Földmívelés és baromtenyésztés. Pilat Tádétól, fordította Katona Lajos
Földmívelés és baromtenyésztés.
Pilat Tádétól, fordította Katona Lajos
Pilat Tádétól, fordította Katona Lajos
Tátra-vidéki lakó, a mint kaszáját élesíti.
Eljasz Valértól
aliczia összes lakosságából, mely az 1890 deczember 31-ki népszámlálás szerint 6,607.816 lelket tett, 5,087.985, tehát az egésznek 77%-a él földmívelésből, baromtenyésztésből és kertészkedésből, még pedig 3,187.182 gazda és 1,900.203 segédmunkás. E számok, úgy hiszszük, elegendők arra, hogy Galicziát kiválóan földmívelő országnak tűntessék föl, mely mint ilyen az osztrák koronaországok sorában a második helyet foglalja el, minthogy csak Dalmácziában nagyobb a földmívelésből lélő lakosság százaléka. A mezőgazdaság Galiczia minden részében fő keresetága a lakosságnak, mert a két fővárost, Lemberget és Krakót kivéve, a többi 74 politikai kerűlet közűl csak az egy białaiban tesz a földmívelésből élő lakosság 60 százaléknyinál kevesebbet (csupán 57%-ot), továbbá hat kerűletben, melyekben többnyire nagyobb városok vannak, a százalék 70-en alúl áll, míg 21 kerűletben 90-en is fölűl emelkedik.
A mezei gazdaságra eső terűlet, az 1892-ig történt mívelési változtatásokat figyelembe véve, 3,810.033 hektár szántóföldből, 109.351 hektár kertből, 875.776 hektár rétből és 753.296 hektár legelőből áll (ide értve 33.395 hektár havasi legelőt) egészben tehát 5,548.454 hektárt tesz, vagyis az ország egész terűletének 70.69%-a. Ebből a szántóföldekre 48.54%, kertekre 1.39, rétekre 11.16 és legelőkre 9.60% esik. Az állandó kataszteri fölmérés alkalmával, mely Galicziában 1848 és 1852 közt történt, a szántóföldek 3,590.376 hektárt, vagyis 45.74%-át, a kertek 109.338 hektárt, vagyis 1.39%-át, a rétek 813.465 hektárt, vagyis 10.36%-át, a legelők 768.943 hektárt, vagyis 9.80%-át tették az ország egész terűletének. Akkoriban tehát a mezőgazdaságilag értékesített terűlet egészben 5,282.122 hektárra, vagyis az összesnek 67.29%-ára rúgott. A mezőgazdasági mívelés alá fogott terűlet tehát az utóbbi negyven év alatt 266.332 hektárral növekedett, s ebből magukra a szántóföldekre. melyeknek terűlete az erdők és legelők rovására gyarapodott, 219.657 hektár, vagyis a szántóföldek eredeti terűletének 6.1%-a esik. E számok mértékeűl szolgálhatnak az ország gazdálkodási haladásának.
Parasztház a kołomeai kerűletben.
Kochanowski Romántól
Az említett főbb mívelési nemekre eső terűletek az egyes országrészek szerint természetesen nagyon különbözők, a mint ily nagy kiterjedésű országban máskép nem is lehet, mivel a tartomány a délről határáúl szolgáló Kárpátok hegylánczolata hoszszában húzódik és számos folyó szelte hullámzatos lejtőségével nyugaton a Visztula-menti síkságig, keleten pedig a szármát fensíkig terjed. A délkeleti nyolcz politikai kerűletben, melyek a keleti hegység vidékét foglalják el s a leggyérebb lakosságúak, átlag az egész terűlet 22%-a csik a szántófödekre, míg a kertekre 0.64%, a rétekre 16, a közönséges és havasi legelőkre pedig 14%, a mi összesen 53 százaléknyi gazdaságilag mívelt terűletet tesz. E vidék némely tájain azonban a szántóföldekre eső terűlet még csekélyebb, így pédáúl Kosów törvénykezési kerűletében csak 4 százaléknyi, a kutyi és delatyni kerűletben 6, a dolinaiban pedig 8 százaléknyi. A nyugati hegység vidékén, melyen a sziléziai htártól kezdve Krosnóig hét közigazgatási kerűlet van, a gazdasági mívelés alatt lévő terűlet átlaga jóval nagyobb. Egészben 68%-a az összes terűletnek, a miből a szántóföldekre majdnem 45, a kertekre 0.72, a rétekre 7.24% esik. E vidék egyik kerűletében sem kisebb a szántóföldekre eső rész 25%-nyinál. A nyugati dombvidéknek többé-kevésbbé termékeny agyagos földjén, mely éjszakon az előbbi az előbbi terűlettel határos és tizenkét közigazgatási kerűletet foglal magába, valamint a Visztula balpartján fekvő két közigazgatsi kerűletben, ú. m. Krakóé s Chrzanówban, a mezőgazdaságilag értékesített terűletnek még nagyobb az arányszáma. E legsűrűbb népességű és általában a legjobb mívelésű két vidék közűl a másodikon, a nyugati dombvidéken, átlag 58.7 százaléknyi szántóföld mellett 0.96% kertet, 6.81% rétet és 8.9% legelőt, az elsőn, a krakói vidéken pedig 53.6% szántóföldet, 1.2% kertet, 8.3% rétet és 8.3% legelőt találunk. A szántóföldekre eső százalék e vidékek egyik kerűletében sem száll 40 alá, többekben pedig 60-on is fölűl, sőt egész 71-ig is emelkedik, mint pl. Krakó környékéné és Rzeszów kerűletében. A Visztula-menti síkság a Visztula jobb- és a San balpartja közötti háromszögben, a mely öt közigazgatási kerűletre oszlik, kevésbbé termékeny, részben homokos, részben lápos talajú s nagyobbrészt erdősebb, mint a dombvidék. A szántóföldek azonban itt az egész terűletnek mégis 46 százalékát, de a kertek már csak 0.4%-át teszik, 11 százaléknyi rét és 9.5%-nyi legelő mellett. Tarnobrzeg, Rozwadów, Nisko és Ulanów kerűleteiben a szántóföldekre eső rész már 33%-ra száll alá. A San és Dnieszter folyók mentén elterűlő síkságok vidéke, mely Galiczia összes gazdasági terűletei közt a legnagyobb, minthogy tizenöt közigazgatási