan, mennyezete gerendás, a falai fehérre meszelvék. Két ablaka az útczára nyílik, egy pedig az udvarra. Az egyik útczai és az udvari ablak közti szögletben áll a fiókos jávor- vagy cseresznye-fa asztal, körűlte a falak hoszszában tőkére helyezett tölgylócza fut végig, melyet újabban a czifra hátú „karos” lócza kezd kiszorítani. Egy-két szék, néhol az ajtó mellett üvegedények számára „almáriom” s télen a szövőszék egészítik ki a szoba egyszerű bútorzatát. Sok helyt az útczai két ablak közt fiókos szekrény, az asztallal szemközti szögletben pedig virágokkal tele festett „gombos nyoszolya” is látható czifra ágyneművel csaknem a gerendázatig megrakva. A falakat sűrűn egymás mellé akgatott tarka nyomású szent képek, czifra tányérokkal és korsókkal megrakott „tálas”, továbbá szentelt víztartó, rámás tűkör, kakukkos óra s itt-ott színes papir-rózsák díszítik. A keresztgerendákat tartó mestergerenda fölötti hézagok apróbb tárgyak elhelyezésére szolgálnak. Az asztal fölött petroleumos lámpa csüng; régebben a maguk mártotta faggyú-gyertyát, vagy a „szegénykét” (olajos mécs) égették; sőt a szegényebbje a belűl fűlő kemencze padkáján hasogatott gyertyánfát égetett s annak a világával is beérte. Az ajtó melletti belső szögletben van a fehérre meszelt, kivűlről fűlő „búbos kemencze”, melyhez újabban külön takarék-tűzhelyet is építenek, hogy a főzés alkalmával fejlődő meleg télen egyúttal a szobát is melegítse. Régibb házakban a lapos tetejű „kürtős kemenczék”-et alkalmazták, melyek belűlről fűltek. A füstöt a kemencze szája fölé épített „kürtő” vezette a padlásra. Azonban, hogy az olykor-olykor fölszálló szikra veszélyessé ne váljék, a kürtőlyuk fölé, a padláson egy doboz alakú, szikrafogó „kis kemenczé”-t építettek. Ennek egy oldalnyílásán át a füst a padlásra, s onnan ott menekűlt a szabadba, a hol rést talált, mert kéményt a palócz ezelőtt soh’ sem épített a házára.
Szécsény környéki palócz népviselet.
Kimnach Lászlótól
A pitar másik ajtaja a „kamrába” nyílik. Ez a család élés- és ruhatára s egyszersmind a nők és gyermekek hálószobája. A hol a még ma sem ritka „házközösség” miatt sok a menyecske, ott a kamra minden szögletébe jut egy-egy nyoszolya, melyet Hevesmegye némely községében (Derecskén, Ballán, Bodonban) mogyorófa pálczákra ránczolt, 25–30 méter hosszú „szúnyogháló”-val sátor módjára vesznek körűl. Az ágyakon kivűl tulipános ládák, fiókos ruha-szekrények, bölcső, teknő, dagasztóláb, lisztes láda, stb. vannak a kamrában elhelyezve. E helyiség egyetlen kis négyszögű ablakon át kapja a világosságot, melyet azelőtt üveg helyett csak vessző- vagy szalmafonással láttak el. Fűteni azonban ma sem fűtik s az asszonyok téli estéken a kemencze hátán melegített kövekkel, vagy laposra faragott kemény „tölgyfa pallókkal” melegítik föl ágyaikat. A kamrához szögellik a külön bejáratú istálló; ezzel szemközt a telek túlsó oldalán van a disznóól; az udvar belső végén a zsúppal födött s fa- vagy kő-lábakon álló csűr, mely mögött a telek végén egy kis zöldséges vagy gyümölcsös kert is van.
