Lengyel irodalom Tarnowski Szaniszló gróftól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Lengyel irodalom
Tarnowski Szaniszló gróftól, fordította Katona Lajos

Nagy Károly ideje után jóval, I. Ottó német császár uralkodásának végső éveiben (965 körűl) tért Lengyelország a keresztény hitre, s ezzel évszázadokon át változatlanúl kezdetleges műveltségéből magasabb fejlődési fokra lépett. A lengyel nemzet a román és germán népeknek a római birodalom hanyatlása óta tett előhaladásában részt nem vehetvén, annak eredményeit csak utóbb és másodkézből vehette át. E körűlményen kivűl még az ország éjszak-keleti fekvése az, a mit műveltsége történetének megitélésénél soha sem szabad szem elől téveszteni.

Mickiewicz emlékszobra Tarnopolban.
Bernt Rudolftól

A történelem előtti idők olyas szájhagyományú költészetének, minők, a germán mondák, Lengyelországban nyoma sincs. A mythikus történelmi legendák nem tekinthetők ilyenekűl, mert bár a hagyomány emlékei, de művészi földolgozást nem mutatnak. Írott vagy épen művészi irodalom még a kereszténység fölvétele után sem volt jó ideig. A külföldi származású írástudó papok járatlanok voltak a honi nyelvben, a hazaiak pedig a latinban. I. Boleszláv alatt ugyan Lengyelország már nemcsak szervezett állami életet mutat, hanem egyúttal tekintélyes hatalmi állásra is tett szert; terűletén püspökségek, kolostorok, plebániák s itt-ott iskolák is vannak, tehát a magasabb művelődésnek és az irodalmi munkásságnak legalább a lehetősége megvan; mindazonáltal megjegyzendő, hogy Boleszláv maga tetemesen megelőzte népének műveltségét, minek következtében halála után megint a régi állapotokban kellett mindennek visszaesnie. Az egész XI. századon át tart ez állapot, s így Lengyelország nem érhette el a fejlődésnek azt a fokát, melyre Európa nyugati fele a keresztes hadjáratok korában jutott.Csupán Görbeszájú Boleszláv alatt látjuk az ország hatalmi állását és az uralkodó tekintélyét kellően biztosítva, a mivel együtt jár a püspökségek és kolostorok számának növekedése, de a papság akkor már jórészt az ország szülötteiből telik ki. S ezzel immár megvannak az irodalmi élet ébredezésének legalább némely föltételei. És csakugyan ez időre esik az első Lengyelországban írott könyv: Gallus Márton krónikája. E mű szerzője valószínűleg franczia ember volt s mint Boleszláv udvari káplánja (egyúttal titkára) és buzgó híve írta urának és hősének dicsőítésére elég hibás latinságú, részben verses krónikáját, mely az 1113. évvel szakadt meg.

A birodalomnak Boleszláv halála után (1139) történt fölosztása, fiainak és utódainak egymás elleni hosszas háborúskodása s ezzel az ország és a fejedelmi hatalom gyöngűlése, valamint ennek rovására az egyházi és világi főuraknak különféle kiváltságok révén való erősbödése, nemkülönben külháborúk és főkép 1241 óta a tatárjárások az irodalomra nem hatottak fejlesztőleg. Ezért a XIII. századból csak kevés munka említhető, s a mi van, az megint csak történelemi, köztük Kadłubek Vincze krakói püsoük (utóbb cisterci szerezetes a mogilai apátságban, meghalt 1223) krónikája a legnevezetesebb. E mellett Boguchwal poseni püspök és Baszko ugyanottani székesegyházi őrkanonok krónikái említendők. A Rómában élt Martinus Polonus Domonkos-rendű szerzetes a pápák és császárok krónikáját írta meg az örök városban és nagy hírnévre tett vele szert. Mindazonáltal egészben véve a XIII. század folyamán a művéeltésget mégis emelkedőben látjuk. Lengyel tanúlók külföldi egyetemekre is ellátogatnak. Bolognában már 1265-ben kimutatható a diákság sorában egy külön lengyel natio. A kolostori és plebániai iskolák mind számosabbak; a Ferencz- és Domonkos-rendiek két új szerzete föltűnő gyorsasággal terjeszkedik és a maga módján mindenik hozzájárúl a művelődés terjesztéséhez. Az e korból való templomok és síremlékek már figyelemre méltók, sőt némelyek igazán szépek. A tatárdúlások folytán elpusztúlt városok fölújítására nagy kedvezményekkel és kiváltságokkal német telepeseket édesgetnek az országba. Ezek nagy számuk, czéhekben való erős szervezettségük és kiváltságaik következtében németségüket sokáig szívósan megtartották, és annak bélyegét a városokra, nevezetesen Krakóra, erősen rá nyomták. E városok gazdasági fölvirágzásához a serény és iparkodó német kereskedők és a kézművesek kétségkivűl tetemesen hozzájárúltak: de a lengyel irodalom fejlesztésére természetesen semmi hatásuk sem lehetett.

Lokietek Vladiszláv ismét egyesítvén a szétdarabolt birodalmat, már fia, Nagy Kázmér alatt tekintélyes állásra emelkedett Lengyelország a szomszédai között. A társadalom valódi szervezkedése ez uralkodó alatt kezdődik meg bölcs törvényhozással. A külföld iránt elfoglalt hatalmi állásnak méltó párja az ország belső gazdasági jólléte és haladása. A nagy király áldásos műveinek legszebb koronája pedig az a meleg gondozás, melylyel a tudományosságot ápolja. 1364-ben megalapítja az eleinte ugyan csonka, mert hittudományi kar nélküli és főkép a jogi tanúlmányoknak szentelt krakói egyetemet. kezdetben azonban e főiskola hatása az irodalom fejlődésére alig észrevehető annál kevésbé, mivel Kázmér utódja, a magyar lajos alatt, e tudományos intézet életében egyelőre hanyatlás állott be. A XIV. század tehát ismét csak egy nagyobb irodalmi művel, még pedig megint csak történelmivel dicsekedhetik. Czarnkowi Jankó, gneseni főesperes és az ország alkanczellárja, Kázménrka és utódjának korát élénken és írói tehetséggel, valamint meglepő politikai éleslátással rajzolja.

A század végének nagy eseménye Hedwig királyné házassága s ezzel kapcsolatban Lithvániának a kereszténységre térése és Lengyelországhoz csatolása. E politikai mestermű a Piastok egykori birodalmát Kelet-Európa első hatalmává emeli. Lengyelország művelődése egyaránt halad poltikai fontosságának növekedésével. A XV. század első évében Jagiełło király kiegészíti és újjá szervezi a krakói egyetemet, a mivel 1399-ben elhalt felelségének, Hedwig királynőnek végső akaratát teljesíti. V. Orbán Pápa megengedi a hittudományi kar fölállítását. Ettől fogva az egyetem gyorsan emelkedik. Anyakönyvei a szomszéd országokból is számos tanúlót mutatnak föl. A constanzi zsinatra krakói tanárik is kapnak meghívót. Egyikük, Vlodimiri Paulus, a zsinaton a pápa és a császár színe előtt kitűnő értekezésben vitatja urának, a lengyel királynak, a német lovagrend részéről kétségessé tett jogait. E vitairat czíme: „De potestate Papae et Imperatoris respectu Infidelium”.

Lassanként az ó-kori klasszikusok tanúlmányozása is behatol az országba. A legrégibb lengyel humanista Sanoki Gergely, előbb a várnai csatában elesett Ulászló király titkára, azután a philologiának a krakói egyetemen baccalaureusa és tanára, végűl lembergi érsek. Élete és gondolkozása sokkal inkább humanista, mintsem püspöki; a római költőknek nemcsak lelkes csodálója, hanem, bár nem nagy szerencsével, utánzója is; meleg támogatásban részesíti a római curia részéről száműzött Callimachus (Buonacorsi) Fülöp humanista költőt, ki háláját Gergely halála után ennek életrajza megírásával rótta le.

Komolyabban és sikeresebben is művelte már a klasszikusok tanúlmányát egy másik főpap, Oleśnicki Zbigniew krakói érsek és bibornok, kiben a kiváló politikai érzékkel a tudományok buzgó szeretete párosúlt. Olaszországból ó-kor remekírók műveinek másolatait szerezte meg, a krakói egyetemen száz szegény sorsú tanúló számára bursát alapított, s mint az egyetem kanczellárja jeles tanárokat hívott meg a főiskolába. Valóban a XV. század második felét tekinthetjük ez egyetem virgázó korának, valamint lengyelország poltikai hatalma fényes időszakának is. Ekkor oly irodalmi munkák keletkeznek, melyek koruknak sokoldalúan jellemző képei, s egyúttal már a nemzeti szellemnek is oly világos jeleit láttatják, hogy, habár még nem lengyel nyelven vannak írva, mégis már az öntudatra ébredező nemzeti irodalom zsengéinek tekinthetők.

E kor írói közűl első helyen Długosz János áll, ki 1415-ben született: Oleśnicki bibornok titkára és a krakói székesegyház kanonokja volt; többször járt diplomaczai kiküldetésben; IV. Kázmér király fiainak nevelője, végűl lembergi érsek lett, de még fölszentelése előtt meghalt 1480-ban. Pártfogója, Oleśnicki, bíztatta Lengyelország történetének megírására. Így keletkezett nagy műve, a Historia Polonica tizenhárom könyve, melyet alighanem mindjárt a bibornok halála után (1455) kezdett meg s egész élte végéig szorgalmasan folytatott. Długosz munkájához bámúlatosan sok forrást használt, melyeket ugyan nem tudott mindig kritikailag megrostálni, de azért a maga korában párját ritkító szorgalommal és értelemmel dolgozott föl. Álláspontja, mint Oleśnickié is, szigorúan egyházi és itélete helylyel-közzel elfogúlt, sőt egyoldalúan czélzatos. De ezen hibái századának valamennyi történetírójával közösek; de gyűjtő szorgalma és anyagának biztos kézzel való elrendezése tekintetében fölűlmúlja kortársait. Liviust veszi mintaképűl, s ha nem tiszta klasszikus latinsággal ír is, előadásmódja mégis nagyon túlszárnyalja Bonfiniusét. Ifjabb történetírók fölűlmúlják ugyan élesebb látásukkal, melylyel minden eseménynek földerítik sokszor mélyen rejlő igazi okait is; de azért a közép- és az új-kor mesgyéjén álló történetírók között Długosz páratlan, a kihez német tudósok itélete szerint Európaszerte nincsen fogható. Długosz e fő műve mellett még egyéb munkákat is írt, melyek korának egyházi, gazdasági és társadalmi állapotaira nézve megbecsűlhetetlen források. Mint templomok, kolostorok, kórházak és szegény tanulók tápintézeteinek alapítója pedig szép tanújelét adta úgy keresztényi érzűletének, mint nemzete művelődése iránti meleg buzgalmának.

Ostroróg János, meseritschi, később poseni várkapitány, ki alighanem a XV. század harmadik tizeédben született és 1501-ben halt meg, épen úgy első Lengyelország poltikai íróinak sorában, mint Długosz a történeírók közt. Monumentum pro Rei publicae ordinatione czímű munkája figyelemre méltó kifejezése annak az irányzatnak, mely akkor egész Európában a világi hatalomnak az egyházi alól fölszabadítására és az új-kori monarchikus állam kiépítésére törekszik, és a melynek Lengyelországban IV. Kázmér király a képviselője. A „Monumentum”-ot az állam függetlenségeért való heves, szinte szenvedélyes lelkesedés hatja át. Korának politikai írói közt Ostroróg mindenesetre meglehetősen előkelő helyen áll.

Rey Miklós.
Hecht Vilmostól

De lássuk, miként tükröződik e kétségkivűl előrehaladt műveltség a nemzet nyelvében?

Sajnos, a XV. század lengyel nyelvű írott emlékei még egytől-egyig csupán nyelvemlékek és nem irodalmiak, annál kevésbé művészi alkotások. Azonban e gyér maradványokban is oly fejlettnek mutatkozik már a nyelv, hogy bízvást föl lehetett volna már akkor is irodalmi czélokra használni. ha ez nem történt, az kétségkívűl a klasszikus irodalmak újjászületésének folytán mindjobban elhatalmasodott latin nyelv uralmának tulajdonítandó. A XV. század letűnik, sőt a XVI.-nak két első tizede is elmúlik, de lengyel nyelven még mindig alig írnak valamit.

A XVI. század kezdetével Lengyelország közállapotaiban nagy változások történtek. Az országgyűléseknek IV. Kázmér óta az állam ügyeire folyton növekvő befolyása az államformát mindinkább a nemesség demokracziájává alakította át, mely a királyi hatalommal szemben a maga szabadságait, a többi néposztály ellenében pedig kiváltságos szabadalmait védte és követelte mind erősebben; ezzel természetesen megbénítván az uralkodói főhatalmat, holott annak gyakorlására magának megint nem volt sem elég politikai érzéke, sem elég ereje. A kerűleti és egyetemes országgyűlések kedvező teréűl kinálkoztak a különféle (többnyire mégis arisztokrata) népvezérek üzelmeinek, a kik a sok fejű, politikailag éretlen tömeget könnyű szerrel vezették pórázukon. Pedig kivűlről ép ez idő tájt fenyegettek oly veszedelmek, minőkről a XV. századnak alig volt sejtelme is: délkeletről a törökök, éjszakkeletről pedig a tatárok fönhatósága alól csak nem régiben fölszabadúlt moszkvai nagyfejedelem, a ki alig nyerte vissza önállóságát, már is sovár pilantásokat vetett Lithvániára, a hová több ízben be is ütött, és már 1515 táján kezdte szőni Lengyelország fölosztásának első tervét. Az ország belső állapotai és külpolitikai helyzete tehát mind komolyabbra fordúltak, és a lengyel nemesi demokraczia koránsem tanúsította azt a politikai érettséget, melyet az államügyek következetes és erős kezű, de egyúttal óvatos vezetése megkiván. Az említett nehézségekhez újak gyanánt a vallási reformáczió járúlt, a mely egyben az összes politikai irányokra is hatással volt.

De bármennyire gyengűl is Lengyelország politikai tekintélye e korban, műveltsége mégis tetemesen emelkedik. Írni ugyan még mindig keveset írnak, de a művelődés mindinkább terjed. Hogy e műveltség kiváltképen klasszikus, humanista alapon áll, azt a kor szelleme okozza. Azonban csakhamar nevezetes fordúlat tapasztalható. A németség tőszomszédsága, a városi lakosság német származása, valamint az uralkodó család német atyafisága révén a XV. századbeli lengyel művelődésen szembeötlő a német hatás; ekkor azonban az olasz hatás kerekedik felűl. A mindennapi, még pedig úgy buzgalmi, mint mulattató olvasmányok, a vallási drámák, miszteriumok ugyan még mindig német minták után készűlnek, gyakran egyenesen német művek fordításai; a lengyel protestánsok is német fegyvertárból veszik vitaírataiknak a katholikus egyház elleni támadó készletét, hittudományi ismereteik és érveik velejét. De már mindaz, a mi a magasabb irodalmi műveltség körébe, a finomabb társadalmi ízléshez és formákhoz tartozik, ezentúl eleinte Olasz-, később pedig Francziaroszágból kerűl. Egy lengyel trónra jutott olasz herczengő, Sforza Bona, I. Zsigmond király második felesége tereli ez irányba a lengyel műveltséget.

Egy-egy igazi humanista költő, a ki egyben világfi és udvari ember, esetleg diplomata, vagy az életet élvezni tudó víg ficzkó, nem ritkán előkelő szerepre törekvő főpapi személy is volt, már Bona királyné előtt is akadt Lengyelországban; azonban mindenesetre jellemző, hogy e költőknek talán legnevezetesebbje, főleg pedig leigazibb példaképe ennek a királynénak az udvarában érte meg úgy jó, mint rossz tulajdonainak teljes kifejlését. Ez Krzycki (Cricius) András volt, a ki 1482-ben született, előbb przemyśli, majd płocki püspök, végűl gneseni érsek és az ország primása lett s 1537-ben halt meg. Többször járt diplomacziai küldetésben, s költői munkáit külföldi tudósok (Erasmus) is dicsőítik. Kitűnően értett magas rangú pártfogói kegyének hizelgéssel való megnyeréséhez, de alkalom adtán csipős epigrammokkal is ostorozta őket. Lelkes bámúlója a római költőknek, jól ismeri a külföld humanistáit s úgy amazokat, mint ezeket elég ügyesen utánozza. mellette áll a danzigi Flachsbinder János, ki szülővárosáról Danticusnak nevezi magát, s mint Krzycki, diplomata, költő és ermelandi püspök volt egy személyben. Meghalt 1548-ban. Évek hosszabb során át volt V. Károly udvaránál követ; ott kellett költői hírnévre is emelkednie, mert ez a császár tűntette ki nemesi ranggal és babérkoszorúval is.

E korai latin költők közűl a legifjabb s az egyetlen, a kinek nagyobb költői tehetsége és műérzéke is volt, Janiczki Kelemen, egy Gnesen-környéki földmíves fia, ki 1516-ban született s 1543-ban halt meg Krakóban. A szegény ifjú Krzyckiben akadt pártfogójára; ennek halála után pedig Kmita krakói vajda támogatásával ment a padovai egyetemre. Megható lelkesedéssel írja le olaszországi tapasztalatait, s majdnem oly elragadtatással beszél, mint Goethe vándora. S úgy látszik, hogy az Alpeseken túl nem is maradt egészen észrevétlen, minthogy Bembo bibornok babérkoszorúval ajándékozta meg. Szertelenkedő, mondhatni, romantikus természetű művészi lelke szerette a fényt, pompázást s gondtalan életet. Versei közt szerelmi költemények is vannak, melyek egy részében mélyebb érzés, a többiben könnyed életkedv szólal meg. Költészetének alaphangúlata azonban mégis a bánatos merengés, a mit gyönge egészsége s talán korai halálának előérzete okozhatott. Ő lévén az első igazi költői tehetség, a kivel a lengyel írók sorában találkozunk, úgy lehet, ő lett volna a lengyel költészet apja, ha tovább él s ha lengyelűl ír vala.

Végre azonban mégis csak eljött az az idő is, a melyben ez irodalom, habár még nem jut el a teljes fejlettség fokára, legalább gyors és nagy léptekkel közeledik hozzá. A körűlmények, melyek a lengyel irodalom megszületését lehetővé tették, Európaszerte ugyanazok, t. i. a hitviták és a klasszikus ó-kor föléledése, melyekhez harmadikúl a nemzeti élet föllendűlése járúl, s mindez az államélet átalakúlását hordta méhében.

Ez időtájt három férfiú lép föl, kiknek mindenike más-más fokát és árnyéklatát mutatja a kor lengyel érzűletének és műveltségének, de egyaránt jellemző vonásokban.

Rey Miklós, 1505-ben született a mai Keleti-Galiczia stryji kerületének Żórawno nevű helységében. Ifjú éveit otthon vadászattal és halászattal töltötte, s midőn atyja tanúlásra akarta szorítani, Krakóba ment, de csak rövid időre. Nevelését Tęczyński vajda udvarában fejezte be. A nyers, iskolázatlan süheder későbbi éveiben derék és serény gazdává lett, ki vagyonát tetemesen gyarapította, egyre több jószágot vásárolt s egész kis városkákat telepített. De érezte, hogy keveset tanúlt; pótolni igyekezett tehát a mulasztottakat, a mit fogékony eszével meg is tett, mert elég gyorsan jókora, bár kissé szedett-vedett műveltségre tett szert. Egyszerre csak mindenfelől valami új vallásról hall és olvas, mely az ősi kereszténységhez való visszatérést hirdeti. Lelkiismerete föllázad a korabeli papság világias szelleme ellen. Tépelődni kezd, hogy ez vagy az a hitczikkely csakugyan az evangélium tanításán alapszik-e; az természetesen eszébe sem jut, hogy az efféle kérdések eldöntésére való képességén vagy jogosúltságán kételkedjék; és ime készen áll előttünk a XVI. század lengyel protestánsának példaképe. Írni próbál, még pedig lengyelűl, s hitsorsosai szívesen üdvözlik benne a várva-várt szövetségest, annál is inkább, mert ötletei és tréfái, általában társaságba illő vidám természete mindenütt kedveltté tették. Protestáns érzűlete és irodalmi téren kivívott sikerei Postilla czímű prédikáczió-gyűjteménye megírására sarkalják, sőt Szent János Mennyei jelentéseinek magyarázatától sem riad vissza. Marcellus palingenius „Zodiacus vitae” czímű munkáját átdolgozván, tizenkét könyvben terjedelmes tankölteményt írt, mely Wizerunek (egy tisztességes ember életének rajza) czímet visel, de csak gyakori sztirikus kitérései érdekesek, minthogy ezek az akkori Lengyelország erkölcseire és műveltségi állapotaira némi világot vetnek. A Zwierzymiec (minden rendek állatkertje az ő szokásaikkal és erkölcseikkel) igen nagy epigramma-gyűjtemény, melyektől ugyan nem tagadható el sem a jó szándék, sem a többnyire helyes ítélet, elmeél azonban sem finomabb, sem pedig durvább, vagy csak egészen közönséges fajtájú sincs bennük. Figliki czímű tréfái a maguk idején nagyon kedveltek voltak, ma azonban teljesen izetlenek. Rey művei közűl az utolsó, a legnagyobb és a legértékesebb a Żywot Poczciwego Człowieka (a tisztességes ember élete). E bőbeszédű prózában írt erkölcsbölcseleti értekezés itt-ott ugyan kissé vaskalapos, de igen jól jellemzi az akkori lengyel nemesség gondolkodását. Jó szív, derűlt lélek, a békés falusi élet ártatlan örömeinek szeretete, könyvek kedvelése, és az Isten előtti felelősség élénk tudata, ime az elemek, melyekből Rey az ő „tisztességes ember”-ének képét megalkotja. Nagyon jellemzi ez a kép azt az időt, melyben a lengyel nemes a maga földi boldogsága tetőpontján állott. És rey későbbi éveiben mégis búskomorrá lett; az állam jövője fájó aggodalommal töltötte el szívét, a mint „Rövid beszéd” és „A keresztény lovag biztos fegyverzete” cízmű iratai tanúsítják. Alighanem 1569-ben halt meg. Kora műveltségének és erkölcseinek megbecsűlhetetlen forrását leljük munkáiban, melyekben magát a lengyel természet jellemző képviselőjének mutatja; de különben is mint első tisztán lengyelűl író ember, nemcsak századának, hanem a lengyel irodalomnak is egyáltalán egyik legérdekesebb és legnevezetesebb férfia.

Orzechowski Szaniszló1515-ben született, tizennégy éves korában Bécsbe küldetvén, onnan Wittenbergbe szöktették, a hol protestáns hatás alá kerűlt, majd Olaszországba jutott s ott (mint önéletrajzában mondja) szigorú katholikussá lett. Honába visszatérte után atyja a papi pályára kényszerítette. Fölszentelése után nem sokára fényes sikert aratva kezdte meg irodalmi munkásságát. Épen jó alkalom volt részére, hogy az ifjú Zsigmond Ágost trónörökösnek I. Ferdinánd leányával, Erzsébettel való esküvője ünnepére, a leendő uralkodónak majdani alattvalói panaszait és kivánalmait a szívére kösse. Más részt Lengyelország Buda eleste óta a török veszedelem félelmének hatása alatt állt. Orzechowski sok szerencsével és éles pillantással vette észre e jó alkalmat, hogy Fidelis Subditus (hűséges alattvaló) czímű, cicerói ékesszólású beszédében az ifjú trónörököst kötelességeire emlékeztesse, Turcica-jában pedig a törökök elleni háborúra buzdítsa.

Mind a két írat óriási sikert aratott. Politikai mélyebb belátás ugyan nem épen sok van bennük, de annál ragyogóbb írói tehetség. A fiatal przemyśli kanonok nagy népszerűségre tett szert általuk, a minek csakhamar igen jó hasznát vette. Nem sokára ugyanis „De Lege Coelibatus” és „De Baptismo Ruthenorum” czímű munkákat adott ki, melyek a szigorú katholikus tanítástól nagyon eltérvén, írójuknak püspöki megrovást szereztek. Ennek engedelmesen alávetette magát és megfogadta, hogy a jövőben semmit sem ír és közöl, a mi az egyház tanításával nem egyezik. De alig múlt el ez az eset, rá vett egy plebánost, hogy házasodjék meg, egy másik feleséges papot pedig oltalmába vett és nyilvánosan kijelentette, hogy legközelebb maga is megházasodik. A püspök a törvényszéke elé idézte, a hol ő néhány száz fegyveres nemesember kíséretében jelent meg. Az ügynek a petrikaui püspöki zsinat elé kellett volna kerűlnie, a hol ugyanakkor az országgyűlés is megnyílt. Az egész nemesség és a senatus nagyon el volt keseredve Zsigmond Ágostnak eleinte titkos és csak ekkor nyilvánossá lett második házassága miatt, melyet a szép Radziwiłł Borbálával kötött. Orzechowski, hogy püspökével való vitájában szövetségeseket szerezzen magának, „Oratio ed Equites Majoris Poloniae” czímen ízetlen és alávaló támadást írt a szegény fiatal királyné ellen, mely azonban nem tévesztette el hatását. A közvélemény oly hangosan nyilvánúlt Orzechowski mellett, hogy a püspökök nem merték őt elítélni, hanem beérték azon ünnepélyes igéretével, hogy addig nem házasodik meg, a míg Rómából fölmentést nem kap. E dolgok 1550 vége felé történtek, s a következő év elején Orezchowski már házas. Erre püspöke (Dziaduski) vagyon- és becsületvesztésre ítélte. Az ítélet az egész országban roppant fölháborodást keltett, a mely a protestáns áramlat rohamos növekedte miatt könnyen veszedelmessé válhatott volna. Az ügy a római szentszék elé kerűlt. Orzechowski eleintén azt remélte, hogy Rómában megijednek Lengyelországank a protestáns hitre térésétől s ezért házasságát kénytelenek lesznek elismerni. III. Gyula pápának fenyegető levelet is írt, mely páratlan vakmerőségű. De mind hiába, mert évek múltán az az ítélet érkezett, hogy Orzechowski vétett az egyházi fegyelem, de nem a hitvallás ellen: az egyházi átok alól fölmentik, de házasságát nem ismerik el. Erre Orzechowskinak a győzelem biztossága iránti reménye lassanként foszladozni kezdett, s mindjobban mutatkozott az a szándéka, hogy az egyházi hatósággal kibékűljön. Ez érdeke a meggyőződésével is egyezett, mely mégis csak katholikus lehetett, mert hiszen a protestáns hitre való áttérés nagy hasznára válhatott volna.

Érdek és meggyőződés sugalták két legnevezetebb munkáját s az elsőket, melyeket lengyelűl írt: a Dyalog około Exekucyi és a Quincunx czíműeket. Az „executio” szó akkoriban sokat magában foglaló, de nem egészen világos politikai programmnak volt a kifejezője. Orzechowski hona égető kérdéseiben szólal föl, sok bajt mutat ki és számos hasznos újítást javasol, de olyan túlzó theokratikus államrendszert tervez, a mely még kora legbuzgóbb katholikusai előtt is kivihetetlennek látszhatott. De ez íratai ellenmondásai és merész paradoxonai mellett is több helyütt elragadó ékesszólásúak. A vallási meghasonlás és a politikai zavarok hazafiúi aggodalommal töltik el lelkét az ország jövője iránt, s ez érzés kifejezésére megrendítő szavakat talál.