kerűletet számlál, a San felső és középső folyása mentén igen termékeny földű, a Dnieszter középső és jobbparti mellékfolyóinak alsó vidékén pedig részben nagyon kövér legelőkkel dicsekedhetik; mindazonáltal e vidéken sivárabb agyagterűletek és túlságosan vizenyős talajúak is akadnak. Átlag a szántóföldekre itt 47.5, a kertekre 1.5, a rétekre 13 és a legelőkre 10.5 százaléka jut az egész terűletnek. A részben hegyes és sűrű erdők borította podbużi járásban (Drohobycz közigazgatási kerűlete), valamint a kałusziban a szántóföldekre eső rész már csak 23, illetőleg 25%, öt más járásban is 40% alatt marad, ellenben a többiek nagyobb részében 50-en fölűl, sőt egész 65-ig emelkedik. Keleti-Galiczia középső vidékén, a mely tíz közigazgatási kerűletre terjed és az orosz-lengyel határtól Lembergen át délkelet felé húzódik, az egész terűletnek a szántóföldekre eső része átlag 51.7, a kerteké 1.6, a réteké 13.6, a legelőké 7.31. százaléknyi. Az egyes járásokban ez átlag csak kevéssé változik, kivéve Mosty wielke nagyon erdős járását, a hol a szántóföldekre eső részt (23%) meghaladja a réteké (27%), továbbá Pdhajce, Kozowa és Wiśniowczyk járásait, a melyeknek a szántóföldekre eső magas és a többit jóval fölűlmúló (86-ig emelkedő) százaléka már a szomszédos podoliai járásokéval egyező. A hetedik gazdasági terűlet az ország éjszakkeleti részén lévő négy közigazgatási kerűletből, ú. m. Złoczów, Brody, Kamionka és Sokal kerűleteiből áll. A hegységen kivűl ez Galicziának legerdősebb vidéke, a melyen kiterjedt erdei réteket is találunk. E terűlet nagyrészt igen termékeny, kivált Sokal kerűletében Bełz táján, azonban csak a legutóbbi harmincz év óta részesűl a vaspályák és országútak kiépűlése folytán terűletileg is mindegyre növekvő és jobb gazdasági mívelésben. A szántóföldekre eső rész itt átlag 49%-a az egésznek, ez arányszám azonban az erdősé kisebb-nagyobb arányához képest egyes járásokban 35%-nyira száll le, illetőleg 70-en is fölűl emelkedik. A kertekre 1.9, a rétekre 16, a legelőkre 5.4%-a jut az összes terűletnek.
A fönt említett gazdasági vidékek utolsója, mely a többitől elég jellemzetesen különbözik, a galicziai Podolia és Pokutia, mely az ország keleti határán tizenegy közigazgatási kerűletre terjed ki s melynek déli részéről, a kołomeai kerűletből való a képünkön ábrázolt parasztház. E pusztai jellegű vidék legszembetűnőbb vonása, hogy az egész országban itt legmagasb a szántóföldek arányszáma, a mely 74%-ra rúg akként, hogy ez átlag az egyes járásokban 51 és 84% közt ingadozik; továbbá a kertekre eső rész aránylagos nagysága (2.96%), míg a rétekre csak 3.4, a legelőkre pedig 3.8%-a, tehát az egész országban aránylag a legkisebb átlagos része esik az összes terűletnek. E vidéken a mezőgazdaság éghajlati föltételeiben oly nevezetes különbség mutatkozik, hogy ehhez képest az egész terűletet teljes joggal külön éjszaki és külön déli részre oszthatjuk. Éjszaki Podoliának éjszak felé védetlen fensíkján a tél igen szigorú s az enyhébb évszakokban is gyakoriak a hideg szelek, míg déli Podoliának és Pokutiának a Dnieszter és a Pruth felé hanyatló lejtője sokkal enyhébb éghajlatú, úgy, hogy a tengeri és a dohány termesztését, valamint a kertészet nagyobb mértékű űzését is lehetővé teszi.
A gazdasági termelés irányára és sikeresebbé tételére nevezetes hatással vannak az országbeli birtokállapotok, melyek a nyugati tartományokéitól sok tekintetben különböznek. Galicziában rendszerint minden vidéki helységben, akár falu az, akár mezőváros, van olyan egykori urasági birtok, mely 100–500, sőt nem ritkán 1.000 hektárnyi terjedelmű. A tulajdonképeni hegyvidéken e birtok többnyire erdőkből és legelőkből, illetőleg rétekből is áll; egyebütt azonban majdnem mindenütt van az erdő mellett, vagy erdőtlen vidékeken a nélkül is, a birtok nagysága szerint több, vagy kevesebb majorból álló mezőgazdasági mívelés alatti terűlet; szántóföldek, kertek, rétek és legelők, szóval a mi egy nagybirtok keretéhez tartozik. Ezen, a tartományi könyvekbe (landtäfliche Bücher) bejegyzett birtokon kivűl minden helységben van a járásbirósági telekkönyvekbe iktatott egykori kisbirtok is, mely a földmívelő lakosság gyors szaporodása és azon szokás miatt, hogy a nép az örökrészeket földben adja ki (az 1868 november 1-ig e tekintetben fönnállott korlátozások ellenére is), nagyon szét van darabolva. A nyugati tartományokban szokásos terjedelmű parasztbirtokok Galicziában ritkák és többnyire csak mostanában összevásárolt telkektől állanak. A földbirtok ezen eldarabolására vonatkozó adatok szerzése végett az országos statisztikai hivatal 249 jellemző, az összes járásokból kiválasztott községben végeztetett összeírást, melyből kitűnt, hogy 89.102 birtok közűl csak öt volt nagyobb 200 holdnyinál, és csupán 1.503, vagyis az összeírt birtokoknak csak 1.68 százaléka haladta meg a 25 holdat. Már 18 évvel ezelőtt az tűnt ki a galicziai országos bizottság által a kisbirtokosság helyzete ügyében tartott szakértekezlet tanácskozásakor, hogy e birtokok terjedelme Galicziában legtöbbnyire 2–8 hold, az ország keleti felében pedig legfölebb 12 hold.