Családi életük sok helyt ma is a régi patriarkhális. A palócz legény, ha megnősűl, haza viszi az új menyecskét a szüléi hajlékába. S e szokásból kifolyólag nem egy palócz apa három-négy feleséges fiával s azok gyermekeivel egy födél alatt, közös háztartás és gazdálkodás mellett éli át az életet. A család élén a gazda és gazdasszony áll. Mindkét tisztet a család legöregebb férfi és nő tagja tölti be, kiket a családtagok részéről föltétlen tisztelet és becsűlés illet meg. A gazda a háznép ura, a vagyon őre s a mezei gazdálkodás intézője. A gazdasszony a háztartás vezetője; ő süt, ő főz, a többi asszony legfölebb a kenyérsütésnél van segítségére. A főzésbe egyik sem avatkozhatik; ezért van aztán, hogy a legtöbb palócz asszony csak idősebb menyecske korában tanúl meg főzni. A család fiatalabb női tagjai fonnak, szőnek, varrnak, mosnak, vagy pedig a könnyebb mezei munkáknál segédkeznek. Ha a családos testvérek békés együttélését valami megzavarja, „válakozás”-ra kerűl a sor. A vagyont elosztják s „nyilat (sorsot) húznak” rá, hogy melyik rész kinek jusson.
Eledelök tápláló. Baromfit nemcsak eladásra, hanem a saját háztartásuk részére is tenyésztenek. Annyi ludat kevés helyen lehet látni, mint a palócz földön. Télen pedig egy-két hízó sem hiányzik az ólból. Étkezni együtt szoktak. A férfiak az asztal körűl ülve, a nők pedig férjeik mögött állva kanalaznak a közös nagy tálból. Az asztal melletti szöglet a főhely; oda ül a gazda, s oda ülteti érdemesebb vendégét is. Ősi szokás szerint előbb ő maga iszik a pálinkás vagy boros üvegből s csak azután nyújtja a vendégnek e szavakkal: „Adom bëcsűletvël!”; mire a vendég így felel: „Köszönöm; bëcsűletvël vëszëm”. Koczintgatásnál meg így köszöntik egymásra az üveget vagy kulacsot: „Ereő, egęssęg!”, mit a másik így egészít ki: „Soha el ne haggyęk!” – Vagy az egyik enyelgőleg ezt mondja: „Az apânk Úristenęt!”…, a másik pedig így folytatja: „Dicsęrjük minnyâjan!”
Házassági szokásaiknak sok régi jellemző vonását megőrizték. A szerelem köti náluk is a házasságot, bár sok esetben, ha a családi érdek úgy kivánja, a szülék akarata érvényesűl. A legény előre kiszemeli leendő élete párját, de más községből soha sem nősűl; szégyen volna az a saját falujára. Sőt a matyó legény régente még más útczabeli leánynak sem tehette a szépet, mert különben könnyen megkeserűlte. A korai házasság nagyon gyakori; a legények némelyike a sorozást sem várja be, a leányt pedig nem ritkán 14–15 éves korában férjhez adják. Pártában kevés leány marad, agglegény meg épen nem találkozik közöttük. Az anya egy-két nőrokonával vagy komaasszonyával maga megy el legényfia számára „leányt venni”, vagy ha már van kiszemelt, azt megkérni. Ha a leány szüléi nem ellenzik a házasságot, leány legény „kendőt cserél” egymással, melyet egy kijelölt napon a „kendő-lakás”-nak nevezett hivatalos eljegyzés követ. Ettől fogva a palócz leány menyasszonysága jeléűl nem fon a hajába színes pántlikát. A „kendő-lakás”-t követő harmadik héten rendesen megtartják az esküvőt. A lakodalmi vendégeket pántlikás, bokrétás vőfélyek hívogatják. Esküvőiket őszszel vagy farsangon tartják s lehetőleg hétfői napon. Megelőző este „kikiáltják a lakodalmas tiszteket” s a „nyoszolyó- és ágyvető asszonyok” a vőlegényes házhoz szállítják a menyasszony ágyát, ágyneműit és tulipános ládáját. Az esküvő reggelén a menyasszony „nászinge”-et küld a vőlegényének. A jegyespár külön megy az Istenházába, ki-ki a maga násznépével. A menyasszony kocsin, egész csöndben, a vőlegény ellenben gyalog, tánczoló legények kurjantgatása és zeneszó mellett, néhol nemzeti zászlókat lengető lovas bandériumtól kisérve. Egyszerre rend szerint többen tartják az esküvőjüket. Esketés után vőlegény, menyasszony ismét külön vonúl haza a maga násznépével. A „menyekzői királyné”-t csak este, napáldozat