Kochanowski János.
A krakói egyetemen lévő gipsz-öntvény után, Siegl Károlytól.

Halála évét nem tudjuk, de valószinű, hogy 1567-ben költözött el az élők sorából. Szenvedélyes természete, tetteinek eszméivel való kibékíthetetlen összeütközései a XVI. század olyan érdekes emberéűl tűntetik föl, kiben az egyéniség vakmerő elbizakodottsággal követeli jogait. Írói tehetsége, álokoskodásban való ügyessége és finom ösztöne, melylyel mindig épen azt találja el, a mi a közvéleménynek hízeleg, valósággal jeles publicistává avatják. A lengyel irodalomban mint kitűnő író, nagy tekintélyű ma is.

E század lengyel írói közt legkitűnőbb Modrzewski Frycz András, a ki az akkori Európában is egyike a legjelesebbeknek a maga nemében. Ő is államtudományi elméletet állított föl, mely a társadalom összes alkotó elemeinek szerves kifejlesztésére irányúlt. Egyenlő jog (kivált büntető jog) mindenki számára: a földesuraknak jobbágyaik fölötti joghatósága megszűntetendő; általános adókötelezettség (a papságot és nemességet sem véve ki); a városok lakóinak földbirtok vásárlására és nyilvános tisztségek viselésére való följogosítása; a polgárság minden rendjéből választott legfőbb törvényszék; a magasabb állami tisztviselőknek az országgyűlés előtt való felelőssége, – mindezek oly követelések, melyeket a XVI. században másutt még alig hangoztatnak, és a melyek valósítása Lengyelország jövőjét egészen más útra terelhette volna. Fő műve, de Republica emendanda, 1551-ben, majd 1554-ben (Bázelben) és azóta is több kiadásban jelent meg. A legterjedelmesebb és legrendszeresebb mindazon reform-tervezetek között, melyek a lengyel irodalom terén a XVIII. század végéig megjelentek. A törvényekről szóló másik műve tartalmazza legönállóbb eszémit, ú. m. a törvények előtt való általános egyenlőséget és a jobbágyság fölötti nemesi joghatóságnak megszűntetését. Az igazság-, had- és pénzügy szervezésére vonatkozó javaslatai már általánosan érzett és akkoriban sokat vitatott kivánalmak kifejezői. De, ámbár ezekben egyezik kortársainak gondolkodásával, e kérdések gyakorlati fölfogásában felűlmúlja őket, kivált az általános megadóztatás tervével, mely által az állam jövedelmeit gyarapítani és biztosítani igyekszik. Csak egyre nem volt figyelemmel s ez a végrehajtó hatalom hiánya.

Zsigmond Ágost uralkodásának első éveit annyira elfoglalják a vallási villongások, hogy azok mellett a világi irodalom csak nagynehezen tud magának tért hódítani; de azért egy s más irányban mégis tetemesen föllendűl. Így pl. a történetírás terén. Orzechowski évkönyveiben nem csekély történetírói tehetségnek adja tanújelét. Kromer Márton ermelandi püspök, a katholikus párt egyik vezére, a ki Bieczben született 1512-ben és 1589-ben halt meg, 1555-ben teszi közzé Polonia sive de Origine et Rebus gestis Polonorum czímű munkáját, mely szép és izlésesen egyszerű latinsággal beszéli el Lengyelország történetét kezdettől 1506-ig. Az újabb kori kritika ugyan megtagadja e műtől az önálló forrás értékét, kortársai azonban Kromer Poloniáját nagy lelkesedéssel fogadták, minthogy a humanismus századának ilyfajta művekhez fűzött várakozásait teljesen kielégítette. Harmincz évvel utóbb az országgyűlés az agg szerzőnek nyilvános köszönetet szavazott, s még a XVII. század is majdnem kizárólag Kromerből merítette történelmi ismereteit.

Skarga Péter.
A krakói irgalmas barátok tulajdonában lévő olajfestmény után, Hecht Vilmostól.

A lengyel irodalomnak ilyen állása mellett terjedt el nagyhamar 1556 vagy 1557 táján egy kis költemény, a mely, mint mondják, Párisból kerűlt és általános csodálatot keltett. „Mit kivánsz tőlünk, Uram, gazdag ajándékidért?” – így kezdődött a Teremtő és alkotása dicséretét zengő versezet, a melylyel végre a műköltészet is bevonúl a lengyel irodalomba.

Kochanowski János, e költemény szerzője, a sandomiri vajdaság egy jómódú nemesének fia. 1530-ban született apjának sycynai jószágán. 1545-ben iratkozott be a krakói egyetem tanúlói közé. Hogy azután Németországban folytatta-e tanúlmányait, az nagyon kétséges; de az már bizonyos, hogy több évet töltött Olaszországban, még pedig Padovában, a honnan kiindúlva az egész italiát beútazta, majd 1555 táján Párisba ment, Valószínű, hogy már olaszországi útja előtt megkisérlett verselgetni: azonban csak Padovában írta első sikerűltebb költeményeit, a melyek latin nyelvű s többnyire szerelmi elegiák, nagyrészt klasszikus költők utánzatai. De még ez utánzatokban is megszólal igazi költői természete, és a hagyományos formák békóiból is ki-k9tör az ifjú rajongó lélek meleg üdesége. Mennyiben hatott Korchanowskira Ronsard-ral való ismeretsége, azt bajos meghatározni; de írataiból annyi mindenesetre kiviláglik, hogy ismerte és csodálta a franczia költőt, kinek példája alighanem buzdítólag hatott a lengyel ifjúra, hogy a latin nyelv feszesebb formáiból kilépve, saját anyanyelvét kisérelje meg a magasb ihlettség tolmácsává tenni. Költői lendűletre, a hasonlatok és képek gazdagságára, verseinek jó hangzatára és fönséges stylusának nemes egyszerűségére nézve Kochanowski ezen első lengyel költeménye mintaszerű; egyszerre tűnik föl benne a merész röptű költő és a magát finom érzékkel mérséklő művész.

1557-ben honába visszatérvén, az akkori szokás szerint valamely főúr udvarában igyekezett jövőjét biztosítani, költeményeivel magának hírt és dicsőséget szerezni. Eleinte Firley királyi főmarsall, majd a király udvarában tartózkodott, a hol a kanczellária egyik altitkára lett. Költeményei részint latin elegiák, részint lengyel dalok (Pieśni). Emezek ugyan külalakjukban szintén a klasszikus lyra utánzatai, de érzés, szabadabb szárnyalás és költői báj tekintetében latin költeményeinél sokkal kiválóbbak. Tartalmuk néha történeti, itt-ott bölcselkedő, de többnyire szerelmi. Kochanowski majd kecsesen szermérmes, majd heves vágytól lángoló, majd ismét a mély tisztelet hangján szóló, de mindig a szív mélyéből fakadó dalai a szerelem érzésének lengyel nyelven legelső ez érzéshez méltó tolmácsai, s mindenha a legszebbek közé fognak tartozni, melyeket költő lengyelűl írt.

Dalain kivűl Fraszki czímen tréfás költeményeket is írt, melyek amazokhoz hasonlóan valószinűleg egész élete folyását követik, de többnyire mégis ifjú éveiből valók és már ekkor nagy népszerűséget szereztek a költőnek. Hogy e „tréfák” nem mindig a legártatlanabbak, az igaz, de e részben mentségük a czél, a melyre szolgáltak, valamint a kornak kevésbé kényes izlése és erkölcsei. Különben akadnak köztük igen bájos lyrai költeménykék is; s még a legpajzánabbak nyersebb tartalmát is tűrhetővé, sőt olykor kellemesség varázsolja a bennük fölcsillanó elmeél és jóizlés. A kor mindennapi és társas életének ismeretére nézve pedig a Fraszki igen tanúlságos forrás.

Költőnk azonban nem csupán szerelmes világfi és víg czimbora, hanem komoly állampolgár és hona zűrzavaros állapotait élesen látó hazafi is volt egyúttal. Így írta Padniewski és Myszkowski püspökök és alkanczellárok kivánságára két egymásutáni országgyűlésre vonatkozó két politikai költeményét, a kevéssé szatirikus Satyr és a Zgoda (egyetértés) czíműeket, melyekben a vallási egységet, a harczra való készséget és a királyi hatalom tekintélyét köti olvasóinak szívére. Néhány év múlva azonban Kochanowski az udvari életet megúnván, öröklött jószágára vonúlt vissza, a hol tovább verselgetett és pártfogójának, Myszkowskinak óhajtására hozzálátott a zsoltárok lefordításához. Csak ekkor jutott eszébe, hogy itt volna már az ideje a házasságra is gondolni. Több évi fontolgatás után feleségűl vette (1574) egyik szomszédja húgát, Podlodowska Dorottyát. E házassága előtti időből való néhány igen kedves dala és a Sobotka czímű idyll, mely a Szent Iván-éji népszokást írja le.

Időközben Báthory István lép a trónra, új bizalommal töltvén el az érte lelkesedő költőt. Ime végre egy olyan király, a ki szíve minden vágyát betölti. Ez érzéssel kezdi meg költői munkássága utolsó szakaszát. Tollát a király nagyszabású politikai terveinek előmozdítására szenteli. Kisebb politikai költeményeiről nem is szólván, ez irány legnevezetesebb kifejezője az Odprawa Posłów greckich (a görög követek elútasítása) czímű klasszikus drámája.

Tartalma a trójai háború történetéből van merítve. Menelaos és Ulysses megjelennek Ilionban, hogy békés úton vigyék vissza Helenát, de visszaútasítják őket. A színmű alakja híven utánozza a görög tragoediát; jól jellemzi a szereplőket; kardalai komoly fenségűek és egyes jeleneteiben nemes hév szólal meg. Legérdekesebb azonban, hogy a trójai történet a lengyel politikai helyzetre czélzó irányzattal van elmondva. A Priamos király elnöklete alatt tanácskozó trójai főemberek gyűlése a lengyel országgyűlés hű képe. Kassandra jóslatai a lengyel királyságra, nevezetesen a királyválasztásra vonatkoznak; a mű végszavai pedig, melyekben annak tanító czélja legjobban kitűnik, arra irányúlnak, hogy a lelkeket a Moszkva elleni hadjáratra föltüzeljék.

Kochanowski zsoltárfordítása a lengyel irodalomra nézve sokkal nevezetesebb, mint az efféle munkák egyébként lenni szoktak. Költői nyelve itt áll tökéletessége tetőfokán. Fenség és hév, szívszaggató fájdalom és buzgó esdeklés, mindez Kochanowskinál a versmértékek oly simulékony változatosságával szólal meg, hogy azóta a lengyel nyelv bármely költői föladatra késznek és alkalmasnak volt itélhető.

Néhány évvel később sulyos szerencsétlenség érte a költőt, igaz, hogy egész életében talán az egyetlen: elvesztette két éves leánykáját, Orsolyát, kit atyjának fájdalma halhatatlanná avatott. Neki szentelte Treny (halottsíratók) czímű elegiáit, melyeknek tizenkilencz költeményből álló sorozata kifejezi a fájdalomnak minden árnyalatát, melyre az emberi lelket egy-egy kedvesének elveszte hangolhatja. Az elsők azt a néma fájdalmat tükrözik, mely a veszteséget nyomban követi; azután föléled az emlékezés: minden az elköltözöttre emlékeztető dolog, még a legcsekélyebb tárgy is a változhatatlan sorscsapás kínzó tudatával tépi a szívet. Az elvesztett utáni vigasztalan s mind hevesebb vágyakozás végűl szinte az Isten elleni zúgolódásba csap. De ez egyúttal az érzelmek hullámzásának legfelső és fordúlópontja. A kétségbeesett bánat könyekbe oldóik föl, a lázongó lélek lassanként megadja magát és az imádságban keres enyhűletet, melyet az utolsó elegiában már meg is lel a költő, midőn álmában rég elhalt édes anyja viszi eléje karjain a kis Orsolyát, s minden földi dolognak mulandóságával szemben az örökkévalóságra és a földön túli viszontlátásra emlékezteti őt.

A Treny Kochanowskinak igazi remekműve és egyszersmind a lengyel költészetnek Mickiewicz Ádámig legszebb és legfönségesebb alkotása.

A költő 1584 augusztus 22-én halt meg gutaütés következtében és a sandomiri vajdaság Zwoleń nevű helységében levő családi sírboltjába temették.

Kochanowski költői tehetsége alapjában lyrai természetű. Hosszabb munkába csak egyszer kap, de egyetlen drámája, valamint eposzi kisérleteinek töredékei is azt mutatják, hogy e műfajokban nem oly mester, mint a lyraiakban. De korának, sőt minden időknek lyrikusai közt díszes helyen áll, habár nem a Pindarosok vagy Schillerek sorában, hanem Horatius és Petrarca követői között. Nagyobb költő ugyan sok van, de hozzá hasonló összhangzatos és maga-magával teljesen kibékűlt költői természet nem igen sok akad.

Köréje több költő sorakozik, kik közűl azonban csak kettő érdemel említést, a nem közönséges tehetségű, de igen korán elhúnyt Szarzyński Semp Miklós és Klonowicz (Acernus) Sebestyén, ki 1545-ben született és 1602-ben halt meg, s főkép szatirikus költeményeiben éles elmét és megfigyelő tehetséget árúl el. Külalakjuk azonban e költeményeknek épen nem kifogástalan, s különben sem sok költői tehetség mutatkozik bennük.

Żołkiewski Szaniszló.
A źołkiewi székesegyházban lévő síremlékéről, Siegl Károlytól.

Többoldalúan és dúsabban fejlődött a költészetnél akkoriban a lengyel próza.

Górnicki Lukács (született Oświęcimben 1527, Krakóban és Padovában végzett tanúlmányai után előbb két krakói püspöknek, majd Zsigmond Ágostnak volt titkára, kinek teljes bizalmát élvezte, később tykocini elöljáró, meghalt 1603) 1565-ben adta ki Dworzantin-ját (udvari ember), Castiglione „Cortegiano”-jának átdolgozását, a melynek több kihagyott részletét a szabad fordítás eredeti toldalékokkal pótolja. A fényes párbeszédet, a melynek az eredetiben az Estek udvarában van a színtere, az átdolgozó a krakói püspök nyári kastélyába helyezi át, elhagyván természetesen a női szereplőket és mindazt, a mi az illemet sérthetné, vagy a mit a lengyel olvasó bajosan érthetne meg. A műveltség- és kortörténeti szempontból nagy érdekű mű nyelv- és irodalomtörténeti tekintetből még fontosabb. Nyelve oly gyönyörű, előadása oly nemes és egyszerű előkelőséggel tűnik ki, hogy szerzőjét méltán sorolják érte a lengyel próza remekírói közé. Górnicki eredeti munkákat is írt. „Dzieje w Koronie Polskiej” czímű történeti műve azonban inkább emlékírat, mintsem valódi történetírás és nem annyira forrásmunka, mint inkább csak kellemes olvasmány. Figyelemre méltóbbak már politikai iratai, szám szerint kettő. Az első, a Rozmowa Polaka z Włochem (Egy lengyel és egy olasz beszélgetése), a lengyel közjog legfontosabb kérdéseit érinti és arra czéloz, hogy az 1573-ban megállapított királyválasztási módot meg kell változtatni. A második, a Droga do Prawdzivej Wolmości (Az igazi szabadság felé vezető út) abból indúl ki, hogy ha már az örökösödés jogán való királyság lehetetlen, akkor jobb a tisztán köztársasági kormányforma, mint az egyre meg-megújúló királyválasztások okozta rázkódtatások. Mintáúl a velenczei alkotmányt állítja oda.

A XVI. század utolsó negyedében a lengyel politikai irodalom nagyon meggazdagodik. Főbb irányainak képviselőiként említendők: Warszewicki Kristóf (megh. 1603), a legrendűletlenebb monarchista korának írói között, az osztrák ház jelölésének és politikájának legbuzgóbb szószólója, de mint fölbérelt ügynöknek és tisztességtelen jellemű embernek nem volt tekintélye és sulyja; Solikowski Dömötör, lembergi érsek, és Ciesielski András, mindketten ellenesei az általános királyválasztói jognak; végűl Grabowski Péter és Wereszczyński József, kik főkép az akkori keleti kérdéssel foglalkoznak és a szűntelen fenyegető török hódítás ellenében a keleti vajdaságok gyarmatosítását sürgetik. Afféle katonai gyarmatot képzelnek, a mely kitűnő hadviselési iskola és a hitetlenek ellen harczoló lovagrend alakjában lenne szervezve. Végczélként az ozmánok elleni keresztes hadjárat és a török birodalom földarabolása lebeg szemük előtt, a melyből Lengyelország a Krimi-félszigetet és a Fekete-tenger éjszaki partvidékét kapná.

A történetírók száma is tetemes. Bielski Joákim atyjának, Mártonnak nevén adja ki Lengyelország krónikáját (Kronika Polska). A többi közűl különösen kettő válik ki: Orzelski Świętosław, a ki a három első interregnum és a királyválasztások igen érdekes képét rajzolta meg, és a danzigi Heidenstein Reinhold, Báthory István király kanczelláriájának főnöke, kinek Rerum Polonicarum Libri XII. czímű munkája éles politikai itélőtehetségről tanúskodik; főkép a Moszkva elleni hadjáratról szóló hat könyv, mely a király személyes felügyelete alatt készűlt, és itt-ott az ő saját megjegyzéseit tartalmazza, valóságos remekmű.

A vallási irodalom és a hittudományi vitázó iratok természetesen tovább haladnak útjukban. Nem említvén a számos bibliafordító és hitszónok nevét, csak az egy Wujek Jakabbal teszünk kivételt, kinek szentírásfordítása mindmáig a Vulgata egyetlen hiteles lengyel szövege. A katholikusok táborából kerűlt ki a legnagyobb szónok és legkitűnőbb prózaíró, a kivel a lengyel irodalom napjainkig dicsekedhetik.

Skarga Péter a mazoviai Grojecben született 1536-ban. A krakói egyetemet látogatta, s 1564-ben pappá szenteltetvén, a lembergi székesegyház szónoka és kanonokja lett. Ékesszólásával, valamint számos protestánsnak és ó-hitűnek megtérítésével csakhamar nagy hírnévre tett szert. A világi papság azonban nem elégítvén ki lángoló hitbuzgalmát, a jezsuita rendbe lépett. 1569-ben kezdte meg Rómában noviciatusát, a honnan 1571-ben honába visszatérvén, 1573-ban Wilnába küldték. Itt számos előkelőt, köztük a Radziwiłł család egyik ágát is katholkus hitre térítvén, figyelmét egyúttal az ó-hitűek megnyerésére fordította. O Jedności Kościoła Bożego (Isten egyházának egységéről) czímű munkáját (1576) katholkus hittudósok máig is a görög nem-egyesűlt felekezetre vonatkozó íratok legjelesbjei közé számítják. Báthory István Skargát a Wilnában alapított akadémia rectorává nevezte ki és Połock elleni hadjáratában is mindig maga körűl kivánta tartani. III. Zsigmond 1588-ban udvari prédikátorrá és gyóntatójává tette. Mint ilyen, az egyházi unio megkötésénél (Breść 1596) és a Zebrzydowski-féle polgárháborúban közbenjáróúl szerepelt. Ernyedt aggkorában elbetegesedvén, 1611-ben vált meg az udvartól és 1612 szeptember 27-én halt meg Krakóban, hol az akkor még jezsuita Péter-templomban van eltemetve.

Feltűnő a XVI. század összes íróinál az a mindnyájukkal közös sötét balsejtelem, melylyel a lengyel állam gyászos jövőjébe tekintenek. E sejtelem első hangjai már krzyckinél és Dantiscusnál megszólalnak. Modrzewski a veszedelem okát egyik rendnek a többi fölötti elhatalmasodásában látja. Még a vidám kedvű Rey is elkomolyodik, midőn a gyermektelen királyra és a jövőbe pillant. Orzechowski megrendítő pathosszal kérdi, mi lesz a vége a sok vallási és politikai villongásnak. Kochanowski, Górnicki, Solikowski, Grabowski s a többi is mind hasonló réműlettel vannak eltelve. Csak puszta sejtés-e ez, avagy annak belátása, hogy az oly állam, mely a végrehajtó hatalom híjával szűntelen meg-megújúló királyválasztásoknak van kitéve, gyógyíthatatlan betegség csiráját hordja szervezetében? Mindenesetre feltűnő ez az előérzet annyi fény és virágzás közepette.

Ennek az érzésnek fellmúlhatatlan tolmácsa Skarga. Mint udvari hitszónoknak az volt a tiszte, hogy az országgyűlési időszak alatt vasárnaponként a nagymisén prédikáljon. Ez országgyűlési hitszónoklatai 1600-ban jelentek meg nyomtatásban, de hogy mely évben tartotta őket, azt nem tudjuk. Különösen kiválik a második, a hazaszeretetről szólóbeszéde a lengyel népjellem mélyreható ismeretével és annak fényes bebizonyításával, hogy jó polgárnak lenni egyúttal vallási kötelesség. Politikailag legfontosabb a hatodik, a királyi hatalom és tekintély lealázásáról; egyáltalán a legbölcsebb intelmek egyike ez, melyek a régi lengyelországban alhangzottak. Skarga meggyőződése szerint a monarchia híve, „de koránsem a törökök vagy moszkoviták módjára a zsarnokság föltétlen hűségű rabszolgája”; azonban nagy kiterjedésű államban a köztársasági kormányformát czélszerűtlennek, sőt veszedelmesnek tartja. „Mert az, a mit ti demokracziának neveztek, úgymond, mindig azzal jár végső következésképen, hogy a demokrata többséget néhány ravasz népvezér rosz útra csábítja, minthogy e vezetők cselekvésének titkos rúgói soha sem a közjó és a haza érdeke, hanem a saját nagyravágyásuk avagy kapzsiságuk.” Skarga előtt ideálként afféle mérsékelt, vagy mint ma mondanók, alkotmányos monarchia lebeg oly királylyal az élén, a ki valósággal uralkodik is. Összes prédikáczióin végig vonúl a szomorú véggel való fenyegetés, melyet Isten büntetésének és az ily belső állapotok természetes következményének tűntet fel. Utolsó beszédében ez intő szózat elemi erővel tör ki, melylyel a régibb lengyel irodalomban semmit és az újban is alig állíthatunk valamit egy sorba. Skarga jóslatai még a részletekben is annyira beteljesűltek, hogy nem csoda, ha Lengyelország bukása után prófétai ihletet tulajdonítottak neki. Ő maga nem tartotta magát prófétának; de azért nemzetének mindenkorra egyik legnagyobb fia marad, kinek szelleme vezérszövétnekként világította be népe útjait, melynek megmentése és fönmaradása érdekében minden tőle telhetőt megkisérlett.

A XVI. század második felét általában a lengyel irodalom aranykorának tartják és joggal. Ez időszakon át csakugyan delelőben állott a lengyel szellem napja. A lassú hanyatlás a XVII. század első felében, a Wasa-ház két első királyának uralkodása alatt kezdődik. Pedig látszatra mintha semmi sem változott volna. A formák ugyanazok, a nyelv, a melyen elég számosan művelik tovább a költészetet, a szónoklatot és történetírást, jó. Az uralkodó világnézet is ugyanaz marad, s az irodalom minden ágában tovább tart a klasszikus ó-kor műveltségének hatása. Csupán a magasba törekvés benső hatalmas ösztöne hiányzik ez irodalomból és műveltségből, tehát épen az a törekvés, a mely a XVI. századot annyira jellemzi. A klasszikus ó-kor ez időben már megtette mindazt, a mit az európai általános művelődés javára tehetett. A ki e fokról még magasabbra vágyódott, annak önmagában és a körötte élő világban a tudás új elemeit és forrásait, az alkotás új formáit kellett keresnie. A ki a már meghaladott állásponton vesztegelt, az elmaradt, minthogy a többiekkel nem tudott lépést haladni.

Sobieski Jakab.
Az Ossoliński-intézetben lévő arczkép után, Hecht Vilmostól.

Lengyelország pedig megállott. A XVI. század nagy kérdései meg valának oldva. A középkori és római köztársasági fogalmakból egybeolvasztott alkotmányt (1573) még mindig a politikai bölcseség netovábbjának és a lehető legnagyobb közjóllét biztosítékának tekintették, a melyhez mint valami szent- és sérthetetlenhez, nyúlni nem szabad. A katholikusok elégedettek valának, és pedig teljes joggal. Az egyházi egység, a melyre törekedtek volt, szinte váratlanúl gyorsan és könnyen állott helyre. A még csak imént oly harczias kedvű és nagy reményű protestantizmus évről-évre jobban sorvad és csekély kisebbséggé olvad le, a terjeszkedés minden reményéről lemondva és beérve azzal, ha meghagyják jogaiban és szabadságaiban. A nemesség kiváltságainak fényében sütkérezik, a többi osztályok még csak nem is törődnek azzal, hogy semmibe sincsen beleszólásuk. A haladás belső ösztöne elernyed, minden úgy van jól, a hogy van. Pedig a kor sok és nagy föladattal kinálkozott. Az épen akkor legnagyobb kiterjedésére jutott birodalmat két felől, éjszakról és délről szűntelen fenyegette az orosz és a török, így a keleti határok biztosítása lett volna az első teendő. Ily feladatra azonban csak következetes politika és egységesen vezérlő fő hatalom lehet képes, a mely állandó uralkodóház nélkül alig képzelhető. E veszedelem és szükség ösztönszerű érzete megvolt ugyan, de nem volt meg a czéljait ismerő akarat. Lengyelország nem kerűlhette el a törökkel és oroszszal való háborúkat, melyek azonban a század első felében jobbára, a másodikban pedig már teljesen védekező háborúk valának és az államot annál jobban kimerítették, mivel soha sem végződtek döntő eredménynyel.

Hasonló pangás mutatkozik a XVII. század első felének irodalmában is. A műveltség és az írói munkásság alapja még mindig a klasszikus ó-kor, a költészet a Kochanowski törte útakon halad; csak itt-ott tűnik föl annak sejtése, hogy új elemek és új műformák kellenének. Azok a párbeszédek, melyek szerzőik képtelensége miatt, sajnos, nem fejlődhettek valódi vígjátékká, néhány igazi lengyel és nem minden humor nélkül vázolt typust szerepeltetnek. Az olasz, ritkábban a német novella-irodalom sok olvasónak örvend és többeket serkent utánzásra. Kochanowski Péter, a nagy János unokaöcscse, a lengyel költészetet a korszerű nyugat-európaival egyikszik kapcsolatba juttatni, lefordítván Ariosto „Orlando”-ját és Tasso „Gerusalemme”-jét, még pedig amazt jól, emezt pedig, a különben sokkal könnyebbet, nagyon szépen. E kor költészetének fő képviselője azonban a lembergi Szymonowicz (Simonides) Simon, ki 1557-ben született és 1629-ben halt meg. Ő az utolsó igazi humanista, a ki mindenekelőtt a klasszikusokat utánzó idylljeiben a lengyel falusi élet hű és bájos képeit rajzolta. Ő mellé sorakozik a szintén lembergi két Zimorowicz testvér, kik az ő példáján épűltek, s kik közűl az ifjabb, Simon, a lengyel irodalom nagy kárára már huszonötödik évében meghalt, nem valósíthatván meg mindazt, a mit rendkivűli költői tehetsége igért; míg Bertalan, az idősb, Szymonowicz hűséges utánzója, csekélyebb tehetséggel volt ugyan megáldva, de legalább föntartotta a jó iskola hagyományait egészen a század második feléig, s mint szülővárosának (a melynek polgármestere volt) történetírója is érdemeket szerzett. Twardowski Sámuel (1600–1660) hősi eposzokkal tett kisérletet, melyek azonban alig egyebek kora némely eseményeinek rímes krónikáinál. A latin költészet a végét járja; még egy tehetséges képviselőjét látjuk a Jézus-társasági Sarbiewski Mátyásban, kinek azonban a lengyel irodalom semmi hasznát sem látja.