A nagy- és kisbirtoknak egymáshoz és az ország egész terűletéhez arányított terjedelmét, valamint az egyes mívelési nemekben való részesedését az 1890-ben történt összeírás* szerint a következő föbb adatok tűntetik föl:
Pilat : Der landtäfliche Grundbesitz in Galizien. Statistische Monatschrift. XVIII. Jahrgang (1892)
Az ország terűletének vizekre és útakra eső 2 százalékát, továbbá a 32 nagyobb város terűletének (az egész terűletnek 0.9%-a) és a községi birtoknak (4.36%, többnyire legelő) levonásával az 1.000 holdnál nagyobb, vagyis nagybirtokokra 4,453.430 hold, vagyis 32.64%, ebből 2,672.491 hold erdőség esik. A 200–1.000 holdas, vagy galicziai állapotok szerint középbirtokokra, melyek még majdnem általában a tartományi könyvekbe is föl vannak véve, 831.959 hold, vagyis 6.10% (ebből 374.571 hold erdőség) esik. Végűl a jóval nagyobb részében 25 holdon alúli, sőt legtöbbnyire 10 holdasnál is kisebb kisbirtok 7,380.000 holdat, vagyis az ország egész terűletének 54%-át teszi, s majdnem kizárólag mezőgazdasági mívelés alatt álló terűlet.
A földbirtok elosztódása tehát Galicziában abban a nagy bajban szenved, hogy az egész terűletnek fölötte nagy (5/6) darabját részint legnagyobb, részint legkisebb birtokok teszik, míg a közgazdasági, társadalmi és politikai tekintetből oly fontos középbirtok igen kevés.
A birtokállomány változásai, melyek itt mostanában gyorsabban történnek, mint a gazdasági mívelés állandósága és fokozatos fejlődése érdekében kivánatos, a középbirtoknak e részről is további csökkenését idézik elő. Egyfelől ugyanis a nagybirtokok a középbirtokokból való újabb meg újabb vásárlások útján növekednek*, más részt pedig a középbirtokoknak további eldarabolása miatt, kivált az ország nyugati részében, folyton növekszik a kisbirtokok terűlete. E mellett még a kisbirtokok elaprózódása is egyre tart az örökösök szakadatlan osztozkodása következtében. Félő tehát, hogy a 200–1.000 holdas és egyszersmind igen valószinűleg az 50–200 holdas birtokok is mind összébb zsugorodnak, ha ugyan oly intézkedéseket nem sikerűl életbe léptetni, melyek a középbirtokot további pusztúlásától megvédjék és nemcsak fönmaradását, hanem növekedését is biztosítsák.
A tartományi könyvekbe föl nem vett birtokoknak ezekbe való bejegyzése az 1894 január 2-ki 16. számú országos törvény keltéig nem volt megengedve, s azóta is csak az esetben szabad ez, ha egyidejűleg valamely hasonló, vagy nem sokkal csekélyebb adózó képességű birtokot írnak át a tartományi könyvekből a járásbíróságiba.
Országos átlag szerint a tartományi könyvekbe fölvett birtokra az egész terűletnek 39.38%-a, a többi birtokra pedig 60.62%-a esik. Az egyes vidékek szerint ez arány nagyban és egészben véve csak annyiban módosúl, hogy a hajdani urasági birtok részaránya többnyire az erdős vidéken, nevezetesen a hegységben a legnagyobb. Különösen így van a dolog a keleti hegyvidéken és az ország éjszaki határán húzódó nagyon erdős kerűletekben. Továbbá nagy (40–50%-nyi) részük van még az egész terűletből az ilyen úri birtokoknak az ország legkeletibb szélén, a Dnieszter balpartján lévő, gyér erdejű podoliai vidéken, valamint a Visztula balpartján, Krakó környékén levő kerűletekben. Az ország középső vidékein a tartományi könyvekbe fölvett birtokra többnyire 30–40%-a esik az egész terűletnek, míg a délnyugati kerűletekben, tehát a Kárpátok nyugati részén és a Tátra-hegységben a kisbirtokok többsége a leghatározottabban mutatkozik, a mennyiben itt körűlbelűl 80, sőt gyakran 80-nál több százalékát is teszik az összes terűletnek.
Aratás nyugati Galicziában.
Ajdukiewicz Zsigmondtól
A szántóföldek összes terűletéből a tartományi könyvekbe foglalt birtokra átlag 26, a kisbirtokra 74%, tehát az egésznek majdnem három negyede esik. A hegységben, a hol az urasági birtok legnagyobb részt erdőségből áll, 90%-nál is több a kisbirtokokon a szántóföld, ellenben déli Podoliában a szántóföldeknek csak 60%-a esik e birtoknemre. A kertek terűletéből 14.5% a nagybirtoké, 85.5% a kisbirtoké, míg a rétekből amarra 22.5, emerre 77.5, a legelőkből pedig amarra 16.5, emerre 83.5% jut; utóbbiak többnyire községi legelők.
A kisbirtok túlságos elaprózásához, a mely néha annyira megy, hogy a birtok terűlete már nem is alkalmas gazdasági mívelésre, míg más részt az éghajlati és egyéb helyi körűlmények rendszeres kerti gazdaságot nem is engednek meg, – további gazdasági bajként járúl még az egyes elaprózott birtokrészeknek szanaszét fekvése. Ezt a szűntelen osztások még csak fokozzák kivált ott, a hol általában arra törekesznek, hogy minden osztályosnak mindenik külön fekvő birtokterűletből jusson egy rész. Az egyes darabkák hosszan elnyúlt sávokban huzódnak, a mi a mívelés nehézsége mellett még azzal a bajjal is jár, hogy tömérdek terűlet pazarlódik útakra és barázdákra. A tartományi könyvekbe jegyzett birtok általában jobban van kikerekítve. A készűlőben levő országos törvények, melyek a birtokrészek tagosítását és a közbe nyúló erdőterűletek megszűntetését fogják eszközölni, a nagybirtokra nézve is nagy hasznot igérnek, jóllehet, kivált a tagosítás főképen a kisbirtok érdekében igen kivánatos.
Galiczia mezei gazdaságának egyik jó oldala a mezei szolgalmaktól, nevezetesen a legeltetési jogtól való majdnem teljes mentesség. A legeltetési jogért csaknem kivétel nélkül földben nyertek kárpótlást a jogosúltak. E czímen összesen 116.240 hold földet adtak a jogosúltaknak, többnyire hajdani uradalmi jobbágyoknak. (Ezen kivűl még 162.522 hold erdőséget és 1,238.742 forintnyi készpénzben való kárpótlást kaptak.) Csak a magashegység némely vidékén maradt meg bizonyos szabályozással a legeltetés joga, tekintettel arra, hogy az ottani paraszt gazdaságok fő ága a havasi tegjazdaságban áll. Az idegen terűleten való legeltetés joga tehát Galicziában többé nem áll fönn; a földbirtok nagy szétdaraboltsága és a birtokrészek elszórtsága azonban lehetetlenné teszi, hogy egyes birtokterűleteken mezei terményeket ültessen, vagy vessen a tulajdonos ugyanakkor, mikor a szomszédos ugarterűletet legelőűl használják. Ez ugyanis, ha nem is egyenes, legalább közvetett forgó-kényszernek tekinthető, a mi újabb ok a birtokrészek tagosításának sürgőssége mellett.