után viszik a vőlegényes házhoz. Kocsin és lóháton fényes küldöttség megy érte. A „szószóló” előbb kikéri a leányt a szüléitől, majd kocsira ültetik s megindúl a nászmenet. Legelöl fölkendőzött lovakon a vőlegény s pajtásai haladnak, egyik-másik égő fáklyát tartva kezében; nyomukban a menyasszony csengő-bongó szerszámú négylovas fogata megyen, majd ezt a többi követi s muzsika-szó, víg dalolás és kurjongatás mellett vonúlnak a vőlegényes házhoz, a hol ekkor kezdődik a tulajdonképeni lakzi. A két lakodalmas ház násznépe asztalhoz ül s az ételek egész hosszú sorát kell végig enniök, mert a palócz lakziban csak maga a „léféle hétféle.” Az ételeket a vőfélyek hordják föl verses köszöntők kiséretében. Vacsora után a „menyasszony-tánczot” ropják, majd ezt a menyasszonyi ajándékok szétosztása s néhol a „menyasszonyfektetés” követi. A násznép egész éjen át vigad. Másnap reggel a menyasszonyt „fölkontyozva” a templomba „avatás”-ra vezetik és csak ezután kezdődik a lakodalom java része, az „öreg hérész.” Minden asszony visz az új menyecske részére kalácsot, pecsenyét bőven, egész tetézett kosarakkal. Délben újból asztalhoz ülnek s mulatnak késő alkonyatig. A hajdani palócz lakzik sokszor egy hétig is eltartottak. Ma már azonban a szűkösebb körűlmények és a bor drágasága véget vetettek e hosszú dinom-dánomnak.
Az új szülött érkezését jámbor előkészűletek közt szokta várni a palócz menyecske. Meggyónik, megáldozik, „gombos nyoszolyáját” körűlkeríti a „sátor-lepedő”-vel, annak egyik csücskébe egy gerezd foghagymát, egy kis kenyérhéjat, meg egy csipetnyi sót kötöz, hogy gyermekét a „bűbájosok” szemmel meg ne verjék, vagy a „rosszak” éjnek idején mással ki ne cseréljék. Ugyane czélból az új szülöttet először tisztes-fű (stachys) vizében fürösztik meg s addig is, míg megkeresztelnék, „olvasót” tesznek a pólya kötőzőjébe. A keresztelőt délelőtt tartják és csupán nők vesznek részt benne, egy kis tésztát, kalácsot, pálinkát fogyasztván el az új szülött tiszteletére.
A gyermekágyban fekvőt két héten át komaasszonya látja el étellel, itallal, rokonai, ismerősei pedig sorra látogatják, így köszönvén be hozzája: „Adjon Isten ereőt, egęssęgët, Baódogasszony âgyâbaó baódog kimęneteöt!” A „sátor-fekvés” ideje rendesen három hétig tart. Addig a palócz asszony, ha bírja sem hagyja el háza tájékát s legelső útja is a templomba vezet, hogy ott Istennek hálát adjon.
Halottaik eltakarítása sok hagyományos szokással van egybekötve. Palócz hit szerint minden ember halálát egy lefutó csillag jelzi az égen. Hogy a haldokló lelke könnyebben „szabadúljon”, ablakot nyitnak neki. A halottat megmossák, ünneplő ruhába öltöztetik, a férfit „nászingé”-be, az asszonyt menyasszonyi fehér ruhájába, lábára csizmát húznak, a patkót azonban előbb lefejtik róla, nehogy kopogni találjon, ha temetése éjjelén haza megy a „szállást megköszönni.” Sőt az asszonyok „kontyvas”-át is egy darabka fával vagy egy lúdtoll vastagabb végével helyettesítik, mert a halottnak nehéz a vasat hordani. A ravatalt a „ház”-nak útczára tekintő két ablaka között állítják föl, hogy a halott a mestergerenda alatt, annak hosszában feküdjék. A ravatal köré esténként virasztó asszonyok gyülekeznek, a kik csaknem egész éjen át imádkoznak, énekelnek. Az elhúnytat jobbára festetlen deszka koporsóban temetik el. A fiatal halottét tarka, virágos kendővel, a korosabbét fekete takaróval borítják le. A temetés pompával megy végbe. A kántor hosszú versben, énekszóval búcsúztatja el a halottat s templomi lobogók és lámpák mellett csaknem az egész falu népe elkiséri utolsó útjára. A temetést tor követi, melyen az elhúnyt számára is fölterítenek, a kést, kanalat, villát keresztbe tévén egymáson, tányérját leborítják s helyét az asztalnál üresen hagyják, szentűl hivén, hogy az elköltözöttnek lelke ilyenkor közöttük van.