A történetírásnak ugyan nincs többé egy Heidensteinhoz fogható művelője, de azért egész csapat nevezetes író igyekszik a nagy elődök nyomain járni. A legjelesebbek részletesen megírják koruk történetét; így mindenekelőtt Piasecki Pál, przemyśli püspök. Egy másik csoportba tartoznak az emlékíratok szerzői, kik közűl első helyen Radziwiłł Szaniszló Albert, Lithvánia kanczellárja említendő. Hozzájuk sorolandók azok az írók, kik egy-egy nevezetesebb eseményt, hadjáratot, vagy egyesek kiválóbb tetteit örökítik meg.

Żółkiewski Szaniszló 1547-ben született, a korona fő hetmanja és kanczellár lett s mint hadverzér, államférfiú és feddhetetlen jellem egyike Lengyelország legnemesb, leghősiesb férfiainak. Hazája hadverzérei közűl ő az egyetlen, a ki megérte azt a dicsőséget, hogy az ellenség fővárosát elfoglalván, annak fejdelmét foglyúl küldte Varsóba; de, miután Moszkvában Ulászló trónörökösnek a czári trónra leendő meghivatása föltételeit kiváló államférfiúi bölcseséggel és nagylelkűséggel megállapította a bojárokkal, udvari cselszövények folytán visszahítták őt. Ezzel hadjáratának sikere is oda veszett, de sorsának tragikuma még nem ért véget. Agg korában kénytelen volt a törökkel békét kötni, kinek nagyobb ereje ellen az ő gyenge hadai nem bírták volna az ország határait megvédelmezni. Minthogy irigyei e tettét árúlás színében tűntették föl, a mélyen megsértett aggastyán 1620-ban, midőn újabb betörés fenyegette hazáját, elkeseredésében teljesen elégtelen és részben a saját költségén gyűjtött csapatokkal támadta meg az ellenséget és elesett Cecoránál. Levágott fejét Konstantinápolyba küldték, fia pedig, ki mellette vitézűl harczolt, fogságba kerűlt, melyből ugyan kiváltották, de kevéssel utóbb a sok szenvedéstől elsanyargatva meghalt. Mindkettejüknek a hetman özvegye, Herburt Regina, a következő fölíratú emléket állította a żółkiewi templomban: „Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor”. E fölíratot már kis gyermek korában olvasgata a hetman dédunokája és leendő megboszúlója, Sobieski János király. Żółkiewski moszkvai hadjáratának egyszerű, elfogúlatlan és nemes szerénységű leírását hagyta az utókorra („A moszkvai hadjárat kezdete és lefolyása”). Emlékírata a lengyel történetírás valóságos gyöngye.

A Cecora melletti szerencsétlen ütközet után egy évvel újabb török háború ütött ki, mely a chocimi fényes győzelemmel végződött. Ennek a hadjáratnak a történetét (Commentarius belli Chotinensis) Sobieski Jakab, az elesett Żółkiewski unokájának a férje és János király atyja írta meg. E nagy érdemű és kiváló tekintélyű férfiú mint Lengyelország meghatalmazottja vett részt a westphaliai béke-kongresszuson, utóbb pedig krakói várkapitány s e minőségében az ország első senatora volt; mint országgyűlési és alkalmi szónokot is nagyon becsűlték kortársai.

Tagadhatatlan, hogy az ország politikai tekintélyének és a tudományos műveltségnek általános lassú hanyatlása közepette is a hazafiúi és vallásos érzületnek, a kötelességtudásnak és a hősies önfeláldozásnak a XVII. század egyes kiváló férfiaiban oly szép példáit látjuk, a minőkkel a szerencsésebb XVI. század sem dicsekedhetik. Az a katholikus érzülettől áthatott harczias szellem, mely egy Żółkiewskiben, később pedig egy Czarnieckiben és Sobieskiben lángol, irodalmi téren főkép Birkowski Fábián prédikáczióiban tükröződik, a ki 1566-ban született Lembergben, a Domokos-rendbe lépett, Ulászló trónörökös udvari és tábori káplánja lett és 1636-ban halt meg Krakóban. Beszédei gyakran áradozók és sok helyütt a korában divatos mesterkélt szójátékok és ötlethajhászat által vétenek a jó ízlés ellen; azonban a bennük csapongó képzelem elragadó erejével, nem ritkán pedig jóízű katonás nyerseségükkel tűnnek ki, a mely tulajdonságok őt minden hibái mellett is korának egyik nagy és igen kedvelt szónokává avatták.

E kor irodalmának legkiválóbb alakja azonban Starowolski Simon (született 1588-ban, meghalt 1656-ban), még pedig nemcsak minden másoknál nagyobb sokoldalúsága miatt, hanem főkép azért, mert korának égető kérdéseit ő vitatta meg legmélyebb alapossággal. Az akkori idők divatja szerinti polyhistor lévén, a történelem, földrajz, irodalom, jog- és hadtudomány terén forgatja tollát, míg papi hivatása (1639) mindinkább vallási tárgyakra és az egyházi szónoklat mezejére nem terelik. A legnevezetesebbek politikai íratai, mindenekelőtt a lengyel erkölcsök átalakúlásáról szóló. Midőn 1655-ben Lengyelországot egyszerre a svédek, oroszok és kozákok támadása érte s már-már teljesen elveszettnek hitték, Starowolski megírta a lengyel koronoa siralmait, a mely a lengyel irodalomnak a Skarga és Mickiewicz közé eső időből fönmaradt legszebb terméke és egyúttal szerzőjének hattyúdala. Mint a krakói székesegyház kanonokjának, neki kellett templomában a svéd királyt kalauzolnia, mely alkalommal az idegen uralkodóval folytatott beszélgetését e szókkal fejezte be: „Fortuna variabilis, Deus immutabilis”. Pár hónappal utóbb meghalt.

E háborúkkal és ezzel a kozák lázadással kezdődik az országnak sötét, még pedig annál sötétebb korszaka, mennél gyászosabban segíti a külellenség nagyobb erejének sikereit magában az államban az egyénnek a közérdek fölé emelkedése. 1652-ben oszlatja föl először az országgyűlést annak egyetlen tagja a liberum veto jogával. A Svéd király egészen úgy viselkedik, mintha Lengyelország uralkodója volna: a czár hatalmába keríti Lithvániát; a kozák Chmielnicki pedig kiszakítja az ország testéből a Dnieperen túli Ukrainát, s azt előbb a török, majd az orosz fönhatósága alá bocsájtja. Lengyelország veszte ezzel befejezettnek látszik.

Ily körűlmények közt a tudományos élet virágzása nem is képzelhető. A század első felében kezdődő lassú hanyatlásra most a teljes alkonyúlás következik. És mégis, valamint a köztársaság valódi hősies erővel állott ismét talpra, hogy ellenségeit, bár sulyos sebek árán, még egyszer diadalmasan visszaverje: épen úgy az irodalomban is ugyanaz a lovagias és hazafias szellem lobban föl újra s oly művek alkotására ihleti a lelkeket, a melyek tiszteletet érdemelnek. Kochowski Vespasian a leghívebb és legnemesb képviselője e kor irodalmának. 1633-ban született és 1699-ben halt meg. Csak mint lyrikus ismeretes, de lyrája nyomon követi korának valamennyi nevezetes eseményét IV. Ulászló halálától egészen III. János bécsi hadjáratáig. Ha itt-ott hódol is kora rosz ízlésének, többnyire mégis komoly, férfias, sőt olykor magasztos lendűletű kifejezést sikerűl adnia érzéseinek. Csodálatos a zsoltárok rhythmusában és nyelvével írott Psalmodiája, melynek félig világi, félig vallásos és néhol mystikus színezetű dalfűzére jóval későbbi költők, egy Mickiewicz és Krasiński hangján csendűl meg. Ez énekek legszebbjei a törökök Bécs alatti vereségére vonatkoznak.

Potocki Venczel 1622-ben született és Biecz környékén lévő łużnai birtokán éldegélt, a hol 1696-ban halt meg. Alaposabb képzettség mellett kiváló elbeszélő költő válhatott volna belőle. Wojna Chocimska (a chocimi hadjárat, 1620) czímű költeményéből szinte kiérezni a puskaporszagot. Egyéb művei közűl legérdekesebb Barclay oktató regényének, az Argenisnek latin prózából lengyel versekbe való áttétele, mely toldalékaiban az egykorú lengyel állapotokra való czélzásokat tartalmaz.

Morstin András (1622–1700), e nevezetes politikai egyéniség, jelzi a lengyel irodalomban a franczia hatás kezdetét. Eléggé sikerűlt hosszabb költeményében, a Psychében, még az olaszokat, nevezetesen Martinit utánozza; de ugyanekkor már Corneille Cidjét is fordítja és nagyrészt szerelmi tárgyú lantos költeményeiben az akkor divatos franczia szellemeskedő modort követi, mely mindig kész idő szerinti imádottjának tiszteletére egy-egy kecses, elmés, elég gyakran pajzán, de olykor érzelmes s mindig művészies madrigalt rögtönözni. Néha azonban, kivált ha politikai eseményeket érint, Morstin is tud komoly, sőt ünnepélyes is lenni.

Szellemesek, de sajnos, minden művészi alakítás nélküliek Opaliński Kristóf (meghalt 1656-ban) szatirái, melyeknek szerzőjét a legveszedelmesebb oligarchák képviselőjeként még ma is útálattal emlegetik. A történetírók közűl e korból a többiek előtt a költő Kochowski és Rudawski Lőrincz olmützi kanonok említendők. E kor szűlte a lengyel emlékírat-szerzők legérdekesebbjét is, Pasek (Aranysz.) Jánost, a ki mint katonatiszt Czarniecki alatt végig küzdötte a svéd és orosz hadjáratokat. Előadásmódja a lengyel vidámság és talpraesett ötletesség legszebb mintaképe. Rey, Krasicki és Fredro mellett a naiv Pasek, a kinek eszeágában sem volt, hogy magát írónak tekintse, a lengyel humor egyik legjelesb képviselője.

Úgy a világi, mint az egyházi ékesszólást eléktelenítik részint a dagályos körmondatok, részint a pórias élczek. A politikai próza is elveszti azt az előkelő reformáló irányzatát, mely a XVI. században jellemezte. Ennek helyébe most a meglévő állapotok dicsőítése lép. Fredro András Miksa, lembergi várkapitány és később Podolia vajdája (meghalt 1679-ben), e különben szellemes és művelt férfiú, buzgó hazafi és derék jellem, egyúttal azonban elfogúlt hévvel hódol írataiban mindazon politikai belvéleményeknek, melyek Lengyelorszg bukására vezettek. Bölcseleti alapon igyekezett kimutatni a liberum veto, az interregnumok, valamint az állandó hadsereg és a várak nélküli állapot stb. szükséges voltát Vir Consilii czímű íratában egybeállítja kora divatos ékesszólásának rendszerét. Közmondásai, melyek tartalmukban Larochefoucauld híres maximáihoz hasonlítanak, érték dolgában sem igen maradnak el azok mögött.

idáig csak alkonyodást láttunk; az éj sötétje csak a XVIII. század elejével áll be. Lengyelország irodalmának, valamint belállapotainak egyáltalában a legszomorúbb korszaka a szász királyok, kivált pedig II. Ágost (1697–1733) uralkodásának ideje. Gondolatokban szűkölködő s alakra nézve esetlen költészet és szónoklat; történetírás, mely a királyok neveinek lajstromával éri be s legfölebb még egy-egy érdekesebb emlékíratot alkot: ez jóformán az egész. Az iskolák állapota és munkássága nyomorúságos. De épen a bajok sokaságából ered az ellenhatás. Akadnak férfiak, a kik a műveltség s még inkább az államélet hanyatlását szívökre veszik és komolyan fáradoznak az orvoslás kieszelésén. Ezek közé tartozik Karwicki Szaniszló, ki a XVIII. század első éveiben „De corrigendis defectibus in statu Reipublicae” czímű munkájával remélte e czélt elérni.

Krasicki Ignácz.
A gróf Krasicki család birtokában levő olajfestmény után.

A hazafias érzűlet és politikai belátás tehát, habár egyelőre csak egyes választottaknál, mégis ébredezik. II. Ágost halála (1733) után jelenik meg Leszcyński Szaniszló királytól a „Szabad szózat a szabadság biztosítására” (Głos wolny wolność ubezpieczający) czímű röpírat, mely Modrzewski kora óta a legrészletesebb reformtervezet a lengyel politikai irodalomban. E magas erkölcsi és hazafiúi álláspontú, igen szellemes munka őt gyakorlati államférfiúnak is mutatja, a ki saját tapasztalataiból ismeri az államügyeket. Főbb eszméi, a tisztán lengyel vonatkozásúak kivételével, megvannak „Oeuvres du philosophe bienfaisant” czímű munkájában is (Entretiens d’un européen avec un citoyen de l’île de Dumocala).

III. Ágost trónra lépte óta a reformeszmék mind világosabban mutatkoznak. A két Czartoryski testvér (Ágost, a vajda, és Mihály, a lithvániai kanczellár) köré öntudatos politikai párt kezd csoportosúlni. A távoli Nanczy kis udvarában lengyel ifjak részesűlnek a politikai, katonai, sőt magasabb tudományos kiműveltetésben. Tudósok, habár nem épen nagy tehetségűek, serénykednek a tudomány művelésén; így a két Załuski testvár, Syzaniszló krakói püspök, és József kiewi püspök, kik Varsóban nagy költséggel és sok áldozattal gyűjtik és bocsájtják közhasználatra a rendkívűl gazdag Załuski-könyvtárt. Załuski József kezdeményezésének köszönhetők az első bibliographiai munkálatok, valamint számos okírat és régi mű kiadása; hatása meglátszik a lengyel piaristák kiadványain is, minők Konarski „Volumina legum” és Dogiel „Codex diplomaticus” czímű gyűjteményei, stb.

III. Ágost korába esik az eredeti egyéniségű Drużbacka Erzsébet költői munkásságának nagyobb része, ki eleintén Rzemieńben (ma Mielec kerűlet) tartózkodott, majd özvegységre jutva, egy tarnówi apácza-kolostorban áhítatoskodva élt, de ott sem hagyta abba a versírást, melyért kortársai nagyra becsűlték. Egyszerű, őszinte, épen nem rajongó, sőt inkább szatirai élű költeményei egészben vonzó írói egyéniségnek mutatják. Az idegen hatást és ízlést nemcsak nem kedveli, hanem elvből gyűlöli. Rzewuski Venczel hetman (1706–1779), a lengyel történelemnek e jól ismert tisztes alakja, pihenő óráit szintén a költészetnek szánta és szomorújátékaiban Racinet, vígjátékaiban pedig Moličret utánozta. Amazok tárgyai a lengyel történetből merítvék s kidolgozásuk helyenként elég sikerűlt.

Bármily szomorú tehát e korban a lengyel államélet hanyatlása, azért mégsem tagadható, hogy III. Ágost uralkodásának harmincz éve alatt nagy haladás történt. Épen a politikai sülyedés nyomasztó érzete volt a leghathatósabb serkentő; a vezető szellemek a már említett Czartoryski herczegek, Leszczyński Szaniszló király, a két Załuski és velük Konarski Szaniszló voltak, mint a politikai és tudományos fölvilágosodás előharczosai.

Karpiński Ferencz.
Frey metszete (1804) után, Hecht Vilmostól.

Konarski 1700-ban született (egy várkapitány fia volt), piarista-collegiumban nevelkedett és tanúlmányai végeztével maga is e rendbe lépett. Munkásságát a „Volumina legum” czímű törvénygyűjtemény kiadásával és néhány kitűnő politikai röpírattal kezdte meg. Fő érdeme azonban a nyilvános nevelés reformja, egyelőre csak a kegyesrendiek intézeteiben. A reformok szükségessége azonban oly szembeszökő, eredményeik oly kézzelfoghatók és üdvösek valának, hogy csakhamar az összes többi iskolák, mindenek előtt a jezsuiták intézetei szintén kénytelenek voltak Konarski tervei szerint berendezkedni, ha nem akartak növendékek nélkül maradni. Bámúlatosan rövid idő alatt az összes középiskolákban gyökeresen átalakúlt úgy az oktatási, mint a nevelési rendszer. Konarski a nevelésügy átalakítása mellett a politikai élet reformját tekintette másik nagy életczéljának. Ifjú kora óta e téren munkálkodván, későbbi éveiben adta ki A nyilvános tanácskozások üdvös voltáról czímű dolgozatát, melynek első része 1760-ban jelent meg. E mű kegyetlen csapást mért Lengyelország legnagyobb politikai veszedelmének, a Liberum veto-nak gyökerére, még pedig a bizonyításnak olyan világosságával, mely ellenállhatatlanúl meggyőző volt. Nem is maradt hatástalan. Poniatowski Szaniszló Ágost uralkodásának első éveiben már megkisérlik a kerűleti gyűlések (sejmiki) tanácskozásaiban a szótöbbséget, és nem, mint addig, az egyhangú határozatot tekinteni döntőnek. Az 1766. évi országgyűlésen ez elv diadala már majdnem biztosítva volt és csak az orosz és porosz követek két egyidejű jegyzéke hiúsította meg, melyekben kijelentik, hogy a szabad tiltakozás jogának eltörlését mind a két hatalom hadüzenet okáúl tekinti.

Poniatowski Szaniszló Ágost egész uralkodási idejét a reformeszmékért vívott küzdelmek töltik be, melyek mind mélyebb gyökeret vernek és végűl az 1791. május 3-án törvénynyé vált alkotmányban valósúlnak. Ellenük az a párt harczolt szívós kitartással, a mely részint ósdi felfogásához és a régi törvényekhez mereven ragaszkodva, részint önérdekétől elvakítva Oroszországhoz folyamodott segítségért, s ezzel a targowicai szövetségben győzött is és a lengyel állami önállóság bukását idézte elő.

A közművelődésnek és az ezt oly hatalmasan munkáló irodalomnak nagy része van e reform-mozgalmakban. A szellemes és nagy műveltségű király, kinek irodalom és művészet iránti finom érzéke azoknak meleg pártolásában nyilvánúlt, csak jótékonyan hatott és buzdított ez irányban. 1773-ban köznevelési bizottságot szerveztek, mely Poniatowski Mihály primásnak (a király öcscsének) elnöklete alatt szakemberekből és államférfiakból összeállítva kitűnő munkásságot fejtett ki. A nagy mű a közép- és népiskolák átalakításával kezdődött, melyet gyakorlati tanterv és kitűnő tankönyvek valósítottak meg, betetőzését pedig a krakói egyetem újjászervezésével érte el. A irodalom minden irányban hatalmasan föllendűlt.

Kora legtehetségesebb és leghatásosabb íróinak egyike gr. Krasicki Ignácz, a ki 1735-ben született Dubieckóban (Keleti-Galiczia, sanoki kerűlet), s a papi pályára lévén szánva, Lembergben, utóbb pedig Rómában szerezte kiképzését, és ugyanott szentelték pappá. Lembergi kanonok korában, 1766-ban jelentek meg első költeményei, s még ugyanez évben az iránta igen kegyes király kivánatára az ermelandi püspök segédje, majd ennek halála után ez egyházmegye herczegpüspöke lett.

Költői pályáját két komikai eposzszal nyitja meg, a Myszeis (Egérharcz) czímű, meglehetősen homályos allegoriai hőskölteménynyel, és a Monachomachia (Barát-háború) czímű szatirával, melynek éle a tunya és műveletlen szerzetesek ellen irányúl. Kortársai mind a kettőt igen elmésnek magasztalták, noha nem igen derűlt ki belőlük szerzőjük szép tehetsége. Ezekre következtek szatirái és költői leveleinek egy része, melyekben Krasicki horatiusi derűltséggel rendkivűl éles és elmés megfigyelő tehetséget párosít, finom és mégis magvas, előkelően egyszerű és szabad, de mégis mintaszerű helyes nyelvével vonzó korképet fest s egyúttal magas erkölcsi és hazafiúi álláspontjával is kiváló helyre érdemesíti magát. Két tanító regénye, talán az utolsók az Európában írottak sorában, oktató iránya mellett szatirikus is egyúttal, s így inkább az angol, mint a franczia minták után indúl. Mind a kettő mintaszerű prózájával és komoly irányával tűnik ki. Az első, a Doświadczyński, nem csekély humorral rajzolja a fölszínes nevelés következményeit; csak az a kár, hogy a Rousseau eszményi tökéletességű vadembereinek társasága, a kik a Johnson-féle Rasselas képére alkotvák, e regény hatását némileg csorbítja. A másik, A másod-tárnokmester úr, ha csak mint regényt tekintjük, meglehetősen unalmas. Ellenben ha a gyakorlati életbölcseség kézikönyvének és a magánember körűlményeiről és kötelességeiről szóló értekezések sorának veszszük, akkor egészen másként itélhetünk róla. Tulajdonképeni mesterművei azonban Krasickinak a meséi, melyekben, mint annyi más, ő is Lafontainet vette mintűul. Prózai dolgozataiban Krasicki a legkülönfélébb kérdéseket mindig ugyanabban a fölvilágosúlt szellemben tárgyalja. Munkaereje és termékenysége nem kevésbé csodálatos, mint sokoldalú tanúltsága és eszessége. Hazája irodalmában, sőt történelmében is a közművelődés bajnokának szép szerepe jutott neki. Munkái okos tartalmukkal és kedves, könnyed alakjukkal nagy közönséget hódítottak, és a legfélreesőbb vidékekre is eljuttatták a fölvilágosodást, útat nyitván annak még oly lelkekbe is, melyek minden haladás elől mereven elzárkóztak. 1794-ben gneseni érsekké lett, és 1801-ben halt meg Berlinben.

Naruszewicz Ádám, łucki püspök, 1733-ban született és az irodalom egy külön ágának, a történetírásnak adott új irányt. Kortársai ugyan mint költőt is becsülték, de néhány, még pedig meglehetősen nehézkes szatiráján és egy-két hazafias lyrai költeményen kivűl alig írt e téren egyéb becseset. Mint prózaíró azonban kitűnő, és három század óta az első történeíró, a ki Długoszt legalább megközelíti. Ő vele kezdődik ugyanis Lengyelország történelmének kritikai földolgozása. Óriási munkássággal és tudománynyal csak évek hosszú sora után jutott el Lengyelország történetében az 1386. évig. De ez azután végre történelem volt. Példája, hatása és az általa gyűjtött és másolt okíratok nagy tömege vetette meg azt az alapot, melyen a későbbi lengyel történetírás fölépűlt. Nyelve és előadása nemes egyszerűséggel és méltósággal tűnik ki, mint kivált Tacitus-fordítása és Chodkiewitz Károly életéről írt munkája mutatja. Ez utóbbi egyúttal a későbbi lengyel történelem (XVII. század) amaz egyetlen darabja, melyet Naruszewicz földolgozott, Köréje dolgozótársakúl és tanítványokúl az ifjabb történetírók egész serege csoportosúl, kik közűl legnevezetesebbek: Albertrandi, Czacki, Łojko, a Bandtkie testvérek; ezek után pedig másodsorban Skrzetuski, Waga és más tákoló írók következnek. Lengyelország legutolsó fölosztása után Naruszewicz elméje megháborodott és így halt meg egy évvel utóbb, 1796-ban.

Trembecki Szaniszló 1725-ben született; ifjú korában hosszabb időt töltött Párisban, a hol az akkor divatos filozofia és léha élvezetek árjával úszva, az előkelő világban szerelmi kalandjai és párbajai tették ismeretessé (tueur de marquis volt a mellékneve); később Szaniszló Ágost király bizalmas kamarása és bartája lett. Mint költő a franczia beaux-esprits modorában műkedvelősködve, kivált ifjabb éveiben alkalmilag madrigalokat vagy epigrammákat írogatott, melyek az udvarnál forgolódó világfi életét tükrözik. Élemedettebb korában politikai és szatirikus alkalmi költeményekkel lép föl, de csak végső éveiben ír egy hosszabb leíró költeményt, a Zofiówkát, melyet Potocki Felix gróf ukrainai híres díszkertjéről nevezett el. E műkedvelő udvari költő azonban a külalak tekintetében még Krasickit is fölűlmúlja és egy Mickiewicznek, ha mintáúl nem is, de a formában mesteréűl szolgált. Gondolatainak és kifejezéseinek ereje kivőált politikai költeményeiben megkapó. Bölcselkedésében az uralkodó materialista iránynak hódol, és egyúttal ő az első politikai panszláv Lengyelországban. Trembecki is búskomorságban fejezte be életét, mely 1812-ben ért véget.

Węgierski Kajetán, ez élni szerető s meglehetősen szilajkodó ifjú (született 1755-ben, megh. 1787-ben), némileg hasonlít Trembeckihez, de úgy lelkűlet, mint tehetség dolgában sokkal szegényebb.

E közben azonban már egészen másféle gondolkozású emberek tűnnek föl, a kik Lengyelország első fölosztásának hatása alatt állanak, s kiknél a külső hatásoktól legerősebben érdeklett érzés életelvvé válik. Ez érzés a költészetben természetesen a lírát juttatja első helyre.

Kniaźnin Ferencz, előbb jezsuita-növendék, majd e rend föloszlatása után Czartoryski ádám herczegnek, Podolia fő-starostájának titkára volt az első, a ki költeményeiben e lírai hangot megszólaltatta és kortársai közt legtisztábban hangoztatta. Nem valami rendkívűli, de kedvesen ábrándos tehetség; kifejezéseiben nem mesterkélt; szerelmi költeményei meghatók, vallásos és hazafias versei pedig olykor igazán lendűletesek. A május 3-diki alkotmány, majd pedig Kościusko fölkelése új reményt keltett lelkében; az ország második és harmadik fölosztására azonban oly keserű kiábrándúlás szállta meg, hogy 1795-ben teljesen megőrűlt, és e szánalmas állapotában élt barátjának, Zabłocki költőnek gyöngéd ápolása alatt 1807-ig.

Karpiński Ferencz Hołoskówban, Kołomea mellett született 1741-ben, s mint Kniaźnin, egy ideig Czartoryski Ádám herczeg titkára volt. Ő is lyrai költő, kit úgy kortársai, mint a későbbi nemzedékek is többre becsűlnek amannál, pedig mesterkélt érzelgősség és álkecscsel kaczérkodó idylli hangúlatok jellemzik. Legjobb költeményei közé tartozik néhány vallási himnusza és főként a Zsigmond Ágost király sírjánál czímű elégiája. Már a híres Visszatérés Varsóból a falura czímű pityergős elegia, melyet máig remekműnek tartanak, kellemetlenűl emlékeztet azokra a romantikus lángelmékre, a kik a nélkül, hogy valaha valami roszat tapasztaltak volna e gonosz világ részéről, mégis szűntelen annak közömbösségéről és hálátlanságáról panaszkodnak. Karpiński 1825-ben halt meg lithvániai jószágán, melyet Szaniszló Ágost ajándékozott neki.

Czartoryska Mária, württembergi herczegnő.
Fügernek a herczeg Czartoryski-féle múzeumában lévő festménye után.