A gazdasági mívelés fő czéljaképen jelenleg általában a mezei termények termesztését tekintik, melynek a gazdasági termelés egyéb ágai alá vannak rendelve. Ezt körűlbelűl 20 évvel ezelőtt még csak az oroszág középső vidékéről lehetett mondani, mely a hegylánczok és az éjszaki határ erdőöve közt terűl el, nemkülönben a podoliai vidékről, beleértve Pokutiát is. A nyugati, még inkább pedig a középső és a keleti hegységben messze be az előhegyekig és az azokkal határos síkságig, a marhatenyésztés és az erdőgazdaság virágzott a mezőgazdaság rovására. Kiterjedt juhtenyésztés, nevezetesen a tulajdonképeni hegységben, a síkságon pedig a szeszfőzők mellett marhahizlalás a nyugati irányban (főkép az olmützi és bécsi vásárok számára) való kivitel czéljából, végűl fatutajozás és a fának részint a sófőzők, részint az akkor még nagy számú bányák részére való szállítása mindaddig, a míg a kevésbbé tartalmas vasérczek földolgozása is haszonhajtó volt: ezek valának a kárpátok mentén húzódó széles terűleten a parasztság főbb keresetágai. Az ország éjszaki határán levő erdővidéken pedig az erdei munka és némi faipar mellett kátránykészítés és szénégetés volt az akkoriban itt vajmi gyér lakosság megélhetésének alapja. Századunk húszas éveitől kezdve azonban eleinte leginkább az ország déli részének hegylánczolatai mentén erdőirtás, puszta terűletek mívelhetővé tétele és vizenyős tájakon a vizeknek nyílt árkokban való lecsapolása által a szántásvetésre alkalmas terűletek tetemesen megnövekedtek, és utóbb a lakosság gyors szaporúlata, valamint a földbirtok folytonos elaprózódása következtében, kivált nyugaton, minden hasznavehető darab föld gazdasági mívelés alá kerűlt. Az ország éjszaki határán azonban a mezőgazdasági terűletnek a növelése lassabban ment és részben szűkebb határok közt is maradt, főkép a homokos vidékeken, melyeken sok a csupán erdőföldűl értékesíthető talaj.
Régi lengyel paraszt eke.
Makarewicz Gyulától
Századunk elején a három nyomású rendszer volt uralkodó a mezei gazdaságban. A húszak évek vége felé azonban eleinte csak egyes nagyobb birtokokon külföldi példák utánzata és a gazdasági tudomány tanúlságainak fölhasználása révén lassanként elkezdődött a vetésforgóval való gazdálkodás, mely utóbb egyéb urasági birtokokon is meghonosúlt, főkép a mind számosabb szeszfőzők miatt, melyek kedveért a burgonya-termesztés mind jobban terjedt s mely a vele kapcsolatos marhahizlalással a földek jobb trágyázását is lehetővé tett. A podoliai vidékeken csak ez időtájt, sőt jó részben még később kezdődött a tanyaépülettől nem túlságosan távol fekvő földeknek szabályos, habár csak bizonyos időközökben meg-megújúló trágyázása. 1848-ig az urasági birtok szántóföldjeinek jóval nagyobb részén a gabnaneműek gumós növényekkel váltakoztak, vagy legalább a három nyomású gazdálkodás uralkodott az ugarnak takarmánynövények termesztésére való fölhasználásával, vagy egyébnemű váltakozással módosítva. A kisbirtokon az ősi hagyományos három nyomású gazdálkodás, kivéve a nagyobb városok környékét, még tovább fönmaradt. Csak mióta a földbirtok szűntelen haladó szétdarabolása folytán az egyes jószágok szántóterűlete már annyira csökkent, hogy a család föntartására ugyanazon terűleten nagyobb mennyiségű termesztmény nyerése vált szükségessé, azóta változott át a burgonya-termesztés kiterjedése által már úgyis némileg módosúlt három nyomású gazdálkodás valami szabálytalan, megállapított elveket nem követő váltógazdasággá. Az utóbbi tizenöt év alatt azonban a kisbirtokokon a gazdálkodás, legalább a mennyire a föld túlságos eldarabolása nem gátolja, tetemesen javúlt, legalább az ország nyugati részében. A nagybirtokok mívelésében látott haladás, a melyeken ugyanis a kisbirtokosok családjuk tagjaival együtt napszámos-munkát végeznek, valamint a gazdasági egyesűletek buzgólkodása, s végűl az utóbbi években a gazdasági vándortanítók működése is hozzájárúlt ahhoz, hogy a földek mívelése javúlt és a silányabb régi munkaeszközök: a radło nevű kapa, meg a hajdani paraszt eke, az urasági birtokokn használt idegen eredetű újabb szerszámoknak adtak helyet. A trágyázás is egyre javúl, sőt már a mesterséges trágyaanyagok (főkép a trágyamész és trágyagipsz, stb.) alkalmazása is mind tovább halad nyugat felől. Az ugar egyre szűkebb korlátok közé szorúl s az 1884–1893-ig terjedő évtizedben az előzőhöz képest régi terjedelmének körűlbelűl egy negyedével csökkent. A lóhere és egyéb takarmányfüvek termesztése nemcsak a nagy-, hanem a kisbirtokon is tetemesen emelkedett.
Egészen másként alakúl a gazdálkodás és különösen a nagyon korlátolt mezőgazdaság a tulajdonképeni hegyvidéken, mint a rónákon és a közép-hegységben. Itt sok helyütt rétek és legelőkűl használt kedvezőbb fekvésű terűletek néhány éven át váltakozva szántóföldekűl szolgálnak, a mi után megint fűvelésre használják őket. Ép úgy az is megtörténik, hogy fiatalabb erdővel beültetett terűletek (többnyire faizásra való rétek) néhány éven át zabbal, vagy olykor egyéb mezei termesztménynyel vannak bevetve, illetőleg beültetve. E czélra a fiatal fát kivágják, csupán az erősebb törzseket hagyván meg, míg a többit elégetik és a hamvát a föld trágyázására használják.
