Hontmegye. Sajó Sándortól
Hontmegye.
Sajó Sándortól
Sajó Sándortól
Hontmegye, déli határával a Dunára támaszkodva, Esztergom, Bars, Zólyom és Nógrád megyék közt fekszik. Egészben véve hegyek, szabálytalanúl szerte ágazó hegycsoportok borítják. E kis megye régente a Nagy-Hont nevet viselte. Még a XIV. század elején Miklós főispán Rima-megyét az ősrégi Nagy-Honthoz csatolta Kis-Hontmegye néven. A XV. század óta a két Hont hol külön vált, hol meg újra egyesűlt. 1729-ben törvényesen egyesítették a két megyét; de már 1802-ben ugyancsak törvényesen s végkép elszakadtak egymástól. Kis-Hontot Gömörmegyébe olvasztották. Így lett az addigi Nagy-Hontból is egyszerűen Hontmegye.
A megyét beágazó hegycsoportokat az Ipolynak széles, kies és termékeny völgye szakítja ketté. Tágasabb lapályokat csak e völgy mentében találunk, ide számítva a Selmecz patak völgyét is Egeg községig, s a Korpona patakét Felső-Túrig. A megye nyugati szélén a Szikincze folyó mentén levő lapályos rész már a Garam völgyéhez számítható.
A megye éjszakkeleti részén dél felé, egészen az Ipoly völgyéig az Osztroszki-hegycsoport terjed; nyugati határát a Korpona-völgy jelöli. Fő tömege Korponától éjszakkelet felé húzódik s legmagasabb csúcsai kivűl esnek a megye terűletén; de a megye éjszakkeleti szögletében, Szénavár helység fölött is találunk magasabb, 700 métert meghaladó tetőket. Dél felé a hegyek mind csekélyebb emelkedésűek, fokozatosan halmokká szelidűlnek és széles fensíkká alakúlnak a Litava patakig. E fensíkot, melyből itt-ott egyes kúpok emelkednek, számos kisebb-nagyobb völgy szeli át, melyekben rohanó hegyi patakok törnek dél felé. A Litava pataktól délre ismét magasabbra emelkedik a dombvidék, s mint a fensík párkánya húzódik délnyugati irányban egészen Ipolyság környékéig.
A megye éjszaknyugati részén levő hegyeket együtt selmeczbányai hegycsoportnak szokás nevezni. E hegycsoport dél felé húzódásában, az Ipoly és Garam egyközű folyása közt keskeny és alacsony hegylánczczá törpűl s csak legdélibb részében, a Duna mellett, Garam-Kövesd, Leléd és Helemba helységek közt vannak nagyobb emelkedései a Királyos és Keserű nevű hegyekben. E részint szántóföldekkel, részint erdőkkel borított szelíd, dombos vidék bőven termette a jó bort, míg a fillokszera el nem pusztította a szőlőket, mint egyebütt is a megyében. Éjszak felé az egyre magasabbra meredő hegyeket sűrű erdőségek borítják, lombos erdők, a legéjszakibb részen fenyvesek is. Csak a Selmeczbányát körűlölelő hegyek egy része kopasz még. E meztelen ormokat tekinthetjük az egész hegycsoport törzsének. Innen ágaznak ki a fő völgyek minden irányban; így a szklenói, hodrusi völgyek, dél felé a Selmecz, s a Szitnyán alúl a Szikincze völgye. E részen az egész vidék valóban csupa hegy-völgy. A selmeczbányai hegycsoportban legmagasabb a Szitnya hegye, melynek 1.011 méternyi kopasz tetejéről messze terjedő gyönyörű kilátás nyílik. E hegyen egy sziklába vájt vár állott hajdanán, az egykori Szitnya vár, egyik fészke a XVI. századbeli hirhedt politikai kalandornak, Balassa Menyhértnek. Csábrág várával egy időben pusztúlt el. A Szitnyát a hagyomány szerint még a XVI. században is Attila hegyének, – mons Athilae regis – nevezték; a tövében eredő Szikinczének pedig Szitnicza volt a régibb neve. A hegy tetején manapság kényelmesen berendezett menedékház van, melyet Koburg Fülöp herczeg építtetett 1883-ban a Koháry Miklós herczeg által épített, de 1852-ben elpusztúlt régi hegyi ház helyén. A hegy ormára dél felől, Berencsfaluról kocsin is föl lehet menni, de Selmeczbánya felől érdekesebb a följárója. Itt az útakat jó karban tartják; mesgyék, kapaszkodók, források és pihenők névvel, jelző-táblákkal vannak ellátva. Az erdős völgyek és a fölöttük emelkedő nyúlánk hegycsúcs természeti szépségei feledtetik az út fáradságos voltát.
A Szitnya éjszaki oldalán, Illés, Szitnyatő és Hegybánya helységek közt mély völgyekkel barázdált, de mérsékeltebb magasságú hegyhátak emelkednek. E hegyhátak főként két irányban húzódnak: az egyik Hegybányától Kőpatak és Bagonya irányában Hont-Bessenyőd tájaig, a másik Magaslak irányában nyugatra, innen pedig Bakabánya felé délnyugatra terjed. Ez utóbbi hegysor legmagasabb pontja a Bakabányától éjszakra levő s 750 méter magas Nagy-Veternik.
Különös figyelmet érdemelnek a Selmeczbányát környező hegyek: a 900 métert meghaladó Paradicsom-hegy a város éjszak-nyugati oldalán, patkóalakú gerinczével, s az Ó-hegy a várostól éjszakra, a hajdani Selmecz város gyér romjaival. Innen keletre egymagában, kúpszerűen emelkedik a 734 méter magas, gyönyörű Kalvária-hegy.
Selmeczbányától keletre is tetemes hegytömegek emelkednek. Magasabb csúcsaik a Bukova és a Sziklahegy. Emennek a gerincze nyugati irányban húzódik s a nagyon szép kis-iblyei völgygyel ér véget. A Szent-Antal és Berencsfalu irányában dél felé húzódó hegyek mindinkább eltörpűlnek s a Korpona és Selmecz patakok közt már csak dombszerűek.
A Szikincze és Garam völgye Zalabánál.
Cserna Károlytól
Az Osztroszki-hegycsoport gránit és trachit kőzetű; a selmeczbányai hegycsoportot is főkép trachit képződmények alkotják. De a bazalt, a kvarcz, a közönséges opál sem ritka e hegyekben. Tiszta és jó minőségű kvarcz több helyen van; Felső-Túron jó tűzálló homokra akadtak. Selmecz- és Bélabánya nemes érczeiről külön czikkben lesz szó.
Van e hegyeknek egy más kincsük is. Hontmegye igen gazdag ásványos forrásokban, melyek nagy részt a hegység déli felében, a Lévát és Felső-Palojtát összekötő képzelt vonal s az Ipoly völgye közt fakadnak, névszerint Varsány, Kis-Kér, Szántó, Bori, Dalmad, Magyarád, Egeg, Szalatnya, Gyűgy, Mere, Csall és Felső-Palojta határában. E források mind bő vizűek s kiválóan mésztartalmúak. A mészlerakodások a források környékén egész dombokká növekednek. Régebben a szalatnyai forrás vastartalmú savanyú vize volt a leghiresebb; erejét azonban az 1858-iki földrengés nagyon meggyöngítette s ma már a szántói vízé az elsőség. E vizet még nem régiben a híres szalatnyai víz czégére alatt árúlták; ma már a szalatnyait is szántóinak keresztelik. Az országos hírű szántói víz tiszta, szénsavas, kellemes ízű, fölfrissítő hatású. Hozzá egészen közel gazdag mésztartalmú kénes források is vannak. Hasonló források szinte egymást érik a Búr patak völgyében. Hőmérsékük 15–20 R° közt váltakozik. Legkiválóbb köztük a magyarádi kénes forrás, mostanában lendűletnek indúlt fürdővel.
Az Ipoly völgyére a folyó bal partjáról is magas hegyek ereszkednek. A Mátra hegységnek legnyugatibb kiágazásai ezek, a börzsönyi hegyek. E hegycsoport kelet felől, Nógrádmegyéből nyúlik be Hontmegye terűletére s éjszakról, nyugatról az Ipoly, délről a Duna határolja. A hegycsoportot minden irányban keskeny völgyek szeldelik. Főbb bérczei: a Pulya-hegy Hont falutól délre, ettől szintén délre a Bódihó (632 méter), ettől délnyugatra, a megye határszélén a Csóványos, az egész hegycsoport legmagasabb, 939 méternyire emelkedő tetője. Ettől délnyugatra van a Nagy-Hideghegy 850 métert meghaladó magas ormával. E magaslatokról elragadó a kilátás a Duna tájaira.