Woronicz János Pál (jezsuita; rendjének föloszlatása után falusi plébános, majd krakói püspök, végűl pedig varsói érsek, meghalt 1829-ben) az első a XVIII. század lyrai költői közt, ki mély és erős vallásos érzelmével, valamint Istenbe és hazája jövőjébe vetett rendíthetetlen bizalmával tűnik ki. E hang, melyet egy más kortársánál sem hallunk, csak jóval később szólal meg újra, de még erősebben Mickiewicz és Krasiński költészetében.

A lyra mellett a dráma sehogy sem tudott föllendűlni. A szomorújáték terén tett kisérleteket még a kortársak is gyarlóknak tekintették. A vígjátékokat már bizonyos hallgatag közmegegyezéssel jobbaknak ítélték, pedig még a krasickiéi is csak kozépszerűek, míg Bohomelec, Bielawski és Czartoryski herczeg darabjai még e szerény mértéken is alúl állanak. Végre azonban megjelent a költő, kit joggal nevezhetni a lengyel vígjáték atyjának.

Zablocki Ferenc 1754-ben született; évek során át volt a köznevelési bizottság titkára; vígjátékait 1781 és 1785 közt írta, a mely utóbbi évben feleségének és gyermekeinek halála előbbi derűltségét teljesen elkomorította. Moličre tanítványa ugyan s kellőnél többet bíz a szobacziczusokra és lakájokra, a vígjátéki csomót sem mindig elég könnyed természetességgel oldja föl, továbbá néha hosszadalmas és túlságos sok mellékcselekményt alkalmaz; de sok benne a komikai őserő, jól lépteti föl és élesen jellemzi alakjait, jellemei következetesen fejlődnek és nem egy igazán mulattató helyzetbe bonyolodnak. Lengyelország utolsó fölosztása után Zabłocki ugyan nem őrűlt meg, mint barátja Kniaźnin, de Rómába ment, a honnan pappá szentelve tért vissza, és mint falusi plebános élt 1821-ig.

Szaniszló Ágost tetemes összegeket fordított a színházra. Neki köszönheti Varsó és általában Lengyelország az első nyilvános színpadot, melyen a sok nehézség mellett is már néhány év múlva jó színészek játszottak, úgy, hogy már olyan operák is színre kerűlhettek, mint a „Varázsfuvola”. A műsor ugyan nagyobb részben fordításokból áll, de azért jókora számú eredeti darabot is adtak. E színház szervezésének és vezetésének fő érdeme Bogusławski Alberté, a ki ha nem is lengyel drámairodalom, de mindenesetre a lengyel színpad megalapítója. Azok a színtársulatok, melyek századunkban Varsót és Lemberget gyönyörködtették, az ő iskolájából kerűltek ki. Fő czélúl a franczia klasszikus szomorújáték jeles előadásait tűzte ugyan ki, de azért a német és angol darabokat is kellőkép méltányolta. „Emilia Galotti” sokáig műsorán maradt, 1799-ben pedig Hamletet is előadatta Schröder átdolgozásában. A politikai helyzet miatt a színház néha oly sanyarú körűlmények közé jutott, hogy az igazgató nem egyszer vidéki körútakra volt kénytelen menni társúlatával. Egy ily alkalommal Lembergre kerűlt a sor, a hol Bogusławski öt éven át (1794–1799) maradt. Eleinte alig engedtek neki hetenként egy lengyel előadást. E lembergi tartózkodása azonban az ottani színpadra állandóan üdvös hatású lett. Akkoriban nevelődött ugyanis az ő vezetése alatt jeles színházigazgatóvá a fiatal Kamiński N. J., a kinek a lembergi színház századunk harmadik évtizedében elért virágkorát köszönheti.

A négyéves alkotmányozó országgyűlés kezdetével (1788) és annak ülésezése alatt Lengyelország politikai irodalma egyszerre olyan terjedelművé és olyan tartalmassá lett, hogy méltatására külön czikket kellene írnunk. E helyütt a politikai írók nagy számából csak kettőt emelünk ki, még pedig azokt, a kik a reformeszmék mellett a legtöbb erővel szálltak síkra s azokat diadalra is juttatták, és így az akkori lengyel köztársaság megvédésében a legtöbb irodalmi érdemet szereztek. Ezek Staszyc Szaniszló és Kołłontaj Húgó.

Staszyc, Piła (Schneidemühl, a poseni nagyherczegségben) városka egy polgárának fia, 1755-ben született. Anyja a papi pályára szánta, de a gyermek egy ízben tanúja levén valami igazságtalanságnak, melyet atyja ellen a starosta (kerületi főnök) elkövetett, ez olyan mély keserűséget keltett szenvedélyes lelkében, hogy attól fogva szűntelen izzott, forrongott benne társadalmi helyzete lealázó voltának érzete, mely a kiváltságosok és mindenféle kiváltságok heves ellenségévé tette. Tanúlmányait akkortájt fejezte be Párisban, mikor Rousseau ott dicsősége tetőpontján állott és eszméit általános lelkesedéssel karolták föl. Ez eszmék, melyek 1789-ben öltöttek testet, a lánglelkű lengyel ifjúra is roppant nagy hatással voltak.

Joggal nevezik őt az első lengyel demokratának. Csak az a kár, hogy ez az első nem lett minden későbbinek a mintaképe is egyúttal. Minden iratában hazaszeretet, kötelességérzet és politikai belátás vezérlik; pártérdeknek és önzésnek nyoma sincs nála. Eszményképe ugyan a demokratikus köztársaság lenne; de belátja, hogy hazáját, ha valami, csak a fő hatalom megerősítése mentheti meg, s így ő az első lengyel, a ki a királyválasztás megszűntetése és az örökös királyság mellett nyiltan és bátran síkra száll.

E gondolatait Előbb Zamoyski János életéről való megjegyzések czímű munkájában fejtette ki 1784-ben, majd sokkal nagyobb erővel (1790) Intelem Lengyelországhoz czímű íratában. Mind a két munka gyújtó hatású volt; a politikai és társadalmi újjászületés fő kérdéseit tárgyalja bennök és legalább elméletben sikeresen. Azon elvek terjesztésére és elfogadtatására, a melyeken az 1790 május 3-ki alkotmány nyugszik, Staszyc többet tett bármely más írónál. Bölcseleti alapfogalmai világosan elárúlják Rousseau hatását, a mely írásmódján is több helyütt meglátszik.

Kołłontaj Húgó 1750-ben született, krakói kanonok, majd referendarius, végűl alkanczellár lett és elsőrangú politikai tekintélynek ismerték el a reformpárt vezérei között. Első nevezetesebb tette a krakói egyetem újjászervezése volt (1777–1782), melyet kitűnő sikerrel hajtott végre. Az 1791 május 3-ki alkotmány előkészítésében és végrehajtásában is nagy és jeles része volt. Névtelen levelei (1788) tartalmazzák pártjának programmját, mely a Staszyc elméletben kifejtett alapgondolatainak gyakorlati kifejezése. Az egészet kész törvénytervezet zárja be, melytől az 1791-ben megszavazott alkotmány csak csekély eltérést mutat. A targowicai szövetség után menekűlnie kellett honából. Drezdába, majd Lipcsébe ment, a hol Potocki Ignácz gróffal és Dmochowski szerkesztő segítségével megírta A május 3-ki alkotmány keletkezése és bukása czímű munkáját. E mű annyiban egyoldalú, hogy szerzői nem látják be vagy leplezik a saját pártjuk hibáit s a szerencsétlen kimenetelért az egész felelősséget a királyra hárítják. De mint a megtörtént dolgok előadása, a május 3-ki alkotmány jogosúltságának és czéljainak védelme s mint az ellenfél részéről terjesztett hazugságok czáfolata a könyv kitűnőnek mondható.

1795 óta az irodalom elnémúl. Valami hallatlan és szörnyű dolog történt; ezt mindenki érzi és tudja, de gondolatait és érzéseit még nem tudja senki sem rendbe szedni, annál kevésbé tud róluk számot adni. Kétségbeesetten, lesújtva állnak valamennyien, tompa, szinte öntudatlan fájdalomba merűlve. Az egyetlen jelenség, a mit ez évekből az irodalomtörténet följegyezhet, egy elég sületlen kis katonadalocska az 1796. vagy 1797. évből, a melynek kezdőszavai: „Nincs még veszve Lengyelország”.

A tragikus század, mely Lengyelország bukását látta és a melynek az a bűn terheli a lelkét, hogy e bukásnak nem tudta elég jókor és kellő erővel elejét venni, mentségeűl legalább azt az egyet említheti, hogy hasonlíthatatlanúl különb volt a második fele az elsőnél, és hogy úgy a saját, mint a múltak hibáit fölismerve, komolyan törekedett azokat jóvá tenni, s már épen az egyetemes haladás útjára lépett, midőn a gyászos bukás érte. A XVIII. század utolsó három évtizede alatt a politikai műveltség, a hazafiúi érzés és a fölvilágosodás oly tetemesen gyarapodott s úgy megerősödött Lengyelországban, hogy a nemzet további élete biztosítottnak látszhatott.

Fredro Sándor.
Barrénak a bécsi cs. kir. műtörténelmi udvari múzeumban lévő érme után, Siegl Károlytól.

Az új helyzetben az a kérdés merűlt már most föl, mi lenne még megmenthető és megtartható. Az önfentartás helyes ösztöne erre válaszúl azt sugalta, hogy mivel lehetséges, tehát kötelesség is a nyelvet, az irodalmat és így a nemzeti műveltséget ápolni. E fölfogás alapján keletkezett a tudományok barátjainak társasága, mely 1800-ban alakúlt Varsóban és 1831-ig tekintélyes és nagy hatású szerepet vitt. Munkálatai felölelték az akkoriban úgy nevezett erkölcsi és természettudományok egész körét. Tudományos kutatások alapját vette meg kivált a lengyel jogtudomány (Czacki, Bandtkie), nyelvészet (Kopcyński, Linde) s irodalomtörténet terén (Ossolinski, Bętkowski, Osiński, Potocki Szaniszló, később Brodziński). A történetírást két irányban művelték: folytatták és kiegészítették Naruszewicz művét, s emelték a krtikai álláspontot (Lelewel). A szláv őskort Potocki János kutatta. A bölcselet művelői Szaniawski, Śniadecki, később Gołuchowski, a természettudományoké mindenekelőtt a két Śniadecki testvér, Poczobut, Jundziłł és Staszeyc. E mellett a gyakorlatibb teendőket sem tévesztették szem elől. A társaság külföldi tudósokkal is összeköttetést tartott fönn, s e réven gyakrabban nyílt alkalma Londonban, Amsterdamban és Párisban fölmerűlt kérdésekre feleletet adni. Így az egyetemes művelődésnek tevékeny és sikerrel működő eszközévé tudott válni. Ugyanennek egy másik, még hatalmasabb eszközlője lett az iskolák átalakítása, melyet mindjárt I. Sándor czár trónralépte után Czartoryski Ádám herczeg hajtott végre Czaczki segítségével. (A wilnai egyetem, a krzemienieci és egyéb lyceumok alapítása Wolhyniában és Podoliában.)

A „tudományok barátjai” a szépirodalmat és költészetet, nemkülönben a műbirálatot is ápolták; és ha e téren a siker nem felelt meg teljesen törekvéseiknek, annak főkép az az oka, hogy költőik és aesthetikusaik mereven ragaszkodtak a franczia ál-klasszikus irányhoz. Mint lyrikust nagyra becsűlték Woroniczot, kinek néhány himnusza kétségkivűl magasztos, ünnepélyes hangon szólalt meg. Ő egyúttal az első, ki hosszú idők óta az egyházi szónoklat terén említést érdemel. Niemcewicz Julián (1757-ben született) az alkotmányszerző országgyűlés alatt képviselő és a reformpárt egyik legbuzgóbb tagja volt, melynek elveit újságczikkekben, versekben és röpíratokban, sőt vígjátékaiban is terjesztette. Maciejowicénél Kościuszkóval együtt fogságba kerűlt, melyből Pál czár szabadon bocsátotta vezérével együtt, kit Amerikába követett. Innen visszatérvén, fáradhatatlan tevékenységével, melyet mindig a leghőbb hazaszeretet vezérlett, korának legnagyobb hatású egyéneivel küzdött egy sorban. Mint író azok közé a sokoldalú utánzó tehetségek közé tartozott, a kik ugyan mindenhez értenek, de semmihez sem tökéletesen. Történeti dalaiban alighanem a skót balladák lebegtek szeme előtt. 1826-ban Staszyc halála után ő lett az imént említett tudományos társúlat elnöke, 1831-ben pedig politikai küldetésben Londonba ment és 1841-ben halt meg Párisban.

Kiváló buzgalmat látunk e korban a drámai költészet terén. Mintegy szégyennek kezdték érezni, hogy más irodalmakhoz képest a lengyelnek még nincsen nemzeti szomorújátéka. Színpad pedig az új darabok előadására már volt, még pedig jó. Még mindig Bogusławski állt a színház élén és folyton új jeles erőket nevelt. (Kudlicz, Werowski, Szymanowski, Panczykowski, az idősb Żółkowski, Ledóchowskiné, Palczewskiné, utóbb pedig Żuczkowskiné, stb.). Sűárűn termettek tehát a tragédiák, melyek közűl azonban csak a Feliński Alajos „Radziwiłł Borbálá”-ja állítható, ha nem is a Racine, legalább a Voltaire darabjai mellé, és még ma is műsoron van. Feliński mellett drámai költőűl Wężyk Ferencz említendő, ki 1785-ben született, a krakói egyetemen tanúlt s már akkor lefordította Sophokles Oedipusát, mely munkáját később tetemesen megjavította. Ódáival és a Krakó környéke czímű leíró költeménynyel szerzett szép hírnevet; utóbb azonban leginkább a drámai költés vonzotta. Szomorújátékai, melyek mind történelmi tárgyúak, franczia mintákra alkotvák ugyan, de azért szerzőjük előtt a német dráma és a német aesthetikai elmélet sem volt ismeretlen. Sajátságos, hogy Wężyk idősebb korában sokkal önállóbbnak és tehetségesebbnek mutatkozik, mint ifjabb éveiben. 1831 óta Krakóban telepedett meg és szűntelen irogatott, habár a minden téren uralkodó romantikus irány ellen küzdeni nem lévén elég ereje, csak keveset közölt nyomtatásban. Több éven át volt a krakói tudós társaság elnöke és sokat áldozott annak hajléka, a mai akadémia fölépítésére. Krakóban halt meg 1862-ben.

Hűségesen állott mellette évek hosszú során át jó barátja és elvtársa, az akkori klasszikusok kzt a legmerevebb s egyúttal a legtehetségesebb: Koźmian Kajetán. 1772-ben született a lublini vajdaságban s 1795 óta osztrák alattvalóvá lett. Alapos klasszikai kiképzetetésben részesűlvén, ő már a római, nem a franczia szabású és ízlésű klasszicitás híve. Mintaszerű remek prózája egész világosan mutatja Livius hatását, költeményei pedig szintén mindenben római minták után szabvák. minden idők legnagyobb költőjeűl Vergilius áll előtte; őt választotta mesterének is. Hisz a lengyel nép életének is a falusi élet és a földmívelés a tengelye; Koźmian tehát azt vélte, hogy aligha lehet valami nemzetibb oly költeménynél, mely alakjában a Georgicát utánozva, tartalmában és szellemében teljesen lengyel. Éveken át írta és javítgatta Ziemiaństwo (falusi élet) czímű költeményét, míg óhajtott tökéletességig csiszolta. Georgicája után Vergilius az Aeneis megírásához látott. valami hasonlóról álmodzott Koźmian is egész életén át és harmincz évig dolgozott is rajta; végre, kevéssel halála előtt fejezte be „Czarniecki István”-ját, e tizenkét énekből álló nagy hőskölteményt, melyben ugyan megvannak az összes műeposzok fogyatkozásai, de azért gazdag szépségekben. Írt néhány politikai költeményt is levélalakban, s ezek tán összes költeményei közt a legjobbak. De úgy ezek, mint egyéb verses művei csak 1856-ban bekövetkezett halála után láttak napvilágot. Emlékíratokat is hagyott hátra Koźmian, melyek kora történetének első rangú forrásai.

Morawski Ferencz tábornok (1783–1861) Koźmiannak kipróbált hűséges barátja, de vele teljesen ellentétes tehetség és jellem, afféle vidám, az életet élvezni szerető katonatermészet, a ki késő aggkorát luboniai falusi jószágán (a poseni nagyherczegségben) gazdálkodva töltötte, s úgy ifjú, mint aggkorában általános kedveltségűvé tette megnyerő meleg lelkűlete, finom szelleme és nagy műveltsége. Alkotó képzelőereje nem volt, de lyrai költeményeiben mély érzés, költői leveleiben pedig finom ötletesség és kedves humor nyilvánúl. Könnyed előkelő és csinos verselése is tisztes helyet bíztosít neki a XIX. század lengyel költői sorában.

Ugyanez időben fejlődik a regény is. Az e nemű számos kisérlet közűl egy munkácskát kell különösebben kiemelnünk. Nemcsak mint amaz idők gondolkodásának és szokásainak érdekesen jellemző emléke, hanem szerzőnőjének sajátszerű és vonzó egyénisége miatt is említést érdemel. A regény czíme Malvina, vagy a szív ösztöne, és két ikertestvér szerepel benne, a kik oly hasonlók egymáshoz, hogy nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. Mind a ketten ugyanazon fiatal özvegy szerelméért versengenek, s kettejüket egymással összetéveszteni annál könnyebb, mivel csak az egyikük ismeretes, a másik pedig bonyolodott kalandok folytán születése óta eltűnt. És a szép özvegy szíve még sem téved meg, s mindig eltalálja az igazit, a szeretettet, a szerencsétlent. Érzelgősségével és rajongó hazafiságával a Malvina hű képe korának. Szerzőnője pedig Württemberg-Montbéliard Czartoryska Mária herczegnő.

1768-ban született, s alig hogy fölserdűlt (1784), Lajos württembergi herczeg nejévé lett. Az ifjú herczeg azonban oly roszúl bánt vele, hogy néhány év múlva kénytelen volt szülői házába visszatérni. Az 1792. évi hadjárat alatt férje a legaljasabb árulást követte el, midőn Lengyelország szolgálatában álló tábornok létére az oroszokhoz pártolt át. A szerencsétlen ifjú asszony azóta csak szüléinek és a jótékonyságnak élt. Nemes időtöltése az irodalmi munkásság volt a nélkül, hogy az írók közé kívánt volna számláltatni. De mivel látta, hogy körötte mindenki miként törekszik lengyel nyelven a többi irodalmakéhoz hasonló termékeket alkotni: a tudomány és a költészet egyéb ágaiban munkálkodó férfiak mellett legalább a regény szerényebb műfajában kisérlette meg erejét, mert hiszen végre csak a lengyel regénynek is meg kell születnie. Így keletkezett a szerény és érzelgős „Malvina”. Írónője ősz anyját haláláig (1835) hűségesen ápolta, azután pedig elhagyván a galicziai Sieniawa-kastélyt, fivérével osztozott annak számkivetésében. Párisban halt meg 1854-ben.

a fiatalabb regényírók közűl e korból mindenekelőtt Hoffmanné-Tańska Kelmentina említendő, a ki kivált a paedagogiai irodalomban tűntette ki magát, de nem egy jó regényt s kivált szép kis elbeszéléseket is írt. Scott Walter modorában készűlt és eléggé sikerűlt történeti regény a Bernatowicz „Pojata”-ja, melynek több rendbeli érdekes szerelmi történetei a lithvánok megtérítése körűl csoportosúlnak.

Feltűnőnek tetszhetik, hogy Galicziának ama kor irodalmában oly csekély része van; ezt azonban az magyarázza meg, hogy ez a tartomány 1773 óta a többi lengyelség életétől elszakítva, iskolában és hivatalban idegen nyelvvel volt kénytelen élni, a mi természetesen káros hatással volt az írói tehetségek fejlődésére. Az 1784-ben II. József által alapított lembergi egyetem sem nyújthatott e tekintetben kárpótlást. Az egyetlen alkotás, melyet az ország a XIX. század elején a tudomány és művelődés javára saját erejéből létesített, az a nemzeti intézet, melyet Ossoliński József Miksa gróf alapított Lembergben. Egész nagy vagyonát ez alapítványra hagyta, mely egy rendkívűl gazdag könyvtárból és egyéb gyűjteményekből áll, és a tudományos, főkép a történelmi kutatásnak kitűnő szolgálatokat tett.

Ezzel igen érdemes és tekintélyes munkásságú irodalmi korszak küszöbére értünk. Igaz, hogy az irodalomnak gyakorlati, különösen katonai és közigazgatási ágai kerekednek felűl. A művelődés azonban magas fokra emelkedik; és az irodalom, ha nem dicsekedhetik is elsőrangú tehetségekkel, nemes és egészséges szellemű, erős érzésekben az előző korszakét mindenesetre fölűlmúlja, mert mély és komoly hazafiasság hatja át alkotásait. Azonban nagyobb volt a becsűlete, mint a kedveltsége. Formái ósdiak és merevek, tartalma hideg és kevésbé érdekkeltő. Időközben azonban új nemzedék támadt, mely a franczia forradalom világrendítő eseményeinek s Lengyelország fölosztásának és utolsó szabadságharczainak hatása alatt született és nevelkedett. E hatások elseje azt a hitet élesztette föl a lelkekben, hogy a szabadság úgy az egyes embernek, mint a nemzeteknek velük született joga. A második pedig egy elszenvedett iszonyú igazságtalanság tudatát és ennek nyomában mérhetetlen honfiúi fájdalmat keltett. Az ország fölosztását követő első években ez érzések még nem öltöttek határozott alakot; azonban nem sokára megjelentek a határon Napoleon seregei, s ezzel föléledt az a remény, hogy a nagy igazságtalanság csak rövid ideig tartó, de korántsem állandó csapás. Mikor azonban Napoleon elbukott, a nagy hadjáratok véget értek és az európai béke föltételeit a bécsi kongresszus megállapította: akkor végre elérkezett az aránylag nyugalmasabb időkkel az a pillanat, melyben a nemzetet 1791 óta ért viharos események hatásáról elmélkedni és számot adni lehetett. Az elszenvedett igazságtalanság és a hazafiuúi fájdalom érzete most csak annál mélyebbre hatott a lelkekben, a hol csendesen érlelődvén, előbb nem is sejtett erőre kapott s az elvesztett haza hő szerelmévé erősödött. A „tudományok barátjai”-nak csöndes, józan költészete ez érzések kifejezésére nem volt többé elégséges.

Másfelől ugyanekkor egész Európában az összes irodalomnak újjászületésének dicső korszaka virad föl. A mi Németországban már évek óta forrongott, Angliában pedig csak nem régiben kelt szárnyra Byron költészetében, az végre Francziaországnak klasszikus hagyományokból élődő és Lengyelországban eddig legjobban ismert irodalmát is meghódította. A míg a napoleoni hadjáratok tartottak, addig a lengyel ifjúság alig ért rá az irodalommal törődni, s így a klasszikusokat senki sem háborgatta megszokott útjaik követésében. De midőn az európai békével helyreállott az általános nyugalom, egyszerre heves vágy szállta meg a lelkeket újabb művészi formák és ama sokáig rejtve maradt csodák után, melyeket az addig ismeretlen német és angol költészet tárt föl. Olvasni kezdtek s az igazi szép és a valódi művészet váratlan kinyilatkoztatásának bűbájos hatása ragadta meg az olvasókat.

E három forrásból tehát, úgy mint a franczia forradalom okozta világrendítő rázkódtatásból, a Lengyelország bukásán érzett hazafiúi fájdalomból és végűl a költészetnek világirodalmi megújhodásából, mely Goethe, Schiller és utánuk Byron nagy nevéhez fűződik, keletkezett a lengyel irodalomban az a mozgalom, melynek kevéssé kifejező szóval romantikus korszak a czíme. Ez iránynak szerény, de érdemes és szeretetreméltó úttörőjeűl általában Brodziński Kázmért tekintik, ki a galicziai Królówka (bochniai kerület) faluban született 1791-ben. A tarnówi gymnasiumot látogatta és már verselgetett, mikor a franczia csapatok közeledtének hírére 1806-ban titkon elhagyta az iskolát és beállt katonának. Végig küzdte Napoleon hadjáratait, míg Lipcsénél fogságba nem kerűlt. 1815-ben egy varsói középiskolánál a lengyel nyelv és 1822-ben az ugyanottani egyetemen a lengyel irodalom tanára, később pedig a tudománybarátok társaságának titkára lett. 1835-ben halt meg. Szelíd és gyermekded lelkét Istene, hazája, embertársai és a természet szeretete tölti bel. Jóságáért akár szent lehetett volna, de tán épen ez a nagy jósága nem engedte benne a szenvedélyt arra a lángra lobbani, mely az igazi nagy költőket hevíti. Wiesław czímű idyllje, melyet a lengyel romantikus költészet első fecskéjének tekintenek, rokonabb Voss „Luise”-jával, mint Goethe „Hermann und Dorothea”-jával. Mint költőnek is a kedvesség és szerénység a legjellemzőbb vonása, s ugyanezt látjuk biráló és irodalomtörténeti dolgozataiban is. Szakértelem dolgában jóval fölűlmúlta a klasszikus iskola birálóit, s alaposan és nagy haszonnal forgatta Lessing és Herder műveit; de azért tisztelettel adózik a franczia ízlés tanítómestereinek is. Ezért mintegy középhelyet foglal el a klasszikus és a romantikus iskola hívei közt, és az egymással küzdő két párt mindenikének jó szándékkal mondja meg az igazságot.

Az út tehát törve volt, a külső hatások épen a legjobbkor érkeztek, hogy az újabb és magasabb lendületű költészetért áhítozó általános szomjúságot oltani segítsenek. Az előföltételek mind megvalának; csupán egy, a legszükségesebb kellett még: az alkotó lángelme, a kire mindez előzmények után annyian vártak. A wilnai egyetem, melyet Czartoryski Ádám herczeg szervezett újjá, jeles tanárokban bővölködve, épen virágkorát élte és erősen vonzotta magához az ifjúságot, mely tömegesen özönlött feléje. E szorgalmas, tanúlni vágyó, hazafias érzelemtől buzgó ifjak között sok a tehetség és szép lélek, s megannyi rajongott a német és angol költőkért. Mindenki olvasott, mindenki költő akart lenni. A mennyire tudták, Schillert, Goethét és Bürgert, Byront, Mooret és Scott Waltert utánozták. Természetes, hogy valamennyi szerelmes is volt, a mi mellőzhetetlen serkentő és tápláló anyaga a költői vágyaknak. Ekkor történt, hogy a kownói gymnásiumnak egy, az egyetemről csak alig kikerűlt ifjú tanára beleszeretett egy leányba, a ki ugyan viszonozta érzelmeit, de mégis máshoz ment férjhez. A boldogtalan ifjú erre két kötetke költeménybe öntötte érzelmeit, – s íme megszületett az igazi lengyel költészet.

Lamiński Nep. János.
Tepa Ferencz kőnyomata után, Hecht Vilmostól.

