A római uralom kora.
A római uralom kora.
A rómaiak és japodok első találkozása barátságos volt, mert Krisztus előtt 171-ben, mikor a Perseus ellen indúlt Cassius Longinus az ő terűletükön akart átvonúlni, ezt nemcsak önként megengedték, hanem országuk járatlan ösvényein még útmutatókúl is szolgáltak. És mégis már ebből a találkozásukból támadt első összetűzésük. Cassius Longinus ugyanis nem ért czélt, hanem kénytelen volt visszafordúlni és haza tértében katonái a japodok ellen különféle erőszakosságokra vetemedtek. Ezek követséget küldöttek Rómába s ezen eljárás miatt panaszt emeltek. A tanács nyugodtan kihallgatta őket, elégtételt igért és a követek mindegyikének 2.000 sestertius ajándékot szavazott meg.
Ellenséges érintkezésbe a japodok első izben Kr. e. 129-ben jutottak a rómaiakkal, a kik eleintén ugyan nem tudtak ellenök sikert kivívni, de Sempronius Teditanus alatt, kinek D. Junius Brutus segítségére ment, végre is győzedelmeskedtek. E háború okáról, valamint a kivívott siker további katonai kizsákmányolásáról nincsenek közelebbi adatok. E hadakozás végczélja alkalmasint csak az volt, hogy egy nagyravágyó rómait diadalmenethez juttasson.
E hadjárat óta a Rómához való viszony csaknem egy századon át valószinűleg békés volt és csak a Kr. u. 35. évben kezdett Octavianus a japodok ellen háborút, mely őket önállóságuktól megfosztotta.
Octavianus legyőzte a monetinokat és az avendeatokat, a tengerparttól befelé Arupiumig nyomúlt és azt bevette. Arupiumot Otočac környékén a vitali temetkező hely közelében gyanítják, s talán joggal, mert ez a temető egyedűl is igazolja azt a föltevést, hogy ott nagyobb helység lehetett.
Római bronzok.
Medović Czelesztintől
Augustus, miután a legyőzött japodok országát Dalmáczia tartományába és a scardonai conventbe kebelezte, kelet felé vonúlt. Ezt inkább azzal a szándékkal tette, hogy katonái a gyakorlatból ki ne jőjjenek és hogy őket idegen népek költségén lássa el; ezért kezdette a pannoniai háborút, melyet ugyan nem fejezhetett be, de a legfontosabb működési alapot mégis megszerezte hozzá. Ez Segestika városa volt (ma Sziszek), a melyet majd pannon, majd skordisk városnak tartottak, s mely a japodokat a pannonoktól elválasztó határ közelében feküdt. A város Octavianus ostromával bátran szembeszállt, a miben nagy segítségére volt a Kulpa és a Száva által körűl folyt földnyelven való kedvező fekvése is. A megszállásnál a rómaiak hajókat is használtak, a melyeket a Száváról, sőt dunai szövetségeseiktől kellett volt szerezniök. A szorongatott városnak egy csapat pannon harczos sietett segítségére. Octavianus eléjök vonúlt és visszaverte őket. Mikor a segestikaiak ekként a külső fülszabadítás reményét meghiúsítva látták, megadták magukat. Példájokat követhették a folyamköz egyes gyengébb törzsei is.
Octavianus, jóllehet dicsekedett vele, nem jutott Segestikán túlra, hanem dél felé vonúlt, hogy a római hatalommal 16 év óta daczoló dalmatákat leigázza. Segestikában állandó őrségűl 25 cohorsot hagyott, hogy e helyet esetleges támadások ellenében biztosítsa.
A dalmaták fölkelése idején, a melyhez sok pannon törzs is csatlakozott, ott telelt át Tiberius és a város védő műveit csatornával erősíttette meg, mely a Kulpát (Colapis) a Szávával összekötötte úgy, hogy a várost szigetszerűen minden oldalról víz folyta körűl.
A rómaiak, kik a fölkelés elnyomása után ott maradtak, többnyire katonák voltak ugyan, de bizonyára nem hiányoztak közöttük a római nyerészkedők és kereskedők sem, a kik a seregeket mindenfelé követték, hogy az újonnan elfoglalt országokat kereskedelmileg kizsákmányolhassák. Magának a vidéknek, mely Siscia előtt végtelen síksággá terűl szét, később is gonosz híre volt azt mondták, hogy barátságtalan, hideg, zord; köves, terméketlen; hogy az őserdőn át sem út, sem ösvény nincs, és hogy a gyér népesség társadalmilag annyira hátra van; hogy állami, vagy községi szervezetnek nyoma sincs köztük. A batonok elleni háborúban makacsságuknak is jelét adták. A Dráva és Száva közti úgy nevezett folyamközben a japodokon kivűl még colapiakról, skordiskokról, jassiakról, amantinokról és breukokról történik említés.
Mikor a rómaiak egész Pannoniának uraivá lettek, a mai Horvátország és Szlavonia közigazgatásilag szétdaraboltatott. A japodok országa Dalmáczia tartományának liburni részévé lett, Horvátország éjszakkeleti része mintegy a Vrbas torkolatáig Felső-Pannonia, a szlavoniai részek és Sirmium pedig Alsó-Pannonia tartományhoz csatoltattak.
Az ország különösen akkor lendűlt föl, mikor Probus, a nagy császár, a mons Almus hegységen, a mai Fruska gorán, a szőlőmívelést meghonosította s így késő nemzedékeknek is jóltevőjévé lett.
Az egész országon szétágazott s jórészt már az első században befejezett úthálózatnak legfontosabb vonala Sisciát Mursával (Eszék) Teutoburgiummal (Dalja), Sirmiummal (Mitrovica), Singidunummal (Belgrád), egy másik út Sisciát Neviodunummal kötötte össze, s ennek Aqua Viva (Varasd) felé kiágazása volt. Két út Dalmáczia tartományába vezetett, és pedig Sisciából és Sirmiumból kiindúlva; ez utóbbi Marsonia (Bród) mellett ment át a Száván.
Mint fönmaradt fölíratókból tudjuk, ezeknek az útaknak legtöbbjén mérföldmutatók és hídépítmények voltak.
A barbárságból a rómaiságba való átmenet csak fokozatosan történt. Az építészet terén, a mely eddigelé egészen ismeretlen dolog volt, italiai fölfogást követtek; szobrászat dolgában, a melyet pedig a fönmaradt emlékekből következtetve, meglehetős élénken űztek, a belföldi művészek nem épen sokra vihették, mert a római művészettel csak akkor ismerkedtek meg, a mikor ez már hanyatlóban volt. Mindazáltal Sirmiumban tekintélyes művészek voltak, a kik a császár figyelmét is magukra vonták, miként azon sirmiumi szobrászok története mutatja, a kiket Diocletianus császár egy Aeskulap szobor elkészítésével bizott meg, a kik azonban, mivel keresztények voltak, vonakodtak, miért is 294. november 28-án vértanú halált szenvedtek.
A római foglalást megelőző kor kevés nagyobb, helysége a foglalás után hamar fölvirágzott. A hét fővároson, úgy mint Segesticán, a melyet a rómaiak Sisciának neveztek, és Sirmiumon kivűl számos új, gyorsan fejlődött város keletkezett.
Siscia eredetileg csak rendezett, közigazgatás nélküli falu volt, a mely mellett római tábor feküdt, és mikor az I. századnak első felében a délpannoniai katonai őrségeket a Közép-Duna mellékére helyezték át, csak akkor érvényesűlhetett jobban a polgári telepedés, melyet főkép a Flaviusok és Septimius Severus segítettek elő. Ezért a városnak díszneve is Flavia Septimia volt. A város fejei a duumvirek voltak. Fontos közigazgatási fő hivatalok voltak itt a tartomány levéltár a (tabularium), a tartományi pénztár (arca dispensatoris) és Felső Pannonia ezen, a Száva középfolyása mellett fekvő Savia nevű részének a correctora is itt székelt. Igen korán keresztény egyházmegyei székhelylyé is lett, mely szent Quirinust, a Diocletianus alatt kivégzett püspököt, tisztelte legkiválóbb vértanújáúl. Pénzverőműhelye is volt és Gallienus, meg Probus egyik érmén Siscia városa személyesítve s az Augusta díszczímmel van kitűntetve. A város nagyságáról és pompájáról tanúskodhatik egy czédrusfából készűlt szekrény (cista) is, a melyen lapos domború faragásban Róma, Konstantinápoly, Nicomedia és Karthágó világvárosoknak személyesített ábrázolása mellett Siscia is föl van tűntetve koronás nő képében. Sisciának a világvárosokhoz történt ilyen melléállítása bizonyára a művész megbocsátható helyi hazafiságára vall, mindamellett a város fölvirágzására is mutat, mit a római alépítményeken álló Sziszeken talált számos lelet is igazol. Trajanus szobrán az a jelenet is van, a mint Trajanus Sisciában hajóra száll. A háttérben a várost körítő fal és annak egyik kapuja látható, a falakon kivűl pedig egy szabadon álló amphitheatrum.
Paris fő, Sziszekről (bronz).
Medović Czelesztintől
Pannonia azon részének, a melyen a mai Szlavonia fekszik, fővárosa Sirmium, a mai Mitrovicza volt, mely már a rómaiak berontása előtt is fönnállott. A batonok fölkelésének idején, Kr. u. 6. évben, a breukok ostromolták, a kiket a volcäi mocsaraknál, a mai Eszék közelében, Caecina Severus legatus legyőzött. A város gyorsan fejlődött világvárossá, mint Herodianus nevezi, és a III. századtól kezdve még császárok is tartózkodtak benne. Mi több, az itt született Probus, II. Claudius és Aurelianus személyében, császárokat is adott a birodalomnak. Volt császári palotája, színháza, fegyvergyára, voltak fürdői, s a mint állítják egy, szent Synerotesnek szentelt keresztény székesegyháza, sőt későbbi időben még a római birodalom egyik legnagyobb hivatalnokának, a praefectus praetorio-nak is székhelye volt.
Ezen két városon kivűl egész sora volt a községeknek és gyarmatoknak, melyek rommaradványai még ma is bizonyságai annak az előrehaladott művelődési állapotnak, a melyben ez a vidék a rómaiak uralma alatt volt. Közűlök csak a következőket nevezzük meg Taurunum (Zimony), Bassianae (Petrovci), Cibalae (Vinkovci), Mursa (Eszék), Marsonia (Bród), Aquae Jassae (Varasd-Teplicz), Aquae Balissae (Daruvár).
A mai Horvátország és Szlavonia a római időkben a világbirodalom minden hányatásában részt vett s egyike volt azoknak a provinciáknak, a melyek először érezték az Európát elárasztó barbárok támadásait. 441-ben kivált Sirmiumnak kellett az „Isten ostorától”, Attilától szenvednie. A keleti császárok egészen a hunnok zsákmányáúl engedték át, s az utolsó római praefectusnak, Apenniusnak s vele a püspöknek is menekűlnie kellett.
493-ban ezt a vidéket is meghódította a góthok királya, Theodorich.