A börzsönyi hegycsoport egyes helyein, különösen Börzsöny, Perőcsény és Szokolya környékén hajdan igen sok aranyat, ezüstöt, sőt tellurt is bányásztak. A hegyeket sűrű erdők borítják, a völgyekben sok málna, eper és szamócza terem, melyek messze vidékekre szállított kereskedelmi czikkek. A dombokon jól termő szántóföldek és szőlők tarkállanak.
Vizekben általában gazdag a megye, bár legnagyobb folyója, a Duna, csak a déli határát mossa Kis-Maros és Garam-Kövesd közt. A megye fő folyója a haltermő Ipoly, mely 212 kiométernyi hosszú kanyargós folyásában útja javarészét Hont terűletén teszi meg. Folyása Gyerkig nyugati, Szetéig délnyugati, Szalkáig déli irányú; Szalkánál délkeletnek fordúl s megszűkűlt völgyén áthaladva Szob és Helemba községek közt szakad a Dunába. Az Ipoly völgyére számos kisebb völgy nyílik s mindenikből egy-egy patak fut az Ipolyba, mely igen lassú, rendesen sekély és nagyon iszapos. Sem hajó, sem tutaj nem járhatja. Nagy esőzések után, főleg tavaszi hóolvadáskor meg-megdagad a csöndes, jámbor folyó; rohanó, iszapos habjai nem férnek a szűk mederbe; elöntik a réteket, a határt, sok kárt okozva a gazdáknak.
A Szitnya-hegy Stefultó felől. – A szent-antali kastély.
Dörre Tivadartól
A megye kisebb vizeit legnagyobb részt az Ipoly veszi magába. Ezek nevezetesbjei: a Selmecz, mely maga is számos kisebb patakkal gyarapszik útjában. A selmeczbányai hegyekben fakad és szűk völgyén nagyjában déli irányban haladva Tompán alúl ömlik az Ipolyba. A Zólyommegyében eredő Korpona patak is keskeny völgyön fut végig s Palást mellett magába veszi a Litava patakot. A Korpona folyása is déli irányú s Ipolyságnál egyesűl az Ipolylyal.
A sebes folyású Garam csak kis részen mossa a megye délnyugati határát Kéménd és Páld között s lentebb, Garam-Kövesden alúl, a megye terűletén siet a Dunába. Tutajok járnak rajta. Főbb mellékvize a Szikincze. E kis folyó a Szitnya tövében ered s a Garam vizébe szakad azon a ponton, a hol ez a megye határát érinti.
Hontmegye hegyes-völgyes tájaira pazarúl szórta szépségeit és kincseit a természet. Sötétlő erdők és kies ligetek, búsongó várromok és vidám völgyek váltakoznak rajta. Gabonát terem a völgy, szőlőt a hegyoldal, aranyat, ezüstöt a magas hegyvidék öle. A legéjszakibb részen bányászok túrják az aknál mélységeit; a megye felsőbb, hegyesebb felében szelíd tót nép fárad és izzad mindennapi kenyeréért; a déli, tágasabb völgyekben szorgalmas magyar nép szánt, vet és arat, vagy újítgatja elpusztúlt szőlejét.
A föld méhéből előkerűlt őskori szerszámok, edények és hamvvedrek tanúskodása szerint már ősrégi időkben is ember lakta e vidéket. A nép hagyománya óriásokról is beszél, a kik valaha e tájon éltek. Ilyen óriásnak a lába nyomát látja Paláston egy táblaalakú szikla bemélyedésében s óriások lépéseinek nyomait Ipolyságon. Drégelyen ma is ismerik az óriás padját, egy sziklahasábot, melyen az ülés helye s alantabb az ülő kettős lábnyoma látható. A természet ily szeszélyes játékai több helyt láthatók.
A történeti hagyományok szerint két ezer évvel ez előtt sarmaták lakták e földet, a kik közé a II. században a germán kvádok telepedtek. A VI. század végén azonban már avarok uralkodtak a Garam és Ipoly vidékén. A Garam völgyében Bénynél, Kéméndnél látható körsánczok, az Ipoly mellett a viski Mahér-hegy, a felső-palojtai Őrhegy állítólag mind avargyűrűk. Ez utóbbi hegynek tót neve Pogányvár, mely mint az erdélyi Bálványosvár, a pogány magyarok áldozó helye lehetett. A honfoglalás idején – a Névtelen jegyző szerint – Árpád fejedelem parancsára Huba, Zoárd, Kadocsa és Bors vezérek vették birtokba e földet. A fönmaradt helynevek is bizonyítják, hogy az ős magyarok nagy számmal és szívesen telepedtek meg az Ipoly völgyében. A hét nemzetség neve maig is él az ipolyvölgyi falvak neveiben, így Hontmegye terűletén a Nyék, Gyarmat, s talán Keszi és Kér nevekben. Hont falu és maga a megye is Hunt vezérről vette a nevét, ki Géza fejedelem idejében testvérével, Pázmánnal az országba jött, és nagy birtokot nyert az Ipoly völgyében. Hontmegye tehát, mint a meghonosúlt Hunt-Pázmán nemzetség ősi fészke, már kezdetben fontos szerepet vitt. Egyike az ország legősibb megyéinek. Az Anjouk, a Hunyadiak, főként Mátyás, szívesen vadásztak vadakban gazdag erdeiben. E régi idők emléke, hogy a nép több forrást ma is királykútnak nevez. Sok ily királykút, meg szent kút van Hontmegyében. A mohácsi vész után a török lett az úr Hontban is. Később Bocskay, Bethlen, a két Rákóczi és Thököly hadai gyakran tanyáztak az Ipoly völgyében; maga a megye is 500 fölszerelt kuruczot állított. Nagy múltja van tehát e kis vármegyének, s ünnepnapokon jogos diadallal hordozza körűl 1744-ből való, Szűz-Máriás, foszlányos, kopott zöld színű zászlaját, mint a múlt dicsőségének és viszontagságainak jelvényét.
Hontmegye 2.650 négyszögkilométernyi terűletét 123.000 lélek lakja; egy négyszögkilométerre 45 fő esik. E népesség 187 községet alkot s háromféle nemzetiségű: magyar, tót és német. A németek, számra nézve mintegy 7.600-an, szétszórtan laknak a megye egyes részein; a tótok a megye éjszaki felét lakják; számuk 56.500; a valamivel többségben levő, 58.200 lelket számláló magyarság a megye déli felében, főként az Ipoly völgyében telepedett meg. A tótság még a jelen század elején számban fölűlmúlta a magyart, míg ma a magyarság száma haladja meg valamivel a tótságét. A határvonal a két nemzetiség között a megye nyugati szélén levő Kereskény és a Selmecz völgyében fekvő Gyűgy községen keresztűl húzódik keletre Ipoly-Födémes és Palojta községek felé.
Hontmegye tájrajzi áttekintésére legalkalmasabb út, ha déli széléről indúlunk fölfelé a Duna mellől, abból a festői völgyszorosból, mely Esztergomtól Váczig terjed s a pozsonyi medenczét a Nagy-Alfölddel köti össze. Ezen a 14–15 kilométernyi hosszú sikátoron a budapest–bécsi vaspálya fut végig mindenütt a Duna balpartján haladva s gyönyörű képben láttatva az útazóval úgy a fejedelmi folyam kanyargó tükrét, mint annak túlsó parti szegélyét, a visegrádi erdős hegysort s a visegrádi vár festői romjait. A Budapestről indúló vonat Nagy-Maros határában ér a megye földjére. Nagy-Maros nevezetes község, népességre nézve a harmadik a megyében, 3.500 lakossal. A nagyrészt német ajkú helység valaha tiszta magyar volt. Róbert Károly király 1324-ben szabad királyi városi jogokkal ruházta föl. Később aláhanyatlott. Ősi, református lakossága egyrészt a török háborúk idején megfogyott, másrészt a XVII. századi vallási villongások miatt kivándorolt; ezért az elpusztúlt helységet újra kellett benépesíteni; mai sváb lakóit Mainzból hozták be. Nagy-Maros ma a budapestiektől igen látogatott, kedvelt nyaralóhely, nagy forgalommal, három vasúti állomással. Iparágai közűl főkép az asztalosság és a kosárfonás virágzik, van pezsgőgyára is; de fő jövedelmi forrása a gyümölcs- és szőlőtermesztés. A nagymarosiak nagy kereskedést űznek a szőlővel egészen Berlinig és Pétervárig. A község általában csinos, cserépfödelű házakból áll, melyeket gyümölcsös kertek környeznek. Nagyon emelik a községet a fővárosi polgároknak itt egyre szaporodó csinos nyaralói.