Mickiewicz Ádám a lithvániai Nowogródek melletti Zaosie faluban született 1798 deczember 24-én. Atyja kis birtokán gazdálkodott és bírói tisztet viselt (1813-ben halt meg). Ugyanekkor vonúlt át Napoleon hadserege Lithvánián, mély hatást tevén a gyermek lelkére. A középiskolát Nowogródekben, az egyetemet (1815-ben) Wilnában végezte azzal a szándékkal, hogy a tanári pályára lép. Itt tanúlótársaival a Filareták társasága nevű egyetemi szövetkezetet létesítette, a mely sem titkos, sem politikai színezetű nem volt. A társúlat a hatóság tudtával és beleegyezésével alakúlt és czéljáúl a tudományok és jó erkölcsök ápolását tűzte ki. Természetes azonban, hogy tagjai mind hazafias lelkesedéssel törekedtek e czélokra, de a gyakorlati politikára, avagy épen valami összeesküvésfélére még csak nem is gondoltak. A társaság élén Zan Tamás, egy rajongó idealista, a wilnai ifjúság bálványa és Mickiewicz leghívebb barátja állott. Verset e körben tömérdeket írtak: balladát, románczot, szonettet, canzonét, részint lovagkorias ábrándozással, részint a lengyel népköltés hangján. E szellemben kezdett irogatni Mickiewicz is 1819-ben, még pedig eleinte a hagyományos klasszikus ízlés szerint, de csakhamar mind önállóbban és mind romantikusabb színezettel.

Az 1818. évi szűnidő alatt Zannal együtt meglátogatta egy falusi barátját s ott megismerkedett annak nővérével, Máriával. A mi erre következett, az gyakorta ismétlődő történet: az ifjú bele szeretett a leányba; úgy látszik, a leány is megszerette őt, de nem volt elég bátorsága egész családjával szembeszállni, és 1821 február havában egy más ember feleségévé lett. A szerencsés vetélytárs, egy volt ifjú tiszt, kedves és nyiltszívű jellem lévén, még eljegyzése előtt mindenáron beszélni óhajtott Mickiewicz-czel, és rávette, hogy mondjon le a leányról. Midőn azonban így a leány ő rá nézve végképen elveszett, a szerelem viharos erővel és kétségbeeséssel tört ki kebléből. Mickiewicz akkor már a kownói gymnasium tanára volt, és a kis vidéki város elhagyatottsága, barátaitól való távolléte csak növelte szerencsétlenségének érzetét, s egy ideig attól lehetett tartani, hogy elméje megháborodik, a mint hogy, úgy látszik, olykor öngyilkossági gondolatai is voltak, legalább pillanatnyi kisérlés alakjában.

E szerelmi történetből egy költemény született, a melyben a szerelem hevűlete és kétségbeesése először szólal meg lengyel nyelven teljes és ellenállhatatlan erejével. Úgy időrendileg, mint költői és művészi érték tekintetében is legelső szerelmi költemény az Ősök (Dziady) a lengyel irodalomban.

A czím egy ősrégi népszokásra vonatkozik. Halottak napján Lithvánia egy-egy falujának egész lakossága össze szokott gyülekezni a temetőben, hogy a meghaltak lelkeit fölidézze és megkérdezze, mit lehetne érettük tenni, azon akkoriban elterjedt fölfogás, hogy az elernyedt költészet csak az őseredeti népköltéshez való visszatérés által ifjodhatik meg, választotta Mickiewiczczel is ezt a tárgyat. Az idézésre megjelenő lelkek között van egy, a ki semmi kérdésre sem akar válaszolni, mert nem halt meg igazában, de élete is csak látszólagos. Szíve-lelke halott. Egy második jelenetben ugyane szellem a plebánosnak, egykori nevelőjének házában jelenik meg és elmondja szerelmi bánatát, a mely öngyilkossági gondolatokat sugalt neki, s ezeket most sulyos bűnűl rója föl magának. E szerencsétlen ifjú, név szerint Gusztáv, maga a költő. Szerelmében és szenvedéseiben, – igaz, – Wertherhez hasonlít, mint korának legtöbb szerelmi hőse; az újabbkori bírálat Rousseau s részben Jean paul hatását is fölfedezi rajta itt-ott; a költemény alakja a kor divata szerinti s a mai ízléshez képest túlságosan romantikus. Tulajdonképeni magva és veleje azonban, a szerencsétlen szerelem ezerféle változatú gyötrelme, fölűlmúlhatatlan igazsággal és bensőséggel van benne elmondva.

E tartalmára és alakjára nézve szertelenűl romantikus költeménynyel együtt jelent meg a Grażyna czímű kis eposz, mely Lithvánia pogány korába nyúl vissza s klasszikus tárgyilagosságával és nyugalmával annyira meglepő, hogy szinte alig érti az ember, miként érhette el egy időben ugyanaz a költő két ily ellentétes irányban a tökéletességnek ezt a fokát. E rövidke elbeszélés arányossága, valamint egyszerű méltósága és élénk plasztikus előadása ritka fényben ragyogtatja költője művészetét.

Mickiewicz második kötetkéje balladák és románczok mellett lyrai költeményeket tartalmazott. Mindezen műfajokban mester. Balladája ugyan az egyetemes európai szabáshoz közeledik, sőt kivételesen egy-egy ily nyugati ballada utánzata, mint pl. az Ucieczka (menekvés) a Bürger „Lenore”-jeé. De különben mindig önálló és eredeti, s némely balladája, mint a Switezianka, mely a Switez-tó gonosz sellőjéről szól, e műfaj legjelesb példái közé sorolható. Lyrai lendűlete költészetének ezen első korszakában az Ifjúsághoz intézett ódában szárnyal legmagasabban, a mely ugyan csak később jelent meg, de szintén ezen évekből való. Utóbb félreértették és félremagyarázták, mintha a költő szerint az ifjúkor lelkesedése lenne a nagy tettek egyetlen rúgója, és mintha e szerint csak az ifjúság lenne ily tettekre képes. Mindazonáltal az óda heve kétségtelenűl elragadó..

Mickiewicz ezen első költeményeinek óriási volt a hatásuk. Hosszas sötét ború után ragyogva kelő napként, az igazi költészet rég várt, rég óhajtott kinyilatkoztatásaként üdvözölték őket. A költő életében azonban ekkor hirtelen és következményekben gazdag fordúlat állott be. Az imént említett diákegyesűleteknek, mint mondottuk, nem volt politikai czéljuk, de a kormány mégis gyanúba vette őket. Valóban hitték-e, vagy csak úgy tettették, mintha hinnék, de bizonyos rokonságot véltek köztük és a német diák-egyesűletek, az olasz carbonarismus és a tényleg megkisérlett lengyel politikai titkos szövetkezetek közt. A veszedelem tudatában, a mely a hatóságok e vélekedése részéről az egyetemet fenyegette, a filareták önként föloszlatták szövetségüket. De azért mégis nagy számú fiatal ember kerűlt börtönbe, köztük Mickiewicz is. Tények és bizonyítékok nem szóltak ugyan ellenük, tehát koholt bizonyítékokhoz folyamodtak; a foglyok egy részét börtönbűntetésre, másikát számkivetésre ítélték. Mickiewicz emezek közt még a szerencsésebbek sorába kerűlt, mert míg másokat, mint Zant, a távoli Ural-vidékekre küldték, ő neki megengedték, hogy az európai Oroszországban vállalhasson állami szolgálatot. 1824 október havában hagyta el Wilnát, és soha sem tért többé vissza hazája földjére. Barátainak és pártfogóinak sikerűlt számára az odesszai Richelieu-gymnasiumban tanári állást kieszközölniök.

A wilnai diáküldözés egész Lengyelországra megrendítő hatású volt és egyikévé lőn azon okoknak, melyek az 1830. évi fölkelést előidézték. Mickiewicz életében pedig döntővé lett ez a fordúlat: az ifjú romantikusból és epedő szerelmesből a hazaszeretet lánglelkű lantosa lett.

Odessziában és Oroszországban egyáltalában jól bántak vele; szabadon élhetett, s mint ember számos barátot, mint költő pedig sok csodálót szerzett. Fájdalmát és haragját lelke mélyébe zárta. De a mit átélt, az addig nem is sejtett forró szeretetté és gyűlöletté érlelődött benne. Csak keveset írt, de ez a kevés több mindannál, a mit addig alkotott. A száműzöttnek bánata és sovárgása minden után, a mi addigi életét betöltötte, Szonettjeiben tör ki (1826). Ezek két rendbeliek: szerelmiek, melyek közűl a kiválóbbak első szerelme emlékének szentelvék, és az úgy nevezett Krimi szonettek, melyek egy Odesszából a krimi félszigetre tett rövid kirándulásának visszhangjai. A hevenyében fölvett képek nagy erővel rajzolvák, és a mély bánat, mely minden szóból kihangzik, rendesen azonban az utolsó verssorban csendűl meg a legnagyobb fájdalommal, ellenállhatatlan varázserővel hat.

Hazafiúi fájdalma és az elszenvedett igazságtalanság érzetéből fakadó gyűlölete Wallenrod Konrad-jában tör ki leghevesebben. E művét Moszkvában kezdte, a hová a költőt Odesszából 1826-ban helyezték át, és a hol 1828-ig maradt. Alakjára nézve azon lyrai elbeszélések egyike, a milyeneket először Byron írt és tett divatosokká. Nem szigorúan történeti tartalma a lithvánoknak a német lovagrend elleni küzdelmeiből van véve. A lovagok egy éjjeli támadás alkalmával egy lithván fiút ejtenek foglyúl, a kit a nagymester neveltet föl. Ez fölserdűlvén, egy ütközetben átpártol övéihez, feleségűl veszi Kiejstut fejedelem egyik leányát és a rend ellen harczol. Meg lévén győződve, hogy nemzete a nagyobb erőnek nem fog sokáig ellenállhatni, árúlásra és önfeláldozásra szánja magát. Elhagyja nejét, és föl nem ismerve, rég elfelejtve, álnéven újra belép a rendbe, a hol annyira kitűnteti magát, hogy végre nagymesterré választják. Ekkor végre elérkezettnek látja az időt boszúja kitöltésére; hadjáratot indít Lithvánia ellen, a mely a rend teljes vereségével végződik. A rend titkos törvényszéke halálbűntetésre itéli, a mit ő azzal előz meg, hogy megmérgezi magát.

Nowakowski N. J.
Höfel bécsi nyomata után.

A költemény tartalmának e száraz előadásából sejteni sem lehet nagy számú remek szépségeit. A bírálat ugyan nem egy kifogást tehet ellene, de azt az egyet nem vitathatja el tőle, hogy míg az Ősök megindít, a Grażyna pedig az ó-kori szobrászat legjava korának valamely remek töredékéhez hasonlítható: addig Wallenrod minden hibái mellett is nagyszabású és egyes részleteiben oly tökéletes, hogy még maga Mickiewicz sem múlta fölűl soha.

Lyrai költeményei közűl e korból való a Farys, a mindenféle akadályokkal küzdő lángelme allegoriája, a ki végűl megnyugtató és boldogító öntudatának diadalában békél meg.

Mickiewicz 1828-ban Moszkvából Szent-Pétervárra kerűlt, a hol Wallenrodját kinyomatta és több érdekes ismeretséget kötött, egyebek közt uskinnal és a Goethevel való barátsága révén ismeretes Szymanowska Mária asszonynyal, kinek Celina nevű leányát évek múlva nőűl vette. Egészségét azonban megtámadta a zord éghajlat, s az Oroszországban való tartózkodás különben is elkeserítette. Barátainak sikerűlt számára Olaszországba szóló útlevelet kieszközölni. 1829 május havában hagyta el az orosz fővárost, barátja, Odyniec társaságában beútazta Németországot, a hol Goethe augusztus havában igen kitűntetően fogadta, még ugyanez év őszén pedig Rómába érkezett és ott tartózkodott 1831 tavaszáig.

A költő ugyan távol volt, de példája és hatása élénk költői munkásságot keltett honában, megteremtvén a romantikus iskolát, melyet némely jellemző vonások alapján két csoportra, a lithván és az ukrainai költők csoportjára szokás osztani. Amazok, a kikhez Mickiewicz közelebb áll, teljesen ő tőle függnek és egyenesen tanítványainak vagy utánzóinak tekintendők. Nagy számukból csak három tűnt ki jobban: Odyniec Antal Ede (1804–1885), Mickiewicz bartája és rajongó tisztelője, kinek másodrangú tehetsége szép lírai költeményekkel és jeles fordításokkal ajándékozta meg nemzetét; Korsak Julián (1807–1855), a ki Dante szép fordításával szerzett érdemet, és Chodźko Ignácz (1795–1861), ki egy régi szerzetes emlékíratainak alakjában prózai elbeszéléseket írt, melyek a lengyel regényirodalom legjava termékei közé tartoznak.

Az ukrainai költők önállóbbak és magasabb helyet foglalnak el a lengyel költők sorában. Malczewski Antal (1793–1825) Maria czímű lyrai elbeszélése megközelíti Mickiewicz hasonló műveit és nagyon fölűlmúlja mindazt, a mit a korábbi romantikusok e téren alkottak. Sajnos, hogy e mű még nem is kerűlt ki teljesen a sajtó alól, mikor szerzője hosszas betegség után meghalt.

Zaleski Bohdan (1802–1886), a telivér ukrainai, már származásánál fogva örökölte a rutén nép zenei érzékét és mélabús hangúlatát, s így költeményei e népies zamatjukkal összes társaiénál kiválóbbak. A versalak kiképzése és a nyelv könnyed simulékonysága érdekében, valamint a zenei rhythmus fejlesztésére többet tett valamennyi kortársánál. Lyrai költeményei báj, mély érzés és fiatalos kecsesség tekintetében hasonlíthatatlanok. Harczok történeteit zengő dumkái a lengyel költészetben körűlbelűl afféle műfajnak tekinthetők, mint a nyugati népek balladái.

Goszcyński Szeverin (1803–1876), Zaleski iskolatársa és barátja, sötét képzelődésével és szenvedélyes hevével tűnik ki, mely tulajdonai főkép Zamek kaniowski (a kaniówi kastély) czímű lyrai elbeszélésében mutatkoznak.

Az 1830 november 29-ki fölkelés Lengyelország e századi történetében a legválságosabb esemény, s mint ilyen az irodalomra is roppant hatással volt. Kivált a költészet, a mely addig első sorban művészi czélokra törekvőnek tarthatta magát, ez óta egészen új útakra lép. Ettől fogva mindenekelőtt, sőt csaknem kizárólag a nemzeti fájdalom s az elvesztett, de tán még sem örökre oda veszett remény kifejezője akar lenni. Minden egyébbel kevésbé törődik, és egyebet nem is várnak tőle. Föladatáúl azt tekintik, hogy visszhangozza a nemzet lelkében forrongó érzéseket, mely sorsa ellen évtizedek óta tompa elkeseredéssel zúgolódva, végre hősies harczra kel és ebben elbukik. Mentűl kevesebb alkalma volt a hazafiúi öntudatnak gyakorlati téren való érvényesűlésre, annál ellenállhatatlanabb erővel áradt ki azon az egy úton, a mely még nyitva állott előtte: az írott szó útján. Ez által a költészet oly helyre emelkedett a nemzet életében, mely lényegét és hivatása körét tulajdonképen meghaladja. De nem cselekedhetett másként; eleget kellett tennie és kifejezést kellett adnia a nemzeti öntudatnak.

Ehhez járúl még a Lengyelország akkori történetében és helyzetében oly nevezetes emigráczó szerepe. A nemzet legjobbjai részint száműzetésben éltek, részint önként vándoroltak ki abban a balhiedelemben, hogy a külföldön jobban szolgálhatják hazájukat. Így tettek a jelesb írók majdnem mind, a költők pedig kivétel nélkül. A honvágy, a gyakori szenvedések és nyomor, minden képzelhető vallási, bölcseleti, politikai és társadalmi rendszer és törekvés, a mi ez amúgy is betegesen izgatott szívekben és lelkekben tárt ajtóra talált, a szűntelen újra meg újra föl-föllobbanó, majd meg kialvó diplomacziai vagy forradalmi beavatkozások reménye és tervei: mindez valamennyiüket együtt és mindeniküket külön-külön állandóan rendellenes lélekállapotban tartotta. Ez magyarázza meg elkövetett politikai hibáikat és azt a túlságosan nagy szerepet, mely a költészetnek e mozgalomban jutott, valamint azt a ferde irányt, melybe e mozgalom olykor-olykor tévedt. De a végtelen hazafiúi fájdalom megmagyarázza egyúttal e költészet páratlan lelkesedését, erejét és hatását is. E költészet azonban nem akart csupán a múlt és a jelen minden fájdalmának kifejezője lenni; hanem megelőzte, vagy követte a lengyel nemzeti léleknek azt az ösztönét is, a mely ki akarta fürkészni: mi lehetett az isteni Gondviselésnek a czélja oly nagy nemzeti szerencsétlenséggel és oly égbekiáltó igazságtalansággal, a minő Lengyelország földarabolása, és vajon mi lesz e történelmi folyamatnak a vége? A költészet meg is akarta magyarázni a múltat és egyúttal megsejteni a jövőt. Hazafias jellemét ezáltal történetbölcseletivé, néhol valósággal mystikussá mélyítette.

Ennek az iránynak hódol az Ősök folytatása, melyet Mickiewicz 1832-ben írt. Mint az első, úgy e második rész is a költő saját élettörténete. Ugyanaz a Gusztáv, a ki amott kisértetnek látta magát, mivel minden érzelem számára kihaltnak hitte lelkét, most a börtönben föleszmél és annak falára e szókat írja föl: „Obiit Gustavus, natus est Conradus.” a foglyok karácsony estjén titokban összegyülekeznek s egyikük elmondja, mit látott aznap reggel az útczákon, a mint kihallgatásra vezették. Egész sor kibitkát raktak meg Szibériába küldött száműzöttekkel. A leírás megrázó elevensége és a végén lévő magasztos ima e jelenetet a lengyel költészet fölűl nem múlt remekei közé iktatja. Kondrádra, a költőre ez elbeszélés oly megrendítő hatással van, hogy fönségesen borzalmas boszúdalt zeng reája. De az őrjárat közeledik, s a rabok szétrebbenek; Konrád egyedűl marad, s itt következik az Improvizáczió czímén oly híressé vált magánbeszéde. A költő itt lángelméje és végtelen szenvedése tudatában arra a vakmerőségre ragadtatja magát, hogy tudni véli: miért és mi végre akarja és tűri Isten a honán elkövetett borzasztó igaztalanságot és szörnyű kegyetlenkedést. Pörbe száll az istenséggel, és midőn hosszas esdeklésére, majd lázadó fenyegetődzésére sem kap választ, azzal a káromlással végzi beszédét, hogy: „Akkor hát az isten a világnak nem atyja, hanem –” „czárja!” – vág itt közbe a sátán, a ki e pillanatra lesett. Konrád elalél, mielőtt még e szörnyű szót kiejthette volna. Erre egy szerény csuhás barát jelenik meg, és a rettentő káromlás után az ördögűzés jelenete következik, a mely az egész költemény értelmére világosságot vet. A bűnösnek lelkéből kiűzik a kevélység szellemét, s azt a parancsot kapja, hogy alázatosságával és önmegadásával érdemelje meg Isten kegyelmét. Ezzel és szilárd hitével az egyes ember is csodát mívelhet. „Isten a kicsinyeknek és alázatosaknak nyilatkoztatja ki a kevélyek elől rejtett titkait.” A választ tehát, a melyet az eget ostromló Konrád nem kaphatott meg, megnyeri a tiszta lelkű, istenfélő szerzetes. Péter barát egy újabb látomásban Krisztus kínszenvedését és halálát látja ismétlődni Lengyelországon, a mely engesztelő áldozat korunknak és e kor műveltségének nagy bűneiért. Prózában és mintegy gyakorlati czélokra alkalmazottan ugyanez eszméket fejtegeti Mickiewicz A zarándok czímű könyvében, melyet 1833-ban adott ki Párisban. Ez az evangéliumok nyelvén szerkesztett kis kátéja az emigráns vallási és hazafiúi kötelességeinek. A kis munkát a lengyelek nagy áhítattal olvasták s a külföldön is több nyelvre lefordították. Francziára Montalembert ültette át, s Lammenais is bevallja, hogy sokat kölcsönzött belőle.

Pol Vincze.
Raczynskinek a krakói nemzeti múzeumban lévő s 1862-ből való festménye után.

Az „Ősök” említett jelenete az a mag, a melyből a lengyel költészetnek egész későbbi mystikus iránya kisarjadt s egyúttal a magyarázata a költő élete további folyásának. Ily módon oldotta ő meg magának mindazokat a kérdéseket, a melyeket keserű fájdalmában a Gondviseléshez intézett, s e válasz teljesen megnyugtatta őt; tíz év múlva pedig ugyane megoldás egy újabb, az utolsó fordúlóponthoz vezette: egy új kinyilatkoztatásba vetett hitéhez. Azonban már ennek a fordúlatnak is itt a forrása. És az e forrásból eredt áradat magával sodorja az egész következő korszak valamennyi költőjét, a kicsinyeket ép úgy, mint a legnagyobbakat. Az alapeszem ugyan nem egy változatban jelenik meg, de a veleje mégis egy és ugyanaz marad, és ez az akkori évek költészetének a legjellemzőbb vonása.

1834-ben jelent meg Pan Tadeusz (Tádé úr), a lengyel irodalom gyöngye. Nem hősi eposz ez; nincsenek benne nagy csaták és győzelmek; szereplő személyei nem a történelem óriásai. Az egész egy családi történet, melyet azonban többféle szálak főznek egybe Napoleon orosz hadjáratával. Meg sem kiséreljük, hogy e költemény páratlan szépségeiről csak megközelítő fogalmat is adjunk. Goethe „Hermann und Dorothea”-jával állítható egy sorba, de mégis azzal a megjegyzéssel, hogy a nagy német költő remekének fölűlmúlhatatlan szépsége itt még sokkal nagyobb szabású képben tárúl föl, a melyben az alakoknak és jeleneteknek sokkal nagyobb száma és változatossága ugyanolyan jellemzetességben és élénkségben csodálható. S talán nem a nemzeti hiúság, hanem a tiszta igazság szól e sorok írójából, midőn azt meri állítani, hogy ennél a keresztény Európa egyetlen epikus költeménye sem áll közelebb Homerosnak nem ugyan az istenek és hősök harczait éneklő Iliasához, hanem képekben és jelenetekben kevésbé mozgalmas Odysseiájához.

És e munkával a 36 éves költő befejezte művészi pályafutását, még pedig szilárd meggyőződésből és szánszándékkal. Mickiewicz, még mielőtt Tadeuszát megírta, többször mondogatta, hogy a költészet csak hiú időtöltés, „vanitas vanitatum”, és „értéke csak oly munkának van, mely az embereket Istenhez vezérli”. Természetesen az Istenhez vezető úton remélte hazája újjászületését is elérhetőnek. Teljesen elfordúlt tehát a költészettől, és ezentúl egyedűl nemzete erkölcsi és vallási, legelsőben pedig az emigráczió szellemének megjavítására törekedett. 1834-ben nőűl vette Szymanowska Celinát. Családi gondjai biztos és elegendő jövedelem szerzésére kényszerítették. Így tehát 1838-ban elfogadta a lausannei akadémián a latin irodalom tanszékét, a melylyel megkinálták, s ott maradt 1840 végeig, a mikor Párisba hívatván, a Collčge de France-ban a szláv irodalmakról tartott előadásokat. Ezekből kerekedett ki a lengyel irodalomnak első magvasabb története. Harmadik éve működött Párisban, mikor Towiański András vallási tanítása magával ragadta s ő minden erejét ezen, szerinte istenes dolog támogatására szentelte. Towiański egyike volt azon számos vallásalapítóknak, a kik zavaros időkben mindig akadnak hívőkre. Azt hirdette, hogy az ő tanítása úgy aránylik a kereszténységhez, mint ez az ó-testamentomhoz. A lengyel menekűltek közt lelkes, bár nem igen sok hívőre talált, de még annyit sem talált volna, ha Mickiewiczet nem sikerűl magának megnyernie. Ez a siker pedig abból magyarázható meg, hogy a költő rendkivűl érzelmes volt s örökösen valami új és rendkivűli eseményeket remélt; részben pedig abból, hogy a vallásalapító a Mickiewicz idegbajos nejét szavainak megrendítő erejével legalább egyidőre valóban meggyógyította. Az egyház ellen intézett támadásai, de talán még inkább Napoleonért való lelkesedése miatt Lajos Fülöp kormánya Mickiewiczet elmozdította tanári állásáról. A költő még ezután is évekig egész lelkével csüngött a mester tanításán, s bár idővel lelkesedése kissé alábbhagyott, teljesen soha sem tudott hatása alól fölszabadúlni.

Mickiewicz többé nem foglalkozott a költészettel. A lengyel irodalom virágkora azonban ő vele nem ért véget. Krasiński Zsigmond, a ki 1812-ben született Párisban, mint a lengyel hadsereg egy tábornokának a fia, fényes néven kivűl lengyelroszágban ritka nagy vagyont örökölt őseitől. Már iskolásfiú korában elárúlta rendkivűli tehetségét, de ugyanily korán mutatkozott ép oly élénk, mint sötét színezetű képzelme is. Krasiński tábornokot ez idő tájt (1828–1829) igazságtalanúl tartották az orosz kormány túlságosan buzgó hivének; ezt a vélekedést a fiára is átvitték, a ki ekkor egyetemi hallgató volt, s kit e miatt diáktársai a tanteremben nyíltan sértegettek. Ez döntő hatású lett a költő egész életére. Szíve szerint osztozott tanúlótársai érzületében s épen nem tartott atyjával, a mi elég kemény próbára tette a tizenhét éves ifjút, de emberűl megállta a próbát. A nélkül, hogy azért az atyját megtagadta volna, megfogadta, hogy egész életét honának áldozza. Varsóban nem volt maradása, atyja tehát Genfbe küldte tanúlmányai folytatására. Itt érte őt az 1830. évi fölkelés híre. Az ifjú esdve kérte atyját, hogy engedje őt hazájába visszatérni s a szabadsgáharczosok sorába lépni, de atyja nem hajtott szavára. A fiú ezúttal is meghajolt az apai parancs előtt, bár a lelkét marczangoló fájdalom majdnem kétségbe ejtette. A hadjárat után Krasiński tábornokkal azt az óhajtást (helyesebben parancsot) tudatták, hogy fiát Szent-Péterváron az udvarnál mutassa be s adja államszolgálatba. A fiatal ember gyenge egészségét a nagy lelki küzdelem és a zord éghajlat annyira megrendítette, hogy sulyos betegen feküdt egy ideig az orosz fővárosban, a míg végre be nem látták, hogy ott nem maradhat; így útlevelet adtak neki, melylyel Olaszországba, költői lelke hő vágyainak földjére mehetett. Útközben, Bécsben írta meg sebtiben első nagy művét, a Nieboska Komedya-t (Istentelen színjáték).

E költemény tárgya a közeli vagy távolabbi jövőben kitörhető társadalmi forradalom. Prózában van írva s a jelenetek csak vázlatszerűen alkotvák, de e rövid és szinte szakgatott tömörség mellett a gondolatok oly éles és szabatos alakban jelennek meg, a milyen csak nagy szellemektől és valódi költőktől eredhet. A mesteri mű még gyenge fordításokban is fölkeltette kiváló férfiak figyelmét és csodálatát. Lytton lord, India volt alkirálya és párisi angol nagykövet, Orval, the Fool of Time czímen dolgozta át a „Nieboska Komedya”-t, de annak tárgya e látszólag világosabb és részletesebb előadásban elmosódott és elsekélyesedett.

Krasińskinak ez első műve határozottan megjelöli azt az irányt, a melyet a költő élte végéig híven követett, azt tűzvén ki czéljáúl, hogy költeményeiben századának világtörténelmi kérdéseit fogja bolygatni.