Kürtős kemenczéjű palócz ház belseje.
Kimnach Lászlótól
A palóczok általában babonásak és a misticziszmusra hajlók, de nem nagyobb mértékben, mint más hegyi népek. Leginkább katholikusok, s babonás hitöket csupán vallásosságuk múlja felűl. A bőjtöt megtartják, az ünnepet megülik. Már az ünnepet megelőző délután is félünnep számba megy náluk. Ilyenkor az asszonynép nem fon, nem sző, s a nagyobb mezei munkát a férfi is abban hagyja. Templomba, búcsúra a palócz elgyalogol a hetedik határba is. Az olvasóját mindig magánál hordja. Gyermekét vallásosan neveli s e tekintetben maga jár elől jó példával. Keresztet vet a kenyérre, mielőtt megszegné; keresztet von az út porába, mielőtt kocsiján hosszabb útra kelne, s keresztet vet magára, keresztet a párnájára és a szoba négy sarkára, mielőtt álomra hajtaná fejét. Istenben való hitének s bizalmának eléggé jellemző kifejezője e közmondás:
„A kit az Isten meg akar áldni,
Nem kell annak pénzt találni.
A kit meg az Isten megver,
Nem kell annak a „jó reggel.”
Nem kell annak pénzt találni.
A kit meg az Isten megver,
Nem kell annak a „jó reggel.”
A palócz különben furfangos észjárású nép. Több tekintetben hasonlatos a székelyhez. Sok adoma kering róla, épen mint a székelyekről, és ez adomákban az együgyűség álarcza alatt nyilatkozik egészséges gondolkozása és józan bölcsessége. Úgy szólván minden érzés dalban fakad ki a palócz ajakán. Dalba önti örömét, búját, szenvedését és boldogságát. Nem ritkán a falu egy-egy nevezetesebb eseményét is nótában örökíti meg. Dalai lágyak és gyöngédek, egyszerűek és keresetlenek, s nem egyben az érzés igazán megkapó őszinteséggel jut kifejezésre. Költői alkotásainak virágaiból álljon itt mutatóúl e pár dalocska:
I.
Naphaotâtú’* gyün ëgy vonat magâba,
Nem gyün ide az a vonat hijâba,
Vissza-visszafújja a szęl a füstyit,
Szegęn’ legęn’t de messze is eöviszik.
Nem gyün ide az a vonat hijâba,
Vissza-visszafújja a szęl a füstyit,
Szegęn’ legęn’t de messze is eöviszik.
Naphaltátúl = napnyugatról.
Naphaotâtú’ gyün ëgy madâr magâba,
Nem gyün ide az a madâr hijâba,
Vissza-visszafújja a szęl a tollât,
Nem gyün ide az a madâr hijâba,
Vissza-visszafújja a szęl a tollât,
Jaó az Isten, szęp legęn’nek szęp lyânt ad.
Naphaotâtú’ gyün ë’cs csillag magâba,
Nem gyün ide az a csillag hijâba,
Bânatomat csak eövinnę magâvaa’,
Csak egyedű’ marannęk a babâmvaa’.
Naphaotâtú’ gyün ë’cs csillag magâba,
Nem gyün ide az a csillag hijâba,
Bânatomat csak eövinnę magâvaa’,
Csak egyedű’ marannęk a babâmvaa’.
(Parád.)
II.