A marha kihajtása tavaszszal a podhalánoknál.
Ajdukiewicz Zsigmondtól
A bevetett terűletek tekintetében az 1884–1893-ig erjedő évek átlaga szerint a zab és rozs áll elől, amaz az összes szántóföldnek 18, emez 16 százalékával. Azután következik a búza 11.4, a burgonya 10.4 és az árpa 9.5 százalékkal. A tengerire a szántóterűletnek csak 2.6%-a jut, minthogy e tápláléknövény termesztése éghajlati okokból főkép csak a Pruth és a Knieszter közötti délkeleti vidékre és déli Podoliára szorítkozik, a hol az ottani szántóterűletnek 8–18 százalékát foglalja el mint a mezei lakosság fő tápláléka, a mely egyúttal egyes közbe ültetett növények, úgy mint bab, borsó vagy tök termesztését is megengedi. Tatárkát, melyre az összes szántóterűletnek körűlbelűl ugyanekkora része esik, leginkább éjszaki Podoliában és a vele határos éjszakkeleti vidékeken termesztenek. A hüvelyes vetemények a szántóterűletnek mintegy 3.6%-át foglalják el.
A korábbi évekhez képest az újabb termelés legfontosabb változásai abban állnak, hogy az említett tápláléknövények közűl a legnagyobb terűleti növekedés a tengerinél mutatkozik, még pedig azért, mert a népesség nagy szaporodása és a birtokok túlságos elaprózódása is ennek a terménynek kedvez leginkább; azután a búza következik, mely évek hosszabb sora óta jobban kibírja az itteni éghajlatot, mint a rozs; továbbá a hüvelyes vetemények, melyek kelendősége emelkedett, s végűl a burgonya, melynek mívelési terűlete a népesség szaporodásának arányában nőtt, jóllehet a szeszfőzésnél való fölhasználása néhány év óta tetemesen csökkent. A mívelési terűlet legnagyobb megfogyása a tatárkánál tapasztalható, a mi részben annak tulajdonítandó, hogy e növénynyel, helyesebben a belőle készűlt darával a mérsékelt szállítási díjak mellett az országba kerűlt olcsóbb rizsfajták erősen versenyeznek. Továbbá az ugarterűlet is több mint egy negyedével csökkent a megelőző évtizedhez képest, még pedig a gazdasági rendszerek ismertetésénél említett okokból. Ezzel alighanem szorosan összefügg a lóhere és egyéb takarmánynövények, nevezetesen a takarmányrépa termesztésének tetemes növekedése.
Lent és kendert az egész országban termesztenek, amazt különösen nagy mennyiségben a dombvidék némely tájain. E rostos növények szolgálnak alapjáúl a fonásnak és szövésnek, ez ősrégi háziiparnak, melylyel néhány évtizeddel ezelőtt még minden parasztházban foglalkoztak s mely kisebb mértékben még ma is megvan. E növények mívelése, a mi csak a kisbirtokon fontosabb, néhány év óta külföldről, nevezetesen Rigából és Pernauból érkező jobb magvak, valamint egy vándortanító működése és a gródeki lentermesztőiskola hatása folytán javúlt.
Dohányt déli Podoliában és Pokutiában, meg az ezekkel határos vidékeken, összesen 13 közigazgatási kerűletben termesztenek az ország délkeleti részén. Az utóbbi években a dohánytermesztés háromszáz községre terjedt 25.000 termesztővel, kik kevés kivétellel valamennyien kisbirtokosok. A dohánynyal beültetett terűlet többre megy 2.000 hektárnál, mely igen apró darabokban van a termesztők közt elosztva. Az évi termés a legutóbbi időben 30–40 ezer métermázsa között ingadozott. A fölötte szétdarabolt kisbirtokra nézve e növény termesztése, még az egyedárúság miatti korlátozások mellett is, valóságos áldás, s így csak örvendetes jelenség, hogy az állam és az országos kormány, valamint a gazdasági egyesűletek a gazdálkodás ez ágát vándortanítók alkalmazásával és e termesztmény jobb mívelésére és czélszerűbb kezelésére adott oktatások által támogatják.
A nyugati dombvidék zsemlyeszínű helyi fajtájából való bika.
Blaas Gyulától
Két növényt kell itt még megemlítenünk, melyek jóformán csak a nagybirtokok gazdaságában szerepelnek; a repczét és a komlót. Amannak termesztése a néhány év óta gyakoribb rosz termések miatt igen megcsappant, míg ellenben a komlótermesztés folyton emelkedik és terjed. Legtöbb komló terem Brody, Kamionka és Złoczów kerűleteiben az ország éjszakkeleti részén, továbbá sok kerűletben Lembergtől éjszaknyugatra. (Lemberg, Żółkiew, Cieszanów, Mościska, Jaroslau, Rzeszów, Tarnobrzeg). A komlóskertek terűlete 1.800 hektár, a miből csak 206 esik a kisbirtokra. A kisbirtoknak a komlótermesztésben való részvétele növekvőben van és egyik örvendetes jelensége a másutt tapasztalt haladás eltanúlásának. A nagyon becsűlt galicziai komló összes termése 7.160 métermázsa.
A földmívelés jövedelme Galicziában jóval csekélyebb, mint a nyugati és déli tartományokban. Ennek oka legelőször is az éjszak és éjszakkelet felé teljesen védtelen, dél felé pedig a Kárpátok bérczei által határolt ország éghajlati sajátságaiban van, a melyek miatt a tél gyakran mélyen benyúlik a tavaszi évszakba, s viszont korán már az őszi hónapokban beáll, sőt még nyáron is hideg szelek járnak, kivált a podoliai fensíkon. További ok, mely azonban szerencsére nem oly megváltozhatatlan, mint az előbbi, a nem eléggé czélszerű gazdálkodás és a helyi körűlményekhez nem mindig alkalmas vetésforgó. E tekintetben nagy a különbség az urasági és a kisbirtok közt, főkép az ország középső és keleti részében. Az urasági birtokoknak jóval nagyobb része magáévá tette a korszerű gazdasági haladás vívmányait úgy a munkaeszközök és gépek, mint a föld gondosabb mívelése, trágyázása, mesterséges trágyaanyagok alkalmazása, stb. tekintetében, s ez úton jóval nagyobb jövedelmezőségre is tett szert. A kisbirtokosok is czélszerűbb eszközökkel cserélték föl a régi kezdetlegeseket, minők a radło és a socha, sőt nagyrészt már a régi paraszt ekét is sutba dobták. Azonban a föld mívelése még igen fogyatékos részben az igavonó barmok elégtelensége, részben a trágya helytelen kezelése és elégtelen volta, részben végűl a helytelen vetésforgó, silányabb vetőmagvak és a miatt, hogy még ma is általános a kézzel való vetés. E tekintetben is mutatkozik ugyan némi haladás, nevezetesen az ország nyugati, de középső részében is, a mi leginkább a nagy birtokok serkentő példájának, a gazdasági egyesűletek működésének és a nép mindinkább terjedő művelődésének köszönhető.