Krasiński második műve, egy szintén prózában írt, de jelenetekre nem tagolt dráma, az Iridion, egy más kérdés megoldását kisérli meg, azt tudniillik, miként lehetne egy elbukott népet ismét föltámasztani. A költő egy görögöt választ hőséűl, a ki Hellas bukásába nem tud belenyugodni és hona eltipróján, Rómán, bosszút akar állani. Heliogabalus korában vagyunk. Iridon, a Philopoemen dédunokája, a ki haldokló édes atyjának boszút és gyűlöletet esküdött Róma ellen, kezeibe kerít Róma megrontására és elpusztítására minden eszközt. De vállalata még sem sikerűl; az elégedetlen praetorianusok Alexander Severust emelik a trónra, s Róma egyidőre megint mentve van. A mű záradékában Iridion fölött törvényt ülnek, a melyben a Sátán vádlóként lép föl, de egy angyal megvédi a vádlottat. Az ítélet szerint Iridonnak még egy próbát kell kiállania, s ha azt kiállotta, ha mindent, még embertársai becsűlését is elveszítvén, legvégső kétségbeesésében sem veszti el Istenbe vetett bizodalmát s mindig kész a lehető jóra: akkor végűl új életre kél, a mely szűntelen áldásos munkásságban fog eltelni.

Érzelmes és ingerlékeny, rajongó és világfájdalomra hajló, termékeny, de nyugtalan képzelemmel megáldott tehetség, a ki szűntelen e csapongó képzelem rabja lévén, ritkán békél meg önmagával is és csak olykor jut annak világos tudatára, a mit akar: ilyen Słowacki Gyula, a lengyel irodalom romantikusainak legjellemzőbb képviselője. Ragyogó képességei közűl csak a mérséklet és összhang hiányzott, s ezeken múlt, hogy nem emelkedett az első rangú költők sorába.

1809-ben született s atyját, ki a wilnai egyetemen a lengyel irodalom érdemes tanára volt, korán elvesztette. A fiú nemes és fenkölt lelkűletű, nagy műveltségű, de kiválóképen szépirodalmi hajlamú anyja által neveltetvén, már serdűlt korában elolvasta az egész romantikus költészetet és csakhamar maga is nagy hévvel verselgetni kezdett. Első költeményei, egynek a kivételével, mind Byront utánozták. Két szomorújátékot is írt: az egyik, Mindowe, Lithvánia pogánykorában játszik; a másik „Stuart Mária”, mely mintegy Schiller ugyanily czímű darabjának az első része, minthogy benne az ifjú Mária királynő Darnleyvel és Bothwellel kerűl tragikus összeütközésbe. Mind a két darab, bármily hibás is különben, rendkivűli tehetséget árúlt el. Słowacki 1831-ben minden komolyabb ok nélkül Francziaországba ment s a lengyel menekűltekhez csatlakozott. Első nevezetesebb műve, melyet ott alkotott, a Kordian czímű dráma. Tárgya az 1831. évi eseményekkel áll kapcsolatban és gazdag szép jelenetekben, melyek némelyikében sok a drámai erő. Ezután Genfben tartózkodott, a hol arra határozta el magát, hogy egész sor drámát ír, a melyek Lengyelországnak részben mythosi őskorát vázolnák. Így keletkezett a Balladyna czímű sajátságos, de igen szellemes szomorújáték, melyben amaz őskori állapotok rajzának némely vonása népdalokból és mondákból van véve, más részletek ellenben Shakespeareből kölcsönözvék. Svájczban czímű szerelmi költeményében a lengyel nyelv addig példátlan édes lágysággal zendűl meg, bájos gyöngédséggel tolmácsolva a költő mélabús szerelmi ömlengéseit.

Szajnoch Károly.
Tepának gr. Dzieduszycki Vladimir tulajdonában Lembergben lévő festménye után, Hecht Vilmostól.

Görögországba, Egyiptomba és a Szentföldre tett útazásának költői visszhangja néhány gyönyörű lyrai versen kivűl a Keleti út, melynek egyes helyei, mint az „Éjszaka a korinthusi öbölben” és az „Agamennon sírja”, a lengyel költészet gyöngyei közé számíthatók. Annak az arabsnak a történetét, kinek hét gyermekét és a feleségét ragadta el a pestis, remekművé alkotta a koltő képzelete; mert „A dögvészesek atyja” czímű kis költemény csakugyan remek; valószínűleg a Szentföldön keletkezett „Anhelli”-je is, melyet mások szerint ott csak átdolgozott, s a melyben mindenekelőtt a lengyel emigráczió, de egyúttal az egész akkori Lengyelország allegoriai képét adja az evangéliumok nyelvén.

Słowacki keletről visszatérve, ismét fölvette Lengyelország őskorából merített drámáinak tervét és megírta a Lilla Weneda-t. A wenedek békés szelíd népét megtámadja is kiirtja a lechiták harczias, durva törzse. Ennek keretében a dráma meséje Lilla, a wenedek királyának leánya körűl szövődik, a ki fogságba esett atyjáért föláldozza magát. E mű ritka erővel ábrázolja egy egész nép pusztulását és sokkal értékesebb a Balladynánál.

A Byron Don Juan-jának modorában írt „Beniowski” cízmű elbeszélő költeménye, mely a bari szövetség (1768) idejében játszik, sajnos befejezetlen maradt; de így is egyik legszebb alkotása a lengyel költészetnek.

Towiański tanításának Słowackira is igen nagy hatása volt. Lelkének a vallási mysticismus felé hajlása nagyon meglátszik utolsó művein. Így számosabb lantos költeményein kivűl két drámáján, melyek tartalmilag mystikus és messiási, alakilag pedig calderonias jelleműek. Ennek köszönhető az „Állhatatos fejedelem” remek fordítása. Ezután egy oly műbe fogott, a melyben föl akarta tárni mindazt, a mit a „szellem” előtte a múlt és a jövő titkaiból kétségbe vonhatatlanúl föltárt. Ez a Król Duch (Szellemkirály), legnagyobb költői műve, mely azonban befejezetlenűl maradt. Towiański tanában nagy szerepe volt a lélekvándorlásnak; ez az alapja Słowacki költeményének is. Mindig ugyanaz a szellem jelenik mg különböző mondai és történelmi személyekben s Atlasként hordozza a nemzeti eszmét és rendeltetést. A költemény a XII. századdal szakad meg.

Towiański föllépte különben az irodalomban egy váratlan és igen nevezetes jelenség szülőoka lett. 1831 óta ugyanis a katholikus irányzat sokkal erősebbá vélt, s az irodalomban mindinkább érvényesűl az a törekvés, hogy a vallásos érzűletet szilárd meggyőződéssé nevelje. E törekvés szülője lett egy új szerzetes rend alapításának is, mely 1842-ben Rómában csakugyan mg is alakúlt. Mikor az emigráczió kebelében egy új hitszakadás veszedelme kezdett mutatkozni, ez új rendnek lett föladatává, hogy az ellen küzdjön. Kajsiewicz Jeromos, a ki 1812-ben született, 1831-ben vitézűl harczolt a dsidások seregében, azután Párisban buzgó tagja lett mindenféle forradalmi körnek, majd Mickiewicz és barátai rábeszélésére jobb útra tért, társával, Semeneńkóval, a resurrectionista-rend alapítójával Párisba küldetett az új eretnekség leküzdésére. Ott szószékre lépve, egyszerre oly szónoki tehetségűl tűnt föl, a milyet Skarga óta nem hallottak Lengyelországban. Azon kor számos kiváló egyházi szónoka közűl, minők Janiszewski, Antoniewicz, Prusinowski, Koźmian s végűl a sokkal fiatalabb Golian, egyik sem közelíté meg annyira mindnyájuk nagy elődjét, mint Kajsiewicz, a ki Skargához hasonlag megrázó erővel veti a lengyelek szemére hazájuk és annak jövője ellen elkövetett vétkeiket. 1873-ban halt meg Rómában.

Krasińskira nem hatott a Towiański tanítása, melyet üres és káros ábrándozásnak tartott. De az ő általa ugyanez években megalkotott történetbölcseleti rendszer sem volt ment a mysticismustól. Barátjának, Cieszkowskinak „A történet-bölcselet bevezetése” (1838) czímű munkájában vázolt fölosztását elfogadva, ő is három fő korszakra osztja a világtörténelmet. E korszakok másodika, a keresztény kor, szerinte napjainkban a hanyatlás mindazon jeleit mutatja, melyek hajdan a pogány ó-kor közeli végét engedték előre látni. Mint akkor a kereszténység, úgy most ismét valami új tan fog támadni, hogy az emberiséget új életre keltse. E harmadik korszak immár közeleg, de nem valami új kinyilatkoztatás, hanem csupán az Isten már kinyilatkoztatott akaratának és törvényének hívebb követése és megtartása lesz az alapja. A keresztény öntudatnak lassanként, de szűntelen haladó és terjedő megtagadása oka a népek és államok életében annak a szörnyűséges zűrzavarnak, melyet korunk ijesztő képe tár elénk. Az emberiség polgárosodásának s magának az egész emberi nemnek újjászületése csak az összes politikai és nemzetközi intézményeknek teljesen keresztény szellemben való szervezésétől várható. Már pedig az így értelmezett népjog ellen soha nagyobb sérelem nem történt, mint Lengyelország fölosztása; ez ország helyreállítása tehát az igazság ama harmadik boldog korának, a valódi keresztény polgárosodás fölviradtának első követelménye.

Ez az a fő gondolat, a melyre Krasiński hosszú, magános elmélkedései útján jutott, és a melyet azon túl költeményeiben terjesztett. 1843-ban jelent meg Przedświt (Hajnalhasadás) czímű költeménye, melyben e politikai és bölcseleti eszme világosan és szabatosan, hitszabályi határozottsággal és költői lelkesedéssel lép föl. Ez Krasiński első verses műve s egyúttal tetőpontja és utolsó szava annak az irányzatnak, mely 1831 óta mind nagyobb erővel arra czélzott, hogy Lengyelország szerencsétlen sorsának és egyúttal a jövőnek titkát megoldja. A költemény hatása rendkivűli, de mint mostanában némelyek állítják, káros volt. Igaz, hogy Krasiński írataiban nem egy túlzás, homályos részlet és így helytelen állítás is foglaltatik; minek folytán akaratlanúl is hozzájárúlhatott annak a balhitnek a terjesztéséhez, hogy a jognak már csak azért is, mivel jog, valósággá kell válnia. De nem szabad felednünk, hogy a költő csak hitében szilárd, reménye azonban mindig szorosan a fönforgó körűlmények szerinti, és annak teljesűltét mindig és határozottan az erkölcsi és politikai haladástól teszi függővé, a mely nélkül Isten szándékai meghiúsúlhatnak.

Krasiński épen akkoriban adta ki (névtelenűl, mint valamennyi műveit) Przedświt-jét, mikor egy titokzatos ügynök azzal az ajánlattal kereste föl, hogy egy készülőben levő újabb fölkeléshez csatlakozzék. A költő megrettent. Politikai érzéke azonnal beláttatta vele az ily vállalkozás következményeit. De hogyan tartsa vissza a hazafias érzűletre hivatkozó és azzal bizonyára kapcsolatos forradalmi szenvedélyt a kitöréstől! Nem volt rá mód. A költő tehát egyetlen eszközéhez, tollához nyúlt s megírta „A jövő zsoltárai”-t, melyek két elseje, a „Hit” és a „Remény”, a „Hajnalhasadás” eszméinek ismétlése és megerősítése. A harmadik azonban, a „Szeretet” zsoltára, olyan politikai röpírat, mely világszerte ritkítja párját és csak azokhoz a szónoklatokhoz hasonlítható, a melyekkel a szegény Demosthenes igyekezett vaksággal megvert hazáját a végromlástól megmenteni. A hatása is olyan volt. A lelkes intő szózatot csodálattal fogadták mindazok, a kiknek nem volt szükségük intésre; mások ellenben a hazaárulás bélyegét sütötték rá. Słowacki, kinek Krasińskival való barátsága a Towiański-féle felekezetbe lépte óta amúgy is megszűnt, a három zsoltár szerzőjéhez egy remek alakú verset intézett, melyben őt a legszentebb érzelmek gyáva megtagadásával vádolta.

Körűlbelűl ilyen volt a külföldi lengyel irodalom állása 1831-től 1845-ig. Lássuk, milyen otthon, a lengyel hazai földön.

Siemieński Luczián.
Dawidowicz M.-nek a krakói „Czas” szerkesztőségében lévő festménye után.

A közállapotok, mindenekelőtt a censura nem engedték fejlődni, sőt gátolták és elfojtották. I. Miklós czár uralkodása alatt sem a költészet, sem a tudomány nem mozoghatott szabadon. Így a gondolatok közlésének vágya s ösztöne más úton keresett kielégítést. A regény sokkal nagyobb szerepet kezdett vinni az irodalomban, mint azelőtt. Kraszewski József Ignácz (született 1812-ben) már 1829-ben megkezdte sokoldalú munkásságát s 1830 és 1840 közt már sokan olvasták; tehetsége azonban csak a későbbi években jutott teljes érettségre és csak később mutatkozott nagy hatása. Korzeniowski József (született a galicziai Brodyban 1797-ben) Kraszewski mellett ama kor legjelesb regényírója. Gymnasiumi igazgató volt orosz szolgálatban, s eleinte a családi élet köréből vett vígjátékokkal és középfajú drámákkal lépett föl, melyek közűl amazok a Scribe, emezek a Soulié és Dumas darabjaival rokonok. Korzeniowski a jellemrajzban meglehetősen szerencséd; de tulajdonképeni drámai erő csak ritkán mutatkozik színműveiben. Kétségtelen azonban az az érdeme, hogy az akkori sznípadok műsorát folyton új meg új darabokkal gazdagította. Rzewuski Henrik gróf (1791–1866) kiváló tehetséget árúlt el regényeiben és még inkább a XVIII. század életéből vett kisebb elbeszéléseiben, példáúl „Soplica Szeverin úr emlékíratai”-ban.- Ezt a művét annyira kedvelték s oly sokan utánozták prózában és versben, hogy hatása alatt egész külön iskola keletkezett, mely a régi vidéki nemesség életének dicsőítését tűzte czéljáúl. Maciejowski V. A. nagy kedvvel és tudománynyal az ó-szláv jogot, Gołuchowski József pedig (1797–1858) a bölcseletet búvárolta. Emez régebben a wilnai egyetemen a bölcselet tanára és Schelling tanítványa volt, a ki oly sokat tartott róla, hogy 1846-ban a boroszlói egyetem philosophiai tanszékére ajánlotta. Míg azonban Gołuchowski csak ritkán tehetett közzé valamit tanúlmányaiból, a poseni nagyherczegségben korlátlanabbúl művelhették a bölcselkedést, melynek ott két jeles képviselőjét látjuk Cieszkowski Agostban (1814–1894) és Libelt Károlyban (1807–1875). Költészettel ugyanott Morawski tábornok foglalkozott. Krakóban Helcel Antal Zsigmond (1808–1870) jogtörténelmi, Wiszniewski Mihály (1794–1865) irodalomtörténeti búvárlatokat folytat. A bölcselet Kremer Józsefben 81808), Skobel Frigyesben és Zeiszner Lajosban találnak avatott művelőkre.

Galicziában az irodalom oly mélyre sülyedt és a censura oly akadékoskodó volt, hogy még fordítások is, mint pl. Bielowski „Igor hadjárata”, vagy Siemieński „Königinhofi kézírat”-a is csak nagy bajjal voltak kiadhatók. A tudományos munkásság egyetlen fészke az Ossoliński-féle intézet és annak évkönyvei valának. Hogy ily körűlmények közt egy Bielowski és Stadnicki Kázmér elég bátorságot éreztek magukban később oly sikeres fölfedezésekkel jutalmazott történelmi kutatásaik megkezdésére, az kiváló érdemökűl róható föl.

Az igazi tehetség azonban soha sem fojtható el teljesen; így történt, hogy a lengyel vígjáték épen Galicziában jutott virágzásra. Fredro Sándor gróf, egy régi nagy hírű család sarja, ki a Jaroslau melletti Surochówban 1793-ban született, 1809-ben Napoleon seregébe lépett s több csatában kitűntette magát, végig küzdvén mint Berthier tábornagy törzskarához beosztott parancsőrtiszt az egész hadjáratot; 1815-ben haza tért a sambori kerűletben levő bieńkowa-wiszniai birtokára. 1822-ben lépett föl „Geldhab úr” czímű vígjátékával, melyben azonban még nem mutatkozik egész tehetsége. De verselése oly pompás, elméssége oly magvas, komikus helyzetei oly mulattatók, hogy egyszerre elárúlják a hivatott vígjátékírót. Erre egyéb versben és prózában írt, részint az alsóbb bohózat, részint a felsőbb vígjáték körébe tartozó művei következtek, melyek közűl még a gyöngébbeken is igen meglátszik a nagy tehetség. A szerző Moličre régi iskolájának hagyományát követve, nem sokat törődik a csomó kibonyolításával; e helyett azonban alakjai tősgyökeres lengyelek, s humora és elméssége is olyan igaz lengyel nemzeti színezetű, a minő a régi íróké, egy Reyé, Paseké és Krasickié, vagy jókedvében a mai lengyel paraszté, csakhogy még fokozott mértékben. Valóságos typusa ő a lengyel nép humorának; drámai érzék dolgában pedig egy lengyel költő sem mérkőzhetik vele. Vígjátékainak legnagyobb részét a jelenből meríti, csak néhánynak tárgyát vette a múltból. Ezek közűl a „Boszú” (Zemsta) és a „Jowialski úr”, amazok közűl pedig a „Leányfogadalmak” (Śluby Panieńskie) a legszebbek. Fredro természetesen nagy hatással volt a lengyel és főkép a lembergi színpadra, mely épen az ő korában virágzott. 1830 és 1845 közt ugyanis a lembergi színház a tökéletesség magas fokán állott. Kamiński Nep. János, ifjú korában Bogusławski tanítványa, volt akkoriban e színház igazgatója. Mint költő és fordító (Schillerrel is megpróbálkozott) nem épen kifogástalan ugyan, de mint a színház vezetője annál kitűnőbb volt. Ehhez járúlt, hogy a dúsgazdag és gyermektelen Skarbek Szaniszló gróf, a lelkes irodalombarát, a ki egész vagyonát egy szegény gyermekeknek állítandó nevelőintézetre hagyta, Lembergben még egy színházat építtetett (1841), melyet ő maga igazgatott. A színészekre ez csak buzdítólag hathatott. Míg a varsói iskolában egy Żołkowski, Królikowski, Richter, a Chomiński testvérek, Palczewskiné és Halpertné tündököltek: Lemberg Smochowskival és Benzával büszkélkedett, kik a szomorújátékban, kivált Schiller darabjaiban általános csodálatot keltettek. Nowakowski Jánosnak főkép a régi lengyel életből vett alakok jellemzésében máig sincs méltó utódja. Tragikai hősnők szerepeiben Starzewskáné és a még ma is élő Aszperger Angélika valának hírnevesek. Dawison Bogumił is a Kamiński iskolájából kerűlt ki.

Galicziában támadt ekkortájt az egyetlen költő is, a ki az otthon maradottak közűl nagyobb tehetség jeleit adta.

Pol Vincze 1807-ben született Lublinban. Tanúlmányait Lembergben befejezvén, a wilnai egyetemen a német nyelv és irodalom tanára lett; de alig lépett (1830 őszén) ez állásába, midőn kitört a forradalom, s az ifjú kezdő tanár beállt katonának, pár hónap múlva pedig mát az emigraczió kenyerét ette. Drezdában tartózkodott, a honnan Weimarba is elzarándokolt az agg Goethéhe. Hazafias versei „Janus dalai” czímen 1833-ban jelentek meg. Alig van az egész akkori lengyel irodalomban valami, a mi ez idők érzését oly híven tolmácsolná, mint e kis katonadalocskák, telve harczi kedvvel és reménynyel, de keserű csalódással is. Második műve, a Pieśń o ziemi naszej (Dal a mi országunkról) czímű, lyrai hangúlatú leíró költemény, mely szerzőjét még a Janusz-daloknál is népszerűbbé tette, művészi érték dolgában mögöttük áll.

Az 1846. év újabb szerencsétlenséggel sújtotta a lengyel nemzetet, s a szörnyű napokat követő nagy elcsüggedés közepette minden dal, minden szó elnémúlt. Csak egy egészen fiatal galicziai költő akadt, a ki a pillanat tompán sajgó fájdalmának igaz kifejezését el tudta találni, s ez az 1823-ban a czortkowi kerületben született Ujejski Kornél volt. Már diák korában verselgetett; akkor írta legszebb költeményeinek egyikét, a „Marathon” czímű elbeszélést is, de nem adta ki. 1847-ben Párisban, a hol Mickiewiczczel és Słowackival kötött barátságot, megírta és ki is adta „Jeremiás siralmai”-t, melyekben a nálánál nagyobb költőktől elsajátított világnézet alapján áll ugyan, de érzéseit ritka szép alakban és nemes lyrai lendűlettel mondja el. A szokatlanúl fényes kezdet egyszerre nagy hírt és általános kedveltséget szerzett a fiatal írónak.

Csakhamar bekövetkeztek az 1848. év általános zavarai. Ha eddig még egyáltalán lehetséges volt a forradalmi törekvéseket a haladás és az igazságosság eszméivel jóhiszeműleg azonosítani, vagy legalább a kettő közötti gyökeres különsbséget szem elől téveszteni: akkor a legújabb események másra taníthatták a gondolkozó főket. Krasiński kiadja két utolsó „Zsoltár”-át. A „Fájdalom zsoltára” felelet arra a költeményre, melyben Słowacki a „Zsoltárok” íróját kishitű és rövidlátó politikával vádolta volt. A másik pedig, a „Jóakarat zsoltára”, utolsó szava annak az iránynak, a melyet 1831-től kezdve a lengyel költészet nagyrészt, Krasiński költészete pedig teljesen követ, vagyis keresztényi és hazafias szellemű történet-bölcseleti elmélkedés, a mely a jövőbe pillantva, a dolgok jobbrafordúltát csak a nemzet erkölcsi emelkedésétől reméli és várja. Krasiński költői ihlete még soha sem szólalt meg magasztosabb hangon, mint e költeményben, mely után már csak a „Resurrecturis” jelent meg tőle. Ebben még egyszer összefoglalja mindazon föltételeket, melyektől hazájának újjászületését függőnek tartja. Ugyanez eszméket fejezi ki prózában Cieszkowski Ágost „Mi Atyánk”-ja, mely ugyanez időből való és a történelem bölcseletéhez írt bevehetésnek tekinthető. Alapgondolata az, hogy az Úr imájabeli hét kérést az emberiség a maga fejlődésének hét egymást követő korszakában valósítaná meg. De csak a bevezetést tartalmazó első kötet jelent meg (1848); a mű folytatása a szerző halála után (1894) kerűlt elő.

Az 1848. évet tekinthetjük azon irodalmi korszak végső határának, mely 1822-ben Mickiewicz első költeményeivel kezdődve, 1831 óta majdnem csupán hazafias jellegű és nagy lelkesedéssel fordúl a jövő felé, utóbb pedig teljesen a mysticismus ködébe vész. Bármi kifogásolni valót találjanak is e kor irodalmán, annyi bizonyos, hogy benne a lengyel szellem lánglelkű költők és nagy nyelvművészek alkotásaiban nyilatkozott, és méltó helyre emelkedett az európai irodalmak sorában, a mint másrészt hatalmas lüktetésű nemzeti életről téve tanúságot, egyúttal ugyanennek erősítésére is eszközűl szolgált.

E dicsőséges korszak azonban lealkonyodott. Mickiewicz már évekkel előbb megszűnt verselni, sőt a Collčge de France hallgatósága előtt tartott előadásai óta 1855 november 28-án bekövetkezett haláláig egyáltalán alig írt többé valamit. Słowacki már 1849 április havában elköltözött az élők sorából. Krasiński tíz évvel élt tovább ő nála s élete vége felé azon a munkáján dolgozott, mely „Istentelen színjáték”-ának az első része lett volna, de befejezetlen maradt. 1859 február 23-án húnyt el Párisban.

Mann Móricz.
Dawidowicz M.-nek a krakói „Czas” szerkesztőségében lévő festménye után.

E költők letűntével természetszerű változásnak kellett bekövetkeznie a lengyel irodalomban. A virágzás kora véget ért s a legközelebbi évek 1863-ig mintegy átmeneti korszaknak tekinthetők, melyben sem új eszmék vagy irányok, sem első rangú új tehetségek nem mutatkoznak. A költők sorából Pol Vincze a legkiválóbb, még pedig nemcsak műveinek számával, hanem tehetségével is. Munkásságának köre is tágúl, mert míg addig csaknem pusztán a lyrát művelte, most már nagyobb elbeszélő költeményekbe fog, melyek tárgyait a régi lengyel élet jellemző eseményei közűl veszi. Ilyenek „A senatorok kibékűlése” és „A sądowa-wiszniai országgyűlés”. Ez elbeszélések némelyike, mint a „Mohort”, hősies színezetű, mások pedig a régibb múltból merítvék, mint a „A hetman apródja” a XVI. és „Veit Stwosz” (a szobrász) a XV. századból. Költeményeitől nem tagadhatjuk meg az eredetiséget, de megérzik rajtuk a művészi alakításnak és különösen a személyek kiformálásának némi fogyatékossága. Kétségtelen ugyanis, hogy Pol inkább a lyra terén van otthon, a mely nemben még aggkorában is egészen ifjú éveinek dalaihoz méltó költeményeket alkotott. A „Dal a mi házunkról”, mely mintegy párja a „mi országunkról” szóló dalnak, talán még ennél is jelesebb. A költő élte vége felé megvakúlt és 1872-ben halt meg Krakóban.

Ő mellé sorakozik Syrokomla Vladiszláv (Kondratowicz Lajos írói álneve), kinek eszméi inkább napjaink demokrata gondolkozásával egyezők, tehetsége azonban jóval csekélyebb. Önállóbb és eredetibb már Lenortowicz Theophil (1822–1892), kinek gyakori ismétlései azonban egyhangúságot okoznak.

Ujejski a „Jeremiás siralmai” után még néhány kötetke költeményt adott ki, köztük a „Bibliai dallamok”-at, melyek szép alakjuk mellett lyrai melegségükkel válnak ki; azt a fokot azonban, melyre ifjúkori műveiben emelkedett, később sem haladta meg. Ez időt tájt Varsóban egy érdekes írói jelenség támad a tizennyolc éves Łuszczewska Hedvigben, a kinek rögtönzései Deotyma álnéven igen nagy figyelmet keltettek. Később a rögtönzött kisebb költeményeket nagyobb művek követték, melyek művészibb kidolgozúsukkal előkelő állást vívtak ki az írónőnek. Żmichowska Narcissa (álnevén Gabriele) élénk és sokoldalú képzelőtehetségével méy érzést, értelmet és műveltséget párosít, a mely jelességei úgy költeményeinek, mint elbeszéléseinek sok csodálót szereztek. A nevezetteken kivűl Mickiewicz kortársai és barátai közűl még a romantikus Zaleski és Goszczyński élnek és irogatnak ez években, de nem közölnek semmit, Odyniec pedig nem sok sikerrel próbálkozik a szomorújáték terén. Él és feltűnő üdeséggel alkot még a három öreg klasszikus is. Koźmian befejezi Czarniecki-jét; Wężyk jóval különb drámákat ír, mint ifjú éveiben; Morawski pedig élte végéig megtartja kedves humorát és vonzó érzelmességét. Mindegyiköknek szinte virúlóbb az agg kora, mint az ifjúsága; de mind a három már a sír szélén áll, a hová rövid időközökben követik egymást: Koźmian 1856-ban, Morawski 1861-ben Wężyk 1862-ben.