Nagy-Maroson túl a Dunára ereszkedő Ördöghegyet megkerűlve Zebegénybe érünk. E kies fekvésű kis német faluban a budapesti „szűnidei gyermektelep-egyesűlet” 24 ezer forintnyi költségen igen alkalmas nyaraló telepet létesített, melyen nyaranta 800–900 fővárosi gyermek üdűl. Egy-egy gyermek havi eltartása átlag 18 forintba kerűl. Zebegény valaha benczés apátság székhelye volt, melyet még a Hunt nemzetség egyik tagja alapított. Zebegényből a megye egyik legcsinosabb községébe, Szobra jutunk. Hajdan református magyar község volt, de lakói a vallási üldözések miatt odahagyták ősi fészküket. Helyükbe róm. kath. tótok telepűltek, kik ma már nagy részben magyarok; számuk meghaladja a 2.000-t. Szob határában, a Ság-hegyben nagy trachitbányák vannak, melyeknek koczkaköveit nagyrészt Budapestre szállítják. A falu szolgabirói székhely. Szép kastélya van itt Lutzenbacher Pálnak, a ki a község közepén, a templom mellett, leánynevelő- és kisdedóvó-intézettel kapcsolatos csinos zárdát is építtetett.
Szobon túl az Ipoly, majd a Garam folyó hídján át a megye határán már kivűl eső Párkány-Nána vasúti állomásra jutunk, honnan éjszak felé a garam- és ipoly-völgyi vasútvonal ágazik ki. Ezen a vasúton csakhamar újra Hontmegye földjére lépünk, hol első község Zalaba, gyönyörű helyen, erdős domb aljában, melylyel szemközt Garam szép tágas völgye nyílik. Zalaba, bár neve tót hangzású, tiszta magyar falu. Zalabán túl egy szelíd emelkedésű hegyháton áthaladva az Ipoly völgyébe jutunk. Termékeny határon, szőlősdombok alján fekszik itt Ipoly-Pásztó község 1.000 református magyar lakossal. Odább Bél, majd Ipoly-Szakállos községet érjük, melynek 1.113 lakosa van. Innen éjszakkeletre, az Ipoly jobb partján Visk fekszik.
Ipolyság. – A megyeház. – A városház. – A plebánia-templom.
Cserna Károlytól
Jobb felől a börzsönyi hegység alacsony nyúlványai övezik útunkat. Elhagyva bal felől Pereszlény községet s átlépve a kemenczei patakot, a Kalandos nevű árkot, a megye székhelye, Ipolyság tűnik föl előttünk. E kies fekvésű város képe épen innen, délnyugat felől a legszebb. Ipolyság az Ipoly s a Korpona völgyeinek összeszögellésénél, nagy részt lejtős dombon, az Ipoly jobb partján fekszik; másik, kisebb része a folyó bal partján terűl el. Ez az Újváros, közönséges nevén Homok. Széles, erős kőhíd visz át innen az Ipoly túlsó partjára, a tulajdonképeni Ipolyságra. A mindössze 3.247 lelket számláló városnak takaros, nagyobbára földszíntes házai sorából tekintélyesen emelkedik ki a nagy, emeletes megyei székház, mely 1830-ban épűlt. Ez idő óta székhelye Ipolyság a megyének. Említésre méltó még a takarékpénztár csinos, emeletes háza, a csak nem régiben épűlt városháza, mely előtt parkozott kis tér díszlik, és a községi leányiskola épűlete. A főtértől éjszak-keletre egész új városrész épűl a rozsnyói káptalan régi szérűskertjének és pajtáinak helyén. A város keleti részén, kicsiny téren emelkedik a két tornyú, barokk stilű római katholikus templom. Eredetileg a XII. században épűlt román stilben; később leégett s mai alakjában a jezsuiták építették föl 1724-ben. Különösebb figyelmet csak a portaléja érdemel, mint e nemben egyik kiváló példánya középkori építészetünknek. Ipolyságon valaha premontrei prépostság is volt, melyet a Hunt-Pázmán nemzetség egyik tagja, Márton alapított; később királyaink, különösen Zsigmond és Mátyás bőkezűen gondoskodtak róla. A török pusztítások idején megerősítették a prépostsági monostort; Drégelylyel egy időben esett el. Birtokait I. Lipót a jezsuitáknak, később Mária Terézia a beszterczebányai és rozsnyói püspökségek káptalanainak adta. Cízmét Ő Felsége ma is adományozza. Ipolyság, mint a megye székhelye, kicsiny volta mellett is élénk város; a megyei hivatalokon kivűl van benne kir. törvényszék, államépítészeti hivatal és több más hatóság. Számos egyesűlete közűl a kaszinó-egyesűlet említendő, mely a legrégiebbek közűl való az országban, gazdag könyvtárral.
Ipolyságról négy irányban ágazik szét az országút. A várostól keletre, az Ipoly völgyében vezető út mentén, erdő aljában, egy kis völgyben fekszik Szurdok, mely még Ipolysághoz tartozik. Szurdokon túl délkeletre kanyarodik az országút. Az út fölött jobbra az egykori vár hegye, a Pázmán-hegy emelkedik, melyet ma közönségesen Kukucska-hegynek neveznek. A várnak már nyomai sincsenek. E hegy tetejéről egész pompájában nyílik meg előttünk kelet felé az Ipoly völgye, melyen végig a szomszédos Nógrád-megye székhelyéig, Balassa-Gyarmatig láthatunk. A Pázmán-hegyen túl, az országút keletre kanyarodásánál fehérlik a honti szakadás, a természetnek e párját ritkító alkotása. A hegynek erőszakos ketté szakadásából támadt s mélye különösen felűlről nézve igen érdekes látvány. A mintegy 30 méternyi szakadék oldalfalán egy hegyi forrás vize zuhog le a mélybe. Lent a fenéken megkövesűlt növényrészeket, faleveleket, meg gránátot is találni. E szakadás már Hont falu határában van. A szegényes kis falu fölött emelkedő hegyen volt valaha Hunt vezérnek nyomtalanúl elpusztúlt vára. Hont falu lakói ma is huntiaknak, huntyiaknak nevezik magukat.
A drégelyi várrom. – A drégelyi Szondy-kápolna.
Kimnach Lászlótól
Honttól keletre Drégely-Palánkra jutunk. A csinos falu sugár tornya már messziről fehérlik felénk. Innen délre, a megye határszélén egy 444 méternyi magas, erdőkoszorúzta hegy emelkedik, melyen az egykori drégelyi vár omladozó romjai barnállanak. E romokról s az egykori vár védelmében hősi halált halt Szondy Györgyről költők éneke s a magar történet egyik legdicsőbb lapja szól. Drégely már a XIII. században a Hunt-Pázmán nemzetség birtoka volt s 1285-ben már mint vár említtetik. A XIV. században többször szerepel Castrum Dragul néven. A kicsiny vár több izben cserélt urat. Albert király 1438-ban az őt megkoronázó Pálóczi György esztergomi érseknek ajándékozta; az érsek halála után utódjának, Széchy Dénesnek birtokába jutott. 1541-ben a török elfoglván Buda várát, Drégely környéke is csakhamar török kézbe kerűlt; de maga a vár 1546-ban végvárrá lett s megerősíttetett a közeli várakkal, köztük Ság várával egy időben. Ekkor lett Szondy György a vár kapitánya. A kis Drégely útjában állt a hódító, terjeszkedni vágyó töröknek. Ali budai basa 1552-ben mintegy 10.000 főnyi sereggel támadt ellene. Sánczokat ásatott, védő sövényeket fonatott, s e fedett helyről szakadatlanúl lövette a várat. A gyönge falak nem sokáig állhattak ellen az ostromnak; azonban Szondy nem adta meg magát; többször visszaverte a támadást 150–250 főnyi, elszánt csapatával. De sorsát el nem kerűlhette. Mikor a vár már csaknem rommá lett, kis csapatával kirohant a törökre s hősi halált halt. Ali a hős tetemeit a várral szemközt levő magaslaton temettette el, s a sír fölé zászlós kopját tűzetett.
A török megerősítette Drégelyt, sőt az alatta fekvő Palánk községet is erősséggé alakította sánczokkal, kővel és palánkokkal. Innen a község neve is. A megerősített helyet és Drégelyt Pálffy Miklós szerezte vissza 1593-ban, még pedig kardcsapás nélkül. Győzelmes hada közeledtére a török őrség fölgyújtotta a várat és megszökött. A következő években újra megerősítették a várat, mely 1605-ben önként meghódolt Bocskaynak, de a zsitvatoroki béke értelmében már a következő évben a magyar király birtokába jutott. 1644-ben Rákóczi György foglalta el, 1649-ben Ibrahim budai basa ejtette hatalmába, még pedig álnok módon, a békeszerződés ellenére. De III. Ferdinánd fölszólalására a vár csakhamar újra magyar kézre kerűlt. Mint végvárat, sokat javítgatták azután is, míg végre 1681-ben 400 főnyi őrségét Korpona helyőrségének szaporítására rendelték. Ez időtől fogva végső pusztúlásnak indúlt a vár. Pusztította idő és ember. Koczkaköveiből, a mi használható volt, e század első évében a primás jószágigazgatója gazdasági épűletek építésére hordatta el. Azóta a falu népe is sok követ elhordott belőle. A romokról az Ipoly völgyének egyik legszebb része látható. A vár környékén, vízmosásos árkokban igen sok gránátot találni. E gránátszemeket az eső a hegy oldalából mossa ki.