Galiczia nagy részében oly vizenyős a föld, hogy lecsapolásra szorúl. Podolia kivételével, melynek igen jó fölszívó talaja van, és a krakói vidék hasonló földű részét leszámítva, úgy a középhegységben, mint a dombvidéken és a síkságon igen nagy terűletek szorúlnak a talajjavítás e nemére, mely az amúgy is kedvezőtlen éghajlat mellett fölötte kivánatos korábbi vetést lehetővé tenné. Más részt az aránylag csekély hasznot hajtó rétek javítása érdekében, főkép a rétekben és legelőkben szűkölködő Podoliában öntöző csatornák lennének szükségesek. Ez idő szerint azonban a talajjavítás mindkét neme csak a nagybirtokon van alkalmazásban és ott is csak 1853 óta, a mikor majdnem egy időben kezdték meg néhai Albrecht főherczeg birtokain, Gróf Potocki kreszowicei uradalmán és dr. Smolka volt képviselőházi elnök Stryj melletti morszyni kis jószágán. E példák követésre találtak, kivált mióta 1872-ben a két gazdasági egyesűlet a földmívelésügyi miniszterium részéről adott segélylyel mezőgazdasági mérnököket díjaz, s 1878-ban a galicziai tartománygyűlés, a többi osztrák koronaországokat megelőzve, saját talajjavító-hivatalt létesített, mely azóta tetemesen kibővűlt s most már öt fiókja van. 1893 végeig mindössze 16.102 holdnyi terűletet csapoltak le alagcsövezéssel, és pedig főkép a nyugati domb- és hegyvidéken. Ezenkivűl 3.500-nál több holdat födött és kővel vagy gerendázattal burkolt csatornák segítségével szárítottak ki. Öntöző csatornákat csak elvétve találunk itt-ott mindössze 2.000-nél valamivel több holdnyi terűleten. A kisbirtok e talajjavítási míveletekben alig részesedik, ellenben tetemes haszna van az ország költségén és az országos talajjavító-hivatal felügyelete alatt eszközölt vízszabályozó munkálatokból, valamint azokból, melyek állami alapokból és a helyi érdekeltségek költségén létesűlnek több vidéken. E vállalatok némelyike már végre is van hajtva és tetemes terűleteket nyert meg vagy hódított vissza a mezőgazdaság számára; azonban még jóval több e részben a teendő. Mostanában nevezetes kisérleteket tesznek tőzegkészítéssel a Nisko-kerűleti Rudnikban és a Brody-kerűleti Korsówban.
A nyugati dombvidék zsemlyeszinű helyi fajtájából való tehén.
Blaas Gyulától
Századunk első évtizedeiben, mikor a földmívelés mind nagyobb terűletet kezdett magának hódítani, a tulajdonképi hegyvidéket és az éjszaki határvonal erdős tájait kivéve, az országbanmindenütt a lehető legkiterjedtebb gabonatermesztésnek rendelték alá a mezőgazdaság többi ágait. Így volt a marhatenyésztéssel is. Az ország egész keleti részén elég jövedelmezőnek találta a nagybirtokosság, ha a Dél-Oroszországban, nevezetesen Bessarábiában, de részben Moldvában is nagy csapatokban olcsón vásárolt szarvasmarhát előbb igásbaromnak használja, aztán pedig szeszfőzői mellett hizlalóba állítja, vagy a Dnieszter-menti kövér legelőkön hizlalja ki, s végűl nyugat felé, főképen az akkoriban híres olmützi vásárokra hajta.
A marhakereskedésben való ilyen közbenjáró szerep szükségképen káros hatással volt az országban magában való marhatenyésztésre, mely ennek következtében mindinkább az ország nyugati felére és a hegyvidékre szorítkozott, míg e tájakon kivűl a borjakat, a mennyiben a tehenek szükségesszámának kiegészítésére nem kellettek, mészárszékre vitték. Az akkor közlkedési nehézségek miatt ugyanis nagyobb tejgazdaságról szó sem lehetett; legfölebb a gazda saját szükségletének és esetleg a legközelebbi piacnak ellátásra lehetett számítani. Mindazonáltal már ekkor is volt kivált az ország nyugati és középső részében néhány uradalom, a mely nagy gonddal és kedvvel űzte a marhatenyésztést. Ezeken többnyire idegen fajtákat neveltek, még pedig legtöbbnyire a részben még a múlt század folyamán meghonosúlt „hollandi” marhát, a mely néven azonban a tulajdonképeni németalföldin kivűl más alföldi fajtákat is értettek; de e mellett tartottak külföldi hegyi fajtákat, nevezetesen „tiroli” vagy „svájczi” marhát is.
A parlagi (vagyis podoliai) marhának Orosz- és Oláhországból való szűntelen behozatala marhavésznek mind gyakoribb behurczolását idézte elő, a mi megint azt okozta, hogy az értékesebb fajták tenyésztése mind nagyobb koczkázattal járt és így alább szállott, sőt 1870-ben a gazdasági egyesűletek révén az állam által adott marhatenyésztési segélyek sikerét is veszélyeztette. 1882-ben tehát bekövetkezett az orosz és román határnak a marhabehozatal előli elzárása, mely rendszabály a parlagi marha bevásárlására berendezkedett podoliai gazdaságokat igen válságos átmeneti időszak elé állította, a marhatenyésztésnek az egész országban való emelése szempontjából azonban fölötte üdvösnek bizonyúlt. Most már a nagy munka és a tetemes állami, az utóbbi évek óta pedig egyúttal országos segélyek koczkáztatásának veszélye nélkül valósíthatók azok a tervek, melyeket a marhatenyésztésnek az országban való javítására nézve a gazdasági egyesűletek már a hetvenes években, tehát az állami segélyek nyújtásának idejétől fogva alkottak. Ez időtől kezdve országszerte számos törzsgulyát alapítottak, melyeknek növendékeit részben a tenyésztőknek adják el, részben a bika-állomásoknak juttatják. A gazdasági egyesűleteknek ez irányban kifejtett tevékenységét megelőzőleg csak igen kevés volt a hasznavehető honi állat a tartományban, minthogy a belföldi marha több rendbeli tervtelen vérkeverés útján állandó jellegét elveszítette. Külföldi anyamarha behozatalához kellett tehát folyamodni, s a rónaság számára oldenburgi marhát, a hegyvidék számára pedig a bern-simenthali s egyéb hegyi fajtákat honosították meg. Mind a két fajta igen elterjedt azóta az illető vidékeken és tetemesen hozzájárúlt egyes becsesebb tájfajták létesítéséhez.