Nem épen szokatlan jelenség, hogy oly korszakokban, melyek az egész világ figyelmét megragadó nagy költőkben szegények, a regényírók lépnek föl nagyobb számban. A legkiválóbb és legérdekesebb e téren kétségtelenűl Kraszewski. Rendkivűli munkaerejével és szinte kiapadhatatlan tehetségével ötvennyolcz éven át dolgozott szünetlenűl, mindenfélével megpróbálkozva, mindent felölelni óhajtva és minden irányban használni, buzdítani igyekezve. Már ifjú éveiben ír regényeket, kisebb-nagyobb elbeszélő költeményeket, s e mellett történelmi és kritikai tanúlmányokkal foglalkozik. Mindent feltűnő könnyűséggel sajátítván el, sokoldalú ismereteket szerez, és a szerzetteket értekezésekben, élményeit és megfigyeléseit pedig elbeszélésekben és regényekben közli.

Természetes, hogy az ilyen nagy munkásságnak és sokoldalúságnak a közművelődésre igen üdvös a hatása. Kivált olyan országokban, a hol a kormányrendszer és a hivatalos könyvbírálat mindenféle gátat vetett az általános művelődés útjába, Kraszewski munkái valóságos ismerettárrá lettek, a melyből a nagy közönség mégis csak meríthetett némi irodalmi, művészeti és történelmi tájékozódást. Ő szoktatta rá a közönséget a lengyel regények olvasására, s különben is bármily változatos és bármily nagy számú is a tárgyak tömege, melyeket rengeteg munkássága felölel, az irodalomban elfoglalt nevezetes helyét mégis főleg regényeinek köszönheti. 1879-ben ünnepelték ötvenéves írói jubileumát Krakóban, és ez alkalommal Ő Felsége a Ferencz József-renddel tűntette ki az írót. Kevéssel utóbb a német kormány Francziaországgal való titkos összeköttetéssel vádolta és négy évi fogságra itélte; azonban gyenge egészségére való tekintettel biztosíték mellett ideiglenesen szabd lábon hagyta, s ő San Remóba ment. Egy ottani földrengés alkalmával azonban lakásának beomlása és az életveszély, a melyben forgott, annyira megrendítette az aggastyán testi állapotát, hogy nem sokkal utóbb Genfben meghalt (1887 márczius havában).

Kraszewski mellett a drámaírók sorában már említett Korzeniowski József e korszak leghírnevesb lengyel regényírója. Amannak mindenben ellentéte, kinek nyugodt, derűlt életbölcselete az arany középszert becsűli és ajánlja, s főkép világosságával, okos és jóságos lelkűletével s vidám, kellemes elmésségével tűnik ki. Korzeniowski regényei mint korképek értékesek s nem ritkán valóban mulattatók. A nevezetteken kivűl ama korban még más regényírók is nagy olvasottságnak örvendtek, így kivált az 1896-ban elhalt Kaczkowski Zsigmond.

Bármily kedvezőtlenek valának is azonban az akkori közállapotok, a tudományos munkásság mégis igen tisztes fokra tudott emelkedni, sőt némely irányban tetemes haladást is mutat. A bölcseleti tanúlmányokat még mindig az előző korszak emberei (Cieszkowski, Gołuchowski, Libelt, Kremer) művelik; a történetírás terén azonban új jeles erőkkel találkozunk. Az agg Lelewel sanyarú körűlményei közt valóságos ghősies önfeláldozással folytatja búvárlatait egész haláláig (1861). A komoly és jeles kutató, a „Numismatique du Moyen Age” és az „Etudes géographiques et archéologiques” szerzője, élte vége felé mindinkább politikai tanok elfogúlt hirdetőjévé lett. Magvetése azonban követőinek tudományos búvárlataiban dús gyümölcsöket terem. A jogtörténelem művelői közűl mindenekelőtt Helcel Antal Zsigmond említendő (született 1808-ban Krakóban s meghalt ugyanott 1870-ben), a ki mint egyetemi tanár, nevezetes források kiadója és magyarázója, de mint gyakorlati politikus is (1848–1861) fényes nevet vívott ki magának. Ő mellette még Hube Romuald és Maciejowski Venczel Sándor említhetők. A tulajdonképeni történelmi kutatás fő érdeme e korszakban Beilowski Ágosté, a kinek ugyan némely föltevées azóta hibásnak bizonyúlt, de a szerkesztésében megjelent forrásgyűjtemények (főkép a „Monumenta Poloniae historica”) a további búvárlatok számára biztos alapot vetettek. 1876-ban halt meg Lembergben, mint az Ossoliński-intézet igazgatója.

Ő rajta kivűl a történetírás fő képviselőjeűl Szajnocha Károly említendő. Született Komarnóban (az akkori sambori kerűletben) 1818-ban; egy csehországi származású cs. kir. hivatalnok fia volt; Samborban és Lembergben végezte tanúlmányait, de mint akkoriban sok más, ő is még egyetemi évei alatt fogságba kerűlt, majd pedig kénytelen volt a főiskolától megválni. Magántanítással és alkalmilag irogatással tartotta fönn magát s az éjet nappallá téve kellett önképzését folytatnia, mi közben sokszor a hold fénye világított neki gyertya gyanánt. Verselgetni is kezdett, még pedig a drámaírás terén próbálkozott meg; midőn azonban végre hosszas fáradozás után állást kapott az Ossoliński-intézetnél, Bielowski vezetése mellett a helyes útra tért. Lengyelország múltját, melyet már addig is nagy lelkesedéssel igyekezett megismerni, ettől fogva a történelmi kritika világánál kezdte búvárolni. Bármennyit köszönhet azonban Bielowskinak, mégis nemcsak független tőle, sőt merőben az ellentéte; mert míg emennek komoly és nagy tudományú búvár létére csekély az alakító ereje; addig Szajnocha, a ki ép oly buzgó és lelkiismeretes az adatok fölkutatásában, főkép arra torekszik, hogy azokat élénk képbe foglalja össze. Kiválóan értett ahhoz, mint kell valamely korszak vagy egyén jellemét kifürkészni és elő is adni. Fő munkái „Chrobry Bolesław” meg „Hedvig és Jagiełło”. 1859-ben szembaja gyógyíthatatlan vaksággá fajúlt, de a történetbúvárlatot mégsem hagyta abba; az okleveleket és egyéb adatokat fölolvastatta magának, és diktálva dolgozgatott. Így keletkezett legtöbb kisebb értekezése és monographiája, melyek (a „Vázlatok”) között a lengyel történetírásnak nem egy gyöngye akad.

Szujski József.
Matejko János festménye után.

A két említetten kivűl még sok mást nevezhetnénk, a kik közűl némelyek irányzatos költői, vagy ugyancsak irányzatos politikai színezettel dolgoznak (Moraczewski, Schmitt Henrik, Wróblewski Valerián); mások ellenben (mint Walewski Antal, a krakói egyetem tanára, Hoffmann Károly, Wegner Legó, Jarochowski Kázmér) komoly igyekezettel és szép sikerrel folytatják a történelmi kutatást.

Az irodalomtörténet terén ugyan (néhány csekélyebb értékű kisérleten kivűl) nincs oly munka, a mely az egész tárgyat felölelné, de a monographiák becses előmunkálatai útján a tudomány ezen ága is szép haladást mutat. Bartoszewicz Julián, e fölötte szorgalmas és szellemes író, e téren sok becseset alkotott. Dzieduszycki Móricz gróf, lembergi helytartósági tanácsos és egy ideig az Ossoliński-intézet gondnoka (meghalt 1877-ben), egyéb művein kivűl Skarga életét írta meg alaposan. Az irodalmi és széptani birálatban mindenekelőtt Siemieński Luczián válik ki.

Siemieński 1809-ben született Glaicziában, s mint a legtöbb vele egykorú író, végig küzdte az 1831-ki hadjáratot, mely után néhány éven át Lembergben élt Bielowskival és másokkal benső barátságban s velük közös irodalmi munkásságot folytatott. Akkoriban készítette a „Königinhofi kézírat” kitűnő fordítását. De száműzték, s ő Francziaországba menekűlt. Ott még mindig jobbára költészettel foglalkozik, s erre csakugyan sok tehetsége is volt, de nem elég arra, hogy elsőrangú költővé lehessen. Nagy volt azonban benne –bár akkor még csak öntudatlanúl – a művészeti szépérzék, mely olyan műremekek láttára, a milyeket honában szemlélnie nem volt alkalma, egyszerre kifejlett. Széptani és műtörténelmi munkák szorgalmas olvasásával annyira kiképezte e veleszületett hajlamát, hogy rendszeres tanúlmányok nélkül is finom ízlésű és sok ismeretű műértővé lett. 1848 óta Krakóban telepedvén meg, az épen akkor alapított Czas folyóírat szerkesztését vette át, de annak politikai vezetését csakhamar kiadta kezéből, az irodalmi és művészeti részt ellenben haláláig ő szerkesztette. Túlzás nélkül állítható, hogy e szerény helyről is tetemesen emelte Lengyelország irodalmi és szépművészeti kritikájának színvonalát. Kivált a művészet és annak történelme körűl vannak elévűlhetetlen érdemei, a mennyiben ezen addig elhanyagolt téren helyes fölfogást és ismereteket tudott terjeszteni, A művészet iránt érdeklődést kelteni s a közízlést művelni. Nagyobb értekezései, melyeket „Irodalmi arczképek” czímmel adott ki, valóban a különböző korok többnyire találóan jellemzett íróinak arczképcsarnokáúl tekinthetők. Mestere lévén az előadásnak, egyszerű, könnyed és választékosan világos írásmódja valamennyi kortársáét fölűlmúlja. Komoly gondolkodásmódja mellett a finoman enyelgő szellemességhez is ért. De prózai munkái nem ölték el benne végkép a költőt, habár az okos és nagy műveltségű férfiú e téren is bölcs mértéket tudott maga elé szabni. E józan belátásának köszönhetni kecses kis költeményeinek szép sorát, köztük igen sikerűlt meséket és mesteri fordításokat, mindenekelőtt az Odysseiáét, nemkülönben Horatius ódáiból és középkori vallásos, részben mystikus költők himnusaiból vett szemelvényeket, valamint Michel Angelo szonettjeit. 1877 november 27-én halt meg Krakóban.

Siemieńskivel a barátság és hasonló gondolkodás kapcsai fűzik egybe a tőle tehetségére nézve nagyon különböző Koźmian Szaniszlót (1811–1885), a ki mint költő, fordító, műbiráló és hírlapíró (a katholikus-conservativ „Posener Revue” szerkesztője) szerzett hírnevet. Eredeti költeményei is szép tehetségre vallanak; de még nagyobb elismerést aratott Shakespearenek Paszkowski Józseffel és Ulrich Leóval együtt készített fordításával. Prózája ugyan nem vetekedhetik a Siemieńskiének finomságával, de mély értelműség és komolyság tekintetében kiválóbb annál.

Mint Európaszerte, úgy Lengyelországban is előbb nem sejtett fontosságra emelkedik századunk második felében az időszaki sajtó. 1830 előtt a folyóíratok politikai jellegéről jóformán szó sem lehetett, később pedig a censura nem engedte őket a politikába avatkozni. Az a hírlapirodalom pedig, a mely a francziaországi emigráczió körében serdűlt föl, radikális forradalmi nyelven beszélt, a mely híjával volt az igazi politikai gondolatnak. A lengyel közönségnek nem volt meg a politikai nevelése, mely csak oly országokban lehetséges, a hol a sajtó és mindennemű elmeszülemény szabad. A közönség tehát e téren gyermekded tájékozatlanságban maradt. Ekkor viradt föl az 1848. év, s megmutatta, a mit addig csak szűkebb körben tudtak, hogy a forradalom az anarchiával egyértelmű, nem pedig a szabadsággal és igazságossággal. Néhány nagy politikai műveltségű és tapasztalású férfiú, köztük a már említett Helcel Antal Zsigmond, Popiel Pál és Potocki Ádám gróf arra a meggyőződésre jutott, hogy a hatalmasan fölsarjadzó forradalmi eszmék ellen hírlappal is kellene küzdeni. 1848 őszén tehát megalapíták a Czas-t, mely az ország politikai helyzetét többé nem érzelgősen vagy szónokilag, hanem politikailag kezdi felfogni és tárgyalni.

A Czas valódi lelke Mann Móricz volt.

1814-ben született s elég szűk körűlmények közt nevelkedvén, puszta véletlennek köszönhette, hogy tanúlmányait Genfben és Párisban egészíthette ki. Szellemes ifjú levén, elég gyorsan tájékozódott a külföld, kivált Francziaország irodalmi és politikai állapotai felől. E tanúló- és vándorévek kitűnő iskoláúl szolgáltak neki későbbi pályafutásához. Alapelveit teljesen megérlelték az 1848. év eseményei; politikai éleslátása és műveltsége pedig hivatott vezérévé tették őt egy katholikus-conservativ hírlapnak. Nem nagy író, de nagyszabású publicista, a ki huszonöt éven át úgy állott egy hírlap élén, hogy sem a hona, sem az állam érdekeit, melynek kötelékébe tartozott, soha meg nem sértette, sem pedig erkölcsi alapelveit bármely érdeknek soha föl nem áldozta. Mikor 1862-ben a Czas a lengyel királyságban kitörni készűlő fölkelés veszedelmét nem ismerte föl és nem tudta magát elszánni, hogy az ellen fölszólaljon, Mann megvált a szerkesztőségtől és csak 1864-ben vette át ismét az újság vezetését. 1876 november 13-án halt meg Krakóban.

A Czas politikai hitvallását a „Posener Revue” czímű havi folyóíratban a két Koźmian testvér, Szaniszló, a már említett Shakespeare-fordító, és János, a legkiválóbb lengyel papok egyike terjesztette. A lengyel időszaki sajtó legfényesebb terméke azonban e korban a Wiadomości Polskie (Lengyel tudósítások) czímű hetilap volt, melyet 1857 és 1860 közt Klaczko Julián és Kalinka Valerián adtak ki Párisban. Ebben oly ékesszólással és hévvel támadták az ú. n. demokrata párt törekvéseit, nevezetesen a titkos összeesküvéseket, a milyen csak Krasiński költeményeiben vagy Kajsiewicz egyház beszédeiben található. E mellett a lap Lengyelország politikai, társadalmi, vallási és műveltségi állapotainak áttekintésében kifogástalan pontosságot és higgadt birálatot alkalmazott. A tényekkel rendesen a gyakorlati érzékű józan Kalinka, az elvi politikával pedig Klaczko foglalkozott. Ugyanő szerkesztette az irodalmi rovatot is, és értekezései mind máig legszebbek a lengyel kritikai dolgozatok közt. Az akkori közállapotok különben olyanok valának, hogy a „Wiadomości”-t nemcsak az orosz, hanem az osztrák kormány is kitiltotta; így nem lehetett olyan üdvös hatású, a milyen lenni tudott volna, s előfizetők híján hosszabb ideig nem tudott fönnállani.

Az 1863. évvel kezdődik a lengyel irodalom legújabb, még be nem záródott korszaka. Amaz idő eseményeinek politikai következményei oly mélyre hatók valának, hogy nyomukban az erkölcsi és értelmi átalakúlás sem várathatott soká magára. Az említett év tehát nemcsak az irodalomban, hanem a nemzet egész történelmi életében is fordúlópont. Mindenekelőtt figyelembe veendő, hogy a censura folytán az irodalom, az iskolák megváltozott állapota következtében pedig az általános műveltség nagyot hanyatlott az orosz kormányzat alatt. Az irodalom csak alkalmazkodott valahogy az új föltételekhez és bámúlatos szivósságát semmi sem tanúsítja jobban, mint az, hogy e körűlmények közt is értékes dolgokat tudott teremteni nem csupán a szépirodalom, hanem a tudomány terén is. A nemzeti közműveltség azonban már-már kihalófélen volt. Az idegen tanítási nyelv kényszere, a nyilvános intézetekbe fölvehető tanúlók számának korlátozása s végűl a censura által eltiltott munkák olvasásának lehetetlensége majdnem halálos csapást mértek a nemzet szellemi fejlődésére. E körűlmények közt természetszerű volt, hogy Galiczia az addiginál nagyobb fontosságra jutott a lengyel irodalomban és műveltségben, kivált hogy 1861 óta az általános poltikai, 1865 óta pedig a nemzeti jogoknak és szabadságnak is élvezetébe lépett e koronaország. Midőn a lengyel nyelv a köznevelés és oktatás minden ágában és fokán tért nyert, midőn végűl a lengyel tudósok munkássága ezenfelűl még nagylelkű pártfogásban is részesűlt: az ország tudományos és irodalmi élete egyszerre a legörvendetesebb virágzásnak indúlt. Ferenc József Ő felségét egykor a lengyel műveltség története mint e műveltség legnagyobb előmozdítóját fogja dicsőíteni, a ki ép akkor vette azt oltalmába, mikor már-már a végenyészet szélére jutott.

Ezzel a helyzetváltozással együtt járt a nemzet öntudatának átalakúlása. Mindaz, a mit 1795 óta a lengyel ügy megoldására vezető útnak és eszköznek tekintettek, merő csalódásnak bizonyúlt. De megmaradt az élet, az önfentartás és jövő iránti akarat és kötelesség. Ámde hogyan érlelődjék cselekedetté ez az akarat? Mindenekelőtt az új helyzet felől kellett tájékozódni és számba venni, hogy mi nem veszett még el. Kapcsolatos volt ezzel az a kérdés: mi a teendő, hogy újabb veszteségek ne érjék a nemzetet, valamint annak a megállapítása: miként történhetett, hogy három századnegyed hősies erőfeszítéseinek és áldozatainak csak ily siralmas eredményei lettek.

E kérdések komoly mérlegelése a velök hazafiúi keserűséggel tépelődő kiválóbb szellemeket a nemzet veleszületett fogyatkozásainak fölismerésére, az elkövetett hibák belátására vezették. Bátor önvizsgálattal és önbirálattal itélték meg úgy a múltat, mint a jelent. Az lőn a jelszó, hogy „ismerd meg magadat”; a további czélokat az új helyzetből folyólag kitűzve, a meglévő eszközökhöz képest azok elérésére törekedjék mindenki, s egybegyűjtve az összes szellemi erőket, szabadúlni igyekezzék az öröklött gyarlóságoktól, a jövőre nézve kerűlje az elkövetett hibákat s ez úton a nemzet benső újjászületését ki-ki tehetsége szerint előkészítse.

Ez a lengyel politikai élet fő iránya 1863 óta, s így az irodalom fő törekvése is e korszakban. Természetes azonban, hogy ez a törekvés nem mindenütt egyféle, hanem az érzűletek és meggyőződések szerint változó, sőt a heves, szenvedélyes ellentétek sem idegenek tőle. Az is természetes továbbá, hogy kevésbé nyilvánúl a költészetben, mint a prózai, kivált a politikai irodalomban, a mennyiben a jelenre, és a történelem mezején, a mennyiben a múltra vonatkozik.

A lengyel fölkelés még nem ért véget, mikor 1864-ben Popiel Pál egy nyílt levelet tett közzé, a melyben a nemzethez azt a fölszólítást intézet, hogy tekintse a harczot befejezettnek és térjen le mindenkorra az összeesküvések és titkos forradalmi bizottságok útjáról. Az ilyesmi rendesen vészt hozó, elvileg hibáztatandó és az egészséges politikával összeegyeztethetetlen. Ugyanezt mondta az ifjú Dębicki Lajos gróf is egy politikai röpiratában, melyet „Lengyelország leveretése” czímen adott ki Dębicki azóta társszerkesztője a Czas-nak, mint Mann tanítványa és utódja, s az ő politikai és vallási alapelveinek védelmezőj. Irodalmi munkái kzűl különösen kiemelendő a négy kötetnyi Puławy, a Czartoryski herczegi család monographiája. 1867-ben írta Szujski József „Néhány igazság a mi történelmünkből” (Kilka prawd z dziejów naszych) czímű füzetét, a mely arra a végeredményre jut, hogy a mi a hajdani független lengyel királyságban a „Liberum veto” volt, ugyanaz jelen századunkban a „Liberum conspiro”, vagyis az összeesküvés szabadsága. Az egyesnek vagy egyeseknek akarata, ötlete és szenvedelme jogtalanúl lép föl az összeség nevében, minden felelősség nélkül ragadja kezébe mások ügyét és sorsát, s mint a hogy a hajdani lengyel köztársaságot, úgy a mai Lengyelországot is mérhetetlen romlásba dönti. E füzet egy egész politikai irány programmjává lett.

Szujski József Tarnówban született 1835-ben s ugyanott végezte a gymnasiumot, az egyetemet pedig Krakóban és Bécsben. A tudományt szomjazó ifjú azonban nem érvén be rendes tanúlmányaival, rendkivűli szorgalommal feküdt neki az ó- és új-kori nyelvek és irodalmak, valamint a történelem és bölcselet búvárlatának is. Fő hivatásának azonban akkor még a költészetet tekintette, a melyet soha sem hagyott egészen abba. Ifjabb éveiben minden fajú költeményekkel tette magát ismeretessé, egyebek közt drámákkal is, melyek közűl nehény előadásra is kerűlt s kedvező fogadtatásban részesűlt. A belőle leendő történetíróról senkinek, neki magának sem volt még sejtelme. Egy népszerű előadűsú lengyel történetnek már évek óta nagyon érezték a híját. Szujski fölszólíttatván ilyen munka írására, vállalkozott olyan föltevéssel, hogy e könyv megírása neki csak mellékfoglalkozás lesz. De mikor a munkához láttot, rögtön észrevette a saját ismereteinek sok hézagát, meg azt, hogy mily óriás mezőt kell átkutatnia és hatalmába kerítenie, ha az ügyhöz méltó munkát akar létrehozni. Épen forrástanúlmányaihoz kezdett, mikor az 1863. év és következményei mélyen megrendítették egész valóját. Romba dőlt egyszerre mindaz, a miben eddig hitt: az egész világrend, az emberiség szabályszerű fejlődésébe és saját hazájának jövőjébe vetett minden reménye. Minden másként tűnt föl előtte, mint régebben. Az ő szívében és elméjében a kétségbeejtő kérdések, melyek akkor összes kortársainak lelkét zaklatták, szokatlan erővel háborogtak, – és ez a benső tépelődés, ez a halálos aggodalom avatta Szujskit a múltat vizsgáló történetíróvá, a jelent biráló politikussá, hogy a jelennek megmutassa, mivel tartozik a jövőnek, és kijelölje az útakat, a melyeken e tartozását leróhatja.

Kalinka Valerián.
Fénykép után

„A hamis történelem, mint a hamis politika tanítómestere”, ez a czíme biráló és vitázó értekezéseinek, a melyeknek irányát és szellemét eléggé mutatja már maga a czím. A hamis történetírás helyébe, a mely az érzelgős dicsőítés hangjain szólt a század elején, Lelewelnél és tanítványainál pedig demokrata forradalmi irányú volt, a régi Lengyelország politikai és társadalmi állapotainak biráló ismerete lépjen, – ez volt az ő követelése, – hogy aztán a múlt ily ismeretéből levonható tanúlságokat a jelenre alkalmazva, ez a bajok hasonló forrásait magában is észrevegye s azok következményeitől óvakodhassék. Ezt tekinté Szujski, a történetíró és politikus, a maga föladatának.

Első műve Lengyelországank az a négy kötetes történelme, a melybe szinte önkénytelenűl fogott; első köteteit illetőleg az azóta földerített számos adat folytán meglehetősen elavúlt ugyan már, az utolsó köteteket pedig maga a szerző is nem egy javításra szorúlóknak mondotta későbbi éveiben; mindazonáltal mint a lengyel történet egészének első kritikai áttekintése még ma is figyelmet érdemel. E munka után évek hosszabb során át új meg új értekezései következtek, melyek e történelem legnevezetesebb kérdéseit, Lengyelország bel- és külállapotainak korszakalkotó átalakúlásait tárgyalták oknyomozó módszerrel. A két kötetnyi „Vizsgálódások és elbeszélések” egész új világát tárják föl a birálati alapn igazolt nézeteknek. Történelmi kutatásainak végeredményét pedig utolsó munkáinak egyikében, a „Lengyelország történelme 12 könyvben” cízmű egy kötetes műben foglalta össze.

Lépést haladt Szujski történetírói tudományos munkásságával politikai tevékenysége is. 1866-ban megalapította Koźmian Szaniszlóval (a ki nem tévesztendő össze nagybátyjával, a már említett Shakespeare-fordítóval) és Tarnówski Szaniszlóval a Przgląd Polski (Lengyel szemle) czímű politikai és irodalmi havi folyóíratot, azzal a czéllal, hogy benne minen titkos politikai törekvés ellen küzdjön, s e helyett az egyházi és állami törvények szigorú megtartásával nyiltan igyekezzék a nemzet erejének és fönmaradása föltételeinek gyarapítására. Ez álláspontját természetesen sok támadás érte; kivált midőn 1868-ban és 1869-ben ismét mutatkozott egynémely kisérlet a titkos politikai üzelmek megkezdésére, és a „Lengyel szemle” azokat a „Teka Stańczyka” (Stańcyk* levéltárczája) czímű politikai szatirában nagy figyelmet keltve jellemezte. A folyóírat munkatársait némelyek hazaárúlással vádolták és a Stańcyk nevet az ellenfél annak a pártnak a jelzőjévé bélyegezte, a mely Lengyelország nemzeti szerencsétlenségének fő okát a politikai összeesküvésekben és titkos forradalmi kormányokban látta. A vita olykor igen elkeseredetté fajúlt, de komoly maradt és a következményei is komolyan számba veendők. Szujski, a ki „Néhány igazság” czímű iratával a vitát megindította, nézeteit hosszabb czikksorozatban fejtette ki, melynek alapgondolatai a nemzet nagy részének meggyőződésévé s egy ennek szilárd alapján szervezkedett párt hitvallásává lettek. A gyakorlatban ezen eszmék határozottan kifejezett követelmények, illetőleg indítványok alakját öltik, a melyek mindig a birodalomhoz és az uralkodóházhoz való törhetetlen hűség alapján állva, mindenekelőtt egészséges községi szervezetre és az oktatásügy gyökeres javítására irányúltak. Ez utóbbi körűl Szujski az ő országgyűlési indítványai és beszédei s az ezek után egybehívott szaktanácskozmányok útján elévűlhetetlen érdemeket szerzett. Az ország közoktatása terén részben már megtörtént, valamint a még folyamatban lévő átalakítások főbb vonásaikban az ő tervezetét követik.

Stańcyk I. Zsigmond király híres udvari bolondja volt.

Midőn Ő Felsége 1869-ben a krakói egyetemen a lengyel történelem számára egy új rendes tanszék fölállítását határozta el, Szujskit egyhangúlag jelölték ez állásra. És valóban elmondható, hogy e tanszék megalkotása és az ő kinevezése az egyetem történetében korszakot jelez. Mikor négy évvel utóbb a fejedelmi kegy az 1816 óta fönnálló tudós társaságot tudományos akadémiává alakította át (1873), ennek főtitkára s Majer József elnök mellett ez új intézet lelke Szujski lett.