Maga a falu, a vár alatt fekvő Drégely-Palánk, e század közepéig két külön község volt; ma egy. Drégely hajdani népe robotmunkát végzett, Palánké katonai szolgálatot teljesített. A két falu egészben egybe van építve.
Az Ipolyságról Drégely-Palánkra vezető országúttól jobbra, egy szelíd emelkedésű dombon, a vártól éjszaknyugatra, parkozott téren emelkedik a Szondy-emlékkápolna, melyet Pongrácz Lajos alispán buzgólkodására 1885-ben a vármegye kegyelete és Simor János herczegprimás bőkezűsége emelt. A román stilben épített csinos kápolna homlokzata az országútra néz. Palával födött tornya 23 méter magas. Három ablaka üvegfestésű; oltára vörös márvány. A hajóban Szondy szobra (Kiss György műve) s ezzel átellenben a honti nők Szondy-zászlója áll.
Drégely-Palánkról az országút az Ipoly völgyében Balassa-Gyarmat felé megy. Ez úton érjük Hidvég községet, melynek mezején hajdan gyűléseit tartotta a megye; majd Nagyfalut, Ipoly-Balagot és Ipoly-Keszit. Odább mintegy három kilométernyire, az országúttól kissé jobbra, az Ipoly partján fekszik Nagy-Csalomja; régi temploma, melyet még a Hunt nemzetség valamelyik tagja építtetett a XIII. században s melyről a község régebben Egyházas-Csalomja nevet viselt, ma már romokban hever.
A megye éjszakkeleti részében, az Ipoly s a Litava patak közén fekvő községek közűl említendők: Leszenye, a br. Majthényi, Fehérkút, a Laszkáry család kastélyával. Közelében van Luka Nénye, a Luka család egykori tulajdona, br. Majthényi László és Majthényi Ottmár szép kastélyaival. Ipoly-Nyék kies vidéken, Nagy-Falutól éjszakra, több úri kastélylyal. Dacsó-Keszi, az Árpádok ideje óta ősi fészke a megye egyik leghíresebb családjának, a nem rég kihalt Dacsó családnak. Ettől nyugatra, keskeny völgyben fekszik Csall vagy Csal jómódú falu. Itt terem a híres, sötét, nagyszemű, ropogós csali cseresznye, melyről a népdal is tud, s melyet Budapestre és Bécsbe is szállítanak. Lentebb van a kies fekvésű Ipoly-Szécsényke, hol a török uralom idejéből való gátakat látni, melyek vízfogókúl szolgáltak a rizsföldek öntözésére. Ipolyságtól éjszakra, a Korpona völgyében fekszenek sorjában: Kis-, Közép-, Felső-Túr és Palást. E négy község termékeny vidéke a megye legszebb részeinek egyike. A hármas Túron jó bor és jó dohány terem. Ismert szólás-mondás a megyében, hogy: túri bor – úri bor. E falvakat több kastély is díszíti. Palást nevezetes arról az ütközetről, melyben Ali budai basa Teuffel Erasmus mintegy 10.000 főnyi német seregét 1552-ben kemény küzdelemben tönkretette. Ősi fészke a Palásthy családnak, melynek tagjai közűl a századok folyamán sokan viseltek tisztségeket a megyében. A család egyik tagja, Palásthy Pál czímzetes püspök építtette azt a gót stilű, szép templomot is, mely ma a községet ékesíti.
Palástnál keletről egy oldalvölgy nyílik, a Litava pataké, hol éjszakkelet felől gyönyörű kép tűnik elénk: erdőktől sötétlő hegyek keretében, a kanyargó Litava pataktól három oldalról övezve, egy 346 méter magas, meredek csúcson a Koháryak egykori fészke, a már régen romban heverő Csábrág vára. E várnak is gazdag és viszontagságos múltja van. Már az Árpádok korában fönnállott s a Hunt nemzetség bírta. Ősi neve Litva vára; e néven szerepel egészen a XVI. századig. A XV. század közepén cseh rablók kezére kerűlt. 1511-ben Bakócz Tamás esztergomi érsek vette meg Bálint öcscse és ennek fiai számára, s 1520-ben tetemesen kibővíttette. A század közepén már Pálffy Péter volt a vár ura; de ő tőle nem sokára a hirhedt Balassa Menyhért foglalta el erőszakosan, s innen, valamint a birtokában levő lévai és szitnyai várakból sanyargatta és rettegtette Hont- és Barsmegyét, főképen a bányavárosokat. Balassa megfékezésére egész hadjáratot kellett indítani. A pozsonyi országgyűlés 1548-ban Salm Miklós gróf császári vezért küldte ellene; Balassa Erdélybe menekűlt; várait azonban előbb jól megrakta őrséggel s megerősítette. Az őrség nem adta meg magát mindaddig, míg Salm faltörő ágyúi rést nem ütöttek a bástyán. Az erősen megrongált várat előbbi ura, Pálffy Péter kapta vissza, a ki a falakat újra megerősíttette. Ez időtől kezdve Csábrágban állandó királyi őrség tanyázott, hogy a bányavárosokat védelmezze a szomszédos törökök ellen. Pálffy Péterről 1568-ban fiára, Istvánra, majd – ennek utóda nem levén – leányára, Krussith Jánosnéra szállott Csábrág vára. Krussith 1580-ban elhalván, özvegye feleségűl ment Illésházy Istvánhoz, ki 1603-ban hűtlenség gyanújába keveredett s kénytelen volt Lengyelországba menekűlni. Csábrág akkor Rudolf király kezére kerűlt. De nem sok idő múlva Bocskay István visszafoglalta a várat kedves embere és híve, Illésházy számára, a ki aztán zavartalanúl bírta haláláig, 1609-ig. II. Ferdinánd 1622-ben zálogúl, 1629-ben pedig örökjogon Koháry Péternek adta Csábrágot Szitnya várával együtt. Azóta a várat s a hozzá tartozó uradalmat előbb Koháry, később a Koháryak leányági utódai, a Koburg herczegek bírják mind máig. Időközben egy-egy rövid ideig Bethlen, Thököly s a Rákócziak birtokában is volt a vár, utoljára 1709-ben. Bástyáit II. Rákóczi Ferencz ronttatta le 1705-ben. Az 1711-iki szatmári békekötés után többé senki sem háborgatta már a Koháryakat Csábrág birtokában; de a vár szerepe mégis nem sokára véget ért. István gróf halála után örököse, Endre, a szent-antali kastélyba költözött át: 1755-ben a vár harangjait is a szent-antali kápolna tornyába vitette; az azóta lakatlan vár pusztúlásnak indúlt.
A megye leghíresebb főrendű családjának története nagy részben e romokhoz fűződik. A Koháryak már a XV. században előkelő szerepet visznek a megye és az ország történetében. Koháry (első) István, fia Péternek, ki Csábrágot királyi adományúl kapta, volt az első, ki e nemzetségből a megye főispáni székét jutott 1658-ban. 1664-ben halt meg a lévai csatában, mint Fülek-vár kapitánya. Legidősebb fia, (második) István, a költő, a Koháry család legkiválóbb tagja. Főispánja volt a megyének, kapitánya Füleknek, s mindenekfölött tántoríthatatlan híve a királynak. Ellenfele, Thököly, mindent elkövetett, hogy a maga pártjára bírja őt; de Koháry meg nem ingott sem szép szóra, sem fenyegetésre. Készebb volt fogságot szenvedni. Mondhatatlan szenvedések közt három éven át sanyargott Regécz, Ungvár, Munkács és Sárospatak börtöneiben, s ott írta kesergő verseit. Nem törte meg az a hír sem, hogy édes anyját Csábrágban sírba vitte az érte való bánat. Kiszabadúlása után fokról-fokra a legmagasabb tisztségeket kapta. Ő nyerte 1711-ben családja számára a hontmegyei örökös főispánságot. Utolsó éveit csöndes elvonúltságban, Csábrágban élte le; 1731-ben halt meg mint országbíró. Vele sírba szállott Csábrág dicsősége is.
Csábrág vár romjai.
Keleti Gusztávtól
A csábrági várromtól éjszaknyugatra fekszik Csábrág-Varbók község. Innen keskeny hegyi úton Alsó- és Felső-Bágyon falvakon keresztűl az éjszakra fekvő Bozókra jutunk. E község, mely a balassa-gyarmat–korponai út mentén fekszik, az egykori, Szent Istvánról nevezett premontrei prépostság székhelye volt. E prépostságot a Hunt nemzetségből való Lambert gróf főispán és neje, Zsófia, Szent László király nőtestvére alapították 1130 körűl. A prépostság már kezdetben gazdag volt; a későbbi királyok, különösen IV. Béla új kiváltságokkal és adományokkal gyarapították. A prépostságnak a szomszédos nemességgel sokat kellett viszálykodnia a birtoka miatt; különösen rosz idők nehezedtek rá a mohácsi vész után. 1530-ban gyarmati Balassa Zsigmond, borsodi főispán támadta meg; a szerzeteseket részint elűzte, részint leölette s a birtokot elfoglalta a maga és a csábrági kalandor, Balassa Menyhért számára. E foglalást tíz évvel később I. Ferdinánd király is jóváhagyta s ekkor Balassa a négyszögű monostort várszerűen bástyákkal erősítette meg. A birtok az ő halála után özvegyére, Fánchy Borbálára szállott, ki nyolcz évig bírta, de nem háborítatlanúl, mert Krussith János korponai kapitány igen sok bajt okozott neki. Balassánétól bátyja, György, örökölte a várat. Az 1567-iki országgyűlés elhatározta a prépostság visszaállítását; de ez nem volt könnyű dolog. Lépes Bálint scopiai püspök, a ki a prépostságot elnyerte, nem juthatott annak birtokába, mert Fánchy ellenállott, sőt a várat is még jobban megerősítette. Az egykori prépostság így a Fánchy család birtokában maradt. Később 1649-ben Fánchy Pál özvegye, Balassa Szidónia, a birtok felét a nagyszombati jezsuita kollégiumnak adta; a másik felét, bár küzdelmes úton, Szelepcsényi György primásnak sikerűlt megszereznie. Az egykori prépostsági birtok egyik fele ma a budapesti egyetem, másik fele az esztergomi papnevelő tulajdona. A csöndes, várszerű, vízzel körűlvett monostor csak a kurucz mozgalmak idején látott zajosabb napokat, Thököly és Rákóczi korában, mikor Ocskay László foglalta el. Nagyobb fontosságra soha sem emelkedett. Falai ma is épségben állanak.
Bozóktól nyugati irányban a Korpona-völgybe jutunk s félóra alatt beérünk az éjszakra eső ősi Korponára.
Korpona ma egyszerű, csöndes város, rendezett tanácscsal, szabad kir. város czímmel. Gyönyörű helyen fekszik, kies völgyben, mely csak déli irányban nyiltabb egykissé. Erdős hegyekkel van körűlvéve; közelebb mellette szelíd halmok emelkednek, melyek szőlő-ültetvényektől s a gyümölcsfák ezreitől tarkállanak. A 3.700, nagy részben tót lakost számláló város ódon színezetével, számos középkorbeli épűletével megragadja figyelmünket. Belső része, a régi város, bástyás kőfallal van körűlvéve; ennek úgy nevezett felső kapuját 1891-ben bontották le. Régi épűletei közül az őrtorony, a piaristák egykori háza s a róm. kath. templom említendő. E háromhajós, nagy templom a XIII. század elején épűlt román stylben. Mai alakjában már későbbi javítás, bazilikaszerű, karcsú magas toronynyal. Korpona ma járásbirósági és szolgabirói székhely; van felső népiskolája. A városnak tetemes vagyona van, főkép erdőségekben; lakói iparral, kiválóan szűcsiparral és földmíveléssel, de első sorban szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkoznak. A környék kiválóan alkalmas a gyümölcstermesztésre s a korponaiak ismert szekereiken nagyban szállítják a fínom gyümölcsök különféle fajtáit Budapestre is.
Korpona régebben Zólyommegyéhez tartozott s egyike az ország legrégibb városainak. Levéltárában sok nagy becsű régiséget őriznek. Némelyek szerint még Attila idejében keletkezett s a gótokkal rokon karpok alapították. Mások eredetileg IX. századbeli szász telepnek mondják; a szász lakók főkép halászatból éltek s pontyokkal (Karpfen) kereskedtek: innen a város német Karpfen és latin Carpona neve.
Korpona neve már 1135-ben szerepel okleveleinkben. Sokat szenvedett a város a tatárok dúlásakor. IV. Béla 1244-ben a város kiváltságait megerősítette s újakkal szaporította. Róbert Károly és Nagy Lajos idejében mindjobban gyarapodott. Zsigmond idejében új csapás érte: a husziták dúlták föl. Ez időtől fogva várként is szerepel. Zsigmond király 1428-ban nejének, Borbálának adta a várost s ettől kezdve mint Erzsébet, Beatrix, Anna és Mária királynék birtoka említtetik. A XVI. században végvárúl szolgált a törökök ellen s menedékhelye lett a környékbeli nagy számú nemességnek. A városnak sok zaklatást kellett elviselnie a szomszédos Csábrág és Bozók nagyravágyó uraitól is. Mikor Buda 1541-ben a török kezére jutott, a korponai őrség parancsot kapott, hogy a város mellett, alkalmas csúcson őrtornyot építsen. Ez az őrtorony ma is eléggé ép állapotban megvan. A török többször megtámadta a várost, de ez mindig vitézűl ellenállott Krussith János, Újfalussy Ferencz, Újlaky Sebestyén és mások vezérlete alatt. 1604-ben Bocskay István Korponát is a fölkelőkhöz való csatlakozásra szólította föl. Mivel a város késett a válaszszal, Bocskay egy csapatot küldött ellene Rédey Ferencz vezérlete alatt. Korpona meghódolt. Itt tartotta Bocskay a következő évben azt a nevezetes országgyűlést, mely a kibékűlés pontjait tárgyalta. Meghódolt a város 1619-ben Bethlennek is. 1626-ban törökök rabolták ki, 1644-ben Rákóczi Györgynek is megnyitotta kapuit. 1647-ben újra törökök támadtak rá; magát a várost be nem vehették ugyan, de a kinn szorúlt lakosok közűl többet s vagy 400 darab szarvasmarhát elhajtottak. A város még ezután is sokat szenvedett a töröktől annyira, hogy Ferdinánd királytól katonát és védőszereket volt kénytelen kérni. 1678-ban Thököly, majd 1703-ban II. Rákóczi Ferencz foglalta el Korponát. II. Rákóczi Ferencz generálisa, Andrássy György, 1708 végén fölégette a meg nem védhetett várost, a mely még később is oly őszinte támogatója volt a nemzeti ügynek, hogy a császári hadak előtt való meghódolása után is segítette titokban Rákóczi hadait. A nagy égés után csak lassan kezdett a város újra épűlni s igen sokat vesztett hajdani erős voltából. A vár romba dűlt, a régi magyar nemes családok palotáiból egyszerű házak lettek. A szatmári békével minden fontosságát elvesztette Korpona. Régi, gazdag iparos és kereskedő polgársága, a reformáczióhoz csatlakozva, a XVI. században jó hírű gymnasiumot is alapított; de az iskolát 1702-ben megszűntették s helyébe a piaristák állítottak gymnasiumot 1720-ban. Ez intézet, melynek Ipolyi Arnold püspök is növendéke volt, 1874-ben szintén megszűnt.
A megye nyugati és éjszaknyugati részébe, Ipolyságról kiindúlva, a Léva felé vezető országúton jutunk. Gyerk falun túl a Selmecz vize mellett fekvő Tompára érünk. Tompáról egy mellékút Horvátin keresztűl az éjszakra eső kies Szalatnyára visz. Ez, a ma már elhanyagolt, de nagyon szép fürdőhely régebben az úri társaságoknak kedves találkozó helye volt. Százados fák árnyában buzog az egykor híres savanyúvíz-forrás, melyet ma már csak a környékbeli leányok és menyecskék hordanak szét csörgős korsóikban. Szalatnya a század negyvenes éveiben élte aranykorát. Mint a Koburg-Koháry család birtoka, gyakran látott kiváló vendégeket is, köztük Klementina herczegnőt, a bolgár fejedelem anyját. A negyvenes években jártak itt Petőfi és Jókai is, mint a Boronkay család vendégei. A szabadságharcz előtt néhányszor a megye is ülésezett itt.
Tompától nyugatra egy halmos-völgyes tájon áthaladva, a Búr patak völgyébe, a Paczolay család lakóhelyére, Deméndre s a már említett Szántóra jutunk. Tovább Kis-Kereskényen a Majláth család kastélya díszeleg; Bát járási székhely a Szikincze keskeny völgyében fekszik; lakói főként iparosok.
Selmeczbánya.
Rauscher Lajostól
Báttól éjszaki irányban a br. Nyáry család volt lakóhelye, Bagonya, s ehhez közel, éjszaknyugatra Bakabánya fekszik. E nagyközség eredetileg szász telepítés, régebben szab. kir. bányaváros volt. Kiváltságait valószinűleg Róbert Károlytól kapta. Zsigmond király óta, mint Korpona is, a királynék birtoka volt. A várost 1569-ben kőfallal vették körűl. A török világban s a nemzeti fölkelések idején sokat szenvedett és nagyon aláhanyatlott. 1604-ben a törökök több száz férfit és nőt rabságra hurczoltak belőle. A későbbi bevándorlók eltótosították a várost; a 3.000-et meghaladó lakossága legnagyobb részt ma is tót. Agyagipara és kertészete említést érdemel. A város épűletei közűl a Mátyás király korában épűlt s 1510-ben befejezett gót stilű templom válik ki. Bakabánya egyik forrásának jódtartalmú ásványvizét golyva és görvély ellen használják.
Deméndtől délre, a Búr patak völgyében Százdra jutunk. A két község között, erdős szép völgyben a hébeczi kápolna, a környék híres búcsújáró helye van. Százdtól délre, az Ipoly partján fekszik Szete; ettől délnyugatra az Egeres patak szelíd domboktól övezett völgyében Lontó.
Tompától a Selmecz patak völgyében haladva éjszak felé Felső-Szemerédet érjük. Az útat jobb felől gr. Steinlein Ottó kastélyának árnyas parkja szegélyezi. Itt van az Ivánka család úrilaka is. Tovább éjszakra Egeg fekszik. A falu alatt, az országúttól balra a Királyfia nevű úri gazdaság épűletei és kastélya tűnnek elénk. Egegen felűl egy mellékvölgy torkol a Selmecz völgyébe. E völgyben feküsznek Apát- és Egyház-Marót és Szúd, ez utóbbi a megye egyik leghíresebb családjának, a Sembery családnak kastélyával.
Egegen felűl a Selmecz völgye éjszakkeleti irányban húzódik tovább egészen Dömeházáig. A völgy e részében feküsznek Gyűgy és Mere falvak. Határaikban mintegy 14, részint hideg, részint meleg szénsavas, meszes savanyúvíz-forrás van. A környék lakossága főként csúz, köszvény és szemgyúladás ellen használja e vizeket.
Gyűgyről a jómódú és csinos Terény és Teszér falvakon át Dömeházára jutunk, melynek sovány földű határában számos őskori edényt és szerszámot találtak. Innen fölebb fekszik a hegyek közt Szebeléb község, mely egykor kiváltságokkal fölruházott város volt. A török hódoltság idején sokat szenvedett; földúlta Rozgonyi egri püspök is Selmeczczel egyidőben. A múlt század közepe táján székhelye volt a megyének; itt őrizték a megye levéltárát is.
A Selmecz völgye mind festőibbé válik, a mint fölfelé haladunk benne. A népes és elég csinos Németi községet elhagyva, csöndes erdőktől övezett úton Berencsfalura érünk. Itt magaslik előttünk egész pompájában a Szitnya hegye. Berencsfalutól éjszakra mintegy 8 kilométernyire fekszik Szent-Antal, a Koburg-Koháryak szép kastélyával és parkjával. E kastélyt a múlt században újból építtette és nagyobbíttatta Koháry Endre gróf, Hontmegye főispánja, a ki a pusztúló Csábrágról nagy uradalmának erre a részére tette át lakását. Három fia volt: Miklós, Ignácz és János. Ignácz fia, Antal Ferencz, volt a Koháry család utolsó fénye. Főispánja volt a megyének, majd pedig Magyarország főkanczellárja. 1815-ben herczegi rangot kapott. Benne halt ki 1826 június 27-ikén a család férfiága. Egyetlen leányát, Antóniát, Ferdinánd Szász-Koburg-Gothai uralkodó herczeg vette nőűl, megalapítván azt a Koburg családot, mely a Koháryak összes uradalmait örökölte. A szent-antali kastély árnyas, erdős hegyoldalban fekszik. A kastélyt környező díszes park nagy kiterjedésű; elhúzódik a hegyre s még távolabb a tópataki völgybe is. Van e völgyben egy tó, melynek vizét mesterséges eséssel egész a kastélyig vezetik. A kastélyban nagy értékű műkincsek vannak: különböző stilű bútorok, festmények, ritkaságok és gazdag levéltár. Az elhúnyt Koháryak magyaros képei a családi képtárat díszítik.
Selmeczbánya. A városház és a Katalin-templom. – A kamaraház.
Háry Gyulától
Szent-Antaltól nyugatra, a Szitnya aljában fekszik Illés szegényes kis falu, mely kőfallal kerített, román stilben épített, érdekes templomáért érdemel említést.
Szent-Antalt elhagyva, a nyárfákkal szegélyezett út egyszerre fekete színt ölt előttünk: kavics helyett széntörmelék és egyéb salak födi. Itt immár Selmeczbánya ősi bányavároshoz közeledünk, mely ma törvényhatósági joggal fölruházott város. Az úttól jobbra-balra különféle bányaépűletek emelkednek: kohó, zúzó és akna, melyekben szakadatlanúl foly a munka. Egyre világosabban rajzolódik elénk a festői fekvésű város képe. A mély völgykatlanba jutva, mindenfelől csupa hegy mered körűlöttünk: éjszaknyugatról a magas Paradicsom-hegy, vele szemben az Ó-hegy. E hegyek oldalán fekszik a város, középső része a völgykatlan aljában lejtősen nyúlva el Szent-Antal felé.
Különösebb fekvésű város alig van az országban. A házak rendetlen útczákat alkotva egymás fölött emelkednek a hegyek meredek lejtőin; paloták és kunyhók váltakoznak egymással, kertekkel tarkítva. A völgy felől három-emeletes nagy házak, a túlsó oldalon szinte odasimúlnak tetőzetükkel a hegyhez úgy, hogy a harmadik emeletről egyenesen a kertbe léphetünk. Az útczák úgy szólván kivétel nélkül nagyon lejtősek; vízszintes talajon csak itt-ott lehet járni. Selmeczbányát több mint 15.000 ember lakja, közel 2.000 házban. Szent-Antal felől jövet a város szélén jobbról a légszeszgyár, kissé odább balról a dohánygyár tűnik elénk, melyben körűlbelűl 2.000 munkás dolgozik. Tovább haladva, a városi vigadóépűlethez érünk. A városnak a középső részén emelkedik a kamaraház, melyben a bányaigazgatóság székel. Szemközt vele a piaristák kétemeletes rendháza, mely azelőtt a jezsuiták kolostora volt. A bányászati és erdészeti akadémiának több palotája van: a Főtéren, a Szentháromság-téren s a város keleti részén levő két gyönyörű fűvészkertben. A szűk Főtéren van a nagy, háromemeletes, tornyos városháza, mely 1488-ban épűlt, de mai alakját 1780-ban nyerte. A város éjszaki részén van a Szentháromság-tér, inkább tágas útcza, két oldalt két-háromemeletes épűletekkel, közepén a Szentháromság 1764-ben épűlt magas, oszlopos, szép szobrával. E téren ment végbe egykor a polgárrá avatás s a polgári jogok elvesztésének szertartása; itt eskették föl a bányászokat is. A tér felső szélén emelkedik az ág. ev. lyceum kétemeletes épűlete. A Főtéren a városházával szemközt, a ház-sorba építve van az ág. evang. templom. A városház közelében, szabad helyen emelkedik a katholikusok egyik temploma, az úgy nevezett tót templom, mely a XV. században épűlt gót stilben. A piaristák háza s a kath. gymnasium épűlete között van a Boldogasszonyról nevezett háromtornyú templom, közönséges nevén német templom. Eredeti alakjában 1275-ben épűlt román stilben, s mai alakját a XVI. században nyerte. 1671-ben a jezsuiták vették át, a kiket 1776-ban a piaristák váltottak föl. Különös figyelmet érdemel a Paradicsom-hegy aljában fekvő Ó-vár, magas kőfalakkal és bástyákkal körűlvett omladozó épűletcsoport, melynek alsó részéből ma egy magas, az egész városon uralkodó torony emelkedik. Az erős épűlet belső részei ma is lakhatók s tágas termei tornahelyiségekűl szolgálnak. A város déli részén, egy különálló hegy tetején van az Új-vár vagy Leányvár, mely ma tűzőrségi őrhelyűl szolgál. E fa tornyú, bástyaszerű épűletet, a leányvári boszorkányról szóló, ismert hagyomány szerint az ördöggel czimboráló Roesel Borbála építtette a XVI. század elején. E nőről több monda él a nép ajkán s a róla szóló történet költői földolgozást is nyert irodalmunkban, jelesen gr. Zichy Géza „A leányvári boszorkány” czímű költői elbeszélésében. A város délnyugati szélén egy katholikus templom van; a hagyomány szerint Mátyás király építtette. Selmeczbánya két különlegessége a klopacska és a kalvária.
Selmeczbánya: A Leányvár és az Ó-vár.
Háry Gyulától
A klopacska (magyarúl katakoló vagy kótogó) egy keskeny, négyszögű, fatornyos épűlet a város nyugati részén. Ebben a toronyban egy deszka függ – a bányászok harangja –, melynek messze hangzó kopogtatásával adnak jelt, hogy a bányászok váltsák föl egymást a munkában. Éjfél után két órakor föltűnnek a kígyódzó útakon a bányamécsek; a bányászok „Glück auf!” (Szerencse föl!) köszöntéssel üdvözlik egymást a gyülekező helyen. A nagyon vallásos bányásznép buzgó imádság után indúl a bányába nyolcz órai, fáradságos munkára. Nyolcz órai munka után újra megszólal a katakoló.
A kalvária a várostól keletre egy kúpszerű hegyen van s a legszebb az országban. Mai alakjában 1744-ben épűlt, de alapját még 1571-ben vetették meg. Három kápolnája van: alant, középütt és a hegy tetején. A középső kápolnához az úgy nevezett szent lépcső vezet, melyen a hívők térden kúsznak föl. A három kápolna körűl, a hegy menedékén, szép rendben 24 stáczió van, részben faragott képekkel. Búcsújáráskor ezer meg ezer hívő özönli el a várost s főként a kálváriát messze vidékről is. Ilyenkor az alsó kápolnában tót, a középsőben magyar, a felsőben pedig német nyelven prédikálnak.
A selmeczbányai bányászati és erdészeti akadémia központi épűlete a főtéren.
Háry Gyulától
Selmeczbánya a legrégibb bányavárosunk. Őslakói szlávok voltak, kik városukat a hegytetőre építették, a hol annak némi nyomait még ma is látni (Ó-hegy, Ó-vár). Később szászokat telepítettek a bányák mívelésére. A város jogkönyve, melynek tartalma a XIII. századba visszanyúlik, a legrégibb az országban. Nagyon sokat szenvedett a város a huszita mozgalmak alatt, s a későbbi harczos idők alatt is. 1442-ban földrengés is érte a várost. A sok zaklatás folytán pangásnak indúlt bányászat II. Lajos idején lendűlt föl újra. A mohácsi vész után ismét szomorú napok következtek: Balassa Menyhért s a portyázó török csapatok rablásai. A bányászok munka és fegyveres őrködés közt töltötték idejüket. Selmeczbánya mindjárt kezdetben elfogadta a reformácziót. Luther tanai már 1525-ben számos követőre találtak a városban. Selmeczbánya állott élén a bányavárosok szövetkezetének, mely a saját hitvallását elkészítvén, azt Hontmegye falvaival is elfogadtatta. Rudolf 1572-ben királyi várossá tette Selmeczbányát. 1588-ban kőfallal vették körűl. 1680-ban s 1758-ban újra nagy tűz pusztította a várost, 1710-ben pedig döghalál, mely mintegy 6.000 embert elpusztított. Nagy szerepet vitt a város a kurucz mozgalmak idején. Itt alkudoztak 1704-ben Lipót király és II. Rákóczi Ferencz követei, de eredménytelenűl. Rákóczi 1708 őszéig bírta. Selmecz lakói idők folyamán eltótosodtak; tót a város nagy részben még ma is, de mind jobban magyarosodik. Számos egyesűlete és közművelődési intézete ma már mind magyar. Bányászakadémiáját Mária Terézia alapította 1760-ban; az erdészeti akadémia 1809-ben keletkezett. Katholikus gymnasiuma már a középkorban megvolt; ág. evang. lyceumát a reformáczió korában alapították s közelebb tanítóképzővel is bővítették. A lyceum épűletét újabban Petőfi emléktáblája díszíti, annak megörökítéseűl, hogy a költő 1839-ben ez iskola növendéke volt. Van továbbá a városnak bányaiskolája alsóbbrendű bányatisztek képzésére, több leányiskolája és számos elemi iskolája. Lakói nagyrészt római katholikusok. Egyházi körmenetek, nagy ünnepek alkalmával szép látvány a bányászok egyenruhás, festői csoportja. Körűlhordozzák ilyenkor a város jelvényét, a levéltárban őrzött 1537-ből való kalapácsot és éket is. A város lakói hajdanán három osztályra voltak különítve: bányász-polgárokra, iparosokra, kereskedőkre és bányász-legényekre. A legtöbb jogot a bányász-polgárok élvezték. Ma is a bányászat a lakosság fő foglalkozása, bár a város bányái már nagyon kiapadtak és kevésbbé jövedelmezők. A város ipara és kereskedelme élénk; asztalos-ipara különösen fejlett s a selmeczi cseréppipák országszerte ismeretesek és kedveltek. Zsidók csak e század harminczas évei óta lakhatnak a városban, azelőtt az ő számukra, mint a Kistükör mondta, „a bányák tilosok” voltak.
A testvérváros, Bélabánya, Selmecztől éjszakkeletre fekszik. Azelőtt Fehérbánya volt a neve; már Nagy Lajos korában Selmeczhez tartozott; de a huszita mozgalmak idején különvált s V. László király meg is erősítette városi jogosítványait, hasonlóan Mátyás király is. 1572-ben szab. kir. várossá lett, de ezóta is megint egyesítették Selmeczczel. Selmecztől nyugatra, fenyvesekkel övezett gyönyörű völgyben fekszik a hozzá tartozó Hodrusbánya, szép honvédemlékkel; délnyugatra pedig, a Bátra vezető országút mentén az anyaváros egy másik bányatelepe, Szélakna fekszik. Német neve Windschacht, s vend őslakói után helyesen Vendaknának volna nevezendő. Tőszomszédságában van Hegybánya önálló község, a szünidei gyermektelep-egyesűlet egyik nyaraló helye, az újabb időben lendűlésnek indúló gyermekjáték-készítő tanműhelylyel.
Selmecz-Bélabányát keskenyvágányú szárnyvasút köti össze a budapest-ruttkai vaspálya Garam-Berzencze állomásával. A Garam völgyét elhagyva, keskeny hegyszorosban, számtalan kanyargással, lassú döczögéssel kapaszkodik egyre fölfelé a vasúti vonat. A bélabányai állomáson túl, kopár hegyek aljában pillantjuk meg a rendetlenűl elterűlő, szegényes Bélabányát, dombon épűlt, fallal körűlvett, magas tornyú templomával. Tovább haladva egy magántársúlat ezüstkohója s ezen túl a kies fekvésű halicsi tó tűnik elénk; majd a selmeczbányai kalvária meglepően szép képe vonja magára figyelmünket, a vasút folytonos kanyargása közt hol jobbról, hol balról. Így jutunk folytonos emelkedéssel, a szép kisiblyei völgyet érintve, az utolsó kapaszkodóra, a honnan a Szitnyát is megpillantjuk. Föltárúl előttünk az ős bányaváros képe s az immár lejtős úton néhány percz alatt berobogunk Selmeczbánya kicsiny pályaudvarába.
—
Még az Ipoly völgyének alsó részét s a börzsönyi hegyekben fekvő községeket kell áttekintenünk. Az ipolyság-szobi országút, mielőtt a garamipolyvölgyi vasút kiépűlt, fő közlekedési vonal volt a megye székhelyére a budapest-bécsi vasút Szob állomásától. Ma már elvesztette egykori nagy forgalmát. Ipolyságról kiindúlva ez úton Barátit és Berneczét érintjük. E két község egy patak völgyében, a börzsönyi hegyek aljában fekszik épen egymás mellett. Közös templomuk a falun kivűl, az országúthoz közel áll egy meredek dombon, azon a helyen, a hol hajdan monostor állott. Nem messze délnyugatra, nagy hegyek aljában, a hasonló nevű patak mentén fekszik Kemencze, székhelye a primási uradalmak egyik intézőségének. A falu szélén az egykori megyeház romladozó falai merednek, melyet gr. Koháry Endre építtetett 1751-ben. Itt volt a megye székhelye a múlt század második felében, egész 1806-ig, a mikor a székház a lángok martaléka lett. 1.118 magyar lakosa van. Innen nyugatra, az Ipoly mellett fekszik Tésa, a Jankovich család szép kastélyával.
A selmeczbányai bányászati és erdészeti akadémia épűlete a füvészkertben.