A majdáni fajtából való tehén
Blaas Gyulától
Egyidejűleg azonban a belföldi fajták nemesítésére is törekszenek oly tájakon, a hol azoknak jellege még elég tisztán fönmaradt. E szempontból első helyen áll az ország nyugati határán egész a Dunajecig húzódó dombvidék, a hol a kisbirtokosságnál egy zsemlyeszínű, sárgásbarna fajta van igen elterjedve, melyet állítólag a XIII. és XIV. században beköltözött német gyarmatosok honosítottak meg. E fajtát széles homloka, sárgás szarvai és patái, valamint festőanyag nélküli nyákhártyái jellemzik. Második fajtája a belföldi marhának az ország éjszaki határán lévő erdős, homokos és részben morotvás tájakon honos. E kicsiny termetű, de fölötte kitartó és kevéssel beérő marha, mely csak némi gondozás mellett is igen bőven tejel, föltűnően rövid szarvú és sötétbarna színű. Ez az ó-lengyel barna marha, mely az orosz határon túl éjszak felé is jó messze el van még terjedve, kiváló tisztaságban főkép Majdán környékén, a kolbuszowai kerűletben található, a miért is rendesen majdáni marhának nevezik. Úgy látszik, ugyanennek tájfajtája, a Kárpát hegység keleti részén, a huculok földjén (Kołomea és Kosów kerűlete) honos sötétbarna marha.
Míg az említett két belföldi fajta tenyésztése mai napság kiváló gondozásban részesűl és a fajta tisztán tartására külön törzsgulyákban történnek kisérletek: addig egy másik belföldi fajta, mely régebben Pdoliában és az ezzel határos vidékeken általánosan el volt terjedve, a szürke podoliai marha, a dél-európai parlagi marhának egyik alfaja, teljes kipusztúlásra látszik ítélve lenni, a minek első sorban az oroszországi parlagi marhával való rokonsága az oka; ezért nem keresik a nyugati kiviteli piaczokon. E mellett még csekély tejelő képessége és lassú növekedése is ellene szól, mely hibáiért az, hogy igavonó baromnak kitűnően beválik, alig nyújt elég kárpótlást. Ezeken kivűl még egy sajátszerű fajtáról kell szólnunk, t. i. a Kańczuga környékén honos tejfehér marháról, melyet a régebben Éjszak-németországból betelepített lápi marhától származónak tartanak.
A juhtenyésztést Galicziában főkép a kisbirtokon találni mind a két hegyvidéken, de a keletin még inkább mint a nyugatin, továbbá éjszak-keleten, nevezetesen Podoliában és az ezzel határos kerűletekben. Az 1890. évben kimutatott 630.994 birkának több mint a fele a keleti és a podoliai vidékre esik. A hegységben a birkát úgy a gyapja, mint a tejéből készűlt sajt (bryndza) kedvéért tenyésztik; míg Podoliában és az ország többi tájain a sajtkészítés csak mellékes. A birkabőr továbbá igen kiterjedt használatnak örvend országszerte a parasztság téli ruházatában, és az ebbeli szükséglet, valamint a durva gyapjúnak posztóvá és pokróczczá való földolgozása a juhtenyésztésnek magában az országban is elég jövedelmezőséget biztosít. A közönséges durva gyapjú paraszt juh mellett 30–40 évvel ezelőtt számos nagybirtokon, kivált az ország nyugati és középső részén, külföldről behozott fínom gyapjas merinó birkát is tenyésztettek. A gyapjútermelés terén utóbb beállott tengerentúli verseny azonban a fínom gyapjas birka tenyésztésének lassanként véget vetett, úgy, hogy annak ma már csak szórványos csekély nyomaival találkozunk.
A sertéstenyésztés a magas hegység kivételével az egész országban el van terjedve kivált a kisbirtokosságnál, melynél többnyire a gazdaság ez ágának a jövedelme födözi a nagyobb készpénz-kiadásokat. Az ősi honi fajta, a magas lábú, lógó fülű lengyel sertés, melyet nem igen hosszú dereka jellemez; nagyon kemény sörtéjű és e sörte keresett kiviteli czikk. Egyébként kevésbé zsíros húsa miatt kivált füstölt húsnak és sonkának való. Néhány év óta főleg a lembergi gazdasági egyesűlet terűletén a honi fajtának yorkshire sertéssel való nemesítésére is törekszenek, mely czélra telivér-tenyésztőket alapítottak s azokból juttatnak mag-állatoka a félvér-kondák és kan-állomások számára. A belföldi sertéstenyésztés azon kivűl, hogy teljesen födözi a nem csekély honi szükségletet, még évenként körűlbelűl 540.000 darabot szállít a nyugati tartományokba és Éjszak-Németországba, nevezetesen Porosz-Sziléziába. A kivitelre szánt sertéseket a kereskedők a vidéken összevásárolván, nagyobb falkákban adják vasútra. Az utóbbi években e kivitel tetemesen csökkent, sőt egy-egy időre teljesen szünetelt is azon állategészségügyi intézkedések következtében, melyek a sertésvész elfojtására szükségesekké váltak. E korlátozások megszűntetése, a mennyiben föntartásukra további ok nincs, egyik leghőbb óhajtása a galicziai kisbirtokosságnak, melyre nézve a sertéskivitel igen nagy fontosságú.
A radautzi (Bukovina) állami ménesből való hucul mén.
Blaas Gyulától
A baromfi-tenyésztésre a nagyobb városok környékének kivételével sokkal kevesebb gondot fordítanak, mint a mennyit e gazdasági ág, mely már is számbavehető és még fokozható kivitelt mutat, megérdemelne. Legutóbb fejlesztésére külön egyesűlet alakúlt Jaroslauban.
A méhészet a hajdani Lengyelország keleti részében ősidők óta kedvelt mellékága volt a mezei gazdaságnak. A mióta azonban a viaszgyertyát egyéb világító anyagok majdnem teljesen kiszorították és a mióta a méz-sör megszűnt a jobbmódúak általán kedvelt itala lenni, azóta a méhészet hanyatlásnak indúlt, melyből csak az utóbbi két évtized alatt kezd kissé föllendűlni, főkép a galicziai méhész-egyesűlet munkássága folytán. Az 1890. évi összeírás szerint 261.047 kas volt az országban, melyeknek jóval nagyobb része a Lembergtől keletre fekvő kerűletekre esik a Dnieszter bal partja és az ország éjszaki határa között. Ugyane kerűletekben termesztik főkép a tatárkát. Méhészettel leginkább a paraszt birtokosok, néptanítók és falusi papok foglalkoznak.
Említsük meg végűl a mezei gazdaságnak azon egyik mellékágát, mely az összes lengyel tartományokban jövedelmezőségére való tekintet nélkül hagyományos és kiváló gondozásban részesűl, úgy mint a lótenyésztést, melynek Galicziában még ma is igen nagy a fontossága. E fontosságnak azország történelme adja meg a magyarázatát. A hajdani Lengyelország tágas rónáin a lovasságnak természetszerűen kiváló szerep jutott, s így az mindenha fő alkotó része volt a lengyel hadseregeknek. E mellett egészen az utóbbi időkig, vagyis a míg az ország politikai önállósága meg nem szűnt, minden nemes ember lóháton volt köteles hadiszolgálatot teljesíteni. Útazni és vadászni is többnyire lóháton szoktak. A lónak mint nyerges állatnak ez általános és majdnem állandó használata a lótenyésztés fejlesztésére csak kedvezően hathatott s egyúttal azon tulajdonságok kialakúlását okozta, melyek a régi lengyel lónak jelességeiként oly híresek és különösen hátaslónak való alkalmas voltában, nagy gyorsaságában és kitartásában állanak. Ehhez járúlt még, hogy a XVI. és XVII. század folyamán a törökök és tatárok ellen vívott küzdelmek alatt az eredeti parlagi faj keleti vérrel való erős keveredés útján nemesbedett. Egyes nyugati fajtákkal, nevezetesen a spanyol s fríz lovakkal való vérkeveredésnek már jóval csekélyebb fontosságot kell tulajdonítani. A XVIII. század folyamán azonban a lengyel ló az időközben változott körűlmények következtében sokat veszített hajdani jelességeiből. Mindazonáltal nemcsak nagyobb ménesekben, hanem a nemesi birtokokon is egyáltalán nagyon szeretik tenyészteni ma is. Századunk elejének nagy hadjáratai alatt az ezektől megkimélt megkimélt Galiczia állandón szállította lovait a legkülönbözőbb hadseregeknek, a mi csak még inkább föllendítette a lótenyésztést. A könnyű lovsság és a magánfogatok számára alkalmas lovak kereslete mind máig elég nagy még az országban, jóllehet a régi lengyel ló fajtajellege a folytonos keleti és angol vérrel való kevrés miatt majdnem teljesen elmosódott.
Krakói lóvásár
Kossak Gyulának Bécsben a cs. kir. műtörténelmi udvari múzeumban lévő vízfestménye (1881) után.
Galiczia oly gazdag lovakban, mint Európának kevés országa, s e tekintetben messze mögötte maradnak a többi osztrák tartományok. Az 1890. évi összeírás 765.570 lovat mutat ki, vagyis 100 hektár termőföldre 10.1 és 100 lakosra 11.6 darabot. E lóállományban meg kell különböztetni egy felől az urasági birtokok tenyésző és használati lovait, más felől pedig a paraszt lovak nagy tömegét. Amazok részére száznál több, részint keleti, részint angol vérű ménes áll fönn, melyek közűl némelyek, nevezetesen Tarnowski grófé Dzikówban és Chorzelówban, Seimieński-Lewicki grófé Chorostkówban és Dzieduszycki Gyula nem rég feloszlatott jarczowcei ménese nagy hírre vergődtek. E méneseken kivűl kisebb mértékben számos földbirtokos foglalkozik lótenyésztéssel, és habár napjainkban a középnagyságú birtokokon a régibb időkhöz képest jóval szűkebb korlátok közé szorúlt a lótartás, azért e gazdasági ág hagyományos kedvelése annak jövedelmezőségére való tekintet nélkül továbbra is kiváló helyet biztosít az országban. A paraszt birtokosok közűl a lótenyésztésben különösen a wieliczkai és bochniai, meg Jaroslauig a további keleti kerűletek jómódú parasztsága tűnik ki, tehát Nyugati-Galicziának sík és dombvidéke áll első helyen. Innen úgy a bel-, mint a külföld számára szállítanak katona-lovakat. Galiczia középső és keleti részén ellenben a paraszt birtokosoklovait kellőnél korábban fogják munkába, a mi a rosz táplálás és rosz ápolás mellett csenevész termetűekké (130–150 centiméter) teszi őket és erejüket csökkenti; de másrészt, mivel e lovacskák nagyon kevéssel beérik, igen kitartók és az ééghajlati viszontagságukat nem igen érzik meg, elég jól beválnak czéljukra. A keleti vérrel való keveredés nyomai még ezen az elsatnyúlt fajtán is mutatkoznak. Keleti-Galiczia paraszt lovai között sajátszerű fajtának tekinthetők a Kárpátok és a bukovinai határ közötti délkeleti zugban honos hucul lovacskák. Ezek ugyan szintén lengyel lovaktól származnak, de a magas hegységben való folytonos használatuk révén oly tulajdonságokra tettek szert, melyek e hegyes-völgyes tájakon hátas és teherhordó lovakúl igen alkamasokká teszik őket. A legnagyobb biztossággal járnak a legmeredekebb ösvényeken is, és az országútakban amúgy is igen szegény vidéknek majdnem egész közlekedése e lovacskákkal történik. Ezen tulajdonságaikra való tekintettel a hadügyi kormányzat a boszniai hadjárta idején nagyobb számú hucul lovat vásárolt össze.
A lótenéysztés emelésére szolgál az országban a drohowyżei és olchowcei két állami méntelep és a hozzájuk tartozó ménállomások. Kevéssel ezelőtt Klecza dolnában (Wadowice kerűlete) állami csikótelepet állítottak.