Nem sorolhatjuk el e helyen mindazt, a mit Szujski írt. Számos irodalmi értekezését, elbeszéléseit és vázlatait nem említhejtük, sőt még oly nevezetes munkáinak is, mint a „Kereszténység előtti idők irodalma”, vagy a „Lengyelek és rutének”, csupán a czímét idézhetjük. De szólnunk kell mégis Szujskiról, a költőről, minthogy kora ifjúságától fogva haláláig az volt leghőbb vágya, hogy a költészet, nevezetesen a dráma terén maradandót alkosson. Azzal akarta a lengyel irodalmat gazdagabbá tenni, a mije addig még nem volt; igazi nagyszabású szomorújátékkal. Rengeteg tudományos munkássága mellett a mi szabad ideje csak maradt, azt mind e törekvésnek szentelte. De sokkal józanabb és tisztúltabb ízlésű volt, hogy maga is be ne látta volna drámai műveinek tökéletlenségeit. Maga csak kisérleteknek, csupán a nagy czél felé tett lépéseknek nevezte darabjait, a melyek azonban e czélt nem érik el. Pedig alakjait élesen tudja jellemezni és drámáinak pathosa olykor igazán megragadó hevű, tragikai helyzetei mélyen átgondoltak, úgy, hogy e kivétel nélkül történelmi színművek kétségkivűl haladást jeleznek a lengyel szomorújáték fejlődésében.

Kiváló figyelemre méltók szujski fordításai, nevezetesen Aischylos és aristophanes átültetése. Újkori költők művei közűl Shakespeare „III. Rikhárd”-ját és Calderon „Az élet álom” czímű drámáját fordította le. Két ízben (1879 és 1880) volt a krakói egyetem rectora, 1881-ben pedig az urakházának tagja lőn, s két évvel utóbb (1883 február 7) halt meg Krakóban.

„Nemcsak mint történész és író, hanem mint nemzete történelmének kiváló embere is ragyogni fog Szujski az utókor emlékezetében”, –mondá róla kevéssel halála után egyik ifjabb utódja (Smolka). S e mondás igazságos ítéletet fejez ki. Hatásának köre és mélysége, eszméi, melyek kortársainak tudatában gyökeret vertek, messze meghaladják az irodalom szűkebb köztársaságának határait, mert egész nemzete sorsát és érzűletét érintik.

Föltűnő, de tagadhatatlan tény, hogy míg 1820-tól 1863-ig a költészet uralkodott az irodalom többi ágai fölött, addig 1863 óta a történeírásé e vezérszerep úgy a művek száma, mint értéke dolgában. Talán annak a jele ez, hogy az ifjúi lelkesedés és lendűlet éveire a férfias elmélkedés és magábaszállás kora következett el, a mely az érettebb öntudat alapján a nemzeti erő és jellem megszilárdúlására vezet. Szujskit, míg élt, az ifjabb történetírók egész raja vette körűl; de azért e szellemi mozgalom az ő halálával korántsem ért véget, s a történetírás szépen halad tovább megkezdett útján.

Ez ifjabb történetírók közűl csak néhányan voltak Szujskinak tulajdonképeni tanítványai, vagy egyetemi és akadémiai kartársai; de valamennyien a vele együttesen megalkotott terv szerint dolgoztak a forrásgyűjtés és az adatok földolgozása körűl. Szerencséere nagy részük még életben van, és így a méltatás keretén kivűl esnek, a mely különben a hizelgés látszatát ölthetné. Az egyetlen, a kit már e tartózkodást, – sajnos, – félre téve dicsérnünk szabad, Liske Xavér, a lemberegi egyetemen az egyetemes történelemnek tanára, a ki 1891-ben halt meg. Mint író és tanár egyaránt érdemes; kitűnő vezetője volt a történelmi seminariumnak, a melyben nem egy derék fiatal történettudóst képezett ki. Bobrzyński Mihály, a galicziai közoktatási tanács jelenlegi alelnöke, Smoka szaniszló (az osztrák birodalmi tanács képviselőháza volt elnökének fia), Szujski halála óta a krakói egyetemen a lengyel történelem tanára és az akadémia főtitkára, Zakrzewski Vince ugyanazon egyetemen a világtörténelem tanára, Lewicki Anatol, az osztrák történelem művelője, Wojciechowski Tádé, a lengyel történelem tanára a lembergi egyetemen, Kętrzyński Adalbert, a lembergi Ossoliński-féle intézet igazgatója lennének az idősbek közűl említendők, a kik közűl Wojciechowski, Smoka és Lewicki főkép a középkorral, emez majdnem kizárólag a XV. századdal foglalkozik, míg Zakrezweski a XVI. század búvára, Bobrzyński pedig, a ki mindenekelőtt jogtörténész, egy gazdag tartalmú kötetben megírta Lengyelország egész történelmét is, jelenleg pedig a parasztság történetén dolgozik. Ez idősbek köré az ifjabbak egész csapata sorakozik, s valamennyiöknek a Lembergben székelő történelmi társúlat a találkozó helyük, a mely viszont állandó kapcsolatban áll a krakói akadémiával, s különben is időszakonként tartott kongresszusok s a kiadások és földolgozások közösen megállapított tervrajza útján is pezsgő és gyümölcsöző élet uralkodik az irodalom ez ágában, a miről az akadémia számos forrásközleménye és sok önálló munka is tanúskodik. Még a lengyel királyság területén is halad a történetírás munkája, habár itt tetemes nehézségekkel jár és gátakba ütközik. Fő képviselői itt Pawiński Adolf tanár (megh. 1896) és Rembowski Sándor, kik legkivált a lengyel köztársaság alkotmányának és szervezetének ismeretét gyarapították, míg Korzon Tádé annak belső intézményeit világította meg, főleg Szaniszló Ágost korát illetőleg.

De Szujski mellett még egy fényes név említendő a jelenkori lengyel történetírás terén. Ez Kalinka Valerián, a ki 1826-ban született a Krakó melletti Bolechowicében. Tanúlmányait szülővárosában végezte s 1848 után a Czas dolgozótársa lett, de a Bach-korszak alatt kénytelen volt Krakót elhagyni. Ekkor Párisba ment, hol Zamoyski Vladiszláv tábornokkal való érintkezése folytán addig ingadzó hitelveit szigorú katholikus meggyőződés váltotta föl. Mikor I. Miklós czár halála után az orosz uralom alatt álló lengyelség helyzete kedvezőbbre fordúlt és egyáltalán megint lehetőség nyílt legalább újabb politikai hibák elkövetésére, Kalinka Klaczkóval, a kivel már előbb barátságot kötött, és Czartoryski Ádám herczeggel egyetértve, kinek politikai párthívei valának mind a ketten, arra vállalkozott, hogy az országot ily újabb ballépésektől óvják és Klaczkóval osztozott a már említett „Lengyel tudósítások” szerkesztésében. 1863 után megbízást kapott az akkor már elhalt Czartoryski Ádám herczeg életének megírására s azt el is fogadta; de csakhamar belátta, hogy a herczeg életét és munkásságát csak úgy értheti meg kellőképen, ha bevezetésűl megírja hozzá az előző korszak vázlatát. Így tehát 1868-ban megjelent „Szaniszló Ágost király utolsó évei” czímű munkája, mely rövid előadásban e fejedelem uralkodását kezdetétől 1788-ig tárgyalja s alapos kutatás, találó jellemzés, helye ítélet, politikai érzék és klasszikus előadás tekintetében olyan történelmi monographia, a milyet addig még nem írtak Lengyelországban. E mindenkép mesteri mű azonban, mivel nem egy keserű igazság van benne, sok felől heves megtámadásra adott alkalmat.

A mű még nem kerűlt ki teljesen a sajtó alól, midőn szerzője Francziaországot elhagyva, a resurrectionisták rendjébe lépett. Egész gondolkodása és érzűlete már évek óta vonzotta őt a papi pályára. Czartoryski herczeg életének megírása így abbamaradt. De midőn évek múltán egy jarosławi apáczakolostor káplánja lett és ott több szabad ideje volt, megint visszatért történetírói munkásságához. Első munkáját úgy is csak bevezetésnek tekintette, mely az 1788. évvel megszakad, s most az itt elejtett fonalat fölvéve, a „négy éves (alkotmányozó) országgyűlés” megírásához fogott. Ez tudvalevőleg nevezetes fordúlópontja a lengyel történelemnek. Makacs küzdelem színtere volt ez az országgyűlés, a melyen az egyik párt a hagyományos régi intézmények föntartásáért harczolt csökönyös elfogúltsággal, míg a másik az állam, jog és társadalom új, korszerű fölfogásával szállott síkra. A győzelem a haladópárté lett, mely az 1791 május 3-ki alkotmányban érte el kitűzött czélját. Joggal tekintik tehát ez országgyűlést a lengyel történelem egyik legfényesebb mozzanatának. Mikor azonban a történetíró ez esemény indító okait vizsgálni kezdte s azt a kérdést volt kénytelen magamagához intézni, vajon miért nem nagyobb erélylyel és óvatossággal hajtották végre a nagy művet, s miért kellett annak végre is dugába dőlnie: az általános és magában véve eléggé jogosúlt csodálattal ellentétben több oly jelenséget kellett fölfedeznie és kiderítenie, a mit ő vagy politikai hibának, vagy fogalomzavarnak, vagy hiszékenységnek, vagy a pártállással járó elfogúltságnek látott és magyarázott. Ez bizony bántotta az olvasókat és a szerzőt ismét sokféle támadásnak tette ki. De jeles védőkre is talált (első sorban Popiel Pálban), kik tárgyilagosságát kimutatták.

A „Négy éves országgyűlés” első kötetének megjelenése után a szerzőt a resurrectionisták lembergi társházának és nevelőintézetének főnökévé nevezték ki. Itteni nagy elfoglaltsága miatt a mű második kötete csak lassan készűlt el, s alig jelent meg, mikor Kalinka rövid betegség után 1886 deczember 16-án meghalt. Hagyatékában megtalálták a harmadik kötet első fejezetét, mely az 1791 május 3-ki emlékezetes ülés történetét beszéli el. Ezzel a mű legalűbb némikép befejezetté lett. Kalinka kiváló hírlapíró is volt, s mint ilyen a katholikus szellem egyik legmunkásabb éltetője, kinek tevékenysége az irodalom szűkebb határain túl, a közélet minden terére kihatott.

A tudományos akadémia e közben olyan góczponttá lett, a mely számos erőt gyűjtött egybe közös munkásságra, a kik ez intézettől hathatós buzdítást nyertek. Sok történt kivált a jogtörténelem terén, részben különféle kiadványok, részben önálló munkák által, s ezért főkép Bobrzyński, Piekosiński, Ulanowski, Balzer és Abraham tanároké az érdem. A bölcseleti írók közűl első helyen Pawlicki István említendő (A görög bölcselet története, A positivismusról s annak egyes képviselőiről, Renanról, stb. írt műveivel), ki mellett még Morawski Marián, Raciborski Sándor (Lembergben), további Straszewski Móricz, a bölcselet tanára a krakói egyetemen, Skrochowski Ignácz, mint a spiritualista, és Marburg, mint a materialista irány követője említhetők.

A természettudományi vizsgálódásokat egyes szakbizottságok vezetik, a melyek tagjai és dolgozótársai az egész országban munkálkodnak. A földtani kutatások (melyeket Kreutz Felix és szajnocha Vladiszláv, a történetíró fia, valamint Bieniasz és Zaręczny gymnasiumi tanárok vezetnek) az időszakonként megjelenő galicziai földtani atlaszban látnak napvilágot. A növénytani munkálatokban Janczewski Ede és Rostafiński József tanárok vezetése alatt számosan vesznek részt, míg az állattaniak terén Wierzejski krakói és Dybowski lembergi tanárok az irányadók. E három csoport együtt a természetrajzi bizottságot alktja, melynek Rostafiński tanár az elnöke. Az embertan művelői közt Majer József, az akadémia volt elnöke a vezér, ki az elhúnyt Kopernicki Izidor, továbbá Schiborowski, Bogdanik, Buszek, stb. segítésével egybeállította Galiczia lakosságának anthropologiai jellemrajzát. Az őskori embertannak kiválóan sok a munkása (így az 1897-ben elhalt Ossowski és Sadowski N. J., Umiński P., Przybysławski, Demetrykiewicz, Ziemięcki) és lelkes pártfogója, minő Dzieduszycki Validmir gróf.

Az ethnologia terén, a mely az egész hajdani Lengyelországra kiterjed, legtöbb érdemet az 1890-ben elhúnyt Kolberg Oszkár szerzett Lud (a nép) czímű terjedelmes és dús tartalmú munkájával.

A régiségtan, a melynek már régóta egyengették az útjait egyes műkedvelők és gyűjtők, a kikhez utóbb oly szaktudósok is csatlakoztak, mint Rastawiecki Ede, Przeździecki Sándor és Łepkowski József tanár (meghalt 1893), a legutóbbi évtizedek alatt igen föllendűlt. A műtörténelem ellenben csak a legújabb időkben kerűlt sorra, de annál nagyobb azóta e téren a kiváló szakértelemmel folyó komoly munkásság buzgalma. Sokołowski Marián tanár, Łuszczkiewicz Vladiszláv, pryliński (meghalt 1895), stryjeński, Odrzywolski, Zacharyewicz építészek, valamint oly műbirálók, mint Tomkowicz Szaniszló Antoniewicz János tanár, Skrochowski Eustachius (meghalt 1895), Mycielski György (egyetemi magántanár), Górski Konstantin, és egyes különleges ágak művelői, mint Lepszy Lénárd, Lengyelország művészettörténelmének részleteit annyira tisztázták már értekezéseikben, hogy azok alapján az egésznek áttekinthető képbe való összefoglalása a legközelebbi jövőben várható. Ez a festészetet illetőleg az 1764-től 1864-ig terjedő évszázadra nézve már meg is történt a föntebb említett Mycielski György gróf befejezett munkájában. Itt kell megemlékeznünk Loziński Vladiszlávról, a jelenkor egyik legfínomabb ízlésű műértőjéről és legragyogóbb tollú írójáról is, a ki ugyan sajnálatosan keveset ír, de úgy értekezéseiben, mint elbeszéléseiben kiváló tehetségéről tesz tanúságot, Patrycyat i Mieszczaństwo Lwowskie (a lembergi patriciatus és polgárság) czímű nagyobb munkájában pedig a lengyel műveltségtörténelem egy érdekes fejezetét írta meg kitűnő hivatottsággal.

A klasszikus nyelvek és irodalmak tanúlmányának, valamint az összehasonlító és lengyel nyelvészetnek képviselői Galiczián kivűl Brückner berlini tanár, Karłowicz, Kryński, Przyborowski s még mások, Galicziában pedig Cwikliński Lajos, Morawski Kázmér, Kriczkiewicz B., Miodoński A., Sternbach L., Malinowski Lucián, Baudouin de Courtenay, Kalin,a Mańkowski, Bystroń tanárok és még többen. Morawski Kázmér tanár irodalom- és műveltségtörténelmi tanúlmányai már az irodalomtörténeti búvárlatok körébe nyúlnak át. Nidecki philologusról és Krzycki latin költőről írt munkája, valamint Cwiklińskinek Janicki költőről szóló dolgozata a XVI. század lengyel irodalmának ismeretét becses adalékokkal gyarapítják.

Lássuk az irodalomtörténet és az irodalmi birálat állását e korszakban.

Siemienski Lucián még erejének legjavával dolgozott Odysseia-fordításán, mikor Małecki Antal, akkoriban a lengyel irodalom tanára a lembergi egyetemen, Słowackiról írt két kötetes munkájával föllépett. Ez életrajzi és kritikai mű értette meg legelőször a költő egyéniségét és alkotásait. Egyúttal mintáúl szolgált ifjabb erőknek az irodalomtörténeti monographia kellékei tekintetében. A nagy lelkesedéssel fogadott munkának csakugyan nagy része is volt az irodalmi birálat továbbfejlesztésében. Sajnos, hogy a szerzőt azóta egyéb nevezetesen nyelvészeti tanúlmányai, melyeket mint az Ossoliński-féle intézet gondnokhelyettese folytat, ez irányról teljesen letérítették.

Bármily sulyos veszteség volt is azonban az irodalomtörténetre nézve az ő elpártolása, akadtak más jeles erők, a kik e tudományt nem engedték parlagon heverni. Így egyebek közt Nehring tanár Boroszlóban, Chmielowski Péter Varsóban, Pilat Román Lembergben, Tretiak József, nem régóta a rutén irodalom tanára a krakói egyetemen, kallenbach József, a lengyel irodalom tanára a svájczi Freiburg egyetemén, Spasowicz Vladimir szent-pétervári ügyvéd, a ki fő foglalkozása mellett elég időt tud szakítani irodalomtörténeti búvárlatai számára. A szilárd bibliographiai alapot pedig e tanúlmányokhoz Estreicher-Rozbierski Károlynak, a krakói egyetem könyvtárnokának köszönhetni.

A mondottakból kitetszik, hogy a legutóbbi harmincz esztendő irodalmában a próza sokkal nagyobb helyet foglal el, mint a költészet. Századunk első fele oly gazdag volt nagy költőkben, hogy ezek szinte teljesen kimerítették a szellemi munkásság ezen talaját. Verselők azért még mindig akadnak, kik olykor a formában jeleskednek, de maradandó névre alig számíthatnak.

Az újabb költők sorában első helyen kétségtelenűl Asnyk Ádám áll (meghalt 1897 augusztus havában), a ki az európai romanticismus egyik legutolsó epigonja. Byron világfájdalma, heine kételkedése és lengyel elődjeinek hazafiúi érzése ő nála igen előkelő, művészi hangon szólal meg. Főleg kisebb dalai tűnnek ki bájos kedvességükkel és hangúlatos, szép verselésükkel. Asnyk mellett a legtehetségesebbekűl Konopnicka Mária és a legifjabbak közűl Tetmajer Kázmér említendők.

A lengyel regény azonban e korban alig remélt fényes megújhodást mutat. Az e téren oly sokáig vezérként haladó Kraszewszki elöregedtével e műfaj hanyatlásnak látszott indúlni. Ekkor azonban váratlanúl előlépett Sienkiewicz Henrik, eleinte csak apróbb, sötét világnézetű elbeszéléseivel és útirajzaival, a melyek ugyan költői tehetségre vallottak, de szerzőjükben borongó lelkű, túlságig izgatott idegzetű mávészi egyéniséget sejtettek. E kezdet után azonban egyszerre csak megjelent Ogniem i mieczem (Tűzzel-vassal) czímű regénye, mely János Kázmér korában játszik a kozák hadjáratok hátterén oly epikailag ábrázolt hősökkel és jelentekkel, hogy igazán csak a verses alak kellene hozzá, hogy valódi hősköltemény váljék belőle. A műnek óriási volt a sikere; az ifjú szerzőt egyszerre mindenki nagy mesternek ismerte el. E regénynek Sienkiewicz két másikban mintegy a folytatását írta meg. Ezek Potop (árvíz) és Wołodyjowski úr, melyek részben ugyanazon alakokat szerepeltetik, mint az első, s emyeleket a legilletékesebb birálók (így Klaczko Julián) is amazzal teljesen egyértékőeknek vallanak. Kevéssel ezután Sienkiewicz csodálatos könnyűséggel ismét egészen új téren mutatta magát otthonosnak, midőn a közönséget „Dogma nélkül” czímű regényével lepte meg, melyben korunk szellemének mélyre ható lélektani elemzését adja. Ennek akarat nélküli, élhetetlen és túlfinomúlt aesthetikai érzésű, erkölcsileg hitvány hősét a nem rég befejezett Polaniecki család-ban megint egészen másfajta alakok képsorozata követte, kiknek egészséges, tettre kész, józan természete merőben ellentétes korunk divatos betegségeivel. Quo vadis czímű, szintén csak nem régiben megjelent elbeszélése, mely Nero korában játszik, még egyre növekedőben mutatja Sienkiewicznek erőtől duzzadó tehetségét.

Ő utána a jelenkori regényírók között Orzeszko Eliz a legnevezetesebb.

Sajátszerű jelenség az írói világban Dzieduszycki Albert gróf, kinek munkássága és tudományszomja a legkülönfélébb tudományágakat keresi föl. Lefordítja Sophoklest, „Külföldi levelei”-ben a jelen kor politikai, társadalmi és tudományos életének minden lehető kérdésére kiterjeszkedik, s e mellett ráér regényt, elbeszélést és költeményeket írni. Mindaz, a mit ír, nem közönséges tehetségre és hivatottságra vall; de épen mivel tehetsége nagyon is sokoldalú, kissé szétszóródó a munkássága.

Eredeti tehetség a Sambor melletti kalinówi jószágán élő Lisicki Henrik is. Izgékony lelkűlete s csípős írásmódja olykor elfogúltnak tűnteik föl, de elméssége kétségtelenűl kiviláglik. Első és még leginkább egyoldalú munkája egy négy kötetnyi tanúlmány volt Wielopolski őrgrófról (1879). Erre Helcel Antal Zsigmond élete következett (1882), mely már nyugodtabb hangú s ezért tökletesebb is. századunk történetére vonatkozó néhány tanúlmánya, nevezetesen Metternich herczeg és Talleyrand herczeg a megjelent emlékíratok alapján, valamint III. Napoleon és viszonya Olaszországhoz igen kiváló művek.

A vígjátékban a nagy Fredrónak nem akadt ugyan hozzá teljesen méltó utódja, de azért e téren sincs hiány folyton föl-fölbukkanó újabb tehetségekben. A magasabb, részben már a polgári drámához hajló vígjáték köréből Narzymski Józsefet (megh. 1873) említhetjük és Bliziński Józsefet (megh. 1893), az élők közűl pedig Zalewski Kázmért. Fredro József Sándor (megh. 1891) ugyan nem örökölte nagy nevű atyjának, a jeles vígjátékírónak egész tehetségét, de egyet-mást mégis találunk ennek humorából és elmésségéből a fia műveiben. Anczye László Lajos (megh. 1883) a paraszt életből vett néhány sikerűlt darabbal tette nevét ismeretessé. Bałucki Mihály (Krakó), Gawalewicz Marián (Varsó) és Przybylski Zsigmond (Lemberg) szintén több vidám és mulattató vonást lestek el az életből.

A színpadoknak e korszak egyáltalán kedvezett. 1865-ben névleg Skorupka Ádám gróf, valójában pedig Koźmian Szaniszló vette kezébe és évek hosszabb során át meg is tartotta a krakói színház igazgatását. Szerencsés szeme volt több sokat igérő tehetség fölfedezésében s érdeme, hogy jeles színészekké képezte ki őket. Az ő iskolájából kerűltek ki a jelenkor legjobb lengyel színészei: Rapacki Vincze, Ładnowski Boleszláv (Varsó), Żelazowski Román, Fiszer Gusztáv (Lemberg) s a korán elhúnyt Benda Félix; nemkülönben Hofmann Antónia (megh. 1897), a ki főleg a magasabb vígjátékban tűnt ki, s az ó- és újvilágban egyaránt hírneves Modrzejewska Helén. Popiel Romana (Varsóban), ki míg néhány évvel ezelőtt férjhez nem ment s a színpadtól meg nem vált, hasonlag méltán csodált jelensége volt a lengyel színművészetnek, s túlzó magasztalás nélkül lehetett őt egy Gossmann vagy Hohenfels mellé állítani. Varsóban, sajnos, a körűlmények nem voltak kedvezők a színházra nézve. Különben Koźmian visszalépte óta a krakói színház is hanyatlott; mikor azonban 1893-ban az új színház megnyilt s egy nagy műveltségű fiatal ember, Pawlikowski Tádé vette át az igazgatást, ismét szemlátomást emelkedni kezdett az intézet.

Szóljunk még végűl néhány szót a legújabb lengyel politikai irodalomról. E korszak eleje táján e körből Klaczko Julián két jeles műve válik ki: „Deux études de diplomatie contemporaine” és „Les deux Chanceliers”, melyek egész Európának lévén szánva, a legszélesebb körben érthető nyelven írvák. Az első annyira magára vonta Ausztriában az intéző körök figyelmét, hogy Beust gróf a szerzőt a külügyminiszteriumhoz hítta meg. Azonban Klaczko 1870-ben kilépett az államszolgálatból s ezentúl politikai kérdésekről sem írt többet. Azóta csak egy Danteról való tanúlmány, a „Causeries Florentines” (1880) és egy a renaissanceról szóló nagyobb munka töredékei mindaz, a mit korának e legfényesebb tollú lengyel stilistája és legalaposabb politikai írója közzétett.

Néhány évvel ezelőtt (szerzőjük halála után) gyűjtötték egybe és adták ki Popiel Pál kisebb munkáit és czikkeit, s a lengyel irodalom számára e réven egy igen kiváló politikai író műveit mentették meg. Popiel Pál 1806-ban született krakóban s már ifjú éveiben nagy szorgalommal látott az államtudományok tanúlásához. Az 1831. évi hadjáratot mint önkéntes közkatona küzdte végig; ezután pedig birtokára visszavonúltan tanúlt, dolgozgatott, de csak keveset és csak alkalmilag írt. Kisebb munkái többnyire névtelenűl, a Czasban közölt czikkei mind név nélkül jelentek meg, s így mint író nem igen lett ismeretessé. Mikor azonban 1863 után az ú. n. „organisatiók” ellen tiltakozott, sokfelől támadták ugyan, de többre nézték és vitatkoztak vele. Mindig rövid és szabatos íratai lassanként ama kor minden kérdésére kiterjedtek. Popiel nem rendszeresen tárgyalta ugyan az egyes kérdéseket, de az államtudományokban és a jogbölcseletben oly rendszeres képzettségű volt, mint talán senki más összes kortársai és pártfelei közűl. Széles körű, főleg lengyel történelmi ismeretei, a történelem helyes megitélése, nagy műveltsége, finom ízlése és nagy tapasztaltsága, mindenek fölött pedig emelkedett erkölcsi álláspontja, mely minden íratát és egész életét jellemzi, évről-évre növelték tekintélyét. 1892-ben halt meg.

A szigorúan tudományos rendszerű politikai és jogbölcseleti munkák sorából a legkiválóbb Janiszewski János püspöknek „Az egyház és a keresztény állam” (Kościół i państwo chrześcijańskie) czímű könyve. A szerző, ki a poseni egyházmegye segédpüspöke volt, s mint hitszónok, theologiai és politikai író egyaránt jeleskedett, kevéssel e munkája befejezte után, 1891-ben elhúnyt.

A napisajtóról itt nem szólhatunk, mert megitéléséhez annak valamennyi különböző irányát, köztük nem egy téveset is jellemeznünk kellene, a mi egymaga terjedelmes tanúlmányt követelne. Csak annyit említünk, hogy Mann Móricz halála után Koźmian Szaniszló lépett a Czas szerkesztőségében az ő helyébe. Első s eddig még egyetlen könyve a Rzecz o Roku 1863 (az 1863. évről), a melyben Lengyelország és Európa akkor helyzetét vizsgálja és az akkori válságos időkben történtekért a szereplő férfiak, pártok és kormányok felelősségét szigorú itélettel állapítja meg. Ez egyúttal a lengyel politikai irodalom legújabb termékei közűl a legnevezetesebb.

Ime századunk végén a lengyel irodalom képe, a melyből látnivaló, hogy az minden irányban tetemes haladást tett, holott az események logikája szerint inkább sülyednie kellett volna. Nagyok ez irodalom érdemei a közművelődés emelésében, valamint el kell ismernünk azt is, hogy az ország történelmi fejlődésére is nevezetes hatással volt s így méltólag teljesítette hivatását.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem