Turmező (Turopolje). Laszovski Emiltől, fordította Hodinka Antal
Turmező (Turopolje).
Laszovski Emiltől, fordította Hodinka Antal
Laszovski Emiltől, fordította Hodinka Antal
Horvátország egykori nemesi kerűletei között legnevezetesebb a turmezei, a hol a régi nemesi közélet emlékezete mai napig fönmaradt. Turmező neve az ó-szláv „tur” szótól ered, a mely bikát, a napistent jelenti. Az azelőtt „campus Zagrabiensis”-nek, zágrábi mezőnek nevezett síkságot az íratok a XIV. század közepén nevezik először „campus Turovo”-nak. A turmezei nemesi kerűlet Zágrábbal szemközt, a Száva jobb partján a vukomerići domboktól Pleséig és az Odrától Lehenikig terűl el, s jelenleg 22 helyihatósággal bíró 31 községből áll.
Régen, a mikor a turmezei kerűlet mai határain túl, az Odra túlsó partján egészen Čehi-ig terjedt, megkülönböztették a campust (mező) a montes-től, azaz hegyektől.
Turmező fő helye Nagy-Gorica (Velika-Gorica) városa; ez a nemesi kerűletnek és gazdag levéltárának a székhelye:
A jó karban levő országút, a mely Zágrábból Sziszeken keresztűl Petrinjáig vezet s a Turmezőt hoszszában szeli át, Nagy-Goricát is érinti; 1787-ben épűlt. A zágráb-brodi vasútvonal is átmegy Turmezőn.
A kerűlet vára (castellum) Alsó-Lukavec (Dolnji Lukavec) falu mellett áll s e falutól Lukavec várának neveztetik. Kapuja fölött a turmezei nemesség kőbe vésett czímere díszeleg. Egykor szintén a kapuboltozat fölött állott a Szent Luczáról nevezett várkápolna, s e védszentjük ünnepén tartották a turmezei nemesek tisztújító gyűléseiket. A kerűlet két egyháznak, a nagygoricai Szűz Mária és a dubrancii Szent Katalin egyháznak kegyura. A kerűlet élén ősidők óta az „ispán” áll, a kinek 1687-től 1848-ig a magyar országgyűlésen széke volt; jelenleg virilis tagja a horvát tartományi gyűlésnek, a mely rendszerint beválasztja a magyar országgyűlésre küldött tagok közé.
A kerűlet többi tisztviselői voltak: tizenkét táblabíró, az ügyész, a várnagy és az erdőőrök (lugari). Máig használt czímerét és pecsétjét 1737-ben III. Károlytól kapta. A XVIII. század végén egy kapitány vezetése alatt 300 emberből álló nemesi csapatot alakított tagjaiból. Ez a csapat Draganić falu fegyveres legénységével háborúban egy test volt. A franczia háborúk idején 1813-ban I. Ferencztől „illyr legio” czímet nyert.
A turmezei kerűlet vagyona nagy terjedelmű erdőségekből és rétekből áll, a melyek dús jövedelmet hajtanak. A nemességet IV. Béla adományozta nekik 1225-ben, később pedig, 1466-ban Mátyás király megerősítette.
A XV. század közepén védelműl a törökök ellen a turmezei nemesek fölépítették a lukaveci váracsot s 1470-ben, hogy annál jobban ellenállhassanak a törököknek, laki Thúz Istvántól, Medve vár urától 12 lövészt szegődtettek belé. De ettől kezdve 1553-ig váracsuk idegen kezekbe kerűlt, mert Medve vár urai és azok ravasz várnagyai jogot támasztottak hozzá és sok dolgot adtak a kerűletnek. A nyomás végre is tűrhetetlenné lőn és a nemesség fölszabadította magát. Erre 1560-ban 113 előljárójuk megjelent a zágrábi káptalan előtt s megújította a régi testvériséget és újból írásba foglaltatta régi jogaikat és jogszokásaikat. Ezen határozmányukat 1582-ben I. (II.) Rudolf király meg is erősítette. I. Ferdinánd király még 1560-ban új adománylevelet állíttatott ki részükre földbirtokukról s ma is ez az oklevél a fő bizonyítéka nemesi jogaiknak és közös vagyonuknak.
Az 1748-ki horvát tartományi gyűlés XXIV. törvényczikke, és végűl az 1895 május 1-sei törvény teljesen újra szabályozta a kerűletet.