Szârnya, szârnya, szârnya a fecskęnek,
Jobb a lyânnak, mint a menyecskęnek,
Mer’ a lyânnak nincs semmire gongya,
De az asszon’t a sok bânat nyomja.
Jobb a lyânnak, mint a menyecskęnek,
Mer’ a lyânnak nincs semmire gongya,
De az asszon’t a sok bânat nyomja.
Szârnya, szârnya, szârnya a madârnak,
Fâj a szíve sok ęldes anyânak,
Fâj a szíve sok ęldes anyânak,
Mikor fijât viszik katonânak.
Fâj a szíve sok ęldes anyânak,
Fâj a szíve sok ęldes anyânak,
Mikor fijât viszik katonânak.
Szârnya, szârnya, szârnya a verębnek,
Fâj a szíve sok szegęn’ legęn’nek,
Fâj a szíve sok szegęn’ legęn’nek,
Mikor bokkancsât fűzik szegęn’nek.
Fâj a szíve sok szegęn’ legęn’nek,
Fâj a szíve sok szegęn’ legęn’nek,
Mikor bokkancsât fűzik szegęn’nek.
Szârnya, szârnya, kaszârnya eleje,
Abba van a legęnsęg eleje,
Abba van az ęn kedves galambom,
Ki-kinęz a kaszârnyaablakon.
Abba van a legęnsęg eleje,
Abba van az ęn kedves galambom,
Ki-kinęz a kaszârnyaablakon.
Szârnya, szârnya, szârnya a libânak,
Nincsen pârja a magyar huszârnak,
Híre is van, a mërre csak jârnak,
Ho’n nincs pârja a magyar huszârnak.
Nincsen pârja a magyar huszârnak,
Híre is van, a mërre csak jârnak,
Ho’n nincs pârja a magyar huszârnak.
(Apátfalva.)
Szorgalmas, dolgos, munkabíró a férfia, nője egyaránt. Nagyobb részt földmívelők. A szegényebbje télen ölfa-vágással keresi kenyerét; helylyel-közzel háziiparszerűleg nyírfa-söprőkötéssel, szakajtófonással, szalmaágyak készítésével és szerszámfa-faragással is foglalkozik; tavaszszal és nyáron pedig egész rajokban megy az ország különböző tájaira arató és kubikos munkára. Erkölcseiben tiszta, becsűletére féltékeny. Általában büszke, önérzetes nép. Az idegen iránt bizalmatlan, zárkózott természetű; hanem, a ki megnyeri bizalmát, annak szivét, lelkét kitárja. Az öregje csöndes, békés természetű; a fiatalabbja azonban heves, lobbanékony, s ha kell, véres verekedés árán sem engedi a maga igazát. Szívós, edzett természetű és jó katona. Nagyobb része a huszárezredekben szolgál. A kis gyermeket mihelyt járni tud, lóra ülteti az apja s úgy szólván a ló hátán nő fel, mint a kun. Hét, nyolcz éves korában már szőrin megüli a lovat. Azért is többnyire jó lovasok s messzi földre elmegy a híre az olyan legénynek, a ki a lórúl leesik. Egész emberöltőn át emlegetik s még az utódain is rajta szárad: „Kopasz Nagy Jancsi, fia Kopasz Nagy Ferkónak, a ki a lórú’ leesett.” A palócz nép kedvelője a társas összejöveteleknek; farsang, lakzi, búcsú, disznótor mind megannyi jó alkalom erre, s ilyenkor a tréfa, nóta egymást váltva járja; ha zenét hall, örömest perdűl tánczra is. Józan, mértékletes, bár az italtól nem irtózik s a hol lehet, áldomásozik is; de korhelynek, iszákosnak épen nem mondható, kivált mióta a „czirokszer” (filoxera) és a „fenerosz por” (peronospora) a szőlőket tönkre tette. Derűlt, vidám kedélye akkor sem hagyja el, ha nehéz sanyarúságban kell is élnie; akkor is így biztatja egymást: „Komâm, ne szomorkodjeék; ez a világ a mięnk, a másik is az lësz meęg.”
Üstökös matyóház Mező-Kövesden.
Kimnach Lászlótól