Rauscher Lajostól
Kemenczéről az 1.500 (eredetileg német, most magyar) lakosú Vámos-Mikolára érünk. Fő helye ez a Huszár-féle hitbizományi birtoknak s járásbirósági székhely. Odább a hegyek között fekszik Börzsöny, régi szász telep, ősidőktől az esztergomi érsekség birtoka; a XV. században jövedelmező bányái voltak. A falunk kivűl egy dombon emelkedő kis temploma a román stilű építészet régi szép emléke; egytornyú, gazdagon és izléssel ékített templom. A községet 1.762 lélek lakja, evangelikusok és római katholikusok. Alább dél felé fekszik Tölgyes, ettől szintén délre Letkés. Átellenben vele, az Ipoly túlsó partján van Ipoly-Szalka. Letkéstől délkeletre, a hirtelen megszűkűlt Ipoly-völgyben Ipoly-Damásdra érünk. Hajdnai várának némi nyomai ma is láthatók még az egyik hegyen; itt lakott egykor – állítólag – a gyászos emlékű Zách Feliczián. Szobtól keskeny, kapaszkodó út vezet az éjszakra, hegyek közt fekvő Mária-Nosztrára. E félreeső és 1.500 lakost számláló tót falu női fegyházáról híres. A fegyház hajdan a pálos-rend kolostora volt. E kolostort és csúcsíves, kéttornyú templomát Nagy Lajos király építtette uralkodásának 10-ik évfordúlója alkalmából 1352-ben, csiszolt kőből. A kolostor 300 szerzetes számára is elég tág volt. 1552 táján a törökök Mária-Nosztrát is elpusztították; a pálosok 1711-ben új kétemeletes kolostort s kéttornyú templomot építettek a régi helyen s ide tették a szerzet novicziátusát. A kolostort II. József császár szűntette meg 1782-ben. Itt volt 1809-ben a fölkelő nemesség tábori kórháza. Az épűlet 1854-ben lett állami fegyintézetté női fegyenczek számára, apáczák vezetése alatt. A fegyenczek száma 600–700 között váltakozik. Mária-Nosztra búcsújáró hely is. Erdős vidékén Nagy Lajos királynak terjedelmes vadászkertje volt. E részt a nép ma is „olasz kert”-nek hívja.
Mária-Nosztrától keletre, kissé éjszaknak fekszik Kospallag. A községet Grassalkovich herczeg alapította 1750-ben. Innen délnyugatra, a Bugy patak völgyében van Szokolya község 1.670 magyar és német lakossal. A falutól éjszakra igen szép helyen fekszik a Szokolyahuta nevű telep, kedvelt kiránduló hely, melyhez közel egy ősrégi épűlet romjai is láthatók.
—
Hontmegye gazdasági állapotai általában jóknak mondhatók. A megye 2.650 négyszögkilométernyi terűletéből csak mintegy 125 négyszögkilométer nincs mívelés alatt. A legnagyobb birtokok holt kézen vannak, s leginkább egyházi kézen. Az esztergomi érsekségnek 13, az esztergomi főkáptalannak 7, a rozsnyói káptalannak 3, a beszterczebányai káptalannak 3 községben van birtoka. Ily kötött birtok még az úgy nevezett koronauradalom 6 községben, a vallásalapé (Mária-Nosztra), a bányakincstáré, a cziszterczitáké; ilyen a Huszár-féle hitbizomány 4 községben, a gróf Zichy-féle senioratus, stb. Az esztergomi és a budapesti központi róm. kath. papnevelő intézeté a bozóki uradalom, a melyhez vagy 10 község tartozik. A Koburg herczegi család birtokai – mind Koháry-féle jószág – 18 községre terjednek s a legnagyobb uradalmak a megyében. Az itt említetteken kivűl nagyobb birtokos csak nehány van. A közbirtokos osztály általában hanyatlásnak indúlt; a megye sok régi nemes családja elszegényedett s helyüket új birtokosok foglalták el. A kisbirtokos osztályt legnagyobb részben a volt jobbágyság teszi, melybe a hajdani kisnemesség is beleolvadt. Külön osztályt alkotnak a bányamunkások, kerek számban mintegy 4.000-en.
A mária-nosztrai fegyház és dolgozó fegyenczei.
Kimnach Lászlótól
A mezőgazdasági termelés az éghajlatnak megfelelő. A szőlő, a búza és a kukoricza a megye éjszaki zordonabb részében nem terem meg. Tetemes a kender-, dohány- és gyümölcstermesztés. Van a megyében 12 közczélú szőlőtelep. A megye lapályosabb középső és déli része bőven termi a gabona minden faját, legnagyobb mennyiségben a búzát. A gazda rendes körűlmények között jó közepes termést arat. Az évi átlag a helyi közszükségletet bőven kielégíti, sőt kivitelre is kerűl belőle. A dombos vidéken egészben véve jó, sőt egyes helyeken kiváló minőségű bor terem. Nagy gondot fordítanak az elpusztúlt szőlők megújítására. A termőterűlet legnagyobb része szántóföld; de sok az erdő is: terűletre nézve csak egy hatod részszel kevesebb a szántóföldnél. Fenyves nem sok van; a lombos erdők nagyobb része bükkös. A mezőgazdaság mellett az állattenyésztés is virágzónak mondható. Ló körűlbelűl 12.000, szarvasmarha mintegy 32.000 van a megye terűletén. Ez utóbbi fajai közűl leginkább a magyar fajtát tenyésztik, de gyakori az idegen fajta is. A juh- és sertéstenyésztés szintén kellő fokon áll; egyes helyeken kedvvel és sikerrel űzik a méhészetet is. A mezőgazdaság érdekeit a megyei gazdasági egyesűlet s a felső-hontmegyei gyümölcsfatenyésztő-egyesűlet gondozza. A megye bányászatáról alább külön lesz szó.
Az ipar emelkedőben van; a kereskedelem főként a mezőgazdaság terményeire szorítkozik. Az ipar tekintetében a híres selmeczi pipák gyártásán kivűl a béldi és bakabányai cserépedény-gyártás említhető. Van a megyében több téglagyár, kályhagyár és szeszgyár is. Igen figyelemre méltó, különösen a megye felső részének egyes falvaiban, a házi szövő- és faipar. Emez a mezőgazdaságban s a háztartásban szükséges minden nemű szerszámot készít; amaz szintén a házi szükségletek fedezését tűzte czélúl, de egyes falvakban annyi ízlést és érdekes sajátosságot mutat, hogy a megye hivatalos köreinek támogatásával e háziipar nagyobb föllendűlését remélhetni. Különösen a hímzések eredetiségre valló fajtái keltettek méltó érdeklődést; az e fajta kézimunkák a Magyar Kereskedelmi Múzeum támogatásával útat találtak már a külföldre is. Hegybányán tíz év óta gyermekjáték-készítő tanműhely áll fönn.
A hitelügyet mintegy 7 kisebb-nagyobb takarékpénztár és bank látja el Ipolyságon, Korponán, Nagy-Maroson, Selmeczbányán, Vámos-Mikolán; ezeken kivűl több kisebb-nagyobb segítő egyesűlet áll fönn.
A közművelődés az újabb időben szépen halad. Iskolája majdnem minden községnek van; a magyarosodás ügyét a népiskolák mellett hathatósan segíti a Felső-Magyarországi Közművelődési Egylet nehány kisedóvója is. A szellemi műveltségnek Selmeczbánya és Ipolyság a fő fészke.
A megye magyarsága néprajzi és nyelvi tekintetben egyaránt a palóczokhoz tartozik, mint a palóczság nyugati ága; életmódjában, természetében, szokásaiban és erkölcseiben ugyanazon sajátságok tapasztalhatók. A nők, különösen az ipolyságiak, nagy fényt űznek a ruházatban. Ünnepeken szélesen öltözve, sok szoknyában, selyemben, bársonyban, ránczos szárú, nyikorgós és rézpatkós csizmában mennek a templomba nagy negyedrétű, vastag imádságos könyvet víve kezükben. A menyecske kontyos feje be van kötve, a hajadon varkocsba fonja a haját gazdagon és hosszan bepántlikázva.
Az ipolyvölgyi magyar általában költői hajlamú nép, dalos természetű. A falvakban bőven terem a nóta, s az érdekesebb eseményeket hamarosan kidalolják a leányok. Sok a helyi vonatkozású közmondás, szólásmód is.
A megye tót lakossága sem mutat a fölvidéki tótságéitól elütő sajátságokat. Türelmes, búsongásra hajló, vallásos nép és szegény. Műveli a háziipart, nyaranta aratóba jár. A csékely számú németek közűl leginkább a börzsönyi svábok őrizték meg faji sajátságaikat. Nyelvük is különösen hangzó; csak hozzászokott fül értheti meg.
A politikai kormányzás tekintetében a megye öt közigazgatási járásra s Korpona rendezett tanácsú városra oszlik, melyhez hatodiknak Selmecz-Bélabánya szab. kir. város önálló törvényhatósága járúl.
A megye több buzgó férfia nem régiben sikerűlt kiállítást rendezett a megyét érdeklő és sok tekintetben becses történeti tárgyakból. E kiállítás anyaga veti meg alapját az állandó megyei múzeumnak, melynek hivatása, hogy a megye múltját szemlélhetőleg föltárja a jövendő nemzedékek előtt.