A turmezei nemesség többnyire a régi adományos nemességhez tartozik; fő foglalkozásuk földmívelés és marhatenyésztés.
De vannak köztük nem tősgyökeres nemesek és nem nemesek is, a kiket vagy fölvettek maguk közé, vagy a kik birtokot szereztek maguknak ottan. 1848-ig jobbágyaik (kmet) is voltak, különösen Lekeniken. A turmezeiek büszkék régi nemességükre és híven őrzik elődeik és hősi küzdelmeik emlékezetét. Egyébként vidékiek módjára élnek, őszinték és becsűlettudók. Az öregek igen konzervativek, a fiatalabbak már engednek a kor szellemének. Valamint régi jogaikat, szintúgy megőrizték ősi szokásaikat és erkölcseiket.
A férfiak magasak és izmosak; mondhatni, szép faj; a nők többnyire szőkék és kék szeműek. Különösen szeretik a vörös hímzéssel díszített fehér ruházatot és a vörös korallfűzéreket.
A férfiak szeretik a tarka, bőr mellényeket, nyáron meg a sárga vagy zöld, otthon font szalmakalapokat. A házakat tölgyfából építik gyakran emeletnyi magasságra; még néhány fatemplom is találkozik, a melyeken föltűnők a török bazárokon is látható, lefelényiló ablakok, a melyeken át kényelmesen beláthatni a kevés ember befogadására képes templomocskába. A házközösség még tartja magát náluk. Vannak rá esetek, hogy 150 ember lakik közösen.
Fölötte érdekesek a nemeseknél dívó lakodalmi szokások. Minden férfi sötétkék díszruhában, kalpaggal, karddal jelenik meg. A nők fehér gyolcsruhát öltenek; nyakukon lehetőleg több sorú korallfűzér díszeleg; a menyasszony hajába vörös szalagot, fejére virágkoszorút tesz. A lakodalmas menetet a násznagy (stari svat) nyitja meg, tréfás mondásokat intézve a nézőkhöz; őt követik a hegedűsök. A szertartás után kijövén a templomból, a menyecske a férfiak közé vegyűl, a kik kardjaikkal lesuhintják fejéről és összeszabdalják a menyasszonyi koszorút. Nemes birtokosnak a leánya díszőröket kap, a kik virágot tartva kezükben, mellette állanak az oltárnál.
Nagy ünnepök a turmezeieknek Szent György napja. Ekkor virágzik a georgina, Szent Ilona napján meg a „jelenski hrast”*.
Lefordíthatatlan szójáték. Jelen szarvast jelent, Jela, Jelena meg az Ilona, Helén horvát neve. A jelenski jelző tehát mindkettőre vonatkozhatik.
Szent György nap előestéjén tüzet gyújtanak és a fölkoszorúzott ifjúság régi dalokat énekelve átugrál rajta; hajnalban meg a fiúk és a leányok fejükre friss virágkoszorút téve, kezükben zászlót lobogtatva körmenetet tartanak, miközben ősrégi, a pogánykorra emlékeztető-dalokat énekelnek, a melyek mind ezzel a furcsa szóval végződnek: „kiroles” (kyrie eleison). Így járnak házról-házról mindenféle adományokat gyűjtve. Minden nemesi háznak megvan a maga „jus”-a, a mi azt teszi, hogy az illetőnek joga van a sertéseit őszszel kihajtani makkra az erdőre, szabadon hordhatja a fát és minden eladásból részesedik. A turmezeiek erdeje pedig roppant nagy, a vukomeriči domboktól az alsó Odráig nyúlik el. Ez a rengeteg terjedelmű tölgyerdőség pontosan be van osztva pásztortanyákra, a hol makkoltatás idején tél elején a pásztorok menedéket találnak. A pásztorok a tanyának föld alá épített részében laknak, a sertések meg fölöttük. Szent Bertalan napján a kerűlet összes cselédsége kimegy az erdőre, hogy különféle szertartások között megnézze, jó lesz-e a makktermés, mert ezt állítólag ezen a napon látni leginkább.
A kerűlet külső képe egész az Odra torkolatáig egyhangú: erdő, rét, kevés szántó, ez is mind gyakran víz alatt; csak a vukomerići dombok éjszaki lejtőin van nehány szőlő-ültetvény. A sík erdő többnyire tölgyes, a dombokon sok a nyírfa.